Nits Árpád

Magasan képzett kolozsvári magyar választópolgárok is akadtak azok sorában, akik 1996-ban a helyhatósági választások első menetében megspórolták a fáradságot, mondván, hogy a második forduló a döntő. Nagyon meglepődtek, amikor a döntő elmaradt, mert Funart első dobbantásra valami varázslat hajszálnyival a léc fölé lendítette. A spekuláció, valamint a másféle egyéni indítékok okozta távolmaradás ennél is nagyobb hátulütője az volt, hogy a magyar tanácsosok száma az elméletileg lehetségesnél kettővel kevesebb lett.
Az idén az RMDSZ megszerezte az egykor elveszített két tanácsosi helyet is, a nyolc magyar tanácsos akkora frakciót alkot, mint Funar csapata, a Nagy-Románia Párt. És szerencsére az RMDSZ-nek több szövetségese lesz a helyhatóságban, mint a nagy-romániásoknak. Helyi szinten a szociális demokraták is hajlandók az RMDSZ-frakcióval együtt szavazni, mert Funar gyakran lép a tyúkszemükre. És bár hihetetlenül hangzik, a Román Nemzeti Egységpárt maradék erejével sok esetben a magyar tanácsosok oldalán fog állni. Funar mindenre elszánt ellenségeket hagyott hátra egykori pártjában. Persze a koalíciós partnerekre, a parasztpártiakra, a liberálisokra, a demokrata pártiakra is számítani lehet. Az RMDSZ és állandó vagy alkalmi szövetségesei akarata ellenében tehát még egyszerű többségi határozatokat sem képes keresztülvinni a városi tanácsban Funar, ha történetesen újra ő lesz a polgármester.
A magyar tanácsosok – és velük együtt mindazok, akik a város javát szolgálnák, nem riasztanák el a beruházókat, nem rombolnának műemlékeket stb. – helyzetbe jöttek. De ez a helyzet kizárólag az ötszázalékos küszöbnek köszönhető. Az idén csak néhány százzal több magyar szavazat jött össze, mint 1996-ban. Választójoggal rendelkező huszonötezer kolozsvári magyar, nagyjából annyi, mint 1996-ban, újra spekulált. Második fordulóra tartogatta meglepetésszerű szavazatát, vagy azt mondta, hogy ha szomszédja nem megy szavazni, akkor ő sem, és így a mérkőzés állását nem befolyásolja. Egyesek sérelmeket toroltak meg közömbösségükkel. Bárhogy okoskodtak, a távolmaradók ellőtték az esélyt, hogy a magyar tanácsosok frakciója városházi többséget alkosson.
És most itt állunk a második forduló előtt. Sokan matematikai axiómának tartják, hogy a polgármester kiléte eldőlt, mihelyt az első fordulóban megközelítette az 50 százalékot. Mások úgy okoskodnak, hogy a Funar-hívek nincsenek hozzászokva a kétfordulós helyhatósági választásokhoz, tehát csalódottságukban cserben hagyják eddigi bálványukat. Mindkét számítgatás leszerelő hatású lehet: a kényelmesebbek azt gondolhatják, hogy ilyen esetekben egy-két, tíz-húsz, netán tízezer-húszezer szavazat nem oszt és nem szoroz. Pedig könnyű elképzelni, mi lenne most, ha az első fordulóban még több magyar szavazó spekulál – szavazás helyett. A nagy-romániások így is birtokon belül érzik magukat, múlt heti sajtókonferenciájukon sértegették az újságírókat, míg azok magukra nem hagyták a győzelemittas nyilatkozókat.
A második forduló előtt tehát Kolozsváron nem lehet helye a spekulációnak. Az egyetlen épeszű magatartás a morfondírozás nélküli szavazás Serban Radulescura, azok oldalán, akik gyökeres változást akarnak a város életében. Hogy utólag ne legyen ok azon siránkozni, mekkora volt a lehetőség, és hajszálon múlott…

Borzasztóan sajnálni kellene az újabb Caritas-típusú szélhámosságok áldozatait, de amióta Kolozsváron az ún. kisbefektetők rátámadtak a tüntetésük közelébe tévedt gyanútlan járókelőkre, fenntartásunk fokozódik. Különösképpen azért, mert a vagyonából és önmagából kivetkőzött bankbetétes, aki beleöklözött egy fiatalember arcába, szél ellenében felismerhető arról, hogy a civil ruhát nyugdíjas korában is félszegen viseli.
Tényleg, kiknek van lehetőségük manapság arra, hogy forgassák a hot moneyt a bankokban és befektetési alapokban? Kizárásos módszerrel gyorsan leszűkíthetjük a kört. Holtbiztos, hogy az átlagnyugdíjasok a közköltség kifizetése után megmaradt fizetésképtelen keresletükkel inkább a kukákat és nem a 90 százalékos kamattal incselkedő sziréneket ostromolják. Az átlagfizetésű munkásokról, hivatalnokokról és más alkalmazotti rétegekről vagy a munkanélküliekről a tévedés legcsekélyebb veszélye nélkül állítható ugyanez. (Persze akad egy-két kivétel. Külföldön, tehát hányattatás árán, nehéz munkával megszerzett lakásra való is úszott el a Caritas-típusú bankokban. Szomorú tanulság: nem érdemes korpa közé keveredni, mert megesznek Paunescuék.)
A hatalmon lévő pártok helyzetét – különösképpen választási évben – nagyon megnehezítik a pénzügyi botrányok. Az elkeseredettség a politikai ellenfelek malmára hajtja a vizet, még akkor is, ha ez az ellenzék hatalma teljében volt, amikor elburjánzottak a szélhámos bankok. De a kormányt is csak komoly fenntartásokkal sajnálhatjuk. Semmi sem gátolta abban, hogy 1996 novemberében megindítsa az eljárást a pénzvilág sakáljai ellen. Könnyű felbecsülni, hány százalékkal múlná felül most a kormány népszerűsége az ellenzékét, ha idejében beperel néhány milliárdost csalárdságért, csalási cinkosságért, vagy egyszerűen: lopásért, rablásért. A vád alapanyaga készen állt a televízió szalagtékájában. Nemcsak Tatulicira meg Funarra találtak volna elegendő terhelő bizonyítékot, hanem annak idején felvételek készültek arról a „magas szintű” találkozóról is, amelyen többek között egy New York-i görögkeleti pap elismerően nyilatkozott a tőkefelhalmozás kolozsvári módszeréről. Az „értekezlet” szervezőit, előadóit, lelkes asszisztenseit 1996-ban sem lett volna késő felelősségre vonni a Caritas „tudományos” alapjainak bizonygatása, tehát tömegbolondítás miatt.
Nevetséges, hogy háromévi tétovázás után Funart egy banális építési engedély megtagadásával okozott kár miatt próbálták felfüggeszteni polgármesteri tisztségéből, és futni hagyták azért, mert részt vett egy országos rablás támogatásában. A szélhámosságok büntetlenül hagyása bátorította az újabbak felbukkanását. Sajnos ebben az országban amúgy is túl nagy a hajlam az intézményesített lopásra. Még a „tiszta” szocializmusban is megtalálták a módját. Aki új autóra vágyott, annak pénzét évekre kivonták a forgalomból – kamatfizetés nélkül. Aztán végérvényesen eltulajdonították, amikor meglódították az inflációt. A pénzügyi útonállás teljes felszabadítása után késedelem nélkül megjelent a Dacia Felix Bank, amelynek „szakértői” alapgárdájának túlméretezett személyi vagyonából a mai napig sem próbálták kártalanítani a betéteseket. Aztán színre lépett és látványosan megbukott a SAFI, a Columna, a Felekezetek Bankja (innen a közmondás, hogy szegény, mint a templom egere?) stb., stb., most pedig a hitelszövetkezeteken a sor.
Úgy tűnik, a hazai pénzügyi illetékesek ugyanazt az elvet vallják, mint a Caritas-értekezletre érkezett amerikai pópa: mindegy, milyen eszközökkel, csak koncentrálódjon a tőke. Senkinek sem fájt – és még most sem fáj eléggé –, hogy a csalásra, rablásra hajlamos egyének nem a legjobb kapitalisták. Ilyenek Nyugaton is előfordulnak, de nem ők teremtették meg az anyagi javak bőségét, az általánosan magas életszínvonalat. A belevaló nyugati üzletembert az jellemzi, hogy termelői befektetései többszörösen felülmúlják fogyasztói keretüket, magyarán: gyárcsarnokuk nagyobb, mint a lakóházuk. A pénzügyi sakálok ezzel szemben dzsipekkel, hegyvidéki villákkal, rongyrázással kezdik gyarapodásukat, és mellékesnek, alibinek tekintik a termelői befektetést.
Kiket sajnáljunk tehát a bankcsődök láttán?
Elsősorban azokat, akiknek nincs bankjuk vagy bankbetétjük. Mert végső soron ők fizetik meg a betört ablakokat adójukból, az igazi befektetők elijesztése miatt elmaradt haszonból. Az egykori bankkormányzó és mostani miniszterelnök ígéri ugyan, hogy nem fedezik közpénzekből a sikkasztásokat, de ez sovány vigasz. Amíg a zavarosban halászók szabadon garázdálkodhatnak, sőt közjogi tisztségekbe választathatják magukat, a csődök garantáltan ismétlődnek.
*
Ui.: A „beruházók” bukaresti bányászjárása megerősítette fenntartásunkat. Autógyújtogatással nyomatékosított kormányostromjuk idején a költségvetéstől követelték kártalanításukat, eszükbe sem jutott a botcsinálta bankárok évtizednyi üzelmeinek kivizsgáltatása, vagyonuk elkoboztatása. Mintha kímélni akarnák a pénzügyi sakálokat. Netán egy húron pendülnének velük.

