Nits Árpád

Pekingben egy hazafi könnyezett. Mit könnyezett – patakokban folyt a könnye miközben szitkokat üvöltözött az amerikai nagykövetségre. Vajon tényleg Kína belgrádi nagykövetségének áldozatait siratta? Ha ilyen érzékeny természetű, bizonyára önkívületbe esik a zokogástól minden alkalommal, amikor eszébe jut a tíz évvel ezelőtti pekingi vérengzés.
Bár ez meglehetősen valószínűtlen. Kim Ir-szen temetésén sem azokat rázta a hüppögés, akik az észak-koreai diktatúra éhenhaltjainak sírjainál őszintén együtt éreztek a szerencsétlen túlélőkkel.
A pekingi tüntetők heccelőit hazugságdetektorba kellene ültetni, hátha kimondanák, hogy voltaképpen mi okuk a fékevesztett felháborodásra. Azok a halálraítéltek is kínai állampolgárok, akiknek szerveit kivégzésük után megrendelésre szállítják az USA-ba. A kínai hatóságok, ugye, kínai emberalkatrészekkel járulnak hozzá a legfejlettebb kapitalizmus gyarapodásához. A hulla-kizsákmányolás miatt miért nem törik be Kína pekingi nagykövetségének ablakait?
Detektor nélkül is tudjuk, miért tiltakozik Kína egyfolytában – nemcsak a belgrádi incidens óta – a NATO-beavatkozás ellen. Ugyanazért, amiért mások, azok, akiknek valami sanda szándékuk van a területükön élő nemzeti kisebbségekkel, és nem lelkesednek a távlattól, hogy terveiket a „világcsendőr” meghiúsíthatja. Akik most a NATO-t bírálják, szapulják, elítélik, mi több, ha nem látszana ki a hátsó részük a nadrágból, fegyveresen megszállnák, azok szeretnék századunk legnagyobb átkát, a nemzetállami teljhatalmat, a bekebelezett etnikumok fölötti pallosjogot átmenteni a következő évezredbe.
Ez a képlet világosan megmutatkozik a roppant ellentmondásos román társadalomban is. A hivatalos álláspont ugyan kifejezetten NATO-barát, de ezt csak a nagy dilemma kényszeríti ki. Választani kell, és ha nem sikerül lehorgonyozni az új barát mellett, visszatér a rettegett régi. A lelkek mélyén „szunnyadó” szuverenitás-féltést azonban szünet nélkül táplálják a népben az úgynevezett pártsemleges írott és elektronikus sajtóval.
Bezzeg a pápalátogatás idejére a bukaresti utcagyerekeket kilakoltatták a csatornákból és bekényszerítették szállodákba, és a kóbor ebektől is megtisztították a belmunicípium utcáit. (Bár ezen a téren sem végeztek tökéletes munkát. Ha a múlt héten valaki véletlenül az 1-es Antenna nevezetű „kereskedelmi” tévéállomásra kapcsolt, láthatta, hogy Adrian Păunescu és C. V. Tudor a pápalátogatás fontosságáról fecseghetett, többek között azt elemezgetve politikailag, hogy Ceauşescu hibát követett el ateizmusával. A legjobb barátai voltak, miért nem figyelmeztették?… De viccen kívül: a műsor enyhén szólva hányingerkeltő szentségtörés volt.) Viszont senkinek sem jutott eszébe, hogy megpróbálja megfelelő helyre költöztetni a Moszkvával, Pekinggel és Milosevics Belgrádjával egy követ fújó agitátorokat. Legalább erre a néhány hónapra, amíg a Balkánnak ezt a fertőjét megtisztítják. Mert demokrácia van? Ugyan már! Finnországban is az van, illetve ott az van, mégsem idétlenkednek az USA nagykövetsége előtt. Persze hogy nem, mert a finneknek nincs szándékukban felszámolni a finnországi svédek egyetemét.
Nehezebben magyarázható a magyarországi tüntetéssorozat. A szűkre szabott országban olyan kevés más etnikumú lakosság maradt, hogy szükségtelen annak kordában tartása. (Különben rendkívül érdekes, hogy az anyaország vonzása mennyire különböző lehet. Magyarországra időnként nagy hullámokban települnek át a határon kívül rekedt polgárok, onnan azonban nem tülekednek kifelé a más nemzetiségűek.) Milyen érdeket szolgálhatnak hát a budapesti virágúsztatók? Kétségtelen, hogy Magyarországon a jobboldali kormány ellen folyik a játék. A pacifista hisztériakeltők most azok felé hajtják az ingadozók szavazótáborát, akik másféle külpolitikát érvényesítenének. Természetesen keletiesebbet. Ennek a választási előcsatározásnak a végső kimenetele sem lehet közömbös számunkra, hiszen keblünket nem dagasztaná büszkeség, ha az USA budapesti nagykövetsége előtt hivatalosan könnyező magyarokat látnánk. De ezeknek a NATO-ellenes tüntetéseknek a részeredménye is felér egy természeti csapással, ami rajtunk, az anyaország határain kívül élő magyarok hátán csattan. A pallosjogvédők malmára hajtják a vizet.

Orbán Viktort azért választották újra a Fidesz–Magyar Polgári Párt élére, mert győztes csapat kapitányát nem szokás leváltani. Markó Béla újraválasztásáért ellenben azért mozgattak meg minden követ és követet, hogy vesztes csapatunk az eddigi kapitány irányításával próbálkozzon tovább.
Ügyes.
Hogyan is néztek ki az eddigi próbálkozások, tehát mire számíthatunk a jövőben? A játékstílus a legkisebb eredmény eléréséhez idomult, hogy lehetőleg minden mérkőzés döntetlennel vagy elviselhető veszteséggel érjen véget. Ezért az egész bajnokság idején fel-felhangzott az intelem: ne lovaljuk bele a nézőközönséget nagy álmokba, ne várjunk el az RMDSZ kormányjátékosaitól olyan gólokat, amelyekkel elnyerhetnénk az autonómia-serleget vagy a Bolyai-egyetemet, pláne a kettős állampolgárságot.
Lehetőleg semmit se várjunk el, mert akkor nem csalódunk.
Gyakori volt az előrelátott veszteség. Ezt játékosaink úgy érték el, hogy vagy a képviselőházban, vagy a szenátusban sírták ki a jóváhagyást egy-egy szabadrúgáshoz. Persze saját kapura. Így a továbbjutás – a kormányban maradás – lehetősége sem veszett el és a kisebbségi kérdés román modelljének nemzetközi elismerése is megmaradt. Egy különösképpen remekbe szabott öngól volt az újabb multikulturális egyetem ígéretének kicsikarása, amely lehetővé tette az SZKT-nak, hogy alig észrevehető szabálysértéssel vesse újra játékba piros lapos embereit.
Az újraválasztási kongresszus előtt többször elhangzott a magyarázat, hogy az eredmények azért felemásak, mert ezekkel a kormánypartnerekkel nem lehet zöld ágra vergődni. Nem elég fegyelmezettek, úgymond. Így szokott magyarázkodni az a kardvívó, akit rendszertelen hadonászással leseper a pástról egy kezdő. Rátermett kardozó az ellenfél csapkodásától nem esik kétségbe, tudja, hogyan lehet leszerelni a vagdalkozót.
Érdekes, hogy közvetlenül a kongresszus előtt az RMDSZ vezetői elfelejtettek a játékpartnerek fegyelmezetlenségére panaszkodni, hanem megpróbáltak pontokat szerezni. Úgy viselkedtek, ahogy az utóbbi tíz, de főleg két és fél évben játszaniuk kellett volna. És nem úgy, mintha restellnének gólokat lőni a „partnereknek”. Mások bezzeg nem voltak ilyen szemérmesek, úgy rugdosták egymást, ahogy kemény politikai bajnokságban hadakozni kell. Legalábbis az itteni játékerkölcs szerint. A Demokrata Párt rámenőssége még ilyen közegben sem ajánlható, de a mimózáknak nem terem babér.
Az utóbbi hetek félgólos nyereségeinek is csak fenntartással örvendezhetünk. Azok úgy festenek, mintha a „partenerek” kapusát megkérték volna, álljon félre egy történelmi pillanatra. Aztán majd meglátjuk, mi lesz az RMDSZ-kongresszus után. Ha sikerül az újraválasztás, visszaáll a régi játékmenet. Ha nem, akkor az új szövetségi elnök bal lábbal kezdi. Majd rajta fogjuk számon kérni, hogy miért marad félkész áru az újabb ingatlanlista, és miért nem alkalmaz magának magyarul tudó párttagokat a kolozsvári polgármester és nagyon sok más önkénykormányzati vezető.
Erre is csak azt mondhatjuk: ügyes.

