Nits Árpád

Hajlandók lennénk bármilyen elképzelt és elképzelhető alávalóságot elhinni a Magyarok Világszövetségének jelenlegi vezetőségéről, egy feltétellel: ha engedték volna tevékenykedni. Ha nem is a szokásos száz nap, hanem legalább a szűkös egy hónapi türelmi időt megadták volna neki. De egyetlen órát sem kapott. Így csak azt tudjuk tényként elfogadni, amit láttunk és hallottunk: a megválasztása pillanatától bojkottált, zaklatott, kitagadott, szüntelenül hergelt MVSZ-vezetőség sarokba szorított áldozatként néha kétségbeesetten, nem a legjobb eszközökkel védekezett, esetenként oda is karmolt, ahova nem kellett volna.
A kíméletlen hajtóvadászattal a politikai és anyagi érdekellenfelek bármit bebizonyíthattak, csak éppen a Patrubány-gárda rátermettségének, szervezőkészségének, céltudatosságának a hiányát nem. Túllőttek a célon. Ha normális körülmények között is válságba jutott volna a világszövetség, most széles mosollyal moshatnák kezüket: rajtuk nem múlott, ők nem voltak semmi rossznak az elrontói. Így azonban az ellendrukkerek is legalább olyan kényelmetlen helyzetbe kerültek, mint az általuk lejáratott MVSZ-vezetők.
Ellenkampányukban többek között azt is úton-útfélen hangoztatták, hogy Patrubány Miklós nem való ilyen fontos tisztségbe, mert labilis. Állítólag korlátozott ideig – két-három hétig – felfokozott tevékenységi kényszer hajtja, majd fél évre magába roskad, és ilyenkor remetemódra kivonul a közéletből. Aki az MVSZ élén az elmúlt év stresszét összecsuklás nélkül elviselte, arra egyáltalán nem talál ez a diagnózis, tehát az állítás hazugságtartalmához nem fér kétség.
A tavalyi választás eredményhirdetését lélegzetvételnyi szünet nélkül követő zaklatással az ellendrukkerek saját pozíciójukra nézve is veszélyes precedenst teremtettek. Ha ez a gyakorlat elterjed, hasonló eszközökkel más, szintén demokratikusan megválasztott vezetőséget is lebéklyózhat a szavazási eredménnyel elégedetlen ellenzék. Ezt bárki beláthatja, és ha mégis azonnal beindult az új MVSZ-vezetőséget felmorzsoló gépezet, annak súlyos okai lehettek.
Ezúttal csak egyet vegyünk szemügyre: az Erdélyből indított ellenviharét.
Az RMDSZ-vezetőség sohasem aggódott különösebben a Magyarok Világszövetségének a jövőjéért, tehát ezúttal is távolságtartó közömbösséggel figyelhette volna a dolgok alakulását. De amint az MVSZ súlypontja Erdélybe tevődött át, az RMDSZ-hivatalosságok személyeskedő támadásoktól sem mentes ellenkampányba kezdtek, ami abban csúcsosodott ki, hogy Markó Béla kijelentette: a Világszövetség Erdélyi Társasága nem az ő szervezete. A magyarországi sajtóhoz széles csatornákon jutott el a tájékoztatás, hogy Patrubány és holdudvara az RMDSZ vezetőségéből kisodródott belső ellenzék, tehát az új választás nyomán nem várható megfelelő együttműködés az erdélyi magyarság jogszerű – helyesebben: alapszabályszerű – képviselői és az MVSZ között. Ez súlyos érvnek tűnik azok számára, akik még mindig képtelenek alternatívákban gondolkozni. Mi rossz lenne abban, ha az anyaország határain kívül élő magyarságnak választási lehetősége volna? Ha egyik szervezetének nincs módja vagy ideje – mert például a napi politizálás minden erejét leköti – a polgárok sajátos gondjaival foglalkozni, kopogni lehetne egy másik szervezet ajtaján. Pláne egy olyan szervezetén, amelynek a nyugati magyarsággal is kapcsolatai vannak.
Ez a választási lehetőség nem terjedne ki a választási kampányra. Egy világszövetség nem törekedhetne önkormányzati vagy parlamenti képviselői helyekre – nem fecsérelheti idejét olyan apró, helyi ügyekre, hogy hány útkereszteződéshez gyártson a polgármester csemetéjének a kft.-je különleges szemaforokat óvodáskorú gépkocsivezetők számára (lásd Kolozsvár legújabb „díszeit”). Ellenben gondoskodhatna például a kisebbségi kataszter összeállításáról. A státustörvény elfogadásának küszöbén összmagyar érdekké lép elő ez a probléma, ugyanis a latolgatási szempontoknak már nemcsak arra kell kiterjedniük, hogy kik szavazhassanak egy agyonszabotált, de esetleg mégis megszervezésre kerülő belső választáskor, hanem arra is, hogy személy szerint kiket tartsanak nemzettársuknak a magyarok. A nyugati magyarok is, mert számukra sem közömbös, hogy kikkel azonosulnak. Olyanokkal-e, akik népcsoportjuktól elzártan nem tanulhattak magyarul, vagy olyanokkal is, akik tudtak, de bizonyos időszakban nem akartak megmukkanni anyanyelvükön. Gyakorlati szempontból közelítve a kérdést: előfordulhatna, hogy egy erős világszövetség helyi szervezetei bocsáthatnák ki az ajánlásokat a külhoni magyar igazolványhoz.
Sajnálatos, de megtörténhetne, hogy összmagyar érdeket szem előtt tartva egyes RMDSZ-kedvencek nem kaphatnának státusigazolványt. Például olyanok, akik a Bolyai-egyetem visszaállításának feleslegességét bizonygatták publicisztikai, tudományos és politikai eszközökkel. Nem kellene őket különösebben félteni, mert vagy már suttyomban kijárták maguknak a kettős állampolgárságot, vagy leszármazottaikon keresztül bebiztosították hátországukat, de egy sikertelen felvételi a magyar nemzetbe zsenáns volna a hivatásos kisebbségvédők számára.
Meg aztán az utóbbi 11 év tapasztalata azt bizonyítja, hogy nem mindig azért zörög a román sajtó harasztja, mert valakik ellenségesen rezegtetik. Most például egyes bukaresti „elemzők” azt állítják, hogy az RMDSZ azért támogatja teljes mellbedobással a státustörvényt, mert az ajánlások kibocsátásával tekintélyes választási tőkét biztosít magának, ugyanakkor néhány hű emberét jól fizető állásokkal jutalmazhatja a létesítendő nyilvántartó irodákban. Sejtjük, honnan származnak bizonyos sajtóértesülések. Működnek a belföldi „monitorizálók”. De nem is kell kémelhárítási tudomány annak felbecsüléséhez, hogy mit meg nem tesz az RMDSZ-vezetőség egy kis választási extraprofitért vagy jobb közhivatalok elfoglalásáért, úgyhogy egy ilyen lehetőség veszélyeztetésétől tényleg kétségbe eshettek azok, akik szervezeti monopolhelyzetükből fikarcnyit sem akarnak átengedni. Így érthető az új MVSZ-vezetőség elleni pánikszerű ostrom, amelyet aztán más régióbeli érdekek annyira fölerősítettek, hogy végül a magyar kormány is kegyelemdöfésre szánta rá magát.
Ettől azonban a történetnek nincs vége. Ahogy a VET nem a Markó Béla szervezete, ugyanúgy az MVSZ sem a mindenkori magyar kormányé. A nyugati magyarságnak is beleszólása van abba, hogy ez a különös történelmű főnixmadár hányszor és miként éledjen fel hamvaiból.
Az MVSZ mostani válságában az a legkülönösebb, hogy a magyarországi baloldali ellenzék milyen mélyen hallgat. Egyébként minden törvénytervezetet, határozatot vagy puszta szándékot azonnali felhördülés követ, az MVSZ elleni intézkedés visszhangtalan maradt. Pedig elvártuk volna, hogy amint a kormány kihagyja a költségvetésből az MVSZ-t, az MSZP és az SZDSZ azonnal tiltakozik, ellenszavaz, kivonul a parlamenti ülésről stb. Vagy ha nem, akkor nyíltszíni tapssal üdvözli az Orbán–Torgyán polgár kormányt – ahogyan előszeretettel nevezi –, hogy végre egyszer kétharmados többség elismerését kiváltó módon járt el.
Hasonló reagálást vártunk volna az RMDSZ-vezetőség részéről, amikor Tőkés László nem vállalta tovább a tiszteletbeli elnökséget a politikai hibákat halmozó jelenlegi MVSZ-vezetőség mellett. Hozzászoktunk ugye, hogy Tőkés bármit vagy bárminek az ellenkezőjét állítja, azonnal magasra csapnak a tiltakozás hullámai. Most a természetes az lett volna, ha az RMDSZ vezérkara csak azért is az MVSZ mellé áll, politikai döntéseit elismeri, vezetőit beválasztja az SZKT-ba, az Operatív Tanácsba, ellátja zsebpénzzel stb.
Ja, pardon. Ez egyet jelentene a következetességgel, amiről a politikusoknak az a véleményük, hogy az ökör tulajdonsága. Ám akkor a pártok és más érdekvédő szervezetek által kidolgozott programok és politikai irányvonalak megvalósítását kitől várjuk el? Szintén az igavonóktól?

