Nits Árpád

Hülyítik a szegény népet a szélhámosok is, nemcsak a politikusok. Mostanában a földrengés jött divatba. Egyesek az előreláthatatlan katasztrófa bekövetkezési idejének és méretének pontos megjövendölésével kufárkodnak. A miszticizmus ezen a téren azért is vezet látványos eredményhez, mert nem látszik a pánikkeltéssel járó közvetlen anyagi haszon. Pedig a hiszékenység mindenképpen gazdagít valakiket. Ingyen senki sem facsarná az agyát manapság.
Kolozsváron egy szekta közös fohászkodásra szólította fel a lakosságot, mert ha nem követjük tanácsát, januárban kő kövön nem marad. Ez az ájtatos manó rájött annak a titkára, hogyan lehet biztosan fogadni. Ha véletlenül tényleg földrengés lesz, akkor ő, ugye, megmondta, tehát a túlélők a jövőben hiánytalanul pengessék le a szektaadót, mert ha nem… Ha pedig elmarad a földrengés, az annak köszönhető, hogy tanácsát megfogadva naponta buzgón lefohászkodtuk az általa előírt időt. Tehát ugye érdemes hallgatni a szavára? A jelek szerint már eddig is sok hívet gyűjtött magának, ha van pénze a röpcédula kinyomtatására tömegpéldányszámban.
Nehéz volna kikutatni, ki ötölte ki a biztos fogadás módszereit. Meditáló tanárok évek óta garanciával vállalják, hogy nemcsak tölcsérrel töltik a felvételizők fejébe a tudományt, hanem a bizottsági tagok megvásárlásával biztosítják a bejutást. Ha tanítványaiknak sikerül bejutniuk, nyertek, ha nem, akkor „becsületesen” visszaadják a taksát, így megmarad a hitelük.
Néhány szélhámos a hatóságokat is képes belekényszeríteni a táncba. Január 15-ére egy román származású amerikánus (állítólagos) fizikus beígért egy 7-esnél nagyobb méretű földrengést. De tudhat valamit a tektonikai lemezek tulajdonságairól, ezért hozzátette, hogy ha január közepén elmarad a katasztrófa, tovább izgulhatunk február végéig, mert addig még nagyobb méretű földrengéshez gyűl össze energia a mélyben. Mit tehet ilyenkor a közigazgatás? A lakosság megnyugtatására ismerteti a katasztrófák következményeit elhárító rendszer működőképességét. Ennek ugyanaz az eredménye, mint Rejtő Jenő vesztegzárában a rendőr felszólításának, hogy mindenki őrizze meg nyugalmát. Akkor is kitör a pánik, ha addig mindenki nyugodtan várta a fejlemények alakulását.
A biztosító társaságoknál megnövekedett forgalom láttán azt hihetnénk, hogy ez az amerikánus voltaképpen rangrejtett biztosítási ügynök. De ez nem valószínű, ugyanis a biztosítók az idén nem fogadnak olyan ügyfelet, akinek a háza nem maradna lábon 7-es méretű földrengés idején. A biztosítók azért biztosítók, hogy ne vállaljanak kockázatot. Hátha mégis bekövetkezik a jóslat, és akkor a főnökeik elővehetik őket gondatlan ügykezelésért. Ám ha a földrengésjós benne volna a bizniszben, nem engedné, hogy elszalasszák az ügyfelek jelentős részét, hiszen így az ő jutaléka is csökken. Erőltetné a rozoga házak biztosítását, még ha a kockázatból is részt kellene vállalnia. Ő tudja a leginkább, hogy egy földrengés időpontjára és méretére nehezebb ráhibázni, mint egy tizennégy találatos totószelvényt kitölteni.

Régen is megfordultak nyugati megfigyelők az országban. Jöttek magánkezdeményezésből vagy kormányzati, illetve független intézmények megbízásából, és jelentéseikben tapasztalataikat összevetették a Ceauşescu-rendszer kikent-kifent arculatával. Ez ma sem történik másként, a különbség csak annyi, hogy az ellenőrzés tárgyát egy demokratikusan megválasztott kormány imádzskeltő apparátusának dolgozatai képezik, amelyek tartalmazzák a legkisebb koalíciós partner, az RMDSZ kézjegyét is.
Egykor a hatósági vendéglátók gondoskodtak arról, hogy a nyugati megfigyelők megrekedjenek a hivatalos nyilatkozatok szintjén, így legtöbb esetben a mikrofonoktól és a kirendelt idegenvezetőktől, tolmácsoktól rettegő (vagy azokhoz önként igazodó) „felelős tényezők” betanult szövegét kapták arról, hogy az egész nép egy emberként követi szeretett vezetőjét a szocializmus építésének rögös, de reményteljes távlatokhoz vezető útján, és ebben természetesen a nemzeti kisebbség sem kivétel. Ma a megfigyelők akadálytalanul elvegyülhetnének a mélyrétegekben, de nem érdemes. Jelentésüket odahaza a túlbuzgóság jelének tekinthetnék, ha az nem egyezik a nemzetiségi kérdés modell értékű megoldásának hivatalosan kidolgozott és az illetékes kisebbség képviselete által megerősített képletével.
Ezért legitim, pontosabban statutáris képviselőinknek különösképpen vigyázniuk kellene nyilatkozataikra. Azokat sokkal inkább készpénznek veszik a megfigyelők, mint régen az egyke párt központjából kijelölt megbízottjainkét.
Persze, megértjük: ha képviselőink kormánytisztségeket vállaltak, nem tehetnek úgy, mint régen egyes jobb érzésű kiemelt kádereink. Nem kacsinthatnak, vagy nem bökdöshetik finoman az asztal alatt a külföldi vendég lábát, jelezve, hogy amit mondanak, annak az ellenkezője sem igaz. Az ilyen jelbeszéd ma egyet jelentene azzal, hogy nézze, uram, ha feltárnám a valós tényállást, most senki sem törné ki a nyakam, nem vinne el a szeku, ellenben megsérteném a pártfegyelmet, ami beláthatatlan anyagi következményekkel járhat. Igen, mi már sok mindent megértünk a tíz, különösképpen az utóbbi három (kormányzati) évben, ezért nem vesszük túlságosan zokon, hogy egyes illetékeseink ugyanazt mondják, mint az államelnöki vagy a kormánypalota bérlői.
Azt azonban jogosan elvárhatjuk, hogy ne vigyék túlzásba a dicsekvést. Ahogy régen mondogattuk: ne tegyenek rá egy lapáttal.
Egy ilyen rálapátolás eredményeként elhitették a világgal, hogy a marosvásárhelyi Bolyai-líceumot visszaszolgáltatták jogos tulajdonosának, a református egyháznak. A magyar külügyminiszternek a kormányban való cselekvő részvétel jeleként ismertették a vívmányt, a Duna tévében is siettek megnyugtatni a világ közvéleményét, hogy aggodalomra semmi ok, a dolgok jó irányban haladnak.
Pedig humbug az egész! A kolozsvári magyar szövetség megalakulásának 10. évfordulóján Fülöp G. Dénes marosvásárhelyi református esperes elmondta, hogy a Hivatalos Közlöny két kurta sorban közölte a kormány visszakozását a Bolyai-líceum ügyében.
Jellemző, hogy az újabb kudarcot a hírforrások, a legkedveltebb sajtóorgánumok nem kürtölték sietve világgá.
Úgy látszik, illetékeseink nem akarják rontani eurófóriánkat.