A Magyarok Világszövetségének (MVSZ) tisztújító küldöttgyűlése nem fogadott el olyan határozatot, amely a jelenlegi európai határok felülvizsgálatát kérné – szögezte le Patrubány Miklós, a szervezet újonnan megválasztott elnöke az MTI-hez eljuttatott közleményében.
Az MVSZ vezetője erről annak kapcsán nyilatkozott, hogy Duray Miklós szlovákiai magyar politikus, a világszövetség egyik stratégája szerint olyan döntés született a fórumon, amely úgy értelmezhető, hogy „a világszövetségnek határrevízióra kell törekednie”. Patrubány mindennek kapcsán arra emlékeztet: a nyolcvan évvel ezelőtt elfogadott trianoni békediktátum a magyar nemzetet szétszaggatta, máig fájó sebeket okozva ezzel. A diktátum azonban ma már nem hatályos, hiszen azt felváltotta a második világháborút lezáró 1947-es párizsi békeszerződés. Véleménye szerint ugyanakkor „nem kétséges, hogy a trianoni békediktátum a 20. századi európai történelem egyik sarokkövét képezi, amelynek következménye milliók lelkében él”. A Magyarok 5. Világkongresszusán mondott beszédében ezzel kapcsolatos, új, eredeti nemzetmeghatározással rukkolt elő, amire a világ öt kontinenséről érkezett közel ezer küldött és meghívott egyöntetű beleegyezéssel bólintott rá: magyar az, akinek fáj Trianon. Az MVSZ elnöke úgy gondolja, hogy jogos az igény, amely meg szeretné vizsgálni, hogy a milliók kisebbségi sorsba taszításakor a nagyhatalmak által vállalt kötelezettségekből mára mi valósult meg.
Patrubány leszögezte: ez a revízió pusztán morális értelmű lehet. „A Magyarok Világszövetsége soha nem hirdetett sem területi revíziót, sem határmódosítást, hanem következetesen halad az 1996-ban elfogadott világkongresszusi határozat nyomán, amely az integrálódó Európában tűzte ki célul a magyar nemzet egységesítését” – fogalmazott.
Az elnök kihangsúlyozta: az MVSZ értelmezésében ennek a határmódosítás nélküli nemzeti integrációnak a legfontosabb eszköze a külhoni magyar állampolgárság intézményének megteremtése.
Meglepetések szezonja
Óriási kiábrándulást okozott Duray Miklós. Ahogy duzzogva járt fel-alá az előcsarnokban a világkongresszus szüneteiben, majd hirtelen otthagyott csapot-csapot, az enyhén szólva gyermeteg durcáskodás volt. Visszavonulásának megokolása sem emlékeztetett az egykori kemény Durayra. Tette magát, hogy berezelt egy világháború előtti, tehát már érvénytelen békeszerződés történelmi megítélésének felülvizsgálási ötletétől. Gyenge ürügy. Ha a Molotov–Ribbentrop-paktum újraértékelési javaslatát minden alkalommal a térség nyugalmának felbolygatása követné, itt már rég nem maradt volna kő kövön. Időnként felerősödnek azok a szlovák hangok is, amelyek Verecke elvesztését égbekiáltó igazságtalanságnak tartják. Ez is egy történelembe vonult békeszerződés következménye, mert a Csehszlovák kormány írta alá. Bárki másnak ijedezés nélkül szabad előnytelen határszerződésekre panaszkodni, vagyis Duray szavai szerint kalandorkodni?
A világszövetségi tisztújítással kapcsolatban kellemes meglepetésben is lehetett részünk. Markó Béla, az RMDSZ szövetségi elnöke felemelte szavát az MVSZ-ben megnyilvánuló kiszorítósdi ellen. Valóban ez a helyes kifejezés. A szavazatszámlálás még be sem fejeződött, és már megkezdődött a próbálkozás az új elnök és általában az erdélyi tisztségviselők elűzésére. Előbb elnökségi bojkottot találtak ki, majd a tisztújítás megismétlését követelték, mégpedig belátható időn belül. A küldöttek lehetőleg váltsanak menettérti jegyet. Ezt a diverziót ítélte el Markó Béla, ha jól értettük szavait.
Nagyon derék dolog, főleg azért, mert az erdélyi jelöltek budapesti szereplését temérdek itthoni mocskolódás előzte meg. Patrubány Miklósról a legképtelenebb rágalmakat kapták fel és szellőztették a sajtóban, miközben a cáfolatok hiábavalóak voltak, mert a gáncsoskodók nem hallottak, nem láttak, csak fújták a magukét. Volt, aki az erdélyi elnökjelölt szellemi képességeit is kétségbe vonta, mondván, hogy a világszövetség túl nagy kalap neki. Mekkora az a kalap? Kizárólag vízfejűek pályázhatnak a viselésére? A tisztújítás alatt és után sem csillapodó hang- és képzavar jelentősen hozzájárult a demokratikus választás eredményének kétségbe vonásához. Nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy az Erdélyből Budapestre továbbított – hellyel-közzel hisztérikus – ellenpropagandának komoly része volt abban, hogy a tisztújítás utolsó napján tömegesen eltávoztak a küldöttek. Ha egy RMDSZ-kongresszuson a választás eredményével elégedetlen részvevők ennyire felhúzzák az orrukat, a záróakkordra csak a jól szervezett kényelmes többség marad a teremben.
Korábban sajnos Markó Béla is bekapcsolódott azok kórusába, akik a Magyarok Világszövetsége Erdélyi Társaságának tekintélyét a választási megmérettetés előtt nem igyekeztek növelni, sőt. Azt állította róla, hogy nem az ő szervezete. Ezt nem kellett volna… Először is: nem lehet minden a Markóé, ami Erdélyben él és mozog. Másodszor: ha nem is az övé, a VET közelebb áll hozzá, mint teszem azt a luxem-burgi magyarok társasága. A VET tagjai, rokonszenvezői, akcióinak támogatói és haszonélvezői az erdélyi magyarság választótestületébe tartoznak, míg a luxemburgi magyarok, ugye, nem szavazhatnak az RMDSZ jelöltjeire.
No de ezeken a dolgokon már ne rágódjunk, jó, hogy elindult az a folyamat, amelyet Patrubány Miklós megjósolt: a világraszóló botrányt okozó hecckampány a választások után hamarosan lecsillapodik. Ennek egyik jele Markó Béla kiállása a világszövetség erdélyi tisztségviselői mellett, hogy azok ne legyenek többé kitéve a kiszorítósdinak.
Természetesen ha jól értettük szavait.

Borzasztóan idegesít egyeseket a felvetés, hogy a kommunizmus áldozataira érvényesíteni kellene a legnagyobb kedvezmény elvét (vagyis hogy részesüljenek a hasonló esetekben szokásos bánásmódban). Amint valaki a reálszocializmus kártételeinek leltározása közben meg meri kockáztatni az összevetést a nemzetiszocializmus galádságaival, menten megkapja az antiszemita bélyeget, még akkor is, ha őszinte elismeréssel nyilatkozik a zsidóság összetartásáról, sérelmeinek orvoslásáért vívott küzdelméről, és azt más népek számára követendő példának tartja.
Nem véletlen, hogy azok acsarkodnak a fasizmus és a kommunizmus üldözöttjeinek egy napon való emlegetése ellen, akik a kártérítési pénzek átvételéből, elosztásából, átutalásából, egyszóval elkezeléséből közvetlenül vagy közvetve kiemelt hasznot húznak. Pedig az érdekek nem ütköznek. A fasizmus áldozatainak – szerencséjükre – a fejlettebb világtól van követelnivalójuk, míg a málenykij robotok és más, szintén „humanista” népirtások kárvallottjai a jaltai határtól keletre tobzódott diktatúrák jogutódjaitól várnának el legalább bocsánatkérést. Miért hát a dühös ellenállás?
Egy-egy elszólásból következtethetünk a háttérgondolatokra. Időnként elhangzik a kétségbevonás, hogy vajon a pszeudokommunisták tényleg a fasisztákéval összemérhető bűnmennyiséget követtek volna el. Ne azon hökkenjünk meg, hogy egyesek a számadatokat felcserélhetőnek vélik a magánvéleményükkel, hanem azon, hogy megkérdőjelezik a keleti diktátorok besorolását. Szerintük a gulágokat, az átnevelő munkatáborokat, a politikai börtönöket nem valódi kommunisták létesítették. Belekapaszkodnak egy pszeudoötletbe, hogy a „pszeudodiktátorok” nem voltak a szocialista társadalom elvhű építői.
A keleti diktatúrák védelmezői tehát voltaképpen pszeudoszemiták: nem a zsidóság érdekét tartják szem előtt, amikor a fasizmus bűneit egyedülállóaknak hirdetik, hanem a kommunizmust védelmezik. Ha másként nem megy, legalább eszmei szinten.
Az lesz a nagy meglepetés, amikor a jövő majd őket igazolja. Mert az, amin a 20. században néhány balszerencsés országban kísérletezgettek, tényleg nem volt igazi kommunizmus. Még az átmenetinek tekintett szocializmus sem fogható rá.
Az első nagy tévedést az eszme szülőatyja, Marx követte el. Szépen, logikusan, tudományosan lefektette elméletét a társadalmi szervezési forma és a termelőeszközök fejlettségi foka közötti összefüggésről, aztán a végén bukfencet vetett, és azt állította, hogy a kapitalizmus termelőeszközeivel kisebb-nagyobb vérengzés árán át lehet térni a következő társadalomszervezési formára. Vagyis az emberi erővel működő malomhoz rabszolgatartó rendszer talált, a vízimalom működtetéséhez hűbéri szervezettség kellett, a gőzmalom pedig feltételezte a tőkés menedzser megjelenését, de aztán ne várjuk meg az újabb technológiai ugrást, hanem a malom üzemeltetését vegyék át erőszakkal a pártaktivisták.
A következő társadalomtudományi szélhámos Lenin volt, aki a türelmetlenségével rálapátolt a félresiklott elméletre: kitalálta, hogy a legfejlettebb társadalmat elsőként éppen a legfejletlenebb országban lehet kiharcolni. Ő leggyengébb láncszemnek nevezte hazáját, hogy ne sérüljön az önérzet. Követői is küszködtek a legfejlettebbnek deklarált társadalmi viszonyok és az elmaradott termelőeszközök közötti ellentmondással, ezért átmeneti stációkat találtak ki: Ceauşescu a sokoldalúan fejlett szocializmusát a fejlődésben lévő ország stádiumába illesztette, Kádárék a gmk-s gulyáskommunizmus távlataira hivatkozva nyújtották a markukat nyugati hitelekért. Mellesleg: máig kiható „sikerrel”.
Talán éppen az eladósodás jelzi a leghívebben a reálszocializmus feloldhatatlan ellentmondását: a legfejlettebbnek meghirdetett társadalmi rendszer koldulásra kényszerült éppen attól a rendszertől, amelynek sírásója akart lenni. Ez legalább akkora őrület, mint a fasizmus. Elfogadtatásához, tartós fenntartásához nélkülözhetetlen az erőszak, a legkeményebb diktatúra, a terror, a vérengzés. A végeredmény – a fasizmusét felülmúló áldozatok száma – tizedes pontossággal kiszámítható lett volna a kísérlet kezdetekor. Ha lett volna hozzá megfelelő termelőeszköz. Vagyis számítástechnika. Csakhogy az a következő társadalomszervezési forma jellegzetes termelőeszköze, amely a 20. század végén még olyan sérülékeny volt, mint a motorizáció hajnalán a minduntalan bedöglő gépkocsi.
De előbb-utóbb a számítógépek elérik azt a fejlettségi szintet, hogy kijavítják kezelőik melléfogásait, elhárítják az illetéktelen behatásokat (vírusokat), megbízhatókká válnak – netán önbizalmat nyernek… Mielőtt valaki utópiát kiáltana: mindegy, hova lyukad ki a fejlődés, a lényeg az, hogy eljön a kibernetikus malomra épülő új társadalmi rend ideje. Nem történhet másként, mert a kapitalizmus sem lehet örök, valami újabbnak jönnie kell.
Hosszasan lehetne spekulálni azon, hogy milyen lesz az a bizonyos új társadalom. Meglehet, hogy tartalmazni fogja a kommunizmus bizonyos jegyeit, természetesen továbbfejlesztve, például így: minden dolgozó szükségletei szerint részesüljön az anyagi javakból, és minden politikus képességei szerint adózzon. Tehát minél nagyobb jövedelmet szavaztatnának meg maguknak a pártvezérek – ha egyáltalán szükség lesz rájuk –, annál inkább közelítenének a 100 százalékos elvonáshoz. És meglehet, hogy a számítógépes társadalmi optimum szerint egy tudós jövedelme nem lehet kisebb, mint egy részvényspekulánsé. Ennek ellenére nem valószínű, hogy a kibernetizált társadalom neve kommunizmus lesz. Addig az emberiség rádöbben, hogy egy ilyen névadás éppen akkora cinizmus lenne, mint a fasizmus rehabilitálása.

