Nits Árpád

Vegyes érzelmekkel kapcsoljuk be a vasalót, nehogy abból is választási kampányhírek zúduljanak ránk. Például olyasmi, amit nemrégiben Frunda György nyilatkozott a rádiónak, hogy miért ne lehetne Romániának magyar államfője, ha Nagyszebennek szász polgármestere van.
Az elnökjelöltség tehát komoly? Nem csak afféle demokratikus hancúrozás? Jó, hogy szóltak, különben mit sem sejtve szavazunk, hogy szövetségünk vezetőinek teljék kedve, és másnap arra ébredünk, hogy jelöltünk beköltözik a Cotroceni-palotába, toborozza az új testőrséget és a tanácsosi munkacsoportot, keresi az új romániai magyar sajtófigyelői referenst.
Ébredjünk! Szebennek azért lett szász polgármestere, hogy hátha jön egy kis márkasegély a városnak. Annyi forintot viszont nem lehet nyomtatni, amennyivel az egész Románia jóllakna.
Készüljünk fel: az előzményekből ítélve még rengeteg további döbbenet vár reánk. Az eddigi legnagyobbikat Tőkés László idézte elő, amikor elnökjelölt-jelöltnek jelentkezett (jó volna megtudni, kinek a sugallatára). Mintha nem ismerte volna az SZKT szavazógépezetének mechanizmusát. A jelöltállítás második nagy hökkenete Markó Béla mentegetőzése volt, amikor váratlanul (betervezetlenül, megbeszéletlenül, operettív testületekben leszögezetlenül stb.) őt is felkérték, játssza el az esélytelen versenyző szerepét. Ahelyett, hogy azt mondta volna: nem lehet, mert másként elődöntöttünk, azzal a kibúvóval hátrált meg, hogy ebben az időszakban nagyon lefoglalják a szövetségi elnöki teendők. Ha példáját más pártelnökök is követnék, majdnem üres maradna a mezőny. Elsőként maga Ion Iliescu lépne vissza, hiszen az SZDRP-nek igazán fontos dolga akadt: a jelenlegi kormányszövetségnek köszönhetően egyedül alakíthat kormányt, ha igyekszik. És ha a pártelnök nem fecsérli az idejét-erejét a választási csatározásokra.
Az elnökjelölési bohózat legnagyobb meglepetése a szavazás napjára várható. Az RMDSZ szavazótáborának nagyfokú megosztottsága vitathatatlan. Vannak városok, tájegységek, sőt egész megyék, ahol a parlamenti képviselőjelöltek egy-két elektorszavazatnak köszönhetően kerültek befutó helyekre. Majdnem 50 százaléknyi szavazó tehát ellenjelölteknek szurkol, akik egyaránt lehetnek vezetőségpártiak vagy ellenzékiek. Ha nem lennénk szorongatott helyzetben, egyes körzetekben a szavazók majdnem fele tartózkodna a szavazástól, így azonban várható, hogy a választások napján a kisebbségi összetartás az ellenszenves személyeket tartalmazó listákra is ráütteti a pecsétet. Az elnökválasztás első fordulójának azonban nincs tétje. A Frunda Györgyre leadott szavazatok csak a jelöltnek és jelölőinek, no meg azoknak szereznek örömet, akik a történtek (értsd: a sikertelen kormányzati szereplés) után is töretlenül bíznak a politikai elit politikai alkudozásaiban. Mások, akik a Neptun-vonal végét szeretnék látni, nem érdekeltek a neptunosok népszerűségének bizonyításában, sőt. Az elnökjelöltünkre leadott szavazatok tükrözik majd az erdélyi magyar szavazók megosztottságát. Hogy milyen mértékben, azt máris borítékolhatjuk: ha a parlamenti képviselők 7 százaléknyi szavazatot gyűjtenek össze, államfőjelöltünknek meg kell elégednie 3,65 százalékkal.
Érdekes, hogy erre nem gondoltak azok az SZKT-tagok, akik az „algoritmusnak” megfelelően eldöntötték, hogy Frunda legyen az elnökjelölt. Pedig itt volt a nagy alkalom annak bizonygatására, hogy Tőkés a megosztottság oka. Ha őt hozzák ki államelnökjelöltnek, a szavazótestület másik, mintegy 50 százaléknyi része hagyta volna üresen az államelnöki szavazólapot.

Két héttel ezelőtt a Prima TV iskolajavíttatási akciójának ürügyén felvetettük, hogy a bukaresti Ady Endre Líceum előcsarnok-mennyezetének megjavításához sem ártana mecénást találni, ugyanis a legutóbbi földrengéskor asztallapnyi vakolatdarab zúdult alá a magasból. Ha akkor valaki a helyszínen lett volna… És ha a következő vakolatzúduláskor a helyszínen lesz valaki… Sugalltuk, hogy Bukarestben tanyázó politikusaink és/vagy vállalkozóink követhetnék a román iskolák megsegítésére siető vállalkozók példáját.
Vajon történt valami? A kedves olvasónak van egy dobása… Hát persze, hogy eltalálta! A sajtónak pontosan ekkora ereje van. Főleg a sajtó eme részének. De azért csak fújjuk tovább a magunkét. Amíg lehet.
A bukaresti magyar iskolában, ahova több RMDSZ-vezetőnk járatta vagy járatja gyermekét, vagy ahol ő maga tanult vagy tanított, megszokottá vált az előcsarnokot körbehatároló zsineg, amelyen túl életveszélyes tartózkodni. A lyuk a plafonon foltozatlanul éktelenkedik. Pedig az aládúcoláshoz akadna némi cölöp és deszka a Hargitán kitermelt faanyagból. A zsineg egyébként hiába fityeg, csak arra való, hogy nebulók eggyel több tiltott gyümölcs ízével ismerkedhessenek. (Egyébként ez hasznos lehet, hátha néhányan politikusok lesznek.)
Rudolf Pufulete igazgató (aki több magyaros nevű kollégájával ellentétben románul csak azokkal beszél, akik nem tudnak magyarul) szomorúan jegyzi meg, hogy iskolakezdés előtt senki sem kérdezte, mire volna szüksége az iskolának. Pedig nemcsak a plafonnal van baj. Az egészségügyi hatóságok az épület állapota miatt nem adják meg a működési engedélyt. A repedezett szilárdsági szerkezet földrengéskor nagyon ártalmas lehet az egészségre. Érdekelt politikusaink közül senki sem érdeklődött az iskola állapotáról, pedig mint az iskolaigazgató mondotta, Markó Béla szövetségi elnököt új házassága révén most már rokoni szálak fűzik az iskolához.
Valaki epéskedhetne, hogy ha az idén az RMDSZ testületileg rávetette volna magát a bukaresti magyar iskola szilárdítására, akkor bezzeg azt mondanánk, hogy na ugye, mit meg nem tesz az ember a családért. Lehet, hogy ezt mondanánk. Mert valamit mindig kell mondani. Azt azért hozzátennénk, hogy ha a családi kapcsolat az előremutató cselekedetek kulcsa, akkor a kongresszusi határozatokhoz tessenek mellékelni valami hasonlóan ösztönző viszonyrendszert. Hátha úgy menni fognak a dolgok. De a bukaresti magyar iskola mai állapotát látva, egyelőre ehhez sem fűzhetünk sok reményt.
Az iskola tehát úgy kezdte a tanévet, hogy ha valaki – tanerő vagy diák – balesetet szenved az épület állaga miatt, a hatóságok az igazgatót állítják elő. Változásra csak egy év múlva lehet számítani. Akkor érik be az igazgató által nagyra becsült államtitkári igyekezet eredménye. Kötő József kiharcolta a világbanki támogatást az iskola teljes felújítására. Csak addig ne legyen földrengés. Vagy a szülők meg ne gondolják, hogy érdemes-e a nagyon távoli, romos iskolába járatni gyermekeiket.

