Nits Árpád

Szilágyi N. Sándor vitairatában (Szomorú történelem – és még szomorúbb folytatása, Szabadság, november 13.) csípős megjegyzéssel feltételezi, hogy Kiss Jenőt nem foglalkoztatta Petőfi halálának egyik lehetséges módozata, az csak veszélyes fantáziálásom szüleménye. Azt sugallja, hogy az olvasó pillanatig se vegyen komolyan, nem vagyok beszámítható.
Be vagyok kerítve – gondolhatta Szilágyi N. Sándor. Kiss Jenő már nem igazolhat, nem semlegesítheti a hitelrontást, a költő egykori bizalmasabb pályatársai pedig, akiknek bizonyára beszélt feltételezéséről, hallgatni fognak. Kényelmességből vagy más megfontolásból – ezt ne firtassuk. Kényes kérdésekben sokan hallgatnak mostanában. Sz. N. S. is egy idő óta mindent szó nélkül hagy. Akkor sem ragadott tollat például, amikor elsinkófálták az önálló egyetem újraindításának legkedvezőbb lehetőségét, és besétáltattak a multikulturális zsákutcába. Pedig véleményét sok kolozsvári kíváncsian várta. (Csak most nem bírta ki, és szállt síkra a „sok-sok szegény magyar és román emberért, akik” egyformán szenvedtek. Úgy hát. Nemzetiségi különbség nélkül.)
Sz. N. S. mégis melléfogott. Van tanúm. Kiss Jenő fia, a Svédországban élő Kiss Zoltán élénken emlékezik apja elméletére. Arra is, hogy a költő hevesen lázadozott Petőfi maradványainak Ukrajnában való keresése ellen, holott itt kellene kutatni, a Segesvár melletti erdőben, amiről ő tudhatott valamit.
A vitacikk többi része beállítottság dolga. Ha Sz. N. S. olvasatában a dokumentumgyűjteményből az derül ki, hogy a sajnálatos események során mindkét félnek egyformán voltak veszteségei, mert „a bécsi udvar fondorlatai következtében” nem tehettek mást, mint egymással szembemenni – lelke rajta. Én fikarcnyi jelzést sem találtam a könyvben arra, hogy
Nagyenyed félrevezetett lakossága megrohamozta volna az Erdélyi Szigethegységet. Ha azt olvasom ki a könyvből, hogy mindkét félnek teljesen egyforma a vétke, senkinek sem ajánlom. Akkor inkább olvassuk újra az 1990-es marosvásárhelyi események parlamenti különbizottságának jelentését, amely az elsimítás, a többségi bűnpártolás díszpéldánya, és amelyre egyébként az RMDSZ egyes vezetői ma is büszkék. Ugye, ismerős: mindkét félnek egyformán megvoltak a maga vétkesei és áldozatai, sőt, ugyanolyan fajsúlyú szélsőségesei. Vagyis az egyik csendesen tüntetett, míg a másikat felfegyverezte a titkosrendőrség – a mérkőzés állása döntetlen. Az egyiknek hat halottja van, a másiknak hatvan előléptetett szekusa – a mérkőzés csak azért is döntetlen. Az egyik mérték nélkül kapta a börtönéveket, a másiktól gépkocsivezetői jogosítványát sem vették el, pedig teherautóval gyilkolt – még mindig 1–1. Ha a jövő században kapunyi réztábla jelenik meg a marosvásárhelyi Central Szálloda falán, hogy ezen az ősi román földön a véletlenül itt ténfergő gaz magyarok lemészároltak 40 000 békés románt, és ezt a világ majd elhiszi, magunkra is vessünk, mert megállapodtunk a döntetlenben.
„Mi az igazság harcát az igazság fegyvereivel harcoljuk ki” – fejezi be idézettel cikkét Sz. N. S. Bármilyen szögből olvasom ezt a mondatot, nem azt szűröm ki belőle, hogy az igazság elhallgatásával, döntetlenekben való hallgatólagos megegyezéssel valaha zöld ágra vergődhetünk. Azzal megint oda jutnánk, ahol Ceauşescu idején voltunk: a román nacionalizmus minden alkalmat megragadva emlékeztetett Ippre és Ördögkútra, mi pedig szemérmesen hallgattunk – mert befogták a szánkat – Szárazajtáról, Csíkszentdomokosról, Gyantáról, Magyarremetéről, Kishalmágyról, Egeresről. Ez a szembeállítás nem rálicitálás, hanem történelmi tény. Mohácsot sem azért szoktuk emlegetni, mert nem akarunk történelmi megbékéltségben együttműködni a törökökkel a NATO-ban. (Fel sem tételezzük, hogy egyszer Törökország valamely parlamenti pártjának elnöke, később csak polgármester, emléktáblát állít az ősi török földön a mohácsi események idején idegen jöttmentek által lemészárolt törököknek, sőt kártérítést is követel a magyar államtól. Bár sohasem lehet tudni, mit hoz a múlt.)
Most kimondhatjuk sérelmeinket, miért hallgassunk? Miért engedjük terjeszteni világszerte azt a tévhitet, hogy a vad, nomád, ázsiai jöttmentek vérszomjasságától őrizni kell a térség nyugalmát? Sz. N. S. szerint a konfliktusmegelőzési stratégia oltárán érdemes bármely áldozatot meghozni. De van-e itt egyáltalán konfliktushelyzet? Jó pár éve a magyarság csendes felszívódással, iskolái, templomai, sőt szülőföldje elhagyásával válaszol a kormánypártok és az ellenzék együttes csapásaira. (Jaj, csak azt ne mondja valaki, hogy magyart és románt egyaránt sújtanának a multikulturális cirkuszok vagy a Nagyrománia Párt törvényjavaslatai, például a nemzeti gárdáról.) Számunkra sokkal indokoltabb volna egy megalázkodás-megelőzési stratégia.
Szilágyi N. Sándor azt is kifejti, hogy képzelgéseimnek van egy holtbiztosan ellenőrizhető, a könyvvel összevethető vonatkozása. Szerinte a kötetből megsaccolni sem lehet az 1848–1849-ben szembenálló felek veszteségeit. Nem? Hogy ne nyújtsam a választ, mindössze két idézetre hivatkozom: „Gyulafehérvár fölégetése, földúlása... a zalatnai magyarok... meggyilkolása...”, „... Enyed, az ebek és varjak által felemésztett, irtózatosan elferdített számtalan holttestekkel tele utcáin...” Ezzel szemben a császárhű kéztől származó dokumentum „több román faluk” felperzseléséről adnak hírt, a városok közül csak Szászrégen megtámadását sérelmezik. Szászrégen azért volt szász Régen, mert szászok lakták. Az is köztudomású, hogy a magyar városokban a népsűrűség sokkal nagyobb volt, mint a hegyvidéki román falvakban, amelyek zömében egyik háztól a másikig akkortájt is órákban mérték a távolságot. A megtámadott települések lakosságának menekülési esélyegyenlősége sem egyforma, a városok hátrányos helyzete kétségtelen, hiszen a lapályon nehéz volt menekülni, vagy elrejtőzni, a hegyekbe csak az öngyilkos szaladt, mivel onnan jöttek a támadók. Aki ennyiből nem tud saccolni, az nem akar eljutni a végeredményhez.