Kikötői kocsmában egy matróz rendszeresen iszik egymagában, két pohárból. A törzsvendégek tudják, hogy távoli tengereken hajózó barátját képzeli asztaltársának.
Egyik nap váratlanul csak egy pohár rumot rendel, és mély sóhajtások szüneteiben kortyolgatja az italt. A döbbenettől a kések megállnak a levegőben. Valaki részvétteljesen érdeklődik:
– Csak nem szenvedett hajótörést a kollégája?
– Dehogy! Ez az ő adagja. Én leszoktam a piáról.
*
Helyettesítsük be a matrózt az erdélyi magyar választópolgárral, a rumos poharat pedig a szavazóurnával, és keressük a megoldást az aktuális problémára: mit tegyen az, aki a tíz fényes, különösképpen az utóbbi négy fényéves év hatására leszokott a szavazásról?
Nos, gondoljon társaira, akikkel a határtalan reménységek korszakában együtt politizált, és akik most távoli tengereken hajóznak. Közöttük biztosan akadnának olyanok, akik a szavazókörzet közelébe sem mennének, mert ilyen a vallásuk, vagy mert így akarnák megtorolni korábbi sérelmüket, esetleg talán azért, mert a listára felkerült egy számukra ellenszenves fickó, vagy épp ellenkezőleg, nem jutottak a válogatott keretbe a legrokonszenvesebb személyek – ők maguk. Stb., stb. Hosszasan sorolhatnánk a viselkedésformákat, amelyek az előző választások idején is megnyilvánultak.
De a távolban hajózó honfitársaink között szép számmal vannak olyanok, akik időjárástól, RMDSZ-politikától, jelöltlistától, sárdobálástól függetlenül most is a tulipánra szavaznának. (Nem váltak absztinensekké, mert a kormányszereplés közvélemény-kutatásokban kimutatott kimagasló eredményeit nem érzik a bőrükön.) Tehát az itthon maradt választópolgár, aki leszokott a szavazásról, valaki helyett mindenképpen el kell hogy fáradjon a szavazókörzetig. Úgy, mint a matróz, aki antialkoholista lett, de társa helyett üríti a poharat.
Ez a magatartásmodell számos településen különösen üdvös lenne. Kolozsváron például a maradék erők maximális mozgósításával az RMDSZ-jelöltek megközelítőleg annyi szavazatot kaphatnak, mint az előző választások idején. Ez azt jelentené, hogy a jelenlegi hatnál kettővel több magyar tanácsos lenne a helyhatóságban, ugyanis az ötszázalékos küszöb alkalmazásával a helyi RMDSZ-szervezet is részesülne a kis pártok elvesző mandátumainak újraelosztásából. Ezt a lehetőséget nem szabad kihagyni. A több tanácsos nagyobb eséllyel küzdhetne a magyarellenes intézkedések, a felesleges kiadások, a helyi adók növelése stb. ellen. (A transzfeleki alagút, a külmunicípiumi föld alatti vasút és más Funar-tervek ellen természetesen nem kellene küzdeni. Ezek maguktól válnak közröhej tárgyává.) De mit rendeljen távollevő asztaltársának az a választópolgár, aki teljesen elszórványosodott vidéken tengeti napjait? Méregpoharat a legjobb barátai helyett sem szívesen hajt fel az ember. Márpedig az ötszázalékos küszöb azt jelenti, hogy ott, ahol elgyérítették a magyar lakosságot, hírmondónak sem jut be képviselője a helyi tanácsba, tehát nem is érdemes RMDSZ-listát állítani. Ilyen települések számára politikusaink majd kitalálják az alkudozás stratégiáját, hogy arra a pártra kell szavazni, amelyik a legtöbbet ígér a kisebbségnek, csakhogy éppen az ilyen ötletektől szakad le a padlás nyolc évtizede.
A magyar lakosság részarányának van egy másik kritikus határértéke: ötven százalékon felül érzékelhető erősebben a kompromiszszumpolitika klientúrájának betokosodása a helyhatóságba (is). Az előválasztásokat nem kimondottan azzal a szándékkal szervezték meg, hogy néhány bástyáról lemondjanak az újoncok javára – magyarán: az RMDSZ-listákon maradtak a patinás nevek. Így a hatalmi betonerődítményeket korábbi szokás szerint független jelöltek ostromolják, akik most magasabb létrákat kell hogy lobbizzanak maguknak az ötszázalékos küszöbhöz. Az egyik módszer a különutas szervezkedés és listaállítás, a választópolgár azonban ettől kétségbeesik. Hát éppen ő járuljon hozzá az RMDSZ bomlasztásához? A matróz esetéhez visszatérve: ennek a helyzetnek az a dilemmája, hogy vajon a távolban hajózó kolléga rum helyett szívesen fogyasztana-e székely köményest.
Tehát ha összeszámoljuk, legalább háromélű fegyver az ötszázalékos küszöb, amelyre oly lelkesen adta áldását az RMDSZ kormányzó vezérkara. Ezért aggodalommal várjuk a helyhatósági választások kimenetelét. És azért is, mert most fogunk rádöbbenni, hány erdélyi magyar hajózik távoli vizeken.