Adószakértők mondták, hogy a jövő év elején a vásárlások összegezésével fogják felbecsülni az adóbevallások őszinteségét. Ha tehát valaki jobban él, mint fizetése megengedné, ne merészelje letagadni láthatatlan jövedelmét, mert a körme alá néznek.
Próbáljunk előrefutni az időben, lássuk, hogyan néz majd ki az adóűrlap és a valóság összevetése.
Szerény tömbházlakás ajtóján csengetnének, de hiába. A behatolási kísérlet dörömböléssel folytatódik.
– Adóhatóság! Kinyitni! – Majd az ajtó megnyílása után elhangzik az első keresztkérdés: – Miért nem működik a csengő?
– A villamos energia adótartalma kiütötte a biztosítékot.
– Ez nem a mi asztalunk. Hogy a megadózott jövedelmét milyen áruforgalmi adó kifizetésére fordítja, az a maga baja. Ön Átlag Béla? Ne is válaszoljon. Mindent tudunk magáról. Itt van a kimutatás tavalyi költekezéséről. Kezdjük az elején. 2000. január 25-én kifizetett a lakóközösségi társaságnak 650 000 lejt az 1999. novemberi közös költségekért. Beismeri?
– Töredelmesen.
– Mi több, 160 000 lejjel növelte a forgóalapot.
– De csak kényszer hatására.
– Nem az a kérdés, hogy miért fizetett, hanem hogy miből.
– Magam sem tudom.
– Na ez az! Ön, Átlag Béla, adóbevallása szerint 2000 januárjában 810 000 lejes fizetésén kívül semmilyen jövedelmet sem valósított meg, felesége decemberben elfogyasztotta munkanélküli segélyét, gyermekei, ha akarnának sem tudnának koldulni vagy Avram Iancu szeme láttára autóablakot mosni, mert a maffia nem engedné. Látja, mindent tudunk, kár tagadni. Miből vett januárban 15 kenyeret, hogy legalább azzal lakjanak jól, ha fizetését a blokk-költségre fordította?
– Kenyeret nem vásároltam. Hajnalonként kukáztunk.
– Ne hazudjon! A kukákba már rég nem kerül száraz kenyér. És még valami. Miből fizette ki 750 000 lejes lakásadóját?
– Itt valami tévedés forog fenn. A lakásadót nem fizettem ki…
– Januárban nem. De februárban vagy márciusban? Amikor a még nagyobb decemberi és januári közköltséget is kifizette? Mi megértjük, hogy egyik hónapban koplaltak, de egész évben nem bírták volna ki mellékes jövedelem nélkül. Gyorsan ki vele.
– Bevallom, a lakásadóval most is adós vagyok.
– Igen? Ezt ellenőrizzük, de tudja meg, ha kiderül, hogy a lakásadóra is költekezett, megüti a bokáját!
Ez így mehetne több millió háztartásban. Buzgó adóellenőrök pótadót vethetnek ki az ószeren eladott télikabátok árára, a falun élő anyóstól kapott alamizsnára, mindarra, amivel a létminimum alatt élők áttengetik magukat a XX. század utolsó évén.
Lehetnek azonban kivételek is.
Politikailag rosszul tájékozódó adóellenőr véletlenül becsengethet egy sarokháznál, ahol tönkrement bank egykori menedzsere tengeti mindennapjait. Az adóbevallásban a munkanélküli segélyen kívül semmilyen jövedelem sem szerepel, viszont az udvaron lévő egyik garázsba nemrég behajtott egy ötkerékmeghajtású, hároméltű hobbiautó. Ennek eredetét próbálja kipuhatolni az adóellenőr.
– Számla van?
– Már hogy lenne? Az utcán találtam. És ne sokat akadékoskodjon, mert szólok az ügyvédemnek, aki bejáratos a parlamentbe, és elintézi magát az alkotmánybíróságon.
– Akkor bocsánat az ártatlanság vélelmének megszegéséért.

Kolozsvári újságok összefogásával közös akciót kellene kezdeményezni: a helyhatósági választásokig előbb havonta, aztán hetente, majd naponta közöljék azoknak a tanácsosoknak a névsorát, akik hozzájárultak a helyi adók 50 százalékos növeléséhez. Nem egyébért, de jó volna tudni, mekkora lelkesedéssel szavazzunk – pártvonzalmi és nemzetiségi különbségekre való tekintet nélkül – azok listáira, akik szavazatukkal biztosítják világjáró polgármesterünk és hódolói további napidíjainak fedezetét, a rendes és rendkívüli gyűléspénzek egyre és szépen növekvő pénzügyi keretét, hogy a bágyadtan pislogó és rövid életű macskaszemekre fordított és egyéb felesleges kiadásokról ne is szóljunk.
A listát természetesen nyitva kellene hagyni, mert szüntelenül körvonalazódnak az újabb népnyúzó ötletek. Most például az ortodox katedrális kifestéséhez akarnának legombolni havonta minden lakostól 5000 lejt. Nem nagy összeg? Kérdezzük meg azoktól, akik 500 000 lejes munkanélküli segélyből vagy nyugdíjból próbálják meg a lehetetlent, vagyis a 750 000 lejes lakásadó lepengetését. Különben valamely egyház támogatásának általános kötelezése ellenkezik a vallásszabadság alkotmányban lefektetett elvével, tehát ha a helyi tanácsban megszületik a határozat, a prefektusnak hivatalból meg kell óvnia (igaz, sokszor láttunk már karón varjút). Mégis jó volna kiemelten népszerűsíteni azokat a tanácsosokat, akik felekezeti hovatartozás nélkül mindenkit az ortodox egyház adóköteles alattvalóivá tennének. Az ilyenek más disznóságra is képesek.
A siker természetesen nem garantálható. Egyáltalán nem valószínű, hogy a túlbuzgó tanácsosokat tartalmazó választási listák nem kapnák meg a befuttatáshoz elegendő számú pecsétet. Egyrészt azért, mert a szavazópolgárok jelentős része nem olvas újságot. Másrészt azért, mert olvas, de olyan újságot, amely biztosítja a népnek a szociális demokrácia és hazafiság szellemében történő nevelését, márpedig ennek a szellemnek szüksége van bizonyos személyek újraválasztására. Ennek ellenére próbálkozni kellene. Hátha mégsem olyan magas a népbutítás hatásfoka, hátha ébredezik már a szendergő többség, és nemcsak a szakszervezeti vezérek vezényletére üvöltözi időnként ütemesen, hogy hóci, hóci. (Ami reformkorunk politikai szótára szerint azt jelenti, hogy tolvajok, tolvajok.)
A kísérlet negatív eredmény esetén visszaüthet az átlagpolgárokra, mert ha a pellengér ellenére újra bekerülnek a helyi hatalomba az adóbarát tanácsosok, akkor a központi kormányzat nyugodtan tovább csavarhatja az adóprést. Bevezetheti például a gyalogútadót, amely alól természetesen mentesülnének a politikusok és a nagyvállalkozók. A vadászterepjárók amúgy sem férnek el a gyalogösvényeken, tehát nem koptathatják. A befolyt nagyobb összegekből a parlamenti tagok, a kormánytisztviselők, más közhivatalnokok – párthovatartozásra való tekintet nélkül – nagyobb jutalékokat szavazhatnak meg maguknak a választott vagy kinevezett tisztségekben, igazgató- és más tanácsokban, ahol tanácstalanságuknak adnak hangot, amikor a válságból kivezető útról kellene társalogni.
De ha a kolozsvári kísérlet sikerül, vagyis az adónövelő tanácsosok nem jutnak a városvezetésbe, akkor a parlamenti választások idején országos méretben meg lehetne ismételni. Hátha egyszer elérnénk, hogy egy fillérrel sem kerül be több pénz a költségvetésbe, mint amennyi feltétlenül szükséges a társadalmi szolgáltatásokhoz: egészségügyhöz, szociális hálóhoz, honvédelemhez, tanügyhöz, igazságügyhöz stb. Akkor a szakszervezeti vezérek nem ordíttathatnák a tüntetőkkel, hogy hóci. Mert nem lenne miből lopni.

