Nits Árpád

Kiss Annamária a Hajnal lakótelepről eljött a szerkesztőségbe, hogy elmondja: a kolozsvári magyarság szégyene lett a Mátyás-szobor. Vidéki ismerősei elképednek a talapzaton halmozódó szemétdomb, a szoborrohamozó gyereksereg láttán. Olvasónk még emlékszik arra az időre, amikor lánckerítés vette körül Kolozsvár jelképét. Az nem akadályozta meg a december 1-jei duhajokat, hogy megmásszák a lovat, de az esztendő más időszakaiban tekintélyt sugallt. Mint ahogy a gondozott virágágyás is távol tartotta legalább a jóérzésű gyermekeket.
Soha ilyen elhanyagolt állapotban nem volt a szobor környezete, mint most, a sajátos demokráciában. A napokban városkertészek virágokat ültettek a feldúlt, ösvényektől szabdalt Főtér felásható virágágyásaiba, de a szobor talapzatát gondozatlanul hagyták. Kiss Annamária megkérdezte a munkálatvezetőtől, oda mikor ültetnek virágokat, mire a válasz: arra nincs utasításuk. Ettől a városvezetéstől nem is várható ilyen messzemenő jóindulat. Akkor hát valaki másnak kellene intézkednie – mondja Kiss Annamária. Mit tesz a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság? Semmit! Legalábbis a szobor ügyében. Valamikor nagy fogadkozások hangzottak el, hogy világkincsnek nyilváníttatják. A város RMDSZ-szervezetei is felébredhetnének, mielőtt a szobor szétesik. Gyűjtést kellene indítani védelmének biztosításáért. A gondozott talapzat most is óvná a műkedvelő alpinistáktól. A jóérzés nem veszett ki teljesen. Olvasónk akár egymaga is hajlandó volna felásni, ha lenne mit a talapzat ágyásába ültetni. Annak idején is kiállt a szoborért, amikor elkezdték a Főtér feltúrását, a fiával együtt őrizte éjszakánként, gyertyával a kézben.
Jogos zúgolódása kiváltott egy kérdést: van-e munkahelye, vagyis vesztenivalója? Hogyne volna. Könyvelőségen dolgozik, húszan vannak, és ő az egyedüli magyar. Amikor fiatalon dolgozni kezdett, fordított volt az arány. De nem fél. Nem tart attól, hogy valaki meglátja a szobor körül ásni, és másnap kellemetlenségei lesznek. Minden március 15-én a fiával együtt elmegy a Petőfi utcai táblához, a fia a kokárdát is kitűzi. Munkahelyén azért sem zaklatják, hogy nyíltan megmondja a véleményét. Mostanában a rádióból egyéb sem folyik, csak egyetemügy, de a könyvelőségen csend van.
Visszatérve a szoborügyre: a Hajnal negyedi szervezetben a pénztárossal és néhány szomszéddal beszélt erről a gondjáról, mindannyian támogatják, de magasabb szinteken is meg kellene már mozdulni. Valóban, másra is kellene hogy jusson a szervezeti energiából, nem csak arra a problémára, amit a szekusok találnak ki, hogy legyen min rágódni.

Most már világos, hogy ha az RMDSZ el akar valamit érni, legalább hetente kellene hogy tartson SZKT-ülést és havonta kongresszust. Ilyen alkalmakra a mindenkori kormányzat leejt némi morzsát az asztalról, hogy helyén maradjon a mindenkori mérsékelt vezetőség.