Jóhiszemű vagy szerepjátszó pacifisták szívhez szóló felhívásokkal fordultak a szembenálló felekhez: a helyhatósági választások idejére függesszék fel egymás felfüggesztését. Vagyis a rendkívüli kongresszus hívei ne erőszakolják a csúcsvezetőség leváltását, a csúcsvezetőség pedig gondolja meg Kincses Előd menesztését.
Tehát vannak, akik elhitték – vagy valamilyen érdekből elhitetnék a választópolgárral –, hogy a marosvásárhelyi csetepatét a tanácsosi helyek elosztása váltotta ki. Pedig meg kellene szoknunk végre, hogy a látható jelenségeknek néha az ellenkezője sem igaz.
Ezt példázza a közvélemény-kutatási felfedezés is, amely a közelmúltban felhívta a figyelmet, hogy az RMDSZ népszerűsége mindenütt növekedik, csak a Bánságban nem. Első olvasatra mire gondolhattunk? Ha Toró T. Tibor Besztercére költözne, a legközelebbi felmérés a határőrvidékiek körében mutatná ki a Reform Tömörülés úgymond bomlasztó szerepét. De a magyarázat nem ilyen egyszerű. Toró bárhova költözhetne, az RMDSZ népszerűsége sehol sem csökkenne olyan drámai mélységbe, mint Marosvásárhelyen, ahol alig hétezren vállalták az előválasztás fáradalmait. Ez a baljóslatú fásultság a levegőben volt, társadalomtudósaink bizonyára érzékelték. Miért nem jelezték legalább az RMDSZ-tagoknak, titkos csatornákon?
Most a Maros megyei RMDSZ-székházat ostromgyűrűbe záró Markó-hadosztály szolgáltat találós kérdést. Tényleg annyira fontos, hogy ne a leghűségesebb 7000 RMDSZ-tag választottjai, hanem a Központi Politikai Végrehajtó Bizottság kiszemeltjei kerüljenek a városi tanácsba? Érdemes ezért országos – Erdély más településeinek választási eredményét is befolyásoló – botrányt kavarni? A szónoki kérdésekből elég.
Ha mégis annyi energiát öltek Kincses Előd kigittelésébe, annak nyomós oka van. A helyhatósági választásnál sokkal nagyobb tétje van a parlamenti választásnak! Néhány hónap múlva eldől, kik nem jutnak vissza a frissen megemelt fizetést és inkább oda- mint ideadó igyekezettel kiépített kapcsolatokat jelentő bársonyszékekbe. Márpedig ha Kincses Előd a helyén marad, ő a parlamenti jelöltlista összeállításakor is kiáll a népakarat mellett, mint Zonda Attila tette négy évvel ezelőtt, felborítva a magasabban fekvő székházban kifundált „algoritmust”. Aki nincs a szenátusban vagy a képviselőházban, nem válik automatikusan az SZKT tagjává (esetleg csak akkor, ha újabb „automatizmusokat” visznek az alapszabályba), nem szavaz egyöntetűen pártunk és kormányunk politikája mellett stb. A parlamenti választás kihatása tehát felér egy tisztújító kongresszuséval. Ezért naiv dolog elvárni, hogy a Maros megyei elnököt felfüggesztő csúcsvezetőség párbajszünetet kössön. Ha a szövetségi és ügyvezető elnökség, a kampánystáb, az SZKT legalább 80 százaléka most politikai rugalmasságot, bölcsességet tanúsítana, veszélybe kerülne az a személyi folytonosság, amelynek jegyében lebonyolították a csíkszeredai újraválasztási kongresszust. Kincses Elődöt tehát óhatatlanul meneszteni kellett, még annak árán is, hogy a belháborúra ráfizetünk a helyhatósági választásokon. Sőt, a várható júniusi kudarc után előreláthatóan tovább fokozódik a romániai magyar választópolgárok közönye.
A mindenre elszánt kampánystáb felkészült arra a balesetre is, ha a parlamentbe egyetlen képviselőnk kerül be hírmondónak. A hivatalos állásfoglalásokban majd a Reform Tömörülés és Kincses Előd lesz a hibás, hogy tovább erősödjön a szövetség jogszerű, helyesebben alapszabályzat szerint jogszerű vezetőségének látszólagos pozíciója. A bűnbakok sorában jelentős szerepet kap a sajtó bizonyos része – erre is előlegeztek néhány vad utalást a központi sajtóosztály legutóbbi bukaresti szemináriumán.
Ezért a szavazópolgárok ne reménykedjenek párbajszünetben, hanem – az eddigi és a további botrányoktól függetlenül – menjenek el szavazni júniusban. Hogy ne váljon be azok számítása, akik a helyhatósági választások kimenetelét feláldoznák csoportérdekek oltárán.
A parlamenti választások idején majd meglátjuk, mihez tartsuk magunkat. Attól függ, kik tolakodnak érdemtelenül a jelöltlistákra a sejthető vagy előválasztásokkal kipuhatolt közakarat ellenében.

Négy évvel ezelőtt a kampánystábosok közösségi pénzek felhasználása körül kavartak botrányt azzal a céllal, hogy megakadályozzák Szőcs Géza visszatérését valamelyik RMDSZ-alapszervezet esetleg megüresedő altitkárhelyettesi tisztségébe. A példát látva mások is rázendítettek ugyanerre a választási kampánymuzsikára, a megvádoltak pedig visszamutogattak az erénycsőszök fején olvadozó vajra. A cirkusz láttán több választópolgár arra a következtetésre jutott, hogy egyik elöljárónk sem jobb a Deákné vásznánál, és egyenlő távolságtartás mellett döntve nem ment el szavazni. A sárból tehát visszafröccsent az akció kezdeményezőire is, és ami a legfájdalmasabb, mindennek a levét különösképpen Kolozsvár magyarsága itta meg: elúszott egy városi tanácsosi hely.
Most a „Központi Politikai Végrehajtó Bizottság” akaratának érvényesítése kavarja az indulatokat – természetesen a kampánystáb felkérésére, hogy megadják a demokratikus látszatot. A céltudatosan csűrt-csavart és megszavaztatott belső rendszabályok szerint nemcsak parlamenti képviselők, kongresszusi küldöttek, SZKT-ülnökök, kormányhivatalnokok és egyéb kulcspozíciók elosztásakor, hanem helyhatósági választásokon is egyeztetni kell a mindenható szövetségi elnökkel. Aki erre nem hajlandó, Kincses Előd sorsára jut.
Ennek a politikai bakalódásnak az eddigieknél tragikusabb következménye lehet. És mégis elindították a lavinát, majd felhívással fordultak a választókhoz, hogy – a lepocskondiázott jelöltlistától függetlenül – menjenek szavazni. Fél szemmel sírunk, fél szemmel nevetünk.
Az eleve kizárható, hogy Markó Béla előre megfontolt szándékkal vágná magunk alatt a fát. Nem kell ahhoz magas matematikai tudás, hogy kiszámítsa: ezen a politikai ösvényen haladva előbb-utóbb az ő lába alól is kicsúszik a talaj, mert elfogyunk, eltűnünk, és nem lesz kit képviselnie Bukaresttől New Yorkig, via Budapest. De mindezért nem Markó Béla hibáztatható. Az ő ösvénye kényszerpálya. Ha nem elég határozott, pontosabban erélyes, talán mondjuk úgy: erőszakos, akkor a partvonalról visszatérhet valamelyik letiltott játékos, Domokos Géza sorsára juttatja, és oda a továbbfejlesztett Fidesz-életmodell (például nem négy kerék, hanem négy autó).
Az elnöki széknek nemcsak a munkaidő jelentős részében, hanem túlórában is történő védelmezésére kitaláltak egy magasztosabb magyarázatot: a célok megkezdett követésének folyamatosságát, meg azt, hogy nehogy rosszabb kezekbe kerüljön az RMDSZ. Hát ami a megkezdett célokat illeti, azokról már annyi mérleget és közvélemény-kutatást láttunk, hogy az eredmények felmutatása elhanyagolható. Ami pedig a rátermettséget illeti: roppant szomorú a helyzetünk, ha milliós nagyságrendű tömeg képtelen kitermelni legalább száz kitűnő elnöknekvalót. Demokratikus közmondás szerint különben is jobb ma egy kezdő vezető, mint holnap egy trónhoz ragadt diktátor.
Már rég nem azon kellene töprengeni, hogy a vezetőségnek avagy ellenzékének van-e igaza. Esetünkben másodrangú kérdés, hogy Kincses Előd, a nagy gyakorlattal rendelkező jogász avagy Markó Béla, a költő értelmezi helytelenül az RMDSZ-törvényeket, ki szegi meg azokat szándékosan, ki a vétkes. Egyedül az RMDSZ alapszabályzata a hibás: ha szerkesztői leszögezték volna, hogy kivételes képességekkel megáldott elnök sem maradhat tisztségében két mandátumnál tovább, értelmetlenné válna a székház(ak) bebetonozása újraválasztó aktivistákkal, és a politikai ellenfelek kigittelésére fordított energiát jobb ügyekre használnák. Vagy legalább annak egy részét, mert a könyöklést teljesen kiiktatni nem is lenne szabad. Ezzel edződik a politikai acél. De amíg az unalomig ismételt újraválasztást nem tiltja meg az alapszabályzat, csak annak lehetünk tanúi, hogyan rozsdásodik az ócskavas.

Tulajdonából kiforgatott ember megpróbált előre menekülni. A halálba. Megmentették. Hogy végignézhesse a filmet, amelyben az új honfoglalók rátelepednek házára, telkére.
Előfordulhatnak-e ennél szomorúbb esetek? Mi az hogy! – vágja rá a pesszimista. És a tények újfent őt igazolják.
Drága jó magyar embernek elkönyvelt vállalkozó bagóért tette rá a kezét egy szintén magyar ember házára. Az alkudozás a korábbi átkosból a jelenlegi átkosba való átmenet elején elkezdődött, mielőtt a hazai fizetőeszközökön megjelent volna a három felesleges nulla. Egy bármire kapható ügyvéd periratot fabrikált az első adásvételi szerződésvázlatból, amely a lej régi értékén tüntette fel az ingatlan árát. Ennyi még nem lett volna elég a törvényes csalárdsághoz, de mire való az alperes ügyvédje, akinek „besegítését” busásan megfizethetik a majdnem ingyen megszerzett ház értékéből? A szerződési ígéretszegéssel vádolt háztulajdonos jogi képviselőjének mindössze annyi volt a feladata, hogy a tárgyaláson „felejtse el” az árkiigazítási (indexálási) elv alkalmazását kérni. A fellebbviteli tárgyaláson pedig a törvényszék állítólag nem módosíthatta a „megalkudott” árat.
Ha ez igaz, vajon miért nem rendelték el az 1989 előtt nemcsak megalkudott, hanem kifizetett Daciák kötelező leszállítását? A bukaresti bíróság miért hivatkozott arra, hogy a gépkocsi egykori alapára legfeljebb a pótkerékre elegendő? Ezt a jogi precedenst a független bíróság az ügyvéd kérése nélkül is alkalmazhatta volna, és akkor a fondorlatos haszonleső esetleg egy vízcsapra kérhet végrehajtási eljárást az 1990 elején megalkudott ár fejében. Így viszont a kilakoltatott háztulajdonos egy pár műanyagcipőre elegendő összeghez jutott a jogerőre emelt adásvétel nyomán, de az is elúszott a perköltségre.
Az elsődleges tőkefelhalmozás minden szinten szinte azonos forgatókönyv szerint zajlik: az erdélyi magyarok megszerzett vagy visszaszerzett házait, földjeit, erdőit könnyebb megkaparintani, ezért a nagyobb gazdasági és/vagy politikai hatalommal rendelkező kisebbségi szélhámosok is rájuk vetik magukat, és elképesztően egyszerű csalafintaságokkal valósítják meg a tőkekoncentrációt.
Arra nem tudunk példát, hogy romániai magyar vadkapitalistáink és ügyvédeik a többségi nemzet fiait paliznák be.
Sajnos arra sem tudunk példát, hogy érdekvédelmező szervezetünk jogászai hathatós védelmet nyújtanának a kettős fosztogatás ellen. Lehet, hogy a szervezet élcsapatába tömörült ügyvédek temérdek nemes cselekedetet hajtottak végre a romániai magyarok szerény vagyonkájának védelméért, de a sikeres perek kimeneteléről nem szereztünk tudomást. Talán túlságosan egyoldalú az érdeklődésünk. Felfigyeltünk a marosvásárhelyi, a székelyudvarhelyi, a kézdivásárhelyi stb. etnikai koncepciós perekben elszenvedett kudarcokra, de nem vettük leltárba a más természetű jogi teljesítményeket.
Ezért segítséget kérünk. Szakmai szerénységüket félretéve a jelöltlistákra pályázó jogászok ismertessék választóik előtt, milyen vagyonjogi pereket nyertek meg, illetve veszítettek el az utóbbi tíz évben. A sikerlista hitelességét biztosíthatja, hogy a találkozókon a balkáni kapitalizmus kisemmizettjei is jelen lesznek.

