Nits Árpád

Kényes dilemma elé állították Andrei Margát. Miután szervezeti alapszabályzatok felborításával megválasztották a parasztpárt elnökének, és ezzel, valamint baloldali nézeteivel előidézte több területi szervezet kilépését, most kiderült, hogy választania kell. Vagy rektor marad, vagy elnök. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem szenátusának tagjai ugyanis nem törődnének bele, ha rektorukat minduntalan Bukarestbe szólítaná a pártelnöki kötelesség.
Áthidaló javaslatunk: az RMDSZ ajánlja fel Andrei Margának a Petőfi–Schiller Multikulturális Tudományegyetem rektori állását. Ennek az egyetemnek a jelzője Margának kedvenc vesszőparipája, és a másik nagy előny az, hogy idejéből bőven futná a pártügyek intézésére.

Vesszőparipává avanzsált a szolgáltatási ágazat. Boldog-boldogtalan fogadkozik (főleg választási kampányokban, de nálunk mikor nincs populizmusra alkalmas időszak?), hogy a harmadik szektorral emeli ki az ország gazdaságát a szakadékból.
Hová?
Az utópisztikus jövőkép felvázolásához hívjuk segítségül a közelmúltat. A „kicsike Párizsnak” volt egy ódon utcája, amíg le nem dózerolták, amely valamikor jobb időket ért meg, és az emlékezet életben tartott egy különös mesterséget: a közterületi cipőtisztítást. Még a ‘80-as években is látni lehetett ennek a szolgáltatási alágazatnak a művelőit, amint ládikójuk mögött üldögélve várták az ügyfeleket, akik természetesen nem tolakodtak. Abban az időben egészen más igények kielégítésére hajszolta az embereket a szükség, azt fürkészték, hol van egy reményteljesebb hús-, vaj- vagy tojássor. Az állami vállalatok csatornákat, pagodákat és egy főre eső acéltermelést kínáltak a lakosságnak, a szolgáltatási szektor cipőtisztítással kényeztette volna el a nagyérdeműt – egyiknek sem volt keletje.
A cipőtisztítók unaloműzésből és a szakmai színvonaltartás céljából egymás cipőjét sikálgatták. Mi tagadás, állandóan csillogott a lábbelijük, csakhogy ennyi nem elég a vállalkozás üzemeltetéséhez. Az sem növelte a bevételt, hogy rábeszélték a közeli borbélyműhely alkalmazottait a cipőtisztításra, aminek ellentételezése egy olajtól csillogó frizura volt. (Ez lehetett a barterkereskedelem hazai kísérleti műhelye.) Egyébként a borbélyok idejéből is kitelt. Az életszínvonal már akkor zuhanórepülésbe kezdett (csak kevesen emlékeznek rá, mert a mostani szakadékból nehéz visszatekinteni), és a kuncsaftok közül egyre többen otthon csúfították magukat ollóval és zsilettel.
Képzeljük el, mi lenne, ha egy ilyen sóher ágazatot (kivétel talán csak az idegenforgalom) elkezdenek fejlesztgetni. Mivel a nyugdíjasok, a munkanélküliek, a minibérből tengődők, akik a fizetésképtelen kereslet tömegalapját képezik, nem sietnének az utcára cipőt tisztíttatni vagy divatos Basescu-frizurát rendelni, az ágazat nem tudna kitörni bűvös köréből. A felduzzasztott borbélyhálózat dolgozói mind gyakrabban vennék igénybe a cipőtisztítói szolgálatot, hogy nekik is legyen kiket megfésülni. A kínálatválaszték növeléséért a körbe be lehetne vonni – mondjuk – egy fényképészt, akinek megtisztítják a cipőjét és megfésülik a haját, ellenszolgáltatásként pedig fénykép készül arról, hogy a borbélyok cipőjét cipőtisztítók kefélik az utcán, de erre sem adnának világbanki hitelt.
Még szörnyűbb, hogy az alkalmi közgazdászok az ipar szerkezetváltásával munkahely nélkül maradókat akarják a szolgáltatás felé irányítani, vagyis a vasgyártástól a cipőtisztításhoz terelnék át a belső munkanélküliséget.
Nyugaton szuperfejlett a szolgáltatóipar, alkalmazottai mégsem kényszerülnek körbeszolgáltatásra – jöhetne az ellenvetés. Úgy van. Csakhogy a fejlett világban előbb nőtték ki magukat az alapágazatok, és azok húzták maguk után a harmadik szektort. Az iparban és a mezőgazdaságban megvalósított profittal és bérrel éltetni lehetett a cipőtisztítást is – ez az egzotikus szakma éppen a kapitalista fellendülés idejéből maradt fenn Bukarestben.
A harmadik szektor nyugati fejlettsége azzal is magyarázható, hogy túlnőtte határait. A statisztikában szolgáltatásként szerepelnek olyan tevékenységek, amelyek kimondottan ipari vagy mezőgazdasági jellegűek. Vannak gyárak, amelyek felszereléseik karbantartására nem létesítenek saját műhelyt, hanem szakembert hívnak valamely szolgáltatóvállalattól. A farmok pedig nem gyűjtik a bajukat saját géppark létrehozásával, hanem az idénymunkákat bedolgozó vállalkozókkal végeztetik el. Persze ehhez a szolgáltatásfajtához is fejlett alapágazatok szükségesek, különben nincs mit kiszolgálni.
Tehát valahol egészen másutt kellene keresgélni a kiutat, amelynek megtalálására 2001-ben kevés az esély, mert kevesebb nullával bíbelődünk ugyan a dátumban, de annál többel találkozunk majd a bankjegyeken és a gazdaságpolitikában.

Kapitalista demokráciánkat építő kormányaink képességeiket maradéktalanul a meggazdagodásra, a rend- és csendőrséget pedig a köznyugalom megőrzésére mozgósították. Ezt az állítást persze némileg árnyalnunk kell, ugyanis az ország és a nép meggazdagodásáról szó sem lehet, a közrendbontóktól pedig maholnap nem marad hely tévéhíradókban. A képességmozgósítás eredménye csak abban tükröződik, hogy a domboldalak villákkal, az utak pedig dzsipekkel teltek meg. A rend- és csendőrlaktanyák sem a társadalmi szükséglet jegyében teltek meg. Székelykeresztúron például, ahol Ceauşescu idején elég volt három milicista, a kilencvenes évek derekán 45-re emelkedett a rendőrlétszám. Ettől Arad környékén nem csökkent az átvágott nyakú magyarországi és romániai taxisofőrök száma.
A Székelyföldre mozgósított rendőrök és csendőrök állománya akkor is gyarapodott, amikor minden jel arra vallott, hogy az ország más vidékein sokkal robbanékonyabb helyzetet alakított ki valamelyik balkezével a kormányzat. Ne menjünk messzire a történelemben, itt van például a legutóbbi kormány, amelynek irányítása alatt RMDSZ-miniszterek asszisztálásával kapott még több rendfenntartót a maroknyi székely, pedig a világot újra megbotránkoztató bányászribillió jóval távolabb pattant ki.
Most úgy látszik, hogy a szocialista demokrata kormányzat hűséges marad a romániai történelmi és történelmietlen pártok hagyományához. Ioan Rus belügyminiszter hivatalba lépése utáni második szavával bejelentette, hogy a Székelyföld csendőrökkel és rendőrökkel való elárasztása tovább folytatódik, és ezért az ottani lakosok ne aggódjanak, ellenkezőleg, örvendezzenek, hogy nagyobb biztonságban élhetnek.
Ne firtassuk, hogy mennyire áll jól egy belügyminiszternek a cinizmus. Inkább azon érdemes elgondolkozni, hogy vajon kivel akar kitolni, amikor a rendfenntartó közegeket nem irányítja a valóban forró térségekbe. Például a kőolajszármazékokat szállító távvezetékek nyomvonalára, ahol éppen ezekben a napokban derült ki, hogy az őrszemélyzet is fúrja a csöveket. Sőt szakvélemények szerint a községi rendőrőrsökben sem lehet teljesen megbízni, ha az orruk előtt sorakoznak a falusi portákon a lopott üzemanyagot tartalmazó hordók.
Egy-két határátkelőnél sem ártana rendőrt állítani a rendőr háta mögé. Például Borsnál. Nemcsak azért, ami Kozma Imrével, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat vezetőjével történt. Nagyvárad és a határ között rendszeresen fordulnak elő különös esetek, amelyek nagyon rossz benyomást keltenek külföldi megfigyelőkben. A nyugati sajtó gyakran közöl morbid riportokat kifosztott idegenekről, akik élménybeszámolóikban feltételezik az útonállók és a rendőrök közötti cinkosságot. Ha összetévesztik a rendőröknek öltözött szélhámosokat a gonosztevőknek álcázott rendfenntartókkal, azt az illetékeseknek kellene tisztázniuk, mégpedig mielőbb, ha igazán szeretnénk azt a szüntelenül lobogtatott vízummentességet.
A mostani „határincidens” kapcsán egy belevaló belügyminiszter első dolga egyébként az lenne, hogy a nagyváradi rendőrségi illetékest átképzési tanfolyamra küldené, amiért nagy nyilvánosság előtt azt mondta, hogy Kozma Imre táskáját akkor lopták el, amikor éppen „hetet-havat összehordott a nagyváradi püspökkel”. Egy rendőri illetékes így nem beszélhet. Gondolhat amire akar, arra is, amire nevelték a családban, az iskolában, a társadalomban, de nem minősítheti hangosan egy püspök és vendége párbeszédét. Semmi köze hozzá, hogy miről beszélgettek. Még akkor sem, ha lehallgatta.
Szóval volna éppen elég valós gondja egy belügyminiszternek, mielőtt az ország legbékésebb – mondhatnánk úgy is: legjámborabb – lakosai nyakára telepítene újabb különítményeseket. És ha mindehhez hozzászámítjuk, hogy a belügyminisztert Kolozsvárról vitték fel a Victoria-palotába! És ha még azt is hozzáadjuk, hogy öt évvel ezelőtt egy polgármester politikai vetélytársa volt, és ezért behatóan érdeklődött bizonyos törvénytelenségek hátteréről! Sok mindent tudhat arról, hol kellene mielőbb rendet teremteni.

