Nits Árpád

Tiszteletet és hitelt érdemlő, vitathatatlan meglátásaikról közismert politikusok is akadnak abban a táborban, amely elítéli az afganisztáni katonai intervenciót, a terroristavezér és társai elleni hajtóvadászatot. Sőt kijelentik, hogy az ártatlanság vélelme azt a mostanában sokat emlegetett egyént is megilleti, aki a szabad sajtó nyújtotta lehetőséget kiaknázva a nagyvilág nyilvánossága előtt hősökként ünnepelte az amerikai rombolás és tömegmészárlás kivitelezőit, és megígérte, hogy amíg egy szál amerikai polgár él és mozog a földön, a szent háború könyörtelenül lecsap rá.
Engedtessék meg, hogy végleges bírósági döntés előtt is kételkedjünk abban, hogy egy ilyen személy ártatlansága vetekedik a ma született bárányéval. (Akinek egyébként számtalan korábbi „akcióját” adott politikai okokból ejtették, elnézték, sőt néha még el is ismerték, de ebben semmi bűnük sincs azoknak, akik különféle terrorcselekményeiben polgári áldozatokká váltak.) Fajfenntartási ösztönünk súgja, hogy nem minden esetben kellene igazodni az igazságszolgáltatás közismerten lassú malmainak technológiájához. A történelemből rengeteg példát sorolhatnánk ennek bizonyítására. Hogy csak egy frissebb esetet említsünk: a Caritas bűnszövetkezet felelősségre vonására is sokkal egyszerűbb elvet kellett volna alkalmazni. Valahogy így hangzana: aki a tömegek kifosztásának mechanizmusát elindította és aki a kolozsvári városházán az ilyesminek kibontakozási lehetőséget nyújtott, az bármi lehet, csak ártatlan nem. Ehelyett Stoicát felmentik, bűntársát pedig ki sem hallgatják. Ha az ártatlanság általános vélelmére és ilyen igazságszolgáltatásra bízták volna a háborús bűnösöket, Hitler nem menekül öngyilkosságba, ellenkezőleg, felcsap politikai tévésó-sztárnak, mint jó néhány régi-új -escu.
De volna egy másik párhuzam is, amely meggondolkoztathatná a terroristákhoz elnézőbben viszonyuló politikusokat. Rohamléptekkel közeledünk ahhoz a korszakhoz, amelyben az állatok személyiségjogait majdnem annyira tiszteletben kell tartani, mint az emberét. Nemsokára eurokonform törvénybe iktatják az állati ártatlanság vélelmét, tehát egy kutyára (vagy annak gazdijára) nem lesz szabad ujjal mutogatni, amíg illetékes bíróság két tanúvallomás és genetikai bizonyítékok alapján, Strasbourgban is helybenhagyott végleges ítéletben nem rögzíti a harapás tényét. Ám mi történjék egy veszett kutya esetében? Míg minden igazságszolgáltatási lépcsőfokot bejárna az ügy, már az lenne a hír, hogy megveszett postások harapdálják a környék kutyáit.
Ilyenkor másodlagos kérdés, hogy mitől veszett meg a kutya. Talán attól, hogy idegesítően nyivákoló macskát kvártélyoztak be melléje. Szegény. Gyötrelmeit látva együtt éreznénk vele. De az ember a veszettség felbukkanásának pillanatában nem tépelődhet globális összefüggéseken, a macska-problémát a pillanatnyi helyzettől függetlenül és máskor rendezi, előbb – és legsürgősebben – a közveszélyes ebet kell kilőni.
Az újabb lépfenés hátborzongatások azt sugallják, hogy a veszélyhez képest még túl lassú a katonai intervenció. Ha idejében, azaz 1914-ben Szarajevóban nem kezdték el, ebben az évszázadban legalább meg kellene gyorsítani a terrorizmus felszámolását.

Nagyot és merészet gondolt a romák egyik vezére, és kidolgozta tízparancsolatukat. Az illetőről érdemes tudni, hogy amíg a cigányok hivatalból kinevezett parlamenti képviselője volt, főleg a magyar kisebbség jogainak megkérdőjelezésében remekelt, ezzel kiváltotta a szocialista kormánypárt olyan mértékű elismerését, hogy befogadta jelöltjei közé, és most még leglegitimebb módon képviselősködik. Persze pártpolitikai befogadásában másféle elgondolás is szerepet játszott. A vezér neve láttán sok roma pecsételő kezét vonzhatta a szocialista névsor. Ebből az a tanulság, hogy más kisebbségi képviselő is követheti ezt a karrierívet, ha kétségbe vonja a magyar kisebbség jogait, és neve szavazókat vonzhat menő párt javára. Magyar politikus is lehet az illető, miért ne...
A tízparancsolat tekintetében is követhető a fejlett tapasztalat. Nincs információnk arról, hogy a kisebb létszámú nemzeti kisebbségek összeállítanak-e legújabbtestamentumi dokumentumtervezetet. A horvátok között például nem akadt, aki óva intette volna nemzetiségtársait a kettős állampolgárság bűnös felvételének fölöttébb hátrányos következményeitől. A szlovákok sem kezdtek hamut szórni a fejükre a szlovák igazolvány ötlete miatt. Úgy látszik, a nagyobb kisebbségek tájbasimulékonyabbak. Vajon minél nagyobb egy kisebbség, annál gyávább, és annál inkább nincs hazája?
A szocdem romavezért több támadás érte más, politikailag kevésbé befutott etnikumtársa részéről. Szemére vetették például, hogy miért teszi kötelezővé a cigányok tisztálkodását, vagy miért tiltja őket a lopástól, hiszen nem minden roma koszos vagy tolvaj. A parancsolatszerkesztő úgy védekezett, hogy ő nem csak a cigányokra gondolt, javaslatait a románok is megszívlelhetik. Kijelentése nem éppen hízelgő a többségi lakosság számára. A mi tízparancsolatunk tervezetét éppen ezért úgy próbáltuk összeállítani, hogy ha netán hatósugár-növelésre kényszerülünk, ne sértsünk vele többségi érzékenységet. A többségi érzékenység szüntelenül homlokterünkben való tartását nem is foglaltuk a tízparancsolat-tervezetbe, hiszen a tizenegy év reálpolitizálása belénk verte, és különben is, ha mentegetőzésünkben azt mondanánk, hogy azt a románokra is értjük, ellentmondásba keveredünk. A többségnek sincs mimózalelkű többsége.
Tehát a mi tervezetünk így nézne ki:
1. Ne táplálj merész vágyakat, avagy ne akarj túl nagy kabátot. (Például ne álmodozz az önálló Bolyai-egyetem visszaállításáról, inkább hidd el, hogy vezetőid a javadat akarták, amikor bekapatták veled a Petőfi–Schiller nevezetű legyet. A többségiek számára példa lehet az elsőkörös NATO-csatlakozás, a vízummentesség, az életszínvonal-emelkedés stb.)
2. Ne ragaszkodj kongresszusi határozatok teljesítéséhez. (Pl. a belső választások megszervezéséhez. A többségiek padlásán is sok megvalósulatlan kongresszusi határozat halmozódott fel választási ígéretek formájában.)
3. Kudarc esetén is válaszd újra vezetőidet. (E parancsolat szervezési keretei adottak. A vezetőket úgysem te választod, hanem a választottjaid közül kiszemelt, kiemelt, kinevezett, rövid tűzpróbaidő után hivatásosnak bejegyzett politikusok. A szavazói megbízásától el nem téríthető néhány kivétel a szabályt erősíti. Ami a többségieket illeti, őket sem kell nagyon biztatni levitézlett politikusok újraválasztására.)
4. Ne paráználkodj. (Vezető politikusokra nem érvényes. Az ellenzéki beállítottságúak akár zárdába vonulhatnak, a legkedveltebb napilapok amúgy is időnként tele lesznek elképzelt nemi dolgaikkal, a nagymenők viszont büntetlenül tombolhatnak. Ebben a tekintetben a többségiek és kisebbségiek között nemes vetélkedés folyik.)
5. Ne próbálj elmenekülni. (Mert úgy sincs rá pénzed. Láthatod-hallhatod, hogy egy afgán átlagpolgárnak 1800 dollárjába kerül, amíg eljut a román határig. Az megfelel 18 havi román átlagbérnek vagy 36 havi átlagnyugdíjnak. Ennyibe kerülhet az út Afganisztánig is. És közben miből élnél meg? Úgy látszik, Afganisztán mégsem olyan szegény ország. Vagy Románia nem olyan gazdag – ebben teljes a véleményazonosság a többségiekkel.)
6. Ne kívánd más vagyonát. (Ha egy zsebtolvajhoz átvándorolt vékonyka pénztárcád, akkor az már az ő tulajdona. Elrabolt házadat, földedet, erdődet se követeld vissza erélyesen, hanem csak kompromisszumkészségesen. Az eredmény kézzel nem fogható. Azok a többségiek is így járnak, akik türelmesen bíznak a méltányos törvényhozásban.)
7. Tarts rendszeres időközönként kvórumot. (Például SZKT keretében. De csak addig, amíg megszavazzák az isteneknek tetsző határozatokat, azután sürgősen ki lehet osztani a napidíjakat, és irány a vasútállomás vagy az országút. A többségiek mostanában főleg a parasztpártiak összejövetelein kvórumoznak.)
8. Ha politikai érveid elfogytak, bízd ügyedet valamilyen etikai bizottságra. (Az eljárás sokkal egyszerűbb, mint például a zilahi református kollégium helyzetének megnyugtató rendezése. A többségiek esetében: a jelenlegi ellenzék nem egyéb, mint egy állandó etikai bizottság.)
9. Ha még szorultabb helyzetbe kerülsz, fordulj a román igazságszolgáltatáshoz. (Példaértékű a székelyudvarhelyi reformosok elleni magyar feljelentés, miszerint magyar egyesületüket román minisztériumi delegátus nélkül jegyeztették be a törvényszéken. Pártnevek, szimbólumok stb. elsajátítása miatt román politikusok is gyakran fordulnak román bíróságokhoz, de ez kissé másként hangzik.)
10. Szervezz és lovagolj meg diverziókat minden adandó alkalommal, amikor politikai vetélytársadat kigittelheted. (Ezen a téren még sok a tanulnivaló. A Reform Tömörülést úgymond leleplező ügynökség ügyködése kismiska a Nagy-Románia Párt dosszié-háborújához képest.)