Kolozsvár polgármestere közvetve azt állítja, hogy Csernovicban egyetlen román ember sem él. Úgyszintén nem léteznek besszarábiai románok, csak román etnikumú moldovánok stb. Mindez abból következik, hogy a kormányzattól megtűrt, sőt elkényeztetett, szélsőséges politikus szerint Kolozsváron nincsenek magyarok, csak ungárofon románok léteznek még itt-ott, mint a hiányosságok.
Ennek a „tézisnek” beláthatatlan következményei lehetnek a határon kívüli románok számára. Csernovicban a Funar-idézet alapján bármikor megszüntethetik a román tannyelvű iskolát, mert ha mindenki ukrán, minek bonyolítani a dolgokat. Ugyanígy Magyarországon feloszlathatják a román kisebbségi önkormányzatot, hiszen Funar gondolatmenete szerint még a gyulai ortodox püspök is magyar, csak egy kicsit más nemzetiségű.
Lám, hova vezet, ha valaki gyorsabban beszél, mint ahogy gondolkozik.
Nem Funar az egyedüli, aki kínos helyzetbe hozza a határon túli románokat és azok elkötelezettebb vezetőit.
Itt van például Dan Pavel neves politológus. Pedig ő előbb gondolkozik és csak azután beszél; meglátásai olyan előremutatóak, hogy azok alapján a Nyugat túlbecsülhetné az ország szellemi érettségét. Ha rajta múlna – és szavai összhangban állnának tetteivel –, hirtelen hatástalanná válna az erdélyi magyarság és a Magyarország ellen irányuló évszázados „népnevelés”. (Hogy ez mennyire nem utópia, azt Európa egykor összebékíthetetlennek tűnő ellentétpárja bizonyítja, amelyre Dan Pavel gyakran hivatkozik. Egy németellenes Adevarul ma Franciaországban beadná a kulcsot, mielőtt legkedveltebb napilappá nőhetné ki magát sovinizmusával.)
Dan Pavel tűréshatára azonban csak odáig tart, ahol eszébe juttatják az RMDSZ-beli „radikálisokat”. Újabban amikor a „mérsékeltek” kormányszereplését méltatja, szavaival és gesztusaival jelzi, hogy a radikálisnál jóval keményebb jelző illetné meg azokat, akik ellenezték az RMDSZ kormányba lépését vagy ösztönözték a menet közbeni kiugrást.
Ez az álláspont a határon kívüli románokat korlátok közé szoríthatja, ha szervezeteik a közeljövőben kormányzati szerephez jutnak. (És miért ne jutnának, amikor a kisebbségek államhatalomban való részvételét kötelezően előírják a nemzetközi szerződések?) Dan Pavel értékelésének nemzetközi kiterjesztése azt jelentené, hogy minden etnikai kisebbség elégedjen meg annyival, amennyit az RMDSZ kormányhivatalnokai elértek, követelőző szószólóit némítsa el, vesse ki magából, lehetőleg egyenesen a börtönbe. A román politológus biztosan nem ezt akarja mondani, nem javasolná például az ukrajnai testvéreinek, hogy miután a világgal elhitetik gyámországuk kisebbségvédő modelljének meséjét, tapsikoljanak egy Eminescu–Schiller-szerű halva született ötletnek. Előbb tájékozódna: maradt-e annyi német Észak-Bukovinában, hogy azok komolyan igényelnének egy ilyen társbérletet? Rájönne a multikulturális ötlet mögött rejtőzködő turpisságra, és tovább puhatolózna. Miután ráeszmélne, hogy az ukrajnai román közösségek ingatlanjainak visszaszolgáltatási gyorslistája is nagyjából humbug, hajlana arra, hogy a „radikálisokat” túlságosan mérsékelteknek tartsa, és a „mérsékeltekre” keresgélne megfelelőbb jelzőket. De a romániai magyarok problémáival kapcsolatban – kényelmi és egyéb okokból Dan Pavel megelégszik felszínes, egyoldalú információkkal, amelyeket az RMDSZ hivatalos forrásai szolgáltatnak. Ezek pozícióféltési megfontolásból sötét színben tüntetik fel a szövetség belső ellenzékét, elferdítve idézik a csúcsvezetőséget érő bírálatokat és így félrevezetik nemcsak a román, hanem a nemzetközi közvéleményt is. Ennek egyik unalmassá vált példája a kormányba lépés körüli vita elcsúsztatása. A fenntartások kizárólag a szövetségkötés módjára vonatkoztak, de 1996 decembere, az elhíresült bukaresti SZKT-ülés óta egyebet sem hallunk, mint hogy egyesek meg akarták torpedózni az állítólag előzmények nélküli kísérletet. Az is csak féligazság, hogy a menetközbeni kiugrást valaki erőltette volna. A „legradikálisabb” vélemény szerint csapdába kerültünk, kijönni nehezebb, mint bent maradni, ezért a kormányban maradás feltételeit kell úgy megfogalmazni, hogy végre befejeződjék az RMDSZ megalázása – hangzott el tavaly. Ez radikalizmus volna? A Demokrata Párt számtalanszor nyúlt a politikai zsarolás eszközéhez, mégsem kiáltották ki szélsőségesnek.
Valamikor politikusaink elgondolásai között szerepelt a kapcsolattartás a határon kívüli román kisebbségekkel. Ez is a jobb sorsra érdemes ötletek sorsára jutott. Pedig román sorstársaink a saját érdekükben is tehetnének egy-két jó szót Dan Pavelnél, hogy ne higgye el az RMDSZ radikálisairól szóló meséket.