1996-ban a romániai választók többségétől többek között azért kapott bizalmat a jelenlegi kormánykoalíció, mert megígérte a nyugati betagolódás gyors megvalósítását. 1999-ben a hatalmon lévő román pártok népszerűsége azért (is) csökken, mert a felvétel reményében készségesen eleget tesznek a NATO felkéréseinek és nem ítélik el Szerbia bombázását.
A legcélzatosabb közvélemény-kutatások sem képesek elrejteni a hangulatváltást, amelyet a NATO fegyveres beavatkozása – szerb, illetve szerb-barát román szóhasználattal: agressziója – váltott ki. Míg 1997-ben, Clinton bukaresti látogatásakor 87 százalék rajongott az észak-atlanti védelmi ernyőért, addig napjainkban a román lakosságnak csak alig fele óhajtja a NATO-csatlakozást és mindössze 1 százalék ért egyet a katonai beavatkozással.
Érzelgősségre hajlamos politikusok és újságírók a jelenséget kapcsolatba hozzák az ún. hagyományos román-szerb testvériséggel. Ezek a jobbára baloldali csoportosulások az alkalmat megragadva ostorozzák a kormányzat ún. hajbókolását a Nyugat előtt, magasztalják a szerb hősiességet, felnagyítják Belgrád civil áldozatainak számát, az albán tragédiát pedig az eltévedt NATO-bomba tízegynéhány halottjára korlátozzák. Mindezzel szorgalmasan gyarapítják szavazótáborukat.
A közhangulat hirtelen köpönyegváltását azonban a népi rokonszenv csak részben magyarázza. Az 50-es években, amikor a keleti szuperhatalom kegyeit kellett kiérdemelni, illetve megőrizni, a román nép egy emberként ítélte el Jugoszláviát, „az angol-amerikai imperialisták bérencét”. Románia délnyugati határa mentén szétbonthatatlan erődrendszert építettek, amelynek őrségváltásakor számos román sorkatona vesztette életét, ha a jugoszláviai határőröknek céllövészetre támadt kedvük. Igaz, akkoriban diktatúra volt Romániában, és a népnek úgy kellett éreznie, ahogy parancsolták. Csak a 60-as években vált úgymond hagyományossá a jószomszédi viszony, amit azonban időnként beárnyékoltak a disszidensek, akik átúszták a Dunát, vagy más furfanggal menekültek Nyugatra az „el nem kötelezett” Jugoszlávián keresztül.
Higgadtabb román politikusok nem hisznek a román-szerb testvériségben. Nemcsak az egykori határincidensekre emlékeztetnek, hanem arra is intenek, hogy Szerbiában milliónyi román él. A Bánság Szerbiához került részén még úgy ahogy megvannak, ám a Timók völgyében élők román nemzetiségéről a szerb hatóságok hallani sem akarnak. Azokat a beolvasztási terv megvalósítási rovatába iktatták és olyan erős nyomás alatt tartják, mint a romániai Moldvában a csángómagyarokat. De akik most Romániában a Timók völgyi románokra emlékeztetnek (mint például Dan Pavel politológus), magukra összpontosítják a balos sajtó össztüzét, mert úgymond a határon kívüli román nemzetiség érdekvédelmével nemzeti érdeket sértenek, éppen most, amikor nagy veszély leselkedik az ország szuverenitására és területi épségére.
Ez a pánikhangulat a legnagyobb ludas a NATO tömeges elutasításában. Hatalmas a döbbenet attól, hogy a NATO kisebbségi jogok védelmezőjeként rátámadhat egy országra, vezetőségének feltételeket szabhat, amelyek között szerepelhet katonaságának kivonása a felségterületéhez tartozó tartományból. A pánik úgyszólván magától pattant ki – bár a román sajtó bizonyos része alaposan besegített. Késedelem nélkül érvényesült az 1919-től kitartóan végzett történelmi tudatnevelés, amely tömören így írható le: a trianoni békeszerződéssel kapott területek örökké román tartományok voltak, de miként megszerzésükért keményen(?) meg kellett harcolni, ugyanúgy megőrzésükért is állandó, kínkeserves küzdelmet kell folytatnia a román államnak. Ezért területi, nemzeti kérdésben az államnak teljhatalommal kell rendelkeznie, abba beleszólási joga senkinek sem lehet. Ilyen szempontból a koszovói beavatkozás a Románia számára kedvezőtlen precedensek számát gyarapítja.
A szuverenitáshoz való ragaszkodás fontosságát valós történelmi példákkal támasztják alá. A Molotov-Ribbentrop egyezmény Románia feje fölött csatolta el Besszarábiát (amely nagyjából megegyezik a mai Moldovai Köztársasággal, és amely 1990-ben újra egyesülhetett volna anyaországával, de politikusai nem óhajtották az alárendelt szerepet). A bécsi döntésre meghívták ugyan a román külügyminisztert, de az nem tehetett egyebet, mint német és olasz parancsra aláírta Észak-Erdély visszacsatolását Magyarországhoz. Dobrudzsa déli részéről Bulgária javára kellett lemondani, amikor a „nagyok” úgy látták jónak.
Ezek a határmódosítások az első világháborút lezáró békeszerződések nyomán kikerekített Romániában maradt idegen nemzetiségű polgárok miatt következtek be – sulykolták a köztudatba –, ezért megismétlődésük elkerüléséhez a mindenkori román hatalom két dolgot tartott és tart elengedhetetlenül fontosnak: a Romániában élő nemzeti kisebbségek problémáival csakis Bukarestben foglalkozhassanak és a kisebbségre vonatkozó intézkedéseket a világon sehol, senki se vitathassa. A román szuverenitási elképzelések szerint senkinek semmi köze ahhoz, hogy a Székelyföldre mekkora rendőrségi, csendőrségi és katonai alakulatokat telepítenek és azok hogyan avatkoznak bele a helyi – egyébként még színmagyar – közösségek életébe egyszerű provokációkkal (például tömeges erődemonstrációkkal), vagy megtorlásokkal (például azok zaklatásával, akik megpróbálták megakadályozni román apácák betelepítését Székelyudvarhelyre).
Az ilyen fajta szuverenitásba belefér a nemzeti kisebbség fegyveres elnyomása is, ha többségi hatalom ezt szükségesnek látja. Ezt a „pallosjogot” látják sokan veszélyeztetve Romániában, ezért tört ki a pánik a koszovói példa láttán. Emiatt tarkítják a politikai teleferéket olyan betelefonálások, hogy Koszovót Erdély, vagy legalábbis a Székelyföld követi (amit általában már csak két megyére, Hargitára és Háromszékre korlátoznak, holott valamikor Marosvásárhely volt a székelység központja, Székelyvásárhely néven).
Teljesen hiábavalónak tűnik a megnyugtatás az RMDSZ vezetősége részéről, hogy „Erdély semmilyen tekintetben sem hasonlítható Koszovóhoz”, illetve „nem a hasonlóságokat, hanem a különbözőségeket kell keresnünk”. A NATO-érdekeltségű román pártok pedig azzal csillapítanák a közhangulatot, hogy Romániában a tömbben élő magyarság nem határos anyaországával, tehát szó sem lehet a területi elszakadás veszélyéről. Valóban, a masszív betelepítés a román–magyar határnál kezdődött, előbb a romániai Szatmár megyében létesítettek telepes falvakat, majd Nagyváradot iparosították a távolabbról hozott munkaerő számára, ezután következett Kolozsvár feltöltése oly módon, hogy a 80–20 százalékos magyar–román lakossági arány 30 év alatt megfordult. Marosvásárhelyen nem volt olyan sürgős: mostanig csak 49 százalékig jutottak el a beköltözők, ezért lehet magyar polgármestere a városnak. A szocialista ipar- és területfejlesztés percnyi pontossággal előirányozta a megmaradt sziget felmorzsolását. Ennek a tervszerű asszimilációnak vetett véget az 1989-es fordulat, viszont megmaradt a lehetőség, hogy ha lassabban is, de biztosan – „belügyekbe” való beavatkozás nélkül – előbb-utóbb megvalósul a színtiszta nemzetállam. A NATO-fellépés miatt azonban egyesek úgy érzik, időzavarba került a nemzettisztító folyamat. Mi lesz, ha a székelyek hirtelen mégis autonómiát akarnak? Vajon őket is megsegíti a NATO? Akkor nem kell a NATO-tagság. Sőt, inkább jöjjön a keleti nagyhatalom!…
Ezek a félelmek annyira rögzültek a köztudatban, hogy az egyébként NATO-barát közszolgálati televízió lapszemleszerkesztője egyik reggel így sóhajtott fel: Erdélyben újra megnyílt a front…, igaz, csak az árvizek miatt, egyelőre…, szerencsére. A hangszünetek hatásosságát jelentőségteljes grimaszokkal fokozta.
Vannak, természetesen sokan vannak Romániában, akik nem látnak veszélyt a maroknyira apadt és „elszigetelt” vagy szórványosra higított erdélyi magyarságban. Rájuk nem hathat a nacionalista uszításból élő pártok propagandája. De a beléjük nevelt túlfűtött hazaféltés és ennek alapján az állami szuverenitás korlátozásának heves elutasítása tudat alatt is képes munkálni. Romániában sokan abban kutatnak párhuzamot, hogy a koszovói albánok szaporaságukkal jutottak többségbe, mi lesz tehát, ha Románia valamely tartományában valamely etnikum többségbe kerül és autonómiát vagy elszakadást követel. Vajon a NATO kinek a pártjára áll? Ez egyelőre a távolabbi jövő zenéje. Az újabb félelemkeltés eszköze egy olyan etnikum, amelynek születési arányszáma magas ugyan, de átlagéletkora alacsony, és esze ágában sincs tömegesen letelepedni az ország valamely tartományában.
Végül: Vannak, természetesen nagyon sokan vannak Romániában, akik nem dőlnek be a hisztériakeltőknek. Hiszen 52 százalék még mindig óhajtja a NATO tagságot. Úgyhogy a Nyugat vagy Kelet közötti választás még nincs eldöntve.

