Nits Árpád

Bölcsebb maradtál volna, ha befogod a pofádat – mondaná a világközvélemény a Benes-dekrétumok körüli fejlemények láttán. De nem mondja, pontosabban nem így mondja, mert bizonyos politikusok illemtana még nem vált közkinccsé. A közvéleménynek, ugye, eszébe sem jutott azt mondani Orbán Viktor nyilatkozatára, hogy otromba, mint tette azt Kovács László MSZP-elnök. És a közvélemény jól tette, hogy nem otrombázott, mert lám, most a föld alá kellene süllyednie szégyenében. Vagy ha elsajátítaná egyes politikusok gátlástalanságát, tovább kellene fejlesztenie okosnak vélt meglátását valahogy úgy, hogy az egész világ otromba, mert nem söpri a szőnyeg alá a nemzetiszocialista elvekre épülő kollektív büntetés törvényeit. Sőt utólag el kellene ismernie, hogy ha a válasz otromba, akkor az Európai Parlament képviselőjének kérdésfelvetése is az volt.
Pedig milyen csodás lenne, ha az egész világ legalább a politikai szakszótár gorombaságában hasonulna a Kovács–Kuncze–Torgyán-arcvonalhoz – ábrándoznak egyesek, mire a világközvélemény azzal folytathatná vulgarizálódását, hogy éhes disznó makkal álmodik, de ehhez sincs bőr a képén. Ezért csak visszafogottan, szalonképesen megállapítja, hogy lám, ha a csehek és a szlovákok jól nevelten, illemtudóan elmennek a visegrádiak találkozójára, a világ nem kapja fel a fejét, hogy mi van már megint a Benes-dekrétumokkal. Ahogy politikailag mondják: nem kerülnek rendkívüli napirendre. Ettől a probléma nem oldódott volna meg, de akiknek az uniós csatlakozás előtt megoldást kell rá találniuk, haladékot nyertek volna. Így azonban önként léptek kutyaszorítóba.
(Zárójelben: a lengyelek sem jártak el túl megfontoltan, amikor ők is visszaadták a vonatjegyet. Sőt még inkább felkeltették a világ gyanakvását azzal, hogy a legkívülállóbbak, a legbenestelenebbek vajon miért maradtak távol egy művelődési jellegű összejöveteltől, amelyen kettesben is lett volna miről beszélgetni. És tényleg: eszünkbe juthat, hogy a múlt század második rablóbékekötései során, amikor Lengyelországot száz kilométernyire nyugatabbra tolták, hogy a Szovjetunió nagyobb európai életteret kapjon, mindenféle Benes-dekrétum nélkül milliónyi németet tessékeltek ki a hirtelen lengyelországivá változtatott szülőföldjéről.)
A legnagyobb zsivajt kétségtelenül a magyarországi ellenzéki pártok okozták a Benes-dekrétumok körül. A világ attól döbbenhetett meg igazán, hogy milyen súlyos lehet az a probléma, amelyben a magukat magyarnak nevező pártok két idegen kormánynak adnak igazat saját országuk kormányával szemben. Az érdeklődőbbek ezért elvárták, hogy kedvenc újságjaik, rádióik, televízióik elmélyülten foglalkozzanak a Benes-dekrétumokkal. És napok, hetek óta a vízcsapból is Benes folyik. Úgyhogy most már mindegy, mi volt a kérdés és hogyan hangzott a válasz, mellékessé vált az is, hogy a magyar miniszterelnöknek illett-e válaszolni vagy jobban tette volna, ha az Európai Parlament képviselőjét rendreutasítja, hogy ne tegyen fel otromba kérdéseket. Most már az a lényeges probléma, hogy kik fújták fel ennyire a Benes-dekrétumokat, kik okoztak ezzel felbecsülhetetlen károkat a cseh és a szlovák politikusoknak. Elsősorban saját maguk, de ezt négyszemközt a tükörrel, némi önbecsülésvesztéssel elintézhetik. Viszont ahogy az MSZP és az SZDSZ, újabban pedig Torgyán maradék pártja rontotta a cseh és a szlovák jogharmonizálók helyzetét, az nehezen megbocsátható.
Talán ezért is mondta Kovács László, hogy ha kormányra kerülnek, helyre kell hozniuk Magyarország térségbeli kapcsolatait. Vajon arra tartogatják a bocsánatkérésüket, azért nem pazarolják a római katolikus egyházra? Pedig jutna is, maradna is. Igaz, nem sok, a bocsánatkérést sem lehet túladagolni, éppen ezért jobb volna legalább a továbbiakban bölcsen hallgatni.

Álmomban RMDSZ-platformot alapítottam, és elhatároztam, hogy újabb kihívásnak teszem ki a magas vezetőséget, ha már mindenben a kihívás a divat. Tanácskozásra rendeltem hát mind a nyolc tagomat és díszvendégnek meghívtam Magyarországról azt a pártvezetőt, aki az utóbbi időben a legtöbbet tette azért, hogy ne tudjon határon túli magyarok szemébe nézni. Pártja nem szavazta meg a kedvezménytörvényt, ő maga pedig minden alkalmat megragadva, személyes varázsát latba vetve agitált ellene. A Magyarországot elárasztó román vendégmunkásokról folyó számháborúba az SZDSZ nem kapcsolódott be, azt átengedte mesterséges szövetségesének, annál inkább ráhajtott a pánikkeltésre, hogy ti. a magyar gyógyszerellátás összeomlik a határon túli szegény, beteges rokonok várható rohamától.
Külön téma a Benes-dekrétumok problémájának kezelése. Álmomban platformom magas rangú vendége volt az, aki összetrombitálta a külügyi bizottságot annak kivizsgálására, hogy Orbán Viktor honnan vette a bátorságot a kollektív büntetés jogosságának megkérdőjelezésére. Romániában ugyan nincs érvényben Benes-féle dekrétum, de alapelvének alkalmazását az erdélyi magyarság a bőrén érezte például a baragáni deportálások alkalmával. És napjainkban is érezzük a román Benesek ügyködését. Hatóságok fosztják meg például kollektíven a csángókat anyanyelvhasználatuk jogától. Úgyhogy aki azt mondja, hogy Benes szellemét nem szabad zaklatni, az az erdélyi magyarok számára is olyan, mint akasztott ember házában a kötél.
Álmomban nagyokat kuncogtam, mekkora ribillió lesz ebből a meghívásból. A romániai magyarok érdekvédelmével hivatalból foglalkozó politikusok elhatárolódnak, tiltakoznak, felemelik szavukat stb. Nem egyébért, de ami a romániai magyarnak fáj, az ellen vezetőinek is fájdalomcsillapítót kell szedniük, már csak a látszat kedvéért.
És akkor felébredtem. No, lássuk, mit ír az újság. Kolozsváron tartotta országos tanácskozását az RMDSZ Szabadelvű Köre. Jelen volt Szent-Iványi István, a magyar Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke, az SZDSZ ügyvivője. A rémálom a valóságban folytatódik? Mi az, hogy, sőt! Az összejövetelt megtisztelte jelenlétével Markó Béla, az RMDSZ szövetségi elnöke és ott volt Takács Csaba ügyvezető elnök. A tudósítások szerint nagyon jól érezték magukat, fájdalomcsillapító használatával nem terhelték a magyar gyógyszeralapot.