Fokozódik a tolongás a koncsorban (értsd: a koncért sorban állók tömegében). Mint az előző átkosban (mert ugyan mi ez a mostani, ha nem egy újabb átkos korszak!), az üzletajtó előtt azok toporognak, akik a leghamarabb „ébredtek fel”, amikor az idealista nép azt hitte, hogy neki hasad a hajnal… A békésnek amúgy sem mondható zavarost most a sort felduzzasztó jövevények kavarják fel, akik azt állítják, hogy ők is itt voltak, de egy másik sorban is van fenntartott helyük, időnként átnéznek, hogy ott mit osztanak, pontosabban fosztanak. Így fonódik össze a politikai és a gazdasági üzletsor.
A hátsó raktárajtónál szintén zajlik a tülekedés, mint egykoron, amikor a szocialista hiánygazdaság legszánalmasabb országában mindent meg lehetett kapni pénzért vagy más fizetőeszközért. Most befutó helyeket lehet megfizetni a jelöltlistákon. Van miből. Az adófizető pénze és érdeke nem drága.
De hagyjuk az elvont morfondírozást. Ebben a választási kampányban van éppen elég konkrét ok a nekibúsulásra.
Az egyik éppen egy frissen érkezett sorálló, aki eddig a Világbankban leste ki az osztásmechanizmus legújabb kori szokásjogát. Éppen úgy, mint a magyar szocialisták nagy reménysége, Németh Miklós, akinek közben szintén tartották a helyét a hazai koncsorban. A párhuzam azért is félelmetes, mert mindkettő népszerű a választók körében, akik a fülükig dugják a homokba a fejüket, amikor a korábbi kártételekről esik szó.
Pedig értelmes emberek Teodor Stolojan életrajzából kiolvashatnák, hogy melyik oldalon áll. Most ne gondoljunk politikai értelemben vett oldalakra. Amelyik oldal nem akar leszámolni a múlttal, az csak rossz lehet, még akkor is, ha jobbnak nevezi magát (a most bukásra álló pártszövetség is jobbnak látszik, de hiába). Stolojan a 90-es évek elején bebizonyította, hogy a múlt átmentésének előretolt harcosa. Akkor, pénzügyminiszter korában, egy sajtóértekezleten újságírói kérdésre válaszolva kijelentette, hogy azért nem hajt végre értéknövelő pénzbeváltást, mert a forgalomban lévő pénzekre építi a privatizáció beindítását. További kérdésekre elismerte, hogy az árufedezet nélküli pénztömeg óriási inflációs nyomást gyakorol a gazdaságra, és azzal is tisztában van, hogy kiknek a kezében lehet a kétes eredetű finánctőke, de nincs mit tennie, a privatizációt valamivel el kell indítani.
Iliescu egykori pénzügyminiszterének dicstelen szerepe teljesen feledésbe merült. Miniszterelnöksége alatt ideje sem volt belebukni a saját maga által elindított folyamatokba, így kellemes emléket hagyott hátra. Pedig a pénzbeváltás elmulasztása végzetes hiba volt. Azzal jelentősen csökkenteni lehetett volna a 45 év alatt kitenyésztett, elképesztően buta, élősdi réteg gazdasági erejét, amely az eltelt évtizedben ország és világ előtt bebizonyította kártékonyságát. Stolojannak nem volt szüksége erre a szomorú tapasztalatra. 1989 előtt is pénzügyminisztériumi bennfentes volt, ismerte a pártaktivisták és szekusok társaságát, pontosan tudta, milyen eredményeket képesek elérni a sokoldalúan fejletlen kapitalizmus építésében…
Sokan úgy tartják, hogy a rendszerváltás 1989-ben hatalomba került kulcsfiguráinak meg volt kötve a kezük, csak azt tehették, amit a háttérből parancsoltak nekik a szekusok. De az is elképzelhető, hogy akadhattak volna olyan politikusok, akik az ország és a nép érdekében újabb palotaforradalmat valósíta-nak meg, lerázzák kullancsaikat, nem a kommunista nómenklatúrára, hanem azokra támaszkodnak, akiknek fizetésük több mint 30 százalékát 45 évig levonták szocialista felhalmozás címén. Vagyis a nemzeti vagyon jogszerű tulajdonosaira. Stolojan ezt nem merte, nem tudta, vagy nem akarta megkockáztatni.
És mit szóljunk a többi elnökjelöltről?!
Akkor már inkább jöjjön Isarescu. Ő legalább nem okozott annyi látványos kárt. És nem pendlizett több sor között, türelmesen kivárt a Nemzeti Bankban, amíg neki is kioszt valamit a sors.
*
A legkisebb károkozás kiválasztási elvét saját berkeinkben is alkalmazhatnánk. Ha az SZKT saját elnökjelölt állítása mellett dönt, kérjük fel erre a szerepre Hajdú Győzőt. Ő az utóbbi évtizedben aligha vádolható jogfeladással (főleg azért, mert egykori kollégái nem engedték döntésközelbe, de ezt most ne részletezzük). A magas vezetőségben volna, aki meggyőzze. Egyúttal azt is el lehetne intézni, hogy kampányát a felesége bonyolítsa le a Duna tévében. Akkor köszöntene be igazán a tavasz ebben az egyre családiasabb televízióban, ha a szövetségi elnök felesége mellé megérkezne a második fecske.

Minden pánikkeltő híreszteléssel ellentétben a politikai életben nem várható globális felmelegedés, így a széljárást a továbbiakban is majdnem százszázalékos valószínűséggel lehet előre jelezni. Várható például, hogy az MSZP és az RMDSZ vezetősége nem tartja kielégítőnek a külhoni állampolgárságra vonatkozó MVSZ-törvénytervezet előírásait. Így volt ez a státustörvénnyel, és miért ne fanyalognának ismét éppen azok, akik semmit sem tettek, sőt túl nagy kabátot emlegettek, amikor egykapus pályájukon pattogott a kettős állampolgárság labdája.
Az is megjósolható, hogy a történelem ezúttal némi fáziseltolással ismétlődik. Most az elsőrendű probléma a parlamenti választás, amíg az le nem zajlik, a politikai széltolók csak szőr mentén foglalkoznak a külhoni státussal. Ezt már hivatalosan is kinyilatkozták: előbb kerüljenek vissza a parlamentbe, lehetőleg a kormányba is, aztán majd meglátják. Így válik az eszköz fontosabbá, mint a cél. Ahogy a Bolyai-egyetem helyett a Petőfi–Schiller nem valósult meg, érdekvédelmezőnek nevezett szervezetünk vezetői ugyanúgy kiküzdik majd nekünk a román–moldovai állampolgárságot – persze szintén csak elvben. (Kivétel talán csak a Kolozs megyei szervezet, amely a választási kampány évében is talált időt problémamegoldásra: komoly szerepet vállalt a külhoni állampolgárság napirendre tűzésében.)
Némileg nehezebb a politikai széljárás-előrejelző dolga, amikor arra a kérdésre keresi a választ, hogy a továbbiakban gyakran várható-e derült égből törvénytervezet. Tájainkon az ilyesmi rendkívül szokatlan. A Magyarok Világszövetsége úgy terjesztette elő a külhoni magyar állampolgárság javaslatát, hogy előzőleg nem tartott nyolc operatív tanácsülést, tíz egyeztető és tizenkét szövetségi képviselői tanakodást, amelyből tizenegy határozatképtelenséggel zárult volna, tekintettel a legújabb típusú személygépkocsik szoros menetrendjére. Talán szokásba jön, hogy ezután demokratikusnak színlelt teketóriázás nélkül fognak végre valamit mozdítani az erdélyi magyarság érdekében, de ezt a lehetőséget nem merjük elkiabálni.
Sokkal könnyebb megjósolni a további politikai műviharokat. A Tőkés-dossziék minden évszakban többször japán vonatok pontosságával feltűnnek a Kárpát-medence egén, a „legkedveltebb napilapok”, az ÁVH és a szeku egykori (?) harcostársai legnagyobb kielégülésére. De ez így van rendjén. A politikai klímaváltozás ezen a téren okozná a legtöbb kárt, mert képzeljük el, mi történne, ha hirtelen megszűnne Tőkés László zaklatása. A szélcsendből arra lehetne gyanakodni, hogy a háttérben valami történt. A megingathatatlannak hitt püspök esetleg megígérte, hogy ezután munka- és szabadidejét kizárólag imádkozással tölti, úgy, ahogy több állítólagos nemzettársa is szorgalmazza immár tíz éve, és ennek fejében hagyják nyugton. Vagy ennél rosszabbra is lehetne gondolni. Például arra, hogy Tőkés felcsapott vállalkozónak, jól megszedte magát, és lefizette a zsarolókat. Meg aztán ebben az üzletágban nemcsak pénzzel lehet fizetni. Ki tudja, még mivel? Talán az, aki kipróbálta. Volt már arra példa, hogy kikezdett személyt hetekig rágtak, majd a kampány varázsütésre elnémult, és az illető megmaradt magas közjogi tisztségében.
Úgyhogy sokkal jobb, ha a politikai időjárásban tovább érvényesülnek a megszokott fuvallatok, Tőkés Lászlót is csak csepüljék kitartóan ellenségei, a normális emberek éppen ettől a kiszámíthatóságtól nyugodnak meg.

