Nits Árpád

Felemelően szép lenne egy olyan szüreti bál, amelyen a kolozsvári magyarok saját polgármesterjelöltje nyitná meg a tangót. (Vagy a hölgyválaszt – hogy példát mutassunk emancipációból.) Bár ezen a téren vegyes érzelmeket kiváltó tapasztalataink vannak. 1996-os országelnök-jelöltünk milyen reménytáplálóan lejtette a táncot a sportcsarnokban, aztán ébredéskor valamibe beleért a kezünk – pontosabban bemerítettek nyakig – és azóta ugyanúgy mások húzzák el a nótánkat.
Emelkedett hangulatú szüreti bálokra azonban mindenkor szükség lesz, tehát legyen saját polgármesterjelöltünk. De ne fűzzünk hozzá túlfűtött reményeket. Bárki legyen is az illető, nem vonzhat nagyobb választótömeget az urnákhoz, mint amennyi megmaradt. Továbbá azokat a közömböseket sem rázhatja fel, akiknek maholnap nem jut villanyáramra, televízió- és rádiódíjra, hogy az újságelőfizetésről ne is szóljunk, mert arról már rég lemondtak, így azt sem tudhatják, hogy újra nyakunkon a választás. Az időközben elközömbösülőket sem csalogathatja szavazókörzetbe egy elragadó jelölt. Azok éppen azért tartózkodnak a listapecsételéstől, mert tájékozottak. Vagy annak képzelik magukat. Összeolvastak több politikusi nyilatkozatot a bizonyos körökön kívül rekedtek csillagászati sikkasztásairól, és felteszik a kérdést: hát akik belül maradtak? A szókimondóbbak hozzáteszik: üssön mindegyikbe a ménkű, inkább szavazzunk a Deákné vásznára.
A magasságos ég mentse meg az esetleges polgármesterjelöltet például attól, hogy a Duna Televízióban újra a romániai választások előtt legyen vezetőségválasztás, és valaki megint Szőcs Gézát javasolja valaminek. Az RMDSZ magasabb régióiban egyetlen kígyó és béka sem maradna felhasználatlanul. A lejáratási kampányba szokás szerint belecincognának más platformok is, hogy saját jelöltjüknek előnyösebb pozíciót biztosítsanak, így bekövetkezne az 1996-os helyi kudarc. A polgármesterjelölt csak állna és csodálkozna: ő mindent elkövetett, időnként még csábosan mosolygott is, mégis megint elmaradt vagy húszezer szavazó.
A polgármesterjelölt húzóerejét a jelöltlista is teljesen felmorzsolhatja (ha megmarad ez a szerencsétlen szavazási mechanizmus). Bejutó helyre kerülhet egy-két kakukktojás, akiről köztudomásúvá vált, hogy önfeledt óráiban hajlamos igazat adni a jelenlegi polgármesternek, sőt néha együtt szavazna annak társaságával, ha bejutna a tanácsba. Sok szavazópolgárnak az is elég a távolmaradáshoz, ha valamelyik jelölt a közhivatalokhoz való közelségét előszeretettel hasznosítja saját ügyeinek intézésére.
Hogy nehéz mindenkinek tetsző jelöltlistát összeállítani? Persze, sőt lehetetlen. Éppen ezért kellene előválasztásokat tartani legalább azokkal, akik még nem undorodtak meg teljesen a politikától. A jelöltlistát megszavaztathatnák a tagsággal úgy, ahogyan a kerületi szervezetekben erre már van példa, azzal a különbséggel, hogy a népakaraton semmilyen korrekcióval se változtassanak. Lehet, hogy az egyszerű választópolgár még ma sem annyira érett, hogy átlássa a „magasabb” összefüggéseket, mégis rá kell bízni helyi képviselőjének kiválasztását. Ha csalódik, önmagát kárhoztassa, és ne a szervezetet. Jól sikerült előválasztás nyomán közömbössé válik a kérdés, hogy egy saját polgármesterjelölt mennyire „húzóképes”. Sőt, ki lehetne próbálni, mi történik, ha a kolozsvári magyarokra bízzák annak a kényes kérdésnek az eldöntését, hogy melyik román polgármesterjelöltre szavaznak. Végre titokban maradna a hivatalos RMDSZ-vonzalom, és a románság ellenérzésektől mentesen, „szabadon” szavazna.
Az sem megvetendő szempont, hogy sikeres előválasztással bizonyítani lehetne a belső választások megvalósíthatóságát. Épp ideje lenne, hiszen a vonatkozó kongresszusi határozat nemsokára jubilál.

Harsogó címmel jelent meg újra a Transilvania jurnal: Erdélyben mást akarunk! A lepedőnyi cím mögül pedig elősejlik a felizgató térkép az emberi arcokkal teletömött Erdéllyel. A Kárpátokon túli megyék üresek, kivéve Bukarestet, amely az ábra szerint valamiféle határon túli hivatalhoz tartozó terület.
Ki ne kapkodna egy ilyen újságért? Először is megveszik a nagy-romániások, hogy tüzetesen megvizsgálják, miként maradt le Dobrudzsával együtt Besszarábia is a térképről. Aztán megveszik a kisebb-mániások, mert roppant kíváncsiak: mit akarhatnak már megint a szerintük magyarokkal szövetkező román szeparatisták?
És természetesen megvesszük mi, balekok, akiknek tíz esztendőnyi csalódás nem volt elég. Hát úgy kell nekünk. Mert bizony nincs új a Nap alatt. Átrágtuk magunkat ugyanazon a híranyagon, amelyet megkaptunk előző este kiadósabb zuhatagban a televízióból vagy a rádióból, míg az utolsó oldalon végre felfedeztük a vezércikket, amely megmondja, hogy mit akarjunk mi, erdélyiek. Mintha az Adevărulból és a Cotidianulból, illetve a Ziuából ollózták volna össze a mondatokat. Van köztük emberibb hangvételű is, de beugrik ilyesmi: ítéljük el a román és a magyar politikusok szélsőségességeit. Persze. De hogyan? Verjük el a port azokon, akik Kolozsváron fel akarják állítani Antonescu szobrát, és azokon is, akik a nemzetközi bíróság által elítélt háborús bűnös szellemének jelenléte ellen tiltakoznak?
A Transilvania jurnal vezércikkírója ugyanakkor kijelenti: „a magyar kisebbségnek meg kell értenie, hogy nem kaphat több jogot, mint a románok, mert végső soron ugyanabban az országban élünk, és egyetlen alkotmányunk van, amely mindannyiunkat román állampolgárnak tekint”. Ennyire más az, amit a Transilvania jurnal szerint akarnak az erdélyiek? Hiszen ezt akarja a România Mare is! Vagyis ha a románoknak lehet százötven egyetemük, akkor a magyarok is elégedjenek meg ugyanazokkal. Egy Bolyaival se legyen nekik több!
A többi mondat a botosani-i vagy a caracali helyi lap vezércikkében is megjelenhetett volna. Hogy Erdélyben az emberek kétségbe vannak esve, csalódtak a politikusokban. Fălticeni-ben talán kiugranak a bőrükből az örömtől? A Transilvania jurnal szerint az erdélyiek megelégelték a korrupciót, a bürokráciát és a centralizmust, ám hallani sem akarnak államszövetségről, különválásról vagy politikai önállóságról. Hát akkor miben különböznek Ilfov mezőgazdasági kerület lakosaitól?
Vigasztalódjunk. Az egész nacionalista bal- és jobboldal éppen ilyen csalódottan böngészte végig az újra megjelent Transilvania jurnal bemutatkozó lapszámát. Ha lesz felhördülés, az csak a szudisták választási kampányelőzetes műfelháborodásából fakadna.
Különben ez az egész új keletű román transzszilvániás mozgalom kezd gyanússá válni. Valaki kigondolhatta, hogy a nemzetiségi autonómiaelképzeléseket egy időre taktikai okokból a íróasztalok mélyére süllyeszthetjük, hogy ne zavarjuk az erdélyi románok önállósulási törekvéseit. Ha ez volt a cél, az ötlet bevált. A transzszilvanizmus politikailag és sajtógazdaságilag jól jövedelmező üzlet.