Újabb fényes bizonyítékát láthatjuk annak, hogy a kolozsvári – és általában az erdélyi – magyarság ügyének egyik legkövetkezetesebb védnöke Gheorghe Funar, tehát a közelgő polgármester-választásokon egyet se töprengjünk, üssük rá a pecsétet.
Szakavatott érdekvédőnk most azt vette a fejébe, hogy helyi népszámlálást rendez annak kimutatására, hogy itt már nincs 20 százaléknyi magyarság. Látszólag azért töri magát, hogy ne alkalmazzon magyarul is tudó hivatalnokokat, de ez csak ürügy. A hajszálgörbülés legkisebb veszélye nélkül a köztisztviselői törvényt is semmibe vehetné. Törvény mondja ki, ugye, hogy a város határában legyen román-magyar helységnévtábla, ehelyett van román-római felirat, ahogyan a pontosan tíz éve halott keresztapa akarta. (Egyszer biztosan két élő nyelven készülő felirat lesz külmunicípiumunk határában, de az roma-román lesz.) Továbbá törvény van a műemlékvédelemre, és Funar számtalanszor bebizonyította, hogy azt is büntetlenül megszegheti. Arról már nem érdemes szólni, hogy mi történne egy rendes román állampolgárral, ha bírósági idézésre sajtóértekezlettel válaszolna.
A helyi népszámlálással tehát valami hátsó célja lehet. Például az, hogy ország-világ előtt szemléltesse az etnikai tisztogatás mértékét, amely rendszertől és kormánytól függetlenül hatékonyan folytatódik Romániában.
Erre a jelenségre mások is megpróbálták felhívni a figyelmet, de óriási felhördülés volt a válaszreakció. Kormány- és ellenzéki pártok egybehangzóan elítélték azt, aki az évtized elején a boszniai eseményekkel egy napon merészelte emlegetni a romániai hatalmi „toleranciát”. Sőt, bizonyos RMDSZ-berkek is kifejezték elhatárolódásukat, mondván, hogy az asszimiláció összetévesztése az etnikai tisztogatással olyan, mint a sulyokelvetés. Talán éppen akkor hangzott el először, hogy „közöttünk is vannak szélsőségesek”. Pedig az akkori problémafelvetés nem jutott túl a véleménynyilvánítás szintjén. Milyen lenne a válasz egy tekintélyes felmérőapparátust igénylő kísérletre? Ugyanis annak számszerűsített kimutatása, hogy egy népszámlálás eredménye fél évtized múltán teljesen hasznavehetetlen, az asszimilációnál jóval többet bizonyít.
Egészen másként fest a dolog, ha a kezdeményezés Funártól indul el. Neki senki sem mondja, hogy most éppen más felmérésre kell a pénz, vagy hogy ne rontsa az ország euroatlanti megítélését, éppen most, amikor … (a pontokat tetszés szerint mindenki behelyettesítheti a leghétköznapibb sorsdöntő dátummal). Azzal sem próbálják leszerelni, hogy ilyesmivel nem jó kirukkolni éppen abban az országban, amelyben modellértékűen megoldották az RMDSZ kormányzati tényezőségét. Funárnak mindent ki szabad mondani, mindent be szabad bizonyítani, még azt is, hogy Románia diplomatái hazudnak, amikor a magyar kisebbség jó közérzetéről propagandáznak Nyugaton. Funar a leghitelesebben közvetítheti sérelmeinket. Ha Funar primar aláírással jelenik meg egy közlemény arról, hogy Kolozsvár magyar lakossága 5 év alatt 5 százalékkal csökkent, legtudományosabb magyar sajtóelemezgetőink sem mondhatják, hogy a kisebbségi újságírók túlsiránkozzák helyzetünket.
Ilyen jószolgálatokat egyetlen más kolozsvári polgármester sem tehetne. Segítsünk hát híveinek a szavazáskor. (Persze vessünk számot azzal, hogy így az ország – románok és magyarok – érdeke ellen cselekszünk, de ha már úgyis mindegy…)

Évfordulós ünnepség Menyőben és Szilágycsehben
Tövisháton a sajtó mérsékelt érdeklődése közepette emlékeztek december 19-én a tíz évvel ezelőtt történtekre. A napjaink legbanálisabb eseményeiről is elmaradhatatlan krónikások, a videokamerások teljességgel hiányoztak a menyői templomból és a szilágycsehi művelődési házból.
A felújított menyői református templomban ezen a vasárnapon az egykori menyői lelkész, Tőkés László püspök hirdetett igét. Jelezte: csapdahelyzetbe jutottunk, betonként vesz körül a kilátástalanság, mintha objektív valóság foglyai lennénk. Nem látjuk az alagút végét és ebben a helyzetben túlértékeljük a nehézségeket, lebecsüljük a megtett utat. Jó irányban kell keresni a kiutat, ott kell folytatni a forradalmi változtatásokat, ahol 1989-ben elkezdtük. Isten áldását kérte országunkra, hogy megmeneküljön válságos helyzetéből, nemzetünkre, hogy megmaradhasson.
Szilágyi Kupás Éva menyői lelkész a XIII. századtól vezette le Menyő történelmi szerepét. Akkoriban Sándorházának neveztek egy közeli települést, mielőtt a tatárok felperzselték volna. Megmaradt lakossága a félreeső völgykatlanba menekült, a Menhelyre, amely később Menő, majd Menyő lett. 1989. december 17-én, amikor Tőkés Lászlót és családját ide hurcolták, Menyő ismét menedékhely lett, bár vesztőhelynek szánták. Azokra a sorsfordító napokra emlékezett Baksai Károly egyházközségi főgondnok, Tőkés István teológiai professzor, Seres Dénes szilágysági és Csapó József bihari szenátor, Mátyus Éva, a zsibói RMDSZ-szervezet megbízottja, Molnár Károly akkori szilágycsehi lelkész, a zilahi egyházmegye mostani esperese, Ady Áron akkori egyházközségi gondnok, Varga Jenő szemtanú, Virág Károly akkori szilágyfőkeresztúri lelkész, Gazda István temesvári lelkipásztor. A méltatások szüneteiben menyői fiatalok szavaltak és énekeltek, a zilahi Wesselényi-kollégium és a zilahi belvárosi líceum kórusa adta elő az alkalomra előkészített műsorát.
Kovács Zoltán főgondnok a királyhágó-melléki egyházkerület díszoklevelét nyújtotta át Menyő és Désháza keresztény népének a 10 évvel ezelőtti helytállásért. Egyéni kitüntetésben részesültek a désházai polgári őrszolgálat egykori részvevői: Nagy István, Lakatos Zsigmond, Lakatos István, Nagy Samu Lajos, Hunyadi Imre, Németi Nagy Sándor, Nagy Ferenc, Máthé László, Debreceni József, Hunyadi József, Hunyadi István, Sándor Imre, Oláh Lajos, Hunyadi Dezső, Szarvadi András, Molnár Imre, Nagy Sándor, Nagy Albert, Nagy Imre, Lakatos Dénes. A menyői templomban a megemlékezést a szilágycsehi teológus ifjak műsora zárta.
Délután, a szilágycsehi művelődési ház zsúfolt nézőtere előtt, a helybéli RMDSZ-szervezet részéről – amely fennállásának szintén 10. évfordulóját ünnepli – Bara Zoltán nyitotta meg az ünnepséget. Előbb a Bopperock együttes, majd a Ferenczy György vezette Rezeda népdalegyüttes szórakoztatta a közönséget. Ezután mondott beszédet Csapó József és Tőkés László, majd Kovács Zoltán átadta a díszoklevelet Szilágycseh keresztény népének az 1989. decemberi helytállásért. Az ünnepségre románok is eljöttek, ezért Tőkés László románul is emlékeztetett a 10 évvel ezelőtti példás összefogásra, az akkori szép reményekre, amelyeket éltetni kell. Molnár Kálmán ismertette a Tövisháti emlékezések 1989–1999 című kötetet, amely a zilahi egyházmegye gondozásában jelent meg. A teológus fiatalok zenés-táncos fonójelenete zárta a szilágycsehi ünnepi műsort.
Kötetlen beszélgetések során kitűnt, hogy nemcsak a környék, hanem Temesvártól Székelyudvarhelyig Erdély és Partium szinte mindegyik tájegysége képviseltette magát a menyői és a szilágycsehi ünnepségen. A nép emlékezőtehetségében bízni lehet.