Különös mozzanata a terroristaellenes világháborúnak, hogy a hadüzenet után azonnal zárolták egyes gyanús egyének és szervezetek bankszámláját.
Tehát pontosan tudták, kik és mik azok, mégis hagyták, hogy forgassák pénzüket a maguk – és főleg a bankok hasznára. Akkor megérdemlik a sorsukat – mondanánk, de sajnos nem azok esnek a terrorizmus áldozatául, akik a tömeg-orgyilkosok pénzét kezelik. A legelvetemültebb terrorista sem annyira fanatikus, hogy ebül vagy másból megszerzett pénzecskéjét robbanások és lángok martalékává tegye. (Apropó: jelent-e meg kimutatás arról, hogy a 2001. szeptember 11-ei katasztrófában hány bankár és egyéb fejes, illetve hány liftesfiú, takarítónő, kishivatalnok és tűzoltó lelte halálát?)
Ezek szerint a bankárok azt is pontosan tudják, hogy milyen más gyanús egyének és szervezetek helyeznek náluk biztonságba jelentősebb összegeket. De nem figyelmeztetik a gyanútlan világot. Azt mondják, hogy a név és a banktitok kötelez. Amikor nem a nagyok szólnak, hogy fel kell fedni a banktitkot, akkor az szent és sérthetetlen. A Ceauşescu-folyószámlák létezése nyílt banktitok volt, mégsem adták ki a tömegkoplaltatással megspórolt dollármilliárdokat a nehéz helyzetbe került (vagy maradt) ország népének. Sőt hagyták, hogy a lehető legilletéktelenebbek a „forradalmi átmenet” leple alatt leszívják a diktátorcsalád menekülésre tartogatott vagyonát, és abból indítsák el a vadprivatizációnak becézett rablást.
Különféle gyanús alakok napjainkban is helyeznek el kétes eredetű pénzeket a titokzatoskodó bankokban, de ha azokkal nem bosszantják fel legalább az USA elnökét, minden köztük marad. A gazemberek és bankárok között. Pedig térségi feszültségcsökkentés céljából jó volna tudni, hogy például a nyugdíjalap jelentős részét kik mentik ki valamely jól kamatozó takarékpénztárba. Mert hogy kilopják, az holtbiztos. Valahol annak a pénznek meg kell lennie, amit nem osztanak ki a nyugdíjasoknak, akik egy életen keresztül fizették a társadalombiztosítást és azon felül összjövedelmük két százalékát a pótnyugdíjalapba. Azt ne mondja senki, hogy azok a pénzek elúsztak a gazdasági mélyrepülésben. Először is: nem az átlagnyugdíjasok vezették a szakadékba a gazdaságot. Másodszor: ha valóban olyan mélyen repülünk, hogy nincs pénz a nyugdíjasoktól elvont összegek visszafizetésére, akkor miből jut kacsalábú kastélyokra és ötkerék-meghajtású dzsipekre?
A mai úri rablók nem olyan gátlásosak, mint elődeik voltak. Elvtársaik voltaképpen nem is szemérmességből, hanem a diktátortól való rettegés miatt fogták vissza magukat. Annak idején fővesztéssel járt, ha valaki az „első” családot utánozta fényűzés dolgában. Rögtön lecsapott rá a szocialista méltányosság álarca mögé rejtőzött zsarnoki irigység. Most egy vidéki vízművecske igazgatója akkora fizetést utalhat ki magának, amitől az átlagkeresőket teljes anyagi romlásba dönti, mégsem történik semmi. Legfeljebb a miniszterelnök megdorgálja. De nem túl szigorúan, nehogy a sértett fél az ő házainak gyarapodását kezdje piszkálni. Tehát sokkal szabadabb a rablás, és ezért feltételezhető, hogy annyi pénznek nincs elég helye a belső piacon. Az egy főre eső villákat és luxuskocsikat nem érdemes a csillagos egekig halmozni. Meg aztán gondoskodni kell a jövőről. Egyszer megszakadhat az öncélú harácsolás, amely nem a kapitalizmus, hanem a felkapaszkodott lumpenréteg sajátja. Az igazi kapitalista többet fektet termelőeszközbe, mint hivalkodásba, ettől van fellendülés tőlünk nyugatabbra. Aki nem a gazdasági törvényszerűségek betartásával biztosítja jövőjét, az bármikor számíthat az összeomlásra. És akkor hova fusson? Nyilván a titkos bankszámlákhoz.
Hasonló rugóra jár a konjunktúrapolitikusok esze is. Jól tudják ők, hogy nem vezet jóra, ha csak maguk felé hajlik a kezük, ezért gondoskodniuk kell nyugodt öregségükről. Hogy ne jussanak olyan sorsra, mint amilyenben a jelenlegi nyugdíjasokat részesítik. A hazai befektetések, ugye, bizonytalanok. Bármelyik ígéretes intézményről bármikor kiderülhet, hogy homokra épült és azt is kilopták alóla. Hát irány a titkos folyószámlák.
Amelyekről most kiderült, hogy nem is olyan titkosak. Ha baj esetén az egykori amerikai zsoldos vagyonát azonnal azonosítani tudták, az azt jelenti, hogy a nyugdíjasokat kifosztó délkelet-európai ún. vállalkozók és a szintén úgynevezett politikusok pénzét is vissza lehetne téríteni eredeti tulajdonosaiknak.
Amíg ez nem történik meg, addig a kisemmizett rétegekre ne számítsanak az antiterrorista világháborúban. A választásokon se. Bár az még olyan messze van, hogy addig a titkos bankszámlák sok-sok nyugdíjast kivégeznek.

– Elnézést, uram, de nem tudom elfojtani kíváncsiságomat. Ön hosszú ideje mereven nézi a közlekedési jelzőlámpát. Árulja el, miért.
– Készségesen. Azt figyelem, hogy milyen sorrendben követik egymást a színek.
– Újfent elnézését kell kérnem, de annak a valószínűsége, hogy a zöld után sárga, majd piros következzék, 100 százalék. Úgyszintén halálbiztos, hogy a piros után sárga, azután...
– Tudom, uram, és kikérem magamnak ezt a kioktató hangnemet. Mindenféle valószínűség-számítástól eltekintek és lesem azt a pillanatot, amikor zöld után ismét zöld lesz a lámpa.
– De ez képtelenség. A lámpa úgy van beállítva...
– Ezzel is tisztában vagyok. De hátha egyszer megváltozik a beállítás.
– Magától? Úgy gondolja, hogy elromlik a kapcsoló?
– Hogy elromlik vagy a villanyszerelő átállítja, az nekem teljesen mindegy. Én a változás pillanatát akarom tetten érni.
– Értem. De nem gondolja, hogy ebben a megfigyelésben annyira egyedül van, hogy csak önmagával oszthatja meg felfedezését?
– Téved. Sokan figyeljük a jelzőlámpákat. Egyre kevesebben, de még mindig nagyon sokan. Az emberek meghallgatják a híreket a rádióban, ugyanazt kitartóan megnézik a tévében és elolvassák az újságban.
– Már elnézést, de a szemafor nem éppen olyan látványos, mint a közélet.
– Nem? Hát figyeljen. Az RMDSZ megegyezett az SZDP-vel, hogy az egyetemeken létrehoznak magyar karokat – ez ugye zöld. Mondhatnám üdezöld. Aztán a rektorok nyilatkoznak, hogy hiábavaló az erőlködés, az egyetemi autonómia felülbírálhatja a kormány döntését. Ez kétségkívül sárga. Aztán a belügyminiszter nyilatkozik, hogy a rektoroknak igazuk van. Ez tiszta vörös. Hát nem pontosan olyan a politika, mint a stoplámpa?
– Nem egészen. A társadalmi és ezen belül a politikai élet sokkal bonyolultabb annál, hogy a szemaforral modellezhessük. Megtörténhet, hogy a sárga helyett újra a zöld lámpa villan fel a politikában, vagyis az egyetem vezetősége a magyar karok létrehozása mellett dönt. Sőt a piros helyett is zöldre ugrik, mert tegyük fel, hogy a belügyminiszter aznap jobb lábbal kel fel...
– Jobbal? A baloldali kormányban?!
– Na, ha már szóba hozta: mit tapasztal, amikor a piros lámpát tekinti kiindulópontnak?
– A piros jelképezheti azt, hogy az RMDSZ segítségével világgá kürtölik, hogy Romániában a nemzetiségi kérdést helyesen, végérvényesen, megnyugtatóan, a szomszédok számára követendő példát állítva megoldották, tehát kár és vétek a kisebbségek közérzetéről érdeklődni. Népiesen: tilos monitorizálgatni. Erre idehaza következik a szorítás lazítása, ami abban nyilvánulhat meg, hogy a belügyminiszter egy napig nem nyilatkozik oktatási kérdésekről. Ez a stoplámpa sárga színének felel meg, vagyis figyelem, várakozási álláspontra kell helyezkedni. Aztán jön a zöld, ami jelenthet olyasmit, hogy a kormány elrendeli kisebbségi rendőrök alkalmazását olyan településeken, ahol a lakosság legalább 20 százaléka kisebbségi.
– Na látja! Figyeljük ilyen sorrendben a politikai jelzőlámpát, és mindjárt derűsebb a folyamat.
– Igen, de megint következik a sárga szín: elindul a tiltakozás, hogy a román közrendbe és -nyugalomba ne avatkozzanak bele magyar rendőrök. És mit hozhat a piros? Szigorítják a közlekedési szabályokat azért, hogy magyar sofőrökre akkor is ráfoghassák, hogy piroson haladtak át, ha a stoplámpa nem volt bekapcsolva.
– Azért egy-két esetből nem lehet általánosítani. A tizenkét év alatt biztosan előfordult, hogy a politikai jelzőlámpa zöldről zöldre váltott.
– Például Bolyai-egyetemről Petőfi–Schiller-egyetemre?
– Reménykedni azért kell. Hátha egyszer...
– Éppen ezért álltam ki az utcasarokra. A stoplámpa színeváltozásában inkább reménykedhetünk.

