Nits Árpád

Kedves tördelőszerkesztők! Az alábbi beszámolót előszedésben, kiugrató betűtípussal őrizzétek alkalomadtáig. Ne járjunk úgy, mint a hatodik bányászjárásnál, hogy divatjamúltnak vélt kifejezéseket kellett keresgélnünk lapzártakor.
Szép tavaszi (nyári, őszi, téli) napra ébredt Petrozsény, amikor megjött a hír, hogy Miron Cozmát takarékossági okokból elköltöztették abból a zárkából, amelyet pártelnöke (C. V. T.) és pártfőtitkára (Gh. F.) az államfőnek szemelt ki. A bányászok természetesen azonnal elindultak Bukarestbe, de most még titkosabb szervezési keretet biztosítottak az akciónak. Senki semgyanította, mi készül, amikor a mintegy több autóbusz és személygépkocsi nekivágott a Völgynek. A járművek számában ellentmondóak az adatok, az azonban biztos, hogy mintegynél többet nem vehettek igénybe, ugyanis a hatodik bányászjárásnál a többit a rendőrök pozdorjává törték.
A Zsil völgykatlanának déli kijáratánál váratlanul Temesvár felé fordultak, mire a közlekedési miniszter azonnal leállította a forgalmat a Mangalia–Bukarest vasútszakaszon, hogy elvágjaannak a bányászcsoportnak az útját, amely esetleg erről közelítené meg a fővárost. Az újságírók azonban a hírszerzőket megelőzve nemsokára jelezték, hogy a bányászok a fogarasi műútonpróbálkoznak a sínek lefektetésével. Könnyűszerrel félretolták az évek óta ott ragadt járműveket, lapzártakor már az alagútban lévő jégbarlangon igyekeznek áthatolni (ha a hetedik bányászjárás a július 17–30. közötti nyárra esik, a mondat második fele törlendő).
A rendfenntartó erők ez alkalommal még szigorúbban titokban tartották a barikád felállításának idejét és helyszínét, azt maguk a rendőrök sem tudták. Így annak a rendőr őrnagynak, aki az utolsó pillanatban vette észre, hogy nem a hivatalosan felállított torlaszban foglalt el hadállást, fogalma sincs, mivel törték el a lábát.
Később, amikor mindenki azt kezdte hinni, hogy CD-lemezről ismétlik a történelmet, hirtelen előbukkant a sötét éjből a csendőrtorlasz. A pajzsos katonák szétkergették a bányászokat, majd eltöprengtek azon, hogyan tegyék mozgásképtelenné a járműveket. Három lehetőség kínálkozott: 1., a gumiabroncsok kiszúrása, amellyel Miron Cozma következő költöztetéséig munkát adtak volna az autószerelőknek, 2. az ablakok bezúzása, a belső kényelmi berendezések teljes felszámolása, a Fakaruszoknál a fapadok összetörése, lásd a hatodik bányászjárást, 3. a járművekfelgyújtása. Az utóbbit választották. Logikus, nem? Rendőrlogikus: ha az ötödik bányászjáráskor az adófizetők pénzén vásárolt rendőrkocsikban esett kár, most fizesse meg ugyanaz az adófizető a munkásszállító buszokat, a bányászkülönítménybe gyanús módon bekeveredett mentőkocsikat és a bebiztosított személygépkocsikat. Ha lúd, legyen kövér.
Természetesen azonnal megkezdődött a latolgatás, hogy az újabb véres események mennyiben befolyásolják az ország nemzetközi megítélését. Mint várható volt, olyan vélemény is elhangzott, hogy a bányászok újabb megmozdulása direkt jót tett, mert a világ előtt bebizonyította a jogállam erőteljességét, azt, hogy ebben az országban bármikor át lehet költöztetni egy elítéltet egyikcellából a másikba.
A hetedik bányászjáráskor is elemükben érezték magukat a tévésómanok, megint nap- és éjhosszat sopánkodtak a kamerák előtt, hogy nahát, hogy mik vannak stb. Vajon nem éppen ők buzdítják a bányászokat újabb és újabb járásokra?
(Bármennyire kacérkodik velünk ez a gyanúlehetőség, hessegessük el. Ők mindig találnak zaftos témát. Emlékeztetnénk arra, hogy az ötödik és a hatodik bányászjárás közötti uborkaszezonban egy ilyen állandó „elemző”, Bogdan Teodorescu mivel próbálta sarokba szorítani a frissiben miniszteri hivatalba iktatott Eckstein-Kovács Pétert. Azzal, hogy az RMDSZ miért nem tiltakozott, amikor külföldi tévések magyar áldozatnak tüntették fel Cofariut, miért nem tisztázta a román tisztességen esett foltot. Teodorescunak még mindig Cofariu fáj, nem az 1990. márciusi marosvásárhelyi pogrom hat magyar áldozata, nem az, hogy Cofariut éppen úgy terrorakcióra mozgósították, mint a Zsil-völgyi bányászokat, és hogy ha ezek a megmozdulások a háttérben meghúzódó erők felelősségre vonása nélkül többször megismétlődhetnek, azok olyan nyomot hagynak az ország megítélésén, amelyet az RMDSZ mindennapi hűségeskűvel sem képes közömbösíteni.)
A legutóbbi – egyesek szerint szintén legutolsó –, a hetedik bányászjárásnak látszólag nem volt vezéregyénisége, ugyanis, mint említettük, Miron Cozmát éppen lefoglalta a költözés. Akkor hát ki vagy kik mozgatták katonás fegyelemmel a tömeget? Talán éppen azok, akik korábban Miron Cozmát ösztökélték. A hatodik bányászjáráskor is megfigyelték, hogy amikor a hírhedt bányászvezér már szinte beletörődött az ítéletbe és megpróbálta lefújni az akciót, valaki szűkebb környezetéből úgy oldalba bökte, hogy elakadt a lélegzete. Ilyesmi 1991 szeptemberében is megtörtént. A băneasai állomáson már összegyűlt és bevagonírozásra váró bányászokat Miron Cozma csak azután hajtotta megint csatarendbe, miután haditanácsából többen határozottan meglökdösték, hogy csak úgy lődörgött a bányászsisak a fején. Ezeket a „bányászokat”, akik úgy ismerték Bukarestet, mint a valódi bányászok a tárnákat, nem ártana megkeresni. Hogy ne lehessen nyolcadik bányászjárás.

Kétségbeesetten kapkodik a kisemberek zsebéhez a kormány. A pénzügyminiszter vagy nem tud számolni, vagy nem akarja látni az adóterhek növelésének végeredményét. Pedig roppant egyszerű a képlet. Az egyik napról a másikra tengődés nem azt jelenti, hogy az átlagpolgár hónap végén megmaradt pénzével takarékpénztárba, esetleg, ha mazochista, csődszagú bankba igyekszik, netán luxuscikkek boltjába szalad. Az ilyen pénzeket tényleg el lehetne vonni, azokból minden különösebb társadalmi megrázkódtatás nélkül készíttethetne Băsescu érdekfeszítő útszéli táblákat, vagy a bányásztiszteseket táplálhatnák fel legközelebbi rendőrveréshez és vezérüket Görögországban nyaraltathatnák. Esetleg tovább növelhetnék a magas rangú állami tisztségviselők jövedelmét, hogy miközben a nép életminőségének romlásán töprengenek, ne legyen gondjuk a piszkos anyagiakkal.
(Bár nemcsak a parlamenti tagokra gondolunk, a magas rangúak jövedelméről óhatatlanul eszünkbe jut C. V. T. Vajon arra a hónapra is megkapja fizetését, amikor nem léphet be a szenátus gyűléstermébe? Mert ha egy hivatásos sofőr vezetői jogosítványát felfüggesztik, akkor az illető arra az időszakra nem kap sofőri fizetést. Ha szerencséje van, odateszik sepregetni a garázsba segédmunkási fizetségért. A szenátusban van elég takarítónő?)
A bérből és kisvállalkozásból élők számottevő többségének már rég nincs felesleges pénze. Ha kotorásznak a zsebében, akkor a létfenntartásához nélkülözhetetlen javak beszerzési lehetőségét korlátozzák. Annak a polgárnak pedig, aki nem kíván koplalni, egészségileg tartósan károsodni, nem marad más lehetősége, minthogy teljesen bizonytalan időre elhalasztja a közszolgáltatások fizetését. Eladósodása hamarosan az áram-, a gáz-, a vízszolgáltatás megszakításához, vagyonelkobzáshoz, kilakoltatáshoz vezet. Ebben biztosak lehetünk. A kisemberen a kormány kíméletlenül behajtja adósságát, szemben a nagymenőkkel, akiknek „bidermájer” vitrinjeihez milliárdos sikkasztások behajtásáért sem merészel hozzányúlni. Hát még az itthon vagy külföldön kacsalábra állított palotákhoz!
A hajléktalanná nyomorított kisember majd beláthatatlan ideig nem fizet lakásadót, nem vásárol 1 dolláros benzint, amiben maholnap 2 dollár lesz adótartalom, tehát nem járul hozzá az ország fizetőképességét megőrizni szándékozó költségvetéshez. Akkor lesz aztán mérlegegyensúly!
Nem tudná a kormány, hol található pénz? Nem sejtené, hogy a vagyonadó kivetésével sokkal könnyebben betömné a költségvetés fekete lyukait? Ne halmozzuk a szónoki kérdéseket. Titkosrendőrségi jelentések nélkül is lehetne annyira okos az a 15 ezer szakértő. Ez nem vicc! De sajnos egyre bizonyosabb, hogy az ebül szerzett vagyonok gazdáival a többségi koalíció nem akar ujjat húzni. Mint ahogy a parlamenti mentelmi jog helyes alkalmazását sem akarja bevezetni. Vagy az 1989 decemberi vérengzés, középület-rombolás, álterrorista műgéppuska-kelepelés, egyéb nép- és világbutító disznóság kezdeményezőit sem meri felelősségre vonni, mi több, szeretne velük megbékülni társadalmilag (lásd a belügyminiszter amnesztia-kezdeményezését.)
Ennek a kormánynak – és vele együtt a koalíciónak – az a legnagyobb bűne, hogy gyáva. Szüntelenül az a közmondás lebeg a szeme előtt, hogy ma rajtad, holnap rajtam, vagyis kockafordultával nehogy őt mentesítse mentelmi jogától a mostani ellenzék és elővegye vagyonáért és azért, mert néhány rendőr ellenszegült a bányászkülönítményeseknek, amikor azok megpróbáltak új gazdasági világrendet teremteni Romániában.
Ez a félelem teljesen indokolatlan. Ugyanis minél gyámoltalanabb a mostani koalíció, annál biztosabb, hogy a következő választáskor a jelenlegi ellenzék kerül hatalomra. És az majd nem fogja értékelni a kesztyűs kéz politikáját. Nincs érzéke a jóérzéshez. Ha visszatérhet a hatalomhoz, a baloldal elbizakodva, vérszemet kapva lát majd neki politikai ellenfelei kigitteléséhez, függetlenül attól, hogy ehhez most megteremtik-e számára a törvényes kereteket, vagy sem. Az egyik pártvezér régóta nyíltan fenyegetőzik államosítással – főleg a minimális magyar vagyon elkobzásával –, pedig éppen rajta és társain kellett volna már rég elkezdeni a vagyoneredet számonkérését. A szálak elvezethettek volna azokhoz a folyószámlákhoz, amelyek Románia népének 1989 előtti éheztetéséből duzzadtak fel, és úgy most a parlament nem költségvetési hiányról vitatkozna, hanem arról, hogy ki lopta el időközben a Dâmbovitából a tej és a méz egy részét.
A jelenlegi kormánykoalíció félénksége egyetlen esetben lenne indokolt: ha pártjai vezető személyiségeinek is lenne takargatnivalója. Hát erre mit mondhatunk? Szabaduljanak meg tőlük. Az ebül szerzett vagyontól, vagy ha ahhoz makacsul ragaszkodnak gazdáik, akkor az illető párttagoktól. Más kiút nincs. Takarítani csak az képes, aki tiszta.