Theodor Stolojan olyan talonember Romániában, amilyen Németh Miklós Magyarországon. A szocialista nómenklatúra hatalmi visszakapaszkodásának meghatározó pillanataiban felmutatják őket, emlékeztetik a népet az ötforintos, illetve az ötven lejes kenyérre.
Érdekes, hogy Romániában szóba sem jöhetnek Németh Miklós korszaktársai, olyan miniszterelnökök, akik öt lejnél olcsóbban mérték a nép kenyerét. Igaz, hogy azt a román kenyeret szárazon kellett fogyasztani, egyrészt mert frissen nem engedték forgalmazni, nehogy túlpörögjön a fogyasztás, másrészt mert a vajat szűkösen adagolták hozzá. Ez nem volna akadály, a stupid people gyorsan felejt. Ahogy Németh Miklósnak kész elnézni az adóssághalmozást, épp úgy Verdeţnek vagy Dăscălescunak sem vetné a szemére az éheztetést. De 1989 előtt román miniszterelnök nem képezhette a személyi kultusz alanyát. A diktátor árnyékában lézengett, szürke tagja volt a főtapsnokok seregének. Nem is volt szabad miniszterelnöknek nevezni, mert elnök csak egy lehetett. Ezért a román nép nem emlékszik egykori kormányfőire. A rokonszenv a főszereplőre irányulna, ha feltámaszthatnák.
Stolojan viszont ideális megfelelője Némethnek. Miniszterelnöksége idején még tűrhető volt az élet, és ezt kellően gyakori közszereplésein sikerült kapcsolatba hozni pénzügyi szakértelmével. Kétségtelen, hogy ha holnap lennének Romániában a választások és Stolojan valamelyik szocialista utódpárt színeiben indulna, miniszterelnök lehetne belőle. Elnök nem, mert eddigi előválasztási kampányában Iliescu korteseként viselkedik. Nemrég például kifejtette, hogy véleménye szerint jelentősen beszűkült a következő elnök mozgástere, ugyanis Constantinescu megtöltötte környezetét rokonaival, ismerőseivel. Ugye – tette hozzá –, Iliescuban volt annyi jóérzés, hogy ilyesmit nem művelt, de ha visszatér a Cotroceni palotába, párthívei követelni fogják a precedens megismétlését. Stolojan gyorsan elfelejtette – és feledtetni igyekszik –, hogy Iliescu nemcsak az államelnöki palotát, hanem a kormányépületet is megtöltötte az egykori KISZ KB-val, vagyis volt kollégáival. Hogy a rokonaival miért nem rukkolt elő? Két anyával nehéz a családot felvonultatni.
Demokratikus rendszerben mindenki, így Stolojan is szíve és érdeke választottjának propagandázhat. A nagyobbik baj ott kezdődik, hogy Stolojan pénzügyi szakértelmének és sikeres (mert rövid) miniszterelnökségének emléke feledteti azt, hogy Iliescu pénzügyminisztere volt éppen akkor, amikor az ország feltartóztathatatlanul elindult a gazdasági lejtőn. Az okok rangsorolásában a termelési viszonyok legfontosabbika, a tulajdonviszonyok alakulásának az elemzéséből kell kiindulnunk. Stolojan pénzügyminiszterkedésének idején zajlott le a vadprivatizáció első hulláma, amikor az „egykori” pártaktivisták, szekusok, valamint diplomatáknak, tolmácsoknak és idegenvezetőknek álcázott kémek és kémelhárítók, udvari költők és hivatalos történelmi filmrendezők, továbbá más hatalmi beszállítók zavartalanul, a pénzmosás fárasztó műveletének kiiktatásával befektethették kétes eredetű vagyonukat.
Abban az időszakban pénzügyminisztériumi sajtóértekezleten hangzott el a kérdés: az infláció megfékezésére miért nem alkalmaznak korlátozott pénzbeváltást? Stolojan válasza: a lakosságnál lévő monetáris többletre alapozzák a privatizációt. Az újságírók egy része (ama bizonyos része) nem akart hinni a fülének. Hiszen jól tudjuk, kiknek a kezében lehetett a monetáris többlet! Akkoriban még elevenen élt a remény, hogy a mesés diktátori vagyon, a svájci folyószámlák tartalma is a népjólétet és nem a nómenklatúra meggazdagodását fogja szolgálni. Hiába – vonta meg a vállát Stolojan –, a privatizáció megkezdéséhez lakossági pénzfelesleg szükséges.
Ion Iliescu és Petre Roman tehát Theodor Stolojan közreműködésével valósította meg az egykori nómenklatúra aranyálmát: apáink főnökeinek fiaiból lettek fiaink tulajdonosai.
Egye fene – mondanánk, ha az újgazdagok társasága olyan volna, mint a nyugati tőkésréteg, vagyis élni hagyná a munkavállalók tömegét, de ehhez a romániai tulajdonosoknak nincs tehetségük. És ebben testesül meg Stolojan nagy vétke: jól tudta, mert közelebbről ismerte a nómenklatúrát, hogy nem lesz képes a gazdasági élet fellendítésére, mégis annak kezére bízta a közvagyon jelentős részét.
Hogy nem tehetett másként? Hát persze, sejtjük, hogy azonnal elmozdították volna, ha nem engedelmeskedik a felülről (vagy inkább a kulisszák mögül) rángatott spárgáknak. Azok, akik a forradalom eltulajdonítása érdekében a terroristamesét kiötölték, később őt is kilőtték volna, esetleg éppen egy bányászjárással, ha nem teljesíti a nómenklatúra elvárásait. De szakértői vénáját éppen ilyen nehéz körülmények között bizonyíthatta volna igazán. Ha azt a bizonyos „lakossági” monetáris többletet a szocialista csődtömegbe irányítja, hogy apáink főnökeinek fiai egyék meg saját apáik főztjét, akkor Románia gazdaságának ráfizetéses mamutjai nem a lakosságot, hanem a tehetségtelen, műveletlen, parazita réteget temetik maguk alá.
1991 őszén, miniszterelnökségének első napjaiban Theodor Stolojan Mugur Isărescuval közösen tartott sajtóértekezletet. Közép-délkelet Európa másik legközismertebb, egyben legstabilabb pénzügyi szakemberével – a frissen kinevezett mostani miniszterelnökkel – tehát már akkoriban szorosan együttműködött. Közös erőfeszítéssel az országot megmenthették volna a kommunista nómenklatúrától. Valamiért nem tették meg.
Mi okunk volna abban reménykedni, hogy az új évezredben új életet kezdenek?