Napok óta egyéb sincs a Prima TV hírműsorában, mint düledező iskola. Ez az emberarcú kereskedelmi tévé a fejébe vette, hogy felrázza a társadalmi tudatot. Kampányának szalagcímet is kitalált, valami olyasmit, hogy gyermekeink jobbat érdemelnek.
Hát persze. Sőt sokkal jobbat érdemelnek. Ebben egyetértünk. Csak az a baj, hogy mi, akik túléltük a Scânteia egykori dohányellenes kampányát, nehezen bírjuk ki röhögés nélkül. A korabeli országos kampánynak valami ilyen szalagcíme volt: Dohányzol? A te bajod! De ne mérgezz bennünket is! (Ez az a kivételes eset, amikor az eredeti szöveg ostobaságát tükörfordítással sem lehetne híven érzékeltetni.) Amikor Románia legkedveltebb napilapjának jogelődje kitalálta magának az előrerágott csontot, az ország üzletei üresen kongtak, az emberek kopogó szemmel ődöngtek egyik sorból a másikba, és ha véletlenül belenéztek az újságba, azt kérdezték: a füstölés lenne az egyetlen megoldatlan probléma?
Most, ahogy körülnézünk, és csukott szemmel is megállapíthatjuk, hogy a korrupció és a politika virágzásán kívül minden romokban hever, úgyszintén feltehetjük a kérdést: csak a gyermekeink érdemelnek jobbat?
Ebből azonnal adódik az ötlet a többi tévéstúdiónak. Ha lépést akarnak tartani, máris elkezdhetik szociális kampányaikat. Az egyik rázendíthet arra, hogy munkásaink jobbat érdemelnek, és felkérhetnék a menő vállalkozókat, hogy vegyenek részt a munkahelyek renoválásában. Ebben az akcióban lenne egy kis szépséghiba, ugyanis megtörténhetne, hogy egy sikeres vállalkozó adományozna egy esztergakést annak a műhelynek, ahonnan korábban elmismásolt egy esztergapadot. De ajándék fognak ne nézzük a lovát.
Egy másik tévéstáb azzal a szalagcímmel indíthatna társadalmi lavinát, hogy parasztjaink jobbat érdemelnek. Igaz, ezzel a megfogalmazással bajok lennének, ugyanis ellenérzést szülne. Ezek?! Ennél jobbat?! Na jó, akkor mondjuk úgy, hogy földműveseink érdemelnek jobbat. És értelmiségieink is. Bár ők mintha egy kicsivel többet tehetnének ezért, hogy a politikusok ne vegyék át teljesen a szerepüket… Viszont mégis érdemes volna kipróbálni, vajon hány bankár dobná össze egyheti jövedelmének százaléknyi töredékét, hogy valamely kutatóintézetben kicserélhessék az ugyanolyan törött lábú székeket, amilyeneket az iskolákban is filmeztek.
A sort még hosszasan folytathatnánk, és természetesen eljuthatnánk ahhoz a tárgykörhöz is, hogy nyugdíjasaink jobbat érdemelnek, de a fennmaradó spáciumra szükségünk van, hogy a magunk háza táján is sepregessünk. A Prima TV akciójának van némi sikere. Akadnak üzletemberek, akik a felhívásra lelkesen válaszolva részt vesznek az iskolák padozatának felújításában, a vízcsapok megjavításában, a patkányok kiirtásában stb. Hogy ebben mennyi a humanista nekibuzdulás és mennyi a reklámlehetőség megragadása, azt ne firtassuk. A lényeg az, hogy néhány iskola jól jár. Milyen jó volna, ha néhány magyar iskola is jól járna! Hogy ne menjünk messzire politikusaink főhadiszállásától: a bukaresti Ady Endre Líceum előcsarnok-mennyezete az utóbbi földrengés óta lyukas. Nem kellene megvárni, hogy betapasztásából egy másik parlamenti párt sikeres üzletemberei kovácsoljanak választási tőkét.