Így volt ez Domokos idejében is, és a jelenség felfokozottan érvényesül napjainkban, amikor a kormánykoalíció egyetlen dologban ért egyet maradéktalanul, abban, hogy el kell némítani az RMDSZ-ben a zúgolódásokat. Ilyenkor még a Demokrata Párt is méreteit és jelentőségét felülmúlva igyekszik lecsillapítani a magyar elégedetlenkedőket, nehogy kövessék a Demokrata Párt példáját. (Szinte azt írtuk, hogy paradox módon, holott éppen az lenne fonákság, ha Petre Romanék jogosnak ismernének el olyan taktikai húzást, amelyet éppen ők maguk próbáltak ki, amikor a kormányból kilépve a parlamentből támogatták Victor Ciorbeát éppen úgy, mint addig, vagyis sehogy. Ugyanis el sem tudják képzelni, hogy a kormányból kilépő párt tényleg segítné bentmaradt partnereit.) A múlt heti SZKT-ülés előtti morzsahullatásban volt egy pillanat, amikor a Demokrata Párt előbb túllicitált, majd észbekapott: az RMDSZ életének következő döntő jelentőségű mozzanatához nem lenne ütőkártyája, ezért gyorsan visszavonta az önálló állami magyar egyetemmel kapcsolatos ígéretelőlegeit.
A heti SZKT-ülések és havi kongresszusok előestéjén készülő gyorsmérlegek egy picit kedvezőbb színben tüntetnék fel a romániai magyarság helyzetét. A mindenkori kisebbségvédelmi miniszter, vagy kormánykívüliség esetén a tárca várományosa szerényen hárítaná a rendkívüli jelentőségűnek értékelt morzsák – más politikai értékrend szerint: kis lépések – elérésében kifejtett tevékenységéért járó dicséreteket.
A gyakori sikerélmény ugyanakkor a Nyugatra is nyugtatólag hatna, hogy lám, Romániában tényleg egyszer s mindenkorra megoldották a nemzeti kisebbségi kérdést, működik a falvédőre írott házi áldás az RMDSZ kormányszerep-vállalására vonatkozólag.
Ám viccen kívül! Ezek a morzsák összeadódhatnak. Egyszerű hármasszabállyal számítsuk ki: ha másfél évi kormányzás alatt hat SZKT-üléssel és egy kongresszussal visszakerült jogos tulajdonosához nyolc ingatlan, akkor két hónap alatt nyolc SZKT-üléssel és két kongresszussal vissza lehetne szerezni legalább tizenhat épületet. Ilyen ütemben már volna némi remény arra, hogy az ezredfordulóig a magyar közösségek visszakapják elkobzott ingatlanjaiknak majdnem a kisebbik felét.
Ugyanezzel az algoritmussal kiszámíthatjuk, hogy gyakoribb testületi összejövetelekkel körülbelül melyik évben jutnánk el oda, hogy minden romániai magyar állampolgár valamely paritásos alapon összeállított Bolyai-egyetem előkészítő bizottság tagjává váljon. És akkor végleg megoldódna a probléma: minden tanárnak, illetve diáknak való romániai magyart lefoglalna a bizottsági munka.
És ez még csak mindössze két probléma. A hármasszabály segítségével azt is megtudhatjuk, hogy a sűrűbb SZKT-ülésekkel és kongresszusokkal melyik évszázadban érnénk el a kétnyelvű helységnévtáblákra vonatkozó törvény alkalmazását úgy, hogy amit ad félkézzel a kormány, azt ne festhesse át két kézzel az alkotmánybíróság. Hasonlóképpen ütemtervet lehetne készíteni a korábbi RMDSZ-kongresszusokon megállapított egyéb célok elérésére is.
Csak egy apró szervezési dologra kellene jobban ügyelni: annak eldöntésére, hogy a heti SZKT-ülés vagy a havi kongresszus újságírók számára nyitott, avagy zárt lesz. Mert ha nem lesz nyitott, kár felszerelni a fordítógépezetet és fizetni a fordítókat. A gyakori összejöveteleknél a sok kicsi sokra fog menni.

Marosvásárhely Kolozsvár felőli bejáratánál kék festék takarja a magyar feliratot. Szászrégen felől sértetlen a helységnevet jelző tábla, viszont a közeli Marosszentgyörgyöt jelző táblán fejezték ki a többségiek messzemenő előzékenységét, figyelmességét, széplelkét.