Újabban, amikor megjelenik egy romániai magyar közvélemény-kutatás, az utcán, egyéb közterületeken és -helyeken, valamint olyan hivatalokban és intézményekben, ahol még lehet hangosan gondolkozni magyarul, napokig beszédtémát szolgáltatnak az egymásnak ellentmondó adatok. Így volt ez a mostani hangulatfelméréssel is.
A megyei RMDSZ-szervezethez betoppanó emberek többek között különös összefüggéstelenségen bosszankodtak. Nemrégiben egy szociológus csoport azt mutatta ki, hogy a Magyarország határain kívül élő magyarok – tehát az erdélyiek is – 75–80 százalékban óhajtanák a kettős állampolgárságot, a saját állítása szerint egyre nemzetközibb hírű kolozsvári műhely viszont kivetíti grafikonra, hogy az erdélyi magyarok leginkább négy romániai magyar politikussal értenek egyet, ezek között hárman kapásból és hamis érvekkel elvetették a kettős állampolgárság gondolatát.
Maga az egyik felmérő önfeledten kifejtette, nem érdemes elhinni azt, hogy a megkérdezettek 47 százaléka nem menne el szavazni. „Ez az adat nagymértékben magyarázható a kérdőív struktúrájával – hangzik a Szabadságban április 14-én megjelent interjúban –, a választásokon való részvételre vonatkozó kérdést közvetlenül az életszínvonallal foglalkozó fejezet után helyeztük el.” Miért? Mert erre kötelez a világszínvonalú módszertan? Vagy mert nem voltak kíváncsiak a gyomorkorgástól független válaszokra?
Egyébként senki sem tagadná meg a szépreményű szociológusoktól a kísérletezés lehetőségét. Most nem a legmegfelelőbb helyre strukturáltak egy kérdést, nézzük el nekik, legközelebb ügyesebbek lesznek. Ezzel a társadalommal már annyit kísérleteztek, hogy ennyit még igazán elbírhat. Azt mondanánk, hogy egy-két félresikerült felméricskélés nem jár olyan katasztrófával, mint a belgrádi napóleonosdi. Szociológiai játékoktól nem omlanak össze épületek. Vagy intézmények. Igen, mondanánk, ha az RMDSZ kormánybalépését követő első lépéseket nem befolyásolta volna egy felmérés, amely kimutatta, hogy nem is olyan nagyon szükséges a Bolyai-egyetem. Felért egy eltévedt (?) bombával, amelynek tölcsérétől egyenes út vezet a Petőfi–Schiller nevezetű fekete lyuk felé. Kinek használt az akkori kérdésfelvetés? Milyen cél vezette a megrendelőt? Miért nem arra a témára pályáztak meg némi pénzalapokat, hogy szükség van-e RMDSZ-re? Kizárt dolog, hogy az ukrajnai románok vagy a koszovói albánok saját érdekük ellen felméréseket kezdeményeznének.
Lehet, hogy az újabb közvélemény-kutatásokban egyre több értékes, a politikum számára is hasznosítható adat lesz. Meglehet, hogy az RMDSZ nem potyára dobja ki a pénzt, amikor valamilyen okból a romániai magyarság hangulatára kíváncsi. De a közvélemény a szerencsétlen kezdet miatt még sokáig kétségekkel fogja fogadni a hazai magyar szociológiai munkák vég-, pláne részeredményeit. Ezért is áll elő az ellentmondásos helyzet, hogy a közvélemény nem hisz saját tükörképének.
És ennek ellenére, amikor Neményi Ágnes a sajtó nyilvánossága előtt szakmai szempontból mutat rá a közvélemény-kutatás módszertani hézagaira, egyedül marad. Az újságban nem szólal meg a közvélemény, elnézi a tanárnő kioktatását, kollektivista rendreutasítását. Ha ennyire közömbösek lettünk, megérdemeljük sorsunkat és a további beszédtémás közvélemény-kutatásokat.

Borzasztó, mekkora veszteségek érik az országot a NATO-bombázások miatt. Tessék, a Dunán nem lehet hajózni (ha lehetne, a matrózok sztrájkolnának), most még a zsíros olajpiactól is elesik Románia stb.
Ennél csak az szörnyűbb, hogy a népnek akkor sincs több pénze, ha az országot nem érik ilyen kiemelt károk.
Nem ártana, ha könyvelői képzettséggel rendelkező és soknullás tételek rendszerezési képességével megáldott emberek összeírnák a politikai nyilatkozatokban elhangzó milliárdokat, és a kárcsend beállta után benyújtanák a számlát. Amikor árvíz, tűzvész, háború és egyéb világvége nem visz el hetente csillagászati összegeket, azok hova kerülnek? Hogy végre a kárnak olyankor is legyen gazdája, amikor az illetékes nem valami külföldi imperialista vagy hazai kisebbségi.
A jugoszláviai bombázások ürügyén kinyitott tenyér felvet egy különösen érdekes problémát. Egy jugoszláviai menekült eltartásához napi 15 dollárt kérnek. Kérjenek számunkra is. Mi inkább rászorulunk. A menekülteket nem nyúzzák lakásadóval, Băsescu-adóval, helyi Funar-adókkal és -bírságokkal, igazgatói tanácstagok és egyéb élősködők fizetésével felpumpált villanyszámlával, vízdíjjal, közlekedési jelzőtábladíjjal (zárójelben: vajon kit hizlalnak a Györgyfalvi úti villanyfákra sűrűn kiaggatott jelzőtáblák, hogy járdán gépkocsival parkolni tilos? Ott, ahol a doktor-mérnöki észjárással megépített ösvényen egy gyerekkocsi sem fér el a villanyoszlop mellett.)
Vajon hogyan számolták ki a havi 450 dollárt, amikor egy honi nyugdíjasnak elég kell hogy legyen 40–50 dollárnak megfelelő lej?
Hozzászoktunk a politikusoknak felcsapott piacgazdasági legyekhez, de a kár- és haszonleséstől időnként muszáj felszisszenni. Ilyen volt például az a kijelentés is, hogy a román légteret nem lett volna szabad ingyen kiadni használatra.
A pitiáner spekulációban ijesztő távlat rejlik. Jussanak eszünkbe az 1970-es évek katasztrófái. Annak idején az árvíz és a földrengés sújtott lakosság megsegítésére összekoldult külföldi támogatás láttán az ország akkori két legnagyobb katasztrófája összekacsintott: svájci bankszámlájuk tervezettnél gyorsabb gyarapítása végett felgyújtják Bukarestet. (Utódjaiknak majdnem sikerült: 1989 decemberében az egyetemi könyvtár, 1990 júniusában pedig néhány kiselejtezett autóbusz égett porrá.)
Az akkori segélyeket mindenre felhasználták, csak éppen árvízmentesítésre, épületszilárdításra és társadalombiztosításra nem. Sőt tovább irtották az erdőket, így azóta még sűrűbbek a szomszédokat is sújtó árvizek. A földrengés gyakoriságát szerencsére nem lehet politikusi energia-bedobással fokozni. De fennáll annak a veszélye, hogy bizonyos politikai erők pénzéhségből kifolyólag felgyújtják a környéket. Vérszemet kaphatnak attól, hogy Szerbiát most szétbombázza ugyan a világ, de már készülődik az újjáépítésére, tehát csak úgy fog áradni oda a márka, a dollár, meg az euró.
Meglehet, hogy ezért célozgatnak hisztérikusan a következő felvonásra az Adevărul és a Cotidianul ügyeletes hangulatkeltői. Remélik, hogy a romániai Koszovó újjáépítési segélyéből nekik is gurul néhány garas. Ezért is volna helyes, ha megvalósulna Halász Annának az RMDSZ-elnökjelöltek bukaresti teleferéjén elhangzott javaslata: máris idézzék őket a hágai nemzetközi bíróság elé. Ha a közismert tehetetlenségi nehézségek miatt ez nem történik meg, a megkésett haszonlesőket figyelmeztetni kellene, hogy a harmadik évezredben nem azokat fogják megtámogatni, akik előidézték a katasztrófákat. Máris lefogadhatjuk, hogy az újjáépítők nem Milosevics militarista Jugoszláviájához készítik elő az ünnepélyes alapkövet. Például a Zasztava gyárat bizonyára felépítik, de abban többé nem gyárthatnak olyan páncélozott autókat, amelyekből hősiesen levegőbe lehet röpíteni családi házakat, gazdasági épületeket. Csendőri és katonai laktanyákat sem építenek újjá a neo-Marschall-segélyből. Azokért nem kár, tehát nem lehet értük kártérítést elvárni. Ellenben könnyen meglehet, hogy az új világrendben intézményesül a háborús bűnösök társadalmilag hasznos foglalkoztatása. Nemcsak a vezeklés céljából, hanem azért is, hogy ne unják magukat a zárkákban. A nagyon is kiérdemelt évtizedekben felépíthetik a leágyúzott, felgyújtott koszovói albán falvakat.
Tehát nem nagyon érdemes egy következő felvonásra hergelni a népet. Könnyen kényszermunka lehet belőle. Az Adevărul és a Cotidianul vezető publicistái ugyan képtelenek lennének földrengésbiztos házak építésére, de szakképzetlen munkára be lehet majd fogni őket.