Szalonképtelen hírek röppennek föl időnként egyes választottjaink bugyiügyeiről, aztán a nagyobb disznóságok újra leárnyékolják a hétköznapi szenzációkat, és megfeledkezünk a sikamlós eseményekről. Pedig azok is mélyenszántó politikai jelentéshordozók lehetnek.
Nem lenne érdektelen firtatni, hogy egyes legkedveltebb napilapok miért alkalmaznak pozitív diszkriminációt a nyalánkságok tálalásában. Nemrégiben, a múlt század végén történt meg ugye, hogy az Adevărul és a Népszabadság szinte párhuzamosan fújta fel az RMDSZ egyik elnökének állítólagos szexügyét, amelyről hamarosan kiderült, hogy vidéki tudósítók erotikus lázálmában sem történt meg az, amit leírtak, ezzel szemben a másik elnök hónapokig tartó házasságon kívüli kapcsolatáról, amely Bukarest politikai életével (globálizációsan: high love) foglalkozó lakosságának fele előtt nyílt titok volt, a nyájas olvasót csak akkor értesítették, amikor a következmények felvállalása nem tűrt annyi halasztást, mint a magyar magánegyetem akkreditálása. Érdekes következtetésekre lehetne jutni annak elemzésében, hogy egyeseket vajon miért kímélnek, ketteseket pedig éppen ellenkezőleg. De ez alkalommal vizsgáljuk meg más oldalról a jelenséget.
Amikor demokratikusan, illetve jól-rosszul megszerkesztett szabályok szerint megválasztjuk vezetőinket, akik érdekvédelmi szervezetünk élén, a helyhatóságokban, a román parlamentben, Magyarországon és szerte a világban képviselnek bennünket, lényegében válogatott keretet állítunk össze. Szinte ugyanaz történik, mint valamely sportág nemzeti válogatottjának kijelölésekor: a legtehetségesebbek, legrátermettebbek, legkitartóbbak, legcéltudatosabbak közül megalakul a legjobbak csapata. A játékosok és a kíséretükben lévő szakszemélyzet számára szigorú életrendet szab meg a követelmény, hogy minden fizikai és szellemi képességüket a lehető legmagasabb helyezés érdekében vessék latba. Ezért az edzőtáborban, majd a mindent eldöntő mérkőzések előtt, alatt és után nincs italozás, dohányzás, éjszakázás, szipózás stb. Nőzés és fiúzás pláne. Az utóbbi örömöket az elnézőbb edzők esetleg családi környezetben engedélyezik, amely nem okoz különösebb izgalmat és energiaveszteséget. Akinek ez az életmód nem tetszik, az hamarosan kipenderül, még akkor is, ha csak társalkodói (kommunikációs) tanácsadóként vesz részt a válogatott keretben, hogy rossz példájával ne rontsa a csapatmorált.
Joggal várhatnánk el, hogy képviselői válogatott keretünk is éjt nappallá téve foglalkozzon az RMDSZ kongresszusi határozatainak valóra váltásával, és kizárólagosan csak ezzel törődjön, semmi etyepetyével. Vagyis arra összpontosítsa minden energiáját, amire megválasztottuk. Ezzel szemben mit tapasztalunk? A lelkemék kiteszik magukat a parlamenti szolgálatos sofőrök pletykaéhségének, amikor virágkosárral furikáztatják a felújított gépkocsiparkot, és minden maradék energiájukat arra fordítják, hogy miniparlamentjükben szavazásra bocsássák, majd elvessék a megmérettetést, a belső választást, amelyre majdnem tíz éve készülnek az edzőtáborban. Állítólag.
Ugyancsak az alaptevékenységen kívüli gondolatok foroghattak azok fejében, akik a kongresszusi határozatokban szereplő Bolyai-egyetem helyett megelégedtek a multikulturális hibridpótlékkal, amelynek „hivatalos” nevét a két költő emléke iránti tiszteletből többé nem kellene emlegetnünk.
Képzeljük el, mi lenne, ha egy nemzeti válogatott valamely döntő mérkőzés előtt szavazásra bocsátja és eldönti, hogy nem áll ki a pályára, vagy kiegyezik egy kompromisszumos vereségben?
A sportban azért nem következik be ilyen ostoba helyzet, mert az élsportolók a közhiedelem ellenére intelligensek, tudják, hogy addig maradhatnak az élvonalban, amíg az elvárt szinten képesek teljesíteni. És még tudnak valamit: a szívós munkával kiküzdött hírnév és az anyagi biztonság fedezékében majd alaposan kitombolhatják magukat, de ha „mandátumuk” idején elpuskázzák a lehetőségeket, se pénz, se posztó.
Ezzel szemben a politikus hajlamosabb a beképzelésre, azt hiszi, örökös válogatott maradhat akkor is, ha sportszerűtlen életet él. Sajnos bizonyos személyek esetében ez nem tévhit, hanem választások idején igazolt munkahipotézis. A feje tetejére állítják világunkat, mi mégis vakon engedelmeskedve újraválasztjuk őket.
Akkor pedig megérdemeljük sorsunkat, és csak várjuk szívrepesve a további elhalasztott mérkőzéseket és kiegyezett vereségeket.

Megtartotta évi közgyűlését az Erdélyi Múzeum-Egyesület Kolozsvárott. Megnyitó beszédében Benkő Samu elnök üdvözölte a vendégeket, Alföldi László főkonzult, Cseh Áron konzult, Monok Istvánt, az Országos Széchényi Könyvtár főigazgatóját, majd jelezte, hogy a 2000. évi tevékenység elemzése és az idei tervek megbeszélése mellett foglalkozni kell a jövő évi tisztújítás előkészítésével is. Sípos Gábor főtitkár a közgyűlésen csak kiegészítette a beszámolót, amelyet a részvevők a meghívóval együtt korábban megkaptak. A gazdasági jelentésből többek között megtudhattuk, hogy tudományos kiadványoktól magyarázat nélkül tagadtak meg támogatást, és ezt annál inkább nehezményezik, mert közben vidéki pletykalapokra súlyos összegeket fordítanak.
Korábban a választmány tervezetet fogadott el egy társadalomtudományi kutatóintézet szervezéséről és működéséről. Ezzel kapcsolatban Vallasek István indítványt nyújtott be, hogy az EME gondoskodjon más tudományágak művelőiről is, mert számos kutató állás nélkül maradt. Sípos Gábor főtitkár szerint az indítvány nyitott kapun kopogtat, hiszen az EME nem óhajtja leszűkíteni mozgásterét, de bizonyos tudományágakhoz képtelen fedezni az anyagi hátteret. Végletes példának a részecskegyorsítót hozta fel.
A vita során Feszt György az orvostudományi szakosztály tavalyi tevékenységével egészítette ki a beszámolót. Gaal György többek között arra hívta fel a figyelmet, hogy nem működik a romániai magyar kiadványok könyvtári begyűjtése. Wanek Ferenc a jövő évi tisztújítást akkor tartaná hatékonynak, ha az EME vezetését fiatal vagy fiatalos, képzett, főállású szakemberekre bíznák, egyetemi tanárokéhoz hasonló fizetésért. Egyed Ákos többek között a millenniumi rendezvények sikeréről beszélt.Vincze Mária arról a jelenségről számolt be, hogy amint megindult a magyar nyelvű közgazdászképzés, félszáz egyetemi hallgató iratkozott be a társadalomtudományi szakosztályba, de hamarosan alábbhagyott a lelkesedés. Uray Zoltán a matematikai és természettudományi szakosztály kiemelkedő sikerének tartja, hogy a Magyar Tudományos Akadémia munkatársaival közösen megkötötték az első nemzetközi kutatási szerződést. Kötő József, az EMKE elnöke a Kisebbségkutató Intézet kolozsvári megalakulásában rejlő lehetőségekre irányította a figyelmet. Ki kell járni, hogy az EME – a kis transzszilván akadémia – részesüljön az intézet költségvetéséből, és az így nyert összegeket az erdélyi magyar tudományos élet fejlesztésére fordíthassa. Kerekes Jenő a fiatalítást tartotta fontosnak a közelgő tisztújítás kapcsán, utolsó felszólalóként pedig Vallasek István megmagyarázta, hogy mit is értett indítványában a intézménybővítésen. Nyilván nem részecskegyorsítóra vágyik, hanem internetes hozzáférés biztosítására, ahol fiatal kutatók az EME égisze alatt megpályázhatnak hazai és külföldi munkalehetőségeket. Ugyanakkor javasolta, hogy az EME kötetben foglalja össze az erdélyi magyar tudományos életnek az utóbbi évtizedben elért megvalósításait.
A vitazáró összegzés keretében Tonk Sándor alelnök hangsúlyozta, hogy az alakuló magyar magánegyetem elképzelhetetlen az erőteljes tudományos kutatási háttér nélkül.