Kiszámították, hogy a Funar és Funarné, valamint a városi tanácsosokból alakított ürügy-munkacsoport dél-koreai kirándulásához egy kolozsvári átlaglakos ezer lejnyi összeggel járult hozzá.
Bagatell. Talán ezért is van az, hogy amikor a helyhatósági kábeltévén a közmondásosan takarékos Funar szerepel, többen a csodálattól fuldokló hangon betelefonálnak a stúdióba, hogy ilyen polgármestere egyetlen városnak sincs. Hát, ami igaz, igaz…
Ha ezt az egy főre eső ezer lejt a kirándulás előtt megmondták volna, még adunk ötezer lejt fejenként. Töltsék kellemesen az időt, sőt vigyenek magukkal minél több politikust Romániából. A város és az ország valahogy csak megvolna nélkülük. Mi több, ha hosszabb ideig tartózkodnának Dél-Koreában, talán elkerülnénk az észak-koreaiak sorsát.
Aki szeret a számokkal játszani, elszórakozhatna azzal, hogy vajon lakosonként mennyibe kerül az egy szezont tartó fényvetők beépítése az úttestbe. Úgyszintén érdekes lenne megszámlálni az egy főre eső közlekedési jelzőtáblákat. Ezekből háromféle létezik. Az egyik fontos és nélkülözhetetlen, amelyet csak a politikai és gazdasági nagymenők vesznek semmibe, a másik szükséges, de felesleges, mert senki sem tartja tiszteletben, a harmadik szükségtelen és nevetséges. Például szinte mindegyik utcában táblák tiltják a gépkocsik felhajtását a járdára, ott is, ahol a városrendészet gyermekkocsinak sem hagyott helyet.
Ha azonban ezeket a táblákat elosztjuk 400 000-rel, még így is törtszámot kapunk, tehát a takarékosság nyilvánvaló. Nem is ártana óriási transzparensekkel hirdetni annak a vállalkozónak a nevét, akitől a polgármesteri hivatal ezeket az egy főre olcsón megszámított termékeket megrendeli.
Azt is ki kellene számítani, hogy lakosonként mennyit takarított meg a polgármesteri hivatal, amikor Nagyváradra űzte el a Coca-Cola töltőüzemet. A világra szóló üzleti baklövésről kiderülhet az ellenkezője, vagyis Kolozsváron sokkal takarékosabb lehet, ha az ajtónkon kopogtató befektetőt elzavarjuk, és magunk keresünk üzletembert a világ másik végén.
A polgármester takarékos városgazdálkodásának jellemzésére nem ártana kiszámítani a politikai akciók hatékonyságát is. Ez külön könyvviteli tételoszlop lehetne. Például mennyibe került lakosonként a Főtér feltúrása és a gödör betömésére odakészített föld önkényes elhordatása?
Ha minden polgármesterkedési költség összegét elosztjuk a lakosok számával, még akkor is aránylag jelentéktelen összeget kapunk. Nem azért, mert ezek a kiadások kis nagyságrendűek, hanem mert nagy az osztó. Ezért volt előnyösebb Kolozsvárt átalakítani kukorékoló dombnak, mint Nagyszentmiklóst.
A költségek lakossági térítésével a város koldusai is eljuthatnának Dél-Koreába. Hiszen ha mindenki csak ezer lejjel könyörülne meg sanyarú sorsukon… Mi tagadás, meg is próbálnak mindent elkövetni, hogy az átlagnyomorgó bérmunkás vagy munkanélküli számára elképesztő összegeket hozzanak össze. Csakhogy ők okosabb dolgokra fordítják a közadakozást. És ha eszükbe is jutna egy külföldi utazás, a szélrózsa bármely irányába elindulnának, csak éppen a legtávolabbi Keletre nem. Sokkal közelebb sokkal több koldulnivaló akad. És még van egy különbség: a koldusok, bármennyire tolakodóak, nem teszik kötelezővé az ezer lej fejenkénti leszurkolását. Ha a balekok adnak, jó, ha nem, nincs harag és végrehajtó. Viszont a polgármesteri kirándulás ötletének finanszírozása kötelező. Megszavazta a helyi tanács.
Következő alkalommal válasszunk inkább koldusokat a tanácsba.

Országszerte leszerelik a fűtőtesteket a tömbházakban. Van, ahol a lakók saját magukat ítélik vacogásra, mert a sokoldalúan fejlődő romániai kapitalista társadalom építésének alagútjában nem látják a reménysugarat, amelynek elérésekor képesek lesznek megfizetni a fűtési díjat. Máshol az eladósodott ügyfelek iránti dühtől elvakultan a távhőszolgáltatók esnek neki a rozsdás csapoknak és csatlakozóknak. Az önfelszámoló vállalatok sorában élen járnak azok a vízművek, amelyek már a hideg vizet is megvonják a lakosságtól. Recseg-ropog az amúgy is romos vezetékrendszer. Egyelőre az illetékesek nem gondolnak arra, hogy ha egyszer normális kerékvágásba jutnak a dolgok, milyen nehéz lesz visszaszerelni a szétszedett hálózatot.
Bár az is meglehet, hogy az illetékesek úgy tudják, itt már sohasem vág normális nyomot a kerék.
Különben rendkívül érdekes lenne utánanézni, hogyan jutottak ide a közszolgáltatók. Miért emelték szüntelenül áraikat, ha látták, hogy a piac fizetőképessége csökken? Ilyesmit egyetlen árutermelő sem művelhet büntetlenül. Képzeljük el, mi történne a hóstáti gazdával, aki a villany-, a víz- vagy a távhőszolgáltatókat utánozná. Magának, mint vállalkozása vezérigazgatójának, a forgalomtól függetlenül minden hónapban kikövetelné a 150 millió lejes fizetést, a feleségének is juttatna 145 milliót, hiszen ő a kereskedelmi aligazgató. Ugyanakkor arányosan értékelné anyagilag az igazgatótanácsba meghívott köztisztségviselők rendkívül értékes hozzájárulását, többek között azt, hogy havonta egyszer-kétszer méltóztatnak eljönni a verandára kollektív újságolvasásra. (Ja, tényleg, a parlamentben vajon a Scânteia-kori beidegződésből olvassák olyan szorgalmasan a napilapokat?)
Mellesleg a hóstáti gazdának indokoltabb lenne igazgatótanácsot tartania, mint egy közüzemi vállalatnak. A gazda sokféle terméket állít elő, azok termelési költségét nyomon kell követni, kutatni kell a piacot stb. De mi az ördögöt tanácskoznak egy vízszolgáltatási igazgatóságban? Nyomni kell a vizet, és kész. Időnként elzárják, ha csőrepedés van, és erről az újságokban értesítik a lakosságot. Ehhez még igazgató sem kell, nemhogy igazgatótanács.
Érdekes lesz megfigyelni, mit tesz egy közüzemi vezérigazgató, amikor ügyfeleinek felétől megszabadult. Vajon a továbbiakban fizetésének felére, avagy kétszeresére tart igényt? Máris fogadásokat köthetünk, persze, ha nem akarunk veszteni, a második változatot tartsuk elhihetőnek. Mert itt a szemérmetlenség nem ismer határt. Aki a 300 ezer lejes nyugdíjból tengődőknek nem szégyellt 400 ezer lejes nyári (!) közműdíjat kiszámláztatni, hogy neki kikerekedjen az igazgatói „átlagfizetés”, attól bármilyen gazemberségre számítani lehet.
Ezért érthető a brassói szakszervezeti vezér kezdeményezése. Csak az a baj, hogy nem vezet eredményre. Ha senki sem fizet, azzal legfennebb azt érjük el, hogy a közüzemeknél dolgozó víz- és gázszerelőknek is felkopik az álluk. Az igazgatókat és az igazgatótanácsi tagokat ne féltsük, nekik ha törik, ha megszakadunk, mindenképpen biztosítják a megszokott jövedelemszintet. Ez a demokrácia így indult 1990-ben, amikor Petre Roman beköltözött a Tavasz utcába, és ezt az akkori ellenzék zokon vette, de Ion Iliescu miniszterelnöke ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette: egy akkora villácska kijár bármelyik európai kollégájának.
A politikai kaszt azóta sem hajlandó belátni, hogy a nyugati kollégákhoz csak akkor hasonlíthatja magát, ha az itthoni bérmunkásoknak is kijut a tágasabb és melegebb otthon. A brassói felhívás tehát sokkal forradalmibb kellene hogy legyen: ne fizessünk azoknak, akik nem szolgálnak rá. Ne válasszuk újra azokat, akik csak a saját zsebükre gondolnak. A közélet megtisztulásával eltűnnének a haszonleső igazgatótanácsosok és az aránytalan közműdíjak is.
Csakhogy most jön a legnehezebb: ki állít össze egy ilyen reményteljes jelöltlistát? Pláne, a tíz év szomorú tapasztalatait tekintetbe véve…

Egy időben a Pro tv helyi stúdiója reggelenként felvételről újraközvetítette előző esti hírműsorát. A szerkesztők annyi fáradságot sem vettek, hogy legalább az időjárás-jelentést aktualizálják. Mentségükre hozható fel, hogy felirattal jelezték a műsor ismétlését.
Egy idő óta az az érzésünk, hogy minden hírműsorra ráillene az újrajátszás felirat. Itt van például a belgrádi ellenzék tüntetése. Nem lehet tudni, hogy most ez egy újabb felvonulás, vagy a múlt heti, netán dokumentum abból az időből, amikor Bukarest után Belgrád is megteremtette a maratoni tüntetés hagyományát. Milosevics is olyan változatlanul röhög a markába, hogy képtelenség időben elhelyezni az eseményt. És suttyomban épp úgy folytatódik a szerbátültetés a Vajdaságban, mint a szerb–horvát háború idején.
Kezd a könyökünkön kijönni a bukaresti cigarettacsempészek pere is. Jó volna lezárni. Úgyis szirupos lesz a vége. A bíróság számítson ki kártérítést a tárgyalások idején kiesett csempészhaszon fedezésére, és kész. A váratlan kiadást a korrupcióellenes küzdelemre kapott világbanki segélyből fedezhetnék. Igaz, így az ügyvédek elesnének az ügyrendi kötekedésekből fakadó haszontól, de nekik mindenképpen csurran, ha nem cseppen.
A Nemzetközi Valutaalap hitelfolyósítása is olyan elkoptatott téma, hogy a rádióhallgató bedugott füllel, a tévénéző behunyt szemmel is fogadást köthet: megint feltételekkel sújtják ezt a szegény országot. Például azzal, hogy végre el kellene kezdeni a gazdasági reformot. Vagy legalább a termelést.
A kolozsvári polgármester újabb szégyellni való botrányaival és elveszített pereivel is kár fárasztani a hírfogyasztót. A végeredmény úgyis – vagy éppen azért – ugyanaz: újraválasztják.
A Demokrata Párt képviselői újra az ellenzékkel szavaztak – ez is egyike a ciklusosan ismétlődő híreknek. Majd következik a tudósítók lélegzet-visszafolytott előszobázása a kormánykoalíciót alkotó pártok vezérkarának éjszakai tanácskozásán, és természetesen a feszültség feloldása. Olyan ez, mint a legsilányabb Dallas-mese. Jó lett volna, ha képmagnóra vesszük az első összezördülést, és esténként önkiszolgálással elintézzük a kormányfejek pillanatnyi hangulatára vonatkozó tájékoztatásunkat. Úgyszintén rögzíteni kellett volna az RMDSZ kudarcba fulladó első kormányzati sikerét, így nem veszett volna el annyi médiaenergia a Petőfi–Schiller magyarázgatásával.
A legörökzöldebb téma mégiscsak Tőkés László kém- és ügynökhistóriája. Nemsokára jubilál, tíz éve szüntelenül tekerik ezt a verklit. Igaz, mostanában nem keverik a napi hírkonzervek közé, hanem meghagyják a sómenek egyik kedvenc vesszőparipájának. Október elején például a Tele 7abc fedőnevű tévének nem volt elég az aradi és az alternatív tankönyvcirkusz, meghívott egy nyugalmazott szekust, aki hosszasan vicsorgatta megmaradt farkasfogait, és többek között elmondta, hogy nevezett Tőkés László magyarországi kémről bizonyítékok vannak. Csak azért nem toloncolják ki az országból, mert a kormány fél a Nyugat szájától. Ugyanilyen okból nem veszik elő a székelyudvarhelyi és oroszhegyi rendőrgyilkosokat stb., stb.
A rajtakapott kémeket kitoloncolják? Így tudják a szekusok és a velük foglalkozó tévériporterek? Mintha a diplomatákat szokták volna kitoloncolni. Saját állampolgáraik felelősségre vonását az állam nem bízza idegenekre. És az udvarhelyi forradalmi események részvevőit békén hagyják? Igen, börtönbüntetésük letöltése, esetenként öngyilkosságuk után. Sőt, kézdivásárhelyi ártatlanokat is meghurcoltak, pillanatig sem tartva a Nyugat igazságérzetétől. Ha valamit elnézett a román igazságszolgáltatás, az a kudzsiri rendőrgyilkosság volt – a rengeteg korrupciós ügy mellett, de bizonyára ezeket sem a Nyugat megnyugtatására tussolták el.
Egyébként a nyugalmazott szekus éppen akkor beszélt a kormány Nyugat-gátlásosságáról, amikor javában folyik Kolumbán Gábor törvényszéki zaklatása egy nyilvánvalóan politikai színezetű perben. Erre nem kérdezett rá a műsorvezető, és persze, arra sem, hogy ha a kormány annyira szeretne előnyös megvilágításban tetszelegni, miért nem szólt rá rendőrségére, hogy ne engedje megzavarni Aradon az október 6-i koszorúzást.
Mindebből arra következtethetünk, hogy mindaddig minduntalan előrekerülnek a lerágott csontok, és folytatódik az autófélpályás helyben topogás, amíg az eseményeket aktív vagy nyugalmazott szekusok mozgatják nyíltan vagy a háttérből.