Budapestre érkezésekor Radu Vasile azt mondta, hogy ezután Magyarországnak még világosabban jeleznie kell támogatási készségét Romániával szemben.
Vajon miért? Miből adódik ez a kötelezettség? Próbáljuk meg kitalálni.
Talán a jólneveltség szabályaiból? Lehet benne valami. A parti szemlélő elemi kötelessége bedobni egy mentőövet a fuldoklónak. Vagy: a csúcshoz közeledő hegymászó képéről az illemtanzsebkönyvek szerint lesülhet a bőr, ha nem lök vissza egy hágcsót annak, aki a szakadékban ragadt. Ilyenkor nem illik firtatni a bajba jutás okait. Általában. De mit mond az illemszabály arra az esetre, ha valaki főleg azért csöppent saját zavarosába vagy csúszott hullámvölgyébe, mert a nagy lehetőségek évtizedében több energiát fordított a mások elleni áskálódásra, mint saját felemelkedésére? Az áskálódás alatt éppen a magyarellenességet értjük, kezdve azzal, hogy 1989 decemberében a magyar segélycsomagokban fegyvereket véltek látni, majd a legképtelenebb alkalommal a magyar irredentizmus veszélyével ijesztgették a románságot, egészen addig, hogy új módszerekkel folytatták a Székelyföld kolonizálását. Az is a képletbe tartozik, hogy Kolozsváron gátlástalanul kibontakozhatott egy aknamunkás, és a Mátyás-szobor előtti futóárkot két év alatt a demokratikusnak nevezett hatalom sem tömte be.
A Magyarországra vonatkozó kötelezettség másik forrása a Romániában élő jelentős számú magyar kisebbség lehet. Magyarán: ha a magyar kormány jót akar nekünk, ne kukoricázzon. Ez is lehet egy előre megfontolt hátsó gondolat. És már nem is olyan sértő. Nem először érezzük magunkat túszoknak, belefásultunk a szerepbe.
Azt éppen nem állíthatjuk, hogy számunkra teljesen közömbös a budapesti kormány reagálása a román kormányfő felszólítására. Gondoljuk meg, hogy a váltságdíj kerek perec megtagadását rendszerint a túszok azonnali kivégezése követi, míg ellenkező esetben van némi esély a helyzet jobbra fordulására. Általában. De a romániai magyar túszok sorsát a csíkszeredai jégkorongozók példája szemlélteti, akik akkor is megkapják a bukaresti közönség ultrasovén üvöltözését, ha nyernek, és akkor is, ha veszítenek. A 80 évnyi kisebbségi létben többször bebizonyosodott, hogy amikor Magyarország barátságtalan gesztust tett Romániával szemben, akkor a magyar kisebbség szorongatása erősödött, amikor pedig a magyar kormány udvariaskodott, a szorítás akkor sem csökkent.
A magyar–román kapcsolat, pontosabban a Magyarország–Románia kapcsolat az utóbbi időben különösképpen kedvezően alakul, ezt világszerte elismerik, mérvadó román politikusok sem tagadják, és a romániai magyar kisebbség körüli hurok ebben a rendkívüli helyzetben sem lazult. Sőt, a cinizmus láncszemei tarkítják. Ilyennek tekinthetjük Radu Vasile budapesti kijelentését, hogy a Petőfi–Schiller kitalálmány akár 24 óra alatt létrejöhetne, ha háromnyelvű lenne. Miért? Szükség van egy újabb román rektori székre? Ahonnan egy újabb Marga-karrier elindulhat? Nincs elég? Akkor az egyetemet nevezzék el egy harmadik nagy költőről, például Păunescuról. A Petőfi–Schiller amúgy is csak ürügy volt a kormányban maradásra, azt a szerepet eljátszotta, hagyják békén elszenderedni. Ha a román kormány – benne az RMDSZ-szel – bizonyítani akarja, hogy Magyarországnak érdemes támogatnia Románia euroatlanti betagolódását, akkor állítsa helyre a Bolyai-egyetemet. (Hogy a lakossági hangulat ezt nem teszi lehetővé? Ugyan! A lakosság hangulatát a politikusok hangolják.)
Hosszas tapasztalat bizonyítja, hogy a román politika olyan, mint a szélhámos kofa: elveszi a megalkudott árat, aztán úgy tesz, mintha a portéka is őt illetné meg. Így járt vele az RMDSZ is, amikor belépett a kormányba. Igaz, naivságból vagy makacsságból elkövette azt a könnyelműséget, hogy nem is alkudozott, hanem kedvező nemzetközi hírverést, monitorizálási mentességet és minden tőle telhetőt megelőlegezett, aztán várta az ellenszolgáltatást. Megkapta. Többek között a 17-esnek nevezett vagyon-visszaszolgáltatási kormányhatározat formájában, amelynek egyik pontja az ingatlanbitorlók jóindulatától teszi függővé az igazságtételt. Vagyis nesze semmi, fogd meg jól. Állítólag e kitétel nélkül a kormányban nem szavazták volna meg a határozatot. De ezzel a megkötéssel miért kellett elfogadtatni? Csak hogy lássa a világ, milyen fontos tényezők vagyunk a kormányban? Vagy látszódjon, hogy valamit dolgozunk a kormányban?
A magyar kormányt természetesen nem befolyásolhatják ezek a keserű tapasztalatok, hanem a legjobb belátása szerint fog válaszolni a román miniszterelnök felszólítására. A diplomáciában nem lehet ilyen kemény szavakat használni, mint kofa, szakadék, áskálódás, meg Petőfi–Schiller-ürügy. Olyan nagyon magas szinteken furfangot is értékelhetnek magasztosan nemes szándékból fakadó közeledési gesztusnak, méltathatják az RMDSZ kormányszereplését, elnézően felülkerekedhetnek a 17-es vagyonlistába bepottyantott kakukktojáson. De ebben a nyakatekert nyelvezetben is van megfelelője annak a piaci kifejezésnek, hogy hoci, nesze. (Szószedet román tolmácsok számára: adă si na.) Egyik kézzel már fogni kell a Bolyai-egyetem újraalapítási oklevelét, a romániai magyar közösségi vagyon visszaszolgáltatásának fondorlatmentes határozatát, a másikkal pedig az euroatlanti betagolódási támogatást. De erősen ám, mert a rászedés veszélye az utolsó pillanatig fennáll.