Az Európai Unió támogatásával a Pro Democratia Egyesület csíkszeredai klubja dokumentumfilmet készít a 80-as évek életben maradt politikai foglyainak visszaemlékezéseiből – erről tartott tájékoztatót Borbély Ernő a kolozsvári Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány székházában. A programfelelős elmondta, hogy a diktatúra bukása előtti áldozatokról általában hallgat a krónika. Az 40-es, 50-es évek politikai börtöneiről, kényszermunkatáborairól tévéfilmsorozatok készültek, a 80-as évek áldozatairól nem. Ennek egyik magyarázata az lehet, hogy az utóbbi események nyomozótisztjei – értsd szekusai –, ügyészei, bírái, kínvallatásban és büntetésszigorításban szakosodott foglárjai nem mind vonultak nyugállományba, sőt a demokratikus jogállamban még magasabb beosztásba kerültek.
A rendezvényen részt vevő Doina Cornea hozzátette: mások sem nagyon érdekeltek a közelebbi eseményekre való emlékezésben. Sokan restellik, hogy pozícióféltésből, gyávaságból, kishitűségből nem csatlakoztak az ellenállókhoz, így azokat a politikai rendőrség könnyűszerrel elszigetelte. Ezért nem lehetett hatékony a szembeszegülés, pedig Romániában úgyszólván folyamatos volt a kommunizmus elleni küzdelem. Cornea asszony ezért is tartja jelentősnek a kezdeményezést, mert hiányzó láncszemet pótol a kor történelméből.
Iulius Filip, akinek a kálváriája 1981-ben kezdődött el egy Adrian Păunescunak küldött vers miatt, ízelítőt adott abból, hogy milyenek lesznek a dokumentumfilm visszaemlékezései. Hátborzongató emlékeket elevenített fel kínzóiról, akiket felbőszített hajthatatlanságával, és emiatt a nagyenyedi börtön elkülönített zárkájában kezdte letölteni nyolc évi büntetését.
Érdekes adalékkal szolgált Egyed Péter, aki a 80-as években a Kriterion Könyvkiadó kolozsvári fiókszerkesztőségében dolgozott, ahova sokan bebotlottak – írók is meg mások is. Nevek említése nélkül elmondta, hogy egyesek az akkor már letartóztatott Borbély Ernőről a legvadabb híreket terjesztették, még azt is tudni vélték, hogy rabtársainak árulója. ő, aki Borbélynak évfolyamtársa volt, tudta, hogy mindez légből kapott rágalom, de mások elhihették a koholmányokat, amelyek az átfogó szekusdiverzió részei voltak.
A dokumentumfilmet román, magyar és angol szinkronban készítik el, hazai és külföldi tévéstúdióknak ingyen kínálják fel.

Úgy tűnik, Borbély László (képünkön)kapta a pártfeladatot, hogy a státustörvényt védelmezze a román médiában. A választás nem rossz. Borbély nem vállalt főszerepet a kettős vagy külhoni állampolgárság elleni szavalókórusban, a határon kívüli magyaroknak nyújtandó kedvezmények kérdéskörében nem járatta le magát az erdélyi magyarság előtt. Másrészt a legellenségesebb vitaközegben is képes megőrizni nyugalmát, jól felépített érvrendszeréből a legvadabb szóhadarás, gesztikulálás, fenyegetőzés sem mozdítja ki. A gyengébb idegzetűek eltakarták a szemüket, amikor az Antena 1 arénájában a vérszomjasságáról hírhedt hózentrógeres ceremóniamester rászabadított két hiénát, de hamarosan a kocka fordultának lehettünk tanúi. Ilyen higgadtan, derűsen talán csak Borbély László tudta feltenni a kérdést: mi a rossz abban, ha Romániában két és fél millió magyar lesz? A fényűzést köztudomásúan kedvelő, ezért népszerűségét minden eszközzel gyarapító külügyminiszternek is úgy magyarázza tévévitákon a státustörvényt, hogy az nem hivatkozhat tolmácshibára.
Hadd dicsérjük meg Marius Tuca „moderátort” is. Tréfán kívül, azon a vitán kivételesen mellénk állt. Igaz, csak egyetlen kérdésben, és abban sem önzetlenül. A nagy-romániás vitapartner azt találta mondani, hogy a magyar állam erkölcstelenséget művel, amikor a magyar nemzetiségű román állampolgárokat anyagilag segíti, holott azok gazdasági helyzete jobb, mint román sorstársaiké. Tuca a tőle megszokott türelmetlenséggel kérte számon az állítás számszerűsíthető bizonyítékát, és méltatlankodása csak fokozódott, amikor azt hallotta, hogy a különös vélemény alapját a Hargita és Kovászna megyei települések gondozottabb külseje szolgáltatja. A műsorvezető ebben az ügyben nem is hagyta szóhoz jutni Borbélyt, igyekezett elhallgattatni NRP-s vendégét, mielőtt a néző eljutna a következtetésig, hogy a szorgalom és az anyagi jólét jelei nem mindig esnek egybe.
De ezzel a tézissel, hogy a romániai magyarok jobban élnek, mint szegény román sorstársaik, még holtbiztosan találkozni fogunk. Ugyanis a Nagy-Románia Pártban magától nem zörög a haraszt: a kemény vitára felkészített küldöttnek bizonyára beprogramozták ezt a diverziós léggömböt, amely ez alkalommal Tuca nemzeti önérzetességén kipukkadt, de a többségi nemzet hergelésére máskor alkalmazható. A módszer nem új keletű. Amikor az élelmiszerüzletek előtt a hosszú sorok kígyóztak, az elődpárt ügynökei azt sulykolták az agyakba, hogy azért nincs elég ennivaló, mert a magyarok eleszik előlük. A diktatúrában az ilyen tömeguszítás ellen semmit sem lehetett tenni. De most legalább ezen a téren változott a helyzet. Úgy, ahogy Borbély László a külhoni románoknak nyújtott kedvezményekből alaposan felkészülve hárítja a státustörvény elleni támadásokat, a fene nagy jómódunk híresztelése ellen is tenni lehet valamit.
A nevetséges, de bizonyos mélyrétegekben hatásos állítást megfogalmazó párt főtitkára, aki egyben Kolozsvár polgármestere, most helyi népszámlálásra készül. Sugalmazni kellene, hogy a kérdőívek öleljék fel az anyagiakra vonatkozó adatokat is. Vagy ha a népszámlálás dugába dől, mérjék fel egyszerűbb eszközökkel a különböző nemzetiségűek anyagi helyzetét. Például készítsenek kimutatást arról, hogy az utóbbi évtizedben hány román nemzetiségű román állampolgár épített kacsalábon forgó villát Kolozsváron, a szomszédos Bükkben vagy a Hideg- és Meleg-Szamos völgyeiben. A más nemzetiségűek részarányára nem is kellene rovatot nyitni, mert a tizedesvessző utáni két nullával kezdődő szám a statisztikában nem oszt és nem szoroz. Az ellentétes póluson is felmérést kellene végezni arról, hogy milyen nemzetiségű polgárok érték el nagyobb számban a legmélyebb nyomor szintjét. A koldusok és az ablakmosó suhancok között nem érdemes kutatgatni. Ott maffiatörvények uralkodnak: aki nem a „munka” nyelvén „dolgozik”, azt a kapualjban posztoló „káderes” menten kiszűri. Kivételnek tűnik a kolozsvári Szent Mihály-templom bejáratánál standoló kéregető, de figyeljünk csak! Így esdekel: adjanak nekem is… A tükörfordításból kitűnik, hogy az illető csak annyira készült magyar nyelvből, amennyi elegendő a magyar templom előtti kedvezményes jogálláshoz.
Viszont van egy hely – legalábbis Kolozsváron –, ahol a szegénység nemzetiségi megoszlása pontosan kimutatható. Sétáljunk végig szombat délelőtt a szamosfalvi vasúti felüljárótól balra eső utcákon, és figyeljünk a molyette pulóvereket, megráncosodott cipőket, kopott evőeszközöket stb. kínáló emberek beszélgetéseire. Főleg egymással társalognak, mert a vevő egyre ritkább. Ha Funar itt tartana népszámlálást, kiderülne, hogy Kolozsvár ószerező lakossága 90 százalékban magyar. Még… Mert nemsokára teljesen eltűnik az ószer. A sok nyomorúságos kacatot nem érdemes kicipelni, az értékesebb dolgok pedig már rég elfogytak. Az utóbbi hónapokban az árusok serege is jócskán megcsappant. A fizető szakaszon a „márkás” farmereket és más „divatárut” forgalmazó vállalkozók kedvükre terpeszkedhetnek.
Déltájban, amikor a fáradtságtól és éhségtől szédelgő emberek reményt vesztve megindulnak hazafelé, és a kérlelhetetlen piactörvények szerint értéktelennek bizonyult terhükkel átbaktatnak a vágányokon, az érkező vagy induló vonatok terepismerő mozdonyvezetői végigszirénázzák az állomás és a szamosfalvi felüljáró közötti vonalszakaszt.
Csodával határos, hogy szombatonként nem történik tömeges tragédia. De nem ez az egyetlen csodálni való jelenség ebben az országban.