Bukaresti illetőségű magyar nemzetiségű román állampolgár az október eleji őrjöngés idején egyik reggel arra ébredt, hogy ajtaját horogkereszttel és nemzetének szóló külmunicípiumi káromlással pingálták tele, valamint emberi ürülékkel tapétázták ki.
Gratulálunk. Az eset nem egyedi, ugyanolyan alapanyagból gyurmáztak már máshol is, többek között a kolozsvári Szent Mihály-templom plébániájának bejáratánál, de ha már Bukarestben is ilyen szintre süllyedt a hétköznapi sovinizmus, az a „népnevelők” tevékenységének kimagasló hatékonyságát jelzi.
Mert senki sem születik ilyen különleges hajlammal. Ez nem tehetség vagy intelligencia dolga, hanem ráhatás kérdése. Szaglóérzékkel rendelkező ember csak akkor használ anyagcsereterméket politikai meggyőződésének kifejezésére, ha otthona, óvodája, iskolája, televíziója, sajtója, kedvenc politikusa erre készteti. Késztetésben soha sincs hiány. Az október eleji elképesztő hazugságözönben pedig, amellyel elárasztották az országot az 1849-es aradi vértanúk szobrának kiszabadítása és a szokásos koszorúzás kapcsán, még tiszta csoda, hogy nem került feldolgozásra a nemzetállam minden elkötelezett hívének napi termelése.
Vajon mit tennénk hasonló helyzetben? Ha azt tanulnánk az iskolában – és csak azzal maradnánk –, amit a Scânteia-szerkesztők és történelmi filmrendező szenátorok által jóváhagyott történelemkönyvek tartalmaznak, továbbá hitelt érdemlő tévéadóknak tartanánk kereskedelmi fedőnevű politikai ügynökségeket, mert más műsort hiába néznénk, nem értenénk meg – nem is nagyon akarnánk, szintén nevelés okán –, akkor vajon mi is domborműveket kennénk az ajtókra? Próbáljuk belelovalni magunkat: hát nem aljas gazemberség olyan tábornokok szobrának a helyreállítása, akik egész karrierjük során polgári lakosság lemészárlásával foglalkoztak?! Meg aztán hogyan merészelte ez a Bem elfoglalni Erdélyt?! (Felindulásunkban elfelejtenénk feltenni a kérdést, hogy ugyan kitől.) Még hergeljük magunkat egy darabig, aztán döntsük el: érdemes ezért összemocskolni a kezünket?
Az ürülékgyurmázásért mégse ítéljük el a tanítványokat. Azokat csak a szag miatt tartsuk távol magunktól, amennyire lehet. De a tanítómestereket végre elő kellene vétetni. Az utóbbi években gyakran elhangzott a tanács, hogy a provokációknak nem érdemes túl nagy jelentőséget tulajdonítani, de nem biztos, hogy egy diplomáciai képviselet zászlajának gyalázása, konzuljának zaklatása, egy szomszédos és baráti NATO-tagállam miniszterének rendőrségi asszisztenciával történő lehurrogása fölött célszerű lenne napirendre térni. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a romániai magyarságot ért sérelmeket sem szabad a politikai kompromisszumok számláján „termelési költségként” iktatni. Nem biztos, hogy az aradi emlékmű kiszabadításáért feltétlenül el kellett tűrni (és még tűrni kell, mert szünet nélkül folytatódik a kérődzés) a történelmi rágalomhadjáratot. A nyilvánvaló nemzeti uszításra a diplomácia eszközeivel határozottan fel kellene hívni a világ figyelmét. Az ürülékkeverők túlzásba vitték, igazán ideje volna lefogni a kezüket. A saját anyagból készült domborművektől csak egy lépés a dorong, amelynek használatát 1990 márciusában bemutatták ugyanazoknak a tanítómestereknek a késztetésére.
Nem kellene megengedni, hogy az aradi emlékmű kiszabadításának árát a kisemberekkel fizettessék meg. Ez az etnikai tisztogatás egyik eszközévé válhat. Akinek bepiszkolják az ajtóját, az könnyen a kivándorlás rögös ösvényére léphet. Nemcsak a félelem, hanem az undor miatt is.

Jó lesz lelkiekben felkészülni arra, hogy a 2000. esztendőben biztosítanunk kell Gheorghe Funar újraválasztását az egykor kincses, újabban napocakás Kolozsvár magas polgármesteri tisztségébe. Ne viszolyogjunk a gondolattól. Még van rá idő, barátkozzunk vele.
Mérlegeljük, mi történne, ha egy másik polgármester kerülne helyhatalomra. Sorra vehetnénk azokat a pártokat, amelyek jelöltje számításba jönne, de kár az időt fecsérelni. Elég a velünk látszólag rokonszenvező parasztpártra hivatkozni: annak a funárja pontosan úgy tolna ki velünk, ahogyan elvtársai járnak el a kormányban és a parlamentben. Mi több, a parasztpárt polgármestere ügyesen maga mellé emelne néhány magyarosch nevű csendestársat, akiket a világpiacon a nemzetiségi kérdés végleges megoldásának balkáni modellillusztrációjaként adna el. És azután hiába panaszkodnánk a főtéri gödörre, az anyanyelvhasználat korlátozottságára, az utcák átkeresztelésére, a hazug emléktáblákra, a belvárosi házbontásokra és egyéb zaklatásokra, a világ válasza az lenne: most már nemcsak a román kormányban, hanem Kolozsvár nagymunicípium-vezetésében is benne vagytok, mit akartok még?
Ezzel szemben a jelenlegi polgármester munkastílusát már megszoktuk, csalódás nem érhet, tőle jót nem várunk, és azt maradéktalanul megkapjuk. Az pedig, hogy ez a Funar zajos dobolás közben vadászik ágyúval verébre, számunkra kimondottan hasznos. Amíg túlkapásait elnézik, addig van hitelünk (az a maradék, amit nem játszott el a kompromisszumos kormányszereplés), addig elhiszik nekünk Nyugaton, hogy itt a nemzeti kisebbségek európai normáit korántsem teljesítették.
Tehát szavazzunk Gheorghe Funar úrra!
Még van egy érv e ragyogó jelölt mellett. Korántsem merítette ki az önröhögtetés tárházát. Most a kolozsvári magyar főkonzult tartja nemkívánatos személynek, mert Ceauşescu titkosrendőrségének sem tetszett. Ha következetes lesz önmagához, maholnap követelni fogja, hogy Neculai Constantin Munteanut, a neves közírót, akit nemrég majdnem a közszolgálati televízió elnökévé választottak, azonnal toloncolják ki, különben Románia kóbor kutyáit csillagos-sávos lobogószínekkel festi be, emlékeztetve a Szabad Európa rádióra. A lista, persze, hosszasan folytatódhat, hiszen Funar mostani pártlapjának elődjéből, a Săptămânából könnyűszerrel összeírhatók a Ceauşescunak nem tetsző emigránsok. Velük kiemelten foglalkozott a Nagy-Románia Párt alapítója és örök példaképe, Eugen Barbu, valamint kisinasa, C. V. Tudor. Azt se feledjük, hogy Mihály király szintén nem számított Ceauşescu kedvencei közé. Funárnak előbb-utóbb a királyi családba is bele kell kötnie, kilátásba helyezve a Hohenzolern-színek kóbor kutyákra való fecsérlésének ugrásszerű megnövekedését.
Jogos a kérdésfelvetés: jól van, ha kenyérre nem telik, folytatódjon a cirkusz, legyen újra ő a polgármester, de nem lehetne megválasztatni másokkal, anélkül, hogy összepiszkolnánk a kezünket? Nem! A közvélemény-kutatásokban nem bízhatunk, nem tudhatjuk, hogy híveinek tábora megmaradt-e. Megtörténhet, hogy korábbi szavazói megunták gödörszínvonalas szellemeskedését, monoton hanglejtését, ahogyan összeszorított fogakkal szűrögeti az aktív szókincsében rendelkezésére álló több száz szót. A polgármesteri hivatal alkalmazottjaiból, régi pártjának maradékából és újabb pártjának tagságából nem futná az 50% meghaladására. Nem kockáztathatunk!
Persze, tudatában kell lennünk, hogy ez a felhívás pontosan az ellenkező hatást érheti el. Kolozsvár magyar választópolgárai Funar-paródiának tekinthetik, jót nevetnek (ha még maradt kedvük egyáltalán a nevetéshez), és természetesen nem szavaznak rá. Mások – miután megfigyelőik tolmácsolásában értesülnek e szerény cikkben előterjesztett javaslatról – azt hihetik, hogy a kolozsvári magyarsággal tényleg akkor lehetne verebet fogatni, ha Gheorghe Funar tovább szervezhetné bohózatait a magyar főkonzulátus ellen. Ebben az esetben a polgármester saját barikádoldaláról indulna meg ellene az aknamunka, vagyis éppen azok távolítanák el, akik nyíltan vagy a háttérből, a legkülönfélébb megfontolásokból támogatták. Van erre mód a legnagyobb demokráciában is, amíg léteznek zavarkavarásban szakképzett titkosszolgálatok. Akkor legnagyobb sajnálatunkra Gheorghe Funar a mi szavazatainkkal sem jutna vissza túlmelegített székébe. De mit tegyünk? Ilyenek a balkáni demokratikus játékszabályok, amelyek ismeretében Churchill nem azt mondta volna, hogy rosszak, de jobbakat még nem találtak ki. Egészen mást mondott volna, bár az angol nyelv nem igazán alkalmas zaftos káromkodásra. (Amiket a trillerekben hallunk, az más. Az amerikai angol.)

