Nits Árpád

Felül kellene vizsgálni azt az általános jogi elvet, amelynek értelmében a gonosztevők kedvezőbb bánásmódban részesülnek, mint az áldozatok. Már az is eléggé bosszantó, hogy a gyilkosnak joga van hallgatni ügyvédjének távollétében, nehogy őszinteségi rohamában feltárja lelke sötétségét, míg az áldozat utolsó kívánság formájában sem igényelhet kíméletesebb megsemmisítési eljárást.
Ennél sokkal felháborítóbb a politikai és háborús bűnök védelme (ezek többnyire egybeesnek). Itt van például Pinochet esete. Futni hagyták, mert nem viselné el a bírósági eljárást. A chilei lelkes fogadtatást bezzeg elviselte… Áldozataitól annak idején senki sem érdeklődött, hogyan szolgál egészségük, nem kaptak-e napszúrást a stadionokban a golyószórók felállítását megelőző várakozásban, kibírják-e a rögtönítélet fáradalmait stb.
Sokan azt mondják, hogy Pinochet esete különleges, mert ha nem lépett volna színre erős kézzel, Chilében megveti a lábát a szocializmus, az ország Moszkva előretolt bástyájává vált volna, Kuba mellett. Szegény Kuba. Képzeljük el, milyen recsegő-ropogó faerődítmény lehet, ha a gazdasági visszafejlődésben még bennünket is elhagyott. Chile is hasonló sorsra jutott volna. De ne töltsük az időt történelmi spekulációkkal, úgyis teljesen mindegy, hogy egy diktátor milyen politikai színekben pompázik. Aki hatalmának megkaparintása vagy megtartása érdekében akárcsak egyetlen emberéletet kiolt vagy kioltat, az gyilkos, és kész. Az ítélet szempontjából az is közömbös kellene hogy legyen, hogy a hatalomvágyból elkövetett gyilkosságot polgár-, helyi vagy világháború keretében követték el.
Az sem logikus ellenvetés, hogy Londonban a degenerált szállodaportásnak kicicomázott örökös szenátort megszervezett baloldali tüntetők nyomására vették őrizetbe. Na és? Váljék a baloldali erők dicséretére. Mindegy, ki kezdeményezi egy gonosztevő megbüntetését, az igazságszolgáltatásnak működnie kellene. A jobboldali erők is szervezzenek hasonló tüntetéseket, valahányszor felbukkan valahol egy baloldali vérengző. Még üdvösebb lenne, ha jobb- és baloldaliak együtt követelnék a hatalommániások bebörtönzését. Képzeljük el: oroszok és csecsenek együtt vonulnának fel május 1-jén, a hagyományos Vörös téren. Többé nem kellene tőrbe csalni csecsen terroristákat, és kezdődhetne az újabb orosz elnökválasztási kampány.
Hasonlóan üdvös lenne, ha a mosonmagyaróvári sortűz évfordulóján az áldozatok sírjánál az MSZP vezetői is erélyesen követelnék a pufajkások felelősségre vonását. Iliescuék szintén küldhetnének egy delegációt. Töredelmesen beismernék, hogy 1956-ban az elődpártban megragadták az alkalmat jó pár politikai ellenfél kinyírására, és egy füst alatt a Bolyai-egyetem felszámolására, de egyben fogadkoznának, hogy megjavultak, és elítélik az erőszakot. Bár számukra akad jóval későbbi beismernivaló is. A marosvásárhelyi pogrom, az azelőtti és azutáni bányászjárások áldozatai még nem kaptak elégtételt.
Egyébként érdekes, hogy a politikai indíttatású gyilkosság milyen hamar feledésbe merül. Mostanában hetet-havat összehordanak arról, hogy Iliescut miért nem látná szívesen újra a Nyugat az államelnöki székben. Silviu Brucan még hajlott korára is hivatkozott, de nem jutott eszébe, hogy Iliescu köszönetet mondott a bukaresti értelmiségiekre és cigányokra uszított bányászoknak. Vagy lehet, hogy eszébe jutott, viszont nem mondhatta ki, mert akkoriban Iliescu védelmére kelt. Úgy látszik, a politikai köztudatban a „magas”, elvi célok bármilyen eszközt, így az emberéletben elkövetett kárt is szentesítik. Ezek szerint a politikacsinálók sorában középkori erkölcsök uralkodnak. Ezért hagyták futni Pinochetet is. És ezért fognak futni hagyni további milosevicseket.

Nehéz lehet manapság a román önérzet dolga. Mitől sértődjön meg? A magyar diplomácia jólneveltségétől, avagy Csurka István állásfoglalásaitól? Vegyük sorra, mit tesz egyik és mit a másik. A magyar diplomácia diplomatikus. Úgy viselkedik, mint az úriember, akinek a társaságában valaki ütemesen szellent, de ő nem akarja észrevenni. Amikor ellopták a zászlóját a kolozsvári konzulátusról, szemérmesen elfordult. Azt sem kérte számon, hogy felségterületének megsértőivel az illetékes hatóságok miért nem jártak el a törvény előírásai szerint. Pedig léteznek vonatkozó bírósági precedensek. 1990 elején Marosvásárhelyen magyar fiatalokat börtönbüntetéssel sújtottak azért, mert állítólag arra gondoltak, hogy levennék Avram Iancu szobráról a zászlót. Ha elérnék. De előre megfontolt szándékukban a létra sem szerepelt. Ilyen szempontból a magyar külpolitika következetes. A mostani kolozsvári főkonzult is rendszeresen sértegetik, de a magyar diplomácia csak nagyokat nyel. (Attól tartunk, valaki azt sugallja a magyar külügynek, hogy tapintatával bennünket kímél. Pedig rajtunk mindenképpen találnak kötekednivalót. Ha nem találnak, akkor kitalálnak.) Ezzel szemben Csurka István komolyan veszi azt, amit lát vagy hall. Itt van például az a botrányos kijelentése, hogy a Tisza mérgezése nem a véletlen, hanem a szándékosság műve. Mire alapozhatta? Amikor a tiszai halállomány a hasát mutatta a világnak, román félhivatalos és hivatalos – nemcsak ellenzéki nacionalista, hanem minisztériumi! – vélemény szerint Nagybányán nem szabadult el annyi cián, és ha el is szabadult volna, attól a ciántól nem döglik a hal. Kipróbálták, a tévében bemutatták. Aki ezt készpénznek veszi, mire gondoljon? Hogyan került annyi méreg a folyóba, amennyitől végül Galacon is megtiltották a vízfogyasztást? Máshol juttathattak gyilkos anyagot a Tiszába. Nem Magyarországon, mert annyira azért nem öngyilkos nemzet a magyar, hogy saját életterét önkezével felszámolja. Tehát valahol Nagybánya és a magyar államhatár között került a kritikus mennyiségű méreg a folyóba – gondolhatta az, aki az azonnali román állásfoglalásokat komolyan vette. Ha pedig a méregadagolás helyszínének semmi köze az aranybányászathoz, akkor csak a szándékosság gyanúja merülhet fel. Következhet a cél firtatása. Vajon a szomszéd kecskéjének a megnyuvasztására irányuló szándék egymagában mindent megmagyarázna? Talán. De van más román szállóige is, amely felkeltheti a szándékosságelmélet kutatójának figyelmét. Ez úgy hangzik, hogy a Dnyesztertől a Tiszáig. Ettől csupán gondolatnyi távolságra van a mai alföldi lakosság elzavarásának, az igénytelenebb keleti népesség betelepítésének a veszélye és annak szükségessége, hogy az SZDSZ-t meg kell akadályozni a magyar honvédelem felszámolásában. (Egyébként, ha nem mindenki vette volna észre, Csurka főként a sorköteles fiatalok megnyerését szolgáló kampányfogást akarta leszerelni a maga módján.) Külön téma lehetne, hogy vajon az igénytelenebb népességbe bennünket is belekalkulált-e Csurka István, és hogy erre meg kellene sértődnünk, avagy ne fájjon az igazság. Azt azonban váltig nem értjük, hogy a szándékosság gyanújától mások miért szívták fel a vizet. Hiszen nyilatkozataikból egyenesen következik. Vagy azt szeretnék, hogy levegőnek nézzék őket?