Létszámukat tekintve a nemzeti kisebbségek kétféle kritikus értéket vehetnek fel. Az egyik a minimális kritikus érték, amely olyankor fordul elő, ha körbeudvarolható területen az adott kisebbségből mindössze egy fordul elő. Akkor sincs szaporulat, ha kettő vagy több van belőle, de mind egyneműek. Vagy nem éppen egyneműek, de mást szeretnek. Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni, hanem például arra az egyre divatosabb esetre, hogy a lányok lányokhoz, a fiúk pedig fiúkhoz vonzódnak. Ennek a kisebbségnek hamarosan nem lesz hivatalból kiszemelt és kinevezett parlamenti képviselője.
A maximális kritikus érték az, amikor egy nemzeti kisebbség létszáma olyan nagy, hogy a hozzá tartozó személyek állandóan szem előtt és láb alatt vannak, vagyis többségi érzéki csalódás szerint akadályozzák a haladást. Ez még akkor is szerfelett bosszantó, ha a többség éppen hátrafelé akar haladni, tovább a szakadékba.
A két kritikus érték közötti kisebbségek akár a világ végezetéig háborítatlanul elélhetnek, kivéve ha nem túlságosan hajlamosak a meggazdagodásra vagy a műszaki találékonyságra. Akkor éppen olyan soknak látszanak, mintha maximális kritikus tömegűek lennének, ezért első adandó alkalommal megszabadulnak tőlük. Például eladják őket. A kis létszámú és szerény kisebbségek Romániában is évszázadokon keresztül észrevétlenül meghúzhatták magukat. Az 1918 előtti Romániáról a legtárgyilagosabb történészek és néprajzosok nemrég még úgy tudták, hogy teljesen homogén román lakossága volt, csak nemrég derült ki, hogy 17 nemzetiség egyhuzamban része volt a fejedelemségeknek. Nekik létszámukból adódóan könnyű volt bújócskázni, ráadásul még furfangoskodtak is. A Bukaresttől délre fekvő szerb nevű falvak lakosai például egymás között bolgárul beszéltek, ha idegen kérdezte nemzetiségüket, akkor magától értetődően vágták rá, hogy románok, falujuk nevének firtatására pedig azt mondták, hogy Szerbiából származtak el valamikor nagyon régen. A Romániában maradt bolgárok jól tudták, hogy a többségi lakosság időnként háborúzott Bulgáriával, de Szerbiával nem, hát a falunevet villámhárítónak találták ki.
A történelem során megszámlálhatatlan példa van arra, hogy a maximális kritikus tömegű vagy annak látszó kisebbség jelentős részét javaiból kiforgatták, meglincselték, elhurcolták, de arra alig akad példa, hogy egy szocialista káderes vagy kapitalista vállalkozó megtagadta volna egy munkára jelentkező alkalmazását, mert az ilyen vagy olyan kisebb nemzetiséghez tartozik.
Mostanában a maximális kritikus tömegű kisebbségre még inkább rájár a rúd. Eltűnt a gondoskodó állam, amely mindenkinek biztosította a munkahelyhez való jogát. Ez ugyan néha tréfás formát öltött, például ha a magyar–orosz szakos végzettet Botosani-ba helyezte ki, ahol nem tanítottak magyart. Oroszt meg azért sem! De legalább az illető nem került az iskolapadból egyenesen az utcára. Sőt, ha maga választotta a munkanélküliséget, még meg is büntették. Most viszont egyre gyakrabban lehet hallani olyan eseteket, hogy a munkára jelentkező magyaros neve láttán abbamarad a kérdezősködés. Képességeire nem kíváncsiak. Aki itteni életre neveli csemetéjét, gondolkodóba esik: vajon érdemes-e magyar iskolába járatni a gyermeket? Vajon nem fest előnyösebben a jelentkező, ha román iskola bizonyítványát lobogtatja? Ezzel nem akarjuk felmenteni azokat, akik kishitűségből, reménytelenségből hátat fordítanak a kisebbségi intézményeknek, de ez a szomorú valóság: a 90 évnyi kisebbségi lét során még nem volt ilyen öncsonkító évtized, mint a mostani. Ezalatt számolódott fel egyik erdélyi megyében az utolsó magyar osztály, ezalatt vált divattá a magyar gyerekek ingáztatása szomszédos román falvak iskolájába. Egyházi nyilvántartási adatok szerint a kapitalizmus újjáépítésének kezdetétől jóval többen menekülnek a vegyes házasság spanyolfala mögé. Régebben is volt ilyen tendencia, de az érdekházasságnak ezt a formáját inkább a magasabb beosztásúak gyakorolták, azzal a leplezetlen szándékkal, hogy lojalitásukkal kérkedjenek. Most már a segédmunkás is szükségét érzi bebiztosításának.
A szerb nevű falvakban élő, magukat románoknak valló bolgárok, akik Bukarest piacain egymás között csak akkor beszéltek anyanyelvükön, ha legalább tízméteres körzetben nem láttak többségi vásárlót, 1989 után az elsők között kezdték újra vállalni nemzetiségüket. Viszont a szem előtt és láb alatt lévő nemzeti kisebbségből menekülő egyedek rendszerint véglegesen szakítanak múltjukkal, családfájukkal. Elfelejtik Petőfit, hogy hitelesebben fújják Eminescut, nehogy hanglejtésükről következtetni lehessen származásukra.
A maximális kritikus tömegben élő kisebbség egyedeinek menekülési ösztöne, magyarán önfeladása, eddig is működött, de most ijesztően felerősödött. Ebben jelentős része van az évtizednyi steril politizálásnak, amelynek jellemzője a legkisebb ellenállás útvonalának kiválasztása a legnagyobb lehetőségek sokaságából. Ennek a stratégiának tulajdoníthatóan – és magyarországi MSZP–SZDSZ segédlettel – pattant ki a „tudományos szociologikus” felismerés, hogy a Bolyai-egyetem nem is kell. Akkor mi szükség lenne középfokú oktatásra? Hogy zsákutcába juttassa fiataljainkat? A felvételizőknek frászuk van attól a „világon egyedülálló jogtól”, hogy anyanyelven vizsgázhatnak. Úgy érzik, a dolgozatokat fordító tanárok lepontozzák őket. Ha így van, ez a jelenség is a maximális kritikus tömegű kisebbség egyedének sajátos viselkedéstanát szemlélteti. (És lehet benne valami, ha az egyetemeken lakossági arányszám alatti a magyar hallgatók aránya.) Ha már itt tartunk, azt is érdekes lenne felmérni, hány magyart alkalmaznak a magyar vállalkozók. Vajon nem esnek át a ló biztonságosabbik oldalára azért, hogy a hely- és adóhatóságok jobb szemmel nézzék őket?
Hogy mi lesz ennek a végeredménye? A kritikus tömeg lemorzsolódásával megszűnik a fájdalmas folyamat. Majd ha a romániai magyarok annyian maradnak, mint a parlamenti „egykézők” (kivéve a romákat, akik csupán szervezési okokból képtelenek kritikus tömegként szavazni), akkor nyugodtan eléldegélhetnek a világ végezetéig. Őket sem fogja háborgatni senki, egyke-képviselőjüket szakértőnek kijáró tisztelet övezi majd, esetleg mint Vosganiant, a behízelgés nagymesterét, aki a törökországi örmények érdekét is semmibe véve hadakozik a kollektív jogok ellen. Az átváltozók, a renegátok lelki sérülésének következményeit pedig a társadalom majd csak kiheveri. Kibírt ez az ország már sokkal nagyobb megrázkódtatásokat.
Van, persze, van más megoldás is. Kimondottan a maximális kritikus tömegű kisebbségnek találták ki, és úgy hívják, hogy autonómia. Nálunkfelé sem újdonság, csak bizonyos dokumentumokról, programokról le kellene törülni a port. Amíg még megvan a kellően nagy tömeg, amelynek létbiztonságot lehet alapozni vele.

Újra párhuzamot vonnak a Nagy-Románia Párt és az RMDSZ között, mondván, hogyha az egyik szélsőséges, akkor a másik is az, és ha az RMDSZ-t nem oszlatják fel, Vadim Tudorékat sem szabad bántani. A magántulajdont sem szentesítő felemás alkotmány fogalmazója, Antonie Iorgovan elővette régi sérelmét, hogy a romániai magyarság el tudja képzelni az életet nemzetállami jelző nélkül, és ezt veszélyesebbnek tartja a nagyromániások kirohanásainál és szervezkedéseinél. Az egész mostani ellenzék megint úgy haragszik Tőkés Lászlóra, mintha a costesti-i ütközetben az RMDSZ tiszteletbeli elnöke verte volna szét a román rend- és csendőrséget.
Egyes politikusok kettőig sem tudnak számolni, ha egy napon emlegetnek ennyire különböző mennyiségeket és minőségeket. Ha a nagyromániásoktól függne, észak-koreai típusú diktatúrában élnénk, és a jelenleginél mélyebb nyomorban tengődnénk, mert vagy ki sem kecmeregtünk volna belőle, vagy újrateremtették volna a sokoldalú szocializmust. Ezt világosan bizonyítják Corneliu Vadim Tudor felhívásai a bányászokhoz. Ezzel szemben Tőkésnek döntő szerepe volt az 1989 decemberi diktátorbuktatásban – bármennyire szeretnék ezt elfeledni a barikád mindhárom oldalán. És hiába acsarkodnak rá, hiába keresik a terhelő bizonyítékokat, egyetlen nyilatkozatában sem uszított a fennálló államrend, a többpártrendszer, a parlamenti demokrácia, a román állam rendfenntartó szervei ellen, mint a Nagy-Románia Párt elnöke.
Azért is megkérdőjelezhető a román politikai kaszt arányérzéke, mert normális ésszel képtelenség összevetni a világ legjámborabb nemzeti kisebbségének szervezetét egy olyan párttal, amely nyíltan együttműködik különböző politikai rendőrségekkel, bányász- (értsd: terror-) kommandót hergel és „forradalmi” választási testület létrehozását tervezgeti. Az RMDSZ-ben még a balos körök által radikálisoknak nevezett politikusok sem vetik fel a székelység csatarendbe állítását azzal a céllal, hogy Bukarestben virágültetéssel, a kormányépület és az egyetem szétverésével teremtsenek rendet. Hát akkor még mit szóljunk az RMDSZ mérsékeltnek tartott szárnyáról? Annak egyik kimagasló megtestesítője két évig kisebbségvédelmi miniszterként olyan szerényen meghúzta magát a kormányban, hogy visszahívását a miniszterelnök őszintén sajnálta. Legfeljebb örökös pipázásával bosszantotta kollégáit. Hol áll az RMDSZ attól, hogy a csereháti apácazárdában békekötésre kényszerítse a román államot?
A politikai alapműveletek ismeretének hiánya a leginkább abban mutatkozik meg, hogy a román politikai kaszt most sem veszi észre a térség pókerjátszmájának a tétjét. Ha valaki nem tudná, a kisantant egykori csoporttársai időközben versenytársakká váltak. Jugoszlávia több körrel lemaradva lohol, egyelőre a startvonaltól visszafelé, főleg katasztrofális kisebbségpolitikája miatt, pedig valamikor, amikor semmi sem kényszerítette rá, ez az ország mutatott jó példát a szomszédoknak. A másik tagtárs két részre oszlott. Csehország kényelmesen visszasétál Európa közepébe, ahonnan meggondolatlanul sodródott a század elején a szlávok nagy családjába. Szlovákia tavaly még sebesen távolodott Európától, maga sem tudta, merre. Bányászjárások nélkül is képes volt erre a bravúrra. De aztán 180 fokos kanyarral visszatért az ésszerűség útjára, és ma már komoly esélyesként emlegetik a NATO-ban meg a Közös Piacban. Ezt elsősorban azzal érte el, hogy mellékvágányra állította politikai kövületeit. Azóta nem röhögteti magát a világ előtt a kisebbségtől való félelmével, a szélsőségeseket nem a szlovákiai magyarság soraiban keresi, sőt képviselőit nem kirakatszerepre vonta be a kormányba, mint Románia.
Szlovákia tehát megelőzött. És ha a rendfenntartó alakulatok szétveretését, a főterroristával folytatott félszeg egyezkedéseket, a megbízójával szembeni gyávaságot a legbékésebb kisebbség elleni acsarkodás követi, Romániának komoly esélye van arra, hogy európai betagolódása esetleg csak Szerbia után jöhet szóba. Akinek ez a célja, csak forgassa a kopott verklit a magyar szélsőségesekről. Legalább világosan megmutatkozik, kik akarnak a keleti arcvonalhoz tartozni. Tőlük nem várható másféle magatartás.
A koalíciós partnerek azonban ezúttal is csalódást okoztak. Az RMDSZ illegalitásba helyezésének, Tőkés László politikai beperelésének felvetésére legjobb esetben azzal „vágnak vissza”, hogy nem az ő dolguk. Kezdeményezzék az ellenzékiek. A parasztpártiak és a liberálisok foglalkoznak Vadim Tudorral, a magyar személyiségeket gitteljék ki a baloldali pártok. Munkamegosztásban. Az összevethetetlen mennyiségek és minőségek kézenfekvő érvét fel sem vetik. Mintha szégyellnék.