Ha Ceauşescu valóban előrelátó lett volna, az 1989-es román forradalom eseményei egészen másként alakulnak. Például így: Iliescut megelőzve már Teheránból dísztáviratban üdvözli a temesváriakat, és bejelenti a többpártrendszer bevezetését. Hazajövet a Palota (a későbbi Forradalom) téren népgyűlésen panaszolja el, hogy ő már régóta ellenzéke saját magának, de szerényen háttérbe szorította magát. Őszinteségi rohamában azokra próbálja kenni eszmei kudarcait, akik bemocskolták a szocializmus nemes eszméit, ezt a tézisét azonban nemsokára elfeledi (vagy elfeledtetik vele), és kidolgozza a sokoldalúan fejlett kapitalizmus romániai építésének programját, kivéve a szocialista mezőgazdaság szövetkezetlenítését.
A megszeppenés időszakából kilábalva, előhívja a föld alá vagy falusi rokonokhoz menekült államvédelmi titkosrendőrséget, hogy megszervezze az 1990 januári és februári bukaresti ellentüntetéseket, bányászutazásokat, a marosvásárhelyi pogromot, majd a fővárosi Egyetem téri mozgalom kordában tartását, felhígítását, lejáratását és végül felszámolását. A többi megy, mint a tervszerű rendszerváltás. A karácsonykor még közutálattól övezett hatalom májusi újraválasztásán csodálkozzon a világ, ha akar.
Korábbi tapasztalataiból tanulva kiadja az értékes közgazdasági útmutatást: ha a népnek nem jó az, hogy mindenkinek van munkahelye és keleti mércével mérve elfogadható fizetése, de konganak az üzletek, hát ezután legyenek üresek a zsebek. A minimálbéresek és a munkanélküliek többé nem ostromolják az élelmiszerpiacot, így egyből megteremtődik az árubőség.
A második és harmadik parlamenti és elnökválasztás szintén a távlati terveknek megfelelően zajlik le. A második alkalmával még hatalmon kell maradni, hogy megvalósuljon az új társadalomépítés legfontosabb tézise: apáink kifosztóinak fiai legyenek unokáink munkáltatói. A privatizáció tehát hasonlóképpen zajlik le, mint a reáltörténelemben, kivételt képeznek azonban a Ceauşescu-folyószámlák (amelyekből valamikor terrorakciókat is finanszíroztak!). Ezek nem válhatnak kastélyépítő és dzsipvásárló régi-újgazdagok közprédájává. Megvan, ugye, a jogos tulajdonos és kiterjedt családja. A harmadik választás meglepetést hoz ugyan, de ez csak látszat. A tervszerű, szocialista kapitalizmusban minden az előirányzatoknak megfelelően történik. 1996-ban hatalomra kerülnek az ellenzéki pártok, de nem azért ám, hogy végre elinduljanak az 1989 decemberében remélt folyamatok. Azokhoz anyagi és emberi fedezet kellene. Anyagi nincs. Felélte a piacgazdaság útjára lépett második Ceauşescu-korszak. Támogatás, Marshall- vagy Clinton-segély jöhetne, de valamiért elmarad. (Vajon miért? A négy év leteltével az akkori washingtoni román nagykövet egyből külügyminiszterré válik. Olyan jól dolgozott az előző kormányzatnak állomáshelyén? Hm.) Az emberi fedezet sem sokat ígér. Akik felülkerekedtek, valamikor a Ceauşescu-pártbeli politikusok kollégái voltak ifjúsági, diák- vagy más szatellit-szervezetekben. ők is részesedni akarnak az egész nép vagyonából, legalább a maradékából. Ha kevésből sokat akarnak markolni, akkor meredeken mélyül tovább a válság, és a következő választáskor az úgymond váratlan eseményektől elkábult nép csak úgy szavazhat, ahogy a reáltörténelemben is bekövetkezett. Ki volt ez számítva!
Ceauşescu másik érdekes sakkhúzása a nemzetiségi kérdés végleges, példaértékű megoldása lett volna (l. Balkán-modell). Egyik legelső forradalmi cselekményeként a fővárosi törvényszéken bejegyezteti a Romániai Románállampolgárságú Románilletőségű Románmagyar Demokrata Szövetséget, és megengedi, hogy az a pap, aki Temesvárról az ő nyugalmát merészelte háborgatni, váljon egyik vezető személyiségévé. Persze nem sokáig. Megindul az aknamunka, amelynek eredményei között a sokoldalúan fejlett kapitalizmus fényéveinél is erősebben csillog az RRRRDSZ SZKT-jának 2001. szeptember 29-ei pártszankciója a hallgatás falának lerombolója ellen.
Ezzel Ceauşescu legdédelgetettebb vágya is valóra válna, elégtétele teljes volna, és boldogan élhetne 2018-ig, a kerek születésnapig, amelynek alkalmából a mindenkori román kormányzópárt vezetői mellett az RRRRDSZ Büntetés-végrehajtó Bizottságának tagjai kifejeznék határtalan hódolatukat.