Míg jobb körökben úgy vélik, hogy a 20. századot elvesztettük, de a jelenlegi évezredet megnyerhetjük, addig nálunk éppen fordítva van. A mi reálnak becézett politikusaink úgy „gondolják”, hogy az évszázad folyamán előfordult itt-ott némi hiányosság, de a helyzetünk nem olyan vészes, ha nem vesztünk el mindahányan. Micsoda boldogság! Ennyi elegendő egy újévi nemzetiségvezéri üzenetféle vezérmotívumához. Az utolsó évtized pedig állítólag éppenséggel nyereséges – hallhatták vagy olvashatták meghökkenve azok, akik még kíváncsiak az RMDSZ-hatalomhoz közel álló újságok, rádiók, tévék, vasalók híreire. (Aki nem érti, hogy kerül ide a vasaló, az túl fiatal, vagy elfelejtette az előző korszak egyik referenciaviccét. Móricka gyűrött egyenruháját kifogásolta a tanító elvtársnő, mire a gyerek így szabadkozott: „Tetszik tudni, édesanyám bekapcsolta a rádiót, de abban Ceauşescu elvtárs beszélt. Erre bekapcsolta a tévét, de abban is… Ezek után nem merte bekapcsolni a vasalót.”)
Egyesek számára tényleg nem telt haszontalanul az idő. Azok a körülményekhez igazodó döntések szilárd építőköveknek bizonyultak villácskák, nyaralók falában, vagy jól fogtak egy-egy pótkerék beszerzéséhez, amely adott szinten többe kerül, mint egy szériadzsip garázzsal együtt. Vannak, akik képzeletbeli vagyonnyilatkozataikban más természetű örömszerzésekről is beszámolhatnak, de azok sem segítették az erdélyi magyarság gazdasági, társadalmi, nemzeti érvényesülését vagy legalább keservesen megőrzött pozícióinak védelmét.
A magunk mögött hagyott évszázad legutolsó reálpolitikai sikere az volt, hogy néhány kivétellel újra azok kaptak parlamenti mandátumot, akiknek vezetésével évente átlag 5500 magyarul tanuló diák, vagyis 220 iskolai osztály eltűnt. Ugyancsak reálpolitikusaink sikerlistájára írható, hogy a reményteljes kormányzási időszakot a halva nemzett sziámi ikerpár (Petőfi–Schiller) utókezelésére fordították, vagy olyan odaadóan (az Adevarul szerint elegánsan) mentegették a székelyudvarhelyi gyarmatosító apácákat, hogy az Együtt–Împreuna című lapocskának az irigységtől egy időre elakadt a szava. (Nem történt helyrehozhatatlan hangszalag-károsodás, ezt a műremeket most a szocialista demokraták kormánya holtbiztosan feléleszti hamvaiból, úgyhogy lesz még egy határon túli újságunk. Úgy értve, hogy a jóérzés határain túli… Vagy értse mindenki úgy, ahogy akarja.)
A reálpolitikai sikerek halmozása a beszámolókban számunkra azt is jelenti, hogy a most elkezdett évezredet, évszázadot vagy akár csak évtizedet nem fogjuk megnyerni. Mert aki a semmit megbecsüli, az nem is érdemel annál többet.
Előreláthatólag nem is várhatunk a semminél többet. A szocialista demokrata kormány még jóformán kenyérbe sem esett, és már megkezdődött a feketeleves felszolgálása szocreálpolitikusaink számára, akik szokásukhoz híven – és valamilyen késztetésből – készséggel szürcsölik azt. Adrian Nastase azt mondta, nem vagyunk humorunknál, ha tőlük akarunk egyetemet, amikor a „mi” kormányzásunk idején tapodtat sem haladtunk ebben az ügyben. Másnap mégis aláírták az igaviselési szerződést. Állítólag azért, nehogy még rosszabb legyen. Vajon az arénába vetett áldozatnak kevésbé kellemetlen a vergődés, ha csak edzett harci kutyákat, és nem faragatlan sakálokat eresztenek a torkára?
Az elnökválasztási döntőre kitalált kisebbik rossz, amint az várható volt, tovább kísért. Maholnap arra ébredünk, hogy parlamenti frakciónk többsége megszavaz egy olyan szocialista demokrata törvényt, amely a testnevelés alól felmentett tanulók számára is kötelezővé teszi a román nyelvű tornaórát a magyar tannyelvű iskolákban, mert úgymond egy nagy-romániás oktatási törvény még ennél is előnytelenebb lehet.
A reálpolitikusi döntések kiagyalói – és apologétái – sajnos semmit sem veszíthetnek. Ők azután is találnak csemetéiknek némi ösztöndíjat valahol nyugatabbra, miután az utolsó óvodai kiscsoportot átíratták a többségi nagycsoportba. Vagy vegyünk egy másik példát. Miután teljesen lejáratják a kettős és a külhoni állampolgárság gondolatát, és szájuk a fülükig ér a Magyarok Világszövetségének kigittelési kísérletei nyomán (vajon kitől tanulták ezt az öntelt vigyort?), ők előveszik diplomata-útleveleiket, és oda repülnek, ahol az éghajlat kellemesebb, de nem olyan meleg, amilyennek a választóik kívánják nekik. Arra az esetre is bebiztosították magukat, ha újra legördülne a vasfüggöny. Miközben bugyután vagdalkoztak az állampolgársági kettősség ellen, suttyomban megszerezték a magyar személyi igazolványt, vagy idejekorán áttelepítették egyenes ági leszármazottjaikat, akiktől a legszigorúbb konzul is elfogadja majd a meghívólevelet.
Reálpolitikusaink és bértollnokaik ügyködéseit olyan kijelentésekkel teszik még szemérmetlenebbé, hogy a politikában nincs helye az érzelmeknek, az nem is igazi politikus, aki nem sorakozik fel mögéjük, az csak az egységre tör stb., stb., stb. Egyikük sem tette fel például azt az „érzelmi” kérdést, hogy vajon hogyan alakult volna a magyar tannyelvű iskolák beiskolázási arányszáma, ha a kezdeti heves gáncsoskodás helyett évekkel ezelőtt körvonalazni engedik a különleges anyaországi jogállás feltételrendszerét, amelyben előkelő helyet foglalhat el a magyar iskolázottság. Na de ne ábrándozzunk. Ismerünk olyan politikai bedolgozót, aki mindvégig román iskolába járt, hivatásból gyűlöli az RMDSZ belső ellenzékét, valamint az MVSZ-t és azok kezdeményezéseit, de a maga számára már kijárta a magyar útlevelet. Az ilyen minek törné magát az erdélyi magyarság problémáinak elv- és jogszerű, valamint igazságos rendezéséért?
Ha egy kis eszünk lenne, polgári engedetlenségi mozgalmat indítanánk az érdemtelenül bejutott szenátorok és képviselők visszahívására, valahányszor erre okot szolgáltatnak. Velük együtt buknának fegyverhordozóik is. De sajnos listákra szavaztunk, és nem személyekre, így díszpéldányaink (politikai zsargonban: díszpintyeink) akkor is képviselni fognak, ha beleszakadunk. Pedig valamikor szó volt arról, hogy képviselőink fehérben kitölthetnék lemondási nyilatkozataikat. De hol vagyunk már attól? Hol vannak azok a régi szép… illetve nem is annyira szép, de legalább ígéretes idők, amikor megválasztottjaink a kolozsvári Szent Mihály-templomban valamire felesküdtek?
És mindennek a tetejében Magyarországon a három vörös tenor már a kertek alatt énekel – a szilveszteri kabaré telitalálata szerint. Vissza akarnak jönni a hatalomba, és ebben sokan segítik őket. Többek között azok, akik uralmuk idején kaptak kettős állampolgárságot egyénileg. Ezek a tenorok és liberális szövetségeseik a siralmas romániai választások idején gátlástalanul kimutatták foguk fehérjét, amikor Iliescuék győzelméről azonnal egyik közös „remekművük”, a szégyenletes temesvári alapszerződés jutott eszükbe.
Micsoda összefogás lesz itt a fejünk fölött, ha az anyaországban is bekövetkezik a rémálom, ha a magyar választópolgárnak is csak annyi az esze, mint délkeleti szomszédjának! De ebben a kérdésben csak a jövő év elején születik döntés. Addig reménykedve kívánhatunk boldog új évet. Hátha mégis azoknak a jóslata válik be, akik szerint a következő évezredet megnyerhetjük.