Bizonyos RMDSZ-körökben, főképpen a kormányba kerülés óta, axiómaként kezelik azt a vélekedést, hogy a magyarság érdekvédelmi szervezetének az egész ország ügyeivel foglalkoznia kell, legfőképpen azért, mert így állítólag el lehet hallgattatni a vádaskodást, hogy az RMDSZ-nek csak a magyar probléma fáj.
Ez az álláspont eddig is erősen megkérdőjelezhető volt. Először azért, mert számtalanszor bebizonyosodott, hogy Romániában a magyarellenes vádaskodásokat esetleg csak cáfolgatni, visszaveregetni lehet, elnémítani nem. Amikor nincs komolyabb téma – például a rendőrség szétveretése egy rögtönzött terrorista különítménnyel –, akkor bármilyen mocskolódást olyan friss erőbedobással vesznek elő, mintha cáfolatáról sosem hallottak volna. Másodszor: miért vennénk zokon éppen azt a kötekedést, amely az RMDSZ statútumából fakad? Mert ugyan miért foglalkozna egy szervezet mással, mint amiért létrejött? Senkinek sem jut eszébe például az Iliescu-féle pártnak szemére hányni azért, mert nem akarja védelmezni az egykori gyár-, föld- és háztulajdonosok érdekeit. Ez a tömörülés egész egyszerűen nem azért jött létre, hogy a régi magántulajdont védje, hanem éppen ellenkezőleg: hivatása szerint arra kell vigyáznia, hogy tagjai és szimpatizánsai alkossák az új vagyonos réteget.
A harmadik és legfontosabb aggály: miért foglalkozna az RMDSZ azokkal, akik ezt a figyelmességet határozottan elutasítják? Ugye, nem nyughattak, amíg a magyar idegenforgalmi minisztert ki nem fúrták. Kitehette a lelkét a moldvai és a mócvidéki faluturizmusért, és viszonylag elhanyagolhatta a székelyföldit, mégsem nézték el neki, hogy az „etnikai” párt tagja. Most pedig az össztűz az egészségügy-miniszter ellen fordul, hogy a románok egészségét nehogy egy magyar tegye tönkre – ha egyáltalán még lehet rontani a mostani morbiditási helyzeten.
A bányászjárás idején különösképpen idegesen reagált a román közvélemény bizonyos része az RMDSZ-vezetők állásfoglalásaira. Mértékadó vélemények szerint minden egyes RMDSZ-nyilatkozat növelte a nagyromániások és azok táborát, akik hajlottak arra, hogy igazat adjanak a bányászoknak. Vagy nem is hajlottak, csak az RMDSZ-szel szembeni leplezetlen ellenszenvtől hajtva álltak a baloldali táborba. Sokszor úgy éreztük, hogy egyes tévéhíradósok erre rájátszottak, szándékosan az elsők között állítottak meg RMDSZ-politikusokat, hogy na, mit szólnak hozzá. És persze hozzászóltak. Nem hárították el szerényen a felkérést, arra hivatkozva, hogy a román főváros védelme nem egy olyan kisebbség képviselőinek a dolga, amelynek csak jelentéktelen része és véletlenül vagy átmenetileg él Bukarestben. Többet használtak volna az ügynek – az országos ügynek –, ha a koalíciós partnerekre bízzák a közszereplést, ők maguk esetleg a háttérből sugalmaznak megoldási lehetőségeket a hozzájuk közelebb álló nemzetközi példák alapján. Például elgondolkoztathatták volna a kollégákat arról, hogy egy szomszédos és baráti országban a taxisblokáddal szemben miért mutatkozott tehetetlennek a belügy, a vasutasblokád idején pedig hogyan hagyták a saját levükben főni a sugalmazókat, a szervezőket és a sztrájkolókat egyaránt.
A közröhejbe fulladó rendkívüli parlamenti ülésen való szereplésből is kimaradhatott volna az RMDSZ, ha nem érzi kötelességének a teljes mellbedobást kivétel nélkül minden problémában. Senki sem sértődik meg, ha a rendelkezésre álló percekről időtakarékosságra hivatkozva a frakció lemond, vagy azokból átad a koalíciós pártoknak. Esetleg a függetleneknek. Pruteanu minél hosszasabban, minél lendületesebben, minél kimerítőbben hadonászik, annál közelebb kerül a partvonalhoz.
Az univerzális szerepvállalás témájához akkor is bátorkodtam hozzányúlni, amikor egy képviselőnk nagy sebtiben kifejtette véleményét a moldvaiak pártalakításáról. Az illető heves reagálása nem maradt el. Érvelésének pillére az volt, hogy mivel az RMDSZ kormányban van, képviselőinek mindennel kapcsolatban állást kell foglalniuk. Bizonyára ezúttal sem kerülöm el sorsomat, ezért előrebocsátom válaszomat. Valóban, bárkinek, bármivel kapcsolatban joga van véleményt nyilvánítani. Politikusoknak pláne. De amiben nem vagyunk közvetlenül érdekeltek, legyünk visszafogottabbak, ne próbáljuk megjátszani az élharcosok szerepét. Nekünk sem esik jól, ha mások beleütik az orrukat a mi dolgainkba. Például a romák képviselője gyakran kifejti, hogy nem kell a szeparatista magyaroknak egyetemet, autonómiát meg mindent megadni. Mi köze hozzá? És ha pártja majd (nemsokára) kormányba kerül, mindezt kötelességérzetből teszi majd? Alig várjuk?!

Most megmutatkozott, kik Románia valódi ellenségei: azok, akik bebizonyították, hogy az ország rendfenntartó erőit a parancsnokok gyávasága vagy árulása miatt egy kisebb horda szétverheti, megalázhatja, leszerelheti.
Mivel a rendőrség még nem polgári, hanem katonai szervezet, a világ arra a következtetésre juthat, hogy Romániában a hadsereg magatehetetlen. Roppant nehéz lesz bebizonyítani, hogy román katonák képesek részt venni a NATO békefenntartó alakulataiban. Mit is kezdenének olyan terrorista csoportokkal szemben, amelyeknek minden egyes tagját (és nem csak a vezetőit) a reguláris katonaság felmorzsolására képezték ki?
Milyen nagy hős tudott lenni Gavril Dejeu, amikor a székelyföldi csendőrség felduzzasztásáért ügyködött! És milyen könnyű dolga volt Remus Oprisnak, amikor karhatalmi segédlettel telepes apácákat költöztetett be Székelyudvarhelyre! De ne foglalkozzunk csak a mi fájdalmainkkal. A pénzügyminiszter is akkor nagylegény, amikor a megszázszorozott házadóval a leszegényedett blokklakókat nyomorgatja, a kiskereskedőket kávéadóval teszi tönkre stb. Băsescu méregdrága számítástechnikai eszközökkel szereltette fel a monopolhelyzetbe juttatott autójavító műhelyeket, hogy hetekig zaklassák a szerény gépkocsik tulajdonosait, amíg átmennek a műszaki vizsgán.
Hát mindenki vaknak teszi magát?
A közlekedési miniszter szellemi képességeinek ismeretében is feltételezhetjük, hogy tudja, kik okozzák a legtöbb és legsúlyosabb közlekedési baleseteket. A legnormálisabb akkor volt a közlekedés, amikor 1989 végén egy hétre a föld alá menekültek a pimasz (háromszámjegyű) gépkocsivezetők. Aztán Iliescu jelére előbújtak, sőt soraik a Miron Cozma-félékkel hamarosan feldúsultak. A főterroristának is volt már egy gázolása, és nem azért, mintha gépkocsija fékjét nem számítógéppel ellenőrizték volna. Tehát világos, kiket kellene megszorongatni ahhoz, hogy biztonságosabb legyen a közlekedés. Csakhogy ehhez nagyobb bátorság kellene.
A pénzügyminiszter is beláthatná, honnan kellene nagyobb adót bevasalni. Például olyan egyénektől vagy szervezetektől, amelyek most tonnaszámra teremtik elő az élelmet a román állam elleni hadjáratban részt vevő bányászoknak és vezéreiknek. Azt sem ártana kipuhatolni, honnan van annyi pénzük üzemanyagra, és milyen pénzalapokból fizetik agitátoraik kiszállásait vidéki városokba, ahol a szakszervezeteket próbálják rávenni a megmaradt rendőrség szétverésére.
Az új belügyminiszterről nagyon szeretnénk elhinni, hogy belátja: a romániai magyarság a legkisebb veszélyt sem jelenti az ország egységére. Ha meg akarja mutatni a karhatalom erejét, ne velünk balhézzon, hanem a kövületekkel, amelyeket eddig nem mertek kipucolni a politikai életből, sőt az államhatalmi gépezetből sem. Ha jót akar országának, számoljon le azokkal, akik hatalomvágyukban a rendfenntartó erők szétveretésétől sem riadnak vissza, vagyis pontosan azokkal, akik a leghangosabban aggódnak a nemzetért.
A nagytakarítást a forradalom idején kellett volna elvégezni. De jobb későn, mint soha. Van még egykori szocialista ország, ahol megkéstek a műtéttel, de legalább az új ezredet szeretnék tisztán megérni.
Romániában jó lett volna az 1996-os választások után nyomban hozzálátni. Választások előtti félidőben már kockázatosabb. De még mindig jobb későn... Mert teljesen világos: elmaradása előbb-utóbb a jogállam végéhez vezetne.