Mugur Isărescu az általános életszínvonal lassú emelkedésének kezdetét jósolta az év második felére, ugyanakkor kormányunk, pártunk és államunk mindent előkészített a tömeges elnyomorodás folytatásáért. Áprilisban emelik az összes áru és szolgáltatás költségeit befolyásoló energia árát.
Pedig az utóbbi tíz év gazdaság-leépítési tapasztalata világosan bebizonyította, hogy nem az árak emelésével, hanem a fizetések csökkentésével kellett volna megteremteni a jelenlegi állapotot, vagyis azt, hogy a bérből, fizetésből, nyugdíjból, szociális juttatásokból élők a totális fizetésképtelenség bejelentését fontolgatják.
Aki még emlékszik a régi pénzértékre, könnyen el tudja képzelni, hogy ha a kenyér ára 5 lej maradt volna, és az átlagember jövedelme 300–1200 lejre csökken, az életminőség hajszálra ugyanolyan lenne, mint most, a sok nullával. A pénznyomda rengeteg papírt megspórolhatott volna, a közgazdasági nullák mégis elszabadították az inflációt.
Persze, jól tudjuk, hogy valójában nem szakmai nullák ők, sőt a kelleténél több a magukhoz való eszük. Bizonyos rétegek számára roppant előnyös az infláció, mert zavarost teremt, amiben élvezet halászni. Az egyik nagytestű halfaj a kamat. Ha magas az infláció rátája, a bankok csak kétszámjegyű (esetünkben 50 százalékon felüli) kamatokkal csalogathatják ki az emberek zsebéből a pénzt. A nagymenők is magas kamatokkal forgathatják a pénzüket – helyesebben: pénzünket – egyik bankból a másikba. Csőd idején azonban a nagybetéteseket a jegybank megsegíti, nehogy meginogjon az állítólagos pénzügyi egyensúly, a kispénzűek pedig évekig szaladgálhatnak, és jajgathatnak a pénzük után.
Ez is a kezdeti (esetünkben: nagyon primitív) tőkefelhalmozást segíti elő. A magas kamatnak azonban van egy másik, szintén erkölcstelen vetülete. Az állam által szavatolt betéti vagy kincstárjegyi kamatot gazdasági visszaesés idején az adóból fizetik. Más forrás nincs. Normális körülmények között a kamatot az alapágazatokban gazdálkodják ki, ráfizetéses termelésben azonban a hitel alapösszege sem térül meg. Úgyhogy akinek van némi összekuporgatott pénze, és a félévenkénti tolongásban vásárol néhány kincstárjegyet – most éppen újra szezonja van –, tudja meg, hogy a jelentősnek tűnő nyereség nem az égből pottyan az ölébe, hanem többek között saját út- és füstadóiból fedezik azt.
Ideje volna hát megállítani az árak emelkedését és el kellene kezdeni a fizetések csökkentését. Ha a villanytermelők nem jönnek ki a jelenlegi árakból, mondjanak le fizetésük egy részéről, de nem úgy ám, ahogy a vezérigazgatók szeretnék. Ne a takarítónők járandóságát kezdjék megnyirbálni, hanem az 50 millión felüli „szakértőket” és „delegált” igazgatótanácsosokat késztessék terepszínűbb életmódra.
Hasonlóképpen kellene felülvizsgálni a hőenergia-szolgáltatók juttatását is. Évtizednyi szorgos telhetetlenséggel elérték, hogy egyre nagyobb lakossági réteg képtelen megfizetni szolgáltatásaikat, mind több lakást, háztömböt, lakótelepet lekapcsolnak a melegvíz- és távfűtéshálózatról. Ki kellene számítani, hogy a maguknak sok milliós fizetést megkövetelő „menedzserek” szolgáltatási területe mennyire szűkült be, és a járandóságukat annak megfelelően állapítsák meg. Mindjárt sokkal megfontoltabban számláznák a reális és a fiktív fogyasztást, nehogy további fizetéscsökkentést vívjanak ki maguknak.
A fizetéscsökkentést persze azokban az ágazatokban kellene elkezdeni, amelyekben a legfrissebb statisztikai adatok szerint a legmagasabbak a fizetések, és amelyekben – sorszerűen – nem új érték, hanem többnyire kár keletkezik:a bankokban, a biztosítótársaságokban és az egészségbiztosítási pénztárakban.
Így a nemzeti pénznem hamarosan elvesztené dömpingáru jellegét, egyre kevesebbet nyomtatnának belőle, az árak hamarosan elérnék az 1990-es szintet, a fizetések a jelenlegin maradnának, de a felesleges nullák nélkül. Az életminőség tehát ugyanilyen lenne, viszont nem kellene újabb áremelésekkel felkavarni a gazdasági állóvíz iszapját.
Ezekkel az intézkedésekkel elérnék a világ egyedülálló választási eredményét: nyeregben maradna az a kormánykoalíció, amelyik drasztikusan csökkenti a fizetéseket.
Aztán el lehetne kezdeni végre komolyan dolgozni.

Gondolatébresztő riportot láthattunk március 24-én éjszaka a Duna tévében. B. Nagy Veronika és Vetési László stábja a verespataki magyarságot mutatta be.
A szerzők rendszerint a szórvánnyal foglalkoznak, de azok a magyarok, akik családban, iskolában, templomban románul beszélnek, nem sorolhatók ebbe a kategóriába. Ez az első gondolat, amit a dokumentumriport ébresztett. Ebből következik a második, amit szintén a riport sugallt: az azonosságzavar nem helyi színfolt, magyarázata a közhiedelemmel ellentétben nem a történelemben gyökerezik, hiszen az 1849-es vérengzés emléke alig él az egyszerű emberek tudatában. Az Aranyos völgyében, az igen erős román nemzettudattal rendelkező mócok hazájában bárki bátran mondhatja magáról, hogy magyar ősei voltak, és ő is magyarnak tartja magát, még ha egy mukkot sem tud magyarul.
A jelenség egyébként földrajzilag is terjedőben van, hiszen a Mezőség egyes falvaiban a hívek napjainkban kezdik kérni a papokat, hogy románul prédikáljanak.
Tehát nemsokára három erdélyi magyarkategóriában kell gondolkoznunk: van tömbmagyar, szórványmagyar és foszlánymagyar. Ennek a helyzetnek megfelelően kellene megszervezni a belső választásokat. Vajon közvetlenül, avagy elektorokon keresztül válassza meg vezetőit az a magyar, akit vezetői magára hagytak? (Sietni nem kell a döntéssel. Az RMDSZ XIII. kongresszusáig ráér.) Meg aztán a készülő státustörvény sem tekinthet el ettől a valóságtól. Nem volna helyes, ha a nyelvtudás alapján Fúró Gyulának, Boda Józsefnek, Hajdú Győzőnek és Păunescu több más kebelbarátjának, valamint a már kettős állampolgársággal rendelkező személyeknek kijárna a különleges magyarországi jogállás, ugyanakkor a verespatakiakról, akik önhibájukon kívül vesztették el kapcsolatukat az anyanyelvvel, megint elfeledkezne a magyarok Istene.
A másik gondolatot az egyik interjúalanynak az a mondata gerjesztette, hogy Verespatakot Mária Terézia lendítette fel. Igaz, sok aranyat elvitt innen, de hozott is gépeket, szakembereket. Ma újra a fellendülés reményétől ég lázban a bányaváros. Kanadaiak hoznak gépeket és szakembereket. Persze szintén elvisznek valamit. Nemcsak aranyat. Hanem lebontanak katolikus, református, unitárius templomot és több más régi épületet, mert állítólag éppen azok alatt van a legtöbb aranyérc.
Ez mindig így történt Verespatakon. Idegenek jöttek, valamit hoztak, de többnyire vittek. Már a rómaiak is innen töltötték fel a kincstárukat. Bukarest is. A „felszabadulás” után még a személyes ékszereket is elvitték. Bukarestből is hoztak valamit, hogyne hoztak volna. Például embereket, akik elhurcolták a megátalkodott aranyrejtegetőket, függetlenül azok nemzetiségétől – tudtuk meg a riportból. Hogy ezen kívül mit hozott a bukaresti hatóság? Miért? Muszáj hoznia is annak, aki elvisz? Nem létezhet kivétel?
Verespatak egyébként a szegénység, a pangás, a tanácstalanság völgye. Amikor a külső be- és kiruházók más térségekkel foglalkoztak, a kincstári jellegű épületek menten roskadozni kezdtek, az emberek szétszéledtek a távolabbi bányákba, főleg a Zsil-völgyébe. (Jó helyre!) Hát nem tragikus? Ha nem akad valaki, aki elvegye az arany oroszlánrészét, Erdély egyik leggazdagabb vidéke azonnal nyomorba süllyed. Olyan ez, mint a vérvételhez szoktatott ember: belebetegszik, ha nem csapolják rendszeresen a vénáját.
Verespatakon évezredes hagyománya van az önkormányzatiság feladásának. A történelem folyamán meg sem próbálta önállóan hasznosítani hatalmas kincsét, pedig „aszfalt helyett arannyal boríthatnák a úttestet”. Vagy megpróbálta, csak sohasem hagyták?
Akkor nem akarta eléggé erősen. Mint általában az egész Erdély.