Végtelen lelkesedés áraszthatta el a romániai magyarok felső tízeit („legjobb” esetben százait) a román külügyminiszter budapesti látogatása nyomán. Főleg az a mozzanat melegíthette hatalombarát vezetőink lelkét, amikor Mircea Geoana megkapta Kovács László ígéretét, hogy előmozdítja a romániai kommunista utódpárt felvételét a szociáldemokrata világszövetségbe. Milyen egyöntetű egyetértés lehetne a mindenkori román kormánykoalíció – benne vagy mellette az RMDSZ-szel – és a magyar kormány között, ha mindkét országban egyszerre győzedelmeskednének a szocializmus pártjai!
Úgyszintén a román diplomácia vezetője látogatásának kimagasló eseménye volt az, amikor a két szocialista politikus elérzékenyülten emlékezett az alapszerződésre. Pedig 1996 decemberében Geoana – akkor éppen washingtoni román nagykövet – főnöke, Adrian Severin külügyér Kolozsváron úgy nyilatkozott, hogy az alapszerződés fölött aláírása után alig pár hónappal elszáguldott a történelem. De változnak az idők és a köpönyegek, hát újra éljen a szocialisták alapszerződése! És ezzel bakugrásnyi közelségbe került az alapötlet, hogy minden dokumentumot „együtt–împreuna” kellene kidolgozni, kiherélgetni (Melescanu korábbi, szintén szocialista külügyminiszter szalonképtelen szavajárása szerint) és végül a román fél javára tovább „enyhíteni”, ahogyan ez az alapszerződéssel történt néhány órával azelőtt, hogy Horn Gyula és Ion Iliescu Temesváron aláírta volna.
Ezt a gyakorlatot ki lehetne terjeszteni a Magyarország határain kívül élő magyarok anyaországi jogállását szabályozó törvényre – sugallta Geoana, sőt kimondottan rosszallotta, hogy eddig nem kérték ki a román fél engedélyét.
Nem nagyon értjük, mi köze a román külügynek ahhoz, hogy ha kisebb-nagyobb időtartamra átmegyünk a határon, otthon vagy itthon érezzük-e magunkat, de hát törődjünk bele: a román állam gondoskodása elől nincs menekvés. Már Ceauşescu is megmondta, hogy az erdélyi magyarok problémáit Bukarestben oldják meg, egy „szociálisan demokrata” külügyminiszter pedig természet- és neveltetésszerűen ehhez tartja magát.
Az ún. státustörvényt tehát egyeztetni fogják, erre mérget vehetünk. Ha másért nem, hát azért, mert a magyar kormányt rábeszélik, hogy ez nekünk jó. Pontosabban: azt mondják „hiteles” képviselőink, hogy nagyon rossz lenne nekünk, ha elmaradna az egyeztetésnek nevezett visszakozás.
De a szomszédok érdekeivel való összehangolódásban nem lenne muszáj túlteljesíteni a precedenseket. Lapozzuk fel a közelmúlt diplomáciatörténelmét. Érdekes tapasztalatokat szolgáltathat az az eljárás, ahogyan rendezték a külföldön élő horvátok jogállását, akik olyan teljesen kettős állampolgárok, hogy lakhelyüktől függetlenül választhatnak és választhatók Horvátországban. Érdemes lenne megtudni, milyen kérvényt küldtek Zágrábból a magyar vagy a román kormányhoz, hogy ilyen törvényt alkothassanak. És vajon Milosevics-csel hogyan intézték el a dolgot?
Mircea Geoana budapesti látogatása során azt is kifogásolta, hogy a magyar kormány nem egyeztetett az Európai Unióval, mielőtt határon túli nemzetrészeivel behatóbban kezdett foglalkozni. Ezért azt is érdemes tanulmányozni, hogy amikor Izrael állampolgárságot ajánlott fel a világ bármely országában élő zsidók számára, vajon tárgyalt-e az ENSZ-szel. Vagy legalább az Eurázsiai Unió tagországaival.
És persze a leghasznosabb tudnivalókat abból az eljárásból lehetne leszűrni, ahogyan a román állam időnként kedvezményeket biztosít a besszarábiai románoknak. Valamilyen formában biztosan megbeszéli az elszakadt testvérek támogatását szomszédaival – a legutóbbi moldovai választások óta főleg Oroszországgal –, ha ezt másoktól elvárja.

Politikai színvakok vegyes kórusa kánonban zengi ellenvetéseit a határon kívüli magyarok anyaországi jogállásának készülő törvénye ellen. Azok, akik mindössze három színt ismernek a világon, a Magyarországgal szomszédos nemzetállamok felépítésének utolsó fázisát látják veszélyben, a vörös szín kedvelői pedig a magyarországi lakosságot féltik az újabb kiadásoktól.
Ha nyomorunkon felülemelkedve, a világegyetem távoli pontjáról figyelnénk az eseményeket, azt mondhatnánk, hogy a román politikacsinálók aggályoskodását meg lehet érteni. Évszázados alapvető céljukat kellene elvetniük vagy átfogalmazniuk, ha zokszó nélkül fogadnának bármely olyan intézkedést, amely a Trianonnal bekebelezett nemzeti kisebbségek asszimilációját akadályozná. Ez egyet jelentene a több nemzedéken átörökített, különleges történelmi tudatra alapozott nacionalista nevelés feladásával, és mindazzal, ami vele járna: a nemzetállami törekvésekre hangolt sajtó támadásával, népszerűség-zuhanással, politikai süllyesztővel stb. Ilyen a politikai képlet, mert ilyennek alakították király- és köztársaságpártiak, demokraták és diktátorok, politikai és civil szerveződések. A jelenlegi kormánypárt akadékoskodása független politikai színezetétől, látszólag kisebbségbarátságosabb kormányzat is ugyanígy viselkedne. Ne feledjük, Mircea Geoana külügyminiszter, aki megütötte a hangvillát a státustörvény elleni kórushoz, az előző, demokratikusabbnak tartott kormányzat washingtoni nagykövete volt.
Az ellenállás körülbelül akkora, mint a magyar nyelvű egyetemi oktatás tekintetében, hiszen a fiatalság teljes körű önmegvalósításának lehetősége éppúgy az önfeladás ellenében hatna, mint a magyar nemzetiséget bizonyító igazolvánnyal járó kedvezmény.
Külső megfigyelőkként is elgondolkoznánk persze a heves ellenálláson, amellyel a különleges anyaországi jogállás törvénytervezetét fogadták a környező országokban, főként Bukarestben. Nehezményezik például, hogy a kedvezmények elnyeréséért a polgárnak magyarnak kell magát vallania. Elfelejtik, hogy a királyi hűségeskü divatjának korában a polgárnak románnak kellett magát vallania ahhoz, hogy hivatalában maradhasson, vagy át kellett iratkoznia az ortodox templom nyilvántartásába, hogy földet kaphasson a földesúr felparcellázott birtokából. De hát a kettős mérce alkalmazásának nem először lehetünk tanúi, ezen ne múljon megértésünk: a nemzeti kisebbségek fölött atyáskodó mindenkori hatalomnak szüksége van háborgásra, amikor vélt felségterületét veszélyben érzi.
Még azt is megértenénk, hogy a kisantant felújítását fontolgatják. Igaz, nem katonailag, hanem csak az elvi ellenszegülés kedvéért. Vajon ezúttal bevonják Ukrajnát is? Azzal a bukovinai románok érdekeit veszélyeztetnék, bár ez sem lenne egyedülálló a történelemben. Amikor a hazai kisebbségeket akarták szorongatni, gondolkodás nélkül elárulták határon túli véreiket.
Világűrbeli megfigyelőállomásunkról annál értetlenebbül szemlélnénk a tudósítói hálózat révén Erdélybe is begyűrűző Népszabadság-propaganda ellentmondásosságát. 1998-ban a kettős állampolgárságú és kétes nemzetiségű személyek üvöltöztek a leghangosabban az állampolgársági kettősség ötlete ellen (természetesen egyes RMDSZ-aktivisták mellett). Aztán kárörvendeztek, hogy a hatalomra került Fidesz nem karolta fel a kettős állampolgárság kiterjesztését, és ahelyett valami vigaszdíjat kínált nekünk, most pedig a Szabad Nép jogutódjai ezt a pótlékot is megsokallták, és „beláthatatlan” következményeire irányítanák a közfigyelmet. Hetet-havat összehordanak, többek között a magyarországi közhangulat romlásáról kárognak, amely úgymond még inkább elfordul a határon kívül rekedt magyaroktól, mert a kormány az adófizetők zsebébe nyúl kedvezményeink kielégítéséért.
Kirohanásaikban a Határon Túli Magyarok Hivatalába is belekötnek, mert az szerintük túl sokba kerül. Most ilyen szempontból nem lehet belemarni a Magyarok Világszövetségébe, hát előveszik a HTMH költségvetési fogyasztását. Négy évvel ezelőtt, amikor még az MSZP–SZDSZ-kormány hivatala volt, a HTMH egyik vezető beosztású munkatársa szűkebb körben elmondta, hogy a magyarországi adófizetők pénzéből évente 650 forintot költenek a határon túli magyarokra – és ebben benne voltak a hivatal kiadásai is. A Fidesz-kormányzat bőkezűbb, tegyük fel, hogy a határon túliakra fordított kiadások egy adófizetőre számítva elérték az évi 1650 forintot. Ez kavarná fel a magyarországi közhangulatot?
Két eset lehetséges: a Nép- és másféle Szabadság-propagandisták vagy olyan közegben forognak, amelyben 1 fillért is sokallnak a nemzeti szolidaritástól, vagy ők maguk tüzelik ellenünk a magyarországi adófizetőket.
Céljuk fényévnyi távolságból is láthatóan kilóg, mint a lóláb: unalomig ismételgetik, hogy a státustörvény az Orbán–Torgyán- kormány műve. Orbán–Torgyán? Hol van már a tavalyi hó, mikor volt legutóbb Torgyánnak ideje a pártszakadáson kívül mással is foglalkozni? Neve csak a címkézés kedvéért ugrik be, előhangként egy olyan választási kampányban, amelyben pártérdeken kívül semmi sem szent, az össznemzeti érdek a legkevésbé.
Jellemző, hogy a státustörvény lényegére Adrian Nastase hamarabb ráérzett, mint magyar (?) ellenzői. A román miniszterelnök állítása szerint egy ilyen törvénytől Erdélyben hirtelen hétmillió polgár vallaná magyarnak magát. Ebben van némi szónoki túlzás, mert ha mindenki elkezdene adót fizetni történelmi egyházainknak és magyarul tanulni, akkor sem lehetnénk ennyien. Talán csak ha megnyitnánk az immigráció zsilipjeit. Meg aztán mi lenne, ha a kettős állampolgárság ötlete mégis megvalósulna? A még vonzóbb lehetőségre Dobrudzsából is jönnének jelentkezők, de az egész Románia nem férne el Erdélyben… A számspekuláción túl a lényeg az, hogy a státustörvény az első mentőöv, amely a trianoni határokon kívül került magyarokat megmentheti a nemzetállami süllyesztőtől, kivételes esetekben visszatérítheti azokat, akik az utóbbi évtized elnyomorodása ellen, a puszta fizikai túlélés reményében kerestek menedéket a többségi nemzetben. Aki egy ilyen törvény ellen agitál, az az alakuló kisantant csatlósává válik.
Érthetetlen, hogy a közfigyelem miért nem fordít egyértelműen hátat ennek a nemzetellenes propagandának. Az anyaország gondoskodását mindannyian szívrepesve várjuk, mégis pénzelünk olyan újságokat, amelyek érdekeink ellen aknamunkáznak. Mi ez? Sanyargatjuk magunkat, mint 1990-ben, amikor kíváncsiságból felfuttattuk a Nagymánia Párt újságját?
Akkor úgy kell nekünk.