Egyesek úgy viselkednek, mintha a mostani bányászjárástól elment volna a szép eszük. Itt van például ez a Matei Brăteanu, a számtalan szakszervezeti tömb egyikének alelnöke. Valamikor fennen hangoztatta, hogy ő valóban az arisztokrata család sarja, ezért a munkavállalói érdekeket úgy akarja szolgálni, hogy ne sértse a munkáltatói célokat. Van, igen, van erre lehetőség, ezt példázza az egész fejlett világ. Szapulta is Matei Brăteanu keményen Iliescu társaságát és egész eszmerendszerét, amely kimerült abban a törekvésben, hogy apáink szocialista főnökei maradjanak unokáink kapitalista menedzserei.
Brăteanu most is abból indul ki, hogy a bányász-kommandó garázdálkodásáért az első számú bűnös Ion Iliescu és Petre Roman. Aztán a mostani kormányra is kiosztja a bűnrészességet, majd kimondja: ha a miniszterelnök nem ül le tárgyalni feltétel nélkül a hordavezérrel, akkor mondjon le, és rendezzék meg az előrehozott választásokat. Most! Amikor Horezu és a hozzá hasonlatos környékek „felvilágosult” népe olyan arisztokratákat választana az ország nyakára, mint Iliescu, Tudor, Cozma! Okos!
Az is roppant furcsa, hogy egyesek milyen gyorsan felejtik a történelemleckéket. Ezekben a fergeteges napokban senki sem emlékeztet a bukaresti Egyetem téri maratoni tüntetésre, amelynek egyik követelése az volt, hogy Ion Iliescu tárgyaljon az utca képviselőivel. A szélesen vigyorgó elnökjelölt erre csak annyit mondott: Addig főjenek a saját levükben, amíg megunják. Az sem bosszantotta különösképpen, hogy a főváros központjában majdnem két hónapig tartott a forgalmi akadály. Miután pedig megválasztották elnöknek, azzal kérkedett, hogy felvonultathatnak ellene akár egymilliós tömeget, neki tízszer annyi szavazója van.
Ahogy a Bukarest felé vonuló bányásztömeget elnézzük, az mennyiségileg összevethető az Egyetem tér legjobb napjainak felhozatalával. Miért nem volt kötelező az értelmiségiekkel szóba állni 1990-ben, és miért lenne kötelező feltétel nélkül tárgyalni 1999-ben egy ugyanakkora tömeg képviselőivel? Miért lehetett büntetlenül szétveretni az Egyetem térieket rendőrökkel, szekusokkal és bányászokkal, vezetőiket Jilavára hurcolni, és miért lenne előrehozott választásokat kiváltó törvényellenesség egy ugyanakkora tömeg feltartóztatása rendfenntartó erőkkel?
Hogy ne sokat bújócskázzunk, ismerjük el: Iliescunak nem volt mit tárgyalnia az Egyetem tériekkel. Azok nem kevesebbet akartak, minthogy a „proletár” arisztokraták egy időre vonuljanak vissza a közélettől, úgy, ahogy annak idején ők sem engedték hatalomközelbe a korábbi rendszer vezetőit. Mit mondhatott volna erre Iliescu? Ha mocorog is benne valamennyi jóérzés, nem engedték volna visszalépni „tanácsadói”, akik a kapitalista tőkefelhalmozásban el sem tudtak képzelni maguknak kevesebbet az oroszlánrésznél. Ehhez pedig politikai hatalom kellett.
Most viszont az egyik legnormálisabb szakszervezeti vezető sem tudja belátni, hogy a bányászvezérrel nincs mit tárgyalni. Azért találta ki az 500 dolláros munkanélküli nyugdíjat, hogy a kormány szóhoz se jusson, csak álljon félre, adja át a helyét neki és politikai megbízóinak. Ez kell vajon ennek a szerencsétlen országnak? Egy olyan „politikus”, aki szabad idejében rendszertelenül összeolvasott egy halom politikai ponyvairodalmat, és azt hiszi, hogy ettől alkalmassá vált tömegek irányítására?
Bármennyire feszült a helyzet, egy normális hatalmi gépezet számára most egyetlen megoldás kínálkozna: a bányászok hazavezetése, ha szépszerével nem megy, akkor kézen fogva, Miron Cozma és cinkosai letartóztatása, elítélése, az okozott kár behajtása. Mert ha bárki betör egy ablakot, azt elővezetik, megbüntetik, az ablakot saját költségére helyreállítják. Vagy ha egy szegény kolozsvári asszony éhségérzet okozta idegességében és hatalmi szorongatásban megpofoz egy rendőrt, akkor kihallgatják, perbe fogják a hatóságsértésért. Ellenben egyeseket nyolc év múltán sem vesznek elő a bukaresti egyetem szétveréséért, most pedig büntetlenül sziklákkal nyomoríthatnak meg rendőröket.
Ez a sokféle mérce használatának az átka. Néhány ártatlan fiatalt 1990 elején börtönbe vetettek azért, mert állítólag szinte arra akartak gondolni, hogy esetleg felmászhatnának egy szobor elérhetetlen magasságú talapzatára, mások ellenben szabadlábon lehetnek, miután részletesen kitervelték a jogállam megdöntésének módozatát, és a gépezetet be is indították.
Ha külső szemlélők lennénk, azt mondanánk, mindenki megérdemli sorsát. De így?...

Elképesztő köpenyegforgatás történik Romániában ezekben a napokban (is)
Figyeljük csak meg, ki áll a barikád jobb oldalán, pontosabban: a bányászokkal szemben. Például az Adevărul. Vagyis azok a Scânteiások, akik tele pofával élvezkedtek, amikor az első három bányászjárás alkalmával a parasztpártiakon, a liberálisokon, majd az Egyetem téri fiatalokon csattogtak a fütykösök. Most ennek a kimondottan baloldali hagyományokat éltető lapnak az igazgatója a bányászokat hibáztatja amiatt, hogy Románia egy afrikai kormányozhatatlan országhoz kezd hasonlítani.
Lehangoló, hogy a Caţavencu közkedvelt munkatársai a kereskedelmi tévék lapszemléiben újabban az Adevărul messzemenő tárgyilagosságát méltatják. Nem csak bányászügyekben. A megtérő fiúknak kijáró megbocsátással? Meglátjuk, hányszor fognak még ide-oda megtérni ezek a jó fiúk.
Aztán ott vannak a barikádon közvetlenül farkasszemet néző harcosok. Egyfelől a bányászok, másfelől a rendfenntartó erők. Közülük többen az első három bányászjáráskor ugyanazokért a „magasztos” eszmékért harcoltak együtt, ugyanabban az egyenruhában. (Máig talány: honnan szereztek annyi bejáratott bányászruhát Iliescu rendőreinek, testőreinek és szekusainak.) Nem is csoda, ha most a bányászok abban reménykedtek, hogy elég kimondani a varázsszót: Velünk a hadsereg, és ettől az egykori harcostársak a kormány felé fordítják pajzsaikat.
Érdemes továbbá felfigyelni arra, hogy a kormánykoalíció kisebbik, de erősebbik nagyhatalma, a Demokrata Párt miniszterei véletlenül sem céloznának a bányászok első három bukaresti randalírozására. Csak az 1991. szeptemberi bányászjárásért vernék el a port Miron Cozmán, mert akkor futamították meg Petre Románt miniszterelnöki székéből. Korábban – sőt a sors iróniájaként a saját bukásukhoz vezető negyedik balhéhoz is – nemzetmentési frontosokként ők maguk biztosították a bányászoknak a különvonatokat. Most bezzeg a DP-s közlekedési miniszter az egész környék vasúti és közúti forgalmát kész volt megbénítani.
Annak a bizonyos negyedik bányászjárásnak még van egy érdekessége. Amikor a horda a bukaresti Egyetem térre érkezett, hogy nosztalgiával megtekintse korábbi virágültetése eredményeit, a Nemzeti Színházban éppen kongresszusozott a parasztpárt. És az addigi bányászjárások áldozatai üdvrivalgással fogadták a bányászokat, vezérüket a szónoki emelvényhez hívták, szavait megtapsolták. Egy rokonszenves kolozsvári polgárjogi harcos is beszélt hozzájuk, arra szólítva fel őket, hogy Petre Roman után Ion Iliescut is mozdítsák el a helyéből. Nem tudhatta, hogy erre akkor a bányászok nem voltak beprogramozva.
És ha már itt tartunk, ismerjem be őszintén, hogy valamikor magam is a bányászok oldalán álltam. A második bukaresti rendcsinálásuk idején szalonnával, kenyérrel, pálinkával kedveskedtem szegény fiúknak, akik télvíz idején a kormányépület előtti téren dideregtek éjfélkor vékonyka munkaruhájukban. A különös szimpátia oka az volt, hogy pár nappal korábban egy parasztpárti politikus szúrósan nézett a kamerába, és azzal fenyegette az RMDSZ-t, hogy hiába töri magát a szeparatista iskolákért, mert úgyis ők kerülnek hatalomra, és mindent visszacsinálnak. Úgy?! Hát akkor csináljatok magatokra, miközben megfuttatnak a bányászok, mi maradunk a jó Iliescuval, aki 1989 decemberében oly sokat ígért nekünk. Aztán következett az 1990. márciusi hidegzuhany, és legközelebb Iliescunak kellett megvendégelnie a bányászokat – nem pazaroltam rájuk a szalonnámat.
De most mit tegyek? Újra a parasztpárttal (és szövetségeseivel) hadakoznak a bányászok. Azzal a parasztpárttal, amely időközben bebizonyította, hogy előretolt politikusa 1990 januárjában igazat mondott. Vagyis hatalomra kerültek, és mindent „visszacsináltak”. Nem jegyeztem fel a szúrós szemű parasztpárti nevét, lehetett Bruteanu, Fruteanu, Zruteanu – mindegy, Pruteanu és társai előhírnöke volt. Tehát szinte ugyanaz a helyzet, mint kereken kilenc évvel ezelőtt. Szalonnát most mégsem viszek a bányászoknak. Nemcsak azért, hogy kimaradjak a köpenyegforgatás undorító játékából, hanem azért, mert ez a kilenc év ráébresztett arra, hogy az erkölcstelen politizálás roppant kártékony. A mostani bányászháború azoknak is köszönhető, akik a közvéleménnyel elfogadtatták azt az elvet, hogy a politikában még az ördöggel is szóba kell állni, ha az ellenfele az én ellenfelemnek, vagy ha valamilyen haszon származhat ebből a szövetkezésből. Becsületes politikusok soha szóba sem álltak volna Miron Cozmával, és úgy most nem kellett volna zsarolásától tartani, nem kellett volna megnyitni cellaajtóját. Vagy azonnal vissza kellett volna zárni az 1990-es hadjáratáért, még ha ennek emlegetése nem tetszik a Demokrata Pártnak.
Az ördöggel való szövetkezés „bölcsességére” mi különösképpen ráfizettünk. Arra alapozódott a neptunfürdői találkozósorozat, a kompromisszumnak nevezett számtalan lemondás alapvető jogokról, és ennek a filozófiának tulajdoníthatóan a magyar kisebbség helyzete csak a nemzetközi közvéleményben jobb, mint 1989 előtt.
Persze, minden eddigi szomorú tapasztalat ellenére sem vagyok képes mindkét szembenálló fél ellen szurkolni. Ettől a rémálomtól jó volna mielőbb megszabadulni. De volna egy részletkérdés, amiben elvi alapállástól függetlenül könnyű megegyezni. Ki fizesse a bányászháború okozta károkat? (Többek között a megijesztett külföldi befektetők elmaradását, a kiesett hasznot a vasúton, az elpazarolt üzemanyagot, a megrongált rendőrautókat stb., stb.) Szintén a lakosság, valamilyen újabb adófajtából? Ugye, erre a témára nem kellene közvélemény-kutatást szervezni. Tényleg jó volna, ha végre egyszer azok fizetnének, mégpedig a saját zsebükből, akik a kárt közvetlenül vagy közvetve okozták. Akkor soha eszükbe se jutna politikai ördöggel szövetkezni. Ez lenne a jogállam eddigi legnagyobb nyeresége.