Rég nem volt már napfogyatkozás, és a csillagászati eseménytelenség miatt a közvélemény figyelmét fokozottan irányítják a politikai bárgyúságok felé. Napok óta rágódtatják például a kocsmafilozófusokat azon, hogy egy ortodox nemzetállamban az ortodox vallás legyen-e nemzeti államvallás, vagy maradjon meg állami nemzetvallásnak. Aztán itt van ez a zseni, aki azt állítja, hogy az új kolozsvári magyar konzult kémnek küldték ide. Bizonyára magából indul ki. Ha ő nevezne ki kolozsvári román konzult, azt odatenné piszkos munkára. Szűkebb köreinkben pedig egyesek azt feszegetik, hogy évtizednyi helyben topogás után, ugye, milyen apolitikus volt létrehozni egy keresztény magánegyetemet. És milyen a közvélemény-kutató válogatott alanya? Képes úgy válaszolni, hogy abból olyasmi tűnjön ki, mintha szerinte ki kellett volna böjtölni még egy évtizedet a teljes gőzzel megjátszott kompromisszum-politizálással. Nekünk, kolozsváriaknak még külön kijut a szociáldemokrata tömörülés előrehozott választási kampánya.
Sokkal elviselhetőbb téma volt a napfogyatkozás. Abból is kiderült, hogy a választótestületnek nevezett nép bizonyos része nem tekinthető agytrösztnek, tehát könnyű bármivel megetetni, de a csillagászati jelenséggel kapcsolatban sokkal bájosabb butaságok hangzottak el. Sajnos, a legközelebbi napfogyatkozásra csak a következő évezred végén lehet számítani. Időközben politikusaink kigyógyulhatnak született szenilitásukból és szerzett infantilizmusokból. De addig mivel üssük agyon az időt, hogy ne figyeljünk rájuk?
Egyik megoldás az lehet, ha minden holdfogyatkozásra hosszas, alapos propagandakampánnyal készülünk fel. Hónapokkal az esemény előtt megkezdődne a tudománynépszerűsítő előadások sorozata, a tévénézők, rádióhallgatók és újságolvasók kérdéseinek megválaszolásával egybekötve. Neves tudósok magyaráznák meg a jelenség okát, a kályhától elindulva, mert úgy hosszabb a műsor és nagyobb a honorárium. A legnehezebb kérdések tisztázására újra meg kellene hívni a diktatúrában etnikailag mellőzött Andrei Bacalut. Ő magyarázná meg, hogy a közhiedelemmel ellentétben a holdfogyatkozás nem azért következik be, mert a Nap eltakarja előlünk a Holdat.
Arra a kérdésre, hogy a holdfogyatkozás ártalmas-e a szemnek, ha a tévében nézzük, a csillagászok ne válaszoljanak. Adják át a szót szakorvosoknak. Szerepelhessenek ők is. Akár befut a tízpontos kérdés, akár nem, azt is magyarázzák meg, hogy a holdfogyatkozásról készült fényképek megtekintése sem okoz retinakárosodást. A rágógumi-forgalmazásban rafinálódott kereskedőréteg felelősségteljesen figyelmeztetné a lakosságot, hogy a napfogyatkozáshoz használt szemüvegek nem jók a holdfogyatkozás megtekintésére, és orvosmeteorológiailag hitelesített, áttetsző celofánszemüvegeket reklámozna. Természetesen mindenki kapkodna az újszerű termékért. Az esemény után egyesek gyanút fognának, hogy a holdfogyatkozás-szemüveg használata után miért gyűlt meg a szemorvosok dolga, míg a korábbi holdfogyatkozások idején nem lépett fel járványos kötőhártya-gyulladás.
Kár, hogy a holdfogyatkozás is viszonylag ritka esemény. De gyakrabban gyönyörködhetnénk műholdfogyatkozásokban. Azokhoz is felhasználhatnánk a napfogyatkozás forgatókönyvét: tudománynépszerűsítés, válaszok kérdésekre, amelyekből kiderülne, hogy a fogyatkozásra esedékes műholdat nem a napeleme takarja el előlünk, műholdfogyatkozás-szemüvegek reklámozása, másnap turisztikai vállalkozók és a szemészeti rendelők forgalmának számbavétele stb.
Persze, a temérdek műhold sem elég ahhoz, hogy időnként a kémhisztériás, kompromisszumos, ortodox, tömörüléses politikusok ne jutnának szóhoz. Mi hát a teendő? Figyeljünk állandóan az életszínvonal-fogyatkozásra. Akik nem foglalkoznak politikával és/vagy korrupcióval, ezt a helyi természetes jelenséget úgyis szüntelenül, védőszemüveg nélkül érzékelik.

„Miközben Tőkés püspök az RMDSZ vezetését, személy szerint a szövetségi elnököt támadja, valójában »az egész romániai magyarságon üt«” – szögezte le Markó Béla szövetségi elnök.
Ez nem lehet igaz! A sajtó ördöge ebbe a leszögezésbe belevihetett valami fránya ferdítést, amivel azt a látszatot kelti, hogy az RMDSZ szövetségi elnöke túltesz Ceauşescun, aki szintén összetévesztette magát a néppel, de nem mondta ki ilyen kereken, hogy idegesíti a felségsértés.
Ha viszont valódi szövetségi elnöki nyilatkozattal és nem sajtóhibával állunk szemben, akkor ki kell kérnünk magunknak az általánosítást. Nagyon sokan nem akkor érzünk csapásokat a hátunkon, amikor Markó Béla szövetségi elnököt fajtája részéről bírálat éri. Ellenkezőleg: a dicséretéből van elegünk. Az erdélyi magyarság egésze korántsem tekinti megváltójának. Volt, aki már első megválasztásakor sem értett egyet nézeteivel, és a kormányszereplés kudarcsorozata a zúgolódok táborát jócskán felduzzasztotta. Egyszerű RMDSZ-tagok, még azok is, akik szégyellik megkérni a körzetfelelőst, hogy többet ne fáradjon a tagsági díjért, a választások bojkottjára készülnek, ha addig nem történik valami. Ami a májusi mérföldkő-kongresszuson nem következhetett be. Bebetonozott hatalommal szemben csak a csoda segít, az pedig napjainkban és tájainkon ritka jelenség. Legutóbb 1989 decemberében Temesváron fénylett rövid ideig egy tünemény, azóta főleg ellencsodákat láthatunk.
A következő Markó-idézet hitelességében nincs miért kételkedni. „Ha a püspök úrban nincs remény és bizalom, én sajnálom, de vele így, ezen az úton nem tudunk együtt menni.” Tehát, akinek nem tetszik bent, kint megtalálja a szűrét. Ez a felszólítás nem először hangzott el a brassói kongresszus óta, különösképpen az utóbbi két évben, amióta a kormányszereplés csődje nyilvánvalóvá vált.
Furcsa, hogy annyi megrendelt, kifizetett, feldolgozott, tanulmányozott, sminkelt, majd közzétett közvélemény-kutatás után az RMDSZ vezetése és személy szerint a szövetségi elnök nem tudja, mit jelentene Tőkés László kipakolása az RMDSZ-ből. Hát akkor megmondjuk mi, akik a tiszteletbeli elnök szavait nem érzékeljük az egész romániai magyarságra mért ütésekként. A következő választási kampány kimenetele RMDSZ-szempontból még nem dőlt el. A legelégedetlenebb magyar választók közül is sokan az utolsó vonat reményében elmennek szavazni. És, ha vészesen tömeges lesz a tartózkodás, az RMDSZ-nek akkor is megvan az esélye a parlamenti küszöb átlépésére. A román választók körében még nagyobb a letargia, és minél kisebb a szavazatok összege, annál kevesebb szavazó elegendő az 5 százalékhoz. Ám, ha a Neptun-vonallal elégedetlenkedőket kilökik a lélekvesztőből, és ezzel szétszakítják az RMDSZ-t, nem jön össze elegendő szavazat. Mert bármennyire megtépázták – külföldön és idehaza egyaránt – a tízéves évfordulójához közeledő forradalom jelképét, megsértett híveinek tábora elég népes maradt ahhoz, hogy befolyásolja a választások eredményét.
Ha majd egyszer érdemes lesz megírni az RMDSZ történelmét (lám a Magyar Népi Szövetség szerepének tárgyilagos értékelése is még korántsem teljes), ezek az ösztönzések a belső ellenzék takarodására különös fénybe állítják a vezetőség, személy szerint a szövetségi elnök egységnyilatkozatait. A történészek ugyanakkor érdekes következtetésekre juthatnak majd a parlamenten belüliség és kívüliség eredményességének összevetéséből is. Bebizonyosodhat, hogy a szemérmes parlamenti részvétellel csak annyit értek el, amennyit „jószántából” mindenképpen megenged a román hatalom. Ennek egyébként előjelei is vannak. A cigányok, ugye, egyetlen képviselőjükkel ugyanakkora önálló egyetemet kaptak vissza. A németeknek sincs parlamenti frakciójuk, mégis ugyanazzal a Petőfi–Schiller Tudományegyetemmel etetik őket. Ha tehát sikerül a tiszteletbeli elnök eltávolítása, 2000 után a romániai magyarság hivatalból – a világ szemkiszúrásának jegyében – kapja meg azokat a jogosítványokat, amelyeket az utóbbi tíz évben, úgymond, ádáz küzdelemmel szereztek meg az RMDSZ vezetői. Sőt kormányzati szerepvállalás nélkül juthatunk hatalmi pozíciókhoz, hiszen a nemzetközi normák előírják a nemzeti kisebbségek képviseletét a központi és a helyi közigazgatási szervekben.
Persze, nagy lesz a megrázkódtatás, amikor egyetlen képviselőnk (na, vajon ki lesz az?) elfoglalja helyét egy parlamenti pótszéken. De meglehet, hogy ettől a mozzanattól következik be a csoda, amely fordulatot hoz a romániai magyar érdekvédelemben. Felébredünk, megrázzuk magunkat, és kitalálunk valamit, amiért és ahogyan érdemes parlamentben, kormányban politizálni.
A végén a romániai magyarság még hálás lesz Markó Bélának, hogy érzékeny volt a felségsértésre.