Manapság a rádióhullámok zenei étertérsége olyan, mint a homoksivatag. Amikor elegünk van a hírekből, a kommentárokból, a beszéljük megekből, csavargathatjuk napestig az állomáskereső gombját, mert az egyhangú csinn-bumm, bumm-bumm és egyéb összefüggéstelen zajon kívül semmit sem találunk. Az aszfalttáncosok számára írott kottákon mintha elfelejtenék feltüntetni az oldalszámot, hogy az „előadóművészek” ne tudják, hol a kezdet és hol kellene végre abbahagyni.
Borzasztóan egyhangú az európaivá kiszélesedett ultrarövid hullámsáv is. A gügye csevegések szüneteiben a kereskedelmi adók zenei szerkesztőinek ugyanazok az idegbajos zeneszámok jutnak eszükbe. A valamikori bukaresti 3-as műsor, amely az „átkosban” többnyire valódi zenét sugárzott, most olyan hangulatot áraszt, mintha újabb típusú KISZ-titkárok mozgósítanák a hallgatóságot az ifjúság csütörtökeire.
Térségünkben talán egyetlen „fogható” kivétel a kolozsvári görög keleti katedrális tornyából sugárzó Radio Renaşterea. Az, hogy orgonahangversenyt gyakran közvetít, nem lenne rendkívüli, ahogy mondani szokás, profiljába vág. De egy alkalommal azt hittem, hogy véletlenül besugároz Kolozsvárra a Bartók rádió: majdnem egy óráig hallgathattam Brahms magyar táncait a 92 Mhz tájékán. Máskor Beethoven-, Liszt-, Vivaldi-, Mozart-művekkel kényeztet a Renasterea.
Ezért fogadtam fokozott érdeklődéssel a hírt, hogy ez a rádióállomás állítólag zavarja Kolozsváron a Kossuth rádió műsorát. Nem hiszem, hogy az ultrarövid antennáról olyan alacsony harmonikus frekvenciák is kisugározódnának. Inkább gyanítom, hogy a repülőtér rádiójelző tornya a ludas. Ugyanaz a rásípolás felerősödve hallatszik a szamosfalvi úton. (Érthetetlen, miért teszik olyan közel a műsorszórás hullámsávjához a rádiótorony frekvenciáját. A közép- és a hosszúhullám között bőven akad hely.) De nem ez a lényeg, hanem az, ahogyan a Renaşterea felelős vezetője válaszolt a Szabadság munkatársának felvetésére. Ő sem tartja valószínűnek az átfedést, de kikéri szakemberek véleményét, és ha szükséges, intézkedik.
Képzeljük el, hogyan hangzott volna a válasz, ha a katedrális tornyában a polgármester vagy valamelyik csicskása kezelné a rádióadót.
Persze, akkor a Renaşterea műsora is más lenne. Nem mindenkinek volt zenei gyerekszobája.
(Mellesleg, a december 1-jei ünnepségek kapcsán jut eszünkbe: nem ártana megkérdezni a gyulai románoktól, hogyan esne nekik, ha a nyakukra ültetnének egy számukra rokonszenvtelen polgármestert, aki augusztus 20-án kipirosfehérzöldezné a Nicolae Bălcescu Gimnáziumot, és rendőröket állítana a díszlet őrzésére.)

Hétmillió forintot szántak kolozsvári társadalomkutatóknak, hogy kipuhatolják, érdemes-e az MTV-be beolvasztani a Duna tévét.
Rögtön eszembe jutott Szabó Csaba cikke, amelyben források után kutatott, hogy egy megszülendő magyar család-érdekvédelmi szövetség gyermeknevelési pótsegélyt folyósíthasson tagjainak. Ugye, akadna pénz? Ha ilyen jelentős tételek megfelelő kezekbe jutnának, a Duna tévé nézőtábora néhány évtized múlva sem fogyna el Erdélyben.
A véleménykutatás is hasznos, úgy értve, hogy ha közzéteszik, el lehet vele tölteni az időt, mint a keresztrejtvénnyel. Legalább addig felejti az átlagember az évi hétmillióból – hetvenszer értéktelenebb lejből, nem forintból! – fakadó nehézségbőséget. Bár amióta a tanulmányszakértők éppen Kolozsváron kimutatták, hogy az erdélyi magyar közvélekedők többsége szerint szükségtelen az önálló, magyar, állami egyetem, mi a felmérésekkel már nem tudunk önfeledten elszórakozni. A tudományosan megmagyarázott módszerekkel feltárt valóságunknak az ellenkezőjében is kételkedünk, a következményektől pedig egyenesen irtózunk. Egy-egy felméréstől olyan szövődmény maradhat vissza, mint a Petőfi–Schiller-féle merevgörcs.
Elgondolni is rossz, mi történik, ha a tanulmányozók kimutatják, hogy mi, erdélyi magyar médiafogyasztók az MTV-t szeretnénk beolvasztani a Duna tévébe, és nem fordítva. Ha ezt a felmérésbeli (tehát képzeletbeli) kívánságunkat megvalósítják a megrendelők, a jelenlegi trendből arra számíthatunk, hogy az MTV élére is egyre több alelnököt neveznének ki a Maros-partról, bukaresti tudósítóknak pedig olyan tehetségeket kutatnának fel, akik akkor jelentik be az RMDSZ kormányszereplésének újabb sikerét, amikor a kudarc már javában körvonalazódik (lásd a tanügyi törvény esetét). Egybeintegrálás után az MTV 2-ben sem láthatnánk egy hónapig azt a szerkesztőt, aki az új alelnökök által utált személyt megjeleníti a képernyőn, ugyanakkor alákérdezéses interjúkban gyönyörködhetnénk, valahányszor Markó Béla megharagszik bírálóira.
A kutatási eredmények ismerete hiányában egyelőre a Duna tévé tiltakozik hevesen nézettségének firtatása ellen, hivatkozva alkotmányra, országgyűlésre, médiatörvényre, mindenre, amihez nekünk semmi közünk, mert nem vagyunk kettős állampolgárok. Nem lehetünk azok, mert az RMDSZ nem kért nekünk ilyen nagy kabátot. És ha azok is lennénk, az MSZP és az SZDSZ, anyaországi mostohagyámjaink akkor is megtiltanák, hogy beleszóljunk Magyarország belügyeibe. Így pedig mit dönthet el egy Kolozsváron készülő tanulmány?
Amíg kiderítik, melyik tévé tanulmányoztathatja a másik nézőtáborát, sok médiahajó elúszik a Dunán. De ha már a hétmillió forintot elkülönítették, utalják át az erdélyi magyar család-érdekvédelmi pártnak. Temérdek gyermektápszert lehetne venni belőle.
Különben ez az eset is megkettőzött óvatosságra kell hogy ösztönözze azokat, akik az erdélyi magyar magánegyetemnek szánt jelentősebb összeg gondnokát kiszemelik. Mondta is valaki, hogy ne adják azok kezébe a pénzt, akik a Bolyai-egyetem ügyét nem képviselték eléggé odaadóan. Nem idézem pontosan az illetőt, nehogy ráismerjünk, mert hiába országgyűlési képviselő, mi nem akarjuk tartani vele a kapcsolatot. MSZP-vel, SZDSZ-szel és mindenkivel, aki rosszul súgott az egyetem ügyében, barátkozunk, de vele nem.