A Marosvásárhelyi Napok megnyitásakor is megmutatkozott az évszázados, különösképpen az utóbbi nyolcéves nacionalista nevelés eredménye. Tisztázatlan okokból nem jelent meg az a személy, aki a megnyitó beszédet románul mondta volna el, ezért aztán a városközpontban, a polgármesteri hivatal előtt az kapott füttykoncertet, aki magyarul nyitotta meg a rendezvénysorozatot.

Edmontontól Marosszentgyörgyig – hat hónap
Célba ért az a 100 dollár, amelyet decemberben küldtek Kanadából Tóth Erzsébetnek, aki az 1990. márciusi események nyomán elvesztette édesapját. A távolság Edmontontól Marosszentgyörgyig valóban tekintélyes, de ennyi idő alatt kerékpárral is meg lehetne tenni.
Stork Aurél mostani adományának azért vált roppant tekervényessé az útja, mert a postás, aki minden helybélit ismerhetne, nem akarta tudni, hogy Tóth Erzsébet egy és ugyanaz a személy mint Csokucza Erzsébet. Első férje után még ezt a nevet viseli. A címzett ismeretlen megjegyzéssel a bankutalvány visszament. Ezután alulírott nevére más küldeménnyel együtt juttatták el az összeget, szintén bankutalványon, amely itteni körülmények között a késleltetés eszköze. Bármely bank legkevesebb hat hétig ellenőrizgeti az utalványt, hogy vajon van-e fedezete. A legkevesebből több mint hét hét lett, így az április végén benyújtott utalványt csak június 17-én váltották be. Előadódott egy-két egyéb sürgős tennivaló, aztán jött az árvíz a Maros völgyében, amikor az utak járhatatlanok voltak, és így a decemberi küldemény végül június 25-én jutott el a címzetthez.
Tóth Erzsébet családja számára soha jobbkor. Náluk mindig soha jobbkor érkezik valami mentőöv. Élettársa, kisfiának apja, alkalmiból tartja fenn a családot, szűkösen, és közben halmozódik elmaradásuk a háztömbbeli közköltségben. A mostani adományból egyből törlesztik adósságuk majdnem egyharmadát, megnő a hitelük, ezzel egy időre elkerülik a kilakoltatás veszélyét. Ősztől talán könnyebb lesz. Óvodába adhatják a gyermeket, Erzsébet is munkát vállalhat. A küldemény nélkül elérhetetlenül távolinak látták ezt a jövőt, ezért is kért Tóth Erzsébet, hogy juttassam el köszönetét távoli jótevőjének.
Az Internet jóvoltából ezt késedelem nélkül továbbítjuk. Ebben a közvetítőláncban nincs lelketlen postás, vagy körülményeskedő bankrendszer.

Valamikor aránylag normális hangot ütött meg a România liberă, ugyanis mind konkurenciális, mind ideológiai szempontból ellenlábasa volt a Scânteiából átalakult Adevărulnak. Míg az Adevărul az egykori(?) pártnómenklatúrának és politikai csendőrségének védelmére kelt, addig a România liberă felkarolta a Temesvári Kiáltványt, amely távol tartotta volna a megdöntött(?) rendszer embereit a hatalomtól, és nem azok áldozatainak további üldözését segítette volna elő.
De változnak az idők. A România liberă keddi számában Dan Stanca logikai bukfencekkel azt bizonygatja, hogy Tőkés László előre megfontolt szándékkal, önként vállalt együttműködést Ceauşescu titkosrendőrségével, hogy előmozdítsa az ország romlását. Mert ugye – szerinte – világos: a Securitate bizonyítottan kárt okozott Romániának, Tőkés pedig, úgymond, szintén bizonyítottan románellenes, tehát a kettő összetartozik.
A România liberă annyira igyekszik felzárkózni az egykori – és mai – sajtóvezérhajó mögé, hogy cikkírója az Adevărulban közölt szekudokumentumra hivatkozik. Tehát bizonyára elolvasta. És nem vette észre azt, amit egy írástudatlan is meglátna: a 80-a évek elején, a sötétség legkilátástalanabb korszakának kezdetén Tőkés László azokat a szavakat kényszerű tollbamondás nélkül nem írhatta volna le. Például: tudatára ébredve a tett súlyosságának, hogy a kezébe vette az Ellenpontokat stb. – ezt pályája kezdetén egy református pap csak lelki nyomásra, vallatója parancsára írhatta le. Erről bizonygatni azt, hogy önként, a magyar revizionizmust szolgáló vágyból fakadó behízelgés, roppant gyermeteg dolog. Rossz fényt vet arra is, aki írja és arra is, aki elhiszi.