Polgári mesterségüket végző tévészerkesztők és híradástechnikusok is áldozatul estek a NATO-bombázásnak Belgrádban. A sajnálatos esemény azok sorait gyarapította, akik helytelenítik vagy elítélik a fegyveres beavatkozást, mert sokan képtelenek elfogadni azt a katonapolitikai logikát, hogy háborúban ártatlan civilek is áldozatul eshetnek.
De vajon civilek dolgoznak-e Milosevics televíziójában? Egyáltalán ki nevezhető civilnek Jugoszláviában, ahol a katonai doktrína az egész nép feladataként határozza meg a hadviselést? Már a szerb–horvát, majd a szerb–bosnyák háborúban is civil ruhás szabadcsapatok garázdálkodtak, amelyek nemcsak abban hasonlítottak a reguláris seregekre, hogy civileket gyilkoltak, hanem más etnikumú nőket erőszakoltak meg. (Honnan ez a beteges hajlam?) Úgyszintén belekontárkodott a nép a hadseregek dolgába, amikor az ún. felszabadított területeket kellett megszállni, civilül: betelepíteni. Így lett számos horvát, bosnyák, magyar és más nemzetiségű lakóháznak vadonatúj szerb őslakosa.
Az egész nép úgymond honvédelmi, valójában diktátorvédelmi felkészítésében valamikor mi is részesültünk, és meg sem fordulhatott a fejünkben – mert ideológiai felkészítőkön nem kötötték az orrunkra –, hogy ha abban az időben kitör valamilyen helyi világháború, Románia polgári lakosságára nem vonatkoztak volna a civilek védelmét szolgáló nemzetközi jogszabályok. Bármely ellenséges katona jogszerűen lepuffanthatta volna az útjába kerülő romániai csecsemőt, ifjút, aggastyánt és meghatározhatatlan korú hölgyet, mert az államfő nyilatkozata alapján itt mindenki hadviselő, tehát potenciális partizán volt.
Szerencsére a katonai logika sem működik ilyen fafejűen. Szerbiában nem bombáznak lakótelepeket, és NATO-oldalról nem hangzik el az érvelés, hogy tiszta katonai áldozat mindenki, aki a Megéneklünk, Szerbia hangversenyein Milosevics katonájának tartja magát. Cinikusan hatna.
A televízióval azonban más a helyzet. Képzeljük el, mi történt volna a kétórás román tévéműsorral, ha Ceauşescu háborút üzen a NATO-nak (nemcsak az USA-tól vonja meg a legnagyobb vámkedvezményt). Tovább növelik a Megéneklünk, Románia súlyát, amelyben kórusművekkel fejezik ki magas fokon a román fegyverek felsőbbrendűségét a szakadék szélén álló imperialisták lézeres lopakodó bombáival szemben. A különböző csasztuskabrigádok úgy versenyeztek volna a hazudozásban, mint a megyei mezőgazdasági titkárok a 20 tonnát meghaladó kukoricaátlagok jelentésében. Mit tehet egy ilyen népbutító (helyesebben: földbuta) tévéadóval egy katonailag szemben álló hatalom? Természetesen odapörköl neki, hogy mindenki lássa, nem is olyan pontatlanok azok a lézeres bombák.
Sajnos, kicsi annak a valószínűsége, hogy Ceauşescu televíziójának antennájával együtt a diktátor főpropagandistáit lőtték volna ki. A Păunescu-féle agitátorok a mindenkori háborúkban atombiztos bunkerekből mozgatják a végrehajtásra kijelölt embereket (és amilyen pofátlanok, eredményhirdetés után az elsők között jelentkeznek az új hatalmi koncosztozáson). A Scânteia Ház esetleges bombázásakor sem a névadó szerkesztőség vezetőitől tisztult volna meg a világ, hanem takarítónőktől, nyomdászoktól, kisfizetésű firkászoktól. Ez a legszomorúbb a lovagkort követő háborúk történetében: a katonai doktrínák kiagyalói és zsoldosai nem tolakodnak az arcvonalba. Akik viszont eltűrték, sőt megalkuvásukkal, kompromisszumkészségükkel támogatták az önkényuralmat, nem nagyon meggyőzően panaszkodhatnak, ha fegyveres erőknek kijáró eljárásban részesülnek.
Ne legyünk hát nyúlszívűek, ne nehezítsük meg a NATO dolgát a civil áldozatok számonkérésével. Roppant nagy a tét. Most alakul ki az új évezred világrendje, amelyben egyetlen diktátor sem építhet maga köré élő sövényt saját népéből. Reméljük, hogy az új világrendbe olyan apróságok is beletartoznak majd, mint a kárrendezés: a most Koszovóban portyázó katonai, félkatonai alakulatoktól és negyedkatonai civilektől legombolják a menekülő albánoktól elkobzott márkákat, az elorzott lakóházakból hazaküldik a telepeseket, vagyis bebizonyosodik, hogy nem kifizetődő valamely nagynemzetieskedő diktátor zsoldjában hadisarcot szedni.

Amikor óvást jelentettek be Markó Béla marosvásárhelyi jelölése ellen, a szövetségi elnök komikusnak nevezte Kincses Előd akadékoskodását, és mindenkit óva intett az elnökválasztás előtti heves csetepatétól. Kár a gőzért és az izgalomért, mert az elnök kilétét nem a jelölő szervezetek száma dönti el. Mint Markó Béla mondotta, Kincses Elődnek még nem volt alkalma megismerni az RMDSZ alapszabályzatát (minek is akarna egy ilyen felkészületlen ember elnök lenni?!), de ha lesz ideje áttanulmányozni, majd rájön, hogy elegendő két szervezet jelölése, nem szükséges tizenvalahány szervezeté, amennyivel ő maga már rendelkezik.
A szövetségi elnöknek tökéletesen igaza van. Az elnök személyét nem a tagszervezetek döntik el. A koreográfia sokkal bonyolultabb. Az egyik tánclépésben akkor gyönyörködhettünk, amikor Kincses Előd csíkszeredai jelölésén a Duna televízió szombattól keddig töprengett, mielőtt hírül adta volna, ellenben a tisztségben lévő elnök marosvásárhelyi újrajelölését ugyanannak a tévének a bukaresti tudósítója azonnal lelkesen bejelentette. A Duna televízió frissiben – az RMDSZ-kongresszus előtt – bevetett bukaresti tudósítója elnökválasztási kampányszagúan ismertette az RMDSZ rendelésére készült felmérést is. Szerinte a legfontosabb tanulság az, hogy a legismertebb romániai magyar politikus a hivatalban lévő szövetségi elnök, a legviszálykeltőbb pedig a tiszteletbeli elnök. (Az új Duna-munkatárs egyszemélyben a romániai közszolgálati televízió magyar adásának szerkesztője. Valamikor a bukaresti magyar tévé vezetősége nem szívlelte a budapesti „halacskás” konkurenciát. Örvendeznénk az összeborulásnak, ha tudnánk, hogy mi vagy ki húzódik meg a háttérben.)
Az elnökválasztáshoz továbbá hozzátartozik a kongresszusi küldöttek kiválasztása. Vagy inkább kinevezése? Mert minek nevezhetnénk az Ügyvezető Elnökség és a kormánytisztviselők automatikus kongresszusi részvételét, mégpedig szavazati joggal? Képtelenség elképzelni olyan aktivistát, aki szavazatával fizetését kockáztatná.
Úgy néz ki, minden el van intézve, hogy az ellenjelölt fáradozása „komikusan” felesleges legyen, és megvalósuljon Markó Béla választási programja, amelyet tömören így fogalmazott meg: azért fogadja el jelölését, hogy megőrződjék a folytonosság. Az. A kudarc folytonossága. Amelyben a parlamenti kivonulás, valamint annak kijelentése jelenti a hatékonyság csúcsát, hogy tovább nem akarnak kirakat lenni. Ki hatalmazta fel képviselőinket az eddigi kirakatszerepre?
De vajon mi következik az újraválasztó kongresszus után? Mi lesz a szövetséggel a következő parlamenti választásokon?
Nem merek jósolgatni. Próbálja meg másvalaki. A múlt heti SZKT-ülésen elhangzottaktól jóslatfóbiám lett. Azt mondták, hogy Szőcs Gézát, az RMDSZ egykori főtitkárát azért nem hívják meg a kongresszusra, mert tisztázatlan pénzügyei vannak.
Szóval Szőcs Géza esetében bizonyítatlan vádakban emlegetett guruló forintok miatt sértenek meg elemi illemszabályt, míg mások, akik politikai ruletten eljátszották a Bolyai Egyetemet, a közösségi és egyházi javakat stb., stb., ott lesznek, sőt szavaznak is, meghatározzák az RMDSZ jövőjét. De nemcsak ez a szörnyű a dologban. Hanem az, hogy bevált a másfél évvel ezelőtti feltételezésem. Az 1997. októberi rendkívüli kongresszus egyik napirendi pontja volt a Szőcs-ügy végleges lezárása. Be kellett volna mutatni a számlát, hogy Szőcs Géza mennyivel tartozik, avagy a vádaskodást vissza kellett volna vonni, elismerve, hogy hiábavalóan kavarták fel a kedélyeket az 1996-os helyhatósági és a parlamenti választási kampány idején. Ehelyett a rendkívüli kongresszus az Ügyvezető Elnökség hatáskörébe utalta a vizsgálat lezárását. Akkor megjegyeztem padtársaimnak: pontosan tudom, mikor kerül újra terítékre a Szőcs-ügy. Mikor? – kérdezte őszinte érdeklődéssel valaki, aki bizonyosan érdekelt az egykori főtitkár elpáholásában, mert jóslatom elhangzása után lehangolódott, sőt felháborodottan azt tanácsolta, hogy piszkos fantáziámat időnként tisztíttassam ki. De most bebizonyosodott, hogy nem a fantáziámmal volt a baj. Amit mondtam, menetrendszerűen bekövetkezett: a Szőcs-ügyet legközelebb akkor vették újra elő, amikor az egykori főtitkárt egy újabb választási kampánytól akarják távol tartani.
Ezért ragaszkodom ahhoz, hogy az újraválasztási kongresszus utáni katasztrófát jósolja meg másvalaki. Hátha másnak a rémlátomása nem válik be? És akkor minden balsejtelem ellenére szoros egységben menetelnénk tovább az együtt-împreună napfényes útján és megkülönböztetett tisztelettel öveznénk azokat, akik mindent elkövettek annak bebizonyítására, hogy a majdnem kétmilliós tömegben nem található néhány ember, aki a semminél egy kicsit többet valósíthatna meg. Valamint kiderülne, hogy a romániai magyarság egyetlen és egységes szervezete megújulás nélkül is képes mozgósítani szavazóbázisát, bejutna a parlamentbe, sőt a kormányba, hogy a következő amerikai elnökkel is elhitesse: mi már teljesen meg vagyunk oldva.
De ha a teljes összeomlás helyett ez a jövőkép valósul meg, akkor is kár összehívni a kongresszust több mint félezer résztvevővel (melyik nagy román párt enged meg magának ekkora feldobást?). A költségeiből inkább létesítsenek alapítványt munkanélküli vagy sokgyermekes RMDSZ-tagok megsegítésére. Ez már egy felmutatható eredmény lenne.