Mindenütt rossz, de itthon pláne nem a legjobb – mondogatjuk, ha nyugatabbra fekvő régiókéhoz hasonlítjuk helyzetünket. Persze akadnak kivételes vonatkozások. Ha az anyaországhatáron túli magyar szervezetek vezetőit vesszük szemügyre, még a keletebbre élő sorstársainkat is irigyelhetjük. Miért nem tudott megáldani a sors egy olyan RMDSZ-elnökkel, amilyen Kovács Miklós, aki a kárpátaljai magyarok elvárásait nem szereli le, hanem a nehezebb körülmények között is kiáll értük? Egy Durai Miklós-zsánerű politikusról (akit csak átmenetileg vesztegeltettek a tiszteletbeli elnökség holtvágányán, és a legelső alkalommal beemeltek az operatív vezetésbe ügyvezető elnöknek) nem is álmodozhatunk.
De hagyjuk a sóvárgást. Aki kicsivel megelégszik, sokat úgysem érdemel.
Viszont vannak dolgok, amelyek tekintetében a mi helyzetünk irigylésre méltó.
Képzeljük el, mi történt volna, ha Orbán Viktor erdélyi magyarként jelenti ki, hogy őt és a rokonait, barátait, párttársait állami pénzen megfigyeltették a titkosrendőrséggel, nemcsak 1989 előtt, hanem főleg azután. Vajon itt is parlamenti kivizsgáló bizottságot hoznak létre, amely hónapokig biztosítja a politikai pankrációhoz a porondot? Ugyan! Romániában nem szükséges belecsimpaszkodni egy-két szóba, van itt bőven lényeges rágódnivaló. Gazdasági mélyrepülés, civakodó kormánykoalíció, amelynek nincs szüksége ellenzékre stb. Másodszor: bármennyi ostobaság, politikai kabaréba illő sutaság történjék a hatalom magaslatain, arra azért ritkán akad példa, hogy axiómák megcáfolásával foglalkozzanak.
Mert az bizonyításra nem szoruló alaptétel, hogy az egyke párt, amely hivatalosan rendelkezett a titkosrendőrség fölött, a többpártrendszeres demokrácia kitörése után nem hülye egyből kiengedni a kezéből a gyeplőt. A világért sem adja fel korábbi meghitt kapcsolatait. Gondoljunk csak arra, mennyi előnye származik a szekus-dossziék szelektív elővarázsolásából.
Egyébként több példa bizonyítja, hogy Romániában a titkosrendőrség munkaadói nem olyan mimózalelkűek. Egy alkalommal Székelyudvarhely lakossága tetten érte a szimatolókat, de az akció letagadására korántsem indult parlamenti kivizsgálás, ellenkezőleg, Románország legkedveltebb napilapja, a Népszikra (nem kitalált név, 1989 decemberében így hívták: Scânteia Poporului) még fel is háborodott, hogy civilek merészelik akadályozni az államhatalmi szervek munkáját. Amikor pedig egy Maros megyei lelkész leleplezett egy tolakodó érdeklődőt, még félhivatalos állásfoglalással sem próbálták menteni a mundér becsületét, hanem a tetten ért szekusra bízták a mosakodást.
Jeszenszky Géza leveléből sem kavarhattak volna politikai botrányt, ha a történet a Bukarest–New York tengely mentén zajlik le. A nagykövet peche az volt, hogy máris normálisnak képzelte a levéltitokviszonyokat. Ha Jeszenszky sorainkban tölti a belső hírszerzés „megújulásának” első évtizedét, mondanivalóját újságcikkben közli, és akkor észre sem veszik, vagy ahogy mondani szokás: rá sem hederítnek. De ha mégis ragaszkodik a zárt borítékhoz, levelét kódolta volna. Például így: Kedves barátom! Én jól vagyok, te hogy vagy? Ennyiből bárki megérti a lényeget, mármint azt, hogy a levélíró közérzete nem a legjobb. Az üresjáraton kívül természetesen információt is vitt volna a levelébe, hogy a kíváncsiskodóknak munkát adjon. Megírta volna, hogy véleménye szerint a Pulitzer-kuratórium példás tárgyilagossággal és érdektelenséggel fejti ki áldásos tevékenységét, a kitüntetett újságírók kivétel nélkül a tehetség, a műveltség, a népszerűség és a magyar nemzet haladása érdekében kifejtett hosszas, kitartó publicisztikai munkásság csúcsai. Fogadjunk, hogy így a címzett is értett volna a szóból, és a levél sem kerül közszemlére. A szimatolóknak ugyanis van annyi sütnivalójuk, hogy ilyen magánlevelet nem tesznek a kirakatukba, sőt azt mondják, hogy csúfolódjék Jeszenszky a nénikéjével, akár fejléces, akár parfümös papíron.
Ezennel én is zárom soraimat, mi jól vagyunk, ti hogy vagytok?

Mostanában sokan felteszik a szónoki kérdést, hogy mi lenne, ha Ceauşescu feltámadna. Mindenki tudja a választ: újraválasztanák államelnöknek. De ez még nem minden. A fényéves évek vezérével együtt mások is új életre kelnének. A hosszú lista végén, engedelmünkkel, ott lenne (dehogy Iliescu, őt visszaforgatnák könyvkiadósnak, hanem) a Săptămâna fantázianevű sajtófigyelő szolgálat.
A mai huszonévesek annak idején tizenévesek voltak, nem ismerhették az akkori egyetlen pártpletykalap stílusát. Ezért részletesebben vázoljuk, hogyan készülnének Eugen Barbu aláírással a legújabb műremekek. A sajtófigyelő szüntelenül Ceauşescu ajkán csüggne, hogy idejében megtudja, bírálói közül a diktátor éppen kit rúgott ki a pártból, állami tisztségből, esetleg az országból is. Ezután meghallgatná a Szabad Európa rádió újraindított román adásában a kicsinált ellenfél nyilatkozatát, majd nekifogna az elhangzottak visszaveréséhez, amely most is az intimszférával kezdődne. Hogy az illető ilyen buzi volt, meg úgy otthagyta anyját, amikor az éppen terhes volt tőle stb. Majd szakmai vonalon tárná fel gyengéit, felsorakoztatva a leglényegtelenebb apróságokat. Ezekről a bértollnok pontos, megfellebbezhetetlen adatokkal rendelkezett, amelyekkel alátámasztani igyekezett cikkei hitelességét. Nem látjuk annak okát, hogy most miért ne kapná meg forró dróton a szekujelentéseket.
A hetilap megjelenésének napján a szerkesztőségben most is szívrepesve várnák a telefon csörgését. Igen, Ő az – suttogná önkielégültségtől behunyt szemmel a titkárnő. A bértollnok szerénykedve, pirulva fogadná az elnöki elismerést, mint megannyiszor 1989 előtt.
Csakhogy tíz év alatt sokat bonyolódott a világ, és meglehet, hogy a diktátor szerecsenmosdatója a várt dicséret helyett letolást kapna.
Tegyük fel, hogy Ceauşescu nemcsak a neptunfürdői visszakapott villájából irányított párt elnöke, hanem a Romániai Maszületett Demokraták Szövetségének szövetségi főtitkára is egyben, és éppen ilyen minőségében számol le valakivel. Például leszúratja, amikor az illető a Szabad Európa rádióba indul nyilatkozatbeolvasásra, vagy rádiószózatban ítéli el egy békítésnek vélt be avatkozásért pártunk belügyébe. Ettől valamely ledorongolt politikai ellenfél kommunista praktikákat emlegethet, mire a bértollnok nekigyűrkőzik a visszaverésnek. Apait-anyait belead annak bizonyításába, hogy Nicolae Ceauşescu elvtárstól mi sem idegenebb a kommunista magatartásnál, hiszen ő már neo ifjúkommunista korában demokratának született. Úgyhogy – fejtegetné a korparancs csapdájába esve –, a párton belüli ellenzék kicsinálása, az ajtómutogatás, a szűrkipakolás, a tiszteletbeli elnöki tisztség megszüntetésével való szüntelen fenyegetőzés, a szavazógépezet állandó tökéletesítése stb., stb. nem kommunista munkamódszer, attól pártunk teljesen elhatárolódott, nem vállaljuk fel, úgy gondoljuk – és így tovább, a ma divatos szlogenekkel fűszerezve.
Azon a héten a főszerkesztőt a sárga földig lehordanák. Az életfogytiglani elnök a tőle megszokott gyilkos gúnnyal érdeklődne: Mit nem vállalunk fel, Barbu elvtárs?! A kommunizmus legszentebb eszméit? Az emberiség jövőjét?! Zokon vesszük a kommunista jelzőt?! Még nem tanultuk meg, hogy a kommunista módszereket nem szégyellni, hanem letagadni kell?!
A háttérben cinikusan vigyorogna a segédszerkesztő, C. V. T. Végre megkaparinthatja a hatalmat a sajtófigyelő szolgálat élén. Ő képes lenne életfogytiglanig megőrizni. Hiszen az átmeneti évtizedben sikeresen ötvözte a szélsőbalt a szélsőjobbal. Nemcsak a kommunista, hanem a hűbéri jelzőtől sem szívná fel a vizet, tudva, hogy a gátlástalan hatalombirtoklás eszközei nem ismernek ideológiai korlátokat.
Ui.: Mindez nem véletlenül jutott eszembe. Elolvastam Szatmári Tibornak az RMDSZ sajtóirodájában fogant cikkét a Szabadság november 25-i számában.