*
Végre Ion Diaconescu helyére tette a dolgokat, sajtóértekezleten kimondta, hogy előbb a főbűnösöket kell elővenni: az egykori pártvezetőket, a szekus ezredes elvtársakat, a kommunista rendszer propagandistáit, aktivistáit stb. és csak utánuk következzenek azok, akiket megfélemlítéssel rávettek az együttműködésre.
Ezzel kellett volna kezdeni 1989 decemberében, de most sem késő.
A propagandisták közé értendők természetesen az egykori kommunista sajtó munkatársai is, többek között alulírott, de annyi baj legyen. Bajor Andorhoz fordulunk segítségért, hogy humorunknál maradhassunk. Nem sokkal az elprivatizált forradalom után, az események balra fordulása láttán kesernyésen felkiáltott: emberek, azt sem bánom, ha velem kezdjük, de akasszunk már fel végre valakit.

Bizonyos orvos- és gyógyszerészkörökben egetverő üdvrivalgás kísérte Bárányi Ferenc menesztését az egészségügyi minisztériumból. Repül a rohadék bozgor – ez a legenyhébb jelző, amelyet ezekben a napokban hallottak a sokkal jobb sorsra érdemes magyar egészségügyi alkalmazottak. Akik munkahelyeiken nagyokat nyeltek, amikor a Bárányi-ügy kapcsán naponta többször elhangzott az egész repertórium, amelyre az európai csatlakozás nyolc ragyogó évében a román hatalmi gépezet, élen a nacionalista sajtóval betanította csőcseléket: az RMDSZ menjen Magyarországra politizálni, ott akarjon magyar oktatást, helységnévtáblát stb., stb.
Ez a szégyentelen kampány egyébként előrelátható volt, ha tekintetbe vesszük, hogy bizonyos orvosi körök Marosvásárhelyen és Kolozsváron egyaránt a Vatra Românească kultúregylet melegágyai voltak, és még most is a Román Nemzeti Egységpártba való belépésre ösztökélnék a pácienseiket, ha tudnák, melyik most az igazi RNEP. De egymás közt a magyar egészségügyisek is összesúgtak, hogy nem értik, mi szüksége van az RMDSZ-nek erre a minisztériumra, amelynek az utóbbi időben egy sor népszerűtlen intézkedést kellett hoznia. Ezzel jár a reform: felfordulással, átfestéssel, nagytakarítással, és ezt az egyik legszegényebb ágazatban bízták az RMDSZ-re. Miért kellett ilyen ravaszul megrajzolt zsákutcába besétálni?
Egyáltalán miért vállal az RMDSZ országmegváltó szerepet, mielőtt azokat a célokat elérné, amelyekért létrejött? Miért akarja boldogítani – akarata ellenére – az összes egészségügyi dolgozót? Miért nem összpontosítjuk erőinket azoknál a tárcáknál, amelyek közvetlenül befolyásolják a kisebbségi létet? Vagyis a tanügynél, a kultúránál, az egyházügynél, a területi fejlesztésnél stb. (ez utóbbinál főleg azért, nehogy újabb tervszerű lakosságcserével járó ipartelepítésre ébredjünk.)