Bírálat érte a magyar kormányt a vajdasági magyarok egyes vezetői részéről, hogy miért helyesli a NATO-beavatkozást, mire Orbán Viktor miniszterelnök, megértéssel viszonyulva a kérdéshez, hangot adott feltételezésének, miszerint napjaink Jugoszláviájában nem mindenki a maga ura. Például Rugova sem eresztheti el magát Milosevics budoárjában, amikor véleményét firtatják.
A magyar kormányfő nem először találja fején a szöget rendkívül bonyolult kérdésekben.
Saját közelmúltunkból is bőven találunk példát arra, hogy az erdélyi magyar kisebbség kiszemelt képviselőinek és neves személyiségeinek meggyőződésük ellenére hevesen el kellett ítélniük az egyébként baráti és szövetséges magyar szocialista vezérkart. Például akkor, amikor megengedte a Magyar Tudományos Akadémiának a háromkötetes Erdély története kiadását.
Ezekben a kényszer-elhatárolódásokban azonban akad egy sor árnyalati, sőt színezeti különbség. Valaki, akit az utókor méltatlanul felejt el, az abszolút igazságnak tekintett dák-római folytonosságelmélettől eltérő művet elítélő konferencián a részvételt úgy úszta meg, hogy kiesett a szálloda ablakából. A szerencsétlen sorsú kolozsvári fiatalember öngyilkosságba menekült vagy etnikai összeszólalkozás áldozata lett. (Mivel az esetet annak idején szigorúan eltitkolták, jó volna, ha az áldozat szülei, rokonai, ismerősei emlékeztetnének rá. Még a nevét sem tudjuk. Vagy senkije sem maradt Kolozsváron?) Mások, amikor megkapták a felszólítást, hogy hallassák Ceauşescu véleményét a szónoki emelvényen, megjátszották a tájékozatlant, és kérték az Erdély történetét, hogy lássák, mit is kellene elítélni. Két dologban reménykedtek: vagy hozzájutnak a sóvárgott három kötethez, vagy ezt a kegyet megtagadják tőlük, és akkor nem tudnak hozzászólni. (Szegények, milyen naivak voltak. A könyvből nem kaptak, de hozzászóltak.)
Viszont voltak, akik pillanatig sem lelkiztek, hanem a történelmi materializmus helyi követelményekhez alkalmazott elméletének képzelt magaslatáról elpáholták a magyarországi történészeket. Az egyik szolgálatos „történelemtudós” Hajdú Győző volt, a másik Boda József. Amióta ők nem képviselhetik a romániai magyarságot, az egyik teljesen Victor, a másik Iosif lett, és abban is megegyeznek, hogy a magyar kormányt most is készségesen elítélik, ha erre kenyéradóik felkérik őket. Sőt, most már az országhatáron belül is van elítélnivalójuk. (A gyengébbek kedvéért: ugyanazokat szélsőségeseznek előszeretettel, akiket az RMDSZ úgynevezett mérsékeltjei is szapulnak.)
Egyszer csak elül a csatazaj Jugoszláviában. A statáriumot békésebb időszak követi, mint ahogy Romániában a diktatúra után valami más következett (ettől nem lett mindenki egy csapásra a maga ura, mert, sajnos, a koldusok demokráciájában túl erős az anyagi érdekeltség). Akkor majd a Vajdaságban is letisztulnak a vizek, és elválik, ki gondolta komolyan, hogy az évtizednyi balkáni öldöklést – elképesztő: a két világháború együttvéve nem tartott ennyi ideig – politikai alkudozásokkal kellett volna tovább gerjeszteni. Egyesekről majd kiderül, hogy tudatosan vállalták a villámhárító szerepét – jelen esetben ódiumát –, mások azonban egyszerűen nem mertek kiugrani a szálloda ablakából. Megint másokról pedig kiderülhet, hogy minden áron hatalomközelben akartak maradni, és ezért elhitették magukkal, hogy a szerbek a történelmi igazság jegyében költöztek be a szerb–horvát háború idején elűzött magyarok házaiba, és ugyanaz az abszolút igazság hajtatja ki Koszovóból az albánokat.
Az állásfoglalások utólagos mérlegétől függetlenül, egy dolgot máris leszögezhetünk: felháborító az a többség, amely ráerőszakolja véleményét a kisebbségre. Ezt szintén gyakorlatból tudhatjuk.

Romániai magyar demokrata közvéleményünket megint meghibbantották. 78,8 százalékunk helyesnek tartja a kormányban maradást, 44 százalékunk azonban el sem menne szavazni, ha a jövő vasárnap választásokat tartanának. Hogyan maradjon a kormányban az RMDSZ, ha be sem jutna a parlamentbe? Vagy íme, egy másik összefüggéstelenség: 61 százalékunk úgy ítéli meg, hogy a kormányszereplésnek voltak konkrét megvalósításai, 58 százalékunk szerint pedig az eredménytől függetlenül helyes volt bebizonyítani beszámíthatóságunkat a román közvéleménynek. Közvéleményünk tehát vagy 119 százalékos, vagy pedig az 58 százalékunk ugyanannak a 61 százalékunknak a része, csak berezelt a gondolattól, mi lesz, ha egy következő kérdés az eredmények felsorolására vonatkozik. Az még hivatásos beszámoló-szerkesztőknek is nehéz dió.
Az RMDSZ rendelésére az Etnikumközi Viszonyok Központja által végzett felmérés megint be akarta bizonyítani, hogy a kormányba lépés volt az „egyetlen alternatíva”. Nem túl sok pénzt pazaroltak erre a témára? Kell-e állandóan ismételgetni, hogy az RMDSZ a közvélemény határozott nyomására marad a kormányban? Normális körülmények között nem szoktak félévenként felmérést készíteni arról, hogy a kelepcében lévő egérkét érdemes-e kiszabadulásra biztatni.
Már régóta nem ez a legfőbb kérdés, hanem az, hogy ha már bent van, hogyan viselkedjen. Ez az egérfogó a szokványosnál kellemesebb, a macskák enni is adnak, és nem falják fel foglyaikat (egyelőre). Emellett a politikai egérfogó valós lehetőségeket is nyújthat – ezt bizonyítják a szlovákiai magyar pártok, amelyek máris többet értek el, mint amennyit az RMDSZ kormányba lépéskor igényelt (ha egyáltalán igényelt). Tehát ha közvéleményünket legközelebb megint célzatos kérdésekkel zaklatják, az volna a leghelyesebb, ha mind a 100 százalékunk azt válaszolná: maradjon, de dolgozzon! Védelmezze azok érdekeit, akik parlamentbe és kormányba juttatták, legalább olyan mértékben, ahogy a Demokrata Párt vagy a görög katolikusok lobbyja teszi.
Persze, az is érdekes kérdés, hogy mit értünk munka alatt. A kormány-tisztségviselők bizonyos értékelések szerint végkimerülésig dolgoznak a haza, az ország, az egész nép, az egész térség stb. javára. Ez így globálisan igaz lehet. Bukarestben nagyok a távolságok, szolgálati gépkocsival is kimerítő a beutazás a munkahelyre, és még hosszasan sorolhatnánk a munkahelyi feladatok fizetésért való végzésével járó fáradozást. De mindez csak hab lehetne. A torta abból a masszából állna össze, amelyet az RMDSZ-program célokként szentesített. Azok megvalósításáért sokkal okosabban kellene dolgozni. Nemcsak egy-egy törvény- vagy kormányhatározat-tervezet benyújtásának erejéig. Azt kormányon kívül is ugyanilyen „eredményességgel” meg lehetne tenni. A kormányban azonban nap mint nap mozdítani lehetne az ügyek menetén. Így volna értelme a kormányszereplésnek. Ehelyett, többek között, azt tapasztaltuk, hogy a görög katolikusok mindenféle jelképes jelentőségű határozatok nélkül visszakapták számos ingatlanjukat, míg a mi egyházainknak nem akadt „protekciója” a kormányban.
Sőt, a határozott kiállás helyett az RMDSZ kitalált egy egészen különös kormányszerepet: a partnerek nyugtatgatását. Feszült helyzetekben a romániai magyar politikusok az elsők, akik kifejezik teljes és feltétlen csatlakozásukat pártunk és államunk politikájához. Így volt ez a téli bányászjárások idején is. Gondolkozás nélkül elítéltek minden csendháborítót, pedig előbb arra kellett volna felhívni a közfigyelmet, hogy lám, kár volt a Székelyföldre összpontosítani a nagy rend- és csendőrkülönítményeket. És ha ezt a régi folyamatot a kormányzati tevékenység elején nem tudták megállítani, a télen egy kis ügyességgel visszafordíthatták volna. Vagy itt van a közelebbi példa. A román közvéleményben kirobbantották a pánikot, hogy Koszovó után a Székelyföld következik, mire azonnal jött a megnyugtatás az RMDSZ részéről: ó, Erdély helyzete teljesen más, össze sem hasonlítható Koszovóval. Vajon? Erdélyben talán ismeretlen az autonómia felszámolása, az önálló egyetem bezárása, a többségi lakosság betelepítése, a püspökségek, apácazárdák, csendőrkülönítmények és más előretolt helyőrségek létesítése, a kitartó magyarellenes sajtókampány? Koszovóban is így kezdődött. A provokálók talán már túl is tettek a szerbeken. (A válaszreakció elmaradásának okai részletes tanulmány tárgyát képezhetnék.) Tehát ha valaki valóban jót akar az országnak, az nem tereli el a figyelmet a lényegről, hanem határozottan felszólítja kormányzati partnereit, hogy ha nem akarnak jugoszláviai kollégáikra hasonlítani, akkor a hasonló folyamatoknak vessenek véget. Ezzel az alapállással talán a csereháti tűzfészket is ki lehetne oltani, amelyet éppen az RMDSZ kormányszereplése idején raktak máglyaméretűre.
A majdnem fél ötéves tervnyi időszak kormányzási tapasztalatában még számos ilyen lényeges probléma bizonyítja, mennyire lényegtelen már az a szimpla kérdés, hogy bent vagy kint, maradni, vagy kijönni. Aki nem akar kijönni, de dolgozni sem tud vagy nem mer, annak a közvélemény-kutatók biztatása csak annyit ér, mint az együttérzés a kelepcébe került egérkével.