Rendkívül értékes könyvvel gyarapodtunk ebben a jubileumi évben a Kriterion jóvoltából: 1848–1949 dokumentumainak szelekciójával.
Szomorú könyv. Szilágyi N. Zsuzsa szerkesztő úgy válogatta össze a forradalom és szabadságharc eseménykrónikáit, kimagasló személyiségeinek leveleit, hogy azok minden kétséget kizáróan bizonyítják: az egymásnak feszített együtt élő két nép közül a magyarnak volt nagyobb a vesztesége az erdélyi polgárháborúban, mert akkor a románság már számottevő többséget tett ki. Aki ezt a könyvet serdülőként elolvassa, felnőttként kínos csalódásoktól mentesül.
Mert mi tagadás, számos családban az iskolai hazug történelemoktatást ellensúlyozó hamis kép alakult ki az erdélyi magyar múltról és annak keretében 1848-ról. Úgy tudjuk, hogy ha a korabeli nemzetközi csendőr, az orosz cár nem kontárkodik bele dolgunkba, az európai népek hajnala nálunkfelé virágesős diadalmenet lett volna.
Szülők, nagyszülők nem elsősorban a többségi ostobaságok, történelemtudományi giccsek kiváltotta dacból táplálják utódaikban a megszépített magyar múltat. Hanem forráshiányból. Ami régebb ilyen tárgykörben megjelenhetett, az számunkra nem lehetett hiteles. A cenzúra teremtett táptalajt a legendaszövéshez. És a családban gyermekfejjel hallott legendák roppant erősen rögzülnek. Álljon itt ennek bizonyítására egy saját élmény.
A néhai Kiss Jenő fiának baráti társasága egy alkalommal megütközve hallgatta a költő fejtegetését arról, hogy Petőfi a fehéregyházi csatában nem halt meg, csak megsebesült, és később, amikor a csatazaj elült, a közelben lesben álló románok gyilkolták meg, akik összeszedték az elesett katonáknál található értékeket. Kiss Jenőre mi, a frissen érettségizett fiatalok kivétel nélkül felnéztünk, hiszen kötelező olvasmány volt, a könyvesboltokban előkelő helyen virított a neve, rokonaink, ismerőseink elismerően nyilatkoztak róla. Egyszóval személyiség, tekintély volt számunkra. És mégis kételkedtünk szavában. A korábban rögzült Erdély-képbe sehogyan sem fért annyi román, hogy akár utólag is beleszóljon a fehéregyházi csata kimenetelébe.
Próbáljuk meg kiszámítani: ha mától kezdve jeles román személyiségek megkezdenék a történelmi legendák leépítését, hány évtized kellene ahhoz, hogy a román fiatalok rádöbbenjenek félrevezetettségükre? És milyen távol állunk ettől a kezdeti lépéstől! Hiszen egyelőre tekintélyes román személyiségek csak késő éjszakai tévévitákon merik kétségbe vonni a konjunktúra-meséket. Napközben a román fiatalokat nemcsak a család, a szűkebb környezet tartja tévhitben, hanem szinte az egész társadalom, kezdve az utcától, a nagyiparilag termelt falnyi emléktáblákkal, egészen a parlamentig, az oktatási törvénybe is belekényszerített nemzeti kizárólagossággal. Miközben az Academia Caþavencu munkatársain kívül nagyon kevesen veszik észre, hogy bizonyos történelmi ferdítések felérnek a nemzetgyalázással. Mert mi más lenne annak bizonygatása, hogy ezer évig a túlnyomó többség hagyta magát elnyomni a jelentéktelen kisebbségtől?
Az európai integráció érdekében is hasznos lenne a Kriterion dokumentumgyűjteményének megjelentetése románul, és beiktatása a nemzeti tanrendbe. Ezt követhetné az egykori Biasini Szálloda falán éktelenkedő tábla eltávolítása, amely azt a rémhírt terjeszti, hogy a bécsi udvar által mozgósított és felfegyverzett többségi lakosság hagyta magát lemészárolni. Hiszen a tárgyilagos történelemoktatást az Európa Tanács is elvárja. No persze mi, akik itt élünk, ismerjük azt a dalt, hogy várhatsz babám, elvárhatsz.

1990 elején egy (akkor még működő) nagyüzem falatozójában egy (akkor még jó kedélyű) pénztárosnő kifejtette, hogy ő ezután sem néz tévét, nem hallgat rádiót, nem olvas újságot, mert szerinte mindössze annyi változott, hogy nem egyetlen, hanem több száz idióta löki naphosszat a sódert.
Mit szólna az eredeti demokrácia újabb fejleményeihez? Mit nem nézne, hallgatna, olvasna? Azóta bizonyára elvesztette humorát, hiszen a tömény badarságot nemcsak Tucăék ontják magukból. A borbélyszékbe illő, a következményekkel nem törődő, alkohol- vagy más mámorízű okoskodás mindenfelől árad, értéket szennyez, jó sorsra érdemes személyiséget lesvihákoz, sörreklám-figurát ellenben bálványoz stb., stb. Elképesztő, hogy pusztán az elmúlt héten mennyit kellett nyelnünk.
Itt van például ez a pap, aki Tőkés László ellen böjtöltetné híveit. Ez is jelzőt talált ki megbélyegzésére: főbéres. Honnan veszi magának a bátorságot, pontosabban a szemtelenséget? Mikor falatoztak egy tálból Tőkéssel? Ő is ellenálló lett volna? Mivel tájainkon nem nagyon hemzsegtek a bátor kiállású emberek, ez a kolozsvári pap is olyan ellenálló lehetett, mint Iliescu. A lelkiismerete ösztökélte, hogy valamit tenni kellene, de ő keményen ellenállt a belső indíttatásnak.
Mit érünk el azzal, ha böjtnek kinevezett, megszokott, mindennapi koplalással tovább romboljuk egy olyan személyiség tekintélyét, amilyent mások szívesen kitalálnának maguknak és történelmükbe illesztenék? Ha már olyan nagy kedve van koplalni, miért nem böjtöl a kormány ellenében? Amelyik amúgy is éhezteti a népet. Persze, nem úgy, mint az 1989 előtti sódertermelő, mert akkor volt pénz, de nem volt ennivaló, most pedig van minden, de a többségnek nincs pénze. Az áruhiányt olyan kíméletlen bércsökkentéssel számolták fel az utóbbi nyolc év kormányai – köztük a mostani, az egykori szépreményű ellenzék –, amilyennek meghozatalára a diktátornak sem volt bátorsága.
Nem nehéz elképzelni, mit szólnak a hívek egy ilyen papi szitkozódáshoz. Nagy kárt okozhat az egyházi életben. Még csak ez hiányzik, éppen most, amikor az RMDSZ válságos időszakát éli át – ha túléli. Maholnap elérjük, hogy az embereket nemcsak a politikától, a színháztól, hanem a templomtól is elriasztják.
Aztán volt egy telefonos közvélemény-kutatás, amely azt sugallja, hogy Kolozsvár megmaradt magyarságának majdnem fele helyesli a kormányban maradást. Ebben a kormányban... Gyönyörű. Vagyis a romániai magyarok szervezete minél tovább maradjon bűnrészes a csődben, a cigarettacsempészések, meg a számtalan más kisszerű panama eltussolásában, és úgy mellékesen hetente pitizzen a szégyenletes multikulturális csalikért. Miután a Német Demokrata Fórum a Romániában maradt néhány német nevében kijelentette, hogy neki nincs szüksége a fél egyetemre, az RMDSZ ringassa magát abban, hogy Radu Vasile komolyan köti Margát a karóhoz, és végül megkapjuk a fél Petőfit. Ezt a politikát majdnem felünk helyesli? És senki sem firtatja, hogy a tömegből hogyan válogatták ki az ilyen éleslátókat?
Talán mindent felülmúlt az a lélegzetelállító kijelentés, hogy Széles Annát azért nem akarják szerepeltetni az RMDSZ megyei szervezetének alelnökei, mert román férje volt. Magasságos egek! Mit szól a civilizált világ egy ilyen boszorkányüldözéshez a XX. század végén? Hiszen a párválasztás a legszentebb magánügy, azzal kapcsolatban kifogása senkinek sem lehet! Utólag pláne. Aztán kiderült, hogy a megyei alelnököknek sem a néhai vegyes házasság ellen volt kifogásuk, csak valaki ferdített. De a tisztázás előtt a dolgot még jobban megkavarták. Megdicsőítették az exférjet, hogy az milyen nagy magyarbarát. Azt, aki a Nagyrománia Párt tévényilvános teadélutánján arra a kérdésre, hogy miért mind választott magának magyar feleségeket, nem azt mondta, hogy pardon, ez magánügy, hanem így szellemeskedett: szereti maga alatt tudni a magyarokat, ezzel is kifejezi hazafiságát.
Persze, a volt férj nyilatkozataiért nem viselheti a következményeket a volt feleség. Ellenben ha igaz az, hogy vegyes házasságról senkit sem szabad lebeszélni, akkor a rábeszélő propaganda is ellenkezik a jó ízléssel. Márpedig még sokan emlékeznek arra a kisebbségpolitikai szocrealista játékfilmre, amely a mostani Harmónia Alapítvány szellemében készült még az átkosban, és amelynek Széles Anna volt a női főszereplője. A kétes értékű erkölcsi mondanivaló megjelenítője azért a filmért sem örvend különösebb népszerűségnek, ezért mindenképpen indokolatlan a magas fellépési díj. Bármekkora is volt az, amiért a megyei szervezet alelnökei elálltak a meghívástól.
Szorongva várhatunk egy elkövetkező eseménydús hetet.