Vasárnap délután kolozsvári RMDSZ-tagokkal találkozott Tőkés László. A megyei szervezet székházában minden ülőhely gazdára talált, néhányan álltak is. A Máthé András belvárosi körzeti elnök vezette összejövetelre az szolgáltatott okot, hogy az RMDSZ tiszteletbeli elnöke több hónapja a kolozsvári szervezet tagja, mert mint Tőkés mondotta, manapság az ember nehezen találja meg a helyét a közéletben, és Kolozsváron jobb RMDSZ-tagnak lenni, mint sok más helyen. Eljött, hogy kifizesse a tagsági díjat, és ha már itt van, elmondja véleményét az erdélyi magyarság szervezetének jelenlegi állapotáról.
Az elemzésnek különös időszerűséget kölcsönzött az egy nappal korábban lezajlott SZKT-ülés, amelyen – Tőkés szavaival – ha nem is az egész RMDSZ, de valami az RMDSZ-ből meghalt.
Az első döbbenetet az okozta, hogy kizárták a miniparlamentből a Magyar Ifjúsági Tanácsot. Majd a zilahi Wesselényi-kollégium ügyében érkezett egyházvezetői és szülői küldöttséget nem voltak hajlandók fogadni. Később a püspök közbenjárására szavazásra bocsátották a kollégium hónapok óta vajúdó problémájának napirendre tűzését, de az SZKT szavazógépezete 31 nemmel, 23 igennel és 12 tartózkodással ezt elvetette. A nap „fénypontja”: az alig hatvanas létszámúra fogyatkozott testület beláthatatlan időre bizalmat szavazott... önmagának. Az SZKT-tagok jelenlegi többsége nem akar megújulást, görcsösen kapaszkodik a székébe – mondotta Tőkés –, a hatalmi elv minden értéket felülmúl, az etnikai mázat a pozícióharc leplezésére használják fel. A tiszteletbeli elnök szerint az SZKT 1996 decemberében vált központi pártbizottsággá, amikor eldöntötte a feltétel nélküli kormányszereplést. Azóta mi magunk hitelesítjük a kisebbségelnyomó román politikát. Meddig mehetünk el ezen az úton? – tette fel többször is a kérdést.
A találkozó részvevői közül is többen ezt kérdezték. Deák Ferenc kisbácsi körzeti elnök elmondta, hogy szomszédai gyakran nekiszegezik a kérdést, miért ügyködik tovább, de erre azt válaszolja, hogy történjék bármi a „nagy” RMDSZ-ben, a helyi szervezetet éltetni kell. Kún András jövőképet szeretne látni, de egyelőre elszigetelt, helyi terveket kapott belőle. Nagy László szerint az a baj, hogy a román–magyar ellentétet kihasználva elmulasztják a kommunista múlttal való leszámolást. Lukács János sokszor fontolgatta a kilépést az RMDSZ-ből, de hová? Álljon az úgynevezett radikálisok mellé? Akik valóban tenni akarnak valamit a magyarságért, rendre mind kisodródnak, lemorzsolódnak. Kiss Tibor az ingatlan-visszaszolgáltatásban és a kétnyelvűségben elért látszateredményekkel bizonygatta, mennyire megérett a megújulásra az SZKT. Vekov Károly a magyarság sorában 1989 óta növekedő elégedetlenségről beszélt, és hangsúlyozta, hogy az asszimilációnak kitett kisebbség nem éli túl az állóháborút. Kerekes Sándor az erdélyi megyéket sújtó költségvetési újraosztást nehezményezte. A szombati SZKT-ról az a véleménye, hogy ennek az öngólnak következményei lehetnek. Papp Judit és Bartha Judit a fiatalok menekülésére, illetve az itthon maradt idősek gondozására várna megoldást a sok politikai csatározás, könyöklés helyett. Egy magát rebellisnek nevező felszólaló továbbra is fontosnak tartja a magyarság egységét, de – szavai szerint – nem azt a fajta felsorakozást véli célravezetőnek, amelyet Markó óhajt. Somogyi Gyula kertelés nélkül fogalmazott: mikor jön már el a pillanata egy új szervezet megalakításának? Szabó László azt kérdezte: meddig lehet elmenni a bűnös politikai vonal hitelesítésében? Újvári Ferenc építkezéseink biztonságáért – magyarán: hogy ne tudják ezeket is kisajátítani – fontosnak tartja autonómiánk megteremtését úgy, ahogy az szerepel az RMDSZ programjában, s amely éppúgy feledésbe merül, mint a belső választás. Góger Ferenc a Magyarok Világszövetsége mostani vezetősége elleni hajszát nehezményezte…
Egyszóval a vita időnként szerteágazott, de mindvégig ott lógott a kérdés a levegőben: mi legyen az RMDSZ-szel? Erre két lehetséges válasz körvonalazódott: még meg lehet újítani, illetve már semmit sem lehet belülről tenni. Tőkés László szerint a szombati SZKT-ülés ez utóbbi tényállást látszik aláhúzni. Ezt már nem lehet eltűrni – mondotta, majd érdekes adalékként hozzáfűzte, hogy a tanácskozás szünetében Fodor Imre, a volt marosvásárhelyi polgármester elpanaszolta, hogy eddig csak az ismert ellenzékieket szorongatták, de mostanában már azokat is zaklatják, akik nem hódolnak az RMDSZ csúcsvezetőségének.
A döntő lépés időpontjára azonban nem hangzott el utalás. Mintha a szombati SZKT-ülés sem lett volna az utolsó csepp a pohárban.

Tizenegy éves története van annak, hogy Teoctist pátriárkáról rendszeres időközökben felmerül a gyanú szekus múltjával kapcsolatban, és ilyenkor menten felzúdul az ortodox társadalom apraja-nagyja rangra, nemre, tisztségre-hivatalra, pártállásra és természetesen hitre való tekintet nélkül (ebben a kérdésben a szabadgondolkodó államelnök is egy emberként felzárkózik az egyházfő mögé), hogy miféle disznóság kötekedni a feddhetetlenség földi megtestesítőjével.
Úgyszintén tizenegy éves története van annak, hogy Tőkés László püspökről rendszeres időközökben elhíresztelték szekus múltját, és ilyenkor a romániai magyar politikusok ökumenikus testülete rangra, platformállásra és természetesen világszemléleti különbségre való tekintet nélkül (tisztelet a néhány kivételnek) nagyokat kuncogott a markába, sőt suttyomban vagy nyíltan még gerjesztette is az RMDSZ tiszteletbeli elnöke elleni hangulatot.
Miután hivatalosan elismerést nyert, hogy az egykori dési, majd temesvári lelkész nem szolgáltatott adatokat a titkosrendőrségnek, ennek a párhuzamnak vége szakad, de megmarad egy kínzó kérdőjel. Mi lesz a jövendő nebulóival a történelemórákon? Mivel mindkét egyházfő neve T-vel kezdődik, az átlagos tanulók amúgy is könnyen összetéveszthetik őket. Azok aztán pláne zavarban lesznek, akik nem magolnak, hanem a logikájukra bízzák magukat. A közmegbecsülésnek örvendő Teoctistról majd feltételezik, hogy ő volt a temesvári forradalmat kirobbantó egyszerű „pásztor”, míg a lépten-nyomon – itthon, Magyarországon és Nyugaton – ócsárolt Tőkésről azt fogják hinni, hogy 1989 előtt legfőbb egyházi méltóságként megkövetelte a diktátor negyedórás ajnározását a miséken, és jóváhagyását adta a szocialista műépítkezés útjában álló templomok lerombolásához.
Napjaink eseményeit a legapróbb részletekig ismernie kell majd annak a történelemtanárnak, aki megmagyarázhatja a különös ellentmondást.