Újfent bebizonyosodott a romániai magyar kisebbség saját, önálló, független – ha úgy tetszik: autonóm – intézményeinek fölöttébb hasznos volta az ország nemzetközi megítélése szempontjából. Most nem arról a komoly dologról van szó, amit a hatalom mindenkori gyakorlói nem akarnak, tehát nem is fognak elhinni, vagyis hogy a világ csodálatát valós finnországi és nem állítólagos balkáni kisebbségpolitikai modellel lehet kiváltani. Hanem egészen másról.
A székelyudvarhelyi titkosrendőrségi botrány, ugye, rossz fényt vet országunk, pontosabban hazánk kémelhárítására, éppen most, a NATO-versenyfutás teljében. Mit szólnak hozzá a lefigyelőket megfigyelő szakértők? Hogyan lehet majd éles gyakorlatban felhasználni olyan kék szeműeket, akiket a laikus lakosság könnyűszerrel leleplez? Ha ellenben a magyar igazságügy-miniszternek és a Magyarok Világszövetsége vezetőinek a megfigyelését a személyi elvű, a szervezeti, a területi vagy bármilyen autonómia szellemében idejekorán rábízzák az illetékes intézményre, vagyis a romániai magyarság kebelében létrehozandó hírszerző szolgálatra, az országos RHSZ megkímélte volna magát a kínos incidenstől.
Meglehet, hogy a Romániai Magyar Demokrata Hírszerző Szolgálat haszonjárműve is kiváltotta volna a székelyudvarhelyi atyafiak haragját, de legalább csak ez az autonóm intézmény vinné el a balhét.
Bár nem egészen biztos, hogy elvinné. Vannak dolgok, amelyeket a még meg sem alakult RMDHSZ bedolgozói sokkal ügyesebben csinálnak, mint az RHSZ régi, átképzett vagy új, visszaképzett alkalmazottai. A magyarok között is létező irredentákról, szélsőségesekről, radikálisokról, nacionalistákról, románellenes fasisztákról stb. szóló rémmeséket a „hamvaiból” feléledő RHSZ kezdte el terjeszteni, de nem nagy sikerrel. A világ 1990-ben nem adott hitelt a leleplezés-hamisítványoknak. Bizonyság erre, hogy a volt, vagy frissen kiképzett szekusok gyalázkodása ellenére Tőkés László előtt megnyíltak a Nyugat, sőt a Fehér Ház ajtói is. Egészen más a helyzet, amióta az RMDSZ hatalmi pozícióőrzéséért folyó harc odáig fajult, hogy bizonyos személyeket leszélsőségeseznek, lefasisztáznak, vagyis a lehallgatóknak besúgnak, a politikai megfigyelőknek pedig nyilvánosan feljelentenek. Az ilyen sárdobálásnak hatásosabb a kisugárzása. Ha magyarok mondanak egymásról vaskos dolgokat, azokban lehet valami – mondják, akik kevésbé ismerik az érdekviszonyokat.
Mi sem példázza jobban a hivatalosan meg sem alakult RMDHSZ működését, mint az 1996. decemberi SZKT-ülés, amelyen a kormányba lépést határozták el. Az ülés zárt volt, újságíró be nem tehette a lábát, másnap mégis tele voltak a Scânteia-zsánerű lapok a magyar „szélsőségesek” felszólalásainak ismertetésével. De nem olyanokkal, amelyeket az RHSZ által rögzített szövegekből lehetett volna a szokásos csúsztatásokkal „radikálissá” varázsolni. Hanem olyanokkal, amelyekben a ferdítések RMDHSZ-szakértői kézre vallanak. Egyébként az is jellemző, hogy a májusi RMDSZ-kongresszuson a szünetben egyesek majdnem a város széléig elhúzódtak mobiltelefonjukkal. Jó, nem olyan nagy a város, de akkor is, ha a családdal akarták megtárgyalni, hogy mi jól vagyunk, ti hogy vagytok, nem kellett volna avatatlan fülektől tartani. Kétségkívül, bizonyos helyeken az RHSZ-énél mértékadóbbnak tartják az RMDHSZ meglátásait az RMDSZ úgynevezett szélsőségeseiről. Belülről minden sokkal élesebben látszik. Vagy kiélezettebben.
Az RMDHSZ kiépítésében jóval előbbre tartunk, mint a Bolyai-egyetem visszaépítésében, tehát intézményesítése sokkal hamarabb nyélbeüthető lenne. Csupán a politikai akaraton múlik. Erre pedig biztosan volna.
És ha bekövetkezik a rendszerváltás, ha majd a látszatra sem adnak, hanem börtönbe vetik a különböző hírszerző szolgálatok által feljelentett személyeket, nagyon jól fog a romániai magyarok autonóm börtöne. A belső önrendelkezés elve alapján oda zárják majd be az RMDSZ belpolitikai foglyait, csökkentve a román politikai foglyok összlétszámát. Amúgy is lesz mit elszámolni a világgal, hiszen nemcsak a nagyromániások, hanem már az Iliescu-féle párt vezérei is kilátásba helyezték a rácsot politikai ellenfeleiknek.