Úgy néz ki, mindenképpen szeretnék elhitetni az olvasóval, hogy amit én művelek, az nem újságírás, amíg ki nem járom a pártatlanság iskoláját.
Szerencsémre a továbbképző tanfolyamot magam választhatom meg. Senki sem kényszeríthet arra, hogy elfogadjam oktatómnak Tibori Szabó Zoltánt. Ha az ő stílusát a Népszabadságnál megfelelőnek és időnként a Kossuth rádiónál közszolgálatinak tartják, az illetékesek lelke rajta. De ismerve Tibori tárgyilagosságának mértékét, pillanatig sem vehetem komolyan pártatlansági eszmerendszerét. Az ő nevéhez olyan találmányok fűződnek, mint a svihákok gyülekezete, az echte magyar, az elkurvult kopó – hogy csak néhányat említsek jelzői közül, amelyekkel a baloldal által radikálisnak kinevezett magyar politikusokat illeti. A radikális bélyegző nem az övé, és le is tagadhatja, mert a szó elszállt, de az „echte svihák kopók” hisztériás ostorozása megmaradt a Szabadság kollekciójában.
A személyeskedés bizonyára folytatódni fog, de annak olvasásától megkímélem magam, tehát részemről nincs további vita.

Nem értem, miért vette magára Márványi Péter (Szabadság, október 9.) azt a megjegyzést, hogy „Alkalomadtán, amikor a Kossuth rádió a Népszabadságtól kölcsönözte a tudósítást...” Nem az ő tudósításáról volt szó, azt sem állítottam, hogy a Népszabadságból (figyelem a ragokra) ollózott valamit a rádió, hanem arra a műsorra utaltam, amelyben a Kossuth rádió hírszerkesztője így konferálta be az RMDSZ szeptember eleji rendezvényeinek előkészületeiről szóló tudósítást: A Népszabadság tudósítója jelenti. Ebben hangzott el a radikális jelző a csernátoni szervezőcsoporttal kapcsolatban.
Ha azt írtam volna, hogy alkalomadtán, amikor a Kossuth rádió romániai munkatársa tudósított..., megérteném a felháborodását. Egyrészt azért, mert most különösen kellemetlen következményekkel járhatna a magyarországi közszolgálati rádió riporterének kedvezőtlen fénybe való állítása, másrészt mert súlyosan tévednék. Márványi nem alkalomadtán tudósít, hanem rendszeresen. A Kossuth rádió állandó tudósítójának tehát semmi oka sem volt magára vonatkoztatni, vagyis félremagyarázni az egyértelmű mondatot, feleslegesen szórt rám szakmai okoskodásokkal megtűzdelt szitkokat, és alaptalanul jelentett fel a MURE Etikai Bizottságánál.

Bámulatosan megegyezett a román bal- és jobboldali politika a csernátoni polgári fórum megítélésében. Ez egyébként pillanatig sem furcsállható, ha számításba vesszük, hogy a szélsőbaloldalos Pruteanu jobboldali pártban aktivál, a szélsőjobbos Tudor pedig a balos egységért prédikál, és a kisebbségi jogok tekintetében mindketten azonos véleményen vannak a multikulturális Margával. Jól megkevertek itt mindent.
De az fölöttébb különös, hogy a román bal és jobb a Csernáton-értékelésben tökéletesen egyetértett a magyar ballal. Alkalomadtán, amikor a Kossuth rádió a Népszabadságtól kölcsönözte a tudósítást, az embernek az volt az érzése, hogy az Adevărul lapszemléjét hallja. Csak úgy röpködtek a radikális jelzők a csernátoni politikusi csoportról. Pedig az átlagosnál értelmesebb óvodásgyerek is tudja, mert hallja a hírekben, hogy radikális politikusokkal csak az írek, a palesztinok, az albánok stb. vághatnak fel. Mi nem. Akik több mint nyolcvan éve kizárólag törvényes eszközökkel próbálnak elérni némi emberi jogot, és a legnagyobb kilátástalanságban sem nyúltak fegyverhez, azok éppen csak szélsőségeseknek nem nevezhetők.
Az is érdekes, hogy Csernátonról mind a román balnak és jobbnak, mind pedig a magyar balnak az egységvédelem szükségessége jutott eszébe. Az egyik rögtön az ország autonóm tartományokra való felosztásától kezdte félteni a világot, mégpedig olyan nagyon, hogy az osztrák hatóságok figyelmét is felhívta Eva Maria Barki úgymond alkotmányellenes véleményére. A másik az RMDSZ föderalizálásával ijesztgette és még mostanában is ijesztgeti a közvéleményt.
Mi lehet a közös rosszallás oka? Kétségkívül az, hogy a csernátoni összejövetel kifejezte elégedetlenségét az RMDSZ kormányzati szereplésével. Ez nem tetszik a román politikai kaszt tagjainak, akik kevés kivételtől eltekintve ugyanazt tartják az RMDSZ-ről, amit Iliescu: szükségtelen rossz, amelyet végső felszámolásáig sanyargatni kell, ellenszolgáltatás nélkül ki kell használni. A magyar bal pedig azon a Horn Gyula-féle minimalista állásponton van, hogy aki a semmit nem becsüli, a keveset sem érdemli. Kényelmes, ugye. És akkor jönnek ezek az igényeskedő csernátoniak...
De akik szerint olyan nyilvánvalóan nem volt igazuk a csernátoni szónokoknak, miért nem szerveznek egy ellencsernátont? Ez egy olyan polgári fórum lehetne, amely kifejezné teljes egyetértését az RMDSZ bel- és külpolitikájával, és az összejövetel végén a jelenlévők a teljes elkötelezettség és leírhatatlan lelkesedés jegyében dísztáviratot küldenének pártunknak és kormányunknak.
Az ellencsernátoni szónokoknak természetesen valamivel ki kellene tölteniük az időt, ezért megelégedettségük alátámasztására felsorakoztatnák az utóbbi két év kimagasló megvalósításait. Azokat, amelyekre Frunda György az SZKT szünetében utalt, vagyis amiket elvesztenénk, ha kilépnénk a kormányból. Ezekből a vívmányokból talán telne egy negyedperces megnyitó beszéd bevezetőjére, de aztán valami egyébhez kellene folyamodni.
Például altatómeséket lehetne előadni. Olyat, hogy volt egyszer, hol nem volt, Kolozsváron 1997 januárjában (amikor ütni lehetett volna a vasat egyetemügyben), volt egy tanakodás arról, hogy kell-e nekünk egyetem. Mindent beleadtak, amit csak kívánt a román jobb- és baloldal, valamint az akkori baloldali magyar kormány: bemutattak multikulturális rögeszmét igazoló közvélemény-kutatást, jelenlétével adott súlyt az önálló egyetemről való lemondásnak az RMDSZ által kinevezett tanügyi államtitkár, terjedelmes újságcikk fejtegette, hogy a Bolyai-egyetem csak néhány kolozsvári könyvmoly kívánsága. Ez utóbbi Törzsök Erika aláírásával a budapesti Magyar Hírlapban és a kolozsvári Szabadságban egy időben jelent meg a Határon Túli Magyarok Hivatala akkori főnökének határozott felkérésére. Az ellencsernátoni szónok ezzel a kolozsvári Bolyai-ellenes rendezvénnyel kapcsolatban részletesen ecsetelné, hogy Tokay György kisebbségvédelmi miniszter erélyesen elhatárolódott Törzsök Erika véleményétől, minek eredményeként ma már annyi egyetemre való ígéretünk van, hogy pagodaszerűen kell kiképeznünk a padlást.
A többi vívmányról is ilyen mozaikokból lehetne összeállítani a szónoklatokat, hátha valaki nem veszi észre, hogy minden szó igaz ugyan, csak éppen nem úgy, ahogyan tálalják. Tokay György tényleg elhatárolódott Törzsök Erikától, de egy kicsit később. Az egykori HTMH-elnök lefegyverző útmutatása után másfél évvel, miután kibukott a hatalomból, megmutatta, hogy ő is tud gondolkozni, ha már úgysincs vesztenivalója, és azt találta mondani, hogy ha az RMDSZ képtelen eredményeket elérni a kormányban, akkor kár tovább erőlködnie. Hivatalának veszélyeztetésétől szívta fel a vizet Tokay, nem a Bolyai-egyetem ügyének elpackázásától.
Továbbá azt is fel kellene tételezni, hogy a több padlásnyi ígéret haszontalanságát sem veszik észre az emberek. Csakis így, vagyis ha az RMDSZ-tagságot gátlástalanul hülyének néznék, lehetne lebonyolítani egy ellencsernátoni fórumot, de akkor is fel kellene tenni a kérdést: mire lenne jó? A teljes önkielégültség kifejezése után Radu Vasile miniszterelnök pecsétgyűrűs ujjával megvakarná a füle tövét, és azt kérdezné Markó Bélától: mit akartok még, hiszen a népetek is úgy érzi, hogy Romániában teljesen megoldottuk a nemzetiségi kérdést.
*
Ui.: Hétfőn a bukaresti magyar tévéműsorban megismételtek egy lerágott és megaszalódott témáról, a rendkívüli SZKT-ülés előtti csodavárásról készült beszélgetést. A címe az is lehetett volna, hogy emlékek a jövőből. Még az sem jelentett meglepetést, hogy Verestóy a legelső alkalmat megragadva rárontott Kónyára. Ugye, Kónya ott volt Csernátonban, hát ütni kell, ahol érik. A sokadik letorkollási kísérlet ürügye azonban meghökkentett. Kiderült, hogy felsőbb körökben elítélik a kolozsvári szervezet kezdeményezéseit, mert állítólag éppen azok miatt állunk ilyen rosszul az egyetem ügyében. Súlyos tévedés. Nem a kolozsvári szervezet polgári fórumai buzdítottak tétlenkedésre a kormányalakítás utáni első napokban, hetekben, amikor az új kormánynak késedelem nélkül meg kellett volna tennie a legnehezebb lépéseket. Nem a kolozsvári szervezet rendezte meg a felméréssel és a Törzsök-cikkel egybekötött tanakodást arról, hogy semmi sem kell nekünk. Ezeket a politikai hibákat vagy vétségeket mások követték el. A kolozsvári szervezet a késlekedést és tévelygést látva csak kötelességükre próbálta figyelmeztetni kormánytisztviselőinket.
A kolozsváriak elégedetlenségén egyébként nem kellene csodálkozni. Itt érződik a legkevésbé az RMDSZ kormányszerepe. Tovább tátong, sőt mélyül a főtéri gödör, újabb történelemhamisító táblácskákkal, műemlékeink veszélyeztetésével folytatódik az uszítás, sértegetésünk, és a kormányzó illetékeseink képességeiből visszhangosabb tiltakozásokra sem telik.