Közeledik az idő, amikor megint kiosztják a feladatot nekünk, egyszerű szavazópolgároknak. Pedig hasznos útmutatások nélkül is tudatában vagyunk érdekeinknek, tehát felvilágosításunkra kár kidobni milliárdokat és elpöfögni néhány kiloliter benzint. A választási propaganda úgyis csak azoknak szól, akik anélkül is az RMDSZ-re szavaznának. Aki úgy érzi, hogy etnikai közérzetének, anyagi helyzetének rosszabbra fordulásához az RMDSZ vezetősége is hozzájárult, annak egyik fülén be sem mennek, a másikon ki sem jönnek a kiszínezett mérleg mutatószámai. Úgyszintén inkább a pusztába kellene kiabálni azokat a magyar szívhez szóló szavakat, amelyekkel az utóbbi tíz évben elcsángált falvakat céloznánk meg. Ahova már egyetlen magyar újság sem jár, ahol az iskolában nem hallható magyar szó, és ahol a hívek arra kérik papjaikat – vallásfelekezeti különbség nélkül –, hogy egy újabb keletű latin nyelven prédikáljanak nekik, mert a magyart éppúgy nem értik, mint őseik a középkorban a régi latint, oda az RMDSZ kampánystábja hiába visz plakátokat.
Mindezen túl a parancsolgatást is sérelmezzük. Attól tartunk, hogy egyesek súlyos szerepzavarban tévelyegnek, amikor azt képzelik, hogy mi, a választók az ő alkalmazottjaik vagyunk, akiket megszervezhetnek, mozgósíthatnak, megdolgozhatnak és végül céljaiknak megfelelően munkába állíthatnak. Ennek éppen az ellenkezője igaz. Az RMDSZ vezetői kenyerüket (és mindazt, amit vastagon rákenhetnek) nekünk köszönhetik, mi tettük oda őket, hogy érdekeinknek megfelelően dolgozzanak, mégpedig nagyon szigorú elvárásoknak megfelelően: önfeláldozóan tegyenek éjt nappallá, körülbelül úgy, mint egy válogatott keret tagjai valamely sportágban, éljenek céltudatosan, minden energiájukat vessék alá a közszolgálat érdekeinek, tartózkodjanak a kicsapongástól, pihenésük is egyetlen célt szolgálhat, azt, hogy felfrissült erővel vessék rá magukat a programban foglalt vagy az újonnan felmerült problémák megoldására. Majd ha átadják helyüket, bepótolhatják a kiesett világi örömöket.
Ezeket az elemi kívánalmakat nem foglaltuk munkaszerződésbe. Azt hittük, hogy a jóérzésre lehet bízni a munkaviszonyt. Sajnos ez nem működik ilyen egyszerűen. Az alkalmazott örökké alkalmazott marad. Ha nincs rajta a munkáltató szeme, hajlamos a lazsálásra, a kibúvókeresésre. A munkatervben – kongresszusi programban – foglaltakra objektív nehézségeket keres, a menet közben előadódó feladatokra pedig azt mondja, túl nagy kabát az nekünk, vagy ne lovaljuk bele az erdélyi magyarságot elérhetetlen álmokba. (Az előbbire a Bolyai-egyetem, az utóbbira a kettős állampolgárság lehet példa.)
Kulcspozíciókat betöltő vezetőink ezzel nemcsak magukat kényeztették el, hanem politikai vetélytársaikat is, akiket meg kellett volna dolgozniuk jogaink érvényesítéséért. A munkát számon kérni bátorkodó belső ellenzéket aztán együttes erővel próbálják elnémítani – szélsőségesnek kikiáltani –, hogy ne zavarja a békés együttlétet. Nem csoda, hogy az idei bálványosi–tusnádi összejövetel után egyes bértollnokok felrótták a „radikálisabb” részvevőknek a román alminiszterelnöknek okozott kellemetlen perceket. Tényleg, a többségi politikusok nincsenek ilyesmihez szokva. Pedig a politika nem apácazárda, nem kellene félni a kemény belemenésektől.
Száz szónak is egy a vége: ha kulcspozícióban lévő vezetőink egészséges szellemben viszonyulnának munkájukhoz, nem volna szükség választási kampányra. Valósággal tolonganánk a szavazóurnák elé. Így azonban majd megnézzük a jelöltlistát, és pecsételés előtt elgondolkozunk azon, hogy akik úgymond „hivatalból” befutó helyre kerültek, azok az utóbbi évtizedben, főleg a kormányzati szerepvállalással jelzett négy évben hányszor folyamodtak politikai munkamegtagadáshoz.

Budapesten az ellenőrök elcsíptek egy erdélyi polgárt elavult buszjeggyel. Szorult helyzetéből úgy próbált kihátrálni, hogy elmondta: régóta nem járt a lelki szempontból minden magyarok fővárosában, nem tudott a díjszabás megváltozásáról, jóhiszeműen használta fel a forintok között valutaként őrzött jegyet. Magyarázkodását nyilván nem kísérte siker. (Talán több esélye lett volna, ha nem kotyogja ki, honnan jött, és ha az ellenőr történetesen nem MSZP-s érzelmű, de most nem ez a probléma képezi mondanivalónk tárgyát.)
Lejárt buszjeggyel Budapesttől délkeletebbre sem tanácsos igénybe venni a közszállítási intézmények szolgáltatásait. De ha az egész világon így, visszamenőlegesen emelik a tömegközlekedési díjszabásokat, ez a gyakorlat akkor is közgazdasági szemérmetlenség. Ugyanis ha valaki korábban, tehát értékesebb, nagyobb vásárlóerővel rendelkező pénzzel megvásárolt egy buszjegyet, lényegében a közszállítási vállalatnak megelőlegezte a későbbiekben igénylendő szolgáltatást. A vállalat azt a pénzt azonnal, legjobb belátása szerint hasznosította. Tegyük fel, új autóbuszt vásárolt, amellyel magasabb minőségi szinten elégítette ki az utazóközönség elvárásait, és többek között erre hivatkozva emelte a buszjegy árát. Nagyobb bevételhez jutva még több új autóbuszt vásárolhat, még magasabb szinten elégítheti ki az utasok igényeit, még inkább növelheti bevételeit stb., stb.
Az lenne tehát a természetes, ha az ellenőrök a régi jegy tulajdonosának – befektetőjüknek – tisztelettudóan kezet csókolnának, és habozás nélkül kiszámítanák a buszjegy névértékének és kibocsátási idejének megfelelő kamatot, amit a jegy nélkül utazóktól jogosan bevasalt büntetésekből helyben kifizetnének. Minél régebben vásárolta a buszjegyet, annál nagyobb jutalomra lenne jogosult az utas, hiszen annál hosszasabban használták a pénzét.
Sajnos nem ez történik. A régi jegy tulajdonosával úgy bánnak, mint egy köztörvényes bűnözővel.
Félelmetes belegondolni, hogy hasonló jelenségek történnek a nálunk elhíresült befektetési és más fantombankokban. Minél régebbi a betét dátuma, annál nagyobb kamatot illene rá fizetni, ehelyett annál nagyobbat röhögnek a betétes szeme közé.
Persze van némi különbség a kétféle intézmény között. A fantombankokban korlátozott számú partner milliói, esetleg milliárdjai forognak kockán, míg a buszjegybörzén a játék filléres tételekkel folyik, több millió palimadár részvételével.
És még egy apró nüansz: az érvénytelenített bankbetétet bemutató balekot legalább nem büntetik meg.

Amikor Constantinescu bejelentette visszavonulását a politikai életből, Markó Béla kifejtette aggodalmát, hogy ez a lépés a választói hajlamokat még inkább balra sodorhatja. Pechére a közvélemény-kutatók éppen aznap mutatták ki Iliescu népszerűségének 10 százalékos zuhanását.
Ettől nem estünk kétségbe. A politikai éleslátásban és a közvélemény-kutatásokban körülbelül egyformán hiszünk, úgyhogy mindkét állításnak az ellenkezőjére sem vettünk mérget. Annál inkább elszomorít az elnöki sugallat, miszerint aggódnunk kellene a romániai baloldal előretörésétől. Az utóbbi négy esztendő kormányzása bebizonyította: számunkra mindkét oldal majdnem egyformán balszerencsés. Az Iliescu-uralom hat éve sem okozott több kárt a romániai magyar kisebbségnek, mint a demokratikusnak tartott pártok négyéves szövetsége. Önálló állami magyar egyetem éppúgy nincs és a marosvásárhelyi Bolyai-líceum jogos tulajdonosait éppen úgy szeparatistáknak tartják, mint Iliescu idején. A Székelyföldön folytatódott a katonaság, a rendőrség, a csendőrség és a papság betelepítése, sőt a csíkszeredai ortodox püspökséget éppen ebben a kormányzási időszakban hozták létre, amikor állítólag az európai normák szellemében nem szándékoztak beavatkozni a települések etnikai összetételébe. A helyhatósági választások eredményei alapján pedig sejteni lehet, hogy az utóbbi négy évben több erdélyi magyart ösztökéltek kitántorgásra, mint 1990–1996 között.
Persze nem sírjuk vissza a hatalomba a marosvásárhelyi pogrom kitervelőit, és megtesszük, ami rajtunk múlik, hogy a választásokon ne hajtsuk a malmukra a vizet. De nem kell olyan nagyon rettegnünk tőlük. Nem sokkal roszszabbak a Deákné vásznánál, miattuk ne nyúljunk a vándorbothoz.
Számunkra sokkal nagyobb veszélyt jelentenek a magyarországi balosok. Ők írták alá Iliescuval a „kiherélt” alapszerződést, hetet-havat összehordtak a kettős állampolgárság ellen, propagandakampányt indítottak – bizonyos erdélyi magyar körök támogatásával – a Bolyai-egyetem megtorpedózására, nehogy néhány forinttal és vendégtanárral megsegítésére kényszerüljenek stb., stb., stb. De ez még mind semmi ahhoz képest, hogy áldatlan ügyködésük akkor is tartós következményekkel jár, ha a gondviselés távol tartja őket a kormányzástól. Annyira belenevelték a magyarországi közvéleménybe a határon túli magyarok iránti ellenszenvet, hogy az anyaország most szívélyesebben fogadja a kínai (maoista) betelepülőket, mint az erdélyi (magyar) vendégmunkásokat. Ellenzéki pozícióból is hatékonyan folytatják nemzetbomlasztó mesterkedésüket. Kötekedésük a státustörvénnyel csak a jéghegy csúcsa, a mélyben, a tapasztalt aktivistahálózat segítségével „embertől emberig” folyik a meggyőzőmunka arról, hogy a Fidesz-kormányzat feleteti a magyar kenyeret a székelyekkel, akik a balosok szerint nem is igazán magyarok.
Furcsa, hogy emiatt az RMDSZ hivatalos vezetősége egyáltalán nem aggódik, sőt hatalomféltésből a jelenlegi kormányzatot bírálgatja, és ezzel a baloldalt támogatja. Pedig mindenki számára világos, hogy ha két év múlva újra kormányváltás lesz Magyarországon, a kapitalizmus építéséhez visszatolakodó szocialistáktól semmi jót sem várhatunk. Pontosabban: csak rosszat várhatunk. Még pontosabban: sokkal több rosszat várhatunk, mint Iliescuéktól. Kovácsék a NATO-ban és az Európai Unióban egy mukkot sem fognak szólni az érdekünkben, sőt minden „éberséget” elaltatnak a román kisebbségmodell elismerésével. Érdekvédő szövetségünk vezetőinek inkább erre a veszélyre kellene figyelniük. Ha tudnának. Ha a „csodás” kisebbségmodell találmányi szabadalmán nem lenne ott a kézjegyük.
Ezért is jó volna végre újakat állítani az élvonalba.