Balsejtelem rohant meg, amikor a barlangkürtőben rekedt búvár mentése közben valaki megpendítette a költségek mértékét. És sajnos bekövetkezett: a piacgazdasági „gondolat” hullámokat gerjesztett a közvéleményben. Még a Kossuth Rádió Vasárnapi Újságjához is betelefonáltak, hogy a mentési munkálatok súlyos millióiból miért nem építettek inkább menedékhelyet hajléktalanoknak.
Képzeljük el, hogyan születhetne meg egy ilyen döntés. A barlangban rekedt kutató jelzéseit érzékelik a kollégái, de azok megfontolgatják, vajon mennyibe kerül a mentés közben kimerülő lámpaelem, az elhasználódó spárga, nem is beszélve a későbbiekben szükségessé váló robbantópatronokról stb. És azt mondanák: inkább otthagyják a bajtársat, és azt a pénzt ésszerűbben költik el. Például a rádióhallgató által javasolt módon megpróbálják menteni a hajléktalanokat a megfagyástól. Tényleg, ez is élet, az is élet. Igaz, egyik kötelességteljesítés közben került vészhelyzetbe, míg a másik elitta vagy elszipózta az eszét (tisztelet a kivételnek), de ez a tény a költségek optimalizálása szempontjából mellékes tényező.
Lépjünk tovább. Sokba kerül az országúti balesetek során gépkocsiba rekedt áldozatok kimentése is, különösképpen ha be kell vetni a lángvágót. Az ilyen munkára szakképesített tűzoltók megállapíthatnák, hogy még szuszog a palimadár, de az adófizetők pénzének nemesebb helyet keresnének. Például átutalhatnák annak a politikai pártnak, amely azt állítja, hogy egyebek mellett a kábítószer-forgalmazást is a liberalizmus eszmerendszere alapján kellene megszervezni. Ha az SZDSZ ingyen osztogathatna lágynak nevezett drogokat választási bohózatainak közönsége körében, sokakat átszellemült vigyorgásra késztethetne, míg ha a mentésre pazarolnák az acetilént és az oxigént, arra a szerencsétlenre úgyis csak további szenvedés várna a műtőasztalon.
Az apróbb példákról ugorjunk egy makrogazdasági problémára. A kedvezménytörvény alkalmazására fordítandó összegeket a határon túli szorongatottságban fuldokló magyarok mentése helyett jobb volna a magyarországi tanácsadó kft.-k megsegítésére fordítani. Azok is nehéz helyzetben vannak. Szintén fuldokolnak. Pénzben. De abból a sok sem elég. Sőt a nemzet lelkiismereti egyesítésére szánt költségvetési összegeket még nemesebben lehetne felhasználni, ha a tanácsadókat azért fizetnék – legyenek azok egyszerű Tocsikok vagy szocialista miniszterelnök-jelöltek –, hogy ne adjanak tanácsokat. Akkor a tanácsadási iparűzésből legalább nem származna kár.
Még volna néhány ötletem, de félek. Amikor Horn Gyula figyelmeztette Tőkés Lászlót, hogy ne avatkozzon Magyarország belügyeibe, emlékezetünkben felidézte a Ceauşescu-korszakbeli állapotokat. Az ember sosem tudhatta, hol húzódnak a diktatúra belügyeibe való beavatkozás határai.
A státustörvénnyel kapcsolatban még nehezebb elővigyázatosnak lenni. Egy óvatlan lépés, és kész – beavatkoztunk saját külügyeinkbe.

Ezennel értesítem a magyarigazolvány-ügyben eljáró irodákat, hogy egyelőre rám ne számítsanak. Természetesen nem ugyanolyan meggondolásból maradok ki a buliból, mint közismerten magas jövedelmű és mindkét országban előnyös kapcsolatokkal rendelkező magyarjaink, akik nem szégyellték kijelenteni, hogy szégyellik kiváltani a magyar nemzethez tartozást bizonyító igazolványt, hanem tényleg nem akarok a magyar nemzethez tartozni. Egyelőre – hangsúlyozom. Kivárom az áprilisi választásokat, és ha egyes jóslatok beválnak, vagyis újra hatalomra kerül az MSZP és az SZDSZ, akkor legmélyebb sajnálattal megmaradok annak, ami most vagyok. Vagyis nemzettelennek. Mert ha létre is jönnek a Funar-féle románigazolvány-kibocsátó irodák, azokat azért mégsem keresem fel. Horvát vagy szlovák igazolványhoz pedig nincsenek megfelelő igazoló irataim. Bunyevác vagy más nemzetösszefogó kezdeményezésekről nincsenek értesüléseim. Tehát...
No de térjünk vissza arra a kérdésre, hogy miért nem csipegetnék kedvezményeket az MSZP és az SZDSZ tenyeréből. Először is azért, mert ezek a tenyerek a hatalomátvétel után azonnal ökölbe szorulnának. Erre elhangzottak komoly választási ígéretek. Másodszor azért, mert akiktől kaptunk egy haszontalan alapszerződést, azoktól semmi sem kell. (Mellesleg: Tabajdi Csaba nem a saját fogalomköréből merítette az értékítéletet, hogy a kedvezménytörvényt kiherélték. Ilyesmit Teodor Melescanu állított szocialista külügyminiszter korában a román–magyar alapszerződésről. Csakhogy ő szalonképesebben fejezte ki magát. Azt mondta: az alapszerződést a lábjegyzettel férfiatlanították.) Harmadszor...
Itt álljunk meg. Nem érdemes az ellenérzéseket sorolni. Ezek a magyarországi pártok azért olyanok, amilyenek, mert a választóknak azt a tömegét kell megnyerniük, amelyet nem hódíthat meg az ellenfél. Ha a jobboldal a nemzeti összetartozás híveit egyesíti táborába, akkor a baloldalnak létérdeke azok megnyerése, akik különböző okokból nem akarnak tudni a határon túli rokonokról. Ezek az okok roppant sokrétűek. Van, aki Magyarországon él, magyarnak érzi és vallja magát, de csak egy bizonyos pontig. Például a Szent Koronát svájci sapkának tekinti, és nem érti, annak megpillantásakor miért lábad könnybe a székelyek szeme. Másokban is felmerülhet a kétség, hogy vajon tényleg rokonok-e a külföldön élő magyarok. Egyáltalán a magyarok. Aztán itt van azoknak a hatalmas serege, akik még nem érkeztek fel az életszínvonal legalább közel-nyugati csúcsaira. Azok azt mormoghatják: miért adózzunk a még szegényebb rokonoknak? A viszonylag alacsony bérből élőket meg lehet nyerni a kedvezménytörvény ledorongolásával. Van, aki ezt akarja hallani, és nem gondolja tovább a dolgokat, hogy a határon túli magyar nemcsak rokonlátni jön hazájából haza, hanem adózni is.
Az MSZP-nek és az SZDSZ-nek most különösképpen rá kell hajtania a szavazatnyerésre, mert a kormányzat sikeres négy esztendőt zár, ilyenkor egy normális nép nem szokta leváltani a parlamenti többséget. Ezért érthető minden bevetett ellenzéki eszköz: a pánikkeltés a román vendégmunkásokkal, az ország külföldi lejáratása, a cirkuszi mutatványsorozat stb., stb. Hogy mennyire elfogadható, az más kérdés. Ha a választók többsége úgy ítéli meg, hogy a cél (a hatalom-visszaszerzés) elfogadhatóan szentesít bármilyen eszközt, akkor győz az MSZP és az SZDSZ, és megbukik a sikeres polgári kormány. Egy olyan kormány, amely nyolc évtizede először próbált tenni valamit a nemzet lelki egyesítéséért. Vagyis a határon belüli magyar nemzet hatalomra segít egy olyan kormányt, amely nem akar rokonának tudni engemet. Ha mindez bekövetkezik, egy ilyen nemzethez tartozni márpedig nem akarok.