Bukarestben működik egy rádióadó, amely időnként átadja a hangot a hallgatóknak, hogy vicceket mondjanak. A műsor valóságos oázis az ultrarövid hullámsáv monoton, dobpergetős divatzenéjében, amelyről sohasem lehet tudni, mikor fűzik be fordítva a magnószalagot. Persze, jobb volna igazi zenét közvetítő rádió, mint a magyarországi Bartók vagy a Clasic M, de ne legyünk maximalisták. A kolozsvári URH-sáv színvonalához képest a bukaresti így is előrelépés.
A viccmondók angyalian erőlködnek, hogy jópofák legyenek, nemcsak válogatott élcekkel igyekeznek elnyerni a napi helyezéseket, hanem előadóképességüket is csillogtatják. Ez a törekvés gyakorta a vicc elnyújtásához vezet, de a műsorvezető nem türelmetlenkedik, nem fojtja senkibe a szót. Tapasztalata szerint a hosszú lére eresztett mesének is lehet jó poénja. Mint például annak a viccnek, amely nemrégiben dobogós helyezést ért el.
A viccmondó figyelmeztette hallgatóságát, hogy pályaművének kerete a nemzetek közötti vetélkedés, ennek közhely szaga van, de érdemes kivárni a végét. Mint a séma előírja, előbb egy amerikai polgár dicsekszik az űrkutatásban elért kiemelkedő sikerekkel, aztán jön az orosz lefitymálóan, hogy az semmi orvostudományukhoz képest, és elmondja a távoli Szibériában élő nagynénikéjének az esetét, aki rőzsegyűjtés közben elvesztette ép fél szemét, mire a frissen kihelyezett körorvos olyan üvegszemet épített be neki, amellyel kielégítően tudja olvasni a Pravdát. Ekkor szól közbe a román és mondja, hogy az is semmi ahhoz képest, hogy Romániában olyan magas szintre emelkedett a gazdaságirányítás, hogy egy gyárat nyereséggel adtak el. Nahát, ki látott már ilyet? – hűledezik az orosz, mire a román azt mondja: – Nagynénikéd az üvegszemével.
Erre a modellre számos viccet lehetne fabrikálni. Például így: Amerikai polgár azzal dicsekszik, hogy elnöküknek van a világ legnagyobb szexbotránya, mire az orosz...
Nem jó. Az orosz elnök legapróbb szexbotránya az amerikai orvostudomány legújabb vívmánya, a Viagra nélkül is szívstoppal érne véget. Különben minek a távoli Szibériába kalandozni? Vannak vetélkedésre kész közelebbi nemzetek is.
Például mit mondana a magyar polgár? Most? Hát most kivételesen a magyar viccalany nem nagyon kelhet versenyre az amerikai szexrétes nyújtásában. (Hála a jó Istennek!) Most ugyanis, ha a magyar elnök... jobban mondva a miniszterelnök félrelépéséről szednének elő bizonyítékokat, akkor nem folyna hónapokon át az ízléstelenkedés arról, hogy voltaképpen mi is a nemi örömszerzés, hanem minden különösebb teketória nélkül kitakarítanák a magyar közéletből azokat a kövületeket, akik régi titkosrendőrségi kapcsolatukat kihasználva magánügyekben vájkálnak.
És mit mondhatna a román polgár? Most? Most is, éppen úgy, mint korábban, ha itt kirobbanna egy magas szintű szexbotrány, akkor létrehoznának egy parlamenti kivizsgáló bizottságot vagy egy központi antiszex bizottságot (az antikorrupciós testület mintájára), és ezzel az ügy úgy el lenne ásva, hogy az elnök simán túlélné hivatalában második mandátumát is, és Bulának sem volna mivel dicsekednie.
Ebben a témában bizony nincs poénlehetőség.
Ha mégis viccelni van kedvünk, hát térjünk vissza a bukaresti alapötlethez. Vetélkedjen az amerikai, az orosz és a romániai magyar polgár. A vicc eleje lehetne ugyanaz. A romániai magyar alany a végén azzal szállna be, hogy a (még) kormányban lévő RMDSZ úgy rúgatta ki a kolozsvári házasságkötő tisztviselőt, akinek a füle nem képes elviselni a magyar igen-t, hogy a lába sem érte a földet, mire az orosz hüledezne: – Ugyan, ki látta azt a látványos kirúgást?
Na ki? Természetesen csak a szibériai nagynénike, az üvegszemével.

Valakiket egy magyarországi újságban állítólag legazembereztek. Nem voltak azok, vagy nem azok voltak azok – akár így, akár úgy áll a dolog, tényleg nem szép dolog csúf jelzőkkel illetni talpig becsületes politikusainkat, akik érzésük szerint a lelküket kitették értünk az RMDSZ történetének nyolc évében, különösképpen az utóbbi két fényéves évben, amióta központi és helyi államhatalmi gépezetben tevékenykednek, illetve vannak. Érthető hát felháborodásuk, hogy nyílt levélben követelik Tőkés Lászlótól szavai megválogatását.
Viszont érdekes volna felleltározni, hogy ugyanazokra a személyekre milyen jelzőket ragasztottak a román tömegtájékoztatási eszközök legnagyobb nyilvánosságával a koalíciós partnerek. Ezek között a legenyhébb az, hogy aljas zsarolók. De elhangzottak olyan rágalmak is, hogy hazaárulók. Birtalan Ákos, az egykori szépreményű kirándulásügyi miniszter levitézlése után több hónappal fél éjszakát betöltő téma volt egy teleferében, amelyben az Adevărul főnökeinek biztosítottak magamutogatási lehetőséget, és amelynek keretében az új miniszterelnök ígérgette, hogy utánanéz az egykori RMDSZ-miniszter viselt dolgainak. És úgy kapásból eszünkbe jut, hogy a titkosszolgálat kiszolgáltatta Bárányi Ferencet, mióta az egykori egészségügyi miniszter neve mellől ritkán hiányzik egy olyan jelző, amelynél a gazember sokkal enyhébb. Ez is a koalíciós bajtársak műve volt, hiszen a titkosszolgálat kinek a kezében van, ha nem a kormányéban. (Ha más irányítja, akkor nem beszélhetünk működő kormányról.)
A romániai magyarság számtalanszor felszisszent, amikor a nyolc éve tartó nyílt nacionalista uszításban az RMDSZ tisztségviselőit, az egész szervezetet, mi több, az egész kisebbséget minősíthetetlen jelzőkkel sértették a román parlamentben, kormányban, televízióban, írott sajtóban. Érdekes, hogy a mostanihoz hasonló határozott, testületi fellépést egyetlen súlyos gyalázkodás sem váltott ki. Időnként vezetőink részéről elhangzottak fogadkozások, hogy mocskolódást tovább el nem tűrünk, törvényes úton követelünk elégtételt. Ami még egyetlen alkalommal sem történt meg. Pedig az RMDSZ vezetőségében bőven vannak olyan ügyvédek, akik otthonosan mozognak a bíróságokon.
Bizonyára sejtik, hogy a román hatalommal való perlekedésben kevesebb az esély a sikerélményre.