⁂
Különben úgy néz ki, hogy a csütörtöki kormányülés után, amelyen a miniszterek bemutatják erkölcsi bizonyítványukat, megoldódik a nők képviselete a végrehajtó hatalomban. Ugyanis ha Bárányi nem jó a demokráciának csupán azért, mert 40 évvel ezelőtt rákényszerítették a Tito-barát megnyilvánulások jelzésére egy olyan korszakban, amikor az aktuális hivatalos hazugság szerint Jugoszlávia veszélyeztette a román terület épségét és szuverenitását, akkor egyetlen olyan férfi sem tölthet be állami tisztséget, aki 1989 előtt teljesítette katonai szolgálatát. Ugyanis a katonai eskü, amelyet elmormolt és aláírt, tartalmazza a következőket: Szolgálom Románia Népi, illetve Szocialista Köztársaságot (a türkörfordítást a teljes szöveghűségért alkalmaztuk). Márpedig a népi, illetve szocialista Romániának szerves része volt(?) a Securitate is. De még mennyire! Első számú állami intézményként tartották számon, amely nélkül egyetlen lépést sem tehettünk a „jólét és civilizáció csúcsa” felé.
Tehát csak olyan férfiú lehet miniszter, akit felmentettek a katonai szolgálat alól. Továbbá számításba jöhetnek azok a nők, akik nem kerültek valamilyen kapcsolatba a katonasággal. (Ilyen szempontból a szexuális erőszak sem mentség. A kapcsolat, az kapcsolat, és kész.) Viszont az utóbbi időben a párttagoknak nemre való tekintet nélkül szintén alá kellett írniuk egy fogadalmat, amely valami olyasmit tartalmazott, hogy töprengés nélkül szolgálja a programot és annak főtitkárát, aki maga volt a legfőbb szeku. Ugyanakkor a pártonkívüliek szolgálati bevonására felhasználták a szakszervezeteket, a Szocialista Demokrácia Frontját, a Más Nemzetiségű Román Dolgozók Tanácsát stb.
Szóval ha Bárányinak távoznia kellett az egészségügyi tárca éléről, akkor a kormányban a felmentetteken és a háziasszonyokon kívül csak azok vehetnek részt, akiknek elég szoros kapcsolatuk volt a szekuval ahhoz, hogy a kompromittáló oldalak eltűnjenek a dossziéjukból.
⁂
Újabban feszegetnek egy másik kérdést is a dossziékkal kapcsolatban: Tőkés László megmaradhat-e tiszteletbeli elnöknek, ha úgymond egy hajóban evez Bárányival? Nemsokára elválik, hogy az SZKT felmenthet-e valakit abból a tisztségből, amelybe a kongresszus választotta. Ez amolyan ügyrendi kérdés. Sokkal izgalmasabb azonban az a kérdés, vajon hány tagja marad az RMDSZ-nek, ha a szövetség vezető testülete aláveti magát a szekusok akaratának.

Bárányi Ferencnek egyetlen pillanatig sem szabad restellkednie, és jó volna, ha tömegesen szolidarizálnánk vele. Azoknak a trógereknek kellene égetni a bőrt a képéről, akik 40 évvel ezelőtt erőszakot követtek el rajta. Továbbá azokat a perverz tekergőket kellene végre elővenni, akik kifundálták, hogy az erdélyi magyarokat nagyobb számban mocskolják be. Ha volna fikarcnyi jóérzés a világon, az a szekusbérenc elbújna a föld alá, aki előkaparta a Bárányi dossziéját, de jól tudjuk, túl vastag a talp az arcán, ezért az igazságszolgáltatásnak kellene besegítenie. Ha valóban a rendszerváltás igazságszolgáltatása lenne, móresre tanítaná az aljas léhűtőt, aki éppen azt az embert próbálja befeketíteni, aki 1989 decemberében, mielőtt elvágták telefonvonalát, üzenni mert Bukarestbe és a Szabad Európának, hogy mi történik Temesváron.
De hol tartunk a rendszerváltástól, a szekusrendszer felszámolásától? Egyáltalán miféle forradalom volt az, amelyben egy-két kivétellel a forradalmárok haltak meg, utána pedig nem a titkosrendőröket, hanem kivétel nélkül áldozataikat üldözik?