Nagyon régóta ülünk tűkön. Ha lapzártáig történik is valami, mondjuk lerohanják Afganisztánt, és négyzetméterenként – barlangos vidékeken köbméterenként – haladva felszámolnak minden egyes terroristafészket, akkor is az az érzésünk, hogy túl sokáig töprengtek, mielőtt megindították volna Amerika új háborúját, a terror elleni hadjáratot, a határtalan igazságtételt, illetve a tartós békeharcot – ahogyan elnevezték, átnevezték, majd újrakeresztelték a visszavágást.
Ha visszafelé haladunk a történelemben, bőven adódnak olyan alkalmak, amikor jóval korábban létrejöhetett volna a terroristaellenes világszövetség (TVSZ) azok ellen, akik civil lakosságot tartanak rettegésben. Például akkor, amikor a World Trade Center ellen még csak közönséges bombamerényletet követtek el. Vagy amikor amerikai nagykövetségeket robbantgattak halomra.
A TVSZ megalakulását indokolttá tehette volna akár egyetlen utasszállító repülőgép felrobbantása, nem is beszélve egy sétahajó elleni kalózakcióról a Földközi-tengeren. De voltak más baljós alkalmak is. Például amikor a NATO a legújabb fegyverek tesztelésével Kuvait felszabadításán fáradozott, és egyes közel-délkelet-európai államok egyes parlamenti pártjai önkénteseket toboroztak a terrorizmust közismerten támogató Iraknak. Az egyik ilyen párt elnöke, Corneliu Vadim Tudor most egy másik párt akkori elnökét vádolja azzal, hogy köze volt a terrorizmushoz. Megfelelő időben mind a kettővel elkezdhették volna a terrorizmus felszámolását, és akkor jelenleg sokkal előbbre tartanánk a TVSZ világháborújában. A szintén horrorfilmekbe illő bányászjárások elmaradásáért sem lett volna kár.
Tovább haladva visszafelé az éppen elmúlt században, kiragadhatjuk azt a mozzanatot is, amikor Afganisztánban amerikai szakértők segítségével kiépítették a mai legelvetemültebb terrorizmus kiképzőtáborainak hálózatát. Igaz, akkor nehezen akadt ún. kovász vagy mag, amely körül kialakulhatott volna az antiterrorista koalíció. A béketábor vezető ereje, a Szovjetunió nem bocsáthatott ki ilyen irányú felhívást, mivel szörnyen el volt foglalva a legfejlettebb társadalmi rendszernek a világ legelmaradottabb országában történő meghonosításával. Nem volt elég neki a saját nyomora... A másik nagyhatalom szintén mással volt elfoglalva. Terrorista-kiképzéssel.
Körülbelül ugyanabban az időben tetőzött a kelet-európai országok külföldi hírszerző és diverziós szolgálatainak a tevékenysége. Érezték közelgő vesztüket. Magyaros vendéglátással kényeztették Sakál Carlost azok, akik ma az elsők között tolakodnak a TVSZ közelébe, és nem akarnak egy asztalhoz ülni olyan pártelnökkel, aki akkor nem szurkolt a kubai „szabadságnak”. A Szabad Európa Rádió stúdiójának környékén bérgyilkosok hemzsegtek, mert kiváltképp a román műsorszerkezeten szerettek volna gyökeresen változtatni azok, akik a proletár diktatúra helyett bevezették a családi parancsuralmat. Bolgár terroristák ebben az időszakban szabadalmazták a napfényes időben is használható hatlövetű esernyőt. És a példákat sorolhatnánk.
Arra is érdemes lett volna felfigyelni, hogy a szólamaikban békeszerelmes államok miért termeltek annyi fegyvert, hogy a készletből olyan országoknak is jutott, amelyek alapos gyanú szerint melegágyai a nemzetközi terrorizmusnak. Gazdasági összeomlásunk kezdetén tapasztalhattuk, hogy bicikli-, varró- és mosógépüzemnek álcázott fegyvergyárak dolgozói többek között azért is sírták vissza az előző rendszert, mert az ellátta őket iraki és líbiai megrendelésekkel.
Mellesleg ilyen irányú fegyverszállításból egyeseknek most is szépen telik dzsipekre és villákra.
Még tovább gördítve visszafelé az eseményeket: nagyon üdvös lett volna a terrorellenes világkoalíció megteremtése azon nyomban, amint az első repülőgépet eltérítették. Ez olyan mélységesen emberiségellenes cselekmény volt, hogy akinek eszébe jutott, annak az írmagját sem kellett volna futni hagyni. Gondoljunk bele: a világ éppen csak kiszabadult a háborús bizonytalanságból, örvendezett a mozgásszabadságnak – persze nem mindenütt a világútlevelesnek, hanem csak a korlátozottnak, a belterjesnek, de az is valami, hogy valaki gyerekfejjel körbekerékpározhatta a repülőteret, megsimogathatta a repülő szárnyát, és a civil gondnok csak azért esett kétségbe, mert a légcsavar odaszippanthatta volna a kíváncsiskodót. Akkor kellett volna eltüntetni a föld színéről azokat, akik miatt bevezették a megalázó repülőtéri motozást. (Annak idején nem tudhattuk, hogy milyen sokaknak örömszerzési alkalom, ha férfiak férfiakat, nők pedig nőket motoznak. Nem sejtettük, hogy annyian vannak, hogy a hidegháborút majd a melegek háborúja követi.)
Az eltérített repülők utasaival való kegyetlenkedés lassanként olyan megszokott eseménnyé vált, hogy egy idő óta vonaton sem lehetünk biztonságban. Az emberi élet békeidőbeli elértéktelenítését jelzik azok a kövek, amelyek a száguldó vonatok ablakai felé repülnek pálya menti (lövész)árkokból. A TVSZ-en kívüli, spontán ellencsapás sem marad el: a vonatból szintén sérülést okozó kemény tárgyakkal, főleg sörösüvegekkel céloznak bármire, ami él és mozog. Ezért kellett sűrű dróthálóból készült ketrec mögé bújtatni az alagutak és hidak őrzésére kirendelt katonákat. Éppen azok részéről érheti őket terrortámadás, akiket védelmeznek esetleges terrorakció ellen.
Szegény világ! Vajon mikor rontották el?
Néhány melléfogást feljegyzett a történelem. A múlt század elején például a jelenlegi Jugoszlávia területén történt egy szörnyűséges, éppen olyan elítélendő terrorista akció, amilyet a jelenlegi amerikai elnök ellen készítettek elő szeptember 11. előtt. Az akkori érintett ország nyomban hadat üzent a terrorista polgár államának, és felkérte a szomszédos államokat, hogy álljanak mellé. Vagyis hozzanak létre antiterrorista szövetséget. Ehelyett kirobbant a világháború, amelyben az Amerikai Egyesült Államok is a terrorista ország oldalára állott, majd végül úgy összeszabdalták az európai határokat a terrorizmust védelmező hatalmak javára, hogy a béke-kényszerszerződés nyílegyenesen vezetett a második világháborúhoz.
Érdekes, jó ideig akkor sem volt szabad firtatni az okokat.