Elég volt a személyiségek okozta csalódásokból! Nem akarom gonosznak látni Duray Miklóst, akinek vádjait kolozsvári druszájáról, Patrubány Miklósról szintén nem hiszem el. Inkább homokba fúrom a fejem. Így legalább azt sem veszem észre, hogy akik a Magyarok Világszövetségében vagy körülötte kezdetben bomlasztó szerepet töltöttek be, most moralizálnak vagy kárörvendeznek.
Elég volt a tíz év kiábrándulásaiból! Például…
A kitérőt nem lehet megkerülni, a probléma időszerűsége miatt muszáj emlékezni a legelső csalódásra, a forradalom emanációjára, aki elhatárolódott a kivégzett Ceauşescutól, miközben egy golyó a pulóverét súrolta, és azonnal jelentette Moszkvának telefonon, hogy „kik vagyunk és mit akarunk”. Most hevesen tiltakozik a feltevés ellen, hogy közvetlen telefonkapcsolata lett volna a Kremllel. Hát nem mindegy, hogy közvetlen, avagy meghitt a legénykorban gyökerező viszony?
Bár akkor engedelmünkkel ő volt az utolsó a listán, Iliescut végtelen libasorban követik a politikusok, akikben csalódnunk kellett. Egy újabb példány a liberális Mircea Ionescu-Quintus, aki a legvadabb ultraszélsőségesekkel képes szövetkezni, hogy Háromszéken kiüsse jogos pozícióikból a székelyek képviselőit a helyhatósági választásokon. Vele is szövetségesek vagyunk a kormánykoalícióban, és egyesek még mindig azt a nótát fújják, hogy egyetlen politizálási „alternatíva” létezik. Számunkra ez a „kitartás” okozza a legnagyobb csalódásokat.
Hogy ilyen a politika? Nem! Csak ez a politika ilyen.
Hát ezért lenne jobb elbújni, nem látni, nem hallani.
Bár éppen a világszövetségi választási kampányban láthatjuk a jelét annak is, hogy a józan értékítélet nem veszett ki teljesen. Mindkét világszövetségi elnökjelölt bejelentette visszalépési szándékát, amennyiben Tőkés László jelölteti magát.
Ábrándozzunk el történelmileg, képzeljük el, mi lett volna, ha a jóérzés korábban jön divatba. Például ha a brassói RMDSZ-kongresszus elnökjelöltjei hasonlóképpen járnak el. Talán nem lennénk a kormánykoalícióban – bár ez egyáltalán nem törvényszerű –, viszont biztosan nem adtuk volna fel a szövetség alapvető céljait. (Petre Roman pártja talán lemondott valamiről? Sőt, rátett néhány lapáttal, mégis a kormányban maradt.)
Persze, egy „nemzetállami” párt előnyösebb helyzetben van, mint egy etnikai kisebbségi szövetség. De a szomorú kormányzási tapasztalatból azt a tanulságot is levonhatjuk, hogy a koalíciós egyezkedéseken egy nemzetiségi szövetségnek úgyis csak Petőfi–Schiller-szerű alamizsnát osztogatnak. Ezért kár volt szemérmesen eljegelni a kongresszusi határozatokat (úgymond: egy időre). A többi eredmény kizárólag nyugati nyomásra született meg. A Babeş–Bolyai-egyetem csak azért multikulturalizálódik, hogy Marga etethesse valamivel a vendégeit, a módosított (de így is hiányos) földtörvénnyel a magántulajdon tiszteletének látszatát próbálják kelteni stb. A Nyugattal folytatott kacérkodás közben a vonatkozó kormányhatározatok vagy törvények akkor is érvénybe lépnek (gyakorlatba szintén kevésbé), ha az RMDSZ csúcsvezetősége bátran és maradéktalanul vállalja a kongresszusi határozatokat.
De hol állunk mi attól? A brassói kongresszuson kialakult (inkább kialakított) vezetőréteg a belső ellenzék polgári fórumait csak megfigyelőkkel „tiszteli” meg, és a román sajtót sietve biztosítja teljes elhatárolódásáról az ott elhangzottaktól. Vagyis a szövetségi határozatoktól.
Brassóban a jelöltek nem verték le egymást, amikor a visszalépésre terelődött a szó. Ellenkezőleg, utolsó pillanatig lobbyzták magukat, sőt, külső segítséget is szívesen fogadtak. Érdekes, hogy Emil Constantinescu is hirtelen ott termett, Olaszországból érkezett repülőn Brassóba, ahol nincs polgári repülőtér, és folyosón, mellékhelyiségben, színfalak mögött propagandázott az egyik jelöltnek. Nagy mozgáslehetősége volt ebben a problémában ahhoz képest, hogy még nem is volt államfő. Így aztán pontosan azt az elnökjelöltet beszélték le a megmérettetésről, akiért az összes többinek vissza kellett volna lépnie: Tőkés Lászlót. Azt az egyedüli jelöltet, akinek a nevét jegyezték a nemzetközi politikai tőzsdén.
A Magyarok Világszövetségének tisztújítása még teljesen nyitott kérdés. Kevés a valószínűsége a jelöltek által (is) legesélyesebbnek tartott személy színrelépésének. De bárhogy dőljön el a választás kimenetele, a visszalépési nyilatkozatok hallatán azt remélhetjük, hogy megússzuk az újabb kiábrándulássorozatot.

Kompromisszumpolitikusaink az utóbbi időben jó néhány decibellel felerősítették hangjukat. Olyasmiket is kimondanak, amikért korábban másokon elverték a port: most kijárna nekünk Bolyai-egyetem, kettős állampolgárság, európa tanácsi felvigyázás és sok más nyalánkság, amilyenek eddig csak a szakadárnak és antipolitikusnak tartott polgári fórumokon hangzottak el.
Tudjuk, persze, jól tudjuk, honnan fúj a szél. Nyakunkon a választási kampány, és a jelöltlisták bérletesei bizonygatni akarják, hogy számukra sem idegenek a „nép-nemzeti” törekvések. Érthető tehát a nyüzsgés, de nem elfogadható. Ugyanis bárki átlát a pótcselekvés szitáján. A kormányzás utolsó kilencven méterén képtelenség látványos eredményeket elérni, és most már külföldön sem vesznek komolyan, miután három évig nyugtatgattuk a Nyugatot, hogy semmi bajunk, benne vagyunk... Tehát teljesen kár a gőzért. Ugyanakkor kifejezetten káros is lehet a hegy alatti abrakolás, mert a politikai ellenfél (az egyik, a rosszabbik, vagyis a mostani ellenzék) így kiálthat fel: na né, milyen követelőző szervezetet vitt be a kormányba a Demokratikus Konvenció, hát már ezzel is rászolgált a leváltásra, ugye, kedves román testvérek a nacionalizmusban.
Az ésszerű ütemezés az lett volna, ha a kemény szólamok a kormányzás elején kapnak hangot, és a felmérés arról, hogy voltaképpen nincs is szükség Bolyai-egyetemre, most készülne el (amikor már megvolna az egyetem). A Szabadelvű Kör ideológusa is okosabban járt volna el, ha most törne ki örömujjongásban, hogy bárki demokratikusan kimondhatja, ha nem ért egyet az önálló egyetem létrehozásával. Mindezt a határon túli magyarok „szakértője” a Magyar Hírlapban közölt és a Szabadságnak sebtében faxon elküldött tanulmányában támasztaná alá (igaz, az illető már nincs a hivatalban, de az ellenpropaganda a legkedveltebb napilapokban és „kereskedelmi” tévékben a csonkakuratóriumok idején sem ismer akadályt).
Hasonlóképpen a kormánykoalíció mandátumának végén kellene fejtegetni, hogy a kettős állampolgárság nem kivitelezhető, mert nem lehet eldönteni, hogy például melyik helyi kiskirálynak fizessünk adót a kolozsvári ószeren vásárolt kerékpárért és a monostori blokklakásért. (Ezt a problémát pillanatnyilag nem szabad túlbeszélni, mert többségi érzékenységet sértenénk. A besszarábiai testvérek tömegesen intézik kettős identitásukat, egyet sem izgulva azon, hogy vajon hova címezik számukra a katonai behívót.)
Egyszóval most kellene minden elképzelhető jogról lemondani, most kellene a világ legcsendesebb kisebbségi szervezetének látványát mutatnia az RMDSZ-nek, ha nem akarjuk rontani a koalíciós partnerek választási esélyeit. Az utolsó nyolcvan méteren kellene kivívni többek között a németországi sajtó elismerését, amelyet oly erőteljesen hangsúlyoztak a Szabadelvű Kör marosvásárhelyi vitáján. (Mellesleg: ne csodálkozzunk azon, hogy a ki tudja kik által vezérelt német sajtó annyira kedveli a meghunyászkodó kisebbségeket. Németországban a közvélemény a vendégmunkások egyre növekvő tömegét tartja etnikai kisebbségnek, nem az őshonos nemzetrészeket.)
De akkor hogyan viszonyuljunk a választási kampányhoz? Mit ígérjen a szavazóknak az a jelölt, aki eddig tudott volna tenni valamit, de nem akart? Semmit se ígérjen. Lehetőleg ne legyen jelölt. De ha a listaösszeállítók mégis úgy látják, hogy az illető képességeire, tapasztalatára, egyéb kvalitásaira feltétlenül szükség van, lelkük rajta. Mindazok, akik meg vagyunk győződve, hogy az RMDSZ-nek feltétlenül újra be kell jutnia a román parlamentbe, és minél nagyobb arányban kell képviselnie a magyarságot a helyhatósági szervekben, mindenképpen elmegyünk szavazni.