Le kellene végre szögezni, hogy általában azok a romániai magyarok, akik a szeku-erőszak áldozataivá váltak, nem lehetnek vádlottak, hanem csakis vádlók. Vádolják azt a többségi közeget, amely még besúgói szokásait is ráerőszakolta a vele együtt élő kisebbségre. Ideje volna már, hogy a fél évszázadig eltűrt nyilvános-titkos pártrendőrség garázdálkodásáért az a többség restellkedjen, amely meg sem próbált egy 1956-os forradalmat, egy 1968-as bársonyos demokratizálást, és 1989-ben is lapított volna, ha nem következik be a temesvári szikra. Az szégyellje magát, aki tömegnyomással megdönthette volna a szekusuralmat, ne a megfélemlített kisebbségi.
Még nem tudjuk, hogyan dönt az Operatív Tanács, de úgy érezzük, hogy az RMDSZ-nek nem lenne szabad Bárányi helyett másvalakit küldeni a kormányba. Ne tűrjük el, hogy valamelyik árnyékszeku ilyen nyíltan, ilyen arcátlanul beleszólhasson abba, ki képviselhet bennünket.
Ha valaki mégis elfogadja Bárányi helyét, azt ne övezze tisztelet. Sőt.
Hogy mi lesz, ha egy miniszterünkkel kevesebb lesz? Minket veszteség nem érhet. Semmit sem érünk egy olyan miniszterrel, akibe a szekusügynökök – a valódiak – nem kötnek bele.

Mi lenne, ha élne Ceauşescu? Bizonyára sokan végiggondolták, hogy meglehet, ő lenne az államfő, és újraválasztásában nemcsak a nép lenne a bűnös, hanem azok is, akik elszabták a fordulatban rejlő lehetőségeket.
De ennél sokkal furcsább dolgok is történnének. Például kiderülne, hogy ő az ország legtisztább, legbecsületesebb embere, akire bármilyen magas közhivatalt rá lehet bízni, mert egyik szekumaradék sem zsarolhatja. Ceauşescu ugyanis nem volt a szeku bedolgozója. Arra mérget lehet venni, hogy nem írt alá fogadalmat, nem jelentette fel közeli munkatársát, feleségét, szomszédjait és nem rágalmazta meg fiát azzal, hogy nem térne vissza külföldről, tehát ne adjanak neki útlevelet. Nem, mert ha ilyen ismeretek birtokába jutott volna, Ceauşescu nem adja át a szekunak, hogy aztán a napi jelentésekben viszontlássa azokat. Róla mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy hülye volt, vagy annak akart volna látszani.
Hasonlóképpen vegytiszta volna doktor vegyészmérnök akadémikus felesége, valamint az egész pártvezetőség. Ők sem foglalkoztak besúgással, hanem ellenkezőleg, nekik súgta be a szeku az egész országot.
Lefelé haladva kissé bonyolódik a helyzet a koncharc miatt. A társadalmi piramis szélesedésével minden rendszerben növekedik a tömegnyomás, a lökdösődés, a fúrás. pozícióharcban bizonyos esetekben elegendő volt valamely „elvtársról” halkan elterjeszteni, hogy nem ismeri eléggé a pártdokumentumokat. Más esetben súlyosabb ügyekkel kellett terhelni a vetélytárs számláját, ezért érdemes volt beleszőni a nevét a titkos feljelentésekbe. Hogy ezt szekus bedolgozói munkakönyvvel művelték, vagy csak névtele telefonálgatással, esetleg Eugen Barbu Săptămânájában megjelent álneves cikkekkel, az teljesen mellékes körülmény. A lényeg az, hogy az egykori párt- és állami nómenklatúra szekutól való függetlenségét nem bizonyíthatja szekusdosszié hiánya. A pártvezetés és klientúrája volt a szeku szülőatyja, gyámja, istápolója, megbízója, felettes hatósága, ellenőre, és egy hatalmas mese habbal az, hogy a szeku önálló, autonóm intézmény volt, a maga feje után ment, sőt a döntő pillanatban átnyergelt a forradalom oldalára. Volt valami átállás, de az szintén a pártnómenklatúra oldalán megtett ellenforradalmi lépés volt, amely több demokratikus választás alkalmával bevitte a parlamentbe és a kormányzó többségbe azt a réteget, amely ellen kipattant az 1989-es forradalmi mozgalom.