Kár lenne, ha a túlpörgetett világterrorpolitikai események miatt feledésbe merülne Orbán Viktor egyes magyarországi politikusokhoz intézett felkérése, hogy ne járjanak Bukarestbe panaszkodni. A legrátermettebb szónokok sem szokták naponta ennyire fején találni a szöget, érdemes hát mélyrehatóbban foglalkozni ezzel a jelenséggel.
Tényleg: mi képezi a bukaresti panaszfal vonzerejét? Milyen anyagi vagy erkölcsi haszna származik a Magyar Szocialista Pártnak abból, hogy miniszterelnök-jelöltje tősgyökeres kolozsvár-napocás román nyelven behízelegte magát a hatalomba beláthatatlan időkre visszatelepedett román szocialisták lelkivilágába? Ha ki sem mondják hangosan, Adrian Năstase és társasága fülig érő mosolyából úgyis sejtettük volna, hogy a román–magyar szocialista találkozón a Fidesz-kormányzatot szapulták, a jelenlegi „áldatlan” magyarországi helyzetre panaszkodtak és megígérték, hogy ha ők is újra visszatérnek a kormányrúdhoz, a magyar–román viszony kerékvágását a szocialista internacionálé keretében közösen (együtt-împreună) mélyítik egyirányú kátyúvá, a korábbi közös műalkotás, az alapszerződés szellemében.
A román tárgyalópartner természetesen a világ minden szavazatát az MSZP-nek kívánná, csakhogy ez az ellenszolgáltatás roppant áttételesen működik. A magyar választók közül aránylag kevesekben erősödik a szocialisták bölcsességébe vetett hit attól a tudattól, hogy legkedveltebb pártjuk újra belopta magát a román testvérpárt szívébe. Kún Béla óta ez olyan gyakran megtörtént, hogy már nem is számít kiemelkedő fegyverténynek. Az pedig egyenesen valószínűtlen, hogy ilyen húzással újabb szavazókat toboroz az MSZP. Azok az anyaországiak, akik az erdélyi magyaroktól egyetlen fillért is sajnálnak, már rég a baloldal táborában vannak.
A Szabad Demokraták Szövetsége is beletercel időnként ebbe a kórusba. Van egy ideológusa (ördög és pokol: ez is kolozsvári származású!), aki azzal a sirámmal borult a bukaresti siralomfal tövéhez, hogy ha sajtószabadságot akar látni, Romániába siet. Egy másiknak az a zseniális ötlete támadt, hogy a státusigazolvány helyett biztosítani kell az erdélyi magyarok hozzáférhetőségét a magyarországi kereskedelmi tévék műsorához. Hadd butuljanak, és főleg veszítsenek nemzeti azonosságtudatukból! A román hatalom – a mindenkori, nem csak a jelenlegi – az ilyen igyekezet láttán is fohászkodni kezd: bárcsak sikerülne a magyarországi balliberós hatalom restaurációja. Nehezen számszerűsíthető, hogy a román nemzetvallási misék hány magyarországi szavazópolgár eszére és szívére hatnak, annyi azonban holtbiztosan kiszámítható, hogy annak a pártnak, amely vissza akar jutni a hatalomba, semmi sem drága. Ha bárhol, bárki előtt ócsárolni lehet a politikai ellenfelet, az alkalmat meg fogja ragadni. Ha néhány száz szavazó bedől annak a mesének, hogy nekünk, erdélyi magyaroknak sokkal jobb, ha helyzetünket úgymond nem bolygatják, ha érdekünkben egyáltalán nem vagy csak nagyon „tapintatosan”, szüntelenül a másik fél érzékenységére figyelve állnak ki, akkor a bukaresti siralomfal felkeresésének útiköltségei megtérülnek.
Ám nemcsak magyarországi pártaktivisták, hanem erdélyinek mondott magyarok (vagy magyaroknak mondott erdélyiek) is szoktak panaszkodni a jelenlegi magyar kormányra. Ezeknek kiemelt témája szintén a státustörvény, de szívesen beleakadnak a Trianon-emlékműbe is. Megnevezésükre nem vállalkozunk, ugyanis nagy szolgálatot tennénk nekik. Elismervényt állítanánk ki arról, hogy ügyködésükkel ártanak nekünk, s ezt megbízóiknak elszámolási igazolványként mutatnák be sikerdíj vagy soron következő kitüntetés reményében. Márpedig ezeket a bedolgozókat amúgy is túlfizetik. ők, akik a magyarországi sajtószabadság hiányára panaszkodnak, a legkedveltebb, legpénzesebb – legpénzeltebb – sajtóorgánumokban közölnek, soha egyetlen sorral sem fordulnak olyan lapokhoz, amelyeket éppen a véleményszabadság betartása miatt egyre inkább kirekesztenek a pályáról a régi-új sajtómágnások.
Ha a romániai bedolgozók honoráriumát is számításba vesszük, a bukaresti siralomfalhoz való zarándoklás elég sokba kerülhet. Többe, mint amennyi magyarországi szavazatot lehet vele nyerni. És mégis bőven akad forint ilyesmire. Valami távlati célnak is kell tehát léteznie. Valami nagyon bosszanthatja a magyarországi balliberálisokat a határon túli magyarok viselkedésében, amit szeretnének közömbösíteni. Ez nem lehet egyéb, mint a szorongatott kisebbségi helyzetben kialakult erősebb nemzettudat, amelyből az anyaországi közvélemény el nem globalizált része ösztönzést merít ahhoz, hogy a nemzeti értékeket céltudatosabban képviselő pártokhoz vonzódjanak.
Így már érthető. A kiadás-bevétel összegzésekor kijön a siralomfal látogatóinak a számítása. Egyetlen dolog marad megmagyarázhatatlan. Hogyan képesek piacon maradni – sőt virulni – olyan romániai magyar sajtókiadványok, amelyekben hangot kaphat a magyar kormány gyalázása a nemzettudat erősítéséért tett intézkedései miatt? Tíz évvel ezelőtt egy jó nevű lapot olvasóközönsége bojkottal fenyegetett azért, mert az egykori bérszónokkal, Hajdú Győzővel interjúsorozatot kezdett közölni. Az MSZP és az SZDSZ erdélyi bedolgozói most sokkal nagyobb kárt okozhatnak, az újságolvasó és a rádióhallgató mégsem válaszol kellő eréllyel.
Súlyos álomkórba eshetett az erdélyi magyarság. Talán éppen a rafinált médiafertőzéstől.
*
Medgyessy Péter, az MSZP miniszterelnök-jelöltje az amerikai terrorakciót követően azzal az enyhén nemzetietlen javaslattal állt elő, hogy Magyarország semmi esetre se pályázza meg a 2012-es olimpiai játékok megrendezését, inkább támogassa ebben New Yorkot. A magyarországi kormánykörökben és a sajtóban rögtön megindult a spekuláció: a politikus vajon milyen megfontolásból állt elő az ötlettel, milyen köröknek a szószólója?