Jó volna, ha az erdélyi magyarságot többé nem szolgáltatnák ki gondolatainak, érzelmeinek elárulásával. Vagyis ha nem mondanák meg, mire és kire szavaz. Az élet amúgy sem olyan egyszerű, hogy egy szűk körű testület eldönthetné, mi a helyes lépés a soron következő útkereszteződésnél. Pláne ha annak a testületnek kétharmados többsége médiumként mereszti a szemét a karmesteri pálcára.
Az Iliescu–Tudor-párharcban sem kellett volna kimondani, hogy kinek a pártjára álljunk. Képzeljük el, mi lenne, ha bekövetkezett volna a nagyobbik rossz. Ha mindaz igaz, amit az állítólagos kisebbik rossz előnyeinek kidomborításakor az RMDSZ vezetői – Iliescuval versengve – összehordtak az antijelöltről, mi azonnal csomagolhatnánk a legszükségesebbeket a stadionokban létrehozandó gettókhoz, a munkatáborokhoz vagy a kitoloncoláshoz. Senki sem mosná le rólunk a bélyeget, hogy a demokratikusan megválasztott elnök nyílt ellenségei vagyunk, mégpedig kollektíven, mint a legfegyelmezettebb szavazóközösség, amely mindig oda üti a pecsétet, ahova mutatják neki. Szegény Tudornak, aki az elnökválasztási első menet után azzal próbált mentegetni bennünket, hogy a magyarok közül sokan rá szavaztak, most meg lenne kötve a keze, és mindannyiunkkal el kellene bánnia – ha meg akarná őrizni világhírhedtségét.
És mindemellett a legkisebb várható haszon nélkül tettek ki bennünket a legnagyobb veszélynek. A szocialista demokraták elnöki háttérrel is megerősített hatalma törvényszerűen vezet Tudorék népszerűségének további növekedéséhez, ugyanis semmilyen garanciát sem látunk arra, hogy a kommunizmus egykori építői élcsapatának második vonala újabb próbálkozásra sikeresen megteremti a népszerű kapitalizmust. Ha pedig a gazdasági zuhanás tovább tart, Tudorék az ellenzék fedezékében, a szeplőtlen hercegek szerepében fognak ágálni. Ugye, ők megmondták, hogy ha a román nép árulói összefognak, és nem engedik őket a kormányzás vagy legalább az elnöki trón közelébe, akkor nem tudják érvényesíteni nemzetmegmentési elképzeléseiket, és ezért következik be az újabb katasztrófa.
Úgyhogy Iliescuék részéről fel lehetünk készülve a további ijesztgetésekre. Minden népszerűtlen intézkedést össznépi moratórium követ: maradjunk csendben, mert zúgolódásunkkal felfuttatjuk a szélsőségesek ázsióját, nem lesz részünk Európából stb. És tényleg, ha azt akarjuk, hogy négy év múlva vagy egy előrehozott választáson a Nagy-Románia Párt ne érjen el abszolút többséget a parlamentben, mindent meg kell tennünk Iliescuék hatalmának tartósításáért. Ők mindent büntetlenül elkövethetnek, hogy a kapitalizmust csak az egykori kommunisták hasznára építsék, minket speciel pedig programjuknak és kedvenc szavajárásuknak megfelelően megmultikulturalizálnak, mégis nekik kell szurkolnunk. Természetesen az RMDSZ-vezetőség biztatására – ha következetes marad politikai vonalához.
Nem olyan könnyű tehát eldönteni, hogy mi lett volna jobb. Ha a nácikommunisták elfoglalták volna Cotroceni-t, rövid időn belül bebizonyosodna, hogy csak a szájuk nagy, de éppen olyan tehetetlenek, mint elődeik. Adrian Nastase fenyegetőzését, hogy Corneliu Vadim Tudor elnöksége alatt nem vállalják a kormányalakítást, nem kell komolyan venni. Az óriásbébi semmi pénzért el nem engedné a miniszterelnöki szék karfáját. És különben is, miért finnyáskodnak? Tudor az ő kreatúrájuk és védencük, csak egy kissé túlnőtt az eredeti elképzelésen. Tehát mindenképpen be kellett volna állni a kormányzás igájába. Márpedig az ország sorsa a kormányban dől el. Ha az elnök bojkottálja a parlamentben megszavazott törvények elfogadását, sorra fogalmazódnának a sürgősségi kormányrendeletek – amint erre az előző kormányzatban kialakították a joggyakorlatot. És akinek ez nem tetszik, az számoljon azzal, hogy a honvédelmi és a belügyminiszter a miniszterelnök alárendeltje. Ha kell, még controceni-i szobafogságot is el lehet intézni. Tehát a szocialista demokraták kormányoztak volna a nagy-romániások elnöki asszisztálása mellett, miközben mindkét párt lejáratja magát, és abban reménykedhetnénk, hogy négy év múlva – vagy miért ne, előrehozott választáson – új politikai réteg emelkedhetne a vörösök és a barnák fölé.
Hogy honnan és miből, az külön kérdés. De legalább volna mit továbbgondolni.
⁂
Ilyen megfontolásokból határoztam el, hogy azért sem fogok arra a jelöltre szavazni, akit kisebbik rossz jelzővel eszményképemnek kiáltottak ki. Döntésemet megerősítette, hogy a szavazás napján kollegiális segítségnyújtási kötelességből jelen voltam Kolozsvár egyik szavazókörzetében, ahol – na, ki szavazott? A válasz megkönnyítése érdekében megsúgom, hogy a szavazókörzet a Monostor-lakótelepen van. Akik nem ismerik behatóan a várost, azok számára elárulom, hogy azon a lakótelepen él a legtöbb újdonsült városi polgár, köztük Kolozsvár polgármestere, a Nagy-Románia Párt második embere.
Pontosan 9 órakor megjelent a Rendkívül Fontos Személy. És akkor rádöbbentem: pontosan olyan ember, mint a többi hazai politikus. (Nem mint a többi ember. Értsünk szót: különböző kategóriákról van szó.) Hosszú, sötét kabátja alól ütemesen elővillant tükörfényesre sikált cipője, oldalán a felesége lépkedett jellegzetes cirádás szemüvegével, mögöttük jöttek az udvaroncok, előttük hátrált a PRO TV sugárzó arcú riportere. Senkit sem zavart a tény, hogy a slepp létszáma jóval meghaladta az addig szavazókét. A Roppant Fontos Személy is úgy nyilatkozott a szavazata nyomán megvalósuló jogrendről, mintha észre sem venné, hogy a szerény szavazói részvétel kifejezi a nép egyre mélyülő megvetését a politikusok iránt.
Így kell ezt csinálni. Valaki(k)től eltanulta.
Tehát végül is mindegy, kire szavazok, és ha nem az útmutatásnak megfelelően pecsételek, a nagyobbik rossz bekövetkezése esetén az elnöki rendeletben talán enyhítik kollektív bűnösségünket – gondoltam, persze csak magamban, nehogy valaki megtudja, és felelőtlennek kiáltson ki, mert játszom a tűzzel.
Tudorra azért mégse szavaztam. Az embernek nincs vasból a gyomra. De a másikra sem. Szintén gyomorprobléma miatt.
⁂
A szalonképes elnökválasztás után felvetődik egy újabb dilemma. Amikor Iliescuék megkezdik – illetve folytatják – multikulturalizálásunkat, és ezért panaszkodni próbálunk Nyugaton, vajon nem fogják azt mondani, hogy mi is besegítettünk az elnök megválasztásába?
Ezért külön érdemrendet kellene intézményesíteni Hargita, Kovászna és Szatmár megye magyarjai számára, akik ezúttal nem törték magukat. Bizonyították, hogy nem kell a választók helyett gondolkozni.