Mellbevágott egy amerikai magyar polgárnak a Kossuth Rádióban elhangzott véleménye a zámolyi romákról. Szerinte közönséges hazaárulók, és ha gyalázkodásuknak ő csak a felét követné el választott hazájával szemben, meggyűlne a baja a bíróságokkal.
Nem a kijelentés igazságtartalma hozott izgalomba, hanem a lehetséges párhuzam. Mi lenne, ha az erdélyi magyarok egy csoportja felütné sátrát a strasbourgi főtéren, és addig siránkozna sanyarú helyzetünkről, amíg a hatóságok tüntetően osztogatni kezdenének francia nemzetiséggel járó állampolgárságot? (Ion Iliescu szerint Franciaországban nincsenek különféle nemzetiségek, tehát a szenegáli francia épp olyan francia, mint a francia francia.) Közben annyit rontanánk az ország megítélésén (ezen?), amennyit az eddigi kormányok baklövéseinek összege sem volt képes (ha ez egyáltalán lehetséges).
Mit szólna ehhez az amerikai magyar polgár? Ha bennünket is hazaárulóknak tartana, könnyen megsértődhetnénk, mondván, hogy azért nem lehet éppen mindent egy kalap alá venni. Először is mit jelent az, hogy választott haza? Mi ezt a fogalmat a gyakorlatban nem ismerjük. Másodszor pedig mi Strasbourgban nem olyasmiket követelnénk, amikkel sohasem rendelkeztünk, ellenkezőleg, kizárólag olyan dolgokat szeretnénk visszanyerni, amik néhány emberöltőnyi távlatban jogos tulajdonunkban voltak, és amiktől némelykor közönséges lopással, rablással, máskor alkotmányos és jogi csűrcsavarral megfosztottak. Ilyenek közösségi, többek között egyházi javaink a hozzájuk tartozó önálló intézményekkel, továbbá településeink, amelyeken szempillantás alatt kényszertelepítéssel átrendezték – és tovább „rendezik” – a történelmileg kialakult népességi arányokat stb., stb.
Hosszasan sorolhatnánk érveinket annak bizonyítására, hogy a mi helyzetünk összehasonlíthatatlan a zámolyi romákéval, de lelkünk mélyén éreznénk, hogy a megválasztott eszköz szempontjából nem lehet különbséget tenni. Ha a zámolyi romák akciója gyalázkodásnak tekinthető hazájukkal szemben, akkor a mi esetleges strasbourgi sátorozásunkat is ugyanúgy kellene megítélni. Sőt tiltakoznunk kellene, ha a mi tettünket más szemszögből bírálnák el. Elég gyakran aláznak meg a kettős mérce alkalmazásával ahhoz, hogy megvessük Jupitert, akinek állítólag mindent szabad, ellentétben az ökörrel.
Végül is mit tegyen velünk az amerikai magyar polgár? Hősöknek kijáró tisztelettel magasztaljon, avagy hazájukra tüzelő orvlövészekként ítéljen el bennünket?
Felemás helyzetünket érzékelteti, hogy ilyen tudathasadásos szituációkba kerülhetünk.
Természetesen csak elméletileg. Ugyanis mi hiába dugnánk össze a fejünket konspirálás céljából, elakadnánk az első lépésnél: nem volna sátorravalónk. Több havi átlagos fizetésünkből és nyugdíjunkból az adók és illetékek befizetése után megtakarítható összeggel esetleg az első határig jutnánk el. Franciaországi vízumra sem telne, hát még az időnkénti hazaruccanásra, hogy felvegyük a munkanélküli-segélyt. Akinek pénze volna egy strasbourgi sátortáborozásra, illetve nyugati utazásait valahol elszámolják, az nem foglalkozik ilyesmivel. Vagy menő vállalkozó, vagy reálpolitikus lett, vagy mindkettő, és érdekei úgy kívánják, hogy inkább a mindenkori új román kormány kisebbségpolitikájában bekövetkező köpönyegforgatásokat méltányolja a nemzetközi közvélemény előtt. Mi hiába remélnénk anyagi és erkölcsi ösztönzést egy Ázsiába szakadt európai állam polgáraitól, és akciónk célja úgyszintén nem találkozna a KGB utódszervezetének terveivel.
De ha mégis, mondjuk, szárnyakat kapnánk, és átívelnénk a nehézségeken, és pőrére vetkőztetett nyomorúságunkkal Strasbourgban elérnénk valamilyen célunkat, biztosan nem akadna 40 (negyven) olyan román értelmiségi, aki Románia legkedveltebb napilapjában közölt nyílt levéllel állna ki mellettünk, és szívrepesve üdvözölné a francia hatóságokat, hogy végre ráébresztette Romániát a magyar kisebbség problémái megoldásának fontosságára. Negyven?! Négy (4) román értelmiségit sem lehetne rávenni egy ilyen levél aláírására! Nem éppen minden román értelmiségi olyan, mint dr. Funar, de az értelmes román értelmiségiek sem tekintenének rokonszenvvel egy olyan eseményre, amelyből országuknak kára származik. Pedig itt is szép számmal akadnak olyan hangadók, akik Moszkvában, Rosztovban vagy az álinternacionalizmus más egyetemi központjaiban szívtak magukba némi társadalomtudományt.
Ez az a ritka kivétel, amikor nem az iskola dönti el a jellem alakulását. Hanem az emberanyag.

Rajtakaptak egy kukázót, hogy a szemétből nem kenyérhéjat, papírhulladékot vagy használt ruhát, hanem ötezer dollárt termelt ki. Mit tehetett volna a szerencsés szerencsétlen, ha aznap ilyen különös volt a felhozatal? Örömében vásárolt egy lovat meg egy hazai gyártmányú népautót. Ám nemsokára megjelentek a hatóságok, és nyakatekert jogi csűrcsavarral elkobozták frissen szerzett vagyontárgyait, maradék pénzecskéjét, sőt még bűnvádi eljárást is a nyakába varrtak, mert úgymond eltulajdonította az őt meg nem illető pénzösszeget.
Állítólag a skandináv államokban nincs talált tárgyak hivatala, mert az utcán felejtett bőrönd, köztéri padon hagyott esernyő, pénztárca stb., stb. hetekig érintetlenül várja gazdáját. Csakhogy ez a szokás erkölcsi, nem pedig jogi normán alapszik, amitől mi olyan messzi vagyunk, mint a költségvetés a kereskedelmi többlettől.
Ha viszont nálunk tényleg van egy ilyen erkölcsi háttér nélküli jogszabály, miszerint nem szabad felvenni a földről az eldobott, elhullatott, elvesztett, elkallódott stb. pénzt vagy értéktárgyat, jó volna megszabni az alsó küszöbértéket. A történtek után világos, hogy a szemétben talált ötezer dollárt azonnal be kell szolgáltatni az államkasszába, mert kell dzsipekre. De vajon az adóhivatal lépcsőházában lelt ötezer lejest is azonnal prezentálni kell a kapusfülkénél? És a házvezetőnővel a szemétbe küldött, még ki sem fordított szmokingot le kell adni a képviselőházi ruhatárnál? Nehogy az ilyen irányú állampolgári túlbuzgóságot a hivatal függelemsértésként érzékelje, és emiatt verje el a port a kukázón...
Különben az is érdekes, hogy attól a bankártól, aki nem a szemétből, hanem a kisbetétesek zsebéből turkált össze ötezer dolláros tételeket, s azokból versenylovakat vásárolt, villát építtetett, biedermeier bútort rendelt (mert úgy hallotta, hogy ez a sikk), majd csődöt mondott – szóval az ilyen nagystílű kukázótól a hatóságok nem kobozzák el az őt meg nem illető vagyontárgyakat.
De az eset más kérdést is felvet. Vajon hogyan szereztek tudomást a hatóságok a dolláros kukázó szerencséjéről? Azt mondják, hogy a szomszédok jelentették fel, látva hirtelen gyarapodását. Kedves emberek lehetnek. Bizonyára ők kevesebb szerencsével kukáznak, és azért. Vagy valamilyen érdek sugallta tettüket. Esetleg olyan, amely magyarázatot szolgáltat arra a másik kérdésre, hogy vajon hogyan kerülhet ötezer dollár a szemétbe.
Van erre egy régi történet.
Még az átkosban egy építészmérnök az épülő háztömb tetején végzett terepszemléjekor észrevette, amint alant valaki sunyin körülnéz, egy karton cigarettát csúsztat a sétány díszcserjéjébe, majd továbbáll. A mérnök belépett az anyagszállító felvonóba, alászállt, a bokorból kiemelte a kartont – amiről kiderült, hogy tartalma Kent, a kor keményvalutája –, és visszament magaslesére. Kisvártatva megjelent egy milicista, olyan szektorista-féle, közömbös arccal járkált fel s alá egy ideig, még fütyörészett is, hogy zavarát leplezze, majd benyúlt a sövénybe, pontosan oda, ahol az előbb a Kent-csomag rejtőzködött. Semmi! Meghökkent. Könyökig hatolt az örökzöldbe, de akkor is semmi! Hirtelen fenyegető testtartásba egyenesedett, erőltetett menetléptekkel a főutcára sietett, ahonnan a környék egyik ismert zugárusát rángatta magával a cselekmény színhelyére. A szóváltás nem hallatszott az épülő háztömb tetejéig, de a taglejtésekből a mérnök számára világossá vált, hogy kíváncsiskodásának tárgya valójában helyhatósági kereskedelmi adó.
Felfokozott étvágyú államkasszánk most bizonyára azt is elkobozná, az építészmérnököt meg még a törvényszéken is meghurcolná, hogy miért merészelt értéktárgyat találni közterületen, és főleg miért nem hagyta a „helyén”, hogy a „jogos” tulajdonos bármikor megtalálja.