Óvatlan pillanatban arra a tévécsatornára váltottunk, amelyen a Bukarestben világhíres kültelki jövendölő, Silviu Brucan fejtette ki meglátomásait az amerikai terrorcselekményeket követő szakértő-invázió keretében, és éppen azt mondta, hogy a múlt keddi rombolással az Amerika-ellenes szervezetek anyagilag kifulladtak, tehát közelebbről nem várhatók újabb események.
Próbáljunk utánaszámolni, mibe kerülhetett a négy amerikai repülőgép elrablása, és háromnak bombaként való alkalmazása.
Négy segédpilóta betanításáért arra, hogy levegőben lévő repülőgépet a kormányrúd elmozdításával nekivezessen egy gigantikus célpontnak, hittestvérek között nem kérhetnek többet 100 dollárnál (természetesen a katasztrófa előtti árfolyamon átváltva).
A négy betanított pilótasegédet és kiszolgáló személyzetét persze arra is fel kellett készíteni, hogy a munkabért a túlvilágon folyósítják, a kiképzésnek ez a része azonban nem a közelmúltban történt meg, nem a mostani terrorakció megrendelői nyúltak érte a zsebükbe. A fanatizmust bizonyos vallások évezredek óta tömik a hívek agyába. Az öngyilkosságot vállaló megszállottak eltökéltségét ugyanakkor a megszállók is számottevően fokozták, akik évszázadok óta partizánakciókra kényszerítenek egyes népeket és nemzeti kisebbségeket. Ez is költséges mulatság, hiszen a megszállás valódi háborúval jár, amihez dollár, dollár és dollár kell, de ez a kiadás sem a terrorakció megszervezőinek költségvetését terhelte. Bizonyos kiadások tehát megoszlanak, ezért óvatosan bánjunk a számokkal.
De azért szűkmarkúak se legyünk. Tegyük fel, hogy az akció biztonságáért több öngyilkos pilótát készítettek fel, mégpedig nem kollektív meditációval, hanem egyénenkénti konzultációval. Így sem áldozhattak erre a dologra többet 1000 dollárnál.
A Világkereskedelmi Központ iker-felhőkarcolóihoz bombaként közeledő repülőkről megtelefonálták, hogy a merénylők kiskésekkel voltak felfegyverkezve. Repülőnként lehettek ötön, az annyi mint húsz terrorista, mindegyiknél lehetett két-két penge (több nem, mert az már feltűnt volna a beszállásnál). Damaszkuszi acélból készült negyven gyilok belekerülhet, mondjuk, 1000 dollárba.
Mennyit költhettek repülőjegyekre? Mivel ritkán adódik alkalmunk tengeren túli terepkiszállásra, a hazai viszonyokhoz igazodva próbáljuk felbecsülni az amerikai belföldi repülőjáratok árfekvését. Itt, ha valaki Bukarestbe akar repülni, lepengeti havi átlagos bérét. Akkor hát számítsunk egy Boston–New York repülőútra 3000 dollárt. Tizenkétszer 3000 az annyi mint 36 000.
Eddig tehát a kiadások 38 000 dollárra rúgnak.
Tegyük fel, hogy ugyanennyit adtak a feltételezett amerikai bűntársaknak is. Többet nem, hiszen méltánytalan lenne túlfizetni azokat, akik nem viszik a bőrüket a vásárba. Másrészt azoknak is valami leszámolnivalójuk lehet az Államokkal, amiért örömmel vesznek részt bármely borstörésben, különben semmi pénzért sem vállalnák a cinkosságot hazájuk ellenségeivel. A legutóbbi, világszerte propagált kivégzés is azt bizonyítja, hogy az USÁ-nak sem kell szomszédba mennie államellenes terroristákért. Csak fel kellett őket kutatni, ezúttal a repülőtéri személyzetek kebelében. Beszervezésükre kémeket, ügynököket alkalmaztak, azoknak becsületes fizetést, napidíjat folyósítottak, elszámolták szállodaszámláikat stb. Ez a tevékenység talán a legköltségesebb, de folyamatos, amióta „civilizált” világban élünk, úgyhogy az ilyen természetű kiadásoknak csak kis része tükröződik a mostani terrorakcióban. Ugyanígy többfelé oszlik el annak a szervező-összehangoló tevékenységnek a költsége, amelyet most, New York és Washington USA-repülőgépekkel való bombázása után sokan szájtátva csodálnak. Szintén bőkezűen számítsuk ezekre a tételekre az eddig összesített költségek kétszeresét. És írjuk hozzá az áfát, a dátumot, a borravalót. Az egész akkor sem kerülhetett többe 200.000 dollárnál.
Ezen végösszeget vitathatjuk napestig, fel- és lekerekíthetjük, teljességgel kétségbe vonhatjuk, de a lényeg: az Amerika-ellenes szervezetek pénzügyi egyensúlyát csak abban az esetben rendítené meg egy-egy terrorakció, bármilyen összetett legyen az, ha a költségeket senkivel sem oszthatnák meg.

Foglalkoznivalót talált magának a Népszabadság az RMDSZ háza táján. Megmutatta, hogy fülei idáig nyúlnak, ha van rá megrendelés. No nem társadalmi, mert ugyan ki érdeklődne Magyarországról olyan behatóan az erdélyi, pontosabban a romániai, még sokkal pontosabban a bukaresti pozíció- és érdekvédelmi harc apró mozzanatai iránt. A nép, a legkedveltebb újságolvasó nép biztosan nem, hiszen annak tele van mindene a bukaresti, hát még a romániai, pláne az erdélyi magyarokkal, akik az ő számára csak bajnak vannak. Erre éppen a balliberós sajtó hangolta rá az istenadtát. Nyilván sokkal magasabb szintű megrendelésnek tett eleget a Népszabadság, amikor puccsot szimatolt az RMDSZ-ben.
No de miért ilyen megkésve? Hogy nem veszi észre a lapideológus, hogy az RMDSZ-beli hatalom örökös megkaparintásának nemsokára 10. évfordulóját ünnepeljük? Az örököst úgy kell értelmezni, hogy örökre és örökösödésre szerezték meg a hatalmat egyesek, vagyis akik bebetonozták pozícióikat, azok esetleg első-, másod- vagy utódszülött leszármazottjaikra ruházzák át palástjukat és palástolatlan kompromisszumkészségüket. Földi halandónak, újabb keletű dinasztiavédelmi kifejezéssel élve: mezei RMDSZ-tagnak fikarcnyit sem engednek át – csak ha nagyon hangosan és látványosan bizonyítja feltétlen elkötelezettségét, újraválasztási készségét és belsőválasztás-ellenességét.
Van tehát örökös szövetségi elnök, aki bátran rendezte be Marosvásárhelyen az örökös szövetségi elnöki rezidenciát, tudva, hogy nem kell azt kongresszusonként más városba költöztetni. Van továbbá örökös ügyvezető elnök, aki hozzá van kötve a szövetségi elnökhöz. Együtt jönnek-mennek, de kudarccal teli kormányzási bukás után sem mennek el. Aztán van a gazdasági hatalomnak is birtokosa, no nem a gazdasági ügyosztály élén, ahol ilyen-olyan kormányszerep vállalásakor, ki- és átemelések során még előfordul káderrotáció, hanem a finanszírozóképes tőkekoncentráció terén, ahol az erdélyi vagy romániai, pontosabban bukaresti magyaroknak is van milliárdosa. Mi több, az országos és a nemzetközi joggyakorlat terén is van legügyvédünk, aki számára minden jog fenntartva, ha égbekiáltó igazságtalanság ellen kellene megvédeni erdélyi magyarokat. A vesztés joga is.
Ez így megy már majdnem évtizede, a beton szüntelenül szilárdul, kivet magából minden másfajta anyagot. Hogy nem vette észre a Népszabadság ezt a nyilvánvaló tényt, aminek feltárásához titkosszolgálati beépítettségre sem lett volna szükség? Örök talány marad. Az nem lehet magyarázat, hogy Magyarország legkedveltebb napilapját ez a téma nem érdekelte, mert akkor miért érdekelné most. Az sem hihető el, hogy korábban nem voltak fülesei ilyen irányban. Egy nagy hagyományú balliberós lapnak minden irányban legyenek fülesei.
Talán ott lehet keresgélni, hogy a hírszerzés és hírszerkesztés láncolatában most valaki kiemelt, netán beteges érzékenységet tanúsít minden ellen, ami egy esetleges mennyei csoda folytán az RMDSZ megújulását eredményezhetné.