Nyújtsa fel a kezét, aki a külföldön élő horvátok kettős állampolgárságára vonatkozó törvényről hallott bár egy mukkot szerkesztésének, parlamenti vitájának és elfogadásának évében. Magasabbra kérjük. Ennyi? Akárhogyan számoljuk, ez teljesen láthatatlan kisebbség. Most azok emeljék fel a kezüket, akik a szlovák nemzetiségi igazolványok kibocsátása előtt megneszeltek valamit. Ha jól látjuk, az eredmény ugyanaz. Akkor a sokkal szerényebb jogokat biztosító magyar kedvezménytörvényt miért kíséri ez az alpári ricsaj?
Magyarország alatt ugyanaz a magma található, mint Horvátország és Szlovákia alatt. Fölöttük a légtér kb. szintén hasonló. Tehát a felszínen, vagyis jobbra és balra keresendők az okok. Horvátországtól balra nincs a térképre írva, hogy Románia. Jobbra sem. Csak egy kicsit távolabb. Szlovákia földrajzi fekvése is hasonlóan kedvező: civilizáltabb környezete nem vonja kétségbe jogát, hogy területére vonatkozóan szuverén államként törvényeket alkothat. Magyarország ilyen szempontból hátrányos helyzetű. Van néhány szomszédja, amely az új évezredben is minden alkalmat megragadva acsarkodik ellene. Egy NATO-tagország ellen! És mindennek a tetejébe, az acsarkodók is NATO-tagok akarnak lenni, és ehhez minden alkalmat megragadva kérik, sőt megkövetelik a minden alkalommal ócsárolt Magyarország segítségét!
Az egész státustörvényből ennek az egy problémának kellett volna nagy sajtóteret biztosítani. Hadd lássa a világ, kikkel van dolga. (Nem mellékesen: azt sem ártana részletesen „országimázsolni”, hogy egyesek számára, akik egyébként nyílt színen kacérkodnak a NATO-val, annyira fülsértő egy NATO-tagállam himnusza, hogy üldözésére törvényt és végrehajtási kormányrendeletet fabrikáltak.) Ennek a nemzetközi propagandának az időszerűségét emeli ki az újabb szlovák ötlet, miszerint Magyarországra erős nemzetközi nyomást kell gyakorolni. Miért? Ami szabad a határon kívüli szlovákoknak, az nemzetközileg elítélendő bűncselekmény a magyarok esetében? Vajon mi táplálja ezt a mérhetetlen pimaszságot?
Nézzünk szét Magyarországon is, jobbra és balra.
Jobboldalról indult el az első kezdeményezés a határon kívüli nemzetrészek támogatására, amelyet baloldalról állandó ellenszél kísér. A liberálisnak nevezett balszél meg sem szavazta, a szocialista pedig a szavazás napján is rázendített, hogy „de azonban”. A teljes akadékoskodási lajstrom összeállítása immár a történészek dolga, most elég, ha csak a karácsonyi ünnepeket kísérő „kitalálmányokra” emlékeztetünk. A cirkuszi fejszámolók újra az olcsó munkások milliós tételeivel ijesztgették a magyarországi munkavállalókat, és a felsős (negyedikes) matematikából hasonlóan képzett szakszervezeti vezetők (lenini áttételi szíjak) sietve felkapták a „gondolatot”.
Tehát a romániai csecsemők és aggastyánok is rátörnek a magyarországi munkapiacra? Nem ismerjük behatóan a horvátországi jobb- és baloldali viszonyokat, de feltételezzük, hogy ha egy ottani miniszterelnök-jelölt a kettős állampolgársági törvény felfüggesztését követelné, mert 23 millió alkalmi munkavállalót látott rémálmában, akkor felébresztése után a föld alá süllyedne szégyenében. Ezzel szemben Medgyessy Pétert még nem küldték szabadságra. Csak azért sem, mert Csurka megmondta. (Vajon Csurka István nem éppen azért mondta, hogy csakazértis tartsák meg Medgyessyt miniszterelnök-jelöltnek? Hogy további alkalma legyen nyilvánosan kijelenteni ilyen épületes ostobaságokat? Erős húzás...)
A horvátországi és szlovákiai viszonyok alapos ismerete nélkül is állíthatjuk, hogy ott nincs meg az MSZP és az SZDSZ pontos mása. Mert ha létezne, akkor a horvát kettős állampolgárság, illetve a szlovák nemzetiségi igazolvány törvénye nem születhetett volna meg olyan szép csendben. Ellenkezőleg, a horvát és a szlovák balliberósok úgy összeüvöltözték volna a világot, hogy a szomszédok is felfigyelnek a készülődésre, és elkezdődik a vég nélküli magyarázkodás külföld és belföld előtt egyaránt. Mivel ez nem következett be, biztosak lehetünk abban, hogy a horvát és a szlovák cirkuszi fejszámolóknak eszébe sem jutott választási propagandacélra lealjasítani egy nemzetstratégiai ügyet.
Még egy különbségre érdemes felfigyelni. Az összképből teljességgel hiányzik az RHDSZ és az RSZDSZ (Romániai Horvát, illetve Szlovák Demokrata Szövetség). Az RHDSZ-ből például azonnal megszólalhatott volna egy jogtudós, hogy a kettős állampolgárság ötlete elítélendő, mert nem lehet eldönteni, hol adózzon és hol katonáskodjon a román–horvát állampolgár. Az RSZDSZ vezetői pedig kivártak volna, és csak akkor karolják fel a szlovák nemzetiségi igazolvány ügyét, amikor azt össze kellene árukapcsolni az elnökjelölési listával. A hangzavar beálltával pedig kijelentették volna, hogy a balhét márpedig egyedül a magyar kormánynak kell elcipelnie, rájuk ebben ne számítsanak, még akkor sem, ha neptuni jó viszonyban vannak a román kormánnyal.

Vitafórum a kolozsvári színjátszásról
Legyen vagy ne legyen színház? – ez itt, Kolozsváron, a kérdés. Megválaszolására december elején közösségi vitafórumot szerveztek, amelyre egyaránt meghívtak körön belüli és kívüli színházi szakembereket, valamint a legérdekeltebbeket, vagyis átlagnézőket. A körön belüliek vagy kimentették magukat, vagy válaszra sem méltatták a kezdeményezőket, így egyetlen felszólalás kivételével egyszólamúra sikeredett a vita.
A vendéglátó intézmény, az unitárius püspökség részéről Sólyomi Zsolt lelkész tartott rövid áhítatot, annak hangvételével is jelezve a vitában részt vevőknek, hogy a helyszín, az imaterem nem alkalmas a mai kolozsvári színpadon elhangzó trágárságok idézésére. Ezután Sebesi Karen Attila mondott bevezetőt, hangsúlyozva, hogy ezt a fórumot talán jóval hamarabb meg kellett volna rendezni, mert a színházból könnyű kiűzni a közönséget, de nehéz újra megnyerni. Ezután Szőcs István író, színikritikus beszélt a színház, a színész, a színpadi kellékek – pl. megvilágítás –, a műfaji változatosság stb. szerepéről. Szerencsére a vitafórum egész anyagát hangszalagra rögzítették, így a széles körű tájékozottságra valló, tudományos értékkel bíró, szabadon előterjesztett esszé egyszer talán megjelenhet egy színháztörténeti kötetben.
Kötő József, akit színháztörténészi minőségében hívtak meg, és Kántor Lajos egyéb elfoglaltságukra hivatkozva nem jelentek meg, véleményüket sem vetették papírra, így a további két vitaindító elmaradt. Fodor Sándornak a színház megújítását, a közönség akarata ellenére végzett kísérletek felfüggesztését sürgető hozzászólása írott formában jutott el a fórumra.
Egy közvélemény-kutatás eredményeinek ismertetése után – amelyből kitűnik, hogy a népszínművek, kabarék műsorra tűzését is szükségesnek tartja a megkérdezettek 93 százaléka – megkezdődtek a felszólalások. Szabó Károly a tíz évvel ezelőtti kolozsvári magyar színjátszás sikeres előadásaira emlékezett. Papp Sándor Zsigmond, az EMKE valamelyik díjával frissen kitüntetett újságíró egyoldalúnak tartotta a beállítást, hogy azért maradnának el a nézők, mert nem értik a bemutatott darabokat. Szerinte a televízió is ludas lehet – mondta, majd kifejtette, hogy ő 1990 óta, amióta színházba jár, jónak tartja a Tompa Gábor által igazgatott teátrumot. Vekov Károly azokra az időkre emlékeztetett, amikor buszokkal a környező falvakból is bejártak az emberek a színházba, és képviselői minőségében választóinak szándékát tolmácsolta, hogy ezen kulturális-művészeti intézmény újra teljesítse közösségépítő-megtartó szerepét. Csetri Elek történész ezzel teljes egyetértésben arra figyelmeztetett, hogy 200 évvel ezelőtt az erdélyi diéta az anyanyelv ápolásáért döntött a színház létrehozásáról. A mostani kísérletezgetéssel a kolozsvári magyar színjátszás sírját megásták, de még nem temették el, még meg lehetne menteni.
Mivel a vita megkezdésekor megállapodtak, hogy ellentmondás esetén az érintett személy egy perc keretében válaszolhat, Papp Sándor Zsigmond kifejtette, hogy az ő fülét bántja a szolgálat szó.
Lőrincz László iskolaigazgató következett, aki elmondta, hogy régebben az iskolának 30 színházbérletese volt, míg mostanában csak arra kérik a diákokat, menjenek el nézőknek. Szabó Anna arról beszélt, hogy a közönség ízlésének megerőszakolása folyik a színházban, és feltette a kérdést: ha a színészekkel egy évre kötnek szerződést, az igazgatót ki ítéli életfogytiglanra? Horváth Arany szerint az, aki lenézi Mari nénit, aki nem akarja népét szolgálni, az előtt nyitva a schengeni határ.
Újra Papp egypercese következett, aki feltette a kérdést: Mi a nép, amit szolgálni kell, mi az, hogy magyar? Majd kijelentette, hogy ezután sem hajlandó szolgálni.
Jancsó Miklós a világ színháztörténetéből hozott fel példákat a színház és a közönség kapcsolatának nélkülözhetetlenségére, Pillich László pedig az értelmiségi elitizmus veszélyeire hívta fel a figyelmet, különösképpen jelenlegi szórványosodásunk, asszimilációnk körülményei között. Molnos Lajos úgy közelítette meg a kérdést, hogy a Kolozsvári Magyar Színház magán avagy állami intézmény-e, és ha nem magánvállalat, akkor helyes-e, ha az igazgató saját magának mint főrendezőnek jóváhagyja az elképzeléseit. N. Vajas Ilona a közösségszolgálat Papp Sándor Zsigmond általi megtagadása és a friss EMKE-díj közötti ellentmondást tette szóvá. Simon Gábor, a „társbérlő” intézmény, az opera igazgatójaként adott ízelítőt az épületen belüli hangulatból, az ocsmány címkézésekből, amelyekkel Tompa illeti kollégáit, majd feltette a kérdést: vajon nem valami különleges missziót teljesít a színház igazgatója a destruktív magatartással? Furdek Tamás nem azt a kérdést tartja fontosnak, hogy modern vagy hagyományos, hanem azt, hogy jó avagy rossz színjátszás folyik-e Kolozsváron. Szerinte aki megbukik a Csongor és Tündével, csakis rossz színjátszást művelhet. Szőcs Judit pedagógusszövetségi elnök szerint a színház a közönségé, az igazgató nem minősítheti a közönséget, és szeretné, ha mielőbb újra jó szívvel tanácsolhatná a színházba járást a tanulóknak. Veres Erzsébet adófizetői minőségében kérte számon, hogy a színház miért nem dolgozik, miért nem mutat be több és főleg a közönség által igényelt darabot. Vadas László szerint nincs színikritika, még nem olvasott negatív, elutasító kritikát valamely előadásról. Papp László viszont arra mutatott rá, hogy Tompa sajtója szerint létjogosultsága van a Tompa-féle színháznak. Kozma Dezső azt fájlalta, hogy kultúránk miként szakadhat el ennyire népünktől, hol marad a hivatástudat...
A vitafórumra Csomafáy Ferenc és Szőcs István állásfoglalás-tervezetet készített elő. Elfogadása előtt hozzászólói javaslatra belefoglalták, hogy a vitafórum követeli Tompa Gábor színházigazgató lemondatását. Ennek kezdeményezését a művelődési minisztériumnál Vekov képviselő vállalta. A vitafórum végén bizottság alakult a Magyar Színház Baráti Társaságának létrehozására és hivatalos bejegyzésére.