Eseménydús volt az elmúlt hétvége Kolozsváron. Németh Zsolt külügyi államtitkár Bukarest és Sepsiszentgyörgy után Erdély egykori fővárosát is megtisztelte jelenlétével. Többek között találkozott a magyar tannyelvű magánegyetem létrejöttén munkálkodó Sapientia Alapítvány kuratóriumának tagjaival, és Szabó Tiborral, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnökével együtt pénteken részt vett a kuratórium soros ülésén, amelyen megbeszélték a marosvásárhelyi műszaki felsőoktatás akkreditálási előkészületeit és a doktorandusi ösztöndíjak elosztását. Németh Zsolt arra buzdította a kuratóriumot, hogy mielőbb fejezzenek be minden szükséges előkészületet, és az erdélyi magyar tudományegyetem szakjain ősszel kezdjék meg az oktatást. Az egyetem ügyét az Erdélyi Református Egyházkerület püspökségén tett látogatáson is megvitatták, és a püspökség kifejezte szándékát, hogy anyagilag is hozzájárul annak támogatásához.
A külügyi államtitkár az RMDSZ Ügyvezető Elnökségével a magyar–román viszony alakulásáról tartott megbeszélést.
A hét végén Andrei Marga, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektora meghívására magyarországi egyetemi rektorok is Kolozsvárra látogattak. Csütörtökön a vendégek felkeresték a Sapientia Alapítványt, ahol este hatkor szokatlanul rövid sajtótájékoztatóra került sor. A vendégek búcsúzkodása közben, az előszobában kértük meg Tóth József egyetemi tanárt, a Pécsi Tudományegyetem rektorát, hogy az akkreditálási gátfutásban nyújtható segítségről fejtse ki véleményét. Röviden elmondtuk aggályunkat, hogy az eddigi jelekből ítélve csak akkor engedélyezik a magyar magánegyetemet, ha rákényszeríthetik a multikulturális jelleget. Mi lenne, ha az erdélyi magyar magánegyetem diákjainak tanulmányi eredményéről magyarországi oktatási intézmény állítana ki diplomát? (Rögtön hozzátettük: egy ilyen diploma csak honosítás után válhatna érvényessé, azelőtt nem is adnák a végzős kezébe, nehogy eszébe jusson a magyarországi letelepedés.)
A pécsi egyetem rektora a „külső” akkreditálást járhatatlan útnak tartja. Szerinte alkalmazkodni kell az európai akkreditálási rendszerhez, el kell érni, hogy az erdélyi magyar magánegyetemnek Romániában rendezett státusa legyen. Ezért a magyarországi felsőoktatási intézmények az elismertetési folyamat felgyorsításához igyekeznek segítséget nyújtani, mégpedig a jó kapcsolatok ápolásával, mint amilyen ez az alkalom is. A maguk során a magyarországi rektorok meghívják a bukaresti akkreditáló bizottság elnökét Budapestre, ahol a magyarországi akkreditáló bizottság tagjaival együtt folytatnak majd megbeszélést.
Minden történelmi és jelenkori keserű tapasztalat ellenére reméljük, hogy az európai út ebben a kérdésben célhoz vezet. Csak ne legyen túl hosszú a terelőút, mert akkor nem lesz kinek egyetemet akkreditálni, és a bukaresti akkreditáló főnök budapesti látogatásának eredménye arra korlátozódna, hogy a Mátyás-pincében elköltött vacsora emléke tovább javította a hagyományosan egyre jobb magyar–román kapcsolatokat...

Torgyán József bukásának sokan örvendeznek, és persze mindenki pártállásának megfelelő oldalról rugdossa a porba sújtott oroszlánt. Szemére vetik a jobboldali demagógiát, a menyének kinézett zsíros állást a Malévnél, a kebelbarátok maga köré gyűjtését és szájuk betömését minisztériumi pozíciókkal, alapítványi pénztárakkal, a magyar mezőgazdaság állítólagos lezüllesztését stb. stb., és végül, de nem utolsósorban, a várkastélyépítést.
Az igazsághoz és a leltárhoz tartozik, hogy számtalan alkalommal – például a hátrányos alapszerződések parlamenti vitájakor – síkra szállt a határon túli magyarság érdekeiért, számtalan kellemetlen pillanatot szerezve a proletár és a burzsoá nemzetköziség híveinek. Most azért is fut fülig sokaknak a szája, mert abban reménykednek, hátha teljesen leszoríthatják a pályáról, és akkor a parlamentben sem kell majd elviselni a jelenlétét.
Torgyán egyik legnagyobb bűnét egyes politikusok és a hozzájuk közel álló közvélemény-formálók szintén nem sietnek a fejéhez vágni. Azt, hogy pártjában kialakította az alkotmányos monarchiát, amelynek keretében a legnagyobb feszültséggel szembeni legértelmesebb ellenállás sem csökkentheti a hatalmi áramerősséget, mert a vezető érintése halálos.
A kisgazdapárt szervezeti szabályzatában – amit mellesleg tényleg alkotmánynak neveznek – úgy megoldották az elnök elmozdíthatatlanságát, hogy leváltását gyakorlatilag csak ő maga kezdeményezheti. Ha pedig előadódik az elméletileg is szinte lehetetlen helyzet, hogy alulról jövő kezdeményezésből össze kell hívni a tisztújító gyűlést, működésbe lép a biztonsági szerkezet: a mandátummal rendelkezők kétharmada valamilyen módon közvetlenül érdekelt a trónhoz ragaszkodó elnök újraválasztásában.
Ezzel kiiktatták a demokratikus játékszabályok egyik nagy előnyét, a társadalmi vezetők cserélhetőségét kudarchalmozás vagy fizikai és erkölcsi kopás esetén. Ha ez a kisgazdapártnak jó, lelke rajta, de az baj, hogy a szabadalmat mások is előszeretettel alkalmazzák. Nekünk, sajnos, nem kell messzire menni példáért. Bár az RMDSZ-nek nincs alkotmányként becézett elnökkonzerváló szabályzata, a mechanizmust jól bejáratták a legutóbbi elnökváltás óta. Kialakították az alkalmazotti, állami hivatalnoki, alapítványkuratóriumi klientúrát, amely bolond lenne, ha személyi változást akarna, hiszen azzal saját egzisztenciáját veszélyeztetné. Most a szekértábor körbekerítésének legfrissebb mozzanatát figyelhetjük meg, amikor a helyi rádióadók vezető pozícióit kaparintják meg az érdekeltek feleségei vagy sógorai számára. Hogy mikre ki nem terjed a jobb ügyekre is fordítható figyelem! Ha valami csoda be nem következik, a romániai magyarság érdekvédelme a következő évtizedekre véglegesen megoldódik, mint a kisebbségi kérdés Romániában. Modellértékűen.
A belső ellenzék sorsát lám nem csak torgyáni alkotmánnyal lehet megpecsételni. Az alapelv átvétele elég ahhoz, hogy aki szemet merészel vetni az elnöki székre, azt alkotmányos kirúgás nélkül is kigitteljék. A legutóbbi kísérlet ugye azzal végződött, hogy az ellenlábas elnökjelöltet a szavazógépezet megyei alapszervezeti vezető tisztségéből is kitúrta. De a puszta véleménykülönbség is elegendő a bűnhődésre. Erre beszédes példa a Királyhágómelléki Református Egyházkerület zilahi esete. Amióta vette magának a bátorságot, és kijelentette, hogy a szövetségi elnök egyik hűséges fegyverhordozója szerinte nem alkalmas érdekvédő és közképviselő szenátornak, ki nem esik a pártsajtó figyelmének homlokteréből. Ha ennyit foglalkoztak volna a Bolyai Egyetem helyreállításával…
De térjünk vissza Torgyán bűnlajstromához, amelyből a kárörvendezők egyebet is szívesen kifelejtenek. Azt, hogy a kisgazda elnök általános felelősségre vonást ígért, és ezzel vagy késlekedik, vagy örökre adós marad. Amikor a Szabadnépszava és az egypártrendszer egykori kialakításában történelmi szerepet játszó egyéb nagy múltú újságok addig marták a kormánykoalíció legsebezhetőbb személyiségét, hogy annak keményen vissza kellett vágnia, úgy nézett ki, hogy a balliberálisok törököt fogtak vele. A parlament bal oldala felé mutatva, Torgyán szállodákat, gyárakat, óriásbirtokokat emlegetett, amelyekkel inkább el kellene számolni, mint egy családi házzal.
Ez az elszámoltatás egy sztárügyvédnek testhezálló feladat lenne. Tudhatná, hol keresse a bizonyítékokat a világ legocsmányabb rablásainak leleplezéséhez, amelyhez a társadalom kisemmizett többsége lelkesen tapsolna. Az egykori szocialista rendszervezérek fél évszázadon keresztül elvonták a nemzeti jövedelem 25–30 százalékát a termelőktől azon a címen, hogy kell a felhalmozási alapba, többek között a szállodák, gyárak, nagyszofhozok építéséhez. Amikor rendszerük magába roskadt, az évek során felhalmozott vagyont valahogy szét kellett osztani. Nem egyformán, mert nem mindenki képes vagyonkezelésre, de annyi bizonyos, hogy a részesedéshez nem volt erkölcsi alapja annak, aki korábban a magántulajdon ellen prédikált. Sajnos az erkölcsi norma nem válik magától jogi szabállyá, de egy belevaló ügyvéd hatékonyan segíthetne az ebül szerzett jószágok eredetének tisztázásában. Az ügyészségi beadványok előkészítése helyett azonban Torgyán tovább járta a világot. Nem biztos, hogy haszontalanul, és arra sem lehet mérget venni, hogy utazásainak költségeit nem fedezik az államközi szerződésekből származó bevételek. Ezt így tartják legádázabb ellenségei, tehát nem kell készpénznek venni. De sokkal nagyobb hasznot hajtott volna országának, ha a megtollasodott pufajkások bűnügyeire veti rá magát.
Ezzel sokkal értékesebb tapasztalatokat, éppenséggel nemzetközi jogi precedenseket szolgáltatott volna a szomszédoknak, többek között nekünk is. Persze korántsem bizonyos, hogy független igazságszolgáltatási hatóságaink lelkesen felkarolták volna azokat. De legalább lenne mire hivatkozni.