Még sokáig rágódni fogunk azon, hogy mi futtatta fel majdnem húsz százalékkal a neonácizmus népszerűségét a másfél hónapos választási kampányban, és mindenféle megközelítés újabb mozaikkocka lesz a képhez, amely végül – a probléma bonyolultsága miatt – mégis hézagos marad.
A következő felvezetés is csak egy adalék a sok közül.
Képzeljük el, hogy saját hazánkban – tehát valahol a világon – folyik az elnökjelöltek vetélkedése. A tizenvalahány aspiráns között akad híres és hírhedt, ismert és ismeretlen stb. úgy, ahogy ennek itt, Romániában, szűkebben a „jövős Erdélyben” tanúi voltunk. De van egy jelölt, akit intelligenciája, műveltsége, megjelenése, nemzetközi tekintélye, higgadtsága, komolysága, szalonképes humora stb., stb. magasan a többi fölé emel, csakhogy az illető néptörzséről „hazánk” történelemkönyvei évtizedek óta azt állítják, hogy nálunknál jóval később érkezett a mi ősi rögünkre, létszámbelileg örökké kisebbségben volt, mégis egy évezredig szemtelenül elnyomta eleinket. Milyen kár, hogy az illető nem őshonos – mondanák egyesek közülünk, de a legtöbbünket az a gondolat bántana, hogy miért akar egy ilyen jöttment leckét adni nekünk, 2050 éves okosoknak politikából, gazdaságból, társadalomvédelemből, mit bölcsködik, ahelyett hogy meghúzná magát, és örvendene, hogy beengedték a parlamentbe, bevették a kormányba, eltűrik neki, hogy drága Mercedesével még drágább gyermeket gázol el stb. Ezért többségünk körülnézne a prérin, hogy ki az a tősgyökeres jelölt, aki nem beszél bükkfanyelven, akinek a szónoklataitól a hallgatóság nem alszik el, vagyis ki lenne az, aki megközelítő személyiség-teljesítményt nyújt. És megtalálnánk azt, akire eddig nem is akartunk odafigyelni, aki összevissza, de legalább jó hangosan és zamatosan beszél.
Így jött fel Corneliu Vadim Tudor ázsiója október elejétől. A második hely sorsát tehát a Frunda–Tudor-mérkőzés döntötte el. Ha még egy hónapig tartott volna a selejtező, talán nem is lenne szükség második fordulóra, annyi szavazó pártol el a színtelen-szagtalan Iliescutól a szivárványos Tudorhoz. Közben a legragyogóbban szereplő jelölt szavazótábora fikarcnyival sem nőtt, sőt csökkent. A katasztrofális helyzetben sem mellőzött fesztivista nyilatkozatokkal ellentétben nem az elnökjelölt volt az RMDSZ húzóembere, hanem a képviselő- és szenátorjelöltekre pecsételő választópolgárok úgy mellékesen Frundát is jutalmazták egy-egy szavazattal, ha már úgy megdolgozott érte.
Ezért is érdemes megfontolni, kell-e nekünk elnökjelölt 2004-ben. Ha megérjük.
⁂
Bizonyára sokan nem értenek egyet ezzel a gondolatmenettel. Tényleg nem lehet Tudor felfutását csak az RMDSZ nyakába varrni azért, mert a kampányban öncélúan futtatta eleve esélytelen elnökjelöltjét. A nácizmus táptalaját 80, 150, 250 év kitartó munkájával termékenyítették és tovább trágyázzák napjainkban is, e nélkül nem érvényesülhetne az extrabaloldali udvari költőből ultrajobboldali géppisztolyossá vált elnökjelölt. Csakhogy a nacionalista ráhangoltság, a mély válság, a „történelmi” személyiség október elején is adott volt. Tudor szereplése – szerepeltetése! – addig is teljes gőzzel folyt, engedték szónokolni a szenátusban ahelyett, hogy felfüggesztették volna parlamenti védettségét, rendszeres vendég volt különböző „kereskedői” tévéknél stb. Miért nem indult 27 százalékos népszerűséggel már a választási kampány kezdetén? – ez a nagy kérdés.
⁂
Különben attól is tarthatunk, hogy miközben a lehetséges magyarázatokon törjük a fejünket, a háttérben nagyokat röhögnek rajtunk a titkosszolgálati forgatókönyvek szerzői. (Hoppá! Vajon hová tűnt a kampány idejére Magureanu-Asztalos?) Nehogy megérjük a történelem megismétlődését. Ugye 1989 decemberében Ion Iliescu milyen meggyőzően mozgósította a népet a forradalomra a terroristák ellen, akik „minden pozícióból lőnek”. Aztán azt mondták, hogy terroristák nem is voltak, a forradalmárok saját magukat lőtték halomra, önkiszolgálással. Most megint megrendítő felhívások, pártoknak címzett, de a szavazópolgároknak szóló memorandumok hangzanak el, hogy fogjunk össze a szélsőségesség ellen. Vagyis sorakozzunk fel Ion Iliescu mögé.
Mi lesz, ha kiderül, hogy a kulisszák mögül az egykori kormányszövetséges, maga C. V. T. tereli Ion Iliescu körüli szoros egységbe a balekokat?

Mennél többet kap az RMDSZ, annál kevesebb jut másoknak – mondotta Markó Béla nemzetiségvezér a kampányzáró gálaesten, majd hozzátette: ezt ő nem fél kimondani.
A kijelentéshez valóban halálmegvető bátorság kellett, ugyanis az RMDSZ nemcsak leendő képviselői és szenátorai, hanem elnökjelöltje számára is esdekelte a romániai magyarok szavazatait. Ilyen összefüggésben az elnöki útmutatás így értelmezhető: minél több szavazatot kap Frunda György, annál nagyobb esélyt biztosítunk Iliescu egykori (tényleg csak egykori?) szövetségesének, Corneliu Vadim Tudornak a bejutáshoz a második menetbe.
Elvártuk, hogy a kampányzárón bejelentik: vége a komédiának. Jó lett volna, ha a lerohangált több tízezer gépkocsi/kilométer elszámolása, a sok túldumált nép-gyűlés és tévébeli jelöltsó után kereken megmondják, ne pazaroljuk el szavazatainkat, úgy pecsételjünk az elnökjelöltlistára, hogy annak legyen valami értelme.
Sajnos a Duna TV is rátett egy lapáttal az RMDSZ hivatalos propagandájára. A gálaest helyszíni közvetítésével, a hosszas Frunda-mutogatásokkal tételesen és áttételesen sugallták, hogy nekünk nem lehet más elnökeszményképünk. Másnap a Napórában pedig bemutatták a „hét esélyes jelöltet”. Az ötszázalékosokat is megszólaltatták, mintha az elnöki palotának olyan alacsony bejutási küszöbe lenne, hogy a tömegsport műkedvelői sikerrel kísérletezgethetnek. Ezek szerint Frunda is esélyes, tehát érdemes rá szavazni – gondolhatták a félrevezetett szavazók.
Persze már korábban jó lett volna jelezni valamiképpen, hogy a szimpatikusabb, elfogadhatóbb elnökjelöltek közül kire érdemes szavazni. Nem lett volna szabad nyíltan kimondani, mert még működik a reflex, hogy aki a magyaroknak jó vagy kevésbé rossz, arra a románok bizonyos része azért se szavaz, ha ezzel saját magának is árt, tehát „kedvencünk” többet veszít a vámon, mint amennyit nyer a révünkön. De nem vagyunk már kisz-korúak, fél szavakból is értünk. Elég lett volna annyit mondani, hogy az Isarescu népszerűségének zuhanását kimutató közvélemény-kutatásokban azért ne bízzunk, mert… Vagy Stolojan felkapaszkodását hitelt érdemlő forrásokból ellenőrizték, és úgy néz ki, hogy… Valami ilyesmit vártunk el hivatásos politikai megfigyelőinktől-elemzőinktől, akik az utóbbi évtizedben alap-, utó- és továbbképzéseken vettek részt Nyugaton, és akik hozzájutnak szigorúan bizalmas információkhoz. Ha ők nem láttak tisztán abban a kérdésben, hogy ki lehetne Ion Iliescu lehetséges vetélytársa, vissza kellene adni az ösztöndíjakat.
Most maradunk az emberevők kazánjába jutottak kárörömével: jól belecsináltunk a levesbe. Mi is hozzájárultunk ahhoz, hogy Ion Iliescu kényelmes vetélytárssal mérkőzhet meg a második fordulóban, majd azzal dicsekedhet a Nyugat előtt, hogy a veszélyes szélsőjobb fölött győzedelmeskedett, és nem egy jóravaló, européer pénzszakembert ütött ki a döntőben. Megint jól hozzájárultunk az országimázs, pontosabban az Iliescu-portré kifényesítéséhez. Be lehet nyújtani érte a számlát.
Az igénylések már megfogalmazódtak, ebben pillanatig se kételkedjünk. Vagy kormányhivatali posztokért, vagy más, a hátsó ajtón kinyújtható alamizsnáért.
*
Ui.: Máskor etessék a keresztmamájukat az úgynevezett politikai megfigyelők, akik október elején azt állították, hogy a kampány idején nem módosul számottevően a választók négy év alatt lassan, de biztosan rögzült szavazási szándéka. Lám, a neonácizmusnak hogy feljött a csillagja másfél hónap alatt! Igaz, ehhez táptalaj is kellett, amit a magukat demokratikusnak nevező román politikusok jelentős része is évtizedek óta termékenyít. Vereségüket kiérdemelték.