Legutóbb szamosújvári olvasótalálkozón mondták, hogy a szerkesztőség választási kampányokban ne adjon teret a sárdobáláshoz, mocskolódáshoz, civakodáshoz, személyeskedéshez. Szamosújvári olvasóink azt is megmondták, miért van elegük a vagdalkozásból. Egyszerűen: undorodnak tőle.
Ez az undor nagyon erős lehet, ha két választási kampány közötti félidőben is irtóznak a gondolattól, hogy bármikor újra elkezdődhet a politikusok balhéja. Ezért nehéz helyzetben van az, aki megpróbálja megmagyarázni, hogy a politikusok vetélkedése a lehető legtermészetesebb jelenség. Ha nem püfölnék egymást, nem tudnánk meg, melyik a jobbik, erősebbik, melyikre érdemes szavazni. Ökölvívóktól sem várhatjuk el, hogy csak simogassák egymás képét. Legfennebb azt tanácsolhatjuk, hogy a gyengébb idegzetűek ne nézzenek bokszmérkőzést színes tévén. Vagy fehér-feketén sem.
Ilyen az élet demokráciában. Látványos. Diktatúrában alattomos eszközökkel billentik ki egymást egyensúlyukból a politikusok. Iliescu például húsz éven át sóvárgott Ceauşescu pozíciójára, míg mások kikaparták neki a gesztenyét. Akkor bátran kijelentette, hogy kezdettől fogva mindenben a kommunista diktatúra belső ellenzéke volt. (Kivéve egy problémát: a Bolyai-egyetem felszámolását. Abban most is multikulturális.) Addig kuksolt az irigyelt, állítólag általa is megvetett személytől elfogadott megyei, vízügyi, könyvkiadói kiskirályi beosztásban, a kocka fordulása után azonban bátran megmondta a magáét: elődje bemocskolta a szocializmus szent eszméjét. És ezért kivégeztette.
Egyezzünk meg: ennél sokkal emberarcúbb a többpártrendszer nyilvános politikai balhéja.
Persze, az is elképzelhető, hogy – miként az ökölvívásban szabályok védik az őv alatti testrészeket – a felsőbb rendű létért folyó küzdelemben (strugle for high life) a nézők megkövetelhetik az jóízlés elemi követelményeinek betartását. Amerikában például a közvélemény nyomására levehetnék végre napirendről holmi luxusledérek bugyiügyeinek teregetését, mi több, éppen azokat tilthatnák ki a politikai életből, akiknek a fantáziája nem jut el az ővön felüli régiókig.
Szerencsére mi ettől még távol állunk. RMDSZ-politikust – legalábbis ismereteink szerint – hormonális problémák alapján nem kezdtek ki. Balhé-szabályok felállítására azonban az eddigi választási kampányaink tapasztalatai alapján is szükség volna. A választótestületi undor korántsem alaptalan. Az előző választáskor (amely a demokratikus ellenzéket hatalomra, az RMDSZ-t pedig a kormányba segítette, tehát kiváltotta a századvég legnagyobb politikai csalódását) különös hangsúlyt kaptak a piszkos anyagiak. Kezdődött valami elgurult forintok számonkérésével, majd a szocialista platform egyes tagjai zendítettek rá a gyanúsítgatásokra, hogy ezzel jobb pozíciót szerezzenek saját jelöltjüknek. Az eredmény Kolozsváron több ezer szavazat elvesztésében tükröződött, mivel sokan arra a következtetésre jutottak: ha néhányan akkora összegeket lophattak, akkor mások sem lehetnek jobbak a Deákné vásznánál, tehát nem érdemlik meg a bizalmat. A bumeráng kétszer ütött vissza. A helyhatósági választáskor a sárdobálás a nagy csinnadrattával közvetve mozgósította a magyarellenes erőket, hogy újraválasszák legotrombább megtestesítőjüket, a saját választótestület egy részét pedig távol tartotta az urnáktól, megfosztva döntő szavazatoktól a parasztpárti polgármesterjelöltet (az más kérdés, hogy tőle vajon mit kaptunk volna). Parlamenti választáskor pedig ugrott egy képviselői mandátum.
Megérte? Még szomorúbb, hogy – mint várható volt – a választási kampány után a pénzügyi vádaskodások hirtelen lecsendesültek. Tehát vagy alaptalanok voltak, vagy hangoztatóik nem tartják kifizetődőnek a végső tisztázást.
Ilyen pofozkodásnak valóban nem szabad teret engedni a sajtóban. A lapszerkesztő különben sem osztogathat igazságot pénzügyi kérdésekben, ehhez nincs megfelelő felkészültsége, eszköztára. Ma már a vagyoni helyzetre is érvényesek a személyiségvédelmi jogszabályok, tehát az újságíró nem juthat hozzá perdöntő információkhoz. (Esetleg csak akkor, ha valamely titkosabb szolgálat legkedveltebb sajtókiadványánál dolgozik. Akkor még az orra elé is visznek bizonyos politikusokat kompromittáló adatokat.)
Ezzel szemben politikai programvitáknak mindenkor teret kell biztosítani, akár közel, akár távol vagyunk képviselőink megmérettetésétől. Az ellenzék hangja – legyen az külső vagy belső – csakis serkentőleg hathat mind a jelentős stratégiai ügyek, mind pedig a kisebb napi gondok kezelésében. Akik napjainkban azon bosszankodnak, hogy tulajdonjegyük fabatkát sem ér, tudni szeretnék, hogy másoknak milyen befektetési elképzeléseik voltak vagy lennének egy hasonló akció lebonyolításában. A Bolyai-egyetem tavalyi újralétesítése lehetőségének elszúrását bíráló hangoknak sem kell kivárniuk a legközelebbi választást. Azt is érdemes tudni, hogy a kettős állampolgárság ötletéből melyik politikusunk képes valamilyen előnyt kovácsolni az erdélyi magyarság számára, azokkal szemben, akik még most is csak a levitézlett Kovács László véleményét képesek visszhangozni ebben a kérdésben.
Az SZKT valóban színtere lehetne az állandó programvitának, de, sajnos, az a sokat hangoztatott döntő többség már nagyon megközelíti a központi bizottság körüli sziklaszilárd egység látványát. A 80 százalékot meghaladó véleményazonosság, különösképpen egy korántsem sikeres politizálás esetében, nem egészséges. Az SZKT tagjai – néhány kivételtől eltekintve – mintha túlságosan összeszoktak volna, túlzottan politikusan foglalnak állást, nehogy sértsék egymás véleményét, esetleg érdekeit. Ezért volt jogos a kolozsvári szervezet többszöri tanácskozása a Bolyai- egyetemről és a kettős állampolgárságról. És ezért vált időszerűvé az alsócsernátoni polgári fórum. A hivatalosnak, legitimnek tekintett állásponttól eltérő véleményeket a 80 százalékot meghaladó többséggel le lehet szavaztatni, el lehet ítéltetni, azoktól el lehet határolódni, de a képviseltek tömegének joga van tudni, vannak-e más elképzelések, és azokat kik jelenítik meg.