Könnyű a vesztett háború végén okoskodni, mégis át kell esnünk rajta. Mert most már holtbiztos, hogy 1996-ban a Demokratikus Konvenciónak nem lett volna szabad elfogadnia a kormányalakítási felkérést. Az államfő a választásokon második helyen végzett RTDP-re bízhatta volna a koalíciós társak felkutatását. Annak nem kellett volna tűvé tennie a politikai mezőnyt, ilyenkor maguktól jelentkeznek a kliensek. A DP-n kívül is. Bársonyszékekben kellett volna hagyni Iliescuékat, hogy Văcăroiu dülöngélve, de biztosan vezesse tovább lefelé az országot. Most másként festene a mérleg, ha ők eszik meg főztjüket, adóssághalmozásuk következményeit, a Nyugat teljes elhidegüléséből fakadó hitelképtelenséget, az általuk elszabadított korrupciót, a szekus kézbe összpontosított vadprivatizációt stb., stb. Ha még négy évig hatalmon marad a legfőbb pártállami utódpárt, a nép annyira megelégeli, hogy többet soha az életben nem kerül elő apukája fényképe és piros zászlója.
A Demokratikus Konvenció azzal a kézenfekvő kifogással utasíthatta volna el udvariasan az államfő felkérését, hogy a Demokrata Párttal nem köthet kormányzati szövetséget. Corneliu Coposu megmondta, hogy a parasztpártiak nem bratyiznak a nagyromániásokkal, az egységpártosokkal és a frontosokkal. Nem fogadták meg intelmét – ez lett belőle. A demokratáknak átkeresztelt frontosok annyit akadályozták a kormányzási és törvényhozási munkát, mintha Iliescuék titkos (?) beépített ügynökei lennének.
Most milyen szép reményekkel tekintene a Demokratikus Konvenció és az egész ország a 2000. évi választások utáni jövőbe! Kényelmes többséggel nyerne, és nem lenne rákényszerülve Petre Roman társaságára.
Igaz, hogy a Demokratikus Konvencióban is bőven akadtak kerékkötők. Varujan Vosganian például mindig a legrosszabbkor bölcsködött, és a liberálisok is többször megkutyálták magukat. A klasszikus szociáldemokratákról pedig most derült ki, hogy hárman vannak és két pártot alkotnak. Ilyen szövetségesekkel sem gördülékeny a kormányzás.
Semmi kétség, az ország legnagyobb kárára, de megnyugvásának érdekében 2004-ig kellett volna uralmon hagyni Iliescuékat, és akkor a parasztpártiak egymaguk biztosítanák a kormányalakításhoz szükséges parlamenti többséget. Persze, a leghűségesebb csatlóssal szövetkezve, hogy a világ eltátsa a száját a nemzetiségi kérdés nemcsak végleges, hanem modellértékű megoldásától.
Ám az utóbbi három év tapasztalata fokozott óvatosságra int. A Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárttal sem volt felhőtlen az együttműködés. Egynémely hangadójáról kiderült, hogy vagy nem keresztény, vagy nem demokrata, vagy nem nemzeti, vagy nem paraszt – bár az utóbbi két tulajdonság hiányára nem panaszkodhatunk. Például ha Pruteanura gondolunk. És mások is gyakran szavaztak a baloldali ellenzékkel, felrúgva a kormánykoalíciós megállapodásokat.
Tehát további négy évig kellene Iliescuék kezében hagyni a kormánykereket. Az folyamatosan mindössze 18 évet tenne ki, még mindig kevesebbet, mint a nagy előd 25 napfényes fényéve. De megérné, mert 2008-ig a visszafejlődés olyan mélységeit hódítanák meg, hogy az RMDSZ vetélytárs nélkül nyerné meg a választásokat.
Bár amilyen sikeresen teljesíti saját programját az RMDSZ, hajlunk arra, hogy további négy évi kormányzásra kérjük fel Văcăroiut.
Hogy melyik pártra szavazzunk majd 2012-ben? Természetesen akkor is az RTDP-re. Négy év múltán nehogy visszasírják.

Nagyon sokan teljes egyetértéssel fogadhatták Szabó Csaba esszéjét a kisgyermekes családok támogatásáról (Óda az egészséges konkurenciához? – Szabadság, november 15.). Mondandója annyira igaz, hogy illetlenség lenne vitatkozni vele, ezért próbáljuk meg továbbgondolni. Vajon csak az egyetemre kiutalt 2 milliárd forinthoz folyamodhatunk (ha a céladományozó egyáltalán megengedné)? Volna más, azonnal gyermeknevelésre folyósítható összeg. Például a kiemelt fontoskodású RMDSZ-arisztokraták 20 millió lejt meghaladó havi jövedelmüknek csak felét pengessék le a gyermeknevelési pótlék alapjába, és máris kitörne a bőség. Nem, igazán nem firtatnánk, miből kerekednek ki a mesés járandóságok. A társadalmi forrongások azt sejtetik, hogy már úgysem sokáig csurran-cseppen, de legalább addig fordítsák valami hasznosra. Az egyetemre szánt összeghez a kormányzati bőség szarujának kiapadása után sem kellene hozzányúlni. Gyermeknevelési segélyre mindig akadna belső forrás. Esetleg a felnőttnevelési alapból is meg lehetne spórolni. Van, akin úgysem segít.
Különben azt is továbbgondolhatjuk: feltétlenül ejteni kellene az egyetem ügyét ahhoz, hogy az RMDSZ gyermeknevelési támogatással is foglalkozzon? Mire neveljük az utánpótlást, ha nincs oktatási autonómia? Román iskolák számára? Ebben az esetben az RMDSZ megkülönböztetés nélkül minden erdélyi kisgyermekes családnak különsegélyt kellene hogy folyósítson. (Így legalább fel sem merülne a gond, hogy vegyes házasságban élő gyermeknek járjon-e RMDSZ-segély, még akkor is, ha nemzetiségét a többségi családtag idejekorán – egyetem, középiskola, óvoda előtt – eldöntötte.)
És vajon tényleg annyira elmélyülten foglalkozik az egyetem ügyével az RMDSZ, hogy emiatt nem jut ideje az utánpótlásra gondolni? Ha ez a feltételezés igaz, akkor ugyanilyen cselekvési hatékonyság esetén tíz év múlva a gyermeknevelési különpótlék ügye csak jubilálni fog, megoldódni nem.