Zajlik a politikai-ideológiai vita a tömbházlakók körében azzal kapcsolatban, hogy jogszerű-e az egyéni hőerőművek beszerelése, az autonóm kályhacsövek homlokzati kivezetése, a távfűtésről lekapcsolt lakrészeken áthaladó fűtőcsövek hőenergiájának ellenszolgáltatás nélküli fogyasztása stb., stb.
És ez még mind semmi.
Nemsokára megjelennek olyan vállalkozások, amelyek autonóm szennyvízkezelési rendszert kínálnak a tömbösített lakóknak. Gazdaságossági számításuk kb. úgy fog kinézni, mint a törpehőközpontokat forgalmazó vállalkozóké: a beszerzési és beszerelési költségek mintegy tíz év alatt megtérülnek a közszolgáltató önálló ügyvitelű vállalatok díjszabásainak megtakarításából.
A folyékony háztartási hulladék ügyintézésére többféle technológiai megoldást kínálnak majd. Az egyiknek a mintapéldánya Kolozsváron a Mátyás-szobor előtt már megtekinthető, valami ismeretlen nevű polgármester telepítette oda, ökobudinak nevezte el, és nyilván nem a megkönnyebbülés volt az elsődleges célja vele. Ezenkívül lesznek egyszerű szippantós rendszerek is. A helyi tartályokban felgyülemlő folyékony hulladékot időnként – főként az éj leple alatt – különleges haszonjárművekkel szállítják el. Utána nemcsak a háztömböt, hanem az utcát is ki kell szellőztetni. Egy másik elgondolás szintén hagyományos módszert, vagyis csatornázást alkalmaz. Aki az alternatív csatornázási hálózathoz óhajt csatlakozni, nemcsak a háztömböt fúratja-töreti összevissza, hanem az egész környéket.
Átmeneti piacgazdaságunk természetszerűen termeli ki hamarosan a konkurens vízszolgáltatókat is, akik árajánlataikkal elkápráztatják az érdeklődőket. Bármilyen hihetetlen, de azt fogják állítani, hogy az egyenként hozzájuk átpártoló blokklakók az új berendezés költségeit röpke tíz esztendő alatt visszanyerik abból, hogy nem fizetnek vízdíjat a lakótársulásoknak, pardon: tulajdonosi társulásoknak. A monoton betonnegyedekben hosszú ideig oázisokként hatnak az alternatív vízszolgáltató vállalatok fúrótornyai, amelyekkel helyi források, föld alatti csermelyek után kutatnak.
A következőkben villanyszerelők alakítják hadszíntérré a lépcsőházakat. Az önrendelkezést a villamosítás terén is biztosító vállalkozók szintén többféle megoldást kínálnak. Aki nem akar újonnan kiépülő távvezetékeikre csatlakozni, annak a lakásába beszerelnek dízelmotoros áramfejlesztőt. A zaj nem probléma, hiszen a hőközpontszerelők, a vízcsőbeépítők, a csatornázók, a kábeltelepítők légkalapácsainak állandósuló üzemelése mellett a helyi villanygenerátor légyzümmögésnek tűnik.
De a legforradalmibb autonomizálást kétségkívül a magán-lépcsőházépítő kft.-k megjelenése hozza el. A lakásbejárati függetlenséget biztosító építmények költségei szintén tíz év alatt térülnek meg – szintén a vállalkozók állítása szerint – abból, hogy tulajdonosaik nem járulnak hozzá a közös lépcsőház takarításához és kétévenkénti kifestéséhez.
*
Ekkor a joghézagból fakadó őrületre talán a parlamentben is felfigyel valaki, és törvénnyel akadályozza meg az amúgy is silány, de a lakásalap jelentős részét kitevő háztömbök szétverését. Éppen eleget ártottak a szilárdsági szerkezeteknek a földszintekre barkácsolt üzlethelyiségekkel – szintén a törvényhozók aluszékonysága miatt.
Persze a háztömbök ellátmányi és fizikai szétszedésének egyszerű megtiltása önmagában nem vezetne eredményre. A kiskapukat úgyis megtalálnák azok, akiknek van kidobni való pénzük (akik a lakótársulások pénztárát megkerülve a haszonvadász vállalkozók kastélyába és dzsipjébe akarnak bepótolni). A káros konkurencia megjelenésének okát kellene felszámolni, a monopolhelyzetbe hozott központi és helyhatósági közszolgáltatók kapzsiságának kellene gátat vetni. Mesés igazgatói és igazgatótanácsi fizetésekkel terhelik szolgáltatásaik önköltségét, így érik el azt, hogy a rég megtérült berendezésekkel, olcsón – hazai munkásbérekkel – kitermelt alapanyaggal, keleti – pontosabban romániai – fizetésből vagy nyugdíjból tengődő lakók számára nyugati árszinten biztosítanak szolgáltatásokat. Erről kellene leszoktatni bizonyos parazita réteget valamilyen jogi módon.
Igaz, ez csak akkor lenne erkölcsös, ha a parlamenti tagok sem nyugati kollégáikhoz mérnék létszükségleteiket.

KRITERION-NAPOK színhelye volt a múlt hét végén a Bánffy-palota. A kiadó idei születésnapjának programján Egyed Tibor grafikus tárlata, továbbá könyvbemutatók szerepeltek. Pénteken a Historia manet című kötet kapcsán Csetri Elek, Magyari András és Vekov Károly történészek méltatták Demény Lajos munkásságát, majd H. Szabó Gyula, a kiadó igazgatója a Téka és Kriterion Közelképek sorozatot ismertette, és bemutatta az erdélyi magyar személyiségek hangját őrző első CD-ket.
Este a Transsylvania Barokk Együttes (Nagy István, Majó Zoltán, Ciprian Câmpean, Erich Türk) korabeli hangszerekkel a helyszínhez és az együttes nevéhez méltó zeneszámokat adott elő.
Előadásában Vekov Károly megjegyezte, hogy közelmúltunk történelmében volt időszak, amikor egy ilyen összejövetelen nem minden érdeklődő talált volna akár állóhelyet, míg most üresen maradt néhány szék a palota tágas kiállítótermében. Ezzel szemben szombaton sikerült telt házat vonzani. Ekkor mutatták be a Csimbumm és hangmanók című meséskönyvet, és a szerző, László Bakk Anikó irányításával, az Amaryllis-fiatalok közreműködésével a meghívott gyermekekkel közösen előadták a kötet zenés meséit. Reménykedjünk, hogy nemsokára felnövekedik a közösségkedvelőbb nemzedék.
*
HONNAN ÉS HOVÁ KOLOZSVÁRI MAGYAR SZÍNHÁZ? címmel közösségi vitafórumot tartottak december 8-án. A helyi és regionális terjesztésű magyar sajtóban hetek óta zajló, de valójában hamu alatt évtizede parázsló gondokra próbáltak választ keresni a részvevők, akik a több mint háromórás vita végén szavazattal elfogadott és a megjelentek többsége által aláírt állásfoglalásban eljutottak a követelésig: az illetékesek gondoskodjanak Tompa Gábor színigazgató lemondatásáról. A vitafórumról következő lapszámunkban részletesen beszámolunk. Előzetesként csak annyit, hogy míg a fórumra meghívott „ellenpárt” hivatalosan nem képviseltette magát, a szelleme jelen volt a teremben, mi több, az igazgatóváltásra vonatkozó „radikális” követeléstől folyosói lobbizással igyekezett eltántorítani a részvevőket, úgymond, nehogy a színház is rámenjen. Honnan ismerjük azt a népi sóhajt, hogy csak rosszabb ne legyen?