Valamilyen közhivatalban akadt dolga Bukarestben egy kolozsvári polgárnak, és a hazai lakótelepi viszonyok ismeretében elment a kedve az élettől, amikor megtudta, hogy egy háztömb földszintjén, szüntelenül átépülő üzlethelyiségek között létesített irodában kell keresgélnie a kerületi illetékest.
Céljához közeledve, háromszínű fénysugár rázta fel reménytelenségéből: a betonrengeteg egyik pontján piros-sárga-kék lobogót lengetett a szibériai szellő nyári változata. Hát persze! – kiáltott fel magában a romániai törvényeket ismerő kolozsvári polgár –, középületek homlokzatán állandó jelleggel lobognia kell az állami felségjelnek. Milyen okos dolog! – lelkendezett, és hirtelen éppen olyan szeretettel tekintett a trikolórra, mint 1989 decemberének végén, amikor azt hittük, hogy, pedig dehogy…
Majd éppen olyan hirtelen mély szánalmat érzett az idegen polgárok iránt, akik Kolozsváron próbálnak megkeresni egy középületet. Az illetők minden villanypóznától megkérdezhetnék: tessék mondani, milyen középületnek tetszik lenni? És mivel az oszlopokon párosával lógnak a lobogók, a hivatalkutatók feltételezhetnék, hogy az állami felségjel ikerközépületet jelöl.
A legnagyobb dilemmát a magyar főkonzulátussal szomszédos épületeken lengő zászlók okozhatják. Vajon mit jelölnek? Adó- vagy sóhivatalokat? Netán pártszékházakat? A vizsgálódás semmilyen logikus magyarázattal, vagyis a törvényben jelzett okkal sem szolgálna, így hát olyan bizarr gondolatok kergetőzhetnének az idegenek fejében, hogy kölcsönösségi alapon a fellobogózott épületek egyikében szeretné megnyitni a városvezetőség a román főkonzulátust.
A sok lobogó más bonyodalmakkal is jár. Ekkora mennyiséget képtelenség tisztán tartani, így az állami felségjelek állapota helyenként kimeríti a nemzetgyalázás vétkét. Ha ilyesmit a románság ellenségei követnének el körmönfont módon, érthető volna, de az egyik élnemzetvédő, a nagy-romániás polgármester részéről megbocsáthatatlan bűn lenne – persze normális körülmények között. De ha már annyi mindent elnéznek neki, a trikolórt is büntetlenül teheti banálissá.
Érdekesen nyilatkozott nemrégiben a kolozsvári zászlóbozóterdőről egy német turista. A város gondozottsága, tisztasága egyébként tetszett neki – kivéve a főtéri gödröket, mivel nem kapott magyarázatot arra, hogy néhány terméskőért miért kell felásni a városközpontot. Amikor azonban a zászlókra esett a pillantása, franciaországi kisvárosban érezte magát. Ott is ilyen a szokás.
Mert ott is erős a bizonyítási kényszer.

Bizonyos beállítottságú civil szerveződéseknek fel kellene végre figyelniük egy súlyos emberjogi problémára: a gyermekimádók kiszolgáltatottságára. A kis- és nagykereskedelmi tévéadók hírműsorában szinte naponta állítják pellengérre a pedofil hajlamúak kisebbségéhez tartozó személyeket pusztán azért, mert szexuális érdeklődésük eltér a többségétől. És ez még semmi. Miután a riporterek hihetetlenül körmönfont keresztkérdésekkel kínvallatják a szerelmi életük legszebb pillanataiban tetten ért szerencsétleneket (például: miért tették?), következik a hírszerkesztő fenyegetése: egy ilyen bűn(?)cselekményért háromtól tizenöt évet kaphat.
Képzeljük el, mi minden történhet 3–15 év alatt. A szabadságvesztés-végrehajtási intézetekben a lakók jönnek-mennek, és egyszer csak jöhet egy új szobatárs, aki egy szintén eltérő vonzalmú, de immár nemzetközileg elfogadtatott kisebbséghez tartozik. És akkor azt, aki egy hamvas kisfiúra vágyik, megerőszakolja egy hajlott korú kéjenc…
Tehát valamit tenni kellene. Mivel már van történelmi és jogi precedens, hasonlóképpen kellene elkezdeni a pedofil kisebbség elfogadtatását, a többségi türelmetlenség leküzdését: előbb azt kellene tudományosan, liberálisan, szociálisan megmagyarázni, hogy a gyermekek iránti szexuális vonzalom nem bűn és nem betegség, hanem leküzdhetetlen hajlam.
Hogy veleszületett vagy szerzett – azt ne bolygassuk. Kiderülhet, hogy bizonyos ráhatásoknak szerepük lehet, és akkor azok a begyepesedett konzervatívok szót emelhetnek a pedofilek házassága ellen. Mi több, az ellen is, hogy nagykorú férfi és kiskorú fiú közös háztartásába gyermeket fogadhasson örökbe és nevelhessen. A gyermek, ugye, kíváncsi, és meglesheti, mit művelnek nevelőszülei a paplan leple alatt – szokták mondani azok, akik képtelenek megérteni a más hajlamúak fennkölt érzésvilágát.
Idővel és kitartással pedofiles tüntetéseket, körmeneteket, fesztiválokat is lehetne szervezni. A napjainkban borostásan, ibolyalikőrtől (egészségügyi szesztől) tántorogva láttatott gyermekimádókkal felemelő lenne újra találkozni, amint szerelmi vágytól lobogva, átszellemült vagy kifestett arccal sétálnának karon ülő imádottjaikkal.
Persze mindez nem volna elég. Legyünk felkészülve arra, hogy a tömeg tájékozatlan, és nem hinné el első látásra, hogy mindez a lehető legtermészetesebb. Ezért felvilágosító előadásokra lenne szükség, egyelőre nem világ- és országszerte, hanem elszigetelten. Például a Margit-szigeten. Ez sem lesz könnyű, mert mint a történelemből tudjuk, egyes maradi szülők és polgármesterek nem szívesen engedik a gyermekeket élményszerző társaságokba.
Szerencsére olyan politikai pártok is akadnak, amelyek ilyenkor a bizonyos beállítottságú civil szerveződések segítségére sietnek. Az alig múlt században is megtörtént, hogy a kérges szívű hatóságokkal ellentétben egyes politikusok liberálisan bizonygatták, hogy a kábítószertől nem szabad eltiltani a fiatalokat. Hát még a pedofilektől? Tőlük legalább szeretetet kap a gyermek, nem csak tömény politikát.

Akárki akármit mondjon, üzleti érzékkel megáldott nép a szerb. Milosevicset már másodszor adták el jó pénzért. Előbb tisztaszoba-fogságra ítélték, és nyújtották a markukat, aztán kiadták Hágának az újabb segély reményében.
Bezzeg 1989-ben a romániai forradalom emanációi nem gondoltak arra, hogy Ceauşescut el is lehetne adni. Gondolkozás nélkül lepuffantották. Ők „dolgoztak, és nem gondolkoztak”. Vagy „nem adták el az országot”, amelynek szerves részét képezte az egykori diktátor is.
Bár meglehet, hogy kezdetben Iliescuék is kidolgoztak valamilyen merkantilista elképzelést Ceauşescu értékesítéséről. Nincs kizárva, hogy ezért találták ki a román forradalom több mint 65 ezer áldozatát. Aztán valamiért meggondolhatták magukat. Közbejött a baleset a nyugati sajtótudósítók lezuhant repülőjével, akik ellentmondásos dokumentumokat vittek volna magukkal. A hírek később amúgy is kiszivárogtak a géppuska-szimulátorokról és egyéb álforradalmi jelenségekről, úgyhogy nehezen lehetett volna minden gazemberséget az előző vezető garnitúra nyakába varrni.
Később is lett volna alkalom román diktátor-kiárusításra, de ezt Constantinescu bliccelte el. Csak „felvilágosult” önkényúr volt készleten, és a marosvásárhelyi meg a bukaresti bányászjárások korántsem jártak annyi áldozattal, mint a jugoszláviai vérengzés, de a háborús bűnökért a felelősséget patikamérlegen is ki lehet mérni.
Talán attól tartottak, hogy Hága nem foglalkozott volna az ezredvég romániai eseményeivel, mondván, hogy nem is volt háború, a hadsereget nem vetették be határon kívüli atrocitásokra stb. De ha így vesszük, Milosevics sem lépte túl felségterülete határát, ő sem szigorúan értelmezett háborús bűnös, hanem csak polgárháborús bűnös. És mégis fizetnek érte.
Mivel országunknak is oly nagy szüksége van nyugati segélyre (még nem épült elég luxusvilla és dzsip-garázs), nem ártana megpróbálni, hogy diplomáciai háborús bűnökért vajon nem lehetne-e kicsikarni némi dollárt?! A magyar státustörvény ellen kavart műbotránnyal ilyen szempontból is kísérletezni lehetne. Nemcsak államelnök, miniszterelnök, külügyminiszter, kormánypárti politikusi gárda, hanem ellenzéki pártvezérek is luxushűvösre vonulnának, de politikusból maradna elég tartalék. Abból sohasem fogynánk ki.
Igazságtalanságot követnénk el, ha csak a romániai vezérfigurák hasznosításában megmutatkozott lazaságokkal példálóznánk. Egy szomszédos és baráti országban is elszalasztották az alkalmat, amikor az 1956-os forradalmat követő politikai gyilkosságok felelőseit nem szolgáltatták ki Hágának. A főbűnös akkor már a végét járta, de hivatalsegédei jó egészségnek örvendtek, sőt hivatali immunrendszerük megerősödött... Meg aztán ott van a keletnémet, a csehszlovák, a lengyel, a bolgár példa. ők sem kaptak egy fityinget sem diktátoraikért.
A tévedés veszélye nélkül állíthatjuk tehát, hogy a szerbek a térség legszemfülesebb diktátorkereskedői. No, most már kezdenek felzárkózni a horvátok is. Bár fennáll annak a veszélye, hogy hoppon maradnak. Bepakolják háborús bűnöseiket, de a kasszánál azt a választ kapják: egyszer volt Budán kutyavásár.

