Vigyázat, veszettség!
Erdélyi Napló, 2001. október 23., XI. évfolyam, 43. (526.) szám
Tiszteletet és hitelt érdemlő, vitathatatlan meglátásaikról közismert politikusok is akadnak abban a táborban, amely elítéli az afganisztáni katonai intervenciót, a terroristavezér és társai elleni hajtóvadászatot. Sőt kijelentik, hogy az ártatlanság vélelme azt a mostanában sokat emlegetett egyént is megilleti, aki a szabad sajtó nyújtotta lehetőséget kiaknázva a nagyvilág nyilvánossága előtt hősökként ünnepelte az amerikai rombolás és tömegmészárlás kivitelezőit, és megígérte, hogy amíg egy szál amerikai polgár él és mozog a földön, a szent háború könyörtelenül lecsap rá.
Engedtessék meg, hogy végleges bírósági döntés előtt is kételkedjünk abban, hogy egy ilyen személy ártatlansága vetekedik a ma született bárányéval. (Akinek egyébként számtalan korábbi „akcióját” adott politikai okokból ejtették, elnézték, sőt néha még el is ismerték, de ebben semmi bűnük sincs azoknak, akik különféle terrorcselekményeiben polgári áldozatokká váltak.) Fajfenntartási ösztönünk súgja, hogy nem minden esetben kellene igazodni az igazságszolgáltatás közismerten lassú malmainak technológiájához. A történelemből rengeteg példát sorolhatnánk ennek bizonyítására. Hogy csak egy frissebb esetet említsünk: a Caritas bűnszövetkezet felelősségre vonására is sokkal egyszerűbb elvet kellett volna alkalmazni. Valahogy így hangzana: aki a tömegek kifosztásának mechanizmusát elindította és aki a kolozsvári városházán az ilyesminek kibontakozási lehetőséget nyújtott, az bármi lehet, csak ártatlan nem. Ehelyett Stoicát felmentik, bűntársát pedig ki sem hallgatják. Ha az ártatlanság általános vélelmére és ilyen igazságszolgáltatásra bízták volna a háborús bűnösöket, Hitler nem menekül öngyilkosságba, ellenkezőleg, felcsap politikai tévésó-sztárnak, mint jó néhány régi-új -escu.
De volna egy másik párhuzam is, amely meggondolkoztathatná a terroristákhoz elnézőbben viszonyuló politikusokat. Rohamléptekkel közeledünk ahhoz a korszakhoz, amelyben az állatok személyiségjogait majdnem annyira tiszteletben kell tartani, mint az emberét. Nemsokára eurokonform törvénybe iktatják az állati ártatlanság vélelmét, tehát egy kutyára (vagy annak gazdijára) nem lesz szabad ujjal mutogatni, amíg illetékes bíróság két tanúvallomás és genetikai bizonyítékok alapján, Strasbourgban is helybenhagyott végleges ítéletben nem rögzíti a harapás tényét. Ám mi történjék egy veszett kutya esetében? Míg minden igazságszolgáltatási lépcsőfokot bejárna az ügy, már az lenne a hír, hogy megveszett postások harapdálják a környék kutyáit.
Ilyenkor másodlagos kérdés, hogy mitől veszett meg a kutya. Talán attól, hogy idegesítően nyivákoló macskát kvártélyoztak be melléje. Szegény. Gyötrelmeit látva együtt éreznénk vele. De az ember a veszettség felbukkanásának pillanatában nem tépelődhet globális összefüggéseken, a macska-problémát a pillanatnyi helyzettől függetlenül és máskor rendezi, előbb – és legsürgősebben – a közveszélyes ebet kell kilőni.
Az újabb lépfenés hátborzongatások azt sugallják, hogy a veszélyhez képest még túl lassú a katonai intervenció. Ha idejében, azaz 1914-ben Szarajevóban nem kezdték el, ebben az évszázadban legalább meg kellene gyorsítani a terrorizmus felszámolását.
Engedtessék meg, hogy végleges bírósági döntés előtt is kételkedjünk abban, hogy egy ilyen személy ártatlansága vetekedik a ma született bárányéval. (Akinek egyébként számtalan korábbi „akcióját” adott politikai okokból ejtették, elnézték, sőt néha még el is ismerték, de ebben semmi bűnük sincs azoknak, akik különféle terrorcselekményeiben polgári áldozatokká váltak.) Fajfenntartási ösztönünk súgja, hogy nem minden esetben kellene igazodni az igazságszolgáltatás közismerten lassú malmainak technológiájához. A történelemből rengeteg példát sorolhatnánk ennek bizonyítására. Hogy csak egy frissebb esetet említsünk: a Caritas bűnszövetkezet felelősségre vonására is sokkal egyszerűbb elvet kellett volna alkalmazni. Valahogy így hangzana: aki a tömegek kifosztásának mechanizmusát elindította és aki a kolozsvári városházán az ilyesminek kibontakozási lehetőséget nyújtott, az bármi lehet, csak ártatlan nem. Ehelyett Stoicát felmentik, bűntársát pedig ki sem hallgatják. Ha az ártatlanság általános vélelmére és ilyen igazságszolgáltatásra bízták volna a háborús bűnösöket, Hitler nem menekül öngyilkosságba, ellenkezőleg, felcsap politikai tévésó-sztárnak, mint jó néhány régi-új -escu.
De volna egy másik párhuzam is, amely meggondolkoztathatná a terroristákhoz elnézőbben viszonyuló politikusokat. Rohamléptekkel közeledünk ahhoz a korszakhoz, amelyben az állatok személyiségjogait majdnem annyira tiszteletben kell tartani, mint az emberét. Nemsokára eurokonform törvénybe iktatják az állati ártatlanság vélelmét, tehát egy kutyára (vagy annak gazdijára) nem lesz szabad ujjal mutogatni, amíg illetékes bíróság két tanúvallomás és genetikai bizonyítékok alapján, Strasbourgban is helybenhagyott végleges ítéletben nem rögzíti a harapás tényét. Ám mi történjék egy veszett kutya esetében? Míg minden igazságszolgáltatási lépcsőfokot bejárna az ügy, már az lenne a hír, hogy megveszett postások harapdálják a környék kutyáit.
Ilyenkor másodlagos kérdés, hogy mitől veszett meg a kutya. Talán attól, hogy idegesítően nyivákoló macskát kvártélyoztak be melléje. Szegény. Gyötrelmeit látva együtt éreznénk vele. De az ember a veszettség felbukkanásának pillanatában nem tépelődhet globális összefüggéseken, a macska-problémát a pillanatnyi helyzettől függetlenül és máskor rendezi, előbb – és legsürgősebben – a közveszélyes ebet kell kilőni.
Az újabb lépfenés hátborzongatások azt sugallják, hogy a veszélyhez képest még túl lassú a katonai intervenció. Ha idejében, azaz 1914-ben Szarajevóban nem kezdték el, ebben az évszázadban legalább meg kellene gyorsítani a terrorizmus felszámolását.