Évtizedünk elején a világ jobb érzésű része keményen elmarasztalta az angol–amerikai imperialistákat azért, mert tétlenül elnézték a jugoszláviai öldöklés első felvonásait, ezzel szemben készségesen megakadályozták Kuvait bekebelezését Irakba. Akkoriban szállóigévé vált, hogy az olajérdek beszél, a humanista szempont ugat.
Most kétségbeesetten tapasztalhatjuk a világ normálisnak tartott közvéleményének megoszlását: egyre többen elítélik a NATO szerbiai beavatkozását. Hangsúlyozzuk: az egészségesnek ismert közvélemény vadhajtása döbbent meg. A bolond lyukakból eregetett ostobaságok nem érnek felkészületlenül. Fel sem kaptuk a fejünket, amikor például egy kolozsvári román iskola szószóló nebulója azt mondta a tévében, hogy minden segítséget megadna a Koszovóból érkező menekült gyermekeknek, akiknek a házát „lebombázta a NATO”. Amilyen a polgármester és pártja, olyan történelmi materializmust tanítanak egyes iskolákban. Viszont elképesztett a Duna tv esti kérdésének meghívottja, aki azt bizonygatta, hogy nagy melléfogás volt a légicsapások elrendelése, amelyekhez, úgymond, nincs is nemzetközi jogi alap. Mások azt vetik a NATO szemére, hogy ha már csendőrködik, miért nem védelmezi meg a kurdokat és a tibetieket is. Nem kellene ál-türelmetlenkedni. Előbb-utóbb minden időszerű munkálatra sor kerülne. De ha ez a hangulatkeltés folytatódik, szó sem lehet kurd és tibeti érdekvédelemről. Sem most, sem a közeljövőben, mert Oroszország és Kína nyugati oldalról megtámogatott tömegnyomása megkötözi az emberjogvédők kezét. Aztán megint kárhoztathatjuk a NATO-t, hogy tétlenül szemléli a világ valamelyik részén felbukkanó etnikai tömegmészárlást.
Most egyetlen dolgot róhatunk fel a világcsendőrnek: hogy nem eléggé erélyes. Ebben a térségben első pillanattól kezdve határozottabban kell fellépni. Tanulmányozhatná például az 1945-ös történelmi mozzanatot, amikor egy akkortájt dicsőséges felszabadítónak nevezett csendőr egyetlen parancsszóval megfékezte a Maniu-gárdisták garázdálkodását. Ez a parancsszó úgy hangzott: kivonulás Észak-Erdélyből! A belügyekbe való akkori beavatkozás morgás nélkül zajlott le, a rendteremtőnek egyetlen lopakodó órájába (csász) se került. Igaz, hogy a megsértett belügyű ország vezetői mindig sokkal óvatosabb duhajok voltak, mint a szomszédos és „baráti” Szerbia politikusai, akik ugyanannak a világrész-csendőrnek a heves rosszallása ellenére a véresbárdos titoizmus idején nem restelltek kilövetni számos román határőrt.
Rendteremtő „precedens” tehát létezik. Az intézményesítésétől tartó, a román érdekeket (tömören: Erdélyt) féltő aggályoskodók NATO-szidalmai még legalább két okból érthetetlenek. 1. Ha Erdély lakosságának döntő többsége mindig román volt, területe szintén ősidőktől fogva román, akkor a fokozott izgalommal csak a birtokjog körüli kétségeket táplálják. 2. Ha szüntelenül rettegnek a nemzeti kisebbségek érdekében történő beavatkozástól, akkor arra engednek következtetni, hogy a kisebbségi jogok biztosításában mégsem szárnyalták túl olyan nagyon a nemzetközi normákat. A mindig rafinált román diplomácia hagyományai most azt diktálnák, hogy a legtisztább lelkiismeret zászlaját lobogtatva a hatalom és az ellenzék egy emberként helyeselje a NATO-beavatkozást. Vajon miért ülnek fordítva a lóra a legnemzetibbnek tartott román pártok? Minden gombaszedő tévedhet, de többnyire csak egyszer.
A különös magatartásnak lehet egy olyan magyarázata is, amely kizárja a véletlenszerűséget: Keletről kaphattak útmutatást. Iliescuék hátsó gondolatában az a programvírus munkálhat, hogy nem lenne kívánatos, ha a NATO felszólítására Ukrajna lemondana szuverenitása egy részéről, és nem szorongatná az ottani románokat (mellesleg éppen nyelvtörvény készül odaát). Egyes köröcskék szerint helyesebb, ha minden állam maga foglalkozik a kisebbségi kérdés állandó és végleges megoldásával, vagyis saját népe hülyítésével.

Mindenki őrizze meg a nyugalmát – intenek kormányoldalról –, a Székelyföld nem Koszovó. És érdekes, össznépi riadalom mégsem tör ki. Talán azért, mert Iliescuék minden erejüket pánikkeltésre fordítják, a nép pedig belefásult „szakértelmükbe”? Ez is egyike lehet a magyarázatoknak, de inkább fogadjuk el Dan Pavel politológus állítását: a környéken albán nép csak egy van. Mások nem merészelnek szembeszállni (el)nyomasztó túlerővel. Sem a székelyföldi magyarok, sem a Timok-völgyi románok.
Az is igaz, hogy az albánokra rákényszerítették a halálmegvetést. Milosevics ördögi agyréme röviden így fest: vagy az albánok szülik tele az egész Szerbiát, vagy ő irtja és üldözi ki őket a térségből. Európában a koszovói albánság a legszaporább nép. A nagyszerb hőzöngők is kényszerhelyzetben vannak. Ha elismernék, hogy az albánok magán- és közösségi tulajdona nem szerb föld, megtagadnák önmagukat. Márpedig ilyen hajlamra senki sem nevelte őket 1848-tól errefelé, hanem inkább olyanra, hogy egyaránt ragaszkodjanak a régi és a szerzett területekhez. Hallga: szomszédos és baráti NATO-országban lakó képviselőik telesírják a Kossuth rádiót, hogy őseik Koszovóból, az őshazából menekültek Magyarországra a törökök elől. Így most már ez is, az is ősi föld… Ilyen történelmi érveket fogadtak el – persze, csak bizonyos esetekben – századunk ún. béketeremtői. Ha ezt a rendezési elvet általánossá tennék, Magyarország határos lehetne Borneóval és Celebesszel.
Romániai polgárháború lehetőségétől nem kell tartani, ezért bátran rámutathatnánk a székelyföldi és a koszovói helyzet közötti hasonlóságokra is. Itt van például a Hargita és Kovászna megyéből elüldözött románok szövetsége, amely éppen városunkban székel. Belgrádban is van egy ilyen típusú szövetség. Tagjai között szerepelnek szép számmal olyanok, akik Tito korábbi betelepítési elképzelését voltak hivatottak teljesíteni, de belefáradtak, könnyen (kultúrzónás kiutalásra) szerzett házukat, ingóságaikat eladták albánoknak (valutáért, mert a koszovói albánok régóta vendégdolgoznak Nyugaton), az Adriai-tenger partján vásároltak mutatós villákat, majd siettek jelentkezni az elüldözöttek szervezetében Belgrádban.
Egy másik hasonlóság a csendőrlaktanyák telepítése. A Székelyföldön is szükségleten felül állomásoztatnak karhatalmistákat. Itt a legalacsonyabb a bűnözési arány – bár némely „kereskedelmi” tévé napestig mutogatja az ellenpéldákat –, mégis ide összpontosítják a legnagyobb rendfenntartó erőket. Mintha ugyanarra készülődnének, mint fegyvertársaik Koszovóban. Pedig a titkosszolgálatok mindenkinél pontosabban tudják, hogy a puliszka nem robban. A Timok-völgyében és a Székelyföldön sem. A puliszkaszindróma ragályos. Úgyszintén a Székelyföldön egyre nagyobb a görögkeleti püspökök és a görög katolikus apácák egy főre eső aránya. Mintha a pápalátogatást a hittérítés tervének túlteljesítésével szeretnék köszönteni.
Milosevicsék kétségbeesett kapkodása el nem fogadható, de érthető. Ellenben miért a sietség a Székelyföldön? Ott, ahol magától is megy a lélekszámcsökkenés? Miért piszkálják a néphangulatot? Bizonyítani akarják a rokon vonásokat a baráti szerb néppel? Meg akarják mutatni a világnak, hogy képesek a provokációra ott is, ahol ennek semmi értelme és haszna?
A sors fintora mutatkozott meg Gavril Dejeu belügyminiszter levitézlésében. Ha nem a székelyföldi csendőrállomány további felduzzasztásával foglalkozik, hanem a Zsil-völgyében építtet csendőrlaktanyát, az állam biztonságát valóban veszélyeztető terrorista előtt nem kellett volna fél országon át hátrálni. Ki tudja, milyen bumeránghatása lehet még annak az igyekezetnek, hogy a Székelyföldet Koszovó képére próbálják formázni? A lakosságból kiválthatják az ellenszegülést: megugrik a népszaporulat, lecsökken az öngyilkosság, megnövekszik a hazavándorlás stb., vagyis bekövetkezik az, amitől állítólag most éjt nappallá téve féltik az országot. A mazochizmust nem tiltja törvény és vallás?