Miután közhírré tették az újabb rágódnivalót, hivatalos állásfoglalások formájában temérdek sületlenség hangzott el Emil Constantinescu államfő politikai visszavonulásáról. A mi nevünkben is. Ezért jó volna tisztázni, hogy számos romániai magyar választópolgár számára már régóta nem képezi mérlegelés tárgyát az, hogy egykori legfőbb reménységünk menynyire rossz vagy kevésbé jó politikusi alkat. Miután a kézdivásárhelyi népnyúzó milicistát a forradalom hősévé avatta, sokunkban megérlelődött a gondolat, hogy többé nem szavazunk egyik elnökjelöltre sem. Így legalább utólag nem röhögjük szembe saját magunkat. Egyelőre olyan a helyzet, hogy Románia elnöke nem lehet a mi elnökünk is. A jelenlegi politikusi felhozatalból nem mutatkozik számunkra is megfelelő emberanyag.
Ez persze roppant távol áll az RMDSZ hivatalos álláspontjától, hiszen ha a romániai magyarok nem szavaznak valamely elnökjelöltre, nincs kinek benyújtani a számlát – politikusi zsargonban szólva: szövetségünk nem kerül alkupozícióba. Ám sokunknak elege van a politikai alkudozásokból. Ezek az egyezkedések úgy kezdődnek, mint a hetivásárok: minden csillog-villog a csecsebecséktől, aztán mire felocsúdunk, maradunk a Petőfi–Schiller-féle készleten felüli selejttel, a többi áru pedig eltűnik. Elviszik. Hogy hova, azt csak sejteni lehet, amikor olyan hírek kelnek szárnyra, hogy egyes szenátori listavezetői helyek kikiáltási ára 500 millió lej.
Erre célozhatott Emil Constantinescu, amikor leköszönő beszédében többek között undorára hivatkozott. Megértenénk, ha kísérletet tenne a közélet megtisztítására ezektől a piszkos pénzektől és emberektől. De ehelyett közvetlenül visszavonulásának bejelentése után a kisnyugdíjasok helyzetén próbált segíteni. Őket is „milliomossá” tette. Ceauşescu 1989. december 21-én hasonlóképpen egy százassal ígért nagyobb minimálbért. Egyik leköszönő elnök sem vette volna észre, hogy a rablógazdaság legmegalázottabb rétegein egy százas nem segít? Olyan, mint a fuldoklónak nyújtott pót-szalmaszál. Cinizmusnak vehető. És ebben az „akcióban” felzárkózik MugurIsarescu, a jobboldal legújabb üdvöskéje, akit annak idején Iliescu nevezett ki bankkormányzóvá, és aki Theodor Stolojan egykori pénzügyminiszterrel együtt mulasztotta el a,90-es évek elején a legpiszkosabb pénzek semlegesítését egy stabilizáló pénzbeváltással. A teljes választékhoz tartozik persze Ion Iliescu és Teodor Melescanu, és ezek után csak azt mondhatjuk, hogy ha románok volnánk, akkor sem találnák megválasztásra érdemes elnöknekvalót.
Egyetlen esetben talán még visszatérhet az ország fényes távlataiba vetett reményünk: ha Constantinescu gesztusa a politikusi kaszt túlvastagodott rétegében tömeges visszavonulást váltana ki, ha eltűnnének a politika kupecei, dzsipes, műkedvelő „szakértői”, és általánossá válna az új politikai vonalvezetés, a kiútkeresés. Nagyon ideje volna, hiszen a világtörténelem legnagyobb gazdasági válsága mindössze négy évig tartott, míg ez a mostani, romániai, tíz év alatt sem érte el a szakadék fenekét.
Az általános megújulásban szívesen látnánk egy új RMDSZ-politika színre lépését is, amely megszakíthatná az első titkos neptunfürdői alkudozás óta hömpölygő kudarcsorozatot. Akkor elnökválasztásra is örömmel elfáradnánk.
Nem a mi hibánk lesz, ha az álmodozással maradunk.