Nehéz dió a külhoni magyarok jogállásának törvénytervezete. Ha megspékelik kompromisszumokkal, végleg megpecsételhetik a határokon kívül rekedtek sorsát, ha pedig olyan „radikális” megoldásokhoz folyamodnak, mint Horvátország vagy Szlovákia, netán mint Románia a moldvaiak esetében, akkor kiválthatják az anyaországi választótestület szocialista módon félrenevelt részének fékezhetetlen dühét.
A kivételes gáncslehetőséget gyorsan felismerte az MSZP. Tabajdi Csaba „határontúlimagyar-szakértőt” ráállították a problémára, hogy minden elképzelhető alkalommal csak mondja, csak mondja, csak mondja a magáét. Olyan ez, mint a primitív népek körében alkalmazott csepegtetés a meztelen fejbőrre: aránylag gyorsan bele lehet őrülni.
Szerencsére a csepegtetőgépezet gyakran meghibásodik. Egy ilyen ritmuskihagyásnak lehettünk tanúi a Tolcsvay-klubban, amikor Tabajdi arra a felmérhetetlen veszélyre irányította a figyelmet, hogy ha a Fidesz-kormányzat munkavállalási jogot biztosít a határ mentén élő magyaroknak, akkor hirtelen 3,5 millió munkahelyet kell teremteni. Egy darabig szünetelt a csepegtetés, miután a csapkezelő figyelmét felhívták, hogy a csecsemők továbbra is pelenkában végzik dolgukat, nem az épülő BMW-gyárban, valamint a nyugdíjas háztartásbeliek sem fogják ellepni a magyarországi építőtelepeket, továbbá néhány milliónak otthon is van megélhetési lehetősége, tehát legtöbb 300.000 munkavállalóról van szó. Annyi pedig éppen jól fog a fellendülő magyar gazdaságnak.
Érdekes, illetve jellemző, hogy a másnapi „tárgyilagos” sajtóhírekből a Tabajdi-akadékoskodás kimaradt, ellenben a beszámoló még a címével is azt sugallta, hogy szocialista gondviselőnk mennyire aggódik azért, hogy jó státustörvény szülessen.
Más ellendrukkerek olyan kemény fába akarják vágatni a jelenlegi magyar kormányzat fejszéjét, amitől saját választói és a külföldi magyarság előtt egyaránt kudarcot vallhat. Mind gyakrabban hangzik el, hogy valamikor a Fidesz teljes értékű kettős állampolgárságot ígért, most pedig jóval alább hagyja. Ezt a szemenszedett hazugságot az MSZP erdélyi megbízottjai is szorgalmasan sulykolják a köztudatba. Gyorsan elfelejtették ostoba aggályaikat a katonáskodásról, az adófizetésről, a választási joggyakorlásról és más „nehézségekről”, amelyek miatt az előző kormányzat idején megoldhatatlannak vélték a kettős állampolgárság kiterjesztését néhány kiválasztottról a népesség nagyobb részére, most pedig azt szeretnék ráfogni a Fideszre, hogy a választások előtt nekünk valami újjászülinapi ajándékot ígért, és lám becsapott.
Először is: a Fidesz választási kampányában nekünk semmit sem ígért, mert a mi rokonszenvünk nem jelentett számára szavazatokat. Sőt… Másodszor: a kettős állampolgársággal kapcsolatban pláne nem ígért semmit. Határozottan kijelentette, hogy nem adhat olyasmit, amit a képviselőink nem igényelnek, márpedig legitimnek mondott szervezeti vezetőink kedvenc szavajárása szerint a kettős állampolgárság túl nagy kabát nekünk.
De különben is: hogyan fészkelte be magát a köztudatba ez a diverziószagú elvárás és ígéret? A felvezető, a Magyarok Világszövetségének Erdélyi Társasága 1998 elején azt tartotta szükségesnek, hogy majd a választások után, akár a bal, akár a jobbik oldal győz, kutatásokat kell indítani a határon túli magyarság magyarországi tartózkodásának rendezésére. Ennek egyik módja lehet a kettős állampolgárság valamilyen formája, de egyáltalán nem kötelező lehorgonyozni ennél a – térségünkben egyébként mások által kipróbált – formánál. Csakhogy a véletlenül kiszivárogtatott szándék nyomban kiváltotta a lázas hatalomféltékenységet. Egyesek berezeltek, hogy a VET népszerűségre tesz szert, ezért teljes gőzzel ráhajtottak a kompromittálására. Ugyanazt a technikát alkalmazták, mint a kormányba lépés vitájánál. Ahogyan ráfogták a kormánypartnerség teljes tagadását azokra, akik csupán a koalíciós szerződést hiányolták, az anyaországi tartózkodás rendezőinek híveire is a kettős állampolgárság partizánkodásának bélyegét sütötték.
A kormányban lenni vagy nem lenni kérdése nem mozgat meg széles tömegeket, a magyarországi jogállás rendezésének szüntelen torpedózása azonban elevenbe vágott. Ellenkampányukkal elöljáróink kivívták az RMDSZ-tagság jelentős részének ellenszenvét, ami oda vezetett, hogy a Kolozs megyei szervezet nyilatkozatmoratóriumot követelt arra az időre, amíg a probléma tudományos körbejárása be nem fejeződik.
Roppant szomorú, ha szószólóinkat hallgatásra kell felszólítani!
Még szomorúbb, hogy ennek a felkérésnek nem tettek eleget.
És most nyakunkon az újabb megnyilatkozás.
Megint felmérés eredménye járja be Erdélyt. Többek között megtudhatjuk, hogy az erdélyi magyarság körében az RMDSZ-politikusok népszerűsége növekszik, a jelenlegi magyar kormányzaté pedig csökken. Mit is mondott a viccbeli apa, amikor megtudta, hogy ikrei születtek, és az egyik gyerek fehér, a másik pedig néger? Komolyan: hogyan lehet az, hogy a magyar állam támogatását éppen most értékelik kevesebben, miután a növekvő alapítványi, logisztikai, sőt politikai támogatás mellett megkaptuk a kétmilliárd forintot is az egyetemalapításra? – hangzott el az Erdélyi Napló kérdése azon a kolozsvári sajtótájékoztatón, amelyen ismertették a közvélemény-kutatást. Markó Béla válasza így összegezhető: nemcsak az anyagiakról van szó, hanem az emberek azt érzékelik, hogy a kettős állampolgársághoz fűzött túlfűtött remények nem valósulnak meg. Következett néhány célzás azokra, akik „közülünk” elindították a lavinát. Vagyis a VET-re. Tehát ezért érdekes a magyar kormányzat népszerűségi indexére vonatkozó adat: kiegészíti a hét elején az MTI-nek adott különös nyilatkozatot, amely szerint a VET nem képvisel senkit, mivel nem tartozik az RMDSZ fennhatósága alá.
Összegezzünk: a státustörvény megalkotóinak kezét Magyarországról a „konstruktív” ellenzék pártjai, Erdélyből az RMDSZ egyes vezetői rángatják, hogy ne haladjanak, vagy rossz irányba térüljenek el.
A státustörvény kidolgozásának idejére újra nyilatkozatmoratóriumot kellene követelni. És szigorúan be is kellene tartatni, valahogy úgy, hogy aki ebbe a tárgykörbe továbbra is belepiszkol, azt nem nagyon szeretnénk jelöltlistán látni.

Az román–magyar alapszerződés dicséretét – lásd az MSZP-s pártelnök és RMDSZ-es elvbarátainak iparkodását – általában az agyhasználati jogosítvány felfüggesztésével, különösen most pedig végleges bevonásával lehetne büntetni. A Tisza élővilágának elpusztítása, majd az azt követő árvíz bebizonyította, hogy a Horn-kormány az alapszerződéssel nemcsak az erdélyi magyarokat árulta el, hanem Magyarországot is. Belement a trianoni és a párizsi határrajzolgatás megalázó jeleneteinek felesleges újrajátszásába, viszont egyetlen szó erejéig sem kért biztosítékot arra, hogy legalább Magyarország megmaradt részét nem veszélyeztetik kezdetleges bányaipari technológiával és esztelen erdőirtással.
De ha már szóba került, nem árt emlékezni az alapszerződés aláírásának körülményeire. Hogy is volt azzal az RMDSZ-egyetértéssel? A paktum szövegének vitájakor valóban ott ültek vezetőink az Országházban, és mélyen hallgattak. A példátlan egyetértés azonban nem jóváhagyást fejezett ki, hanem kényszerhelyzetet tükrözött, ugyanis a T. Ház akkori gondnokai a meghívottaknak megtiltották a beleszólást saját dolgunkba.
Négy évvel ezelőtt heves ellenérzést váltott ki, hogy az RMDSZ-t statisztának hívták meg. Ilyen gyorsan megszépül a történelem?
Persze korántsem biztos, hogy az RMDSZ-küldöttség minden tagja kifejtette volna fenntartásainkat egy olyan alapszerződéssel szemben, amelyet Iliescuval meg lehet kötni. De legalább két-három…, na jó, legalább egy küldöttségi tagnak lett volna néhány keresetlen szava. Ebben biztosak lehetünk, ugyanis a mikrofontalanított páholyban ott ült Tőkés László is.
Aztán itt van ez a közvélemény-kutatás eredmény a 80 százalékos támogatottsággal. Mi csak tudjuk, hogyan lehet kutatni a közvéleményt, hogy a megrendelő által kívánt eredmény jöjjön ki. Szintén magyar pénzen végzett felméréssel nekünk már azt is bebizonyították, hogy nincs szükségünk Bolyai-egyetemre. A dolgok különben összefüggnek. Ez a felmérés mintegy kiegészítette az alapszerződést, amelybe a temesvári aláírás előtti pillanatban – tehát az országgyűlési vita után – bekerült egy olyan megjegyzés, hogy az anyanyelvi oktatást a szükségletek szerint szervezik meg. Amire nincs szükségünk, azért az alapszerződőknek, ugye, nem kell törniük magukat.
Egyébként érdekes, hogy 1996-ban, amikor Teodor Melescanu román külügyminiszter azzal dicsekedett nyilvánosan, hogy az elhíresült lábjegyzettel kiherélte az egész alapszerződést, kollégája, Kovács László nem töltötte meg a magyar sajtót a trivialitás ellen tiltakozó nyilatkozatokkal. Pedig ennek nem lehetett akadálya a teljes létszámú médiakuratóriumok paradicsomi sajtószabadságának korszakában.

Mindenki sejthette, hogy a Petőfi–Schiller fedőnevű diverziót nem azért találták ki, hogy abból az erdélyi magyarságnak haszna származzék, de azt senki előre nem látta, milyen hosszú távon fejti ki romboló hatását. Amikor azt hittük, hogy végleg lecsengett a körülötte felpörgetett sikerpropaganda, a halva született vízfejű ötletet hirtelen törvényesnek kiáltotta ki a Legfelsőbb Bíróság. (Egy ideig újra van min rágódniuk az ország szellemi munkásainak. Képzeljük el, hogyan gyürkőzik a zsíros falatnak az agysztahanovista, az Antena 1 nadrágtartós kommentáltatója meg az Adevărulnál tömörült többi ideges nemzetideológus.)
A lúd kövérségének biztosításáért valaki kitalálta, hogy ez a „nesze semmi, fogd meg jól” nem lehet máshol, mint Kolozsváron. Ezért azonnal nekiesett a témának a közszolgálati televízió 1-es csatornája is, amely eddig visszafogta magát, de úgy látszik, készülődik a hatalomváltásra. Visszakapják hangjukat Rosianu és Dorin Suciu tanítványai. Főműsoridőben a pedofilekről és selyemfiúkról összehordott napi csemegesorozatot képesek voltak rövidebbre fogni, csak hogy a magyar–német egyetem feleslegességét bőbeszédűen bizonygathassák. Kinek? Nekünk ugyan nem szükséges axiómát magyarázgatni, hiszen ki gondolná egy lóról, amelyet a kényszertárs sem akar megnyergelni, hogy nem sebzett a háta? A multikulturális utánzat különben nevében sem hasonlít az egykor felszámolt és az RMDSZ-program szerint visszaállítandó Bolyai-egyetemhez. Elfogadásakor – ha még emlékszünk – úgy akartak rábeszélni, hogy jobb ma egy műveréb, mint holnap az elpuskázott túzok…
A tévés hangulatkeltés tehát csak arra volt jó, hogy a politikusok figyelmét a kisebbségellenesség felé tereljék. Másnap tele is voltak az újságok további elvi, gazdasági, szociális, nemzetállami stb. ellenvéleményekkel. (A tévések szociologizáló puhatolózása egyébként kísértetiesen hasonlított ahhoz a magyar pénzből készült közvélemény-kutatáshoz, amely a „kormányballépéssel” egy időben készült arról, hogy ugye nincs szükség Bolyai-egyetemre.)
A Petőfi–Schiller-egyetem bírósági jóváhagyása nemcsak az állóvíz felkavarására, hanem kellemetlen üledékek elrejtésére is alkalmas. Újra elkezdtünk foglalkozni a koalícióban maradásért idevetett lerágott csonttal, és közben alig vettük észre, hogy az ingatlan-visszanyerés terén újabb csúfos vereséget szenvedtünk. A mérgező placebo legalizálásával egy időben az Alkotmánybíróság kimondta, hogy kormányrendelettel nem lehet visszaadni a temesvári Magyar Házat. A döntés logikusan hangzik: a kormány nem rendelkezhet olyan ingatlan ügyében, amelynek nem kizárólagos tulajdonosa. Az állam csak társbérlője a Magyar Háznak, mert egy részét már eladta. Az állam nem tudta, hogy nem adhatja el azt a vagyont, ami nem az övé, a vásárló pedig szintén nem akarta tudni, hogy ebül szerzett vagyonon osztozik, ugye. Mivel a törvény nem ismerete senkit sem ment fel, ezt úgy hívják, hogy rosszhiszemű adásvétel, amit bírósági eljárással kellett volna tisztázni. Jogászaink tudhatták, hogy anélkül a Magyar Ház felvétele a 17-es kirakati ingatlanlistára propagandacélokat szolgált.