Tehát nem lesz kettős állampolgárság. Martonyi János is megmondta.
Nem is kell. Süssék meg…
De ez csak álzúgolódás. Voltaképpen nem vagyunk megsértődve. Belátjuk, ha „nem tartják célravezetőnek”, akkor tényleg „nem szerepelhet napirenden”.
Vajon csak azért viseljük el könnyedén a valóságra ébresztést, mert most a FIDESZ-től jön, és nem az MSZP-től meg az RMDSZ-től?
A politikai vonzalmat félretéve, van némi lényegbevágó különbség az ábrándozásról való lebeszélés módjában. Emlékeztetnénk rá, hogy tavaly ilyenkor, amikor elhangzott az ötlet, milyen gyermeteg ellenérvekkel próbálták azonnal leszerelni. Hol fogunk katonáskodni, adózni, szavazni? Hát hol? Ott ahol a világ sok millió kettős állampolgára katonáskodik, adózik, szavaz: a lakhelyéhez legközelebb eső őrmesterek, adószedők, választási bizottságok megadják a pontos címet. Miért kellene ezért izgulni? Ezzel szemben a mostani magyar kormányzat egy évi tanakodás után sem állítja, hogy, a kettős állampolgárság képtelenség. Tömeges alkalmazásának következményeit még mindig vizsgálja, miközben más megoldásokat is keres. Mennyire más hozzáállás!
Egyébként tavaly ilyenkor senki sem mondta, hogy márpedig azonnal tessék nekünk elintézni a kettős állampolgárságot. Még nem tudhattuk a magyarországi választások kimenetelét, és az MSZP–SZDSZ koalíció újraválasztása esetén esetleg egy újabb jogkorlátozó lábjegyzetre számíthattunk volna az alapszerződéshez. Tavaly tavasszal a kettős állampolgárság ötletgazdái – a nem kívánt kiszivárogtatás után – csak annyit akartak elérni, hogy választásokig ne kezdődjön el a vita, az össznemzeti érdekek felmérésére valamikor a nyáron kerüljön sor. A magyarországi és a hazai (magyar!) ellendrukkerek azonban szüntelenül pufogtatták ostoba kifogásaikat. Minden igyekezetükkel azon voltak, hogy megnyugtassák a nagy román nemzeti egységért aggodalmaskodó politikusokat, akik a kettős állampolgárság gondolatától idegrohamot kaptak. Tudták ők jól a hisztéria okát, nekik a titkosszolgálatok jelezték, hogy a hirtelen támadó érdekből hány erdélyi és nem erdélyi román tagadná meg készséggel nemzetiségét. (Az egyáltalán nem biztos, hogy valaki egyszerű névváltoztatással világútlevelet nyerne, de a próbálkozás tömegmérete megkérdőjelezné a hosszas, fáradságos, költséges nacionalista nevelés hatékonyságát.)
A kettős állampolgárság történeti monográfiájának szerkesztői egykor majd elcsemegézhetnek azon is, hogy esetenként milyen furcsa a jelenlegi magyar kormányzat vonatkozó állásfoglalásának tálalása. Például a Szabadság március 22-i lapszámában Martonyi János nem tartja célravezetőnek. A cím szerint. Az interjúban erről szó sincs. Sőt, a magyar külügyminiszter kijelenti: a magyar kormány semmiről sem mondott le, a kettős állampolgárság megszerzésének a lehetősége a jelenlegi magyar jogrend része. Martonyi nem a kettős állampolgárságot tartja jogi képtelenségnek, hanem azt az elképzelést, hogy egyetlen törvénnyel nyilvánítsanak magyarnak mindenkit, aki a Kárpát medencében él és magát magyarnak vallja. Ez tényleg nem vezetne célra, mert mit érne különleges státuszával a Magyarország határain kívül élő magyar, ha nem tudná igazolni. A világ egyetlen hatósága sem elégszik meg szóbeli bemutatkozással. Igazoltatáshoz igazolvány kell. Az igazolványt egyénileg kellene kiváltani, mert a csoportos igazolványképet még nem találták ki. Az igazolványt valamely hivatal bocsátaná ki. Az, amelyet a vonatkozó törvény meghatalmaz. Kérvényt kell benyújtani, amelynek vázlatát ugyanaz a törvény írja elő. Ezt mind-mind tartalmaznia kellene annak a törvénynek, amely a Kárpát-medencében élő magyaroknak lehetőséget adna a kettős állampolgársághoz. De Magyarországon már van ilyen törvény, miért kellene még egy? Szükség esetén a régi módosítható. Könnyíthetőek bizonyos feltételek, mások meg szigoríthatóak, nehogy kárpát-medencei magyarnak képzelhesse magát minden ismeretlen elkövető, akinek a káderlapjában messzire virít a zászlólopás, a főtéri gödörásás és sok más foltocska.
Tehát nem lesz kettős állampolgárság, mert már van. Martonyi János is megmondta, csak hát ilyen a tárgyilagosnak nevezett címszerkesztés: elkeni a bizonyos érdekek szempontjából nem kívánatos lényeget.
A dolog pikantériája, hogy olyanoknak is van már két útlevelük, akik a leghevesebben acsarkodnak ellene. Persze nem azért helytelenítik, hogy tőlük vonják vissza, hanem hogy másoknak ne lehessen. Nem szeretik a tolongást.

Tessék mondani, ha kipukkad az autómobilom gumiabroncsa, kicserélhetem a helyszínen a kereket? Talán ez is utcai autójavításnak számít és megbírságolnak érte? Vagy ha szemetes üzemanyag miatt leragadok, felnyithatom-e a motorházfedelet? Avagy gépjárművemet ki kell tolnom a város területéről, túl a tanácsi határozat hatályát jelző táblán?
Hol kezdődik az a fogalom, hogy közterületi autójavítás?
Egyáltalán: kit bosszanthat néhány autóbütykölő az ezer koldus és a főtéri gödör városában?
De hagyjuk a tanácstalanságot jelző kérdéseket. A városi tanácsnak a település, úgymond, civilizált ábrázatát féltő határozata azon a héten született, amikor az árfolyamzuhanás miatt közelképbe került az ukrajnai életszínvonal, és ezentúl kizárólag az újgazdagoknak jut autómosodára. Ez a rendelet csak a szerényebb anyagiakkal rendelkező autótulajdonosokat sújtja, de mások se kárörvendezhetnek. Hasonló intézkedéseivel a polgármesteri hivatal általában sújtja a bőrtulajdonosokat. Mindazokat, akikről még nem nyúzott le hét bőrt. És ehhez a tanács készségesen asszisztál. A szegényebb háztulajdonosokra például pénzbüntetés vár, ha nincs lehetőségük a kerítés megjavítására vagy a tűzfal levakolására. A kerékpár- és szekértulajdonosok zaklatásával is foglalkozik a városháza, utánozva a pénzügyi kormányzat adópolitikáját.
Persze, sokkal könnyebb adókból és bírságokból, mint valós szükségletet fedező szolgáltatásokból biztosítani azokat a pénzalapokat, amelyek a gyorsan széttöredező macskaszem-gyártók zsebébe vándorolnak...
Pontosan ilyen megszorító intézkedések hiányzanak a havi 20 dolláros jövedelemtávlathoz! Csak így tovább, a közelgő választásokig! Könnyen megeshet, hogy a választópolgárok azt mondják: az élet elviselhetőbb lesz polgármesteri hivatal és helyi tanács nélkül.