Még sokáig foglalkoztatni fogja a politikai kenyérmunkásokat az idei helyhatósági választások iránti érdektelenség. Előreláthatóan az őszi parlamenti és elnökválasztás idején a jelenség megismétlődik, tehát a jövő évben is lesz min rágódni.
Mint ilyenkor szokás, legalább két változatban dolgoznak ki hivatalos magyarázatot: az egyik sajtónyilatkozatokhoz, a másik belső használatra készül. Az első változat díszpéldányaival már volt alkalmunk találkozni. Ezek szerint így is teljes a siker, az itt-ott megmutatkozó hiányosságokért a politikai ellenfél a hibás, amely illetlen viselkedésével összezavarta a központi bizottságokban megkevert kártyákat, továbbá a máris begyűrűzött nyugati divat, hogy az ítélőképes lakosság alig harmada bizonyul aktív szavazónak.
A belső használatra készült elemzésekben ennél sokkal őszintébben kellene feltárni a valóságot, de attól tartunk, hogy az öncenzúra erősen visszafogja a politikai hivatalnokokat. Hiszen végső soron ők is csak alkalmazottak, akik ráadásul nemcsak láncaikat veszíthetik el, ha a főnök megharagszik. Márpedig a főnök bizonyára megorrolna, ha a választások tömeges bojkottjának okaként szerepelne az elemzésben az, hogy őt bizony a széles néptömegek utálják.
Meglehet, hogy Nyugaton is sokan azért tartózkodnak a szavazástól, mert a politikusok nem vívnak ki általános rokonszenvet. De ott a távolmaradók nagy többsége azért nem szavaz, mert az évtizedek során azt tapasztalta, hogy beleszólása nélkül is jól mennek a dolgok. Bejáratott társadalmi rendszereken egy politikusi csoport – legyen az régi vagy új – nem képes észrevehető mértékben rontani. Sőt az olasz példa bebizonyította, hogy a kialakított-kialakult automatizmusok akkor működnek a legjobban, amikor a politikusok nem piszkálnak bele a társadalmi gépezetbe: az olasz polgár abból érzékeli a kormányválságot, hogy erőteljes gazdasági fellendülés kezdődik.
Nálunk azonban a helyzet ennek éppen az ellenkezője. Mennél aktívabbak a politikusok, annál szédítőbb a gazdasági mélyrepülés. Ha gyorsabb dzsipekkel száguldoznak a törvényhozói, a végrehajtói, az igazságszolgáltatási és a titkosszolgálati hatalom vezetői, nemcsak a közutak közveszélyesebbek, hanem az adófizetők zsebéből is gyorsabban fogy a pénz.
A tíz esztendő alatt volt alkalmunk kipróbálni mindkét garnitúrát: azt a csoportot, amelyik a Moszkvában tanult társadalomtudományt alkalmazná a hazai kapitalizmus építésében, és a másikat is – benne az RMDSZ vezérkarával –, amely nyugati vonzalmaira hivatkozva jobboldalibbnak nevezte magát. Mindkét mutatvány siralmas volt. Egyik társaság sem képes kitermelni magának az anyagi fedezetet, sőt mindkettő jelentős társadalmi tartalékokat élt fel, de ez nem akadályozta abban, hogy saját jólétének biztosításáért egyre mélyebben nyúljon az adófizetők zsebébe. És ez még mind semmi. A felső tízezer fényűzését a legszegényebb nép is elviseli. Az utóbbi évtized hatalmasai abban vétkeztek a legsúlyosabban, hogy elszaporították az élősdi rétegek széles „középosztályát”: a bankárokét, a különféle biztosítókét, köztük az egészségbiztosítókét, akiknek mesébe illő fizetéseket engedélyeztek, és mivel ehhez nem elég az aktív lakosság tagdíja, a nyugdíjasok megfejésére külön törvényt alkottak, a befektetőügynökökét, a betétesekét, akik – ha nem üt be idejében a csőd – uzsorakamatokat vágnak zsebre többnyire kétes úton szerzett pénzek után stb., stb., és végül, de nem utolsósorban az ügyvédekét, akik nélkül maholnap a legelemibb jogainkat sem gyakorolhatjuk, mert a törvényeket úgy alkotják meg, hogy azok csak pereskedéssel működnek.
Itt van például a különböző jogcímen eltulajdonított ingatlanok visszaszolgáltatása vagy a jogos tulajdonos kárpótlása. Normális törvény esetén az egykori háztulajdonos elmenne a község- vagy városházára és iktatná igénylését (nem kérvényét!), amire a hivatalnak a törvényes harminc napon belül válaszolnia kellene, de nem ám objektív nehézségekkel, hanem visszaszolgáltatott ingatlannal, vagy ha erre nincs mód, például azért, mert a hivatal az ingatlant eladta, akkor annak árával. Ehelyett az ingatlan visszaigénylőjének első útja az ügyvédhez vezet, aki azzal kezdi, hogy nehéz ügy, de mindent megtesz. Miért nem tett meg mindent a maga idején a törvényhozó? A magyarázat egyszerű: a törvény kellett, mert a Nyugat elvárta, de azt nem követelte meg, hogy működőképes legyen. Így a visszaszolgáltatandó ingatlanok sorsa függőben, a kárpótlás pedig a hivatal pénztárában (vagy valamilyen „befektetői alapban”) maradhat mindaddig, amíg egy újabb hatalomváltás ki tudja, mit hoz. Esetleg rendszerváltást is.
Az ügyvéd után következik a bíróság. Ha Romániában minden vállalat bezár, a törvényszékek akkor is teljes üzemben működni fognak. Illetve akkor is látszólag fognak üzemelni. A perek ugyanis nagy rössel elkezdődnek, de nem fejeződnek be (kivéve az etnikai koncepciós pereket). Mint ahogy a Caritas-perek és a korrupciós ügyek tárgyalásai is rendszerint elnapolással érnek véget. Furcsa mesterség az igazságszolgáltatás. Érdekes volna, ha a sebészek is hetekkel, hónapokkal elhalasztanák a műtét befejezését. Talán éppen ez a cél: minél több az elvarratlan szál, annál nagyobb az ügyfelek száma. A várószobában, vagy a temetőben – az az illeték szempontjából szinte mindegy.
A választópolgárok megfigyelhették, hogy nálunk a tömeges elnyomorodással arányosan emelkedik a hatalom képviselőinek étvágya, és ezzel együtt az élősdi „középosztály” kapzsisága. Minél kisebb a termelők fizetése, annál nagyobbak a fizetésadóból származó jövedelmek. És ezzel a felfedezéssel nagyon sokak számára meg is szakadt a kapcsolat a közélettel. Újság-előfizetésre már rég nem jut az átlagpolgárnak, az újabb gazdasági stratégiák pedig elvezettek az utolsó „luxuskiadások” felszámolásához: tömegesen mondják le a kábeltévé szolgáltatásait. Marad – még – az antennával fogható műsor, ami a Király-hágón túli területen egyet jelent az információs elcsángósodással. Ezért szánalmas egyes vezetőink panaszkodása, hogy rajtuk kívül mások is beleszólhattak (még!) a választók irányításába, sőt magyarországi politikusok közvetlenül besegítettek bizonyos ellenjelölteknek. A szavazók közül egyre többen észre sem vehetik, hogyan alakulnak a Duna-tévében a családi viszonyok.
A valóban őszinte elemzések feltárnák, hogy az átlagpolgár akkor tolongana az urnákhoz, ha politikusaink a pozícióőrzésre fordított energiákat nemes ügyek szolgálatába állították volna, szolgálva az életszínvonal emelését, vagy legalább a négy évvel ezelőtti szinten tartását. Ennek a tanulságnak azonban csak akkor lenne értelme, ha nem maradna titkosított belső forgalomban – és természetesen konzekvencia nélkül.