Újabb pofátlansággal kedveskedtek az átlagpolgároknak a hatóságok: bejelentették, hogy január végéig a lakástulajdonosoknak meg kell jelenniük a pénzügyeseknél bizonyos iratokkal, a tulajdonjog bizonyítékával, a lakás alaprajzával, a tulajdonos személyi igazolványával. Vagyis olyan okmányokkal, amelyek másolatai vagy adatai úgyis ott vannak az adóhivatalban, mert azok alapján számították ki az eddigi adót. (Mellesleg: bürokratámék ezeket az iratokat már első alkalommal is átkérhették volna a lakáshivataltól és a telekkönyvi hivataltól. Azért vannak, hogy tologassák az aktákat. Ehelyett minden lakásvásárló külön járta a körtáncot.)
Aki ezt az újabb adófizetői kötelezettséget lekési, lepenget 300 000 lejt. Vagyis a kisnyugdíjasok soron kívül havi jövedelmük felével járulhatnak hozzá a szenátusi autópark felújításához vagy a bányászvezér görögországi üdüléséhez. (Miért? Valaki azt hitte, hogy Miron Cosma jövedelme a ráfizetéses ágazat nyereségéből származik? A bányászok a szakszervezeti vezér fényűző életmódjának költségeit az állami támogatásként kapott fizetésükből fedezik. Ilyen jó gazda az állam.)
Szóval, nem elég, hogy a blokklakók ezentúl házbérnek megfelelő adót fizetnek az államnak az államtól megvásárolt lakásokért, és ebből a külső karbantartást sem fedezik, mint az átkosban, hanem még teljesen felesleges zaklatásnak is kiteszik őket.
A csodával határos, hogy a hadonászó, rikoltozó, lapos arcú ellenzéki pártelnök népszerűsége még nem szökkent a csillagos égig. Mintha minden intézkedéssel az ő malmára hajtanák a vizet. Pedig éppen az ő és a hasonszőrűek házalaprajzát kellene megszemlézni. Akkor ömlene igazán a pénz a költségvetésbe, ha azok körme alá néznének, akik 1989 után milliárdosokként kezdtek új életet. Ugyan honnan a pénzük, amikor a diktátor egyetlen gazdag családot sem tűrt meg az országban a sajátján kívül? Talán bizony még a rejtjeles folyószámlák nyomára is rábukkannának a pénzügyesek, ha erre politikai felhatalmazást kapnának. De sajnos, ilyesmire nincs politikai akarat. Pontosabban bátorság. Ahogy a hadonászó pártvezér leültetéséhez sincs. Most a silány szexbotrány-utánzattal megint magasra csapott a politikai kaszt méltatlankodása, de fogadjunk, hogy ez is hamarosan elsimul. Akik intézkedhetnének, halálosan rettegnek az ilyenkor váratlanul előbukkanó szekusdossziétól.
A balkáni állapotok ismeretében biztosra állíthatjuk, hogy akik az utóbbi években többszintes palotákat vásároltak vagy építettek és tyúkketrec árának megfelelő értékkel iktatták az adóhivatalban, azok ravasz ügyvédei a január 31-i határidő előtt szabályosan megjelennek a szerény kunyhó illetékes helyen láttamozott alaprajzával, a nevetséges összeget feltüntető adásvételi szerződéssel vagy kivitelezési költségvetéssel, és az újgazdag továbbra is kevesebb házadót fog fizetni, mint a külvárosi blokklakó.
Súlyosbító körülmény, hogy az utóbbi fogyasztói kosarában maholnap csak az üres kenyér található, abból kell majd lecsípni az újabb adókülönbözeteket. És még őt fenyegetik 300 000 lejes büntetéssel! Számunkra különösen szomorú, hogy a kormányban az RMDSZ-politikusok a kisemberek nyomorgatásához és zaklatásához is csendben asszisztálnak. Kisebbségi érdekvédelemhez állítólag nem megfelelő a bel- és külpolitikai helyzet (ha-ha-ha-ha!), de általános népérdekért sem szabad síkraszállni? Băsescu útadójának tervezgetésekor érdekvédelmi szövetségünkben még voltak olyan hangok, hogy megpróbálják fékezni a lakosság terhelését. Politikusaink most már a füstadó megemelését sem nehezményezik. Megnövekedett volna a világ legostobább útjelző táblájának a gyártási költsége? (Itt az önök pénze...) És bevezetik az asztal- meg székletadókat, a szépreményű koalícióban pedig meg sem mosolyogják a feltalálót.
A hajó-, cigaretta-, fegyver- stb. csempészektől, Ceauşescu egykori udvari költőitől és kutyasétáltatóitól nehéz pénzt kivasalni. A közembertől sokkal könnyebb. Az ő fizetése, blokklakása, szekere, kerékpárja, rádiója, szájharmonikája stb. nyilvántartásban van. Vagy lesz. Mert félelmében azonnal bevallja minden apró vagyontárgyát. A közember anyagi megszorítása egyszerű, mert neki nincs pénze adócsalási jogtanácsosra. De a közember egyszer – nemsokára – szavazóurnához járul. Nehogy késő és siralmas legyen az ébredés.

Visszavásárolják a Daciagyárat a franciák. Úgy látszik, divattá vált a bere-csere (a csere-bere átmeneti formája), amelyet a rekordideig gyártott autótípus őshazája kezdett el, amikor polgárai visszahozták az egykori KGST-államokból a korábban eladott gépkocsikat. A kereskedelmi árrés abban jelentkezett, hogy a kocsikat új állapotban elszámolási rubelért adták el, majd alaposan bejáratva dollárért vásárolták vissza.
A franciák látszólag ennél okosabbak: feltételekhez kötik a visszavásárt. Többek között megkövetelik, hogy Romániában teljesen tiltsák be a használtautó-importot.
Ki hitte volna, hogy ennyire tájékozatlanok? Băsescu más autógyárak óhajának megfelelően már rég betiltotta, pontosabban értelmetlenné tette Romániában a nemzetközi autóószert. Ki bolond kétéves, vagyis teljesen új használt gépkocsit vásárolni? (Mellesleg: aki összekuporgatott ezer márkának megfelelő összeget, hogy barkácsszenvedélyét kiélje egy kopott, de csinos VW-en, vajon nekiáll-e a romló lejmilliók gyűjtésének, hogy öregségére megszerezze az özvegyasszony-fenekű Cielót?)
A használt autók importjának mostani korlátozását szeméremből nem is az újak forgalmának fellendítésével indokolták, hanem a közlekedésbiztonsággal és a környezetvédelemmel. Statisztikai zsonglőrködéssel bizonygatták, hogy milyen közveszélyesek a Nyugaton úgymond lehurbolt autók. Ezekbe az érvekbe rendszeres időközönként belerondítanak magas rangú titkos- vagy forgalmi rendőrök vadonatúj gépkocsikkal okozott tömegmészárlásai. Aki pedig a környezetet Romániában, a füstokádó kamionok, buszok, gyárak, szeméthegyek országában a kis kapacitású személygépkocsiktól félti, az egyszerűen nevetséges.
Ezzel szemben a francia kívánság kifejezett célja az új Daciák forgalmának növelése. Hát ilyen a piacgazdaság? Amíg ki nem sepernek a piacról egy kiszemelt konkurenst, nincs adás-vétel? Még jó, hogy nem követelik meg a rágógumi-árusítás betiltását, hogy már most mindenki a jövő évezred Daciájára kuporgassa a pénzét (azt, ami megmarad a munkanélküli segélytől a végkielégítésig).
A franciák feltétele azért is különös, mert úgy tesznek, mintha semmit sem tudnának a világpiac összefüggéseiről. Mit mond például egy átlag svéd autótulajdonos? Eladná 4–5–6 éves Renault-ját, hogy vegyen egy új francia autót (azért nem álmodozik Volvóról, mert átlag). Körülnéz a piacon, és talán éppen az a francia autó tetszik meg neki, amit a Dacia-gyárban állítanak majd elő. De régi autóját nem veszi át a megszokott áron a használtautó-kereskedő. Azt mondja, éppen most tiltottak be egy ószert valahol a világpiac peremén, távolabb kell próbálkoznia. Mire az átlag svéd elhalasztja az autó kicserélését. A francia Dacia-cég elesik egy vevőtől – végérvényesen vagy csak átmenetileg, az szinte mellékes. Valódi piacgazdaságban nem szokás elfekvő készletet halmozni, mert azzal felgyűl az adósság, amit követ a sok kellemetlenség a fizetésképtelenségi láncolattal, a gyár bezárásával, a végkielégítéssel stb. Bár az itteni tizenkét havi fizetés kevesebb, mint Franciaországban az egy havi átlagbér, azért a sok kicsi veszteség sokra megy. Fölöttébb gyanús, miért rontják a franciák saját forgalmazási lehetőségüket.
Vajon nem Bukarestben súgták nekik ezt az ötletet? Az itteni forgalomkorlátozási törekvéseknek ugyanis van egy komoly hátsó oka. Az úthálózat áteresztőképessége még ehhez a gépkocsisűrűséghez sem elegendő, amely távol áll az európai átlagtól. A meglévő útfelületre pedig igényt tartanak az újgazdagok, újpolitikusok – vagyis azok, akik régen a lezárt útszakaszokon furikázhattak a diktátor nyomában, valamint azok, akik irigykedtek rájuk, a helyükre pályáztak. A világon kevés olyan ország van, ahol ennyi arrogáns, pimasz úrvezető furikázik az országutakon a törvényes sebességhatár kétszeresével, mindenkit félreseperve útjukból. Egyetlen politikusnak, Ion Diaconescunak jutott eszébe, hogy neki megfelelne egy szerény Dacia hivatali kocsinak, a többi mind rohanni akar. Pedig minél hamarabb célba érnek, annál nagyobb kárt okoznak. Persze, a parasztpárti vezért is sietve lebeszélték szándékáról, nemhogy utánozták volna. Az ösvényszerűen keskeny utakon pedig csak úgy lehet száguldozni, ha tiszta a pálya, ezért nyomorítják az átlagautóst piacszűkítéssel, adónöveléssel, műszaki igényeskedéssel, mindennel, ami csak eszükbe jut.
A szocialista diktatúrát többek között azért gyűlölte meg a nép, mert korlátozta mozgásszabadságát. A nyugati kapitalizmusra azért tekintett reménységgel, mert élni engedi a kisembert is. Hova tekintsünk ezután, látva, hogy a Balkánon minden eltorzul?