Letagadhatatlanná vált, hogy bizonyos szomszédos és baráti ország egyes pártjainak alapszervezetei működnek drága hazánkban. (Ennek a jelzőnek a használatával igyekezzünk, amíg a jegybank le nem töröl három nullát a bankjegyekről. Igaz, a sok közgazdasági nulla hamarosan újra milliomosokká teszi Európa minimálbéreseit.)
Az idegen pártok hazai tagjainak több ismertetőjele van. Az egyik például az, hogy kettős állampolgárok vagy éppen diplomata-útlevéllel rendelkeznek, mégis teleaggódják a világot a határon kívüli magyarok különleges anyaországi jogállása miatt. Hogy ehhez különleges vastagságú arcbőr kell? Hát persze. Éppen ez a másik ismertetőjelük.
Az azonosítási eljárást lényegesen leegyszerűsíti bizonyos pártprogramokkal való azonosulásuk. Ha egyik magyarországi párt nem szavazta meg a státustörvényt, itteni tagjaik azonnal jelezték, hogy tudják a leckét: ők is idejében óva intettek mindenkit, jó előre megmondták és megírják most is, és ellenérveiket hangoztatni fogják akkor is, amikor egész Európa nemzeti kisebbségei valamely státustörvény kedvezményezettjei lesznek, hogy mindez nem vezet jóra, és mindenért az Orbán–Torgyán polgárkormány feleljen a fejével.
Különösképpen egyértelmű az az állásfoglalás, amely Kovács László MSZP-exdiplomata nézetét osztja maradéktalanul, miszerint a státustörvénnyel nincs baj („hisz magunk is megszavaztuk”), csak a magyar kormány – az Orbán–Torgyán polgár – lőtt el mindent, mert nem viselkedett eléggé barátságosan a román kormánnyal. Vagyis nem kért engedélyt hatásköre betöltéséhez. Érdekes. Európa normálisabb felében úgy tartják, hogy annak a kormánynak kell barátságosan viszonyulnia szomszédaihoz – pláne egy NATO-tagországhoz –, amely NATO-taggá szeretne válni. Tehát nem fordítva szokás udvarolni, mint egyes különleges hajlamú közösségekben.
Vajon a korlátlan nemzetállami fennhatóság hívei miért nem tiltakoznak az idegen országi pártok hazai alapszervezeteinek tevékenysége ellen? Már hogyne tudnának róla, ha más forrásból nem, hát a titkosszolgálati jelentésekből. Ez természetesen csak szónoki kérdés. Nem hülyék akadályozni az érdekeiknek tökéletesen megfelelő aknamunkásokat. Sőt szívük szerint sikerdíjban is részesítenék őket. Ha nem lennének amúgy is túlfizetve. A magyarországi előrehozott választási kampányban a kormányellenes propagandatevékenység fizet, mint a köles.

A Sapientia Tudományegyetem július 23-ával kezdődően megtartja első felvételi vizsgáit Csíkszeredában és Marosvásárhelyen. Tehát mégis lesz – van! – erdélyi magyar tudományegyetem, még ha hivatalos neve az akkreditációs folyamatban le is rövidült. Aki járatlan a latinban, az idegen szavak szótárából megtudhatja: egyetemünk a Bölcsesség névre hallgat – hogy ne bántson bizonyos füleket. De attól sem tekinthetünk el, hogy éppen a román–magyar viszony egyik mélypontján, a státustörvény-vita hevében kapott ideiglenes akkreditálást három újabb szak.
Enyhén szólva ellentmondásos korszakban élünk.
A legfőbb érdekelteknek, a Sapientia legelső gólyajelöltjeinek most nem ezen kell töprengeniük. Idézünk dr. Tonk Sándor rektor köszöntőjéből, amelyet a 2001. évi felvételi tájékoztatóban olvashatunk: „A most induló szakok csak a csíráját jelentik az eljövendő nagy Universitasnak. Ahhoz, hogy e csírából életerős egyetem legyen, a jól képzett tanárok mellett bizakodó, dolgozni kész diákok kellenek – és ebben kérjük az Önök, eljövendő diákok segítségét.”
A múlt heti sajtóértekezleten a rektor vázolta a következő lépéseket. A Sapientia Tudományegyetembe szerződés alapján épül majd be a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem. Kolozsváron, ahol a Babeş–Bolyai Tudományegyetem keretében életerős magyar oktatás folyik, kiegészítő jellegű szakokat fognak létrehozni, amilyen a környezettanulmányi, a tömegtájékoztatási és a zenetudományi szak. A hagyományos egyetemi központban hihetetlenül rosszak a könyvtári viszonyok, ezért könyvtárlétesítésre fordítanak kiemelt figyelmet. A kolozsvári új egyetemi létesítményekkel kapcsolatban felmerült a Mátyás király szülőháza melletti Bocskai-ház kihasználásának lehetősége. Idővel megteremtik a feltételeket az elitképzéshez is.
Valami tehát épülni kezdett. Nem hasonlít az RMDSZ hőskori programjába iktatott Bolyai-egyetemre, és még nem lehet felbecsülni, hogy annál több avagy kevesebb lesz. A végeredmény szerencsére nem a politikusokon múlik.

Képzeletbeli decibelmérő készüléket állítottunk üzembe a határsávon, és azt a nem meglepő eredményt kaptuk, hogy a státustörvénnyel kapcsolatos lárma a HU-oldalon élesebb, kitartóbb és nevetségesebb. Mert míg a román oldalon a pánikhangoknak komoly oka van (a magyar kisebbség asszimilációjának nyolcvanéves tervében elért kimagasló eredmények féltése), addig Kovács László csupán azért mélyíti tovább gondterhelten homlokának redőit, mert úgymond a román felet a magyar kormány nem készítette fel a meglepetésre.
Ha valaki ezt szajkózza, megjátssza magát, hogy nem tudja, mi fán teremnek a titkosszolgálatok, amelyek napjainkban olyan szintre emelték tevékenységük minőségét, hogy nincs az az újszerű fogpiszkáló-termelési technológia, amelyet le ne koppintanának a szabadalom bejegyzését követő félórában. A más országok állampolgáraira vonatkozó törvények előkészítését még ennél is nagyobb érdeklődés övezi, úgyhogy a megszavazás előtti viszonylagos csendnek és az azt követő felüvöltésnek egészen más magyarázata lehet.
A magyarországi ellendrukkereknél a neves román publicista, Tia Serbănescu sokkal mélyebbre hatolt a valóságelemzésben, amikor feltette a nagy kérdést: vajon miért hallgatott a román diplomácia, amikor az orra előtt zajlottak a státustörvény előkészületei, miért csak elfogadása után lendült akcióba?
Na ez az!
Mert ha a törvény elfogadása előtt, alatt és után az ellenkezés azonos hangerejű lett volna, akkor a magyarországi baloldal most nem harsoghatna kígyót-békát a Fideszre, úgy meglovagolva a konjunktúrát az előrehozott választási kampányban, hogy még a Kossuth rádió bizonyos adásaiban is helyreigazítás nélkül elhangozhat akkora „hallgatói” ostobaság, hogy a román hatóságok tájékoztatásának elmulasztása miatt érthető a heves bukaresti tiltakozás. Ha pedig nem lehetne ilyen élesen bírálni a jelenlegi magyar kormányt, akkor az MSZP nem segítené olyan lelkesen az újdonsült román Szociáldemokrata Párt felvételét a nyugati kominternbe.
A dolgok összefüggnek, avagy bal kéz bal kezet mos.