Nyolc és fél éve, pontosabban az RMDSZ megalakulásától kezdve szünet nélkül halljuk, hogy a romániai magyarság egyik vagy másik elvárása éppen nem időszerű. És a dologban az a fájdalmasabb, hogy nemcsak a mindenkori hatalom int bennünket a világvége utánig tartó türelemre, hanem az RMDSZ-vezetőségnek éppen az a része, amely közelebb áll a hatalomhoz, tehát amely a legtöbbet tehetne az éppen időszerűtlennek kinevezett igények megvalósításáért.
A kezdeti az idealista álmokra, például a kolozsvári Bolyai Egyetem természetszerű visszaállítására a románok és a magyarok meghatott összeborulása nyomán, a válasz az volt, hogy ne legyünk szeparatisták. Ha nem, hát nem, akkor ez a probléma nem időszerű, de legalább a marosvásárhelyi Bolyai Líceumot meg tetszenek engedni? Az sem ment együtt–impreună, hát akkor szintén időszerűtlenné vált. Ezután – és csakis az első kudarcsorozat után és főleg a jogos kisebbségi igényeket elfojtani akaró pogromkísérlet után – került napirendre az autonómia, az államhatáron belüli önrendelkezés szükségessége. Aminek az időszerűségét felvetni éppen most azért nem időszerű, mert kormányban vagyunk, ugye. Korábban meg éppen azért volt nehéz dió, mert nem voltunk kormányban, ugye.
A példákat hosszasan sorolhatnánk, a kétnyelvű feliratozástól a kisebbségi vagyon visszaszolgáltatásáig, vagyis olyan ügyekkel kapcsolatban is, amelyek a mérlegben a pozitív oldalra szoktak kerülni. A sajnálatos az, hogy alig valamivel több kétnyelvű helységnévtáblánk van (bemázolatlanul), mint a nyílt nemzeti- kommunista diktatúra idején, és körülbelül pontosan annyi ingatlant adtak ténylegesen vissza, mint 1989 előtt. Ez is annak tulajdonítható, hogy vezetőink nyolc és fél éve várnak a megoldás időszerűségére. (Bezzeg a negyvenes évek végén, amikor államosítottak – pontosabban: nemzetiesítettek –, a hatalom akkori birtokosai pillanatig sem gondolkoztak azon, hogy a kilakoltatottaknak van-e hova költözniük.)
Különleges eset a kettős állampolgárság, vagy állampolgársági kettősség kérdése. Nem azért, mert maholnap majdnem minden más nemzet fiai számára időszerű, csak éppen számunkra nem, hanem, mert a megoldás elhalasztására érdekes érvet találtak. Azt mondták, nem fogadhatjuk el azt, amit fel sem ajánlottak. Nagy kunszt lenne csak azért hadakozni, amit felajánlanak! Ez a politikusi logika vezet a számunkra felajánlott zsákutcába, amelynek a nemzetállamépítés jelenlegi szakaszában multikulturalizmus a neve.
A nyolc és fél éves tapasztalatból leszűrhetjük a tanulságot, hogy ha valami kevésbé időszerű, akkor az csakis a jövőhöz képest értendő. Vagyis a Bolyai Egyetem ügye időszerűbb volt 1989 decemberében, mint 1996 novemberében, 1997 januárjában úgyszintén sokkal időszerűbb volt (de nagy erőbedobással elszimpóziumozták), mint a NATO-fintor után, ma mérhetetlenül időszerűbb, mint esetleg az ezredforduló után lesz. Viszont az RMDSZ ezredfordulói vezetőségének mégis a lehető legidőszerűbb lesz a Bolyai Egyetem (ha addig meg nem valósul). A mindenkori RMDSZ-vezetőségnek minden olyan törekvés a lehető legidőszerűbb kell hogy legyen, amely a romániai magyarság létérdekeiből fakad.
Azért is roppant időszerű a szeptember 12-i alsócsernátoni tanácskozás, mert az időszerűtlenségre való hivatkozás politikájának elvetése nélkül kétségessé válik az RMDSZ további létének időszerűsége.

Még az egykori Kis-Scânteia kifutójához képest is ostoba mesét talált ki Ion Cristoiu, amikor a nagy Scânteia egyik leghívebb követőjében, a Cotidianulban úgymond feltárta Bárányi Ferenc kettős-ügynöki tevékenységét. Ostoba a mi szemünkben. De érdemes lenne felmérést készíteni arról, hogy a többségi lakosság hány tized százaléka nem vette be a sajtóblöfföt.
Nem ez az első (és a jelek szerint nem is az utolsó) eset, amikor hivatásos hangulatkeltő a legnagyobb nyilvánosságot felhasználva büntetlenül hülyítheti a népet, tehát menetrendszerűen megjósolhatjuk, mi lesz az ügy folytatása. Az illetékesek még egy darabig félszájjal, kevés meggyőző erővel cáfolják a legújabb Cristoiu-blöfföt, a sajtókiadványok kevésbé feltűnő rovatkákban úgymond tisztáznak. Aztán ezt a botrányos hazugságot nemsokára lecsengetik egy fajsúlyosabb cigarettacsempészéssel, vagy politikai helikopterezéssel, esetleg egy újabb balkáni találmánnyal, és a többségi átlag marad a meggyőződéssel, hogy Bárányi Ferenc a románok megrögzött ellensége, az őt leleplező szekus pedig nemzeti hős, akit senkinek sem szabad hivatali titokszegéssel, vagy bármilyen más aprósággal vádolni.
Ilyenszerű sajtóblöfföknek ebben az országban már voltak halálos áldozatai is, a vétkesek mégsem kerültek rács mögé. Talán az első súlyos eset az volt, amikor az Adevărul (a Scânteia és a Scânteia Poporului utódja) közölte az 1990-es marosvásárhelyi pogromot előkészítő tömeglázító sajtóanyagokat, köztük azt a hazugságot, hogy egy gyógyszertár nem szolgált ki románokat. Akkor kellett volna tűzön-vízen át lefolytatni az első komoly rágalmazási pert. Ehelyett az RMDSZ megelégedett egy felemás parlamenti szakbizottsági jelentéssel, amelyben mindkét félnek kiosztottak bizonyos felelősségeket. Ennek az engedékenységnek tulajdonítható, hogy a pogrom román nemzetiségű gyilkosai a mai napig sem nyerték el méltó büntetésüket, magyarok és cigányok viszont kemény éveket töltöttek köztörvényesek között, csupán azért, mert nem hagyták magukat agyonverni.
A romániai igazságszolgáltatásnak ez a félkarúsága különben tökéletesen érthető. Csak a világ civilizáltabb államaiban várható el a bírák részéről olyan mértékű tárgyilagosság, hogy Popescu jószántából elítélje Ionescut azért, mert az bántalmazta Kovácsot. Kevésbé civilizált országokban Popescu ítélethozatal közben arra gondol, hogy ő is szívesen behúzna egyet Kovácsnak, tehát nem nagyon ítélheti el Ionescut. A részrehajló bírákat muszáj gyakori szakmai kudarcélményben részesíteni, hogy ne azonosuljanak olyan könnyen hasonmásaikkal. Ennek egyik módja a fellebbezés a végtelenségig. Elpolitizált pereknél a határ a csillagos ég. Ha nemzetközi bíróságok figyelmeztetése sem elég a részrehajló ítéletek megváltoztatására, maradnak a nemzetközi fórumok, amelyek lassan, de biztosan befolyásolják a ügymeneteket. Addig RMDSZ-képviselőnek nemzetközi fórumon nem lett volna szabad a magyar-román viszony új típusú megoldásáról hozsannáznia, amíg a hangulatkeltők nem nyerték el méltó büntetésüket korábbi súlyos tetteikért, mi több, háborítatlanul garázdálkodhatnak tovább, és az igazságszolgáltatás teszi magát süketnek.
Az RMDSZ csúcsvezetőségében elég sok jogász van. Kár, hogy nem találják megtisztelő feladatnak a sajtóblöffölők megleckéztetését. Pláne most, hogy az RMDSZ a kormányban van. Hiszen elsősorban a román kormány érdeke, hogy meg ne ismétlődjön egy sajtóvezérelte pogrom, mert akkor Románia a Legkisebb-Jugoszláviával holtversenyezik az európai integrációért.