November 26-án tehát találkozunk a szavazóurnáknál. Különböző okokból nem akaródzik elfáradni, de visz a lábunk. A megszokás. És az eszünk. Mert bármennyire haragszunk valakire vagy valamire, annyira balgák nem vagyunk, hogy saját magunkkal is kitoljunk.
A jelöltállítási és listaszerkesztési előkampány idején jól kidühöngtük magunkat, mindenki mondta a magáét (vagy a másét, amit a piacon, a kis- és nagykocsmában hallott), de most félreteszszük az ellenérzéseket. Nagyot nyelünk, ha arra gondolunk, hogy szavazatunkkal olyanokat is bejuttatunk a parlamentbe, akik örökös elégedetlenségükkel zaklatják az RMDSZ illetékes, több száz szavazattal megválasztott vezetőinek odaadó, ön- és családfeláldozó tevékenységét. Megtartjuk véleményünket azokról, akik dobbal akarnának verebet fogni, és liberális szemmel ultraradikálisnak tekinthető magatartásukkal gerjesztik ellenünk a többségiek haragját, mégis ráütjük a pecsétet arra a listára, amely neveiket is tartalmazza. Szeretnénk, ha közülük még többet zavartak volna a partvonalon túlra, de titokban újra hálát adunk bölcs nemzetiségvezéreinknek, akik ezúttal tudták a mértéket. Mert mi lenne, ha még több függetlenkedő tenné kétségessé az RMDSZ-listák alsóbb fokaira szorult jelöltek esélyeit?
Másrészt az a gondolat bánthat bennünket, különböző nézetű választópolgárokat, hogy szavazatunkkal újra megerősítjük állami tisztségében azt a vezérkart, amely az eltelt évtizedben, különösképpen a kormányzási aranykorszakban amúgy is kétharmados többséghez juttatta híveit a legtöbb megyei szervezet vezetőségében, az SZKT-ban, a kongresszusok állandó küldöttállományában. Ezután még nagyobb mellénnyel fogja azt mondani – természetesen csak választási kampányok szüneteiben –, hogy ne lovaljuk bele magunkat nagy álmokba, ne akarjunk túl nagy kabátokat, és világszerte szavahihetően fogja dicsérni a kisebbségi kérdés megoldásának Iliescu-modelljét. Igen, de ha nem megyünk el szavazni, akkor előfordulhat, hogy egyetlen képviselőnk lesz, hivatalból, alkotmányos alamizsnából. Vajon hogyan döntenek az illető személyéről? Belső választással? Akkor Kincses Előd ne is jelentkezzen, mert azonnal megóvják a jelölését. Kolumbán Gábortól pedig elvesznek egy szavazatot, ha csak annyi hiányzik attól a boldogságtól, hogy „legitim” képviselőnk legyen. Ha ez nem elég, akkor több szavazatot vesznek el, ezen nem múlik. Minek csűrjük-csavarjuk: máris borítékolhatjuk, melyik köröcskéből kerülne ki az, aki hivatalból képviselne bennünket a más nemzetiségű román képviselők padsorában.
Tehát találkozunk… Ja, el ne feledjük. Akadnak közöttünk olyanok is, akik számára minden mindegy, akik már semmiben és senkiben sem reménykednek. Akik számára nincs vonzó név a jelöltlistán. Azokkal sem találkozunk november 26-án, akiknek éppen aznap akad halasztható tennivalójuk valamely szomszédos és baráti országban, holott a két választás közötti időszakot harsogóan végigpolitizálták, ahol csak érték. Van erre példa. Tehát lesznek hiányzóink. Ezért is fontos, hogy mi, többiek, akik ennek vagy amannak a jelöltnek a bejutásáért szurkolunk, el ne mulasszuk az alkalmat.
És ha már ott vagyunk, elnökjelöltre is szavazunk. Egyesek azt mondják, hogy minden Frundára leadott szavazat valuta lesz a második menet előtti egyezkedésben, ugyanannyi szavazatot ígérnek majd részünkről a leendő szövetségesünknek, mint amennyit Frunda kap. Ezt mások cáfolják, mert a politikai alkudozásnál a partnerek – az RMDSZ szerencséjére –, nem az elnökjelölti voksokat, hanem a jelöltlistákra leadott szavazatokat veszik számításba. Négy évvel ezelőtt is többen szavaztunk Constantinescura a második menetben, mint ahányan Frundára az elsőben, és ezt a megfigyelők jól tudják. Így tehát legfennebb jelképes értéke lehet annak, ha saját, de esélytelen jelöltünkre szavazunk. Sokkal többet érnénk azzal, ha a második menetbe bejutó és számunkra elfogadható jelöltnek előnyösebb rajtot biztosítanánk. De ez is magánvélemény kérdése. Van, aki az optimalizálás helyett fontosabbnak tartja az RMDSZ-elöljáróság tekintélyét, aki szerint az SZKT jelöltje nem éghet le. A két tábornak azonban harag nélkül kell találkoznia a szavazóurnáknál. Az előrejelzések szerint nem áll fenn annak a veszélye, hogy a második fordulóban Ion Iliescu valamelyik korábbi szövetségesével folytathat barátságos edzőmérkőzést, tehát az elnökválasztás első menetében megengedhetjük magunknak a szavazatok egy részének elpazarlását.

Közvetlenül a bukovinai székelyek kitelepülése előtt, a harmincas évek végén felerősödött a román hatóságok zaklatása. Az egyik módszerük az volt, hogy az állami vallásügyi felügyelő vasárnap reggel rárontott a falu papjára, és megadta a prédikáció témáját. Például így: ma Constantin Brâncoveanuról kell beszélni a szószékről. Ez nem vicc, hanem megtörtént eset. Németh Kálmánnak, Istensegíts római katolikus papjának kellett volna imájába szőnie az egyébként tiszteletre méltó román személyiség nevét.
Németh aznap így kezdte prédikációját:
– Azt a feladatot kaptam, hogy Constantin Brâncoveanut méltassam, de én ezúttal is Isten igéjét hirdetem, egy-egy mondat végéhez azonban hozzáfűzöm Brâncoveanu nevét, hadd teljék kedve a vallásügyi felügyelőnek.
A felügyelő valóban meg volt elégedve. A mise után gratulált a papnak, hogy mennyire művelt, mert ő, aki különben jól ismeri Constantin Brâncoveanu életét és munkásságát, nem tudna húsz percig folyvást róla beszélni.
Egyébként Németh Kálmán volt az a pap, aki a bukovinai székelyeket átvezette a Kárpátokon. Egy részük Déva mellett telepedett le, mások a Vajdaságban folytatták kálváriájukat, és most Tolna megyében élnek.
És még egy adalék. Annak idején a Kárpátoktól keletre élő székelyek (vagy csángók) templomaiban magyarul folyt a misézés. Így történhetett meg, hogy a felügyelő csak a kakukktojásként beillesztett nevet értette meg. Napjainkban a nyugati betagolódásért versenyt futó, kisebbségbarátságát úton-útfélen bizonygató országban a Moldvában maradt csángók nem használhatják anyanyelvüket a templomokban.
Az anekdotát Pakó Benedek plébános mondta el író-olvasó találkozón, amelyet a Kriterion Könyvkiadó tartott Szászrégenben. Az alkalmat az szolgáltatta, hogy Marosvásárhelyen megrendezték a VI. Nemzetközi Könyvvásárt, és ilyenkor a Kriterion hagyományosan felkeresi környékbeli olvasóit. Böjte Lídia, a helybéli Kemény János Irodalmi Kör vezetője ezúttal Szabó Gyula igazgatót, Csigi Levente gazdasági igazgatót, Sütő Ferenc szerkesztőt, valamint a dedikáló írókat látta vendégül: Nagy Olgát, Zsók Bélát, Fodor Sándort és Király Lászlót. Az anekdota Zsók Én mindig itthon voltam című néprajzi munkájának lehetett volna illusztrációja, de az irodalompártoló plébános – aki egyébként az erdélyi magyar sajtó minden elérhető termékére előfizet és az Erdélyi Naplót nagyra tartja – ennél többet akart vele mondani. A Kriterion múltbeli tevékenysége és az istensegítsi pap prédikációja között sok a rokon vonás. 1989 előtt a kiadó a kakukktojások kiköltésének vállalása árán a magyar- és a világirodalom remekműveivel kitartóan terjesztette az anyanyelv igéjét.
A találkozón Darvas Ignác nyugalmazott tanár meleg szavakkal köszönte meg a nyolcvanéves Nagy Olgának az eddigi mintegy negyven könyvvel nyújtott olvasmányélményt, és azt kívánta, hogy meg ne álljon a következő negyven kötet elkészültéig. Hasonlóan kedves pillanatokban bővelkedett a találkozó első része is, amikor gyermekek tehettek fel kérdéseket Fodor Sándornak. Például azt, hogy hány éves Csipike és az író bácsi miért nem folytatja a mesetörténetet. A válasz: Csipikének nincs kora, és a mesét azért nem folytatja, mert jobb ilyen kérdésekre válaszolni, mint olyanra, hogy mikor hagyja már abba, mert unalmassá vált. Ezután a gyermekek a késői órára való tekintettel hazamentek, a felnőtteknek pedig Király László olvasott fel mélyebb értelmű verseiből.
A könyvvásár zárónapján a Kriterion csapatára Szovátán vártak az érdeklődők. Igaz, korántsem anynyian, mint Régenben. A véletlen úgy hozta, hogy éppen nem volt telt ház a Teleki Oktatási Központban. Geréb Éva oktatási programfelelős megnyitó szavai után a beszélgetés a könyvkiadás kulisszái mögé is elkalandozott. Amikor például Nagy Olgát újabb könyveinek sorsáról faggatták, kiderült, hogy különböző könyvkiadóknál legalább hat vár megjelenésre, de késlekednek a mecénási rábólintások. A szerző nemrégiben meg is kérdezte az egyik illetékest, hogy a támogatásokat szerzők vagy könyvek között osztják el. Mert ha a szerző neve a fontosabb kritérium, nem biztos, hogy az olvasókhoz a legjobb, legkeresettebb könyvek jutnak el.
Szovátára a Magyar Napló főszerkesztőjét és munkatársát, Oláh Jánost és Mezey Katalint is elhozta a Kriterion-csapat. A Magyar Írószövetség lapjának szerkesztői az irodalomművelők sajátos gondjairól beszéltek. A lap 1989-ben indult, hetilapnak képzelték el, hogy versenyre keljen az Élet és Irodalommal, azzal az egykor reformpárti kiadvánnyal, amely az Antall-kormány hatalomra jutása után azonnal a balosság szócsövévé vált. A próbálkozás nem sikerült, az irodalmi hetilap csődöt mondott. A Magyar Naplót magára hagyták azok, akiknek az érdekében kiállt a küzdőtérre. Ilyen volt – csak volt? – a sajtóstratégia. Az 1996-ban folyóiratként újjáalakuló Magyar Naplónak sem jósoltak hosszú életet, de a kritikus időszakon túljutott, bizonyítva a szépirodalmi kiadvány iránti igényt – ez akár válasz is lehetett arra a kérdésre, amelyet a szovátai vendéglátók tettek fel a Kriterion-csapatnak, hogy ti. jövőképükben miként szerepel a nyomtatott könyv.
⁂
A VI. könyvvásáron előre- és visszalépésről egyaránt lehetett hallani. Egyesek szerint visszalépést jelent az, hogy az idén még több könyvbarát tette vissza az asztalra mély sóhajtással a kiszemelt könyvet, miután meghallotta az árát. Mások szerint éppen ellenkezőleg, ez a jelenség a jövőbe mutat, ugyanis választások után drága(látos) politikusaink elszabadítják az inflációt, tovább csökkentik az alacsony jövedelmeket és növelik a sajátjukat stb. Egyes könyvstandosok szerint a részvét eredményének előjele mínusz, nem olyan értelemben, hogy kevesebb könyvvel tértek haza, mint amennyit kiállítottak. Ez ugyanis nem biztos. Ha vásároltak néhány könyvújdonságot a szomszédjuktól… A legtöbb kiadó számára a vásár ráfizetéssel járt, aminek bizonytalan a reklámhatásból való megtérülése. A magyarországi könyvkiadók eleve nem azzal az elképzeléssel jöttek el, hogy nagy vásárt bonyolítanak le, számukra a marosvásárhelyi rendezvény inkább bemutató. Egyébként érdekes, hogy a közismerten drága magyarországi könyveknél akadtak drágább hazai forgalmazásúak. A budapesti Aranyhal Könyvkiadó Öveges József-sorozata például saját standján 50 százalékkal olcsóbban volt kapható, mint az erdélyi forgalmazóknál.
A könyvvásáron egy „demokratikus szamizdatot” is olvasni lehetett a kettős állampolgárságról, olyan megközelítésben, amely nem jelenhet meg az erdélyi magyar sajtó bizonyos részében. Az egyik standnál pedig maga Kincses Előd dedikálta a Marosvásárhely fekete márciusának második, bővített kiadását. A vásáron tehát egyaránt volt Irodalom és Élet.
⁂
A szervezők arról tájékoztatták a napisajtót, hogy a vásár „sikerkönyve” a csíkszeredai Pallas–Akadémia kiadónál megjelent Igevár című Domokos Géza-mű volt, afféle Kriterion-történet. Állításukat arra alapozták, hogy szavazócédulákat osztottak a látogatóknak, akik nagy számban adták voksukat éppen erre a kötetre. Szemtanúk viszont arról informálták lapunkat, hogy a szervezők a vásár helyszíneire terelt kisdiákcsoportok között osztották ki a szavazólapok zömét, azt is megmondva nekik, mire kell voksolniuk – anélkül, hogy megvették és olvasták volna a szóban forgó könyvet.