Területenkívüliség miatt kezdtek nemzetközi aláírásgyűjtésbe Románia diplomatái, akiknek területenkívülien elköltött, évi jövedelmünkhöz mérhető napidíjához mi is hozzájárulunk adóinkból.
Kevesen veszik észre az akció mélységesen antiszemita jellegét. Németország és Ausztria nemrégiben fogadott el olyan törvényeket, amelyek szintén más országok állampolgáraira vonatkoznak. Az egykori munkaszolgálatosok (szintén) megkésett kárpótlását irigylik?
Mellesleg területenkívüli hatálya volt annak a szovjet törvénynek is, amelynek értelmében egyes osztályjellegűen kivételezett családok gyermekei más államok területén kibocsátott illegalista igazolvány birtokában Moszkvában folytathatták tanulmányaikat. Egyes vízügyi szakemberek roppant feledékennyé válnak idős elnök korukra, amikor azt állítják, hogy a világon sehol és soha…
Különben azoknak a törvényeknek is területenkívüli (műanyagszóval: extrateritoriális) hatályuk lenne, amelyekért olyannyira körüludvarolják az aláírásgyűjtők a nyugati diplomatákat. A vízummentességet vadidegen államok parlamentjeiben szavaznák meg román állampolgárok számára, akiket fényképes igazolvány különböztetne meg etnikailag a Pruton túli testvérektől.

Most újra izgulhatnánk Funar miatt. Hatásköri visszaélés gyanújával indítottak vizsgálatot ellene, és azt mondták, előzetes letartóztatásba is helyezhetik, hogy a törvényszéki eljárás idején ne okozhasson további károkat.
Hasonló álmatlan éjszakákat jó párszor szerezhetett volna ez az évtized. Az elsőkre a Caritas-ügy szolgáltatott okot. Amikor Tatulici-csal együtt a tévé nyilvánosságát felhasználva bolondította az újabb balekokat Kolozsvárra, és ezzel még néhány hónapig éltette a térség legnagyobb szélhámosságát, könnyen megüthette volna a bokáját. De az igazságügyi hatóságok akkor már javában ízlelgették a hatásköri függetlenség zamatát – és függetlenítették magukat a kötelességüktől.
Aztán jöttek az újabb népszerűség-fokozó színjátékok, amelyekkel Funar megannyi alkalmat szolgáltatott a vizsgálati fogságra. Állítólag komolyan figyelmeztették, hogy ne bolygassa a történelmi városközpontot, mert azt még a román műemlékvédő hatóságok is megbonthatatlan műemlékegységnek tekintik, mégis feltúratta a főteret. Később többször felszólították a gödör betömésére, mire válaszként az éj leple alatt ellopatta az odaszállított földet. Majd lebontatott egy házat – szintén engedély nélkül.
Számtalanszor megbizonyosodhattunk afelől, hogy Funar bármit elkövethet, a következmény biztosan elmarad. Rá nem érvényesek a törvények. Sejtésünket különösképpen megerősítette a magyar főkonzulátus zászlajának ellopása. A cselekmény szellemi atyja és az elkövetők bűnvádi eljárás helyett megdicsőültek. (Igaz, ehhez a magyar diplomácia szemérmessége is hozzájárult.) A csodálkozás legmagasabb fokozatán is túlestünk, amikor az élelmiszerkereskedelmi vállalattal folytatott perében felmentették.
Olyan apróságokra már nem is adunk, hogy a fia vállalatát rendszeresen tömi a város közpénzével a világ legfeleslegesebb „létesítményeire”. Ilyenek voltak például a macskaszemek. A hitvány, bazári műanyaglapocskák beépítésekor a város aszfaltburkolatát teljesen potyára lyukasztgatták, nemsokára mutatóba sem maradt belőlük.
Külön fejezetbe illenek etnopolitikai viccei. Ezeknek a legújabb megnyilatkozási formái azok a sárga táblák, amelyekkel teletűzdelte Kolozsvárt a helyhatósági törvény megszavazásakor. Ezek a táblák lényegében ugyanazt mondják, mint a fél évszázaddal korábban a Monostori úton kitett jelszó: Idáig tart a demokrácia! A funari autonómiának addig nyúlnak vissza a gyökerei: a nagyhatalmaktól visszakapták Észak-Erdélyt, de a feltételként megszabott kisebbségvédelmi kötelezettségek csak Kolozsvár széléig voltak érvényben. Annak idején a demokrácia határát jelző tábla hamarosan eltűnt, mert a nagyhatalmakkal akkor még nem lehetett kukoricázni, most viszont Funar sárga táblái érintetlenül viríthatnak a városközpontban is, bár az állami hatóságok azt mondták, hogy nana, nem kért rájuk építési engedélyt…
Mindebből arra a következtetésre jutottunk, hogy Funar nincs egyedül. Nemcsak ketten vannak, ahogyan állítják az egészségügyi hatóságok ügyeiben jobban értesült újságok, hanem sokkal többen. Nemcsak százezernyien, akik többször megválasztották polgármesternek, hanem a lelkük mélyén azok is funárok, akiket anyagilag megrövidít, önkényeskedésével naponta felbőszít, akik nemzetközileg gyakran szégyenkeznek ripacskodása miatt. Elképesztően nagy szám jön ki végeredménynek, ha összeadjuk az elmúlt évtized államelnökeit, miniszterelnökeit, ügyészeit, bíráit stb., stb. A rengeteg stb. között ott vannak a többségi politikusok, akik unos-untalan arra buzdítanak, hogy bánjon el minden fél a maga szélsőségeseivel. (Nota bene: a mi kisebbségi politikusaink maguktól is hajlamosak radikális jogkövetelőink kicsinálására anélkül, hogy az ellentételezés legkisebb jelét elvárnák.) A funárlelkületűek között ott vannak továbbá mindazok, akik egy szélsőségesen sovén parlamenti párt egyik vezéralakjának mindent elnéznek azért, mert a legtöbb gazságot az erdélyi magyarok ellen követi el. Ha most az eddigiektől eltérően jár el az igazságszolgáltatás, ritka kivételnek leszünk tanúi.
Ennek azonban kevés a valószínűsége. Védett jómadarat nehéz megfogni. Itt van például az etnopolitikai viccek esete. Funar egyik pártbeli elvtársát nemrég megdorgálták ízléstelen zsidóviccek közlése miatt. Azt sem kell olyan nagyon félteni, hajszálait kíméletesen simítgatják, nehogy meggörbüljenek, de legalább bevonták a kültelki humort tartalmazó brosúrát. Csakhogy ez nem ment magától. Nem a „belső” jóérzés vetett véget a gusztustalanságok írásos terjesztésének, hanem az izraeli nagykövet nemzetközi visszhangot kiváltó tiltakozása. Ellenben a funari viccek ellen senki sem tiltakozik kellő eréllyel nemzetközi síkon. A magyarok kitelepítését célzó uszító felszólításait nem követik diplomáciai jegyzékváltások, nehogy már ilyen „apróságok” megzavarják a két ország felívelő kapcsolatát... Ezt a „nagyvonalúságot” kár volt átmenteni a Horn–Kovács féle külügytől. Az izraeli nagykövet lám, nem szívbajos, pedig náluk is dolgozik legalább annyi román (román román) vendégmunkás, mint Magyarországon.
Minden jel arra vall tehát, hogy ezúttal is „nyugodtan” hajthatjuk álomra fejünket.