Voltaképpen nem volna szabad haragudnunk Emil Constantinescu elnökre, hogy nem akarja vagy nem meri vállalni a Bolyai Egyetem ügyét. Némi megértéssel viszonyulva hozzá, úgy vélekedhetnénk, hogy mandátumi félidőben nem tehet másként, inkább elveszít egymillió magyar és ezzel megnyer kétmillió román szavazatot, minthogy két szék között a pad alatt maradjon. Úgyszintén elnézőbben kellene értékelnünk Radu Vasile miniszterelnök legújabb kijelentéseit, hiszen ő is a piacról él, és ráadásul családi káderproblémák miatt (magyar feleség) kétszeresen bizonyítania kell, hogy lelke mélyén ugyanúgy érez, mint szomszédja, C. V. Tudor, vagy több más nemzettársa, mint Gh. Funar, A. Marga stb.
Tulajdonképpen a tényleges román hatalom nem tesz mást, mint... – de előbb tisztáznunk kell, hogy mi az a tényleges hatalom. Létezik tényleges és formai hatalom. Az egyik diktál, a másik van. Ott székel az is a bukaresti Victoria téri palotában, hogy lássa a világ. A tényleges hatalom nyíltan vagy burkoltan éppúgy rákényszeríti akaratát az országra, mint korábban Ceauşescu, miközben a hatalom formai része a nemzetközi fórumok felé olyan jelzéseket küld, hogy a romániai modell (RMDSZ-szel a kormányban) úgy megoldott mindent, hogy itt már nemzetközi megfigyelésnek nincs értelme. A nyílt diktátumra példa A. Marga tanügyminiszter ellenszegülése a Bolyai Egyetem ügyében, a burkolt parancsuralmi formát jelezte G. Pruteanu úgymond váratlan felbukkanása a tanügyi törvény elszabotálásakor. Hasonló eset a Demokrata Párt ragaszkodása a szocialista erdőgazdaságokhoz. A mesterkélten kusza politikai helyzetben úgy tűnik, mintha erdőügyekben a parasztpárt válna a hatalom formai részesévé, holott a valóság az, hogy az egész diktatúrát ugyanaz a nómenklatúrás és szekus mag irányítja, amely hízik és gazdagszik, mert hagyják.
Tehát ott tartottunk, hogy tulajdonképpen a tényleges román hatalom mit tesz. Nem tesz mást, mint a másfél évvel korábban elhangzott magyar véleményeket idézi. Hogy miért nem jelöli meg a forrást? Ezen érdemes elgondolkozni. Mert milyen egyszerű volna az elnöknek, a miniszterelnöknek, Funárnak, Margának és a többinek arra hivatkoznia, hogy hiszen ti mondtátok és írtátok 1997 januárjában, ti mutattátok ki közvélemény-kutatásban, hogy csak a forrófejű kolozsvári értelmiségiek ábrándja az önálló egyetem, ennél sokkalta jobb a multikulturális. A tényleges román hatalmi részről egy utalás sincs azokra a véleményekre, amelyek a kongresszusi határozatokat semmibe véve elfújták a Bolyai Egyetem nótáját 1997 elején. Ebben az előjátékban képviseltette magát az RMDSZ kormánystábja, éppen a tanügyi államtitkár révén, és hallatta hangját a Horn-féle magyar kormány a Határon Túli Magyarok Hivatalának vezetője révén, akinek éppen akkor jutott eszébe cikket írni a kolozsvári Bolyai Egyetem fölöttébb túlzott igényéről.
Tehát ne a tényleges román hatalomra haragudjunk elsősorban.
Ha ugyan a haragnak van egyáltalán értelme.
Inkább vonjuk le higgadtan a tanulságot. A jövőben arra kell törekednünk, hogy a lemondás előhangköltői semmilyen szinten se képviselhessék a romániai magyarságot. Sem bentről, sem kintről. A magyarság külső képviselőit nem mi választjuk. Esetleg elfogadjuk, vagy nem fogadjuk el őket. Szerencsénkre az idei magyarországi választások nyomán négy évig nem kell arra számítanunk, hogy valaki éppen onnan rántja ki alólunk a szőnyeget, ahonnan a legkevésbé vártuk. Ottani eddigi gondviselőink a jelek szerint valós érdemeik elismerésével távoznak a politikai döntéshozatal közeléből, így a végkielégítésüket megtakaríthatja az adófizető. A többi rajtunk múlik. Saját vezetőink helyes megválasztása sem éppen könnyű, mert egyesek már jól kitanulták a lobbizást, de a képviseltek is fejlődtek valamicskét. A veszteségeken, az elpocsékolt idő árán okulva.

Hogy lehet Koszovó szerb föld, ha lakosságának túlnyomó többsége albán? Úgy, hogy a határrajzolgató nagyhatalmak így akarták. Szerbia az első világháborúban véletlenül a győztes hatalmak közé sodródott, és bajtársai azért is megkülönböztetett előzékenységgel teljesítették kívánságait, mert az emlékezetes merénylettel megteremtette a lehetőséget az európai átrendezéshez.
Különben Koszovó valamikor tényleg szerb föld volt. De aztán jöttek a törökök, és Lázár szerb fejedelem 1389-ben Rigómezőnél – Koszovó Polienál – vereséget szenvedett. Rigómező Szerbia Mohácsa. A szerbek a napjainkban Koszovónak nevezett térségből elmenekültek, és a népességi űrt albánok töltötték be. A török sarcbeszedőknek mindegy volt, milyen nyelven beszélnek alattvalóik, ezért a XIX. század közepéig senki sem firtathatta, hogy kik lakják a ma hevesen vitatott tartományt. Így megmaradt annyira masszívan albán többségűnek, hogy a nyolcvan évnyi szerb betelepítési kísérlet kudarcot vallott. Nagy-Jugoszlávia szétesése után még kevesebb szerb polgár vállalta az előretolt összetételjavító szerepét, és nehogy a veszett fejsze nyele is odavesszen, a szerb nacionalisták elszánt lépésre vetemedtek: felszámolták a tartomány autonóm státusát. Hátha így megőrizhetik szerb földnek.
Koszovó esetében tehát a történelmi érv döntött a Párizs környéki béketárgyalásokon. Tudunk olyan eseteket is, hogy a történelmi szempontot teljesen félretették, és kizárólag a népek önrendelkezésének elvét vették figyelembe. Mohácsra a rigómezői vésznél 137 évvel később került sor, bizonyos Kárpát-medencei területek hovatartozásának elbírálásánál mégsem vették figyelembe, hogy azok 1526-ig milyen nemzetiségű földek voltak. Meg aztán volt úgy is, hogy bizonyos elképzeléseknek sem a történelmi, sem az etnikai érv nem felelt meg, ilyenkor mindkettőt félretették és elővették a stratégiait: itt lesz a határ és punktum, mert itt van egy vasútvonal, vagy egy folyó, vagy egy hegygerinc (Partium, Csallóköz, Dél-Tirol).
Természetesen az integráció századvégének Európájában terméketlen dolog a század eleji diplomaták gaztettein elmélkedni. Azokat földi hatalom amúgy is képtelen helyrehozni. De a békekötések nemcsak az új határokat rögzítették, hanem bizonyos feltételeket szabtak meg, amelyek betartásának ellenőrzését az utókorra bízták. Ilyenek voltak például a nemzeti kisebbségeknek tett ígéretek. Mint saját bőrünkön is tapasztaltuk, azokat a békeszerződések aláírása utáni első napokban a győztes nagy- és kishatalmak hallgatólagosan semmisnek nyilvánították, és csak olyankor tartották be, amikor valamilyen nemzetközi nyomásnak engedniük kellett. Ilyen volt például a Gyulafehérvári Határozatban leszögezett jog a magyarság saját oktatási hálózatához, amelyet csak Észak-Erdély visszanyerése céljából valósítottak meg ideiglenesen a Bolyai-egyetem létrehozásával. Azelőtt és azután különféle multikulturális pótlékok helyettesítik a békeszerződésben vállalt kötelezettségeket – szép sikerrel, ugyanis a nagyhatalmak diplomatái nem akarják észrevenni, hogy nem erről volt szó.
Ez a szemhunyás mindenkor súlyos áldozatokkal jár. Bűnrészese volt a második világháborúnak, mert nem lett volna akkora tömegalapja a határrevíziós hisztériának, ha a győztesek féken tartják pökhendiségüket. A háború után megszámlálták az áldozatok millióit. Minden totális és részleges békeszerződési kudarc után ennyi bölcsességre tellett: megszámlálták az áldozatokat. Valahol számon tartják a Bolyai-egyetem felszámolásával öngyilkosságba kergetett vagy szekus pincékbe zárt áldozatokat is, de az nem jut a nagyhatalmak eszébe, hogy a mostani, nyolc éve újra vajúdó problémát a nyolcvanéves szerződések tiszteletben tartásával pillanat alatt meg lehetne oldani.
Koszovóban is számolják az áldozatokat. A változatosság kedvéért külön nyilvántartást vezetnek a különös kegyetlenséggel kivégzett albánokról.
Háborús bűnök üldözésére már van nemzetközi bíróság (hatékonyságát most ne feszegessük). Nem ártana egy olyan nemzetközi bíróságot is létrehozni, amely a háborús bűnök előidézését üldözi. Érdekes volna kihallgatni a szemhunyókat, mit hoznak fel mentségükre.