Aligha merte volna valaki a nyilvánosság előtt kijelenteni a balszerencsés polgármester-választás eredményhirdetésekor, hogy az idei helyhatósági választások egyik legnagyobb nyertese Kolozsvár. Azóta azonban mind a városi, mind a megyei tanácsban bebizonyosodott a Funar- és Nagy-Románia Párt-ellenes nagykoalíció működőképessége. A megegyezésnek megfelelően mindkét helyi hatóságban az elképzelhető legnagyobb szavazataránnyal választották meg a magyar alpolgármestert, illetve alelnököt, majd a városi tanácsban olyan „házszabályt” fogadtak el, amely felér a polgármester felfüggesztésével.
Megismétlődött az RMDSZ meghívása a kormányba, csak persze kicsiben, és egészen más feltételek között. Most nem barátságosan mosolygó, úgynevezett természetes szövetségesek tárták szélesre az ajtót azzal az előrelátható hátsó szándékkal, hogy gyertek csak, gyertek, aztán kaptok Petőfi–Schillert, meg olyan tárcát (egészségügyet), ahol még Băsescu is lehetne szép, de okos nem. Ezzel szemben a helyi kormányalakítás előtt olyan fenyegetés hangzott el, hogy aki bemerészkedik az ordasodúba, azzal feltörlik a padlót. Az RMDSZ Kolozs megyei szervezete mégis vállalta a kockázatot, és az érvek között sok minden elhangzott, csak az a neptuni tétel nem, hogy más alternatíva nincs is.
Más tekintetben is különbözik ez a kormányba lépés az előzőtől. A Kolozs megyei szervezet nem nevezhető az RMDSZ átlagos közös nevezőjének. Kolozsváron szerveztek már olyan lakossági fórumot, amelyen a hivatalos vezetőség csak megfigyelői szinten képviseltette magát, nem mert szembenézni a felvetésre kerülő problémákkal. A Kolozs megyei magyarság általában érzékenyen reagál minden tájba simuló tendenciára, nem dől be a kompromisszumpolitikusoknak. Szervezetten tiltakozott, amikor az RMDSZ vezetői gyermeteg ellenvetésekkel – egyébként sikeresen – próbálták leseperni az asztalról a kettős állampolgárság ötletét, és akkor sem válaszolt dísztáviratokkal, amikor felméréssel és SZDSZ-sajtóakcióval bizonygatták, hogy nincs is szükség Bolyai-egyetemre. Az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének legtöbb vezető egyéniségét nem lehetne meghívni egy titkos neptuni egyezkedésre, és ezt a helyi szövetségesek jól tudják róluk. Mégis megszületett az egyezség, abból az őszinte felismerésből kiindulva, hogy a partnereknek szükségük van egymásra. Az RMDSZ a nyolc, illetve tíz tanácsossal a városi, illetve megyei tanácsban egymagában semmit sem érhetne el és semmit sem akadályozhatna meg, viszont a szövetségesek sem érhetik el céljaikat a magyarok frakciójának megkerülésével. Emellett a jelenlegi nemzetközi helyzetben az RMDSZ-szel megkötött szövetség a város és a megye hajtómotorja lehet, amelyre a nyolcévnyi nacionalista elszigetelés után életbevágóan szükség van. Ezt Ioan Rus SZDRP-s megyei tanácselnök, a város egyik legjelentősebb, nyugati kapcsolatokban rendkívül érdekelt vállalkozója is felismerte, és bátorító politikai nyilatkozatokkal üdvözölte a kolozsvári magyarok képviselőit a megyei tanácsban.
Szívesen folytatnánk a távlatok ecsetelését, mert a többség részéről érkező bármely barátságos jeltől még mindig – a tíz év során történtek után is – képesek vagyunk lázba jönni, de jobb, ha nem kiabáljuk el. Még csak annyit: reméljük, az RMDSZ helyi szervezete nem esik a „központiak” hibájába. Mindvégig tudatában lesz annak a hozadéknak, amelyet jelenléte biztosít a helyi hatóságokban, és ennek fejében nem restelkedik ellenszolgáltatást igényelni. Nem sokat. Nem kell feszíteni a húrt. De már az is nagy siker lesz, ha az RMDSZ tanácsosai megakadályozzák a helybéli magyarság további kisemmizését, elűzését.

Borzasztó nagy a gond a nemi kisebbségekkel. Úgy néz ki, hogy az eurós, a nyugati, az atlanti, a kontinentális, az azon is túli és általában mindenféle csatlakozáshoz megoldottuk a termelés, az életszínvonal, az oktatás, a nyugdíjellátmány, a nemzeti egyenjogúság stb., stb. öszszes problémáját, csak a homoszexszel nem bírunk zöld ágra vergődni. No meg a környezetvédelemmel, de annak megoldását legalább a nemzeti egyház nem tiltja. Ha nem vigyázunk, az öröklött vagy szerzett különleges vonzalmakkal rendelkező kisebbségekhez tartozó egyéneken fog állni vagy bukni befogadásunk.
A megoldás pofonegyszerű: a nemi kisebbségek képviselőit be kell vonni a kormányba.
Pillanatig sem kell attól tartani, hogy attól kezdve sorozatban születnek a homokosvédelmi törvények. Hozzánk közel álló példából tudjuk, hogy éppen ellenkezőleg: miközben a világban gyorsan elterjed a hír, hogy Románia modellértékűen megoldotta a nemi kérdést, a rendfenntartó közegek tétlenül elnézhetik, hogy a homokosok kriptogramjait fényes nappal teljesen ismeretlenül vigyorgó tettesek bemángálják szurokkal vagy a trikolór színeivel.
Időnként tanúi leszünk a különleges nemi hajlamokkal rendelkező egyéneket képviselő kormány-tisztségviselők követelőzéseinek. (Azért kell ilyen hosszasan megnevezni őket, hogy kitűnjön: kollektív jogok márpedig nemi kérdésben sincsenek. Gyakorolják egyénenként.) Előfordulhat, hogy önálló állami tudományegyetemet akarnak, és hogy az általuk képviselt tömegeknek aktivitási potenciáljukat bizonygassák, a kormányból való kilépéssel is fenyegetőznek, de semmi vész, sürgősségi kormányrendelettel azonnal meg kell ígérni nekik a multibuzi egyetem létrehozását. Ebben az újszerű intézményben koedukációs elvek érvényesülnének, együtt tanulnának a magukat lányoknak érző fiúk a fiúérzelmű lányokkal, persze a munka nyelvén, hogy a nemzeti büszkeség se sérüljön. Ez a közismert megoldás annyi párkapcsolati ellentétet okozna, hogy azok feloldása eltartana a nemi kérdés valóban végleges megoldásáig, vagyis a világ végéig.
A nemi kisebbségek kormányba való bevonásával lappangó problémák is megoldódnának. A művelt világ nagyvárosaiban zajló homoszexuális fesztiválokat látva elképzelhetjük, hogy idehaza is egyre többen vallják majd magukat nyíltan gaynek vagy leszbinek. Magas választott tisztségekben is teljes nemiségükben megnyilvánulhatnak. (Most derült ki valami Ceauşescuról: ki tudja, hány szeretőjét juttatta fontos pozíciókba, és azok ott lehetnek az átmentett nómenklatúrában...) Újraválasztásukhoz azonban szervezetük nem tudná mozgósítani az egyébként minden lényeges kérdésben homogén választótestületet, annyira el volna foglalva a kormányzati tisztségek őrizetével. Így előbb-utóbb a helyhatósági szintekről is kiesnének azok, akik perverz ötleteikkel rég gyanúsakká váltak.
Szóval tessenek bátran alkalmazni, a módszer kipróbáltan működik. Egyetlen akadály az lehet, ha kizárólag a nemzeti kisebbségek bepalizására szabadalmazták.
Valaki epéskedhetne, hogy ha az idén az RMDSZ testületileg rávetette volna magát a bukaresti magyar iskola szilárdítására, akkor bezzeg azt mondanánk, hogy na ugye, mit meg nem tesz az ember a családért. Lehet, hogy ezt mondanánk. Mert valamit mindig kell mondani. Azt azért hozzátennénk, hogy ha a családi kapcsolat az előremutató cselekedetek kulcsa, akkor a kongresszusi határozatokhoz tessenek mellékelni valami hasonlóan ösztönző viszonyrendszert. Hátha úgy menni fognak a dolgok. De a bukaresti magyar iskola mai állapotát látva, egyelőre ehhez sem fűzhetünk sok reményt.
Az iskola tehát úgy kezdte a tanévet, hogy ha valaki – tanerő vagy diák – balesetet szenved az épület állaga miatt, a hatóságok az igazgatót állítják elő. Változásra csak egy év múlva lehet számítani. Akkor érik be az igazgató által nagyra becsült államtitkári igyekezet eredménye. Kötő József kiharcolta a világbanki támogatást az iskola teljes felújítására. Csak addig ne legyen földrengés. Vagy a szülők meg ne gondolják, hogy érdemes-e a nagyon távoli, romos iskolába járatni gyermekeiket.