Miután Iliescu közröhej tárgyává tette magát egy fenyegető levéllel, kolozsvári klónja megpróbálta továbbfejleszteni az alapötletet. A sajtónak ugyanolyan hátborzongatóan nevetséges levelet mutatott be, de ezen szerepel a feladó aláírása, lakcíme és terrorszervezete.
Ha az országban működne ügyészségnek nevezett közjogi hatóság, hivatalból vádat emelne ismeretlen elkövető ellen. Ezt a levelet ugyanis nyilvánvalóan a közhangulat megbolygatásának szándékával írták és bocsátották közszemlére. Gyanúsított lehetne a világon bárki, csak éppen az a személy nem, akinek az aláírását odahamisították. Arra ugyanis a legkezdőbb, leglassúbb észjárású ügyész is aránylag hamar rájöhetne, hogy ilyen levelet a szerzők egyáltalán nem, vagy nem a saját nevükkel írnak alá. A legmegátalkodottabb magyar „légionárius” sem lenne olyan elszánt, hogy kitegye magát a Funarok zaklatásának.
A nyomozás során gyorsan szűkebbé válna a lehetséges elkövetők köre. Alibijük lenne mindazoknak, akiknek öt–hat általános iskolai osztály elegendő annak belátására, hogy magyarok nem nagyon alapítanak legionárius szervezeteket, mint ahogy nincs magyar pasoptista klub, vagy úgyszintén nincs magyar ortodox hittérítő egylet. Van, akit ebben a felismerésben a történelemoktatás nem segített, mert ugye, a 2050 év önimádatába nem fér bele minden. Ilyen esetben intelligenciájára támaszkodik az ember, ha van. Tehát a 80 IQ feletti egyedek is felmenthetők a gyanú alól. Ezek után nem marad más hátra, mint bizonyos hivatal íróasztalairól ujjlenyomatok és DNS-minták begyűjtése, és pillanatok alatt előkerülne az ötlet atyja, a választási kampányideológus.
Persze, csak akkor, ha volna hozzá Európának elkötelezett politikai és helyi pimaszkodásoktól független igazságszolgáltatási szándék.
Egyébként ha erre a feladatra nem akad ügyész Romániában, az RMDSZ jogászai segíthetnének az igazságszolgáltatás kereke fordulatszámának növelésében. Közel vannak a szakminiszterhez. Még.

Egyik átmeneti korszakunkból a másikba való átdöcögés közben eljutottunk ahhoz a mérföldkőhöz, amelynél nem érdemes személyeket bírálni. Egyesek felismerték a letagadás letagadásában rejlő óriási lehetőségeket, és így hiába szembesítjük őket félrelépéseikkel, amelyekkel segítettek elszúrni például a Bolyai-egyetem újralétesítését, mert most szemrebbenés nélkül állítják, hogy ők bizony még a kettős állampolgárságra sem mondták soha, hogy túl bő nagykabát az nekünk.
Mások a vállvonogatás technológiáját, a Horn-módszert karolták fel. Igen, na és? – ismerik be nyíltan vagy hallgatólagosan, ha szemükre vetik, hogy rossz ügy szolgálatába álltak. Bővebb válaszváltozatukban kígyót-békát vitapartnerükre szórnak, de a lényeggel kapcsolatban nem igyekeznek tisztázni magukat a közvélemény előtt. Ez nem egyeztethető össze az emberi hiúsággal, tehát a jelenségnek objektív magyarázata lehet. Olyan társadalmi szövődmény alakult ki, amelyben a saját barikádoldalról a saját barikádoldalra való tüzelést busásan megfizetik bizonyos érdekcsoportok, politikai maffiák, amelyeket a barikádnak ugyanarra az oldalára vetett a sors.
Ezért volt oktalanság felszisszenni akkor, amikor bizonyos személyek, akik saját maguknak rég kijárták a kettős állampolgárságot, magyarországi és erdélyi újságokban heves kirohanásokkal hadakoztak annak intézményesítése ellen. Minden tiltakozásunk, észérvünk egy elismerő aláírás volt megbízólevelükön: igazoltuk az oldallövészeket kenyéradó gazdáik előtt, hogy elevenünkbe találtak.
Most, amikor a jobbik oldali magyar kormánykoalíció erőfeszítéseket tesz a kérdés megoldására, az oldallövészek késedelem nélkül kitaláltak egy szószörnyet, a státusmagyart, amellyel „bármilyen pozícióból” lőni lehet a külhoni magyar állampolgárság alakuló intézményére. Akkor követnénk el a legnagyobb hibát, ha a szó szabadalmazóját, első alkalmazóját, majd lihegő követőit név szerint kezdenénk emlegetni a nyilvánosság előtt. Ez nekik nem pellengér lenne, ellenkezőleg, kapóra jönne. Ellenérzésünket büszkén idéznék megbízóiknak, és nyújtanák a markukat, mert ugye, tevékenységük hatékonyságához nem férne kétség.
Érdekes belegondolni, mi történik eközben a barikád túlsó oldalán.
Miért ez a gyanús csend? Vajon az ellenfél kárán miért nem örvendeznek hangos hahotával Románország legkedveltebb napilapjában? Mi képtelenek vagyunk visszatartani kuncogásunkat, amikor a sok közül az egyik nemzeti egységpárt lehúzza egy másik nemzeti egységpárt képéről a bőrt. Egy esetben szopogatnánk citromot, hogy el ne áruljuk érzelmeinket: ha valamelyik egységpárt soraiban olyan emberek is lennének, akik valamilyen érdekből áthajtják a vizet a mi malmunkra. Nem lennénk bolondok kinevetni őket, mert akkor „hivatalból” észbe kellene kapniuk, találataik megtapsolásától is tartózkodnánk, mert az felérne dekonspirálásukkal.
És ha már a barikád túlsó oldalán vizsgálódunk: az ottani főstatiszták név szerinti bírálgatása sem túlságosan kifizetődő. A legvadabb uszításokmiatti felháborodásunkat is kemény valutára váltják bizonyos választórétegekben. Mi kaparjuk ki a számukra a legfinomabb gesztenyét a legforróbb parázsból. Ehelyett inkább jelenségekre hívjuk fel a figyelmet. Például arra, hogy a kommunista alanyba oltott nácizmus eredményei már abban gyümölcsöznek, hogy magyarul beszélő gyermekeket vernek meg kolozsvári buszon. Hadd legyen a világnak méltó feladata, hiszen az osztrák ügy korántsem mérhető energiáihoz.