Újabb hiedelem szerint az utóbbi négy évben és a jelenlegi választási kampány idejére Romániában takaréklángra állították a magyarellenes hisztériát. Sajnos a világ bárminek bedől, amikor a hiszékenység bizonyul kényelmesebbnek, így várható, hogy a Fehér Házban nemsokára megdicsérik a balkáni „modell” modellértékű kisebbségi propagandáját.
Pedig az egyetlen kivételen, a közszolgálati tévén kívül ezen a téren sem változott semmi. Az ország legkedveltebb napilapja (amely szomszédos és baráti testvérlapjától eltérően jóérzésből 1989-ben megváltoztatta a nevét) egyáltalán nem szemérmeskedik a magyarok elleni uszításban. Ennek a ténynek egymagában is gondolkodóba kellene ejtenie azokat, akik helyzetünkről nyilatkoznak. Hiszen nem a véletlen műve, hogy az Adevarul, a magyarellenesség zászlóshajója (elődje a szocialista sajtó vezérhajójának szerepében tetszelgett) tartósan uralja a sajtópiacot. Mögötte állnak a nevelők, akik szüntelenül újratermelik a hamis történelemtudaton felcseperedő olvasóközönséget, és a továbbképzők, akik a felnőttoktatásban előkelő szerepet szánnak a sovén témáknak.
A többségi tömegek magyarellenességre való ráhangolásának egyik szemléltető eszköze, Funar akadálytalanul űzheti az eszét hazug táblácskáival, a kolozsvári főtéri gödörrel, a magyar konzulátus zaklatásával, bármivel, amivel az Iliescu-korszakban (az elsőben) is biztosíthatta közszereplését. Sőt Ion Iliescu az utóbbi négy évben a partvonalról sokszor bosszankodhatott, hogy ő miért nem engedett meg ennyi mindent Funarnak. Hiszen a világ nem is veszi olyan rossz néven. Iliescu csapata a demokratikusnak nevezett kormány – RMDSZ-től asszisztált – magyarellenes intézkedései láttán is sápadozhatott az irigységtől. Ők nem mentek el odáig, hogy miniszteri és csendőri kísérettel telepítsenek honfoglalókat Székelyudvarhelyre, és nem jelentették ki, hogy a legteljesebb békeidőben folytatni kell a katonai állomány növelését a Székelyföldön. Ők is kolonizáltak, de nem ilyen nagy garral. A sors iróniája, hogy éppen amikor egyes vezetőink boldogan nyugtázták a magyarellenesség féken tartását a választási kampányban, újabb könyv jelent meg a székely megyékből úgymond elüldözött románok állítólagos szenvedéseiről. Részletes könyvismertetésével a legkedveltebb napilap késedelem nélkül hozzálátott a tömegek továbbképzéséhez, vagyis saját piacának további bővítéséhez. Ugyancsak a választási kampány első napjaiban hangzott el a (demokratikus) kormány igazságügy-miniszterének kedélyeskedő kijelentése, hogy a romániai magyarokat az életszínvonal izgatja, nem a magyar egyetem ügye. Ő csak tudja…
És ez így megy minden szinten. Az erdélyi vegyes tannyelvű iskolákban román és magyar gyerekek között ma is, mint az utóbbi nyolc évtizedben változatlanul, ugyanaz a legizgatóbb téma: ki volt itt hamarabb, melyik nép igázta le a másikat, ki húzza meg magát stb. A munkahelyi együttélés sem tükrözi a német–francia megbékélés hangulatát.
Senkit sem vigasztal, hogy politikusainkat kevésbé veszik kereszttűz alá a tóksókban. Ezért a kis erőfeszítés-megtakarításért kár félrevezetni a világot.
Pont.
Vagyis most pontot teszünk a zsörtölődésre. Volt, ami volt eddig, szerény eszközeinkkel hadakoztunk azért, hogy akiknek csak a választási kampány idején válik fontossá „minden, ami jó az erdélyi magyarságnak”, máskor pedig minden „túl nagy kabát nekünk”, nos az ilyenek ne kapjanak befutó helyet a választási listákon. Jó lett volna, ha azok is eltűnnek a történelem süllyesztőjében, akik az utóbbi négy évben elhíresztelték, hogy Románia a kisebbségi problémák megoldásának modellje. Azokat sem szerettük volna az RMDSZ választási listáin látni, akik elhitetnék a világgal, hogy Romániában csökkenőben a magyarellenes hisztéria. Amíg Funar és társai nem kerülnek a megfelelő helyre, derűlátásnak nincs helye. Ezek a csigavérű személyek mégis odatolakodtak. Kihasználták a szövetség szervezeti szabályzatának kezdetlegességét, a koldus-demokrácia íratlan szabálytalanságait, a kialakult – pontosabban kialakított – klientúra „hűségét”. Most mit csináljunk? Megint itt állunk az árukapcsolás súlyos problémája előtt. Ha nem szavazunk a szerintünk méltatlan személyeket tartalmazó listákra, akkor azok parlamenti helyét is veszélyeztetjük, akik két választás között is küzdenek „nagykabátjainkért”. Azokét, akik a „magas vezetőség” által ellenzett polgári fórumokon sokkal mérsékeltebben nyilatkoztak érdekünkben, mint azok, akik akkoriban bojkottálták a „radikálisok” összejöveteleit, és most, a választási kampányban ultraradikálisan kiállnak érdekeink mellett. Kérdés: meddig?
Nincs más választásunk, el kell mennünk szavazni, ha már választani nem lehet. Aztán majd meglátjuk. Hátha valamilyen módon munkára lehet fogni mindenkit, aki a mi szavazatainkból él. Nem is akárhogyan.