Társadalmi és útviszonyainkra különösképpen jellemző a főnöki balesetek tömegmérete. Az utóbbi néhány fényéves évben karambolozott szekusfőnök, szakszervezeti vezér, rendőrparancsnok, pártvezér – ez történetesen éppen kolozsvári, de korántsem véletlenül merevrészegen követte el büntetlenül maradt tettét. És nem maradtak ki a sorból a parlamenti képviselők. Éppen azok, akik Európa egyik legszigorúbb közútforgalmi törvényét megszavazták.
Ebben a törvényben van egy nagyon érdekes ellentmondás. Előírja, hogy ott, ahol véletlenül két sávon folyik a közlekedés egyazon irányba, előzés után azonnal vissza kell térni a jobboldali sávra. Érthetetlen. Ha akcióban lévő rendőrökön, mentőkön és tűzoltókon kívül senkinek sem szabad meghaladni az ősautókkal is elérhető totyogó sebességet, akkor ki előtt kell azonnal szabaddá tenni a középső sávot?
A gépkocsivezetők jól tudják, mit jelent az, hogy le kell kotródni az útpálya közepéről. A jobboldali sávon sokkal gyorsabb az erózió. Băsescu alig teszi ki a táblát, hogy itt van az önök pénze elásva, máris megjelennek a holdkráterek, amelyek között 30-assal is életveszélyes a bukdácsolás. Emellett ezen a sávon közlekednek a tehergépkocsi- és traktorpótló szekerek.
Az értelmetlen törvényszakasz rontja a közúti morált. A belső sáv önkinevezett tulajdonosai – köztük az átmeneti korszak közutálattól övezett konjunktúralovagjai – hosszú kocsisorokat hajtanak maguk előtt a törvényes sebességet meghaladva, mert az emberek inkább kockáztatnak, minthogy gödrök és szekerek között baktassanak.
A honatyák természetesen nem gondoltak a következményekre, amikor a hallgatólagos kivételezést biztosító törvényszakaszt megszavazták. A honatyák, mint rendszerint, elsősorban magukra gondoltak. Az ő idejük, ugye, roppant drága. Nekik örökké sietniük kell, ezért az a pár száz kilométernyi második sáv legyen tiszta.
Az 1996-os választási kampányban Kolozsváron egy pártreklám-sajtóértekezlet azzal kezdődött, hogy a fővárosi főjelöltek engedélyt kértek egy kis lazításra. Igaz, felváltva vezettek – magyarázták –, de így is nagyon idegfeszítő volt az útjuk, ugyanis a Bukarest–Kolozsvár távolságot négy és fél óra alatt futották le. Vagyis óránkénti 100 kilométeres átlagot valósítottak meg a falvakon átkígyózó ösvényen. Az 1999 június eleji szenátori karambol jelzi, hogy megkezdődött az edzés a következő parlamenti választásokra. A szigorú törvény ellenére lesz itt megint olyan furikázás, mint a Hungaroringen főszezonban. Mostani és jövőbeni törvényhozóink nyomában nyargalnak majd a gazdasági maffiavezérek, őket követik a nagytőkések, valamint a nagy és közepes karhatalmisták, és közéjük vegyül néhány kisember is, aki elemi önérzetből nem hagyja magát leseperni az útról. Mindenkinek van egy dobása, hogy eltalálja: ebből a népes mezőnyből kit szűr ki a rendőrség.
A csaszikarambolokat azonnal követik a műszaki halandzsák. Hogy állítólag szétrobbant a szenátusi kocsi egyik első kerékabroncsa. Na és? Ha ez a borzasztó ritka esemény a hazai közutakon megengedett legnagyobb sebességnél történik meg, a következmény mindössze egy kerékcsere. Amikor a szekusfőnök a Bukarest–Ploiesti útszakaszon autójával kivégzett egy családot, félhivatalosan azt rebesgették, hogy a gépkocsi romlott el. Az. Az új Volkswagen. Ezzel a buta mesével két legyet akartak ütni egy csapásra: mentsék a hírszerző bőrét és fokozzák a műszaki ellenőrzés körüli fontoskodást.
Régen is karamboloztak a vezetésre képtelen főnökök. Maurer fogatosokat és teheneket terített le vadászatról hazamenet, Ceauşescu egy bukaresti asszonyt ütött el, miközben az 1977-es földrengés okozta károkat gyarapította feleségével együtt tett munkalátogatásán. Barom, aki visszasírja őket, de ismerjük el, hogy azok nem állítottak olyan hülyeséget, hogy a gépkocsi műszaki állapota volt a hibás. Inkább a forgalomirányító milicistákra és szekusokra kenték bambaságukat, minthogy beismerték volna, hogy nem az útviszonyoknak és a rendelkezésükre álló termelőeszközök színvonalának megfelelően repültek a kommunizmus felé.
Az utak akkor sem voltak jobbak. Nem mentek ilyen hamar tönkre, mint mostanában, amióta útadót szednek, de ritkábban javították, hogy minden jól menjen. És ennek megvolt a maga hatalmas előnye. A központi és a helyi kis és közepes főnökök minél később érték el úti céljukat, annál kevesebb kárt okoztak az országnak. Ez az utóbbi évtized politikusaira is talál.
Úgyhogy volna egy választási kampányjavaslatom. Annak az elnökjelöltnek előlegezzünk bizalmat, aki határozottan megígéri a sebességhatár betartatását. Ez annál időszerűbb, minél több parlamenti tag karambolozik közveszélyesen. Ők szavazták meg a törvényt – elsősorban ők tartsák be! Ugyanakkor az eszményi elnökjelöltnek meg kellene ígérnie, hogy az átlagautósok zaklatásától szigorúan eltiltja a közlekedéspolitikai és -műszaki rendőrséget. Ugyanis az mese habbal, hogy az átlagembereket és átlagautóikat állandó megfigyelés alatt kellene tartani. Kisfizetésű kistisztviselő, ha akarna sem tudna úgy összezúzni egy autót, mint ahogy a szenátusi kocsi kinézett. Még akkor sem, ha elrobban az első gumiabroncsa, vagy meghibásodik a kormányszerkezete. Mert az átlagautósnak nincs motorja ahhoz, hogy a törvényes sebességet kétszeresen meghaladja.
Hogy mi lesz, ha a kedvenc elnökjelöltünk megígéri az emberarcú közlekedési morált? Akkor ezután a rendőrök nagyvonalúan eltekintenek annak az autósnak a megbüntetésétől, aki a légynek sem ártott, és lecsukják az italtól vagy hatalomtól elkábult pártvezért? Ugyan! Ez olyan volna, mintha a csődös bankigazgatókat és egyéb széltolókat vagyonilag végrehajtanának és elengednék a munkanélküli családok lakásadóját. Ne álmodozzunk. Emil Constantinescu is megígérte a korrupció letörését, és lám, mi lett belőle. A következő négy évben is az átlagpolgártól vasalják be a csődbe ment bankok kasszahiányát, és úgyszintén az átlagautósok zsebére teljesíti bevételi tervét a rendőrség.
De olyan jó legalább ígéreteket kicsikarni.

Senki sem tud semmit címmel a század derekán vígjátékfilmet forgattak. Egy mai politikai bohózatnak azt a címet adhatnák, hogy Mindenki mindent tud.
A megkopott hírnevű kolozsvári polgármester és pártfőtitkár hívei például azért alkottak olyan gyér sorokat a múlt hét végi felvonuláson, mert… Hogyan? Mert kevesen vannak? Aki ilyesmit állít, az nem tartozik abba a rétegbe, amely mindent tud, sőt abba sem, amely semmit sem tud. Van egy harmadik réteg is, amely bizonyos érdekből félrevezeti, áltatja, szédíti polgártársait. Visszatérve a magyarellenes tüntetésre: azért voltak kevesen, mert Funarék mindent tudnak, és nem fordítottak különösebb energiát a mozgósításra. Tudják, hogy ebben az országban a román nyelv egyeduralma nincs veszélyben. Egyelőre. Néhány évtized múlva bizonyos demográfiai jelenségek és délkeleti bevándorlások megváltoztatják a képletet, de most nincs miért tartaniuk a magyar nyelv korlátozott használatától az oktatásban és esetleg a közigazgatásban. Éppen a helyi közigazgatás példázza, hogy ebben az országban a törvény önmagában semmit sem biztosít. A polgármester kijelentheti, hogy ő nem fogja megengedni a kisebbségi nyelvhasználatot a hivatalokban (ha véletlenül a szenátus is megszavazná a törvényt), és ennek nincs következménye. Az államfő nem inti meg a szeparatistát, hogy ne képzelje magát föderatív államnak az egységállamban.
Nem kell tehát megijedni olyan törvényektől, amelyek csak a világ félrevezetésére készülnek – ezt jól tudják Funar hívei, és nem fárasztották magukat a magyarellenes tüntetéssel. Ilyen irányú érzelmeiket amúgy is kiélik nap mint nap.
Az is jellemző, hogy a széles politikai baloldal sem használta ki az alkalmat kormányellenes megnyilatkozásra. Iliescuék is mindent tudnak. Többek között azt, hogy a mostani, félig-meddig jobboldali kormánykoalíció ugyanannyit enged meg a magyaroknak, amennyit ők. Árnyalatnyi különbség csupán a törvényalkotási módszerben mutatkozik meg. Míg 1990–1996 között a parlament egyik házában sem fogadtak el kisebbségbarát törvényt, addig 1997-től napjainkig az egyik házban leszavazzák azt, amit a másikban véletlenül megszavaztak. Vagy kilúgozzák úgy, mint annak idején Horn Gyula közreműködésével a román–magyar alapszerződést.
Az utóbbi két és fél év tapasztalata bebizonyította, hogy az egységes román nemzetállam sovinizmusát egyformán hatásosan táplálja bármilyen hatalom és bármilyen hatalomra törő ellenzék.
De ha mindenki mindent tud, miért strapálta magát – ha mérsékelten is – pénteken Funar, és miért cirkuszoltak parlamenti kivonulással a baloldali nacionalisták? Kézenfekvő: a politikusok a cirkuszokból élnek. Mégpedig jól. Sőt, nagyon jól. Közismert, hogy mennél szegényebb valamely nép, politikusai annál nagyobb hasznot húznak cirkuszaikból. A hazai népszegénység méretéből könnyen kiszámítható a politikusi profit.
És hogyan állunk a tudásszinttel az RMDSZ berkeiben? Nem mernénk azt állítani, hogy miközben a román politikai kaszt mindent tud, addig a romániai magyar politikai vezérkar visszamaradt a szellemi fejlődésben. Ez egyet jelentene a fajelmélet elfogadásával. Márpedig ki szeretne manapság fasiszta bélyeget sütni önmagára? Kénytelenek vagyunk hát azt hinni, hogy az RMDSZ csúcsvezetősége legalább annyit megtanult, amennyit a román kollégák dobbantásból tudnak. Vagyis tudja, hogy a megcsonkított tanügyi törvény nem oldja meg problémáinkat, és a közigazgatási törvény szenátusi vitája holtbiztosan zsákutcába vezet. Jól tudja továbbá, hogy a politikai alkudozás neptuni formája csődöt mondott a mi szempontunkból, és a legteljesebb sikert biztosította a politikai ellenfeleknek és partnereknek.
És akkor miért folytatja?
Ugyanazért.