Sokan acsarkodnak a Kossuth rádió Vasárnapi Újság című műsorára. Az előző kormányzat idején talán csak a demokratikus kirakatpolitika és az mentette meg a pufajkások haragjától, hogy bizonyos szerkesztők és rádióhallgatók hajnalban, pláne vasárnap, az igazak álmát alusszák. Nem a sajátjukat.
De most biztosan kifundálnak valamit a Vasárnapi Újság ellen, mert miután Markó Béla levélben fejezte ki nemtetszését amiatt, hogy a műsorban megszólaltatták az RMDSZ csúcsvezetőségét bírálni merészelő Katona Ádámot, mások is elkapták a kényszerképzetet, miszerint demokratikusan megválasztott főnökök nevét nem szabad hiába felvenni. Ez a láz súlyos szövődményekkel jár. Ceauşescu és Kádár is többharmados (igaz, szintén csak kongresszusi) többséggel megválasztott vezéreknek képzelték magukat, és lám, milyen csúfosan végezték, de addig temérdek kárt okoztak.
A heveny fennhéjázással és önkielégültséggel járó hallucinálás állandó érzékszervi csalódást okoz, ami a politikában helytelen meglátásokat szülhet. Ilyen például a Funarhoz való hasonlítgatás.
Pedig Funar csak önmagához hasonlítható. Igaz, több példányban, megkockáztathatjuk: több millió példányban fordul elő, de ez más lapra tartozik, a lényeg az, hogy a funarok kizárólag azért támadják az RMDSZ-t, mert egyáltalán létezik, viszont Katona Ádám azt nehezményezte, hogy a szövetség nincs sehol, amikor az erdélyi magyarságot védelmezni kellene. A különbség több mint lényeges.
De sajnos a magas szintről elvetett gyommag itt-ott kicsírázik. Ismeretségi körömben eddig nem hallottam olyan véleményt, hogy a Vasárnapi Újsággal valami baj volna, a markói kifakadás után azonban felütötte a fejét a Funarhoz való hasonlítgatás. Azt mondta valaki, mégpedig olyan valaki, aki szerepet játszik az erdélyi magyar közvélemény formálásában, hogy a Vasárnapi Újság hangja olyan, mint a Funaré. Eddig szerette, „de most már bántja durvasága, múltba fordulása”. Szerinte a Vasárnapi Újság ugyanazt műveli hétről hétre, mint Funar a kolozsvári Fő téren: turkál a romok között.
A hasonlattól azért is támadhat sírhatnékunk, mert a Vasárnapi Újság sohasem ferdít a tényeken, ellenben állítólagos hanghasonmása annyit csúsztat, ahányat lép. A Vasárnapi Újság kalendáriuma hiteles dokumentumok alapján áll össze, míg a mértékegységnek használt személy erőlködését román történészek is kinevetik, amikor őseinek nyomát a középkori magyar épületek alapkövei között keresi, holott családfája egy bánsági falu bevándorlási hivatalában keresendő. A szüntelen hazudozás további bizonyítékai olvashatók az újabb keletű kolozsvári emléktáblákon, a magyar főkonzul elleni törvényszéki feljelentésben stb.
Egy másik finnyásabb rádióhallgató a napokban azt rótta fel a Vasárnapi Újságnak, hogy túlságosan direktben mondja ki az igazságot, így nem képes meggyőzni a másként gondolkodókat (pontosabban: a másként sem gondolkodókat). Ebben van valami. Egyes embereket az orruknál fogva kell ráébreszteni a valóságra, de ez már a politikai propaganda dolga. A Vasárnapi Újságnak ehhez nincs hagyománya. Térségünkben ez volt az első szókimondó rádióműsor. Amíg vasárnaponként szignójára ébredünk, tudjuk, hogy nem tért vissza a sorok közötti olvasás kora. Ennyi sem maradhat meg a „forradalmi” vívmányokból?
Ha nem, hát törődjünk bele, hogy az ujjmutogatások hatására változtatni fognak a Vasárnapi Újság hangján. Valószínű, már készül az intézkedési csomagterv, amelyet a csonka kuratórium próbakövének szánnak: ha nem teljesíti, megkezdődik az MSZP parlamenten belüli, kívüli, felüli és aluli engedetlenségi szabotázsakciója. Mivel bennünket már semmi sem lep meg, azon sem csodálkoznánk, ha bevezetnék a mohamedán szokásjog ősi formáját. Bizonyos (ki)választottakat megfelelő létszámú háremmel látnának el, és a tömegtájékoztatási eszközök minden rovatába és rekeszébe szerződtetnének egy-egy pártmuftifeleséget. A módszer szavatoltan működik: próbálna csak Katona Ádám befurakodni véleményével a Duna Televízió Bukarestben szerkesztett hírei közé! A politikailag szervezett nagycsaládi munkamegosztás alkalmazása után a Vasárnapi Újságnál is olyan őszinte utálattal fogadnák az MSZP, az SZDSZ, az RMDSZ és más pártok mimózalelkű vezetőinek bírálóit, hogy azok a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai székházának közelébe se merészkednének.

Éktelen zsivaj késztette sietősebb alkudozásra a piac egyik szegletében a bevásárlókat. A magnókazetta-árus valamilyen vallási szekta szertartását nyekergette. A közelben árusító hóstáti gazda látszólag közömbösen hallgatta, de hálásan fogadta a részvétteljes érdeklődést:
– Nem tart attól, hogy megtérítik?
– Egyet se féltsen engem, kedves uram, van nekem hova térni! Amint túladok a portékámon, betérek a kocsmába, aztán eltérek a sógorhoz, végül hazatérek az asszonyhoz, akinek a szája reggeltől estig be nem áll, mégis elviselhetőbb, mint ez az óbégatás.
Miközben a krumpli a kosárba, a pénz pedig a kötényzsebbe került, a gazda komolyra fordította a szót:
– Mi különben sem hagyjuk el egyházunkat.
Ha szomorú hétköznapjainkban általános lenne az egészséges humorérzék és a kitartás, felkopna a hittérítők álla. De sajnos, a közelmúlt nemcsak a hóstáti közösséget tizedelte meg, hanem ránk szabadította az idegen behatásokat.
A szektásodás kor- és világjelenség. Lehet, hogy máshol szükség van rá. Meglehet, hogy az elidegenedés „magasabb” fokán bizonyos egyéneknek szükségük van különleges mákonyra. Nem elég a kábítószer… Hát fogyasszák, váljék egészségükre, vagy betegségükre – mit szokás ilyenkor mondani? Nem szólhatunk bele abba, hogy például az öngyilkosságot szentesítő világszemlélet helyett milyen szabadidős foglalkozást kellett volna kitalálni a földteke túlsó oldalán. De azt biztosan tudjuk, hogy Erdélyben, a magyar hívők körében ügyködő hittérítők a legfeleslegesebb szélhámosok.
A vallási tolerancia őshazájában az emberek évszázadok óta több vallás közül választhattak, ha a születéssel örökölt hittől valamilyen okból eltávolodtak. A történelmi egyházak azonban számos közös vonással rendelkeznek, amelyek napjainkban lehetővé teszik az ökumenizmust. Az egyik legfontosabb közös törekvés a nemzetvédelem, amelyet az új (vagy régi új) szekták nem tudnak és nem is akarnak vállalni. Nem engedi őket a globalizmus és több más olyan béklyó, amelyet az erdélyi egyházak nem tűrtek és nem tűrnek meg magukon. A vatikáni világbirodalomhoz tartozó római katolikus püspökségeink bizonyos kérdésekben inkább követik Márton Áron példáját, mint a pápai helytartó útmutatásait, aki szerint a katolicizmus moldvai megmaradása érdekében nem kell firtatni a szertartás nyelvét a csángó templomokban. Az erdélyi magyarság érdekeinek a római katolikus egyház általi hű képviselete tükröződött abban is, ahogyan az erdélyi püspökök megértették, de nem fogadták el a Szentszék magyarázatát, amikor a pápa romániai látogatásakor elkerülte Erdélyt.
A protestáns egyházak is elévülhetetlen érdemeket szereztek abban, hogy az erdélyi magyarság túlélte a határtologatást, majd a demokratikus, a királyi, a fasiszta és a kommunista diktatúrát. Számos településen templomaik átvették az iskola szerepét, betöltötték a hatalmilag létesített űrt az anyanyelvi közművelődésben.
Arról viszont nem tud a krónika, hogy a szekták is kivették volna részüket ebből az áldozatos, sőt kockázatos tevékenységből. És végül a hallgatás falát ledöntő társadalmi megmozdulás szikrája sem valamely új keletű vallásfelekezetből pattant ki.
Ha 1989 utolsó napjaiban felvetődik a kérdés, mekkora legyen a „demokratikus választék” a hitélet terén, a nagy eufóriában még azt találtuk volna mondani, hogy most már minden mindegy, elérkeztünk egy újabb Édenbe, a történelmi egyházaknak megköszönjük eddigi szolgálataikat, és mindenkinek külön bejáratú temploma lehet (ahogy az épülő ortodox templomok és kolostorok sokaságát elnézzük, nem állunk messze az egy főre eső egy templomtól). De aztán hamar ráébresztettek arra, hogy egyházaink nemzetvédő funkciója korántsem vált feleslegessé. Sőt, bizonyos tekintetben fontosabb lett. A beolvasztás, kiutálás, az etnikai egyneműsítés burkoltabb, ravaszabb eszközökkel folytatódik. Megmaradásunkban nem tud és nem is akar segíteni az a szekta, amely azt tartja, hogy hívei ne politizáljanak, így ne is szavazzanak az erdélyi magyarok jelöltjeire. (Másokra se, de ez nem vigasztal.)
Erdélyi magyar egyházaink történelmi tapasztalattal rendelkeznek abban, hogyan késztethetik kitartásra híveiket válsághelyzetekben. Ezért nagyon szomorú, hogy a reformátusok közé is hittérítők furakodtak. Az egyik amerikai, a másik ázsiai(!) tapasztalatokkal akarja fűszerezni az erdélyi hitéletet. Ezeknek a „missziósoknak” az áldatlan befolyása nyomán maholnap minden parókián más nyelven beszélnek. Az egyik lelkész kifejti, hogy miért kell kivonulnia az egyháznak a közművelődésből, a másik azt hajtogatja, hogy muszáj rockosítani az egyházi dalokat, a harmadik bezárná a templomot, hogy az emberek otthon, négyszemközt személyesebb kapcsolatot létesítsenek Istennel stb.
Nagy kár, hogy magyar falvainkban is meghallgatásra találnak. Pedig a hívek ősi egyházuknak is köszönhetően maradtak meg magyaroknak. Miért gondolják, hogy éppen most kellene „újítani” rajta? Miért hiszik el egy vándorprédikátornak, hogy eddigi hitéletük foltozgatásra szorul?
A hittérítők Kolozsváron felkereshetnék a Széchenyi téri piac szegletében a hóstáti gazdát, hogy megkérdezzék, mivel védi a fülét az álszirének óbégatásától.