Számtalan nyilatkozat elhangzott arról, hogy miért nem kellett volna Sógor Csaba szenátornak megszólalnia a december 1-jei csíkszeredai bakancscsattogtatás előtt. Azzal kezdődött, hogy sietve elhatárolódtak tőle (magyarul: magára hagyták), majd szemére vetették, hogy a fiatal kolléga elhamarkodta a dolgot, mert ha újabban román politikusok felköszöntenek bennünket március 15-én, akkor mi miért ne ünnepelnénk meg Románia Erdéllyel való egyesülését.
Vezetőink körüli szoros egységünk szüntelen szilárdítása érdekében szívesen elsajátítanánk ezt az álláspontot, és mindannyian az elhatárolódás útját választanánk, ha nem lépnének fel bizonyos gátlások. Először is zavart kelt bennünk maga az elhatárolódás fogalma. A mezei RMDSZ-tagokat éppen ezekben a napokban határolták el sürgősségi rendelettel Magyarországtól. (Megint bebizonyosodott, hogy a tanítványok mennyivel okosabbak, mint nevelőatyjuk, Ceauşescu volt. Ezeknek nincs szükségük műszaki határzárra meg az útlevelek belügyminisztériumi őrzésére. Kitalálják a 250 eurós feltételt, és így csak azok léphetik át a határt, akik a bandájukba tartoznak. Kevés kivétellel.)
Továbbá az is zavar, hogy az utóbbi tizenegy fényéves évből az idei volt a legpimaszabb kihívások időszaka nemzetiségi büszkeségünk ellen.
Kezdődött a magyarországi kedvezménytörvény román fogadtatásával (amely gyanúsan hasonlított az SZDSZ és romániai „magyar” bértollnokai akadékoskodásához). Túltett az ukránokén, a szerbekén, a horvátokén, a szlovénekén. A szlovákokén nem. Ezt egyesek mennyiségi összefüggésekkel magyarázzák. De hát ki kényszerítette Romániát és (Cseh)Szlovákiát, hogy a többi szomszédnál több magyart kebelezzen be?
Az idei kellemetlenkedések sorozata a tél közeledtét jelző villámhárítási előkészületekkel folytatódott. A sokoldalúan fejlett szocialista társadalom építésének korszakába nyúlik vissza a gyakorlat, hogy beszereznek bizonyos – korlátozott – mennyiségű energiahordozót, készültségbe állítanak bizonyos – szintén korlátozott – számú hóekés traktort, majd a készlet és szükséglet közötti különbség kitöltésére bekapcsolják az interetnikai feszültségkeltő generátorokat. Ilyen volt a belügyminiszteri és a titkosrendőrségi feljelentés, amit követett a váratlan bejelentés, hogy az idén Csíkszeredában lesz a „központi” egyesülési ünnepség.
Annyiszor vetették a szemünkre, hogy miért „éppen most” akarunk valamit. Most a „mi” vezetőink is megkérdezhették volna, hogy miért éppen az idén kell Csíkszeredában masírozni. Meg lehetett volna tenni 1989 végén, amikor még mindannyian gyönyörű reményeket fűztünk a közös jövőhöz. És nyugodtan lépkedhetett volna a díszszázad a székely többségű város központjában 1990 elején is. Úgy egészen márciusig. De aztán valamit elrontottak, és néha az az érzésünk, hogy szándékosan tovább rontják az együttélési viszonyt. Közös érdekből mielőbb helyre kellene hozni. Nem azzal, hogy március 15-én odaerőszakolnak egy-egy román politikust a mikrofonhoz, vagy megíratnak a mindenkori miniszterelnökkel egy hivatalos üdvözletet. Gesztusnak szép, de attól tartunk, hogy ezért túl nagy árat fizettetnek velünk mindenkori (vagy örök?) RMDSZ-vezetőink. És semmiképpen sem elég ahhoz, hogy az integrációs felügyelők nemcsak protokolláris, udvariaskodó, hanem saját használatú feljegyzéseikben is eredményesnek ismerjék el a nemzetiségi kérdés megoldására tett román erőfeszítéseket.
Egyszer eljön annak az ideje, amikor a székelység számára nem kihívás, hanem megtiszteltetés lesz, ha hivatalos román ünnepség színhelyévé választják Csíkszeredát. El kell jönnie ennek az időnek, mert addig bizonytalan marad az európai csatlakozás. De a 2001. esztendő erre a felvonulásra nem volt alkalmas. És ha a legújabb kori román kormányok legbiztosabb szövetségese, az RMDSZ hivatalos vezetése erre nem figyelmeztette a hatóságokat, pedig ezzel egyaránt szolgált volna román és kisebbségi magyar érdeket, akkor Sógor Csaba kezdeményezését hiánypótló cselekedetnek kellene értékelni.
Még utólag sem késő. Tapasztaltabb, nagy szolgálati folytonossággal rendelkező öreg kollégái beláthatnák, hogy elhamarkodottan ítélkeztek fölötte.
Az sem mellékes szempont, hogy ha nem ismerik be tévedésüket, és folytatják a kötekedést Sógor Csabával – vagy asszisztálnak zaklatásához –, tovább csökkenhet az RMDSZ tömegbázisa.
⁂
Aztán megszólaltak a kis Pityukák meg Öcsikék is, azok, akiket az RMDSZ vezérkara állami hivatalokba emelt. Azt mondta az egyik a hivatalos rádióban, hogy az eset igazolja azt az RMDSZ-tézist, miszerint nem szabad független polgármestereket választani, mert azok hajlamosak az elhajlásra, mint Csedő Csaba, Csíkszereda polgármestere. És még ironizált is az állami RMDSZ-hivatalnok, hogy ő bizony eddig sem tolongott december elsejéken lobogóval a kezében, így másoknak sem kellett volna megmondani, hogy ne mozduljanak ki a lakásukból.
A párt vonala ennyire elvakíthat? Vagy ez a jól fizetett állástól van? Egyébként elképzelhetetlen, hogy ne látná valaki, milyen veszélyhelyzetet teremtett az idei csíkszeredai provokáció. Bezzeg az országos román lapok riporterei megérezték, és hatalmas várakozással csődültek a helyszínre, majd este kedvetlenül utaztak vissza Bukarestbe. A dolgok talán várakozásuknak megfelelően alakulnak, ha a város magyar lakosságát nem készítik fel a lehető legrosszabbra. Például arra, mit tegyen, ha valamilyen fondorlattal kierőszakolják az utcára. Meglehet, hogy éppen a gyászszalagok megjelenésének lehetősége miatt nem következett be a „mozgósítás”, amelyre most is adottak voltak a cél szentesítette eszközök. Nem éppen olyanok, mint a diktátori munkalátogatások idején, de egy kis létbizonytalansággal való fenyegetőzés megtehette volna hatását.
⁂
Elgondolni is szörnyű, mi történne, ha az olasz hatóságoknak eszébe jutna, hogy Dél-Tirol valamelyik városkájában ünnepeljék Nagy-Itália létrejöttének évfordulóját. Biztosan felrobbanna néhány magasfeszültségű távvezeték, mint hajdanán, amikor nem látszott más mód az önrendelkezési törekvések megvalósítására. A párhuzam nem áll, mert az erdélyi magyarság kisebbségi léte során sohasem folyamodott erőszakcselekményekhez, és ezután már nem is folyamodhat, mert az egész világ ellene fordulna a nagy terrorellenes összefogásban. De a húr túlfeszítését mégsem szabad megengedni. Az ellenállás teljes hiánya is kiégeti a biztosítékot, nem csak a túlterhelés. A méltóságukban sértett csíkszeredai székelyek is eljuthattak volna a kritikus pontig, ha nem áll melléjük egyik szenátoruk, a polgármesterük (az a pártvonaltól elhajló független!), több helybéli személyiség és végül – de nem utolsósorban – Tőkés László, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke. Az RMDSZ-elhatárolódás sok mindenre jó volt, csak az önérzet gyógyítására nem.