Demény Péter annyiszor leírta a nevem vitacikknek álcázott feljelentésében (Hasonlóságok és különbözőségek, Szabadság, május 27.), és idézeteket is olyan bőkezűen kölcsönzött tőlem, hogy igényt tarthatnék honoráriumának egy részére. Legalább egyik bekezdéséből nem ártott volna kispórolni népszerűsítésemet. Amikor méltatta a szerinte profi politikusokká vált mérsékelt vezetőket, felsorolhatta volna eredményeiket. Ettől nem nyúlik meg észrevehetően a cikke, viszont az érvelési kísérlettel elkerülte volna annak az álhírnek a kikínlódását, miszerint én az RMDSZ-vezetők egyetlen döntését sem „dicsértem” meg.
Valamikor a párbeszédet, a visszafogottságot, a többségi lakosság érzékenységének megértését zászlójukra tűző politikusainktól reméltem az erdélyi magyarság felemelkedését a haladás és a civilizáció olyan magas csúcsára, amellyel valóban nem lehetne összevetni a jugoszláviai társadalmi romhalmazt. Mert dobbal tényleg nem lehet verebet fogni. Aztán rádöbbentem, hogy bizonyos fajta (Prozsekt on Neptun Riléjsöns jellegű) párbeszéddel politikusaink nem magukat fogják vissza az érvényesüléstől, hanem a képviselt tömeget a kongresszusi dokumentumokban leszögezett szándékok elérésétől. Azóta más politikusainknak szurkolok, akik szintén mérsékeltek, hiszen egyikükön sem fedezhető fel rokonvonás ír, kurd, csecsen, palesztin vagy más radikális kisebbségvezérekkel.
1993 nyarán például, amikor az RMDSZ elnöksége Széken egyeztette a parlamenti jelöltlistákat, beszámolómban megelégedéssel nyugtáztam, hogy Verestóy Attila az áskálódások ellenére újra szenátori listavezető lett Székelyudvarhelyen, mert „győzött a jó politikusnak kijáró megbecsülés”. Hogy miért jutott eszembe éppen ez a mozzanat? A napokban Kolozsváron magyarázták a kongresszust, és Takács Csaba ügyvezető elnök pontosan Verestóyval szemléltette, hogy az RMDSZ döntéshozó szerveiben mindenki jogszerű képviselő. A megyei szervezetek a parlamenti jelöltlistán befutó helyeket biztosítottak a legrátermettebbeknek, Kolozsváron, ugye, Eckstein-Kovács Pétert részesítettük a legnagyobb bizalomban, más megyei szervezetek szintén jól megfontolták a dolgot, aztán a szenátusi frakció megválasztotta vezetőjét, történetesen Verestóy Attilát, aki az alapszabályzat értelmében így bejutott az RMDSZ legfontosabb döntéshozó testületeibe is.
Ezzel ismerik el politikusi erényeit – mondanám újfent, ha időközben nem folyt volna le annyi zavaros víz a Dâmbovitán. Verestóy minden alkalommal botrányos civakodások árán került a szenátusi jelöltlistára – 1993-ban is, csak nem akartam észrevenni –, az idén pedig vitatott eszközöket felhasználva választatta magát a székelyudvarhelyi szervezet elnöki tisztségébe. Miért éppen ő példázza a legitimség csúcsát? Azt tartják, hogy otthonosan mozog Bukarestben, minden ajtó megnyílik előtte. De mi a hasznunk ebből? Mit járt ki a romániai magyar kisebbségnek? Egyetemet? Vagy legalább a bukaresti Ady Endre líceum tetőszerkezetének a megjavítását? Nyelvünk használatát a közigazgatásban? (Mielőtt valaki heveskedni kezdene, gondolja meg, hogy szenátusi elfogadása ellenére a helyi közigazgatási törvényt egyelőre félkész terméknek sem tekinthetjük. Várjuk ki a képviselőházi cirkusz végét, majd a törvény alkalmazásának szabotálását. Aztán örvendezzünk, ha még lesz minek.)
Ha a mérsékelt politikusok melletti korábbi kiállásaimra nehezebb emlékezni, jelezném, hogy 1996 őszén még őszintén tapsoltam Frunda György elnökjelölti alakításának is. De nemsokára bekövetkezett a kiábrándulás a silány kormányzati szereplés miatt, és most már Frunda szavait is kétséggel fogadom. Nem dőlök be annak, hogy a kettős állampolgárság nagy veszéllyel jár, mert kizsuppolhatnak az országból. Az RMDSZ nem védene meg? Akkor kit szolgál a szövetség? Csak azokat, akik suttyomban szerezték meg második útlevelüket? Mert lám, azokat nem zsuppolták ki. Ugyanígy ellentétes hatást váltanak ki Markó Béla szavai. Ijesztgeti az erdélyi magyarságot, hogy mi lesz, ha visszajön a hatalomba Iliescu. Bevallom, eddig féltem Iliescutól, meg a vele visszatérő Funartól, Vadim Tudortól vagy ezek klónjaitól. De elgondolkoztam: mennyivel nyújtott többet a mostani kormányzat – benne az RMDSZ-szel – a romániai magyarságnak, mint Iliescu társasága? Iliescuék legalább nem áltattak bennünket – és a világot! – fakultatív kormányrendeletekkel, Petőfi–Schiller-féle csapdákkal, húzd-meg-ereszd-meg parlamenti játékokkal. Iliescutól inkább azok tartsanak, akik kormányzati állásaikat féltik, mert az újra szélesen mosolygó elnökjelölt megmondta, hogy ő nem akar RMDSZ-t látni a kormányban, és Markó sem hajlik a koalícióra a mostani ellenzékkel. (Bár a profi politikusok sohasem mondják ki végérvényesen a boldogtalanító nem-et.)
1998 tavaszától úgy látom, hogy mérsékeltnek nevezett politikusaink egyetlen dolgot végeznek profi módon: pozíciójuk őrzését. Ez sem semmi. Nem is igazi politikus az, aki alól könnyedén ki lehet rántani a szőnyeget. Van, akinek ennyi elég a vezetőimádathoz. Jó, hogy Demény Péter személyében akadt végre jelentkező, hatalombarát írásra mindig szükség van, hogy ne legyen egyhangú az élet. Tessék, eregesse bátran a politikai szerelmes ódákat, esszéket, glosszákat. De ne akarja rám kényszeríteni ezt a műfajt. Inkább ne tartson „mértékadónak”, mint hogy meggyőződés nélkül „dicsérjem” a kudarcpolitika megtestesítőit.
Ami a Koszovó és Erdély közötti különbözőségeket vagy hasonlóságokat illeti, azokról Demény Péterrel nem szívesen vitatkozom. Bevallása szerint nem politikai, hanem csupán tárgyilagos újságíró szeretne lenni. Vannak újságok, ahol ez a hideg, látszólag minden érdeken felülemelkedő szemlélődés a divat. Ha ilyen típusú újságírónak készül, hiába magyarázom neki, hogy az albán menekült és a Tehnofrigból kirúgott magyar munkás elkínzott arca egyaránt együttérzést kellene hogy kiváltson. Az albán menekültnek pillanatnyilag sokszorosan nehezebb a helyzete, de reménykedhet abban, hogy nemzetközi segédlettel hamarosan visszatér szülőföldjére, míg az erdélyi magyar munkás hosszas, gyötrelmes, megalázó próbálkozással, esetleg csak önfeladása árán kerül újra kapun belül.
Az úgynevezett tárgyilagosság – amelyet egyébként teljesen oktalanul követelnek meg egy napilap Vélemény rovatától – a különbözőségeket sem akarja láttatni teljes valóságukban. Egy romániai szenátor például majdnem tíz éve büntetlenül hangoztathatja, hogy ha a Székelyföld autonómiát akar, akkor ők elveszik tőle a vizet, a villanyt, a gázt és a levegőt. Lassabban, de biztosan, ugye. Ilyen olcsón egyetlen diktátor sem szabadult meg valamely nemkívánatos népcsoporttól. Mindegyik „adott” valamit, az egyik gázt, a másik golyózáport, csak itt találták ki a levegő megvonását. És ezt a „tudóst” nem fasiszta ötleteiért, hanem csak politikus társai rágalmazásáért ítélik el. Ha elítélik… Mégse bátorkodjunk kimondani, hogy ilyen szempontból Románia túltesz Szerbián?
És végül mindennek a teteje, hogy Demény Péter éppen ott keres hasonlóságot, ahol a legteljesebb a különbözőség. Polgárháború? Itt? Ahol a kisebbség megadóan letette a nyakát a tönkre (pl. Szárazajtán), valahányszor a többség vérszemet kapott valamely nagyhatalom bátorításától? A kisebbségnek most sincs fegyvere, a többség mögött pedig nem áll cinkos nagyhatalom, hát csillapodjunk le: soha nem álltunk ennyire messze az etnikai polgárháborútól.