Minisztériumi illetékes szavait idézték, miszerint a tiszai halpusztulást nem a cián, hanem annak ellenszere okozta, mire a magyar Tisza-ügyi kormánybiztos jelezte, hogy nem hisz a fülének. Megerősítették, hogy valóban román államtitkár mondta a sületlenséget, akkor azonban a kormánybiztos a közvetítőláncban gyanította a hibát.
Mi itt, Romániában, előnyösebb helyzetben vagyunk. Rendszerint egyből elhisszük, hogy azt halljuk, amit mondanak. Akkor is hittünk a fülünknek, amikor első számú vízügyi szakemberünk szerint a halak azért döglöttek meg, mert januárban hideg volt, a folyó befagyott, a jégkéreg alatt elfogyott az oxigén. Ezt bizonyára így tanították Moszkvában, mellőzve annak firtatását, hogy a szibériai farkasordító hidegtől miért nem pusztult el évente a Dnyeszter teljes halállománya, amikor a folyó odatartozott.
Sietünk pontosítani, hogy csak a fülünknek hiszünk. Az illetékeseknek nem. Csak azért, nehogy valaki szándékosan félrehalljon.
Így például akkor sem rohantunk fülgyógyászhoz, amikor azt hallottuk a Kossuth rádió amerikai tudósítójától, hogy a környezetszennyező Baia Mare-i vállalatra az ottani közvélemény is felfigyelt. A nyolcvan év alatt többször voltak olyan időszakok, amikor magyar szövegben is csak így volt szabad leírni, nyilvánosan kimondani Nagybánya nevét. A fülünk tehát hozzáfásult. De a tudósítónak nem hinnénk el, hogy a világszerte törvénytelennek közismertetett csonkakuratórium nem biztosít pénzügyi keretet egy helységnévtár beszerzésére (ha a rádió munkatársa valamilyen okból nem ismeri az erdélyi városok eredeti nevét). És azt sem hisszük el, hogy a stúdióban ne lehetne valaki, aki kiollózná a magyar szövegbe nem illő szót, különösképpen most, amikor kivételesen erdélyi magyar újságíróktól sem követelhetik meg a kevertes nyelvhasználatot.
Szombat délelőtt sem kapkodtunk a fülünkhöz, amikor a rádiókabaréban a tiszai károsultakkal élcelődtek. Első „olvasatra” elhittük, hogy olyan ízléstelenséget hallunk, ami nemcsak a tragédia közvetlen kárvallottjait, hanem az edzetlen füleket is sérti. De a miénket? Hol vannak azok az idők, amikor a budapesti rádió kollektív hallgatásával vigasztaltuk magunkat?! Rég rádöbbentünk, hogy a kabarét is elvitte a pártoskodás az „objektív tárgyilagosságba”, minduntalan kilóg a ballólába. Lám, ha a Tisza-ügyben ütni lehetett a Fidesz egyik miniszterén, akkor a tönkretett halászok is kaptak néhány frászt. Máskor ne álljanak olyan közel a zaftos témához.
A politikai viccgyártók viselkedését magyarázná, hogy a közönség a mindenkori hatalom kifigurázását honorálja a legodaadóbban. Hát persze, mondanánk, ha nem ugyanez a politikusi garnitúra lett volna a kabarék céltáblája kormányváltás előtt is. Amikor ellenzékben volt. És ha nem lenne egy ellenpélda, a Divertis. A bukaresti kabarésok mindkét oldalnak érdemei szerint juttatnak a poénokból, így a politikai színpadi vicc nem járul hozzá a román balos koalíció visszahozásához. (Ha mégis visszajön, azért majd mások vállalhatják a felelősséget.)
Hogy a jelenlegi magyarországi ellenzék nem szolgáltat elegendő humorizálnivalót? Na, ne etessenek! Az országgyűlés munkálatait mi is élőben láthatjuk.

Constantinescu elnök gyakran tévedett, sokszor hibázott. De egyszer holtbiztosan helyesen járt el. Most, amikor világgá kiáltotta vereségét.
Sokan állítják, hogy egy államfő nem siránkozhat, mert a szavazók nem szeretik a gyenge vezéreket, és így ráfizet a választásokon. Ez a megállapítás Emil Constantinescu esetében tárgytalan, ugyanis neki nincs mit veszítenie. Háromévnyi elnökösködése idején nagyon sokan elfordultak tőle azok közül, akik az 1989. december 22-e előtti forradalom, majd a bukaresti Egyetem téri mozgalom folytatását remélték – egyszóval igazi rendszerváltást, társadalomtisztítást vártak.
Nem csak a szekusoktól kellett volna megtakarítani a közéletet és a gazdaságirányítást. Ostobaság csak a titkosrendőrségre mutogatni, miközben annak egykori munkáltatói, a pártaktivisták vígan politizálhatnak és/vagy megszedhetik magukat. Itt van például Ceauşescu kutyasétáltatójának az esete. 1990 januárjában Iliescu maga mellé akarta venni politikusnak, de a România liberă fellármázta az országot, mire az illető felcsapott üzletembernek, és hamarosan milliárdos lett (régi pénzben számítva!). Miből? Senki sem kérdezte és ma sem kérdezi hivatalosan. Mint ahogy C. V. Tudortól sem kérdezték meg, hogy mennyi volt a fizetése a Săptămânánál, amiből „felszabadulása” után mindjárt földbirtokot vásárolt. (Most demagógiájának egyik napirendi pontja a vagyoneredet-vizsgálat követelése. Teszi magát, hogy rá nem vonatkozna.)
Szóval, néhány világos esetben nagyon könnyen fülön csíphetők a letűnt kor jómadarai, és a megújuló törvényhozásnak, igazságszolgáltatásnak egyéb sem kellene, mint egy-két jogi precedens. Olyan szépen megtelt volna a kincstár az elgurult Ceauşescu-dollárokkal, hogy még Băsescu sem törné a fejét azon, hol legyen elásva a pénzünk.
Aztán itt vannak a propagandisták, akik akadálytalanul mételyezhetik a közvéleményt. Az 1989 decemberében leköpdösött és az események közeléből elzavart Păunescu Iliescu idejében megvetette a sarkát a „kereskedelmi” tévékben. De mi kötelezi az 1996-ban hatalomra került kormányt a hírhedt „alkotókörönd” felélesztésének eltűrésére? Nincs adat annak bizonyítására, hogy Păunescu súlyosan vétkes a kommunista diktatúra éltetésében? Nem elég az életműve?
A társadalom-lomtalanítás során az érintettek még azt sem mondhatták volna, hogy kegyetlenül elbántak velük. Ők talán posztjukon hagyták a tőkés, burzsoá, félfeudális, monarchista stb. rendszer vezető garnitúráját?
Igaz, most alkotmányos, parlamentáris, hatalommegosztásos demokrácia van, nem lehet tollvonással elintézni dolgokat, mint a század derekán. Nyugati megfigyelők sem néznék jó szemmel. Sőt… Talán a történelemírók egyszer megmagyarázzák, hogy a sokkal több áldozatot követelő kommunizmus kulcsembereit a világ miért nem ítélte el legalább úgy, mint a fasisztákat. Például miért barátkozott meg olyan könnyen a jogállamfőkké átképzett egykori párttitkárokkal, pufajkás munkásőrökkel? Nem tudta volna, hogy a keleti szocialisták nem olyanok, mint svéd névrokonaik? Akkor minek tartják a titkosszolgálatokat?
Tény, hogy Constantinescu nem kapott elegendő segítséget Nyugatról a múlt sötét figuráinak legyőzéséhez – mint ahogy a térség más jobbosabb kormányait sem kényeztetik el –, és ennek is tulajdonítható, hogy Románia államfője olyan politikai proletár lett, aki csak láncait kockáztathatja. De miért ne értékesítené? A múlt heti elnöki beszéd lánceladási kísérlet lehetett. Most, amikor a Nyugat akkora lármát csap az osztrák szélsőjobb térnyerése miatt, nagyon könnyen elképzelhető, hogy Constantinescu megragadta az alkalmat. Beszédének lényege egy kétségbeesett üzenet lehet: tessenek végre a baloldali veszély ellen is fellépni!
Nem érdemes bírálgatni tehát az elnököt, hanem mellé kell állni. Az RMDSZ-nek pláne támogatnia kellene. Igen, a legtisztább hazafias és nemzetiségi elkötelezettségből minden úton-módon bizonygatni kellene, hogy az osztrák Szabadság Pártnál sokkal veszélyesebb gócok alakultak ki Keleten az egykori kommunista pártokból. Ezt államelnöki kezdeményezés nélkül, saját fejünktől is megtehettük volna, hiszen nincs szükség különösebb szellemi erőfeszítésre. Elegendő a Vatra Românească szélsőséges szervezet jubileumi népgyűlésének anyagát felmutatni, amelynek kiagyalói között volt Ion Iliescu is. Vagy elég volna felhívni a nemzetközi közvélemény figyelmét arra, hogy nem Bécs főterén éktelenkednek évek óta gödrök idegen-, helyesebben mássággyűlöleti okokból.
Hogy mivel segíthetne Nyugat a román szélsőbal letörésében? Ez most már nem kérdés. Ha Ausztriát olyan keményen tudja szorongatni, akkor a segélyekre annyira szomjazó hazánkat nem lenne nehéz észre téríteni.
Ha ez a sakkhúzás sikerülne Emil Constantinescunak, megérdemelné, hogy első menetben, simán megnyerje az elnökválasztást. Második mandátuma idején biztosan sikeresebben teljesítné ígéreteit. Keserű tapasztalata után tudná, hol kell kezdenie.
Persze, minden a Nyugat válaszától függ. Most meglátjuk, melyik oldalon dobog valójában a szíve.