Jobb helyeken a polgárokat a rendőr jelenlététől határtalan nyugalom, a politikus figyelmeztetésétől pedig őszinte aggodalom árasztja el. Ezzel szemben Rejtő Jenő mérsékelten fejre állított és szélsőségesen humoros világában menten kitör a pánik, amint a rendőr azt mondja, hogy mindenki őrizze meg a nyugalmát. Vajon a zseniális író mit hozott volna ki abból a jelenségből, hogy amint az itteni hatóságok vészharangokat kongatnak, a polgárok azonnal más okot keresnek az izgalomra?
Jellemző példa az újabb Har–Kov-hisztéria. Az a belügyminiszter kezdte el, aki 1996-ban, a baloldal választási veresége után a magyar veszélyről úgy nyilatkozott, hogy – amint akkoriban nevezte – a téma reális, de nem aktuális, ezért kár volt arra alapozni Iliescu elnökválasztási kampányát. Tehát már öt évvel ezelőtt jelezték, hogy a „téma” újbóli előráncigálása csak időpont kérdése. Most, hogy jön a tél, sűrűsödnek a gondok és a szakszervezeti tüntetések, hát elővették a cinkezett kártyalapot. Észjárásuk szerint ez az az időpont, amikor nem lehet ráfázni. A nép vagy pánikba esik, és akkor a hamiskártyásokat egy ideig nem zaklatja prózai megélhetési panaszaival, vagy nem, de akkor sem szakad rájuk az ég. Legfennebb vállat vonnak: „Na, és?” (Honnan is származik az idézet?) Előrehozott választásról szó sem lehet, mert nincs ellenzék.
Pánik csakugyan nem tört ki, sőt éppen ezekben a napokban zavarták el a mikrofontól az egyik szakszervezeti tüntetés részvevői Bukarestben azt a személyt, akinek alapmestersége az etnikai uszítás. Ha az emberek kíváncsiságát felkeltette volna az időközben titkosszolgálati jelentéssel megerősített belügyminiszteri „megfigyelés”, kihasználták volna a legjobb alkalmat.
Az erdélyi magyarság soraiban sem észlelhető pánik, pedig az RMDSZ is sietett leszögezni, hogy az „előzmények nélküli” lárma rendkívül veszélyes. Először is: nem egészen világos, mit kell azon érteni, hogy előzmények nélküli. Már hogy ne lennének előzményei a Har–Kov jellegű lármának?! Az egyik legelső előzménye az volt, hogy 1990 januárjában Iliescu kijelentette: a magyarok között szeparatisták vannak. Aztán márciusban újraalakult, illetve előbújt a föld alól a titkosrendőrség. És sorolhatnánk az alig elmúlt század végének történéseit, amikor az éppen szorult helyzetben lévő román politikai kaszt hadrendbe állította a „témát”. No de szintén az előzmények közé tartozik az is, hogy az RMDSZ operatív vezetői minden alkalommal visszafogottan, mérsékelten, reálpolitikusi címre pályázva reagáltak az etnikai uszításra. Mit mondjon erre a magyar veszéllyel bliccelő hamisjátékos? Ha rajta is kapják, a partner olyan tapintatos, hogy a seriff semmit sem tud meg az eurojátékszabály-sértésről.
Talán szabatosabb lenne úgy jellemezni a mostani felhajtást, hogy példátlan. Esetleg páratlan. Vagy a korábbiakhoz mérten túlhajtott. Ami tökéletesen érthető, hiszen a jelenlegi politikai hatalomnak szüksége van a nagyobb hangzavarra, mert nem elég, hogy közeleg a tél, tüntetnek a szakszervezetek, a NATO- és az EU-mesével már aligha hozható lázba a kisember, a vízummentességgel még annyira sem, hiszen maholnap villamosra sem futja, amivel a „világutazó” eljuthatna a vasútállomásig – egyszóval nem elég az elmélyülő nyomor, mindennek tetejében a román nemzeti Szociáldemokrata Pártnak egyetlen hűséges szövetségese van: a magyar nemzetiségi párt. Hát hogyan lehet elfogadtatni a közvéleménnyel azt, hogy az RMDSZ nélkül bezárhatna a román parlament? Természetesen úgy, ha a népnek megmutatják, hogy az RMDSZ-t és főleg az általa képviselt réteget nem kényeztetik el. Ellenkezőleg: egy kicsit még bántalmazzák is. Persze óvatosan, nehogy a következő választási kampányon túl gyógyuló sérüléseket okozzanak, mert az egyetlen szövetségest nem szabad kilátástalan helyzetbe hozni. A maga során a szövetséges is csak úgy tiltakozik, hogy annak ne legyen messzemenő következménye, nehogy belekerüljön valami a legközelebbi országjelentésbe.
Tehát marad minden a régiben, semmi sem indokolja az eddiginél nagyobb aggodalmat. Akkor lesz igazán ok a menekülésre, ha a főtitkosrendőrök finoman, tisztelettudóan, úriemberek modorában felkérnek, hogy őrizzük meg nyugalmunkat.

Kamerás arcvadász pásztázta a budapesti román nagykövetség erkélyéről azt a csoportot, amely az erdélyi magyar kisebbség sérelmei miatt tüntetett. A mozzanat megszokottá vált a román tolerancia, demokrácia és minden másféle CIA (már nemcsak a KGB-t utánozzák) utóbbi tizenegy éves történelmében. Annak idején Kolozsváron, amikor oktatási önrendelkezésért tüntettek a szülők, az iskolaudvarokon ilyen kamerások lassan, lökdösődve sétálgattak a legsűrűbb tömegben, a tárgylencsét belenyomták az emberek arcába, hogy minél nagyobb feltűnést keltsenek. Céljuk – küldetésük – nyilván a megfélemlítés volt. Vegyék észre a tüntetők, hogy tettüknek következménye lehet, valahol nyoma marad annak, hogy éltek a nemrég meghirdetett gyülekezési és szólásszabadsággal.
A tüntetők persze nem oszlottak szét. Elég volt fél évszázadig, pontosabban nyolc évtizedig a hallgatásból. Meg aztán nem lehetett kiölni az 1989 decemberében keletkezett reményt, hogy „ezeknek” az ideje lejárt.
Azóta bebizonyosodott, hogy azok bizony tartósan visszatelepedhetnek mind a négy vagy öt hatalmi ágazatba, módszereiket sem szégyellik, sőt fejlettebb eszközeikkel még kérkednek is. És ha mindez nem elég, „baráti szóval” figyelmeztetnek, hogy bizonyos arcok és vélemények megfelelő helyen várják a megfelelő időt a megtorlásra.
A világ sajnos nem veszi észre az arcvadászok ügyködését. Inkább a követségi tüntetésen magasba emelt, nem éppen helyénvaló néhány térképet szúrta ki ahelyett, hogy a mondanivaló megalapozottságával foglalkozott volna. Mintha senki sem akarna tudni azokról a sérelmekről, amelyek miatt – és az arcvadász jelenléte ellenére – erdélyiek is megjelentek a tüntetésen. Például azt is szóvá téve, hogy a néhány moldvai csángómagyart még barbárabb eszközökkel próbálják meggyőzni arról, hogy ne merészeljenek a „ördög nyelvén” beszélni.
És időközben bemutatták az országjelentéseket. Romániában szó sincs a magyar kisebbség valamilyen aprócska megoldandó problémájáról. Számunkra a nemzetiségi kérdést teljesen és végérvényesen megoldották. Nem történik semmilyen pimaszkodás az alig megalakult Sapientia-egyetemmel, az úgynevezett lakók sem követelik alapítványi irodájának elköltöztetését, teljes a csend a magyarellenes uszításról, amelynek a kolozsvári polgármesteri hivatal csak egyik előretolt bástyája. Még nagyobb a hallgatás az eltulajdonított egyházi vagy közösségi ingatlanok további bitorlásáról. Mit is mondjon egy országjelentés olyan „paradicsomi” állapotokról, amikor a nyílt vagy burkolt kisebbségellenes intézkedések elleni fellépésre alakult érdekvédelmi szervezet bármilyen párt oldalán megtalálja helyét a kormányzásban? Manapság, amikor a világon megannyi tűzfészek piroslik, Európa nem lesz bolond tárgyilagoskodni.
Ha a jelenlegi magyar kormányzatnak ilyen ellenzéke volna, a vonatkozó országjelentés egyetlen szóból állna: PAZAR! Még csak távlatilag sem vetődne fel a státustörvény „európai normákhoz való igazítása” vagy a „szomszédok konzultálásának szükségessége”, ha az MSZP és az SZDSZ nem káricsálná papagájmódra, minden lehetséges alkalmat megragadva. Egy ilyen aktív, a cél – a hatalom visszaszerzése – érdekében országos és nemzeti érdeket is sárba tipró ellenzék lehet az egyik magyarázat Orbán Viktor kérdésére, hogy vajon a Velencei Bizottságban elemzett kilenc kedvezménytörvény közül miért csak a magyar státustörvényt kíséri hangzavar. Tényleg, a Közös Piac alapító tagját, Olaszországot miért nem veszik elő azért, mert megkülönböztető elbánásban részesíti a külföldön élő olaszokat, és nem ad kettős állampolgárságot a hottentottáknak is? Világos, mert az olasz ellenzék erről a témáról nem követelt konzultálást a szomszédokkal.
Érdekes lenne megfigyelni, mi történne, ha MSZP- és SZDSZ-tüntetők arcába céloznának bizonyítékgyártó kamerákkal. Vajon mekkora lenne a világ felháborodása? Sajnos ennek a kísérletnek az eredményhirdetése elmarad. Az arcvadászó kamerákat bal kézben tartják. Az örökösök.