Csapó Józsefnek is megmutatták a kijáratot, mert nem adta szavazatát egy újabb kompromisszumos törvényhez. Ezek szerint egyetlen, a végeredményt nem befolyásoló ellenszavazattal sem szabad jelezni, hogy a földtulajdon visszaállítását korántsem oldották meg. Mert az nem megoldás, ha visszakérjük a jogos tulajdon apró töredékét, és a többivel – főleg egyházi, közösségi javainkkal – futni hagyjuk a tettest. (Vagy örökösét – ez jogilag mindegy.)
Csapót az RMDSZ szövetségi elnöke nem szeretné a következő parlamenti választásokon jelöltlistán látni. Úgy látszik, a szövetség sokszínűsége a pártfegyelem jegyében egy-, legtöbb kétszínűségre korlátozódik. Aki másként gondolkozik és ezt ki is mondja, az a harmadik színárnyalatba tartozik.
Akkor kik lesznek következő szenátor- és képviselőjelöltjeink?
A legújabb események is sugallhatnak befutó neveket. A brassói ablakbetöréses és gyújtópalackos tüntetés, valamint a fővárosi főpályaudvar eltorlaszolása után a kormány törvénytervezetet terjesztett elő, hogy az ilyesmit karhatalmilag megakadályozhassák. A törvényszövegező hasonlít Mórickára, neki is mindenről ugyanaz jut eszébe, ezért az antihulligán jogszabályba beleszőtte az idegen zászlók és himnuszok tilalmát. Nehogy a moldvai csőgyártók az ősi albán himnusz dallamára futamítsák meg a nyugati befektetőket… Illetékeseink kormányzati tényezőszerepben képtelenek ilyen ostobaságokat csírájukban megakadályozni, de rájuk Markó Béla nem alkalmazza a szövetségi kiátkozást, így várható, hogy ők nem maradnak le a jövő évi jelöltlistákról.
Hasonlóképpen további bizalmat előlegezhetünk majd azoknak is, akik a kormányalakítást követően eltátották a szájukat a Bolyai-egyetem újralétesítésének kedvező időszakában, sőt egyetértő közömbösséggel fogadták a kolozsvári kerekasztalos felmérést az önálló egyetem feleslegességéről. És fogadjunk, hogy jelöltjeink között lesznek azok is, akik síkraszálltak a Petőfi–Schiller-egyetem halva született ötlete mellett.
Természetesen befutó helyeken lesznek a jelöltlistákon mindazok, akik kezdetben kapásból vertek vissza minden elgondolást az idegenbe szakadt vagy született magyarok különleges anyaországi jogállásáról, kezdve a kettős állampolgársággal. Egyik ellenérvük az volt, hogy ha hozzájutnánk valamiféle magyarországi személyi okmányhoz, egyből megkapnánk a kettős szavazati jogot is, és akkor felforgatnánk a magyarországi politikai pártok mezőnyét. Holott a magyar–magyar csúcsra is begyűrűzött vitából kitűnt, hogy a magyar jogrend még mindig ott tart, hogy vegytiszta, de külhoni magyar állampolgárok sem szavazhatnak Magyarországon. (Legalábbis addig, amíg az ötvenhatosok ki nem halnak. Vagy a pufajkások, akikkel jó ideig egy követ fújtak egyes képviselőink.)
Egyszóval a jelöltlistákon sok olyan névvel fogunk találkozni, amelyek valamilyen módon az utóbbi tíz esztendő és főleg a három kormányzati év balfogásaihoz kapcsolódnak. És mégis elmegyünk szavazni, mégpedig két okból.
I. El fogjuk nézni a botladozásokat, fel fogjuk tételezni a jóhiszeműséget minden jelöltről, mert egyébként saját magunkkal is kitolnánk. Mi több, vérmes reményeket szövögetünk politikusaink fejlődőképességéről. Ugye, a legutóbbi magyar–magyar csúcson már kiálltak amellett, hogy a határon kívüli magyarságtudat megőrzésében az anyagi érdekeltségnek is szerepe lehet. (Igaz, ennek az alaptételnek a felismeréséhez szükség volt Eörsi Mátyás SZDSZ-képviselő bődületes kifogására, mármint, hogy netán kufárkodni fogunk nemzeti hovatartozásunkkal.)
II. És elmegyünk szavazni, mert reméljük, hogy a jelöltlistákon lesznek olyanok is, akik valamilyen vágyunkra eddig sem mondták, hogy túlságosan nagy kabát az nekünk, eddig sem akartak lebeszélni többek között az önálló anyanyelvi oktatásról, sajátos problémáink autonóm rendezéséről, közösségi vagyonunk visszaszerzéséről vagy olyan apróságról, mint a kolozsvári szégyenletes gödör betömése. Csapó József egyike azoknak, akik nem mondogatják, hogy most éppen semmire sem alkalmas az időszak.
Ha éppen vele kezdik a kontraszelekciós listavitát, egy okkal kevesebb marad a romániai magyar szavazótestület politikai nyüzsgésére. Felbecsülni is félelmetes, hogy vajon hány százalékot tenne ki ez az egyik ok.
Egyébként – mivel éppen az egyházi földbirtokok visszaszolgáltatásáért folytatott küzdelméért mutattak neki ajtót – Csapó József jelölését jó volna megbeszélni egyházfőinkkel is.

Érdekesen alakult a legújabb nyilvános vita Tőkés László és Markó Béla között. A Transilvania Jurnal pattintotta ki, nem sokkal azután, hogy a lap újra jelentkezett a dörgedelmes címmel: az erdélyiek mást akarnak. Hogy mennyire mást akarnak az „erdélyiek”, az abból is kitetszett, hogy jeladásukra az összes többi – régi és újabb – kárörvendező újság az ócska forgatókönyv szerint nekiesett az RMDSZ tiszteletbeli elnökének. A ravaszabbak természetesen olyan „tárgyilagosan” jártak el, ahogyan a politikai zsurnalisztika divatos iskolájában tanítják. Nem foglaltak állást, hanem egymás mellé állították a véleményeket, helyenként sarokba szorítva az interjúalanyt, máshol alány…, pardon, alákérdezve.
Tegyük fel, hogy most kivételesen mindenkit meggyőztek, és így mindannyian azon a véleményen vagyunk, hogy Tőkés László fogja vissza magát, ne mind akarjon a lapok címoldalára kerülni, feledje a brassói RMDSZ-határozatokat, és fogadja el pártunk legfrissebb, kormányszerephez adaptált ideológiáját és programját, hajoljon meg a szövetség operatív vezetőinek érdemei előtt, higgye el, hogy azok annyi tagot vonzanak a szervezetbe, hogy a folyószámláról csordul ki a tagdíj stb.
De hamarosan rádöbbennénk, hogy ez azért mégsem lenne helyes. Mert ha Tőkés teljesen elhallgatna, az RMDSZ vezetőségében egyhangúvá válna a kórus. Nemzetközi, „monitoros” megfigyelés, ugye, már rég nincs, nem is kell nekünk, mert megmondták legitim (helyesebben: a jelenleg érvényes szervezeti szabályzat szerint megválasztatott) képviselőink. Márpedig valóságunk leplezetlen kijelzésére szükség van, mert ha maholnap a sajtó bizonyos részének is befogják a száját gazdaságilag, akkor újra Hajdú Győző és Amerikába utaztatott egyéb korábbi díszpintyeink vállalhatják „fel” nemzetközi érdekvédelmünket, most már azt hangoztatva, hogy nemcsak véglegesen, hanem modellszerűen megoldottak bennünket.
Tehát nem árt, ha a tiszteletbeli elnök legalább szőrmentén bírálgatja a Markó-vonalat. Ez arra is jó, hadd érezzék a kormányban, hogy valamicske sikerélményt meg kell engedni a „mérsékelteknek”, különben felülkerekednek a „radikálisok”.
Ám a kormánypartnerek nem most tanulják a politikai piacgazdaságot. Ha a 15 000 szakértő a világ egyetlen tudományában sem ász, főleg gazdaságszervezésben balkezes, azt el kell ismerni, hogy a politikai alkudozás terén képviselőink eminens tanulókkal állnak szemben. A felajánlott (és elfogadott!) engedmények silánysága láttán a bírálat óhatatlanul erősödne. És milyen az ember: idővel a balsikerektől lecsökken a fájdalomküszöbe. A Petőfi–Schiller jellegű kudarcok halmozódásának bizonyos értékén túl a bírált személy akkor is felszisszen, ha csak közelednek a tyúkszeméhez. A visszavágás olyan formát is ölthet, amitől az RKP főtitkárának XII. kongresszusa juthat az ember eszébe: aki egy többségi szavazat után még bírálgatni merészel, annak kint tágasabb!
És ezzel visszakanyarodunk oda, ahol a part szakad, és a párt is szakadna, ha a jelenlegi vezetés belső ellenzéke sértettségében a többi romániai párt vagy a szomszédos országok magyar szervezeteinek mintájára megalakítaná saját, statutáris, többségében azonos elveket valló, legitim, jogszerű, törvényes stb. szervezetét.
Ennél sokkal szerencsésebb, ha a belső ellenzék csak mondja a magáét, nem törődve az örökös letorkolással. A szállóige úgyis érvényes marad: akinek sohasem lehet igaza, annak mindig csak lesz.