Akasztott ember házában nemcsak kötélről, hanem szappanról is illetlenség beszélni, ezért meghökkentő az érvelés, hogy a szegény kormánykoalíciót három és fél évi kormányzás után még mindig víz alá húzza a súlyos örökség. Nemcsak az Iliescu-, hanem a Ceauşescu-féle hagyatékot is felhánytorgatják. Ha így haladunk, maholnap előveszik a történelmi kincstárból az oszmán és az osztrák–magyar igát, és ha ez sem elég meggyőző, akkor a 2050 évvel ezelőtti súlyos kőkitermelési körülményeket vázolják fel a népnek tanulságul.
Ez a módszer általában működőképes, de jelen esetben kivételesen nem megy. Ugyanis ez a kormánykoalíció azzal kezdte reményteljes – és nagyon sokunk által támogatott – mandátumát, hogy ünnepélyesen megfogadta: nem tölti az idejét múlthánytorgatással, hanem ehelyett munkához lát.
Szó se róla, munka hiányáról nem beszélhetünk. 1996 őszétől a kormányok maratoni ülésekkel bizonyították állóképességüket. Most például a tanerők sztrájkja idején kétszer is éjfélig tartotta a tévé előtt a felizgatott közvéleményt az a szalagfelirat, hogy néhány perc múlva fontos kormányközleményt sugároznak. (Mint 1989. december 25-én, amikor elveszett a kazettát őrző vasszekrény kulcsa.) De a társadalom vezetésében nem a jelenléti napló bejegyzései, hanem az eredmények alapján osztogatják az elismerést.
A megígért eredmények azonban váratnak magukra. Nem csaptak le a „kisajátítottak kisajátítójának kisajátítóira” (továbbfejlesztett marxi tétel), sőt, engedték tovább virágozni a feketegazdaságot. És elmaradt a Constantinescu-féle csodás találmány szabadalmazása, hogy ezután nem a választók, hanem a választottak fizetik meg az átmeneti nehézségeket. Sőt… Nagyon sőt… A politikai kaszt húsosfazékhoz közeli rétege úgy megszedte magát, hogy régen az igazi arisztokráciának ekkora teljesítményhez több nemzedékre volt szüksége. És ez még mind semmi. Az ember beletörődne, hogy el kell tartania a felső tízezret, mégpedig jól kell tartania, különben „nem képes jó törvényeket kitalálni nekünk”. De ennek a kormánykoalíciónak egyik nagy vétke az, hogy engedte elszaporodni a parazita rétegeket. Az Iliescu–Funar-korszak Caritas-szélhámosságaiból kifejlődött a bingó-társadalom, amely nemcsak a játékasztalok mellett, hanem az összeköttetésekhez vezető ösvények mentén lesi a mesés fizetéseket biztosító állásokat. Például az egészségbiztosító pénztárak fő-, közép- és alfelügyelő méltóságai – többnyire valakik feleségei – az orvosokét többszörösen meghaladó fizetéseket tépnek fel akadékoskodásukért, amit a néhai rajoni pártaktivistákhoz méltó szakértelemmel osztogatnak, miután kiszállnak a helyszínre Euro-2-es autóikkal. Így már érthető, miért kell szüntelenül emelni az egészségbiztosítási díjakat, anélkül, hogy az orvosi ellátás hajszálnyival javulna. Sőt, kitalálták, hogy a háziorvosok bizonyos szolgáltatásait ezentúl meg kell téríteni. Akkor miért fizetjük a betegsegélyzőt? Csak az adózás kedvéért? És mindennek a tetejében az ártámogatott gyógyszerek kiváltásakor időnként 2000 lejes illetéket kell fizetni, úgymond a Kolozs megyei egészségügyi pénztár támogatására. Hogy jusson még több pénz a csaszifeleségek fizetés-kiegészítésére.
Ilyen feneketlen zsákokba folynak a pénzek (egy része). Nem csoda, hogy azok a tanárok, akik csak a fizetésből élnek, koldusbotra jutottak (az élelmes meditátorokat régen sem kellett félteni), és abszurd drámába illő lépésre szánták magukat. Régebb az ifjúsági akceleráció nyomán divatba jött a szokás, hogy a diákok egy év alatt két osztályt léptek előre, most szinte osztályismétlővé vált az egész ország tanulóifjúsága. És amikor ennek a veszélye a tetőfokára hágott, akkor a kormányban azon vitatkoztak naphosszat, hogy a honvédelmi miniszter lemondása nyomán elhangzott parlagi kijelentésekért ki és hogyan kérjen bocsánatot.
Már elnézést, de ezt sem lehet az – egyébként vitathatatlan – átkos örökségre fogni. Még akkor sem, ha a parlagi szitkokra olyan miniszter ragadtatta magát, aki az Iliescu–Roman-kormánynak is tagja volt. Miért nem küldték átnevelésre? Három és fél év alatt tánc- és illemtanárt faraghattak volna belőle.
A borzalmas az, hogy aki jót akar ennek az országnak, a közelgő választásokon újra ezt a garnitúrát segíti hatalomra, mert a régi még rosszabb. De sajnos, ebben a tekintetben semmi sem múlik rajtunk.

Osztrák politikai megfigyelők szerint a világ azért visszhangozza szünet nélkül Haider nevét, mert a szociáldemokraták választási kampányirigységből televisítják a világot a jobboldali veszéllyel.
Úgy látszik, így kell ezt csinálni. Tanuljunk. Ne dőljünk be annak a tézisnek, amely a napokban éppen Kolozsváron hangzott el SZDSZ-külszakértő szájából, hogy „egy pártnak csakis pártokkal alakulhat ki külkapcsolata, az RMDSZ-től nem lehet számon kérni olyasmit, ami az állam feladata”. Lám, az osztrák szocdemek ellenzékbe vonulva célratörőbben külpolitizálnak, mint maga az állam (pontosabban: a kormány).
Nekünk ráadásul sokkal több okunk volna a világ telesírására, mint Haider politikai ellenfeleinek. Nemzetközi fórumokon megsúghatnánk például, hogy egyetlen szárazajtai család sem kapott kárpótlást azért, mert felmenőjének fejét életlen fejszével csapták le a falu központjában, miután elvonult a második világháború frontja. A földvári gyűjtőtábor egykori lakóitól, azok megnyomorított családjaitól sem kért bocsánatot miniszterelnök, vagy akár államtitkár-helyettesi titkárnő. A bărăgani kényszerlakhelyeseknek sem mondtak legalább annyit, hogy pardon. Általában a mi holocaustjainkat nemcsak lebecsülik, nemcsak megpróbálják kisebbíteni, hanem tudomásul sem veszik. És ennek a jelenségnek nemcsak múltja, hanem szervezettségi hibáinkból kifolyólag jelene és jövője is van.
1989 decemberének eufóriája után az első hideg zuhany az volt, hogy tudtunkra adták: a diktatúra alatt egyformán szenvedett a kisebbség és a többség, és jobb lesz, ha elhallgatunk a külön bejáratú sérelmekkel, különben… Különben bekövetkezett 1990 márciusa, amiért még mindig nem kértek bocsánatot, nem fizettek kártérítést, és amelynek a megszervezői azóta többször a világ egyetértésével készülődhettek újraválasztási kampányra és győzelemre. És készülődnek most is.
Következtek az etnikai-politikai perek, amelyek most is folytatódnak (l. a kézdivásárhelyiek tragédiáját).
Stb., stb., stb. Ha az osztrák szocdemeknek akkora vádlistája lenne Haiderről, mint amilyent az RMDSZ ügyes tálalásban a világ elé tárhatott volna az utóbbi tíz év megalázó atrocitásairól, a Szabadság Párt a parlament közelébe sem juthatna. Az osztrák civilizáció nem viselne el olyanokat a hátán, akik képesek tényleges és képletes bányászjárások megszervezésére.
Most Magyarlónát pécézték ki azok, akik nyilatkozataikban nemcsak túltesznek az osztrák szélsőségeseken, hanem „dolgoznak”. A Pro tv után a Renasterea rádióadó is rázendített az uszításra. Az egyébként színvonalas – tehát sokak által hallgatott – zenei műsorába beleszőtte a legválogatottabb hazugságokat a zaklatott román orvosokról, akik úgymond a végsőkig kitartottak pácienseik mellett, az utcán, személygépkocsikban hallgatták a panaszokat és írták a recepteket, de végül a falu hangadói elüldözték őket, mert magyar orvosokat akarnak a faluba hozni. Ez egy akkora adag cián, amely nyomán a Szabadságban közölt riport és a háziorvosok megyei egészségügyi felügyelőségen tisztázott, törvényes helyzete nem teremti újra az életet az együttélés csermelyében (különösképpen, ha abban eddig is inkább méreg folydogált, mint tej és méz).
Elképzelhetjük, mennyire nyugodtan hajtja álmára a fejét az a megrágalmazott magyar falu, amelyet bekerít a Mócvidék megtévesztett népe és Kolozsvár jelenkori többsége.
A kolozsvári román szélsőségesek által megkevert méreganyagból nagy garral kellene most mintát vinni Strasbourgba, Washingtonba, az ENSZ-be, a NATO-ba, az EU-ba, a STB-be, tele kellene visítani a világot, úgy, ahogy az osztrák szocdemek teszik. Választások előtt kellene kikényszeríteni a nemzetközi közvéleményből a tiltakozást minden olyan személy parlamenti tagsága vagy kormánytisztsége ellen, aki támogatja vagy elnézi a kisebbségek elleni kedélykavarást.
Igaz, hogy ha ez az akció sikerülne, a román parlament ünnepi együttes ülésszakokon is úgy kongana az ürességtől, mint mostanában a szabad péntek előtti napokon.
De ilyen „veszély” fennforgásától nem kell tartani. Jelenleg képviseleti szervezetünkben nincsenek kulcspozícióban azok, akik ügyünkért keményen kiállnának. Vezetőinknek könnyebb elhinni, hogy meg van kötve a kezük, mert a világban csak a román állam külpolitizálhat a mi érdekünkben.