Smaranda Enache nem jó nagykövetnek, mert védelmezi a romániai magyar kisebbséget – erre a következtetésre jutott a parlamenti külügyi bizottság, amelyben többségben vannak a magukat demokratának nevező és az RMDSZ-szel szövetségben kormányzó pártok képviselői.
Ez a kóreset olyan súlyos nevelésbeli fogyatékosságot jelez, hogy a NATO és az Európai Unió diplomatái – ha van egy kis sütnivalójuk – a továbbiakban szóba sem állnak az integrációról, amíg a romániai politikai kaszt nem teszi le érettségi pótvizsgáját legalább olyan szigorított körülmények között, ahogyan az idén vágták halomra a végzősöket.
Mivel azonban napjainkban tömegesen politizálnak – úgy lehet könnyen meggazdagodni –, korlátozott kapacitású oktatási intézményekben nem valósítható meg a politikusok átnevelése. Népnevelői eszközökhöz kell hát folyamodni. Például az újságokhoz. A legfontosabb szerep az Adevărulnak juthatna, amely előéletében gazdag tapasztalatra tett szert az új ember formálása terén. Éppen ezt a tudományát használta fel eddig is, hogy elnevelje a népet és annak képviselőit. Ugyanazt a munkát kellene folytatnia, csak ellenkező előjellel. Amikor például kolozsvári munkatársával felfedeztetnek egy románellenes röpcédulát a Babeş–Bolyai Tudományegyetem faliújságján, akkor az ne tegye magát hülyének, ne higgye el, hogy a primitív mocskolódást magyarok írták, ne igyekezzen ebből is olyan interetnikai szikrát csiholni, mint amilyen lapjának a marosvásárhelyi gyógyszertárról fabrikált 1990-es tömeglázító kacsája volt, hanem kitartó sajtókampánnyal verje ki saját eddigi nevelésének eredményeit a multikulturalizmus fanatikusainak fejéből.
A román sajtó vezérhajóját az 1989 előtti gyakorlathoz hasonlóan követhetné a többi sajtókiadvány, amely az utóbbi időben mintha megint a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága sajtóosztályának útmutatásaitól hagyná vezéreltetni magát. Például a România liberă is úgy tördeli a magyarellenes anyagait, ahogy a Scânteia-ház toronyszárnyában székelő szomszédja. Régen is átlestek a tördelők a „nagy” fivérhez, mert a Scânteia első kézből kapta a pártfeladatokat, tudta, mitől döglik a légy.
A tömeges átnevelés gyors sikere – ha az egész nacionalista és azzá vált sajtó összefogna – garantált lenne. Erre már volt ellentétes példa közvetlenül az 1989-es események után. Ion Iliescu jelére, aki 1990 januárjában elsőnek nevezte szeparatistáknak a romániai magyarokat, megindult a gyűlöletszítás sajtókampánya, amely a szeku háttérből táplált diverziójával két hónap alatt – pontosabban március 19-ig, a marosvásárhelyi pogromig – szertefoszlatta a történelem eddigi legőszintébb román–magyar egyetértését. Persze, az újjáépítéshez valamivel több idő szükséges, mint a romboláshoz, éppen ezért kellene gyorsan elkezdeni, még mielőtt Smaranda Enache boszorkányperére felfigyelne a világ.

Egyik történelmi jelentőségű politikai-ideológiai kampány lecsengése után Huszár Sándor, A Hét egykori főszerkesztője nyilvános helyen (a Központi Bizottság, ma szenátus épületében) felsóhajtott: végre azzal foglalkozhat, ami a lap profiljába vág, vagyis művelődéssel, tudománnyal, satöbbivel. Természetesen kinevették, hogy ne legyen ilyen naiv, késedelem nélkül lásson hozzá lapjának a következő kampányban való részvétele akciótervének kidolgozásához.
A Hét vezető szerkesztőinek kampányoktól való irtózását nem nézték el sokáig. Éppen egy őrjöngésig felfokozott december 1-jei évfordulóban állítottak neki csapdát, és Huszár Sándort Horváth Andorral együtt menesztették egy olyan technikai apróságért, amelyért ma a legráérősebb nyugdíjas sem fárasztaná magát telefonálással: fejre állt egy klisé. Hogy véletlenül vagy sem, arra talán egyszer választ ad a titkosrendőrség, ha éppen nem lesz elfoglalva valamely történelmi jelentőségű kampányával.
A kampányoknak társadalom-tudományosan megalapozott eszmerendszere volt. A néptömegeket állandóan lelkesedésben és izgalomban kellett tartani, hogy cselekvőbben vegyenek részt a tudatos társadalomépítésben. (Feltételezték, hogy a néptömegeknek egyéb dolguk sincs, mint arra figyelni, miért kell izgulniuk vagy lelkesedniük.) Ezt a törekvést egy korabeli élc is kifejezte. A diktátor két egeret tartott egy hálóban, amelyet egész nap hol jobbra, hol balra lengetett. Világhírűen okos felesége megkérdezte, miért nem hagyja nyugton szegény állatokat, mire a nagy gondolkodó megmagyarázta: mert akkor szervezkednének és kirágnák a hálót.
Úgy látszik, ez a propagandafogás most is nagy becsben van. Manapság ugyan nincsenek olyan bugyuta okok, amilyenekre régen politikai-ideológiai kampányokat építettek, például születésnapok, amelyek Păunescu és hasonló agymanek szerint nem véletlenül voltak egyidősek a nagy országegyesítéssel. A mezőgazdasági kampányok optimális időszakban való befejezésével sem tudják izgatni az egész népet, mert a szocialista tulajdonforma monopóliumának megbontásával bekövetkezett a fél évszázados vágyálom: a többlettermelési válság. De ha jól megfigyeltük, 1989. december 22-től, Ceauşescu elrepülésétől egyetlen napot sem értünk meg valamilyen kampány nélkül. Felsorolásukkal meg sem próbálkozunk, mert az eseményeket csak gyorsolvasással követő olvasó is felszisszenne: miért éppen egyik vagy másik pogromot, bányászjárást, vagy más szexuálpolitikai zaklatást felejtettünk ki. Csupán a jelenlegi kormánykoalíció idején, ugye, felíveltették a Demokrata Párt fejeseinek villabotrányát, majd következett a kormányválság, aztán a cigarettacsempészek ügye, amelyet felváltott a szekus-dossziék kampánya.
Ezeknek a kampányoknak körülbelül ugyanakkora a hatékonysága, mint Ceauşescu idején. Akkor is úgy teljesült négy és fél év alatt valamelyik ötéves terv, hogy az elkészült termék eladatlan maradt. Most is, ugye, Petre Romanék megígérték, hogy kiköltöznek, ha kapnak megfelelő lakást. Mai napig sem találtak. Ha ők, a nagy befolyásukkal nem jutnak hozzá megfelelő lakáshoz, mit szóljanak a hajléktalanok? A cigarettacsempészek ügyében is jól megütötte a bokáját néhány kapus, és a dossziébotrányban sem a szekusokat érte utol többszörösen kiérdemelt sorsuk.
És mit szól mindehhez a sorsával megáldott nép? Ugyanazt mondja, mint 1989 előtt: izéljétek meg, nem érdekel. Egyre többen fordulnak el a politikától, mert belefáradtak a kampányok mű-izgalmába. Nagy lesz a döbbenet a legközelebbi választásokon a közömbösség miatt.
Persze a kampányok eredménytelensége csak látszólagos. Akik kifundálják azokat, nem ma léptek le a falvédőről. A diverzió nagymesterei ők, akik a régebbi ostobán és a mai rafináltabban pingált léggömböket jól megfontolt hátsó szándékkal eregetik. Ki gondolta volna, hogy amikor a külföldi adóssághalmaz törlesztéséért éheztették a lakosságot, a rendszer kampánymestereinek volt merszük óriási magánvagyonokat is felhalmozni? Nemcsak Ceauşescu gyűjtött dollármilliárdokat svájci bankokban, hanem közeli munkatársai is úgy megszedték magukat, hogy ők lehettek a legprimitívebb kapitalizmus legelső építői – persze az Iliescu-féle, úgynevezett forradalmár nómenklatúra cinkos támogatásával. Éppen a kampányok füstje segítette tőkefelhalmozásukat a vegytiszta szocializmusban.
Manapság sokkal mohóbban, szemérmetlenebbül folyik a sok disznóság. Ebben is megmutatkozik a ravaszság: a közvélemény kifárasztásával elérték, hogy egetverő aljasságot sem követ társadalmi felzúdulás. És ez nem csak a kétes vagyonszerzésre vonatkozik. Régen a szocialista iparosítással leplezték a Székelyföld etnikai felhígítási kísérletét, most ez a „projekt” egy olyan kormány hozzájárulásával folytatódik, amelynek a magyar érdekképviseleti szervezet is tagja. És a népi fásultság már ott tart, hogy akadnak, akik a kisebbségvédelmi miniszterrel az élen azt tartják, hogy ez a probléma nem egyéb, mint néhány apáca lakásproblémája.
Ezért volna jó, ha kialakulna valamilyen ellentétes reflex. Például ha lebuktatnak egy magas rangú állami tisztviselőt, mert elfogadott tízezer dollárt, észre se vegyük ezt a banális ügyet (valóban az, ahhoz képest, hogy mások mekkora összegeket tépnek fel), hanem éppen ellentétes irányban gyanítsunk valami nagyobb furfangot. Például olyasmit, hogy fel akarják számoltatni a NATO-t. Azért, hogy ha nem lehetnek benne, inkább ne is legyen. Vagy megszokásból. Akik ugyanis a háttérből mozgatják a bábukat, valamikor síkraszálltak a nyugati katonai tömb feloszlatásáért. Igaz, hogy ezt a Varsói Szerződéssel egy időben képzelték el, de szerintük később is jobb, mint soha.