Úgy tűnik, a kettős állampolgárság onnan kapott egy átmeneti kegyelemdöfést, ahonnan a legkevésbé volt várható. Senki sem vette komolyan a néhai magyar külügyminiszter, Kovács László szocialista pártfőtitkár okoskodásait a katonai szolgálatról és az adózásról, vagy egyes RMDSZ-vezetők szintén tudatos tájékozatlanságból fakadó aggályoskodását a magyarországi választási egyensúly felborulásáról. A szélsőségesen irigy román politikusok acsarkodása sem szegte az erdélyi magyarok kedvét attól, hogy a magyarországi szlovákoknak vagy a romániai horvátoknak kijáró elemi jogban részesüljenek anyaországuk részéről. Ezzel szemben, amint Barki Éva Mária kifejtette balsejtelmét, hogy bizonyos országokból kizsuppolhatják a kettős állampolgársággal rendelkező kisebbségieket, egy időre elnémult a problémafelvezetés.
Óhatatlanul eszünkbe jut a Szibéria távoli csücskében politikai vicceket mesélő politikai foglyok esete. Elvisznek? Innen?!
Ennél is tragikomikusabb, hogy Barki Évát ezzel a kijelentésével egyidejűleg nyilvánították újra nemkívánatos személynek Romániában. Ahelyett, hogy díszpolgárrá avatták volna. Hiszen mindenki, aki a kettős állampolgárság ellen – még ha őszinte féltésből is – felemeli szavát, az azoknak a malmára hajtja a vizet, akik a kisebbségek jelenlétéből a maguk számára akarnak hasznot húzni. Mert mi történik, amikor a schengeni határzár hátsókapu-alternatívái kerülnek terítékre? A kettős állampolgárság ötletét gondolkozás nélkül elvetők megoldásnak tartják, hogy a Magyarországgal szomszédos államok összes polgárai nemzetiségi különbségtétel nélkül kapjanak határátlépési kedvezményeket.
Vajon mit szólnak ehhez a schengeni hatóságok? Bizonyára nem az a leghőbb vágyuk, hogy az új európai határ túloldaláról minél nagyobb tömegek sétafikálhassanak Borstól a Kanári-szigetekig, a bécsi hattyús tavak érintésével. Egyébként a megélhetési népvándorlásról még a diktatúra idejéből tudjuk, hogy azt villanypásztorral és golyószóróval sem lehet feltartóztatni, úgyhogy globális vízumkedvezmény nélkül is virágozni fog. Viszont egyáltalán nem olvadoznánk a lelkesedéstől, amint a kolozsvári magyar főkonzulátus ünnepélyesen kibocsátaná a hosszú lejáratú vízumot annak a személynek, aki megszervezte zászlójának ellopását (nem ugrik be a neve). Vagy elvbarátjának, aki a Bolyai- egyetem újralétesítésének megakadályozásáért bebetonozta a multikulturálisnak nevezett szellemi elnyomást. És hosszasan sorolhatnánk azokat, akik a velünk való gonoszkodásból kovácsolnak politikai tőkét.
Nehogy azt mondja valaki, hogy őket kiszűrné a magyar külképviselet. Az sem hihető, hogy román bal-, jobb- vagy középoldal politikusai, akik 1989 előtt és után magyarellenes gorombaságaikkal futottak be karriert, tartózkodni fognak a magyar vízum megszerzésétől. Sőt, ők lesznek az elsők a listán. (Engedelmünkkel...) Tudjuk, miben rejlik ennek a magyarázata. Dehogy a jóérzés hiányában, ki beszél itt szeméremről?! Hanem az anyagiakban. A nagy nyomorban kinek telik utazásra? Többek között annak, aki a leghangosabban kiáltozik magyar veszélyről, hogy ne látszódjon, hány állami vállalatot, köz- és magánbankot lopott össze. Már most meg lehetne számlálni, hány román nemzetiségű román állampolgárra jut egy más nemzetiségű román állampolgár a román–magyar határforgalomban. Hát még mi lesz, amikor meg kell fizetni a vízumot, az új útlevelet, az új személyi igazolványt, az új gépkocsivezetői jogosítványt, az új útadót, az új felelősségbiztosítási adót és mellé – szintén teljesen potyára – az új zöldkártyát? A külföldi vonatjegyek megadózásáról Băsescu folyamatosan gondoskodik, úgyhogy biztosra jósolhatjuk: a globális határátlépési kedvezményből majd éppen az egyszerű erdélyi magyarok nem részesülhetnek, akiket az országos átlagnál jobban sújt a gazdasági csőd.
(Különálló tanulmány tárgyát képezhetné az a téma, hogy a globális vízumkedvezményből a románság mely rétegei maradnának ki. Természetesen a mély rétegei, amelyek politikusainak bűnös hibájából vészesen közelednek az ázsiai életszínvonal felé. Amelyek például nem férkőzhettek a Ceauşescu szekusai által őrzött bankszámlákhoz. Közöttük kettőzötten hátrányos helyzetben vannak azok, akik neveltetésüknek, intelligenciájuknak, kedvező együttélési tapasztalatuknak köszönhetően képtelenek haragudni a magyarokra. Őket messzire kinézik a vállalkozók és a munkavállalók sorából, emiatt létfenntartási gondjuk teljesen elnyomja utazási kedvüket.)
Egy ilyen felemás megoldás visszavezet az 1989. előtti időkhöz, amikor az erdélyi magyarság kiválasztott vagy bizonyos közegeknél kiemelkedő tevékenységet kifejtő képviselői tartották a kapcsolatot a földkerekség magyarjaival, hirdetve, hogy aggodalomra nincs okuk, miközben az egyszerű embertől ugyanazok a bizonyos közegek a törvényes kétéves időközönkénti látogatást is megtagadhatták a „baráti” határ túloldalára.
Ennyire kilátástalan helyzetben elsősorban saját társadalomtudományi és politikai erőinkre kellene támaszkodnunk. Ha volnának szakavatott szociológiai műhelyeink, most lázas kutatás folyna, gyűjtögetnék és elemeznék a nemzetközi példákat, közvélemény-kutatóink pedig felmérnék, mit vár el vezetőitől az erdélyi magyarság, majd együttesen megoldásokat keresnének. És ha volna egy belevaló kisebbségvédelmi minisztérium, javaslatokat dolgozna ki, hogy enyhítse a többségi politikusok hibájából várható bűnhődést. A belső, saját erők hiányában egyetlen reménységünk az új magyar kormány ígérete, hogy nem hagy kirekeszteni Európából. Az év végi miniszterelnöki nyilatkozatokból megtudhattuk, hogy a kettős állampolgárság gondolatával is foglalkoznak. Annak egyaránt vannak előnyei és hátrányai, ezeket mérlegelik. Mérlegelik és nem vetik el. Ez az álláspont megnyugtató, mert nem hasonlít korábbi nézetekre, amelyektől jót nem várhatunk.

Megütközéssel fogadta az „angol–amerikai imperialisták” iraki beavatkozását a világ közvéleményének ama bizonyos része, amely a népi demokratikus proletár diktatúrából még nem, vagy alig nőtte ki magát. Moszkva hazautaztatja nagyköveteit, Peking is heveskedik. Érvelésüket nem kell komolyan venni: az irigység vagy a félelem beszél belőlük. Attól tartanak, hogy ha világuralmukat szeretnék újra kiterjeszteni Afganisztánra vagy megszilárdítanák saját Mennyei terükön, akkor a világ csendőre esetleg elővenné lézeres rakétáit. Az is valószínű, hogy az Irak melletti kiállás hátterében az elavult fegyverkészletek piacának bővítési szándéka áll.
Belgrád szintén elítéli a beavatkozást. Már hogyne ítélné el, amikor neki is vannak Szaddaméhoz hasonló rejtegetnivalói?
Itthon is akadnak Szaddam-szimpatizánsok. Ezek önkénteseket, idegenlégionáriusokat küldenek Irakba a diktatúra védelmére. A román kormány a NATO-t támogatja (ha nem rakéta-távirányító berendezésekkel, legalább erkölcsiekben), a nagyromániás munkáspártiak viszont Szaddam oldalán állnak. Ahogy belevaló szeparatistákhoz illik.
Kissé meglepő a vatikáni és a francia vélekedés. Vajon ugyanígy aggályoskodtak volna, ha 1933-ban akad egy nagyhatalom, amely odapörköl Hitler fegyvergyárainak?
Lassan elfogyó századunk bebizonyította, hogy vannak esetek, amikor nem lehet, nem szabad tárgyalgatni. Minden kiskirályt, amely helyi vagy globális világuralomra törekszik, idejében megfelelő helyére kell tenni. Nagyon is jól fog tehát egy nemzetközi csendőr, ha nem volna, ki kellene találni.
Kiképzése azonban még nem tökéletes. Elsősorban arra kellene rászoktatni, hogy különböző esetekben azonos mércét használjon. Például ha Kína szeretné kiterjeszteni sokoldalúan fejlett szegénységét Tajvanra, akkor épp úgy siessen az emberi jogok megsértésének helyszínére, mint amikor Kuvait önállóságát kellett helyreállítani. Sajnos, emberjogvédelemre a pekingi vérengzés idején sem került sor, állítólag azért, mert Kína túlságosan nagy felvevő piac, de ez hihetetlenül cinikusan hangzik. Egy csendőr nem lehet ennyire piacorientált.
Elemi követelmény, hogy a nemzetközi csendőrt ne lehessen a részrehajlás vádjával illetni. Akkor se szöszmötöljön bakancsfűzőjével, ha olyan vidéken akad beavatkoznivalója, ahol sem rokona, sem ismerőse. Így egyesek nem fűzhetnének egy-egy iraki légicsapáshoz olyan megjegyzéseket, hogy áhá, Izrael biztonsága előbbrevaló neki, mint például a Balkáné.
Gyakorlat teszi a mestert. A nemzetközi csendőr egyszer talán megtanulja a beavatkozás időtényezőjének optimalizálását is. Például azt, hogy Szaddamot mikor kellett volna más mesterség felé irányítani, és így most nem lennének polgári áldozatok. Régen egy giccsfestőről nem lehetett megjósolni szédületes politikusi karrierjét, de azóta sokat fejlődött a pszichiátria és a néplélektan. Akiről feltételezhető, hogy képes népére erőszakolni udvari költőit, azt idejében kell kényszerzubbonyba öltöztetni.
Egyesek szerint a nép ízlésébe nem szabad beleszólni. Ha az irakiaknak például tetszik, hogy a rádió Szadam-dalokat sugároz, akkor hagyni kell, hogy élvezze. Csakhogy valamikor Románia népe is napestig Păunescu- és Vadimtudor-verseket hallgatott, és a világ úgy látta, hogy sorsával nagyon meg van elégedve, vezetőjét imádja, érte kész az utolsó pillanatig (1989. december 21-ig) tömeggyűléseken részt venni és elítélni a temesvári huligán ügynököket. Ám a következő pillanatban kinevezte forradalmároknak és szívébe fogadta a temesváriakat, és önfeledten tapsolt az ízléstelen karácsonyi elnökgyilkosságnak. Ilyen bonyolult lelke van a népnek!
Egy tárgyilagos világcsendőr idejében megszabadíthatja a népeket félresikerült vezetőitől. A technika mai fejlettsége lehetővé teszi, hogy amikor egy elszigetelt kismunicípiumban (például Kolozsváron) a helyi színház lépcsőjén hitleri gondolatok hangzanak el, és ezt a nép növekvő rokonszenvvel hallgatja, akkor nyomban megnyílik a föld. Amúgy is roskadozik a nyolcvan éve államosított és azóta elhanyagolt színházépület. Hogy ez befolyásolná a szabad, általános, demokratikus választások kimenetelét? Na és? Hitler is szabályos, szabad, általános, demokratikus szavazással jutott hatalomra, népe felbecsülhetetlen kárára.