Kolozsvár közelében van egy falu, amelynek beszolgáló református lelkészét arra kérték a hívek, hogy prédikáljon nekik románul, mert magyarul már nem értik az igét.
Az elcsángósodás a századfordulón még színtiszta magyar faluban azért roppant fájdalmas, mert itt nem egy román püspök parancsára tiltják ki a magyar nyelvet a templomból, hanem maguk a hívek „hagyják a templomot, a templomot”. Az iskolát már elhagyták. A kisebbségi oktatás tízéves visszafejlesztése során a szórványfaluban az I–IV. osztályok is megszűntek, a szülők, nagyszülők nem kérdezik magyarul a nebulóktól, hogy mit hagytak fel az iskolában. Minek? Úgyis románul kapnák a választ.
Ugyanebben az átmeneti időszakban a magyar családok asztaláról eltűntek az újságok. Nem járja a falvakat a postás a megyeszékhelyen kiadott napilappal, annak szerkesztői hiába gyötrik magukat falusi riportokkal. Megszűnt a Falvak Népe és az egykor százezres példányszámú Dolgozó Nő utódja, a Családi Tükör előbb ritkán megjelenő periodika, „szórványlap” lett, aztán a támogatók végképp feladták. A százéves hagyományt reményteljesen újraindító Erdélyi Gazda a szakmai vagy inkább egyéni civakodások porondjává vált, és ezt az olvasók hullámzó érdeklődéssel büntetik. A pár ezer példányban megjelenő szakfolyóirat különben sem sokat segíthetne a milliós nagyságrendű magyar falusi lakosság anyanyelvi olvasásra való visszaszoktatásában.
A lelkészt tehát teljesen magára hagyták a nyelvőrzésben, és minden jel arra utal, hogy nemsokára bedobja a törölközőt.
Az anyanyelvi oktatásra van program. RMDSZ-program. Igényes program. Minden kongresszuson és jelentősebb SZKT-n kiemelték, kihangsúlyozták, úgy gondolták stb., hogy az óvodától az egyetemig…
De sajtópolitikának még nyomelemét sem látjuk a szövetség programjaiban. A gyermeklaptól a nyugdíjasközlönyig mindent a magánkezdeményezésre, az objektív piacgazdasági törvénytelenségekre bíztak. Bírja, aki marja a szelektíven osztogatott különféle alapítványi támogatásokat, reklámrendeléseket, kormányhivatali juttatásokat. Amelyik lap nem tud vagy nem akar hízelegni, és csak olvasóira van utalva, az vagy vásári fogásokkal igyekszik felszínen maradni, vagy a munkatársait nyomorítja meg éhbérrel.
Kezdetben az RMDSZ-vezetők fejében meg sem fordulhatott a sajtóstratégia kidolgozásának szükségessége. A szókimondó újságokra hatalmas kereslet mutatkozott. De 1990 februárjában a szerkesztőségek már érezték a fojtogatást. Akkor még nem anyagi, hanem csak erkölcsi segítségre lett volna szükség. Megkezdte tevékenységét a Vatra Românescă (amelynek alapítói között, engedelmünkkel, a listán elsők között volt Ion Iliescu). A magyar kiadványokat szabotálta a sajtóelosztó, a vasúti szállító, a posta. Az előfizető a kifizetett lappéldányok negyedét sem kapta meg. Óhatatlanul megkezdődött az olvasó-lemorzsolódás. Akkor kellett volna megteremteni a saját, közös terjesztőhálózatot, amely most az erdélyi magyarság egyik jelentős vállalkozása lehetne. Aztán elindult a gazdaság szekere a lejtőn. Akkor kellett volna kidolgozni a romániai magyar érdeket szolgáló sajtótámogatási politikát, amely megmenti az arra érdemes hagyományokat, és elősegíti az új hajtások kibontakozását. (A vadhajtásokat is, mert azok idővel úgyis elszáradnak. Vagy megnemesednek.) Az RMDSZ arra sem vállalkozott, hogy egy nagyobb szórású napilapot felkaroljon, a magáénak valljon. (Néhány aktivista-vaskalap felbukkanása különben is megriasztotta az újságírókat. Tartani lehetett a központi sajtóosztály újraalakulásától, amely mindent mindenkinél jobban tud, sőt, helyesírás tekintetében a Magyar Akadémiát is felülbírálja.)
Egy sajátos RMDSZ-sajtópolitika a fű alatt mégis kialakult. Úgy nevezik, hogy imádzskeltés. De ennek a stratégiának nem az a célja, hogy minél több erdélyi magyar olvasson magyar újságot, hanem az, hogy minél több szavazó a legsötétszürkébb ködben is rózsaszínűnek lássa a világot. Mindenki, aki a lószemüveget nem óhajtja elviselni, aki bírálni merészel, az fekete, mint az ördög – legalábbis az RMDSZ-sajtószemlélet színskáláján. Az olvasó szemét zavarja a valóságnak ellentmondó sok pacni, amely mögül felsejlik egy önelégült, elbizakodott, a közéletben kitanult politikusoktól, a sajtóban pedig beépített barátoktól és barátnőktől megtámogatott RMDSZ-vezetőség vidor arculata. Ennek a sajtópolitikának az lesz a következménye, hogy még kevesebben mondanak le a mindennapi kenyérről (esetleg sörről, na és?), hogy újságot vásároljanak, még kevesebben találkoznak naponta magyar szóval.
És nyakunkon a választások. Sokan azt sem fogják tudni, miért a nagy felhajtás a faluban, és vajon az RMDSZ egyáltalán létezik-e még. Ha a paptól románul akarják hallani az igét, majd a választási tudnivalókat is román forrásokból szerzik be. Esetleg éppen a nagy-romániásoktól. Vagy valamelyik konvenciós párt embereitől, de a kormányzati együttműködés tapasztalataiból kiindulva, ez szinte egyre megy.
Kár, nagy kár azokért a képviselőjelöltjeinkért, akik választóikat nem akarták megvakítani a 10 fényéves év ragyogó eredményeivel.