Miközben lankadatlanul folytatódik a hisztérikus acsarkodás a magyar kisebbségi kedvezménytörvény ellen, szerény román javaslat hangzott el a magyarországi románok ügyében: gondoskodjanak arról, hogy nemzetiségi önkormányzatuk élére románok kerüljenek.
Ez lenne a világ egyik legtermészetesebb elvárása. Hát tényleg: mit keresnének a magyarországi román kisebbségi önkormányzatban bunyevácok vagy mások, például – horror dictu – magyarok?
Ám a státustörvény gondolatának felbukkanása óta elhangzott sületlenségek ezt a problémát annyira elbonyolították, hogy tisztázására létre kellene hozni a ROMÁÉRT-et (Román Állandó Értekezletet). Ugyanis ha unalomig ismételgették, hogy de vajon ki a magyar, akkor a ki a román kérdést is alaposan meg kell rágni. A genetikai kutatgatás ki van zárva. Bár bizonyos szakemberek számára csábító lenne a lehetőség, hogy 2071 éves csontok állagának felhasználásával kimutathatnák a dák-római származást a Dnyesztertől a Tiszáig terjedő területen is túl, de ha kimondták, hogy az eredetkutatás fasiszta módszer, nem lehet visszakozni. (Bár ki tudja... A mai román vezető gárdából sokan kihátráltak korábbi saját ateizmusukból, NATO-ellenességükből stb.)
Hosszas töprengés után végül eljutnának ahhoz a megfogalmazáshoz, amely átesett a velencei bizottság tűzpróbáján. Magyarországi román lenne az, aki románnak vallja magát, beszél románul, és tagja valamely román egyházi vagy polgári szervezetnek. Világos, egyszerű.
Vagy mégsem? Vajon ismétlődnie kellene a történelemnek? Ahhoz teljesen el kell tekintenünk a jelenlegi magyar kormányzattól, feltételeznünk kellene, hogy egészen más csavarra jár a hivatalban lévő miniszterelnök esze, és azt mondja: ne intézményesítsenek országában holmi etnikai detektorokat, hanem valamelyik magyarországi pártnak a tagsági könyve egyúttal legyen a magyarországi román nemzetiségi igazolvány. Melyik lehetne ez a párt? Természetesen az, amelynek állásfoglalásai bizonyos sajátos kérdésekben a legközelebb állnak a romániai politikai kasztéhoz. Melyik magyarországi párt állítja ugyanazt, hogy át kell dolgozni a státustörvényt? Hát persze! Aki SZDSZ-tagkönyvvel rendelkezik, máris jelentkezhetne a magyarországi román önkormányzat vezető tisztségeibe. Logikus, nemde? Az SZDSZ még üdvözölné is (az RMDSZ példáját követve). Viszont roppant karakteres képsort lehetne készíteni a román miniszterelnök arckifejezéséről, amikor ezt az ötletet közölnék vele. A legenyhébb megjegyzése az lenne, hogy ilyen politikai perverzió még csak egyszer született a világtörténelemben (szabadon idézve Tőkés Lászlót).
Egyszóval számos érdekes mozzanatot örökíthetnének meg a két ország kapcsolatának krónikásai, ha a román külügy nem hagyná annyiban a magyarországi román önkormányzat valóban visszás helyzetét. De annyiban fogja hagyni. A párhuzamvonás, az egyenértékűség követelése nem áll érdekében. (Illetve érdekében állna, de nem akarja észrevenni.) Elrettenti a gondolat, hogy a romániai magyaroknak is létre kellene hozni az önkormányzatot, amely – jaj! – állam az államban, sőt egyenesen autonómia. És ejteni fogja a magyarországi románok problémáját. Pontosabban: ezt a valós problémáját. A másikat, amelynek semmi köze a valósághoz, a kétszázezer asszimilált nemzettársat viszont még jó ideig emlegetni fogja. Az semmibe sem kerül. Igaz, a magyarországi románokon sem segít vele. De nem is az a cél.

Győzelemittas propagandaharsonázás és sajtókoncert követte Bukarestben a magyar kisebbségi kedvezménytörvény velencei szakvéleményezését. Mi, akik több hírforrásból tájékozódunk, és tudtuk, hogy kivételesen másoknak van oka diadalmámorra, értetlenül szemléltük volna a fejleményeket, ha nem ismernénk azt a régi viccet, miszerint ha Napóleon rendelkezett volna egy Scânteia című vagy ugyanolyan emlőkön nevelkedett legkedveltebb ikertestvérlappal, a világ ma sem tudna waterlooi vereségéről.
De a valósággal homlokegyenest ellentétes értelmezésnek az elkendőzésen túl más célja is lehetett. Ha mindkét fél diadalmaskodik, akkor az igazság valahol középen leledzik – gondolhatja a világ. A módszert már 1990 márciusának véres eseményei után kipróbálták: addig harsogták a románok, hogy a megtámadott marosvásárhelyi magyarok a tulajdonképpeni agresszorok, amíg megszületett egy olyan parlamenti jelentés, amely szerint mindkét fél egyformán viseli a felelősséget. Ez volt az első jelentősebb reálpolitikusi „vívmány”. Azóta ismétlődik refrénszerűen a felszólítás, hogy mi, magyarok is számoljunk le szélsőségeseinkkel.
A román politikai propagandagépezet különös reagálása megmagyarázható. Román érdekeket szolgál. Hogy milyen eszközökkel, az más kérdés. Megdöbbenést csak az válthatott ki, amikor hasonló húrokat pendített meg magyar (vagy magyarnak nevezett) és az egyenlő távolságtartás, tárgyilagosság meg mindenféle divatos liberális sajtóelv hazug máza használatára kitanított reálpolitikai kommentátor. Méghozzá nem akármikor, hanem október 23-án, Magyarország nemzeti ünnepén, és nem akárhol, hanem egy erdélyi városi napilapban. Vagyis éppen akasztásra szánt emberek házában szónokolt az illető a kötél fölöttébb hasznos voltáról – ki tudja, hányadszor. A cikkben a beteges Fidesz-ellenesség ezúttal olyan nyilvánvaló magyarellenességbe csapott át, hogy Németh Zsolt külügyi államtitkárnak is foglalkoznia kellett a jelenséggel a Háttér című rádióműsor vezetőjének kérdésére válaszolva.
Sajnos több más – ha nem is ennyire kirívó – példa szemlélteti, hogy térségünkben feltalálták a kettős propagandaleplet. Erdélyi magyaroknak – magyarul! – sugárzó rádióból is hallottunk ezekben a napokban olyan hírműsort, amelyben a velencei szakbizottsági jelentéssel kapcsolatban kizárólag a kommunista Agerpres jogutódjaitól kapott tájékoztatásból részesültünk.
Vajon előfordulhatott volna, hogy a waterlooi ütközet után nemcsak a francia, hanem az angol sajtó is a napóleoni politika újabb fényes sikeréről áradozik?
Azóta bekövetkezett a nagy fordulat: a román miniszterelnök javasolta, hogy nekünk, romániai magyaroknak ne bocsássanak ki külön igazolványt, hanem legyen nemzetközi érvényű az RMDSZ-tagságot bizonyító könyvecske. Ezzel a státustörvény egyik legfőbb ellensége hozzájárulását adta különleges magyarországi jogállásunk alkalmazásához, tehát közvetve elismerte, hogy a velencei szakvéleményezésben szó sincs az európai normák megszegéséről. Összeomlott hát az eddigi vegyes kórus. Vajon mi következik ezután? Mert valaminek jönnie kell. A mindenkori ravasz, a nemzetiségi kérdés „végleges” megoldásától energiát a legszegényesebb időkben sem sajnáló román politika nem véletlenül találta ki az RMDSZ-igazolványok használhatóságának tézisét.
Figyeljünk csak: menten újrarendeződtek az arcvonalak. A bukaresti parlamenti ellenzék, amely eddig egy emberként állt a kormánypárt mögé, felcsattant, hogy miért akarják felduzzasztani az RMDSZ-t. Az RMDSZ vezetői természetesen a kormánypárt még elkötelezettebb hívei lettek, hiszen ezzel a sakkhúzással lehetőség nyílhat a reál(pontosabban kudarc)politizálás nyomán lemorzsolódott tagság visszanyerésére. Az RMDSZ belső ellenzéke nemtetszésének adott hangot, mert nem minden magyar nemzetiségű román állampolgár tagja az RMDSZ-nek. Sőt. És a magyar kormányköröknek sem tetszik a rosszemlékű pártos elkötelezettséget, kényszerű felsorakozást szorgalmazó ötlet. Hát még ha tudnák, hogyan néz ki egy RMDSZ-igazolvány! Fénykép nélküli, adatai nem egyeznek az útlevélével vagy a román személyi igazolványéval, tetszés szerinti mennyiségben sokszorosítható stb. Az újabb igazolványtípusokban jelentős teret szenteltek a belső választásokon való részvétel bejegyzésének és az ezekhez fűzhető megjegyzéseknek. Hevesebb vérmérsékletű tagok erre az oldalra a belső választásokat leszavazó képviselő-testületi gyűlés után nem éppen illedelmes megjegyzéseket írhattak, úgyhogy a tagsági igazolvány már ezért sem használható státusigazolványnak.
Az újrarendezett táborok jelenleg így festenek: egyik oldalon a kormánypárt és az RMDSZ-vezetőség, vagyis a reálpolitikai mérsékeltek, a másikon a román Nemzeti Liberális Párt, a Nagy-Románia Párt, élén a törvényszéken várt elnökével, más radikálisok, mint pl. az RMDSZ-vezetőség belső politikai ellenfelei, továbbá a magyar kormánypolitikusok, valamint azok az erdélyi magyarok, akik a státusigazolványért sem lépnének vissza egy öncélúvá vált pártba. A két táborban más-más indíttatásból, de ugyanazt vallják: „érdekes”, illetve „csapnivaló” a Năstase ötlete (már ha az övé, s nem pont a tulipános kertben csírázott ki).
Kíváncsian várjuk a végkifejletet: sikerül-e az újabb diverzió? Vajon megint eljutnak annak bizonygatásához, hogy mindkét oldalon vannak megveszekedett szélsőségesek, akik hallani sem akarnak az „építő” kompromisszumokról?