Drága mulatság a demokrácia, nem ártana csökkenteni a költségeit. Főleg a romániai demokráciáét, amely eddig nem nagyon bizonyította hatékonyságát. Sőt!
Visszalépésével jó ötletet sugallt Marian Munteanu. Ő azt állítja, hogy tisztán ideológiai megfontolásból mondott le az államelnöki jelöltségről, de ne higgyük el neki. Bár roppant ellentmondásos alak – a Vatratól az Egyetem téren át jutott el a Magureanu szekusfőnökkel való szövetkezésig –, mégis elképzelhetjük, hogy a jóérzés vezérelte visszakozását. Rádöbbenhetett, hogy a futottak még kategóriában feleslegesen pazarolná a közpénzt, egy százalék alatt kár a gőzért, a benzinért, a terembérért, a plakátokért, a lobogócskákért, újabban a testőrökért is stb.
Jó volna a többi töltelékjelöltet is kiszúrni. Történt ilyen kísérlet, de a küszöbemelés nem hozott eredményt: a háromszázezer támogatói aláírást a legkisebb pártok is össze tudják koldulni jelöltjeiknek. Valami olyasmit kellene kitalálni, hogy az örökös kandidátusok ne bohóckodhassák végig az újabb választási kampányokat. Itt van például Vadim Tudor. Amióta elnökjelöltet játszik, stabilan tartja a 10 százalék körüli szintet. Az utóbbi négy év pedig azt bizonyítja, hogy a legszerencsétlenebb kormányzat sem képes ennél több vizet hajtani a malmára. Petre Roman is feleslegesen lábatlankodik, ha fejre áll, akkor sem juthat a dobogó közelébe.
Az újoncokat sem kellene a tőlük várható nevetségesen alacsony teljesítménnyel odaengedni a rajtvonalhoz. Be kéne mutassanak legalább öt közvélemény-kutatást, melyek szerint elnyerték a választók 15 százalékának a rokonszenvét, és akkor tárgyalhatunk. Ekkora választási alaptőke nélkül a jelölt nem juthat a második fordulóba, hiába töri magát a kampányban. Politikai megfigyelők egybehangzó véleménye szerint a választási kampány másfél hónapjában csoda nem várható.
Igazán jó akkor volna, ha elmaradna a második forduló, de többpártrendszer csak a parlamentben van, többelnökrendszer viszont nincs. Álljon ki a két legerősebb bajnok, és – a lehető legkisebb költséggel – döntse el, ki jut be a király téli palotájába, mielőtt azt visszaszolgáltatják jogos tulajdonosának. (Ami nem is képtelenség: fogadjunk, hogy a román királyi család hamarabb kapja majd vissza ingatlanjait, mint a történelmi magyar egyházak.)
A közvélemény-felmérők adatai alapján könnyen eldönthető lenne, ki a legesélyesebb két elnökjelölt. Főleg, hogy ma már annyi a felmérő intézmény, hogy egymásba érnek a kutatásaik. Persze előfordulhat, hogy egyesek bizonyos érdekeknek megfelelően választják meg alanyaikat és kürtölik szét eredményeiket. Nem véletlen, hogy az Antena 1 nemrégiben olyan felmérést közölt, amelyben a 10 százalékos örökjelölt kezdi lekörözni Mugur Isarescut. Az ilyen közvélemény-kutatókat sem ártana kirekeszteni a piacról. Legalább akkora nyereség lenne, mint az esélytelen elnökjelöltek furikázásának megtakarítása.
A demokratikusnak mondott játékszerek számának csökkentésével megspórolt közpénzt számos hasznos célra lehetne fordítani. Ha nem költenék el újabb, hasonlóan felesleges dolgokra.

Tanulmány a Sztána-völgy védelmére
Rozsdavöröslő október eleji hétvégen a zsoboki Bethesda Gyermekotthon üléstermében bemutatták a tanulmányt, amelyet a Szentimrei Alapítvány felkérésére készítettek a budapesti Szent István Egyetem Tájépítészeti és -védelmi Karának diákjai Fekete Albert tanársegéd és Kabai Róbert tanszéki mérnök irányításával. A Szentimrei Alapítvány alapszabályzatából idézünk: „Kalotaszeg néprajzának, történetének, természeti és épített környezetének tanulmányozását, kutatását szorgalmazza”.
Molnár János teológiai professzor bevezető szavai után az értekezletet Szabó Zsolt, az alapítvány kuratóriumának soros elnöke nyitotta meg, majd Fekete Albert ismertette a tanulmány célját. A természeti, építészeti és gazdasági értékek felmérése nyomán javasolják egy 850 hektáros tájvédelmi övezet kialakítását, amely részben felölelné Körösfő, Zsobok, Nádas és Sztána határát. A tanulmány fejezeteit a budapesti diákok ismertették. Jánosi Dóra a táj és a néphagyomány értékeiről, Győri András a gazdaságfejlesztési stratégiáról, Kesselyák Noémi a faluturizmusról beszélt.
A tanulmány azért is rendkívül értékes, mert bármikor benyújtható az Európai Unió valamely fejlesztési programjának pályázati dokumentációjaként. Erre – hangsúlyozta Kabai Róbert – a közeljövőben sor kerülhet, ugyanis értesüléseik szerint Románia jelentős összegeket kap táj- és környezetvédelemre.
Ezután a meghívott érdekeltek fejtették ki véleményüket. Balogh Ferenc, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság elnöke a körösfői építészeti értékvédelem fontosságáról szólt. A faluban különös probléma jelentkezett, mert egyesek kivagyiságból (és a főút menti állandó vásár jövedelméből) a helyi ízléstől és méretektől jóval eltérő házakat építenének. Tusnády Zsolt magyarországi építőmérnök hasonlóképpen a környezettől vadidegen épületek megjelenésétől óvott, ugyanakkor beismerte, hogy a faluturizmus fellendítése érdekében a régi házakat korszerűsíteni kell. Johan Pyfferoen belga vállalkozó, akinek Körösfőn utazási irodája van, arra hívta fel a figyelmet, hogy ha a világ nem tud egy tájegységről, akkor az a világ számára nem is létezik, márpedig Zsoboknak még útjelző táblája sincs. Vincze Kecskés István kalotaszentkirályi faluturizmus-vállalkozó fontosnak tartotta, hogy minden faluban legyen egy faluturizmus-szervező, aki elindítja a vállalkozást,Bethlendi István bánffyhunyadi vállalkozó arra emlékeztetett, hogy a faluturizmus véletlenszerű vendégfogadásokkal kezdődött el. Senki sem fog engedélyekért talpalni, hogy aztán „legálisan” várakozzon a vendégre. Inkább más pénzszerzési lehetőség után néz.
Mivel a vita során elhangzott, hogy sajnos, a négy falu között átvonul Kolozs és Szilágy megyehatára, Antal János körösfői polgármester arra figyelmeztetett, hogy ezt nem szabad akadályként kezelni, hiszen nemsokára az országhatárok sem állhatnak a régiós együttműködés útjába.
A délelőtti vitát Tövissi Lajos kolozsvári egyetemi tanár zárta, méltatva a budapesti fiatal kutatók munkáját. Hozzátette: az egyetem számára korábban beszerzett légi felvételeket a tájegységről, amelyeket most már nem rekeszt páncélszekrénybe a titoktörvény. Ezek segítségével kidolgozhatnának egy tervet az eróziónak kitett domboldalak védelmére.
A délutánt a gazdaságfejlesztési stratégia megvitatására szánták a szervezők. Szabó Gyula, a Szentimrei Alapítvány kuratóriumi tagja felszólalásában arra ösztönzött, a mezőgazdasági termelés tartalékaira összpontosítsanak a vitázók, hogy végül is a falusi alapmesterség főfoglalkozás rangjára emelkedjék. Pálfi Attila körösfői faragó a helyi viszonyok ismeretében a kevésbé igényes növénykultúrák és állatfajok elterjesztését javasolta. A környéken nincsenek taposóképes fűvel bevetett legelők, sem tápdús szántóterületek, úgyhogy nem szabad kényes fajtákkal kockáztatni az esetleges hiteleket. Az intenzív mezőgazdasági terményekből amúgy is telített a világpiac. Ezzel szemben korlátlan a kereslet a divatszerűen felkapott biotermékek iránt, amilyen a csipkebogyó, a gyógynövény, vagy a bozót lombját legelő kecske tejéből készült termék.
A vita ezután újra visszakanyarodott a leendő kisrégió legfontosabbnak tekintett gazdasági forrásához, a faluturizmushoz. Kádár Arnold utazásszervező javasolta, hogy a tájegységről jutassanak fel adatokat az Internetre. Kiderült: nyitott kapukat dönget. Készül a honlap, amely az egész tanulmányt tartalmazza.
A tanácskozáson a választási kampánybeli elfoglaltságok miatt vagy más okokból nem voltak jelen hivatalos személyek, akik a négy falu szövetségének esélyeiről nyilatkozhattak volna. A folyamat azonban elindult. Remélhetjük tehát, hogy az a vidék, ahova fél évszázaddal ezelőtt vasárnaponként érdemes volt kirándulóvonatokat indítani Kolozsvárról, kiemelkedik az elhanyagoltság ködéből.

Elképesztő, mit művelnek a Magyarok Világszövetségével az anyaországiak! Azt hihetnénk, hogy ebben a problémában gátlástalanul villogtatja a foga fehérjét a budapesti gőg, és borzadva emlékezhetnénk szüleink, nagyszüleink intésére, akiknek az 1940-es visszacsatolásból nemcsak a mámorító zászlólengetés, hanem a tisztviselői kiszorítósdi is kijutott.
„Szerencsére” sejtjük, hogy egészen más okok bújnak meg a háttérben. A határon kívül rekedt legnagyobb kisebbség részéről zokszó nélkül elfogadtak volna egy új elnököt, ha az illető „legitim”, vagyis rendelkezik a hivatalosnak tekintett RMDSZ-vezetőség felhatalmazásával. Mert akkor egyrészt nem keltettek volna ellene féktelen kampányt saját hazájából, másrészt kordában lehetne tartani. Akkor bizonyos köröcskék kérésére szólni lehetett volna neki, hogy nyissa meg a lepecsételt ajtókat a régi kamarilla tagjai előtt, hadd válasszanak kedvükre emléktárgyakat. Sőt a „feljogosítványokkal” rendelkező új elnöknek eszébe sem jutott volna ilyen „diktatórikus” eszköz.
Távol álljon tőlünk a szándék, hogy Patrubány Miklósnak korteskedjünk. Ha választás előtt nem tettük meg, most értelmetlen. Fél esztendő kevés a mérlegkészítéshez, a méltatáshoz. Ki kell várni további olyan sikeres kezdeményezéseket, amilyen a külhoni állampolgárság. De a fél esztendő éppen úgy kevés a bojkotthoz is (amely mellesleg az első naptól tart). Legalább egy súlyos vagy több közepes kudarcot kellene kivárni ahhoz, hogy az elnökség anyaországi tagjai azt mondják: ez már tarthatatlan, mi most leülünk a székház előtti járdaszegélyre, és kivárjuk a tévéstáb érkezését.
Különösen nagy csalódást okozott Fekete Gyula. Az ő írásaiból az előző átkosban reményt merítettek az erdélyi magyarok (már akik hozzájutottak a Tükörhöz), hogy van valaki, aki gondol ránk, most pedig megválasztott és kötelességét nem teljesítő MVSZ-elnökségi tagként ott ül a budapesti flaszteren, és bojkottál egy erdélyi magyart.
Hát ez van. És az a szörnyű, hogy semmit sem tehetünk a jelenség ellen, mert az emberek adott koron túl nem nevelhetők, pláne ha a jóérzésre való felhívás ellentétben áll bizonyos érdekekkel. De kihasználhatjuk úgy, mint az ellenszelet a vitorlázók. Vegyünk hát egy éles kanyart. Hívjuk meg Fekete Gyulát, legyen az RMDSZ miniparlamentjének tagja. Ha ennyire belejött a bojkottba, az SZKT-ülések előtt biztosan kinéz magának egy kényelmes járdaszegélyt Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Csíkszeredában vagy ahova éppen öszszehívják a soron következő nagy jelentőségű tanácskozást, és a kapu előtt kivárja a gyűlés végét, vagy legalább a tévéstáb érkezését. Itt értelme volna a flaszter-sztrájknak. A tíz, és különösképpen az utóbbi négy kormányzási évben éppen elég kudarc halmozódott fel.