Érdekes, mennyire felrázta a világ hivatalos közvéleményét az osztrák Szabadság Párt készülődése a kormányzati szerepvállalásra. Azért különös, mert ennek a közvéleménynek a hangadói más esetekben meglehetősen aluszékonyak. Nagyokat ásítottak, amikor Nagy-Jugoszláviában hatalomba iktatták Milosevicset, aki tízéves balkáni háborúját még most sem fejezte be. És nem fontolgattak szankciókat, amikor Meciar szorítónak alakította át a szlovák kormányt. A világ most sem hív haza nagyköveteket, amikor a szélsőjobbos Benes-törvények igazolására felsorakozik az egész mérsékelt szlovák politikai középmezőny.
Az osztrák Szabadság Párt az európai környezetéhez hasonlítva, ahol nem volna helye a szélsőségeseknek, piskóta. Az SZP olyasmiket bátorkodott lobogójára tűzni, hogy megvédi hattyús tavait a bevándorlóktól, miközben valahol Oroszországban őshonos lakosság városait teszik az ostrom utáni Sztálingrádhoz hasonlatossá.
Az Ausztriával kapcsolatos túlfűtött aggodalom azért is furcsa, mert ez az ország a második világháború után bebizonyította, hogy szomszédaival nincs osztanivalója, máig megőrizte katonai függetlenségét (a dél-tiroli németek érdekében ugyan erélyesen és sikeresen fellépett, de csakis diplomáciai eszközöket vett igénybe). Továbbá Ausztria többé nem vetemedhetne agresszióra. A NATO bekerítette. Észak- és délkeleten még érintkezik ugyan olyan országokkal, ahol a szélsőségek felüthetik a fejüket, de ezek a kiskapuk bármikor lezárhatók néhány magyar–cseh vagy magyar–olasz előőrsjárattal. És még továbbá: fejlett demokráciákban, amilyen Ausztria politikai rendszere, közismert jelenség a szélsőségek hangjának letompulása hatalomra jutás után. Választások idején vitorláikba fogják a lakossági elégedetlenség szelét, majd civilizált hangra váltanak át, mert ilyen a neveltetésük.
Ezzel szemben a kevésbé fejlett társadalmakban – hogy finoman fejezzük ki magunkat – ennek pontosan az ellenkezője történik. Ezt mi a bőrünkön érezhetjük immár tíz éve. Miután a szélsőségesek bejutottak Románia kormányába, hangjuk felerősödött, nyíltan, a sajtó össztüzével az őshonos kisebbség ellen uszították a többségi lakosságot, hosszú időre megakadályozva elemi emberi jogok érvényesítését. Érdekes, ugye, hogy amikor C. V. Tudor és Gh. Funar pártja kormánykoalíciós tárgyalásokba kezdett Iliescuékkal, Izrael nem fenyegetőzött bukaresti nagykövetségének bezárásával. És most sem célozgatnak amerikai szankciókra, amikor a jelenlegi román kormányzó pártok szétszakadásával megteremtődik a táptalaj, a fertő szélsőbal és -jobb hatalmi felfutásához. Pedig a román szélsőséges hangok nekibátorodását már most érzékelhetné a világ. Például amikor az őshonos nemzeti kisebbség történelmi egyházainak vezetőit a sátán ügynökeinek nevezik, a hivatalos világközvélemény, ha tényleg olyan finnyás lenne, felkaphatná a fejét.
Csak az a baj, hogy érzékenysége nagyon szelektív.
De éppen Románia esetében vajon miért olyan „türelmes”? A helsinki meghívás újabb humbug volt?

Bizonyos politikai körök bennszülött és magyarországi fullajtárjai hatalmas energiát fektetnek minden olyan kezdeményezés megtorpedózásába, amely anyagi kötelezettséget róna az anyaország mindenkori kormányára. Napjainkban az egyetemi oktatásra kiutalt 2 milliárd forint és a határon túli magyarok különleges jogállása képezi az acsarkodó diverzió céltábláját.
Legújabb korunk bértollnokai – ők másokat ülepnyalóknak tartanak, és ezt „tárgyilagos publicisztikájukban” le is írják, ahogyan tanulták a szocialista-liberalista ki- és továbbképző tanfolyamokon, de mi maradjunk a kevésbé külvárosias kifejezésekkel –, tehát a bértollnokok akkor kaptak jelentősebb adag idegroham-pasztillát megrendelőiktől, amikor kiderült, hogy ők kimaradnak az egyetemalapítványi pénz forgatásából, és így nem tudják kompromittálni az elképzelést. Hogy mivel? Nem is rejtik véka alá: többek között átpasszoltatnák a Babeş–Bolyai Tudományegyetemnek multikulturális elherdálás céljából.
Ha az impulzushoz szükséges alapot nem fogják elügykezelni, fennáll annak a lehetősége, hogy végre valami megvalósul, amit nem lehet további támogatás nélkül légűrben hagyni. A Fidesz–FKGP–MDF-kormányzat különben is hangoztatja, hogy nem egyszeri juttatásról van szó, a sikertől függően jövőre is lesz költségvetési pénz az erdélyi magyar egyetemre. Mivel a magyarországi gazdasági fellendülés erre lehetőséget nyújt, még nagyobb biztonságot jelentő kerekebb összegre lehet számítani – pláne, ha kezelésébe a továbbiakban sem furakodhatnak be a mindent ellenző ellenzék neotalpnyalói (még ez is szalonképesebb kifejezés, ugye). Ebből az következik, hogy a következő kormánynak folytatnia kell a támogatás folyósítását, és mivel az MSZP meg az SZDSZ javában feni a bicskáját a 2002-es hatalomátvételre, a szépreményű múltbeli koalíció úgy érzi, hogy az ő örömét ürmösíti ez az adakozás.
Vajon elvi szempontok miatt akarja a mostani magyarországi ellenzék (a MIÉP kivételével) és annak legkedveltebb napilapja ugyanazt, mint a román szocialisták és az Adevărul? Korántsem. Manapság bizonyos politikai körökben az elveknek nincs jelentőségük. Sőt, az anyagiak sem számítanak. Egy olyan költségvetésben, amely 100 milliárdokat kénytelen a kereskedelmi bankokból budai sétányokra eltérített kisbetétek fedezésére fordítani, 2 vagy 5, vagy akár 10 milliárd forint meg sem kottyan. Viszont a következő kormányra is kötelező gesztus veszélyezteti a választási tőkét. A 45 + 10 év alatt Magyarország legkedveltebb tömegtájékoztatási eszközei arra nevelték a néma többség jelentős részét, hogy a határon túli magyarok nem léteznek és állandóan kellemetlenkednek. Az előző kormány pártjai kudarcaik ellenére is jelentős támogatottságot élveztek, többek között éppen azért, mert ellenezték a határon túli magyarok dédelgetését. Inkább játékteret nyitottak a keleti maffiáknak, mint törvényes építőtelepet a székely ácsoknak, de ez bizonyos választók szemében nem bűn. Ez is a szocialista elnevelés egyik kimagasló eredménye. Ha azonban az MSZP és az SZDSZ kénytelen vállalni a nem kívánt terhességet – hiszen elvetélése olyan összeomlást okozna, mint a Bolyai-egyetem egykori felszámolása –, szavazatokat vesztene. A régi elvtársak közül sokan elközömbösülnének, újakat pedig nem szerezne, mert a szegény rokonokkal együtt érző választók megmaradnának a Fidesz, az MKGP, az MDF és a MIÉP vonzáskörében.
Ugyanezért kötekednek a státustörvény szövegszerkesztőivel is, hátha azok izgalmukban elrontják, és akkor nem kell a következő egészségügyi kormányzatnak anyagi felelősséget vállalnia a külhoni magyar polgár aszpirinszükségletéért. Hiába mind célozgatnak a Határon Túli Magyarok Hivatalának illetékesei arra, hogy a kolozsvári esősebb időjárás miatt Magyarországon nem kell beruházni a szociális esernyőgyártásba, mert juttatásból csak azok fognak részesülni, akik az anyaországban dolgoznak és adóznak. Egyeseknek rendkívül szelektív a hallásuk.
Bár ki tudja… Lehet, hogy bizonyos esetekben a fején találják a szöget. Persze, nem véletlenül. Magukból indulnak ki. Kolozsváron élnek, de áldatlan tevékenységükért Budapesten nyújtják be a számlát, mert saját maguknak már rég elintézték a különleges jogállást (vagy a kettős állampolgárságot). Éppen azért kettős indíttatásból hadakoznak ellene: főnökeik útmutatására és saját meggyőződésükből. A különleges státus is árunak tekinthető: ha sokan rendelkeznek vele, veszít az értékéből. Legalábbis bizonyos bal-liberális szemlélet szerint, amely sietett is félteni bennünket attól, hogy kereskedni fogunk nemzetiségünkkel.
Szinte elviselhetetlen ellenszélben valósítja meg tehát a jelenlegi magyar kormány azt a néhány szerény lépést, amellyel helyzetünkön próbál könnyíteni. Ebből mi csak azt érzékeljük, amit kiszűrünk az országgyűlési viaskodásból és az erdélyi magyar újságokba becsempészett Fidesz-ellenes másodközlésekből. A legkétségbeejtőbb az, hogy meg van kötve a kezünk. Anyaországi jótevőink melletti kiállásunkkal ellenfeleik malmára hajtjuk a vizet. Akkor járnánk el ravaszul, vagyis politikusi értelemben helyesen, ha Magyarországon jártunkban halálra dicsérnénk a jelenlegi ellenzéket, élen Horn Gyulával, aki vasárnap az MTV 2-ön többek között azt vetette a mostani magyar kormány szemére, hogy magyarkodik és kereszténykedik. Meggyőzően állítanunk kellene, hogy mi is egy olyan magyar kormányt szeretnénk, amely bangladeskedik és budháskodik. Hátha bizonyos választórétegek feltételes reflexből azt mondanák, hogy elment az eszünk, és csak azért is elkezdenének másként gondolkodni. Vagy legalább csak gondolkodni.