Régebbi szebb időkben, amikor a Bolyai-egyetem újralétesítése legalább vita tárgyát képezte, gyakran elhangzott az érv, hogy a romániai magyar állampolgároktól befolyt adóból juthatna az anyanyelvi főiskola működtetésére.
Mennyire naivak vagyunk!
Hiszen az adót nem azért vasalják be, hogy abból az adóalanyoknak visszajuttassanak valamennyit. A törökök sem azért róttak ki adókat a leigázott népekre, hogy a magas Portának begyűjtött aranyakból fedezzék a régiók autonóm fejlődését, a nemzeti, helyesebben, korabeli szóhasználattal: népi kisebbségek anyanyelvi oktatását. Amit elvittek, annak sok esetben a Balkánon túl is bottal üthették a nyomát, mert útközben felfalta a korrupció. Azért kellett újabb adófajtákat kitalálni, hogy fedezzék a szállítási veszteségeket. Ha a szultánsági hivatal visszatérít bizonyos összeget az adózó területekre, tovább növekednek az adóügyintézési veszteségek, amelyeket csak újabb adókból lehetett volna fedezni. Tehát, ha úgy vesszük, az adóvégrehajtó hatalom még humánus is volt, hogy mindent megtartott magának.
Bizonyos adóbehajtási és -elkezelési mechanizmusok azóta sem változtak. Azért, hogy jusson a méltányosabb újraelosztásra, és még több maradhasson azoknak, akik közel férkőztek a húsos fazékhoz, az újabb adóötletek széles skálájával ismerkednénk meg hamarosan. Băsescu útadója – amiből az autósok inkább csak az ostoba táblácskákat látják viszont, mert az utakat többnyire külföldi segélyekből javítják –, szóval az útadó enyhe szalontréfának számítana. A hatóságok adóéhsége különben sem ismer illemszabályokat. Egyesek már most arról ábrándoznak, hogy bevezetik a szekér- és a bicikliadót. Ehhez rendszámtábla is járna, ami fellendítené a közlekedésrendészethez közel álló vállalkozók jövedelmét, tehát az újabb népnyúzási eszköz ugyanoda ömlesztené a pénzt. Bizonyára kötelező felelősségbiztosítást is kirónának a kerékpárosokra és a fogatosokra. Városunkban is szüntelenül történnek próbálkozások újabb adófajták kivetésére, hogy a befolyt pénzekből aztán bizonyos személyhez – nem ugrik be a neve – közel álló vállalkozók felesleges dolgokat valósítanak meg szép haszon fejében. Jó is, hogy a veszély elmúlt.
Az ún. multikulturális egyetemre nem kell visszakunyerálni az adónak legalább szemernyi részét. Arra adnak szívesen. Amíg van multi, addig nincs Bolyai, ugye. Ez még a hülyének is bármennyit megér.
A Petőfi–Schiller-féle egyetemhez nem kértünk adóvisszatérítést. Bár lehet, hogy valakinek (akinek bizonyos okokból nagy szüksége volt erre a csalétekpótlékra) eszébe jutott ez a korábbi érv, de ideje sem volt kimondani, máris kifütyülték a sebtiben megszerkesztett kormányhatározatot. Így nem kell attól tartanunk, hogy egy diverzióra igényelt adórész miatt találnak ki újabb adónemet. Ettől a miniszterelnök is igyekezett megóvni a lakosságot, amikor sietve kijelentette, hogy lám, milyen csodálatos a hatalmi ágak függetlensége: amit a kormány fogcsikorgatva elhatároz, azt a törvényszék röhögve elveti.
Különben hálával tartozunk a Román Nemzeti Egységpárt vezetőinek is, hogy elindították a Petőfi–Schiller-egyetem megtorpedózását. Megalakulása óta hajtogatja ez a párt, hogy ha a romániai magyar kisebbség jót akar, hozzá forduljon, ne az RMDSZ-hez. Lám, most is mi történt: ha létrejön az újabb multi-egyetem, tovább távolodunk a Bolyai-egyetemtől. Attól, amelyik az erdélyi magyaroké volt, és amelytől éppen úgy fosztottak meg, mint bármely más kisajátított közösségi vagyontárgytól. Egy patinás palota helyett örvendezzünk egy meg sem tervezett közös blokk-konyhának? A Bolyai történelmünk része, azt nem alapjaitól kellene felépíteni, míg a Petőfi–Schillerhez legfennebb annyi közünk van, mint egy szalmaszálhoz, amely segített bennmaradni az ingoványban (értsd: kormányban). Ebből a rémálomból ébresztettek fel az egységpártosok és törvényszéki bírák. Akikről tudjuk, amit tudunk. Például azt, hogy milyen káderlappal lehetett 1989 előtt a jogra felvételizni. És mégis harcolnak érdekeinkért. Vagy véletlenül ezúttal sem tudták, mit cselekszenek.

Bocsásson meg Horváth Andor, képtelen voltam végigszurkolni a kedd éjszakai szabadfogású teleferét az önálló magyar egyetem létjogosultságáról. Azt még figyeltem, hogy sorolni kezdte elveit, mire megszakították, hogy mondja végre az érveit... Elszenvedtem a prefektus műértő előterjesztését is pártjának és kormányának szerinte teljesen felesleges határozatairól, még az egyik Babeş-tanár fajelméletét, miszerint azért van kevesebb magyar diák, mert butábbak, mint a román fiatalok. Ebből a műfajból ennyi elég volt. Előző éjszakámat a kárpátaljai tragédiát bemutató dokumentumfilm keserítette meg, most ez a gyötrődés okozna álmatlanságot – hát nem, mindennek van határa.
Így nem tudhatom, hogyan állta a sarat Horváth Andor.
És ezután soha senkiről, aki a romániai magyarság érdekében kiáll a porondra, nem fogom tudni, hogyan vívja meg magányos harcát.
Egyetlen kivétellel: ha bajnokunk így kezdi:
– Uraim, szerepváltás következik. kivételesen nem én egyedül leszek a kisebbségi, hanem önök, ahányan vannak, megjátsszák, hogy ukrajnai románok, és tőlem függ a sorsuk. Tessék, kezdjék el, sorra, egyenként, hozakodjanak elő érveikkel, hogy miért volna szükség önálló román egyetemre Cernăuţi-ban. Előrebocsátom, hogy bármit mondanak, síkraszállok az ukrajnai román fiatalok akadálytalan beilleszkedéséért bárhol szép hazánk legtávolabbi csücskében, csak Cernăuţi-ban nem.
Nem volna nehéz ezt a fonalat követni, hiszen úgy megtanultuk, hogy lyukas tőle a könyökünk. Viszont megtörténhetne, hogy telefere-társak nehezen illeszkednének új helyzetükbe – képzeljük el például a nadrágtartós Tucát kisebbségi szerepben –, de akkor képviselőnk figyelmeztetné őket, hogy rajtuk van az ukrajnai románok szeme, tessék meggyőzően dolgozni.
Lenne némi izzadás! Képzeljük el, mit mondanának a kisebbségi román érdekek szószólói arra a mélyenszántó gondolatra, hogy a román fiatalok előtt is nyitva az út minden ukrán egyetemre, de mindhiába, nem jutnak be százalékarányuknak megfelelően, mert az ukránok lepipálják őket. Képviselőnk azt is kifejthetné, hogy az ukrán állam és nép a lehető legtoleránsabb a kisebbségekkel, az európai normákat messze meghaladva biztosítja jogaikat. Hogy ilyenszerű lódításoktól az európai normaismerőknek elakadna a lélegzetük, azzal a mi képviselőnk ne törődjön. Lám, mások is gátlástalanul gurítanak ekkorákat, és a kamera szeme sem rebben. Hozzászokott.
Képviselőnk a legpimaszabb akkor lenne, amikor váltig hajtogatná, hogy hiába írta alá ötszázezer ukrajnai román polgár a kérvényt az egyetemre, azt hogy mi kell nekik, sokkal jobban tudja az ukrajnai ukrán. Sőt, kizárólag ő tudja.
Többségi szerepjátszó képviselőnk a műsor közepén megkönyörülhetne a kisebbségi statisztákon, és kereken megmondhatná nekik: nézzétek, maflák, teljesen potyára töritek magatokat, én, a nagyukrán nagyhatalom csak akkor fogok nektek Cernăuţi-ban román egyetemet, vagy máshol, például a Kígyók-szigetén multikulturális főiskolát engedélyezni, ha egy sokkal nagyobb hatalom rám szól. Addig egy fityiszt.
Képviselőnk azt is elárulhatná, honnan tanulta ezt a magatartásmodellt, összefüggésbe hozva az 1945-ös egyetemlétesítést azzal, hogy a párizsi békekonferencia előtt feledtetni kellett a Maniu-gárdák garázdálkodásait. Lehet, hogy egyszer a Molotov–Ribbentrop határvonalat is meg kell erősíteni, akkor az ukrán tévészereplő is olyan nagylelkű lesz, hogy valóban meghaladja az európai normákat. Vagy legalább eléri.
Egyébként mindazok, akik végignézték, elragadtatással gratulálnak Horváth Andornak.