A kolozsvári székhelyű Etnikumközi Viszonyok Erdélyi Kutatóközpontja egy felmérést végzett február folyamán a romániai magyarok körében, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség megrendelésére. Az ifjú szociológusok által készített, általuk tudományos igényűnek mondott közvélemény-kutatás eredményeit a politikum ütőkártyaként forgatta, a sajtó kimeríthetetlen témaként kezelte, a közvélemény jobbára érdektelenül fogadta. A kommentátoroknak fel-feltűnt egy-két furcsaság is. Mint például az, hogy a felmérés szinte kizárólag Markó Béla és hívei politikai népszerűségétfirtatta, Kincses Előd például rajta sem volt a tizenvalahány fős listán. Az egyes sajtóorgánumok között nemigen lehetett hiteles sorrendet felállítani, mert a kutatók csak bizonyos fogyasztói szokásokat firtattak, ám a területi szórás, a terjesztési feltételek, a megkérdezettek anyagi helyzete rendkívül esetlegessé és viszonylagossá tette a kapott adatokat. Amikor például munkatársunk személyesen is megkérdezte a felmérés egyik vezetőjétől, hogy a honi magyar nyelvű hetilapoknak milyen a fogadtatásuk, a válasz az volt: honfitársaink leginkább az Európai Időt, aztán pedig az Erdélyi Naplót olvassák. Ami viccnek sem rossz, hiszen az előbbi köztudomásúlag kéthetilap, az utóbbit pedig példányszámban túlszárnyalják egyes bulvárlapok, szórakoztató magazinok, magyarországi képes folyóiratok. (Bár ki tudja? Meg aztán van, aki szégyelli, hogy inkább ilyesmikre költ.) Szakmai jellegű,címkézésekbe torkolló vitát is kiváltott az említett közvélemény-kutatás, miután dr. Neményi Ágnes szakemberként fogalmazta meg aggályait a sajtóban. Ezt illusztrálja az alábbi jegyzet, amely a kolozsvári napilapban jelent meg.Beszédtéma
Újabban, amikor megjelenik egy romániai magyar közvélemény-kutatás, az utcán, egyéb közterületeken és -helyeken, valamint olyan hivatalokban és intézményekben, ahol még lehet hangosan gondolkozni magyarul, napokig beszédtémát szolgáltatnak az egymásnak ellentmondó adatok. Igy volt ez a mostani hangulatfelméréssel is.
A megyei RMDSZ-szervezethez betoppanó emberek többek között különös összefüggéstelenségen bosszankodtak. Nemrégiben egy szociológuscsoport azt mutatta ki, hogy a Magyarország határain kívül élő magyarok – tehát az erdélyiek is – 75-80 százalékban óhajtanák a kettős állampolgárságot, a saját állítása szerint egyre nemzetközibb hírű kolozsvári műhely viszont kivetíti grafikonra, hogy az erdélyi magyarok leginkább négy romániai magyar politikussal értenek egyet, ezek között hárman kapásból és hamis érvekkel elvetették a kettős állampolgárság gondolatát.
Maga az egyik felmérő önfeledten kifejtette, nem érdemes elhinni azt, hogy a megkérdezettek 47 százaléka nem menne el szavazni. „Ez az adat nagymértékben magyarázható a kérdőív struktúrájával – hangzik a Szabadságban április 14-én megjelent interjúban –, a választásokon való részvételre vonatkozó kérdést közvetlenül az életszínvonallal foglalkozó fejezet után helyeztük el.” Miért? Mert erre kötelez a világszínvonalú módszertan? Vagy mert nem voltak kíváncsiak a gyomorkorgástól független válaszokra?
Egyébként senki sem tagadná meg a szépreményű szociológusoktól a kísérletezés lehetőségét. Most nem a legmegfelelőbb helyre strukturáltak egy kérdést, nézzük el nekik, legközelebb ügyesebbek lesznek. Ezzel a társadalommal már annyit kísérleteztek, hogy ennyit még igazán elbírhat. Azt mondanánk, hogy egy-két félresikerült felméricskélés nem jár olyan katasztrófával, mint a belgrádi napóleonosdi. Szociológiai játékoktól nem omlanak össze épületek. Vagy intézmények. Igen, mondanánk, ha az RMDSZ kormányba lépését követő első lépéseket nem befolyásolta volna egy felmérés, amely kimutatta, hogy nem is olyan nagyon szükséges a Bolyai-egyetem. Felért egy eltévedt (?) bombával, amelynek tölcsérétől egyenes út vezet a Petőfi-Schiller nevezetű fekete lyuk felé. Kinek használt az akkori kérdésfelvetés? Milyen cél vezette a megrendelőt? Miért nem arra a témára pályáztak meg némi pénzalapokat, hogy szükség van-e RMDSZ-re? Kizárt dolog, hogy az ukrajnai románok vagy a koszovói albánok saját érdekük ellen felméréseket kezdeményeznének.
Lehet, hogy az újabb közvélemény-kutatásokban egyre több értékes, a politikum számára is hasznosítható adat lesz. Meglehet, hogy az RMDSZ nem potyára dobja ki a pénzt, amikor valamilyen okból a romániai magyarság hangulatára kíváncsi. De a közvélemény a szerencsétlen kezdet miatt még sokáig kétségekkel fogja fogadni a hazai magyar szociológiai munkák vég-, pláne részeredményeit. Ezért is áll elő az ellentmondásos helyzet, hogy a közvélemény nem hisz saját tükörképének.
És ennek ellenére, amikor Neményi Ágnes a sajtó nyilvánossága előtt szakmai szempontból mutat rá a közvélemény-kutatás módszertani hézagjaira, egyedül marad. Az újságban nem szólal meg a közvélemény, elnézi a tanárnő kioktatását, kollektivista rendreutasítását. Ha ennyire közömbösek lettünk, megérdemeljük sorsunkat és a további beszédtémás közvélemény-kutatásokat.

Bárki szabad szemmel is láthatja, hogy a „végeredmény szempontjából” Koszovó és Erdély között nincs különbség, sőt az erdélyi etnikai tisztogatás lassúbb, de biztosabb. Még az uráli németek is megmaradtak egykor szovjet, most pedig orosz állampolgárságú németeknek, hogy a magyarországi nemzettársaikról ne is beszéljünk, míg Romániában tömegesen kiváltatták magukat a szocialista jobbágysorból. Az is rendkívül jellemző, hogy Németországban több zsidó él, mint Romániában, ahol állítólag csak Észak-Erdélyben volt szervezett népirtás, egyébként itt mindig akkora volt a tolerancia, hogy csak na. A fejlődő, majd a sokoldalúan fejlett szocialista, tervszerűsített homogenizálásban a magyarság eltüntetése következett volna, de az ehhez szükséges ötéves terv műszaki okokból nem kezdődött el. A nemzetállam megszállottjai azonban nem estek kétségbe, kéznél van a sokkal változatosabb „demokratikus” eszköztár, amilyen a parlamenti és kormányzati holtvágány, a kultúrzóna újrateremtése a Székelyföldön, a magyarság kirekesztése (egy-két kiválasztott személy kivételével) a privatizációból és a munkahelyekről. Mindennek egyenes következménye a létfenntartási önfeladás vagy elmenekülés fokozódása.
Ezek olyan tények, amelyeket a román történészeknek vállalniuk kellene ahhoz, hogy nemzetközi szaktalálkozókon komolyan vegyék őket. Akkor végre a román igazságszolgáltatás többé nem foglalkozhatna olyan képtelen feljelentésekkel, amelyek lényege az, hogy fejbe kell verni mindazokat, akik megmondják az igazat.
Kissé furcsa, hogy ezekre a dolgokra a Nyugat nem figyel fel magától. Még furcsább, hogy Frunda György szerint tévhitben kellene hagyni, vagyis Clintont nem lenne szabad kioktatni holmi kongresszusi nyilatkozatokkal.
Vajon honnan veszi a Nyugat azt, hogy egy ország, amely tíz évvel ezelőtt az etnikai egyneműsítés leghatékonyabb útján járt, és amelyben egy kisebbségi szervezet kormánykelepcébe csalogatásán kívül az égvilágon semmi sem történt, egyből a nemzetiségi béke modelljévé vált? Bizonyára ezt mondták neki.
Példákat a közelmúltban is találunk. A megboldogult Mozes Rosen főrabbi gyakran zarándokolt el Amerikába és hirdette, hogy Ceauşescu a legjobb barátja, tehát rendszerét a legnagyobb kedvezményben kell részesíteni. Ugyanígy akadtak nekünk is „küldötteink”, akik vígan sétafikáltak a nagyvilágban, amikor „mezei magyaroknak” kétévenként sem adták ki útlevelüket a titkosrendőrség vasszekrényéből. Ezek a „képviselők”, ha csak egyszer súgtak volna meg valami tényszerűséget a hazai állapotokról, többé biztosan nem lépik át a vasfüggönyt. De tudták ők, hogy „érdekünkben” vállalniuk kell a kompromisszumokat.
A Nyugat a tisztogatás tárgyává tett nemzetiségekről más utakon is szerzett információkat, amelyek természetesen sehogy sem egyeztek a hivatalosakkal. A Nyugat azt is pontosan tudta, hogy melyik információforrás érdemel hitelt. És mégis úgy viselkedett, mintha a hivatalos tájékoztatásnak hinne. Amerika megadta a legnagyobb vámkedvezményt, Anglia pedig beengedte a királynői hintóba a félbemaradt cipészinast, hogy az még nagyobb önbizalommal nyírja idehaza a nemzeti kisebbségeket.
Persze, utólag volt nagy helyreigazítás, kedvezményvisszavonás, hintótakarítás, meg minden.
És mégis, a Nyugatot visszamenőleg és a jövőben is meg kell érteni, ha a számára kényelmesebb jelzést hiszi el. A Nyugatnak mindig volt és lesz bőven gondja, ezért a csendes etnikai tisztogatásokat együttélési modelleknek feltüntető véleményeket nem vonja kétségbe. Pláne, ha a felszámolásnak kitett kisebbségek reprezentatívnak kinevezett képviselői ezeket az állításokat megerősítik, sőt garantálják, hogy a helyzet fajul el, mert „nem a hasonlóságokat, hanem a különbözőségeket keresik” a Koszovóval való összevetésben. A Nyugatnak nem lehet célja a fertőzött gócok számának növelése, mint ahogy a rendőrség is irtózik a bűnügyi statisztika kedvezőtlen alakulásától.
Nemrégiben legitim, pontosabban statutáris képviselőink is síkraszálltak amellett, hogy Románia még nem nevezhető a nemzetiségi probléma megoldási modelljének. Az újraválasztási kongresszus után azonban erre a kampányfogásra már nincs szükség, sőt a kongresszuson is csak azok írták alá a Clintonhoz intézett nyílt levelet, akiknek a Nyugat egyre kevésbé hisz, mert a fájdalmas igazságot kényelmetlenebb tudomásul venni.
Hova vezet ez az áldatlan helyzet?
Valamikor a tudományos szocializmus tanárai kiötöltek egy szemléltető eszközt a két világrendszer kilátásairól. Az idő alagútjában a szocializmus és a kapitalizmus együtt haladt, ám egy átlósan húzódó válaszfal egyre szélesebbé tette a szocializmus útsávját és egyre keskenyítette a kapitalizmusét. Aki benézett az alagútba, a kapitalizmus oldalán besötétedő, lezáruló falakat látott, míg a szocializmus előtt végtelenre szélesedett a perspektíva és a fényesség.
A szövetségi elnökkel együtt újraválasztott „mérsékeltség” is elkeskenyedő pályát szán azoknak, akik tényszerű, tárgyilagos üzeneteket küldenének helyzetünkről. Még egy-két ilyen újraválasztás – 2003-ban, 2007-ben –, és vészhelyzetünk jelzői beszorulnak az alagútba, míg a kompromisszumok bajnokai vígan sétafikálnak a világban, és hirdetik, hogy a „radikálisok” rémeket látnak, nem kell őket komolyan venni.
Csakhogy a történelem útjai kifürkészhetetlenek. Lám, a tudományos szocializmus tanárai sem gondolták, hogy a képzeletbeli alagútban a nagy egynemű fényesség bekövetkezése előtt rájuk omlik a válaszfal.