Elsőként Kolumbán Gábor hökkentette meg a kolozsváriakat azzal a tézissel, hogy az RMDSZ kormányzati szerepvállalásának a továbbiakban állandósulnia kell, függetlenül attól, hogy milyen párt vagy pártkoalíció kerül hatalomra. Ez a januári szűkebb körű évfordulós polgári fórumon hangzott el. A márciusi, szintén kolozsvári, de hivatalos RMDSZ-fórumon Cornel Nistorescu közíró, meghívott előadó ugyanazt mondta. Sőt, továbbment: fontosnak tartotta, hogy már most kezdődjenek meg a tárgyalások a legesélyesebb párttal. Vagyis az RTDP-vel. (Brrr…) De nem akárhogyan – hangsúlyozta Nistorescu –, hanem szerződéses megállapodással, amelyet kormányba lépés előtt alá kell íratni a partnerrel, hogy az RMDSZ elkerülje a zsákutcát, amelybe felkészületlenül besétált 1996 végén.
A hallgatóság őszinte lelkesedéssel megtapsolta a szónokot. Pedig a vitafórumon sokan jelen voltak azok közül, akik 1996 decemberében „pártunk és elnökünk körüli szoros egységben” hevesen rendreutasították Tőkés Lászlót, amikor a kormányba lépés eldöntése előtt írott megállapodást tartott szükségesnek.
Ugyanazért a felvetésért valakit megtapsolunk, másvalakit pedig elítélünk? Végül is helyes, avagy helytelen a szerződéses kormányszövetség? Hogyan próbáljunk tisztán látni? Nézzük meg, ki az, aki még most is „úgy gondolja”, hogy az „egyetlen alternatíva” nem igényel szerződést, és menten rádöbbenünk, mi a helyes álláspont. Hasonlóképpen dönthetnénk el azt a kérdést is, hogy helytálló-e az állandó kormányszereplés tézise. Figyeljük meg, hogyan vélekedik ebben a tárgykörben Markó Béla.
Tekintettel Iliescuék nacionalista retorikájára, a szövetségi elnök nem tudja elképzelni a koalíciót az RTDP-vel. Érdekes, 1996 nyarán, amikor nem volt biztos a Demokratikus Konvenció győzelme, még el tudta képzelni, erről éppen Kolozsváron nyilatkozott egy sajtóértekezleten. Pedig Ion Iliescu nacionalizmusa akkor sem volt mérsékeltebb, mint 1958-ban (a Bolyai-egyetem felszámolásakor) vagy napjainkban. Egyébként Markó mostanában minden alkalommal kifejti, hogy Király Károllyal ellentétben ő nem mindig tartotta üdvösnek a kormányzási részvételt. 1990-ben „határozottan elleneztük” – mondotta a kolozsvári fórumon. Kik „elleneztük”? Ha jól „emlékszünk”, akkoriban eléggé távol „álltunk” a döntéshozataltól. De ez mellékes. A lényeg az, hogy Markó Béla most nem osztja Kolumbán Gábor és Cornel Nistorescu nézeteit az állandó kormányszereplésről.
Tehát feltétlenül a kormányban kell maradnunk a választások után.
Erre a következtetésre juthatunk akkor is, ha beleolvasunk a Románia által aláírt nemzetközi egyezményekbe, amelyek előírják a nemzeti kisebbségek arányos képviseletének biztosítását a központi és a helyi hatóságokban. Tehát ha nem is akarnánk kormányozni, a kormány intézményeiben hivatalból lennének képviselőink. És a választási eredményektől függetlenül lesznek is, ha tudjuk, hol és hogyan kell kopogtatni.
Ez pillanatig sem jelenti a parlamenti jelenlét fontosságának csökkenését. A szavazáson való részvétel mindenkinek becsületbeli kötelessége, hogy ne egyetlen képviselőnk árválkodjon feleslegesen a képviselőházban, mint a szervezeti egységre (eddig) képtelen romáknak, vagy a kis létszámú kisebbségeknek.
A kormányhivatalokban való jelenlétünket azonban felül kell vizsgálnunk. Ha etnikai kisebbségként delegálunk közjogi tisztségviselőket, akkor azok viselkedjenek kisebbségi érdekvédőkként. Majdani művelődési államtitkárunk ne kérkedjen azzal, hogy román színtársulatoknál káderproblémákat oldott meg, vagyis színházigazgatókat menesztett. Ha a miniszter netán ilyen piszkos munkát bízna rá, határozottan utasítsa el, mivel nem tartozik hatáskörébe. Őt többek között azzal bízzuk meg, hogy a romániai magyar színházak ügyével foglalkozzon, ne üsse az orrát olyasmibe, amihez semmi köze. Túlbuzgóságával sértené a többségi nemzet autonómiáját, és akkor mások is jogot formálhatnak arra, hogy a mi (leendő) autonómiánkat sértsék.
Kormányszövetséges partnerként sem kellene arra törekednünk, hogy törékeny vállunkra vegyük az egész ország valamely problémáját. Nem biztos, hogy a román nemzet egészsége fölött magyar arkangyalnak kell őrködnie. Elég gond lenne szakembereink számára a magyar tömblakosságban előforduló sajátosabb nyavalyák leküzdése. Amilyen például az alkoholizmus.
De ahelyett, hogy a magunk ügyeivel foglalkoznánk, most, a csúfos kudarc vége felé a „vannak még hiányosságok” címszó alatt elhangzik a vallomás, hogy nem sikerült helyet könyökölnünk magunknak a külügyben. Még csak ez hiányzik! Lehet, hogy néhány tisztségviselőnk valami távoli diplomáciai állomáshelyen sikeresen küzdene a román–hottentotta kapcsolatok elmélyítéséért, de ebből a romániai magyarságnak semmilyen haszna sem származna, sőt. A kormányszereplésből nyert szerény koncoktól vezetőinknek így is olyan érzése támadt, hogy külföldön egy zokszót sem szabad elsóhajtani, hát még ha diplomatáink is lennének. A román külpolitika és a romániai magyarok külföldi érdekei nem teljesen fedik egymást. Ennek kimondásától nem kell félni. A holland védelmi miniszter romániai látogatásának elszabotálásakor kitűnt, hogy román nemzeti pártok külügyi érdekei sem mindig esnek egybe.
A továbbiakban a kormányzási szövetségre vonatkozó elképzelést is felül kell vizsgálni. Erre kényszerít a közelmúlt siralmas tapasztalata. Amikor barátságtalanul viselkedtek az RMDSZ-szel (mikor viselkedtek barátságosan?) és felvetődött a szemernyi méltóság védelmének szükségessége, az volt az ellenérv, hogy számunkra nincs más „alternatíva”, csak a kormánypártokkal egyezkedhetünk, nem ülhetünk át az ellenzék padsoraiba, a nacionalista baloldallal nem szövetkezhetünk. Vajon a parlamenti helycsere feltétlenül szövetséges-váltást jelent? Minipártjával Varujan Vosganian kilépett a Demokratikus Konvencióból és a kormányból, de ez nem jelentette azt, hogy Iliescu ölébe ült volna. Vagy itt a másik példa, a MIÉP. Az ellenzék oldalán ül, de nem öltözött pufajkába. Sőt, újabban az SZDSZ is időnként az MSZP ellenzékeként viselkedik.
Meg aztán melyik kormánypártnak a szövetségese a Demokrata Párt? Az utóbbi három és fél évben a nagyromániásokkal gorombáskodott a legkevésbé. Băsescu több kormányválságot pattintott ki, mint ahány bizalmatlansági indítványt kezdeményezett az ellenzék.
Nem szép, de hasznos az el nem kötelezettség a politikában, tehát valahogy így kell elképzelni a jövőben a kormányban való részvételt. Koalíción kívüli kormányzási szerepvállalást Iliescuval és pártjával is el lehet képzelni, sokkal inkább most, mint 1996 nyarán. Mert ha visszakerülnek a hatalomba, kedvezőtlen nyugati megítélésüket nagyon szívesen enyhítenék a nemzeti kisebbségek államhatalmi tisztségekbe való bevonásával, és ezért szerződéses kötelezettségeket is vállalnának.
Aki ezt a lehetőséget nem akarja kihasználni csak azért, hogy ellentmondjon Király Károly 1990-es elképzelésének, az etnikuma ellen cselekszik.