Télen színtelenebb, sőt komorszürke lesz az élet, mert a jelenleg visszafogott áremelések eszünkbe juttatják, hogy drága hazánk túlságosan rászolgál jelzőjére, mégis jó volna mielőbb túlesni a választási kampányoláson. Sokba kerül. Nekünk különösképpen.
Itt van például ez a nyugati utazás, amikor vezetőink felkérték a nagyokat, hogy a választások után nézzenek a román hatalom körme alá, nehogy csorbítsa szerény kisebbségi jogainkat. Pillanatig sem kétséges, hogy erre a figyelemfelkeltésre azért éppen most került sor, mert választások előtt látnunk kell vezetőink aggódó igyekezetét. Ha nem kampányfogásról lenne szó, akkor egy ilyen diplomáciai manőverre bármely más időszak sokkal alkalmasabb lett volna. A repülőjegyeket megrendelhették volna a választások után egy-két nappal, amikor számszerűsítve érzékeltethető az új román hatalom színárnyalata, vagy a történelmi jelentőségű utazást lebonyolíthatták volna az eddigi, demokratikusnak nevezett és az RMDSZ jelenlétével hitelesített kormányzat bármely kisebbségellenes intézkedése vagy szemhunyása nyomán. A „kiváló” alkalmak csak úgy hemzsegtek, ilyen volt a székelyudvarhelyi apácatelepítés állítólagos svájci támogatásból (vajon érdeklődött valaki arról, hogy Svájcban szokás-e keverni a kantonok lakosságát?), az önálló magyar egyetem újralétesítése és a közösségi javak visszaadása körüli bohóckodás, a kétnyelvű jelzőtáblák rendőri részvétellel történő bemocskolása, sovén hisztériát keltő tömegrendezvény Kolozsváron és Marosvásárhelyen stb., stb.
Most azonban, a politikai kakasviadalok amúgy is zagyva hangulatában a világba kiáltott zokszó ellentétes hatást vált ki. Nyugaton joggal kérdezhetik: Miért nem szóltatok, amikor azt hittük – és ebben a hitben megerősítettetek –, hogy Románia valóságos modell? Keleten pedig… Nos, itt semmilyen váratlan dolog nem történik. Az amerikai „akció” után megrongálták a fehéregyházi Petőfi-emlékművet, a román sajtó pedig szokásos módján felhördült és uszít: már megint mit akarnak a magyarok! Az amerikai utat ismertető sajtóértekezleten az agresszív kérdésekre visszakozni is kellett, hogy szó sincs Románia monitorizálásáról, csak megfigyeléséről. (Mintha a monitorizálás nem jelentene megfigyelést.)
A kampány hevében a magyar kormányt is kényelmetlen helyzetbe hozták. Azt mondták, hogy Németh Zsolt államtitkár állításával ellentétben az RMDSZ vezetősége a külhoni állampolgárság-igénylők aláírásgyűjtésének felkarolásával világosan kinyilvánította álláspontját az ügyben. Véletlenül éppen most… Miután évekig visszhangozták Horn Gyula és Kovács László hamis ellenérveit a katonáskodás, az adófizetés, a szavazás körüli állítólagos nehézségekkel, most hirtelen ellenkező „világos álláspont” körvonalazódik.
Mindkét kormányzatot meg kellene nyugtatni. Elmúlik a választási kampány, az RMDSZ bejut (vagy nem jut be) a parlamentbe, meghívást kap (vagy nem kap meghívást) a kormányba, elfoglalja (vagy nem foglalja el) az algoritmus szerint leosztott kormányzati hivatalokat, és azután minden visszazökken a régi kerékvágásba. Akkor is lesznek utazások Amerikába, de nemzetiségvezéreink nem fogják a romániai helyzet megfigyelésére késztetni az tárgyalófeleket, hanem majd az RMDSZ belső ellenzéke alatt fűrészelik tovább az ágat. A külhoni állampolgárság ügyét sem fogják erőltetni tömeges aláírásgyűjtéssel, sőt mindent elkövetnek, hogy egyszerű mezei tagok ne duzzasszák a világútlevéllel rendelkezők felső százainak sorait. Csak lábatlankodnának VIP-jeink előtt a határhoz vezető úton.

Két lista aláírásához járulnak ezekben a hetekben a kolozsvári magyarok. Az egyikkel kifejezik egyetértésüket, hogy Frunda György képviselje érdekeiket, ha Emil Constantinescu örökébe lép, a másikkal pedig azt igyekeznek bizonyítani, hogy létezik tömegigény a külhoni magyar állampolgárság iránt.
Akit az átlagosnál jobb emlékezőtehetséggel vert meg a sors, megint kínos helyzetbe került. Arra gondolhat, vajon miként fog vélekedni az állampolgársági kettősségről Frunda György, ha másodszori próbálkozását siker koronázza és bevonul a Cotroceni-palotába. Korábban ugye azt mondta, hogy nem lenne egészséges a határokon kívülről megkavarni a magyarországi választótestületi egyensúlyt a rengeteg kettős állampolgárral. Pedig senki sem kényszerítette ilyen nyilatkozatra (legalábbis tudomásunk szerint). Ha ő lesz minden román elnöke, még hevesebben – most már hivatalból – határoltatja el a romániai magyarokat a külhoni magyar állampolgárságtól.
Tehát ha jól tudunk kettőig számolni, könnyedén eljutunk a végeredményhez: az egyik listát felesleges aláírni. Hogy melyiket? Hát – mondjuk – azt, amelyiknek semmi hasznát nem látnánk. Mert minek nekünk külhoni állampolgárság, ha majd államfőnk rosszallásától tartva úgyis visszaadnánk az MVSZ és az RMDSZ Kolozs megyei szervezete által esetleg kiharcolt schengeni útlevelet? (Mellesleg: nem ez lenne az első álom, amelyből felébresztenek.)
Az aláírásra járuló kolozsvári magyarokat megfigyelve, egy másik szomorú összefüggésre is rádöbbenhetünk. Sokuknak az is anyagi erőfeszítésükbe kerül, hogy a város széléről (a külmunicípiumból) autóbusszal beutazzanak a Fürdő utca közelébe. Akinek nem hagy ki az emlékezete, azt megint kínozni kezdi a tudat, hogy hova jutott az utóbbi tíz, különösképpen a legutóbbi négy fényéves év alatt. Míg régebben egy kis rendőrállami tortúrával kétévente vígan kirándulhatott Magyarországra, addig mostanában saját érdekvédő vezetőivel is szembe kell szállnia röghöz kötöttsége elleni harcában, és ha nyer, akkor is vesztes marad, mert fizetésével esetleg Nagyváradig juthat, de csak akkor, ha abban a hónapban adós marad a lakásrezsivel.
Vajon eszébe jutott-e valakinek, hogy a mezei tagoknak meg kellene téríteni a szövetség érdekében kifejtett tevékenységgel járó költségeket? Például elszámolhatnák a buszjegyeket, amelyekkel az egyszerű tagok elfáradnak egy-egy szoboravatásra, választási kampánynyitányra stb. Nem egyébért, de vezetőink egy lépést sem tesznek „dekont” papírok nélkül. Amikor eldöntötték, hogy legyen saját államfőjelöltünk, járt a napidíj, útiköltség, ebédjegy, szállás. Úgyszintén elszámolták a benzinfogyasztást, amikor a Duna tévé stúdiójába igyekeztek, ahol arról győzködték a nézőket, hogy a kettős állampolgárság túl nagy kabát nekünk, vagyis azoknak, akiknek még nincs.
Megint ez a kínzó emlékezés! Hát miért nem telepszik végre a múltra a feledékenység homálya? Legalább most, amikor a Duna tévében a szövetségi elnök felesége bemondta, hogy nemcsak a Kolozs megyei, hanem más szervezetek is aláírásokat gyűjtenek a külhoni állampolgárság támogatására. Miért nem hisszük el, hogy végre minden jóra fordul? Csak azért, mert választási kampányban vagyunk? Vagy a hírszerkesztők hangja sem elég meggyőző?