Különös viták előzték meg a magyarországi népszámlálást. Előbb egyéni, majd amikor a személyazonosságra vonatkozó rovat fehéren hagyása mellett döntöttek, kollektív félelmek bukkantak felszínre a felekezeti hovatartozás bevallásával kapcsolatban.
Valóban súlyos teher a történelmi sérelem. Képtelenség elfelejteni, hogy lezárult évszázadunk közepe táján egy házmesteri lakólista megpecsételhette családok sorsát. És ki lehet biztos abban, hogy soha többé nem térnek vissza azok az idők?
Az viszont furcsa, hogy a történelmi emlékezet mennyire szelektív. A múlt évszázad második felében – tehát napjainkhoz közelebb – újabb típusú feketelisták jöttek divatba. Akire a szomszédja valamiért irigykedett, az kuláklistára került, és választhatott: vagy elsőnek iratkozik a kolhozba, magával rántva az egész falut, vagy előveszi a Scânteiát, illetve a Szabadnépszabadságot, hogy belecsomagolja az átnevelési gulágprogram megkezdéséhez szükséges kétnapi tízórait. Az ‘50-es évek fekete autós vagy gyalogos elhurcolásai szintén listák alapján történtek, és mégis: ma senki sem ássa el rózsalugasos kertje végében 2001-es évjáratú dzsipjét, nem rejti műtölgyek mögé villácskáját. Sőt hivalkodik vagyontárgyaival, ahogy csak belevaló újgazdaghoz illik. Pedig arra sincs biztosíték, hogy a kuláklistás idők nem térhetnek vissza. Szociáldemokrata vagy liberális báránybőrbe bújt szocialista ordasok lesik a visszarendezés kedvező pillanatát. Iliescu például foksányi jelenése idején azt hitte, hogy aranyálma máris valósággá vált, és beintette a jogos földtulajdonukat még vissza sem nyert kisbirtokosok kolhozosítását. Ezek után megtollasodott párthívei berezelhetnének, hogy következik a „kisajátítók kisajátítása”, és igyekeznének megszabadulni így vagy úgy szerzett vagyonuktól. De nem kell attól tartani, hogy a búzabáró Trita Fanita elsőnek szolgáltatja be gabonatárolóit, egyrészt mert azok beleilleszkednek az újfajta szocializmus tőkés-földesúri világképébe, másrészt mert a holló is holló.
Tehát valahol itt a magyarázata annak, hogy senki sem horkant fel, amikor a népszámlálás kapcsán életminőségi adatok is szóba kerültek. A dzsip és a villa bevallása kellemes és kiszámíthatóan veszélymentes, míg bizonyos vallások vállalása nem jár haszonnal, és kockázattól sem teljesen mentes. Lám, most éppen Izraelben történtek olyan dolgok, hogy a világot az sem lepné meg, ha a Szabadság Párt kérésére Ausztria visszahívná tel-avivi nagykövetét. Ha abban a térségben a közelmúltban népszámlálást tartottak volna, egyesek most amiatt nyugtalankodhatnának, hogy Mohamed híveinek vallották magukat.

A Szövetségi Képviselők Tanácsa előtt, alatt és után újra sikerpropagandától visszhangzott a romániai magyar tömeges tájékoztatás ama bizonyos (ártámogatott) része. És nem is alaptalanul. Mint a rosszmájú román sajtó kidomborította, az RMDSZ ellenzékben egy hónap alatt többet valósított meg, mint a kormányban négy év alatt.
De éppen ez az, amitől egyik szemünk sírna, a másik pedig zokogna. Mostani sikereinek túlbeszélésével ugyanis az RMDSZ vezetői azt bizonygatják, hogy nekünk a bal jobb, mint a jobb. Vagyis Iliescu és Nastase társaságával könnyebb szót érteni, mint a korábbi, jobbosabbnak tekintett kormányszövetség pártjaival. A sikerpropaganda tehát ezúttal azt sulykolná köztudatunkba, hogy baloldalon a helyünk, attól lesz jó dolgunk, ha vezéreink azok körül forognak szatellitként, akik a román–magyar alapszerződést az MSZP–SZDSZ-kormánnyal oly nagy egyetértésben látták el kézjegyükkel, akaratunk ellenére.
Szerencsére nincs okunk a megszokottnál mélyebb elkeseredésre, mert a valóság egészen más. A szociálisnak nevezett demokraták egyszerűen ravaszabbak; ennyi a különbség az előző és a mostani kormányzat kisebbségpolitikája között, egyébként mindkét garnitúra egyformán semmibe veszi az RMDSZ vezetőit. A négyévi kényszerpihenő idején Iliescuék kifundálták, hogy a legnépszerűtlenebb törvényeket a mandátum kezdetén kell megszavaztatni, hogy a következő választásokig legyen idő mindent „helyrehozni”. Próbáljuk meg letakarni az RMDSZ-t – mondjuk, éppen műholdfogyatkozás van –, és nézzük meg, mi történne. Ugyanaz. Vagyis az SZDRP ugyanazokat a törvényeket hajtaná át a parlamenten, amelyeket belépőjegyekre akar átváltani jobb (nyugatibb, vagyis pénzesebb) társaságokba. Csak néhány képviselő duzzogna épp úgy, mint most, akinek a demokratikus látszat kedvéért elfelejtenek szólni, hogy már nem kell a hidakat robbantgatni, mert úgyis ők győztek.
*
Külön morfondírozás tárgyát képezhetné ezeknek a nagy rössel elfogadott, állítólag számunkra rendkívül előnyös törvényeknek a hatásfoka. Kolozsváron máris bejelentették, hogy ebben a föderatív, autonóm, önkénykormányzati városban nem lesz érvényes a húszszázalékos nyelvhasználati előírás, mire egyik szakértő szenátorunk azt mondta, hogy ha a polgármester nem akarja alkalmazni, akkor nem marad más hátra, mint a polgárok feljelentése. Akitől nem fogadnak el magyarul megírt kérvényt, panaszával forduljon a bírósághoz, mert akadályozták jogainak gyakorlásában.
Épp csak azt nem mondta, hogy tud egy jó ügyvédet.
Nem ez az egyetlen törvény, amely ügyvéd nélkül nem működik. Az újabb ingatlan-visszaszolgáltatási törvényt is úgy fogalmazták meg, hogy minél nagyobb gépkocsisor és jogásztömeg okozzon forgalmi dugókat a törvényszékek környékén. Kolozsváron legalábbis maholnap rollerrel sem lehet áthaladni a Honvéd utca elején, még akkor sem, ha időnként látványos lebukások csökkentik átmenetileg az igazságszolgáltatók létszámát.
Mivel ez a probléma régóta foglalkoztat, alkalomadtán társaságban próbálok a jelenségre magyarázatot találni. A minap a találgatásokkal odáig jutottam, hogy a parlamentben talán túl sok az olyan jogász, aki kollégái – és miért ne, saját – munkalehetőségeire gondolva facsarja meg úgy a törvényeket, hogy azok ne működjenek maguktól. Senki se kaphassa vissza például elrekvirált lakásának ellenértékét egy kérvény benyújtása árán, hanem perelje az államot, alkalmaztasson műszaki rajzolót, aki felméri azt a típuslakást, amelyről a tervrajz egyébként megtalálható a városrendészetnél, veszítse el a pert első fokon, fellebbezzen újabb ügyvédi honorárium lepengetése árán, veszítse el másodszor is a pert, csak Strassburgban nyerhesse meg, ha kitart a pénztárcája, és még nem kapott idegösszeomlást.
Na, és mi lenne a javaslatom? – hangzott a kérdés, amire olyasmit találtam mondani, amitől a társaság több tagja fuldokolni kezdett a röhögéstől, és lehordtak nosztalgiázónak. Pedig mi van abban, hogy a munkásosztálynak és a parasztságnak is helyet kellene biztosítani a parlamentben? Talán nem fogna jól némi józan paraszti és melós észjárás? Egyáltalán: mitől balosabb egy ilyen gondolat annál a propagandánál, amely szerint az egykori pártállami nómenklatúrából és újkori szakszervezeti vezetőkből összeverődött társaság mellett a helyünk?
Mellesleg nagyon könnyen el tudok képzelni jobboldali beállítottságú munkást vagy falusi gazdát – de mutasson valaki egy baloldali pártaktivistát, akiből jó munkás vagy paraszt lehetne!