Tízévnyi steril vergődés közben rájöhettünk, hogy az ellenfél bírálata a legnagyobb oktalanság. Itt van például a kolozsvári polgármester, annak a pártnak a főtitkára, amely nagy elődjéhez hasonlóan pályázik az illegalitásra, na, hogy is hívják…, nem ugrik be a neve. Nevezhetnénk ismeretlen elkövetőnek, ezt az ötletet éppen ő szabadalmaztatta. Nem is a neve vagy a megnevezése a fontos, hanem a jelenség: minél többet bíráltuk, annál népszerűbb lett, hívei annál elvakultabban választották újra – ha a pártjában nem is, legalább a városában. Illetve: a városban.
Most, hogy újra közeledik a nagy demokratikus cirkusz, óvakodnunk kellene a meggondolatlan ellenkampánytól. Valószínű, hogy hozzájárulásunk nélkül is megint megválasztják, mert minden nép testhezálló vezetőt érdemel. Különben derűsebben is fogadhatjuk a jobb sorsra érdemes város újabb tragédiáját. Ha egy ilyen polgármester és egy ilyen (parlamenti!) párt főtitkára gátlástalanul garázdálkodhat, az jó hivatkozási alap lehet sérelmeink szemléltetésére. Milyen könnyű dolgunk van, ha valaki akár belföldön, akár külföldön kételkedve megkérdezi: voltaképpen miért állítjuk, hogy nem lehet jó a közérzetünk saját szülőföldünkön? Csak rámutatunk az ismeretlen elkövetőre, és kész a meggyőzőmunka. Még képszöveget sem kell mellékelni hozzá. Hát nem sokkal jobb egy ilyen bevallottan rosszindulatú ellenség, mint egy kormányszövetséges, aki multikulturális fűt-fát ígérget, majd a hátunk mögött cinkosan összekacsint az ismeretlen elkövetővel?
Jó szolgálatait persze csak akkor vehetjük igénybe, ha akadnak érdeklődők, akik akár együtt érzően, akár kétkedően időnként megkérdezik: ugyan mi a bajunk? De ha nincs érdeklődés? Ha hiábavaló a mutogatás, mert a képernyőn egyetlen állókép látható? (Arra a képernyőre gondolunk, amelyen nemzetközileg monitorizálják a kisebbségi jogok betartását, a szünetjelző állóképen pedig éppen bent vagyunk a kormányban és önelégülten vigyorgunk.) Szóval ide akartunk kilyukadni: az ismeretlen elkövetőt csakis leleplezni szabad, bírálni nem. Bírálni azt kell, aki miatt a jogcsorbítót nem lehet leleplezni.
Mi több, a választási kampány közeledtével az ismeretlen elkövető egyre több olyan cselekményre ragadtatja magát, amelyért dicsérni kell. Nemrégiben kitalálta ezt a hajszát a brassói feljelentéssel az ismeretlen elkövető ellen. Óriási! Hogy nem jutott a mi jogászaink eszébe? Miért nem őt hívatták tanúként az ügyész elé, miután egy kolozsvári tömeggyűlésen ismeretlen fasiszták tömeges politikai kicsinálásokat helyeztek kilátásba? Könnyen meglehet, hogy az RMDSZ feljelentését az ügyész nem vette volna komolyan, és a kormánypartner igazságügy-miniszter is hülyeségnek tekinti. De akkor a brassói bohóckodásról sem nyilatkozhatott volna úgy, hogy a „tanúk” meghurcolása teljesen normális jogi eljárás, és különben is meg van kötve a keze. (Érdekes különben, hogy az igazságügy-miniszternek is szelektíven van megkötve a keze, amikor magyarok érdekében kellene közbelépni.) Bírálni tehát azokat kell, akik idestova tíz éve szűk körben forognak, mint macska a farka körül, semmi újat nem találnak ki.
A kolozsvári polgármestert és pártfőtitkárt dicsérni kell. El kell ismerni: olyasmit talált ki, amivel lepipálta legjobb jogászainkat, ugyanakkor azokat is, akik a legőszintébben aggódnak az RMDSZ egységéért. Az ismeretlen elkövetőnek azokat is sikerült meggyőznie az alsócsernátoni összejövetel törvényességéről, jogosságáról, akik nemrégiben még szakadársággal bélyegezték meg a részvevőket.
Nincs kizárva, hogy a legközelebbi fórumon az RMDSZ több vezetője vesz részt. Szolidaritásból és bátorságból.
Ha az ismeretlen elkövető így folytatja választási kampányát, több magyar szavazópolgár kedvencévé válik. Sok évre!

Napok óta az Országos Audiovizuális Tanács különös határozatán rágódunk. Hogyan vélekedik a zavarosba hajított újabb botránykőről az egyik érintett, Csép Sándor, a kolozsvári tévéstúdió főszerkesztő-helyettese, a magyar szerkesztőség vezetője?
– Lefordítható műsorainkat eddig is lefordítottuk. Érthetetlen, hogy miért kellett kötelezővé tenni egy olajozottan működő gyakorlatot! A romániai magyar televíziózás esetében jognak és lehetőségnek tekintem a feliratozást, mert így a magyar közönségnek sugárzott műsorral eljut a magyar kisebbség véleménye az érdeklődő többséghez, mégpedig ugyanazon a csatornán, amelyen esetenként homlokegyenest másként vagy más megközelítésben vetődnek fel a problémák. A kolozsvári tévéstúdió eddig sem árult zsákbamacskát, még olyan kényes témában sem, amilyen a Szőcs István szövegével készült történelemszemléleti anyag volt. Amiért utóbb meg is büntettek. Igaz, csak szóbeli figyelmeztetéssel, és csak azért, mert adás előtt nem néztem meg. Ha nem sugározzuk román feliratozással, valóságos rágalomhadjárat indult volna ellenünk, így azonban a vitathatatlan történelmi tényeket nem lehetett elítélni. A feliratozás tehát bennünket megvéd a félremagyarázásoktól, ezért akkor sem mondanánk le róla, ha nem írná elő törvény vagy belső határozat. Az élő tévéadások és a rádióműsorok fordítása azonban szakmai és műszaki képtelenség, abszurdum, ebből látszik, hogy a rendelet indulatból született, anélkül, hogy valaki végiggondolta volna.
– A tanács egyik tagja nem hivatalos nyilatkozatában azt állította, hogy a határozat nem a hazai kisebbségi adásokra vonatkozik. Akkor mi lehetett a célpont?
– Mint derült égből a villám, úgy jött ez a határozat a múlt hét közepén, még nem próbáltuk minden oldaláról boncolgatni. De ha valóban nem rajtunk akartak volna szorítani, akkor szólnak az RMDSZ-nek, hogy álljon meg a menet, ne tiltakozzon, vagy értesítették volna a kábeltévéseket, hogy ne merészeljenek idegen nyelvű műholdcsatornákkal foglalkozni. Inkább azt hiszem, hogy az Országos Audiovizuális Tanács visszakozik. Valamit akart, és látja, hogy nem megy. Magyari Lajos, aki tagja ennek a tanácsnak, azt mondta, hogy hát ott valaki felvetette, nem is bocsátották vitára, aztán megszavazták…
– Hogyan születhet egy ilyen ellentmondásos határozat a legérintettebb kisebbség képviselőjének jelenlétében, anélkül, hogy az illető riadót fújna?
– Én ettől a tanácstól sok jót nem várok. Az antennaelosztási tárgyalásokon megmutatkozott, kiket részesít előnyben. Például az Antena 1 tévéstúdiót. Ki tudja, milyen módszerekkel visznek át bizonyos határozatokat? Ami a képviseletünket illeti: nekem semmi bajom Magyari Lajossal, az utóbbi tíz évben egyszer találkoztam vele, nem tudom, hogyan tevékenykedik, hogyan látja el a feladatát. Nekem az RMDSZ vezetőségével van bajom: ha elégedetlenek vele, ha mindenfelé hangoztatják, hogy nem megfelelő, miért nem tesznek oda mást?
– Hogyan reagálna egy másik kormánykoalíciós párt, például a Demokrata Párt, ha ilyenszerű sérelem érné?
– Óriási lenne a botrány! Mi ezzel szemben egy ideig tiltakozunk, aztán abba is belefáradunk. A műsoridő csonkítása miatt a bukaresti szerkesztőség és a kolozsvári is többször tiltakozott, teljesen eredménytelenül. Pedig a kolozsvári stúdió úgy indult, hogy nemcsak a szervezésben, hanem a műszaki eszközök beszerzésében a magyar szerkesztőség járt az élen, magyarországi akusztikai gyáraktól szereztük be a felszerelést, meg Fischer István hajdani kollégánk Németországból hatalmas adományt hozott, amiből 5–6 teherautónyi videokamera, keverőpult és sok más eszköz itt maradt Kolozsváron, és akkor mi úgy indultunk az első napokban, hogy fele-fele arányban használtuk ki az adásidőt. Később alakult ki egy 45–55, majd 33–66 százalékos időmegosztás. Az erdélyi lakossági arányt figyelembe véve, ez még méltányosnak volt mondható. A területi stúdió adásidejéből azonban különböző megokolásokkal kezdtek lecsipegetni. Egyszer választási kampányra, máskor más rendkívüli eseményre hivatkoztak. Aztán a román területi adás visszakapta a maga korábbi műsoridejét, mi meg maradtunk a csökkentett időkerettel. Így jutottunk el a 17 százalékig. Most, amióta kormányon vagyunk, nagy nehezen visszatornásztuk magunkat 25 százalékra, de szombaton és vasárnap nem juthatunk szóhoz, pedig ezek a műsorok lennének a legnézettebbek, a hirdetők is ezekre a napokra fizetnek szívesebben. És ez a jelenség általános, belefáradunk az iszapbirkózásba, így történik az egyházi és közösségi ingatlanokkal, az egyetemmel. Már szinte örvendeztünk annak a tizenhetes listának is, pedig az elorzott javaknak mindössze egyetlen százalékát tartalmazza, és még annak a visszaszolgáltatását is megakadályozzák. Úgy látszik, tudatos taktika a meddő küzdelembe való hajszolás, amelyben a Országos Audiovizuális Tanács különös határozata csak egy apró mozzanat.