Kolozsvárról is felhívták a Kossuth rádió Beszéljük meg című műsorát, amikor a helyhatósági választások kimenetele volt a téma. A betelefonáló félreérthetetlen célja az volt, hogy a szerencsétlen kolozsvári és marosvásárhelyi polgármester-választást kapcsolatba hozza a magyar kormány egyes tagjainak erdélyi látogatásaival.
A felvetésben semmi újszerűség sincs. Für Lajos 1992-es nyilatkozata óta sulykolják a fejekbe, hogy a román nacionalizmus minden gonoszkodása legalább részben magyar politikusok megfontolatlan lépéseinek tulajdonítható. A romániai magyar kisebbség iránti gondoskodás legapróbb jelére mindig elhangzik az aggályoskodás, hogy nem kellett volna most, hiszen éppen választási kampány előtt, közben, után stb. vagyunk… Állítólag mi akkor lennénk a legboldogabbak, ha a magyar kormány olyan taktikusan törődne velünk, hogy mi magunk sem vennénk észre.
Azt is megszoktuk, hogy ezzel szemben a jogok feladása bármikor időszerűnek tekinthető. Választási kampány teljében írták alá a román–magyar alapszerződést, de senki sem telefonált a rádiónak, hogy miért éppen akkor látogatott Horn Gyula és Kovács László Temesvárra.
A mostani betelefonálásnak azonban volt egy kivételes szépséghibája. A helyhatósági választási kampányt megelőzően nem csak kormánypárti magyar politikusok jártak Erdélyben, sőt a román nacionalisták éppen az SZDSZ-delegáció egyik tagjának nyilatkozata nyomán kavarták fel a legnagyobb port. (Egyébként az is érdekes, mekkora RMDSZ-protokoll járt ki Marosvásárhelyen az ellenzéki politikusoknak. Bezzeg amikor a Fidesz ellenzékben volt, küldöttsége számára nem jutott hivatalos idő.) Meglehet, hogy a betelefonáló lemaradt erről az eseményről, a műsorvezető azonban hivatalból emlékeztethetett volna az SZDSZ-küldöttség marosvásárhelyi szereplésére. Közmondásosnak tartott tárgyilagosságát és azt bizonyította volna, hogy a közelgő romániai parlamenti választások kampányának idején nem csak a kormánypárti magyar politikusokat akarják távol tartani Erdélytől.

Visszafogottabb morgás kísérte a két szavazási menetet, hogy az erdélyi magyarság miért nem szavazott kellő mennyiségben az RMDSZ jelöltjeire, urnazárás után pedig elindult a nyílt szemrehányás áradata. A választópolgárnak, a nép egyszerű fiának védekeznie kell az alaptalan vádaskodással szemben, mert a baklövésekért nyolcvan százalékban vezetői okolhatók.
Hogyan? Ezt eddig nem tudták? Nem olvasnak társadalomtudományi leckéket? Hát akkor mit olvasnak? Pénzt? Elnézést, hogy éppen ez jutott eszünkbe, de nemrégiben, amikor a parlament lelkesen megszavazta magának a nyugati fizetésszintet, és ezt a keleti nyomorba süllyesztett választók rossz néven vették, egyik RMDSZ-képviselőnk így érvelt: amelyik nép nem becsüli anyagilag is vezetőit, az nem érdemli meg őket. Adolf Hitlernek is volt egy hasonló vesszőparipája, de nem ám a választások előestéjén, hanem akkor jutott eszébe, amikor visszavonulni készült a köz- és magánéletből. Érdekes volna felmérni, mennyire befolyásolta a választói hangulatot a politikusok anyagi önbecsülésének újabb gátlástalan megnyilvánulása.
Tehát a nép egyszerű fia (a továbbiakban NEF) ne vállalja „fel” a vezetők hibáit. Nem ő bakizott akkor, amikor választani kényszerült a „Központi Bizottság” kedvencei és a függetlenek között. A függetleneket, akik többségükben az RMDSZ alapító tagjai, nem a NEF marta ki a szervezet vezető pozícióiból. És a NEF nem tehet arról, hogy a hatalmi díjbirkózásban néha az alulmaradtakkal rokonszenvez. A lelátók közönsége sem a bírónak ad igazat, ha az szándékosan vagy merő rövidlátásból szabadrugdosást ítél.
A NEF értetlenkedve állt olyan jelenség előtt is, hogy az RMDSZ vezetősége részéről szemernyi nagyvonalúságot sem tapasztalt a választási kampányban. Székelyudvarhelyen például nyilvánvaló volt a függetlenségbe kiszorított polgármester népszerűsége, a kampánystratégák mégsem mondták: jól van na, legyen meg a NEF akarata.
Úgyszintén nem a NEF a hibás azért, mert Marosvásárhelyen egy szabaddemokratának nevezett párt – nomen est omen – elvitt néhány száz szavazatot. Honnan tudja a NEF, hogyan néz ki a kakukktojás, amikor esetenként az RMDSZ is éppen olyan pettyes (értsd: neptunos)?
A NEF arról sem tehet, hogy a választási kampány teljében javában folytatódott a kiszorítósdi. Ebben a pankrációban többek között elcsattant olyan pofon is, hogy Kincses Előd rosszul szervezte a kampányt, mert nem ragasztott plakátokat. Kincses felfüggesztése előtt Nagyváradtól Kézdivásárhelyig egyetlen plakát sem volt látható, de nem ez a lényeg. Mutassanak a NEF-nek valakit, aki bosszúból azért nem szavazott Fodor Imrére, mert az optimális kampányidőszakban pillantása homlokterébe nem került egy plakát. Sőt a NEF többre becsült volna egy szerényebb, takarékosabb kampányt. Főleg ebben a nagy nyomorban. Azt a pénzt okosabb dologra fordíthatták volna.
Az sem varrható a NEF nyakába, hogy nem ül itthon, amikor szavaznia kell. A NEF arra megy, amerre vezetői jelzik a követendő utat. A NEF sohasem a saját feje után eredt neki a nagyvilágnak. Vezetői vagy kertelés nélkül kimondták, hogy elfogyott a regimentjük, vagy azt állították, hogy a kompromisszumokon kívül semminek sem jött el az ideje, és ez is elég ok a menekülésre.
Még hosszasan lehetne sorolni a választói közömbösség okait, amelyek nem a mostani választási kampányban, hanem az évtizednyi politizálásban gyökereznek, de a méltányosság kedvéért tisztáznunk kell azt is, mi az a húsz százalék, amelyért a NEF hibáztatható. Ez a hibaszázalék arra a közmondásra vezethető vissza, hogy minden nép megérdemli vezetőit. Úgy kell neki, ha csak ilyeneket tud kitermelni magából, vagy ha csak ilyenek tudnak kiemelkedni soraiból, mert a többit visszahúzza vagy engedi visszanyomni!

Ha igaz az, hogy Románia lakosságának mintegy 7 százaléka magyar, akkor a helyhatósági választások első menetében az RMDSZ 100 százalékos sikert ért el, mert van, ugye, mintegy 7 százaléknyi megyei tanácsosa, hozzávetőlegesen 7 százaléknyi helyi tanácsosa, és a második fordulóra esélyes lett körülbelül 7 százaléknyi polgármestere. Igen, de az ország lakosságának még felét sem vitte a lelkesedés az urnák elé, tehát a félmezőnyben a magyar választók aránya meghaladhatta volna a 15 százalékot. Ez országos viszonylatban azt jelenti, hogy 100 helyi vagy megyei tanácsos közül 15 magyar lenne. Még érdekesebben alakulhatott volna a helyzet Erdélyben, ahol 25 százalékos népességünk 50 százalékosan képviseltethetné magát a helyhatóságokban. Marosvásárhelyen az RMDSZ polgármesterjelöltje az aktív választópolgárok legalább 100 százalékának a szavazatát kaphatta volna meg, hiszen a város fele még magyar, és ha minden magyar szavazó leadja voksát, az 50 százalékos részvételbe mások bele sem férnek. De sajnos Fodor Imre szavazóinak közömbössége – elemzésre érdemes okokból kifolyólag – hasonult az országos átlaghoz.
A lakossági arányoknak megfelelő eredmény tehát 50 százaléknyi sikert jelent.
Újabb alkalom az ünneplésre, amely az urnazárás után nyomban el is kezdődött...