Kolozsvár szégyene
Szabadság, 1998. július 2., X. évfolyam, 149. szám
Kiss Annamária a Hajnal lakótelepről eljött a szerkesztőségbe, hogy elmondja: a kolozsvári magyarság szégyene lett a Mátyás-szobor. Vidéki ismerősei elképednek a talapzaton halmozódó szemétdomb, a szoborrohamozó gyereksereg láttán. Olvasónk még emlékszik arra az időre, amikor lánckerítés vette körül Kolozsvár jelképét. Az nem akadályozta meg a december 1-jei duhajokat, hogy megmásszák a lovat, de az esztendő más időszakaiban tekintélyt sugallt. Mint ahogy a gondozott virágágyás is távol tartotta legalább a jóérzésű gyermekeket.
Soha ilyen elhanyagolt állapotban nem volt a szobor környezete, mint most, a sajátos demokráciában. A napokban városkertészek virágokat ültettek a feldúlt, ösvényektől szabdalt Főtér felásható virágágyásaiba, de a szobor talapzatát gondozatlanul hagyták. Kiss Annamária megkérdezte a munkálatvezetőtől, oda mikor ültetnek virágokat, mire a válasz: arra nincs utasításuk. Ettől a városvezetéstől nem is várható ilyen messzemenő jóindulat. Akkor hát valaki másnak kellene intézkednie – mondja Kiss Annamária. Mit tesz a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság? Semmit! Legalábbis a szobor ügyében. Valamikor nagy fogadkozások hangzottak el, hogy világkincsnek nyilváníttatják. A város RMDSZ-szervezetei is felébredhetnének, mielőtt a szobor szétesik. Gyűjtést kellene indítani védelmének biztosításáért. A gondozott talapzat most is óvná a műkedvelő alpinistáktól. A jóérzés nem veszett ki teljesen. Olvasónk akár egymaga is hajlandó volna felásni, ha lenne mit a talapzat ágyásába ültetni. Annak idején is kiállt a szoborért, amikor elkezdték a Főtér feltúrását, a fiával együtt őrizte éjszakánként, gyertyával a kézben.
Jogos zúgolódása kiváltott egy kérdést: van-e munkahelye, vagyis vesztenivalója? Hogyne volna. Könyvelőségen dolgozik, húszan vannak, és ő az egyedüli magyar. Amikor fiatalon dolgozni kezdett, fordított volt az arány. De nem fél. Nem tart attól, hogy valaki meglátja a szobor körül ásni, és másnap kellemetlenségei lesznek. Minden március 15-én a fiával együtt elmegy a Petőfi utcai táblához, a fia a kokárdát is kitűzi. Munkahelyén azért sem zaklatják, hogy nyíltan megmondja a véleményét. Mostanában a rádióból egyéb sem folyik, csak egyetemügy, de a könyvelőségen csend van.
Visszatérve a szoborügyre: a Hajnal negyedi szervezetben a pénztárossal és néhány szomszéddal beszélt erről a gondjáról, mindannyian támogatják, de magasabb szinteken is meg kellene már mozdulni. Valóban, másra is kellene hogy jusson a szervezeti energiából, nem csak arra a problémára, amit a szekusok találnak ki, hogy legyen min rágódni.
Soha ilyen elhanyagolt állapotban nem volt a szobor környezete, mint most, a sajátos demokráciában. A napokban városkertészek virágokat ültettek a feldúlt, ösvényektől szabdalt Főtér felásható virágágyásaiba, de a szobor talapzatát gondozatlanul hagyták. Kiss Annamária megkérdezte a munkálatvezetőtől, oda mikor ültetnek virágokat, mire a válasz: arra nincs utasításuk. Ettől a városvezetéstől nem is várható ilyen messzemenő jóindulat. Akkor hát valaki másnak kellene intézkednie – mondja Kiss Annamária. Mit tesz a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság? Semmit! Legalábbis a szobor ügyében. Valamikor nagy fogadkozások hangzottak el, hogy világkincsnek nyilváníttatják. A város RMDSZ-szervezetei is felébredhetnének, mielőtt a szobor szétesik. Gyűjtést kellene indítani védelmének biztosításáért. A gondozott talapzat most is óvná a műkedvelő alpinistáktól. A jóérzés nem veszett ki teljesen. Olvasónk akár egymaga is hajlandó volna felásni, ha lenne mit a talapzat ágyásába ültetni. Annak idején is kiállt a szoborért, amikor elkezdték a Főtér feltúrását, a fiával együtt őrizte éjszakánként, gyertyával a kézben.
Jogos zúgolódása kiváltott egy kérdést: van-e munkahelye, vagyis vesztenivalója? Hogyne volna. Könyvelőségen dolgozik, húszan vannak, és ő az egyedüli magyar. Amikor fiatalon dolgozni kezdett, fordított volt az arány. De nem fél. Nem tart attól, hogy valaki meglátja a szobor körül ásni, és másnap kellemetlenségei lesznek. Minden március 15-én a fiával együtt elmegy a Petőfi utcai táblához, a fia a kokárdát is kitűzi. Munkahelyén azért sem zaklatják, hogy nyíltan megmondja a véleményét. Mostanában a rádióból egyéb sem folyik, csak egyetemügy, de a könyvelőségen csend van.
Visszatérve a szoborügyre: a Hajnal negyedi szervezetben a pénztárossal és néhány szomszéddal beszélt erről a gondjáról, mindannyian támogatják, de magasabb szinteken is meg kellene már mozdulni. Valóban, másra is kellene hogy jusson a szervezeti energiából, nem csak arra a problémára, amit a szekusok találnak ki, hogy legyen min rágódni.