Nem tudjuk, mekkorát röhögne a világ, ha Ceauşescu élne, és szekusdossziéja alapján ragyogó erkölcsi bizonyítványt kapna. De azt még kitapasztalhatjuk, mennyire válik nevetségessé az ország, ha Corneliu Vadim Tudor, Eugen Barbu tanítványa, valamint nagyon sok egykori kollégája bebizonyíthatja tisztaságát, feddhetetlenségét, azt, hogy nem volt munkaviszonya a politikai rendőrséggel.

Ha valaki látott már közös tálból enni kutyát és macskát, akkor mérget vehet rá, hogy a macska tányérjából ettek – írta Bárány Anzelm a Napi Magyarországban a két választási menet között, amikor bizonyossá vált, hogy a kormánykoalícióban az MSZP-vel elköltött elemózsiától az SZDSZ erősen lesoványodott.
Itt is valami hasonló dolog történik: közös tálból falatozik a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt és a Demokrata Párt. De a macska nem fogy le, sőt egyre energikusabban ficánkol. A természetellenes jelenség megértéséért a rajzfilm világához fordulhatunk segítségért, ahol bármi megtörténhet. A virtuális valóságban előfordulhat, hogy a kutya álmatag, és a macskának nem is kell rafináltnak lennie. Ez a képlet azonban nem tükrözi hitelesen az itteni pártpolitikai helyzetet. Ebben a rajzfilmben ugyanis több a szereplő. Van egy szürke egérke is, és neki semmi sem sikerül. Ahogy a kisebbségi romániai Jerry megpróbál némi választási táplálékhoz, például Bolyai-egyetemhez, vagy legalább egy félig önálló tanszékhez jutni, a kutyában rögtön felágaskodik valamelyik Pruteanu szelleme, és elzavarja a közös táltól.
A macska érvényesülésére így csak egy magyarázat van: sokkal okosabb, ravaszabb (politikusabb?) a kutyánál. Falatozáskor gyakorta felmutat az égre, hogy né, és mire a kutya észbekap, hogy nincs semmi látnivaló, a macska már fel is falta az értékes tápszert – pontosabban az ipar, az erdészet vagy a bankrendszer valamely szeletét, amelyet aznap kitettek a közös tányérba.
Mit tehet ilyen különös helyzetben a kutya? Tudja, hogy a macska gazdag tapasztalatokra tett szert korábbi kormányzási részvétele idején, sőt azelőttről is vannak különleges talpraesési ismeretei, amikor kommunista apukák előszeretettel küldték fiaikat a kapitalista iskolákba tanulni. Bezzeg nem féltették csemetéiket attól a szörnyű jövőképtől, amit idehaza ők maguk festettek a nyugati világ rombadőléséről. A macska az itteni politikai képletben olyan különleges tulajdonságokkal rendelkezik, mintha keresztezték volna a rókával. (Aki ezt genetikailag nem akarja elhinni, azt újfent figyelmeztetjük, hogy a politika és a rajzfilm világában bármi előfordulhat, főleg a Balkánon.)
A kutya sejti, hogy behozhatatlan hátrányban van a macskával szemben. Számára már nem adatik meg az alkalom ugyanolyan ismeretek felhalmozására, és az idő is ellene dolgozik. Már nem sok tápszer maradt raktáron. Mit tegyen?
A parasztpárt sokszínű, nem csak Pruteanukkal van megáldva. Hanem egyik tényleges alelnöke Victor Ciorbea, akit eltávolítottak ugyan a közös tányér felügyeletétől – ha egyáltalán szabad keze volt a gátlástalan habzsolás akadályozásában –, de pártjának vezetőségében maradt, és így eljutnak hozzá a bizalmas értesülések, és azok kiváltják aggodalmát. Ilyen az alaptermészete. Ő képtelen harácsolni, kifordulna tőle a gyomra, és úgy képzeli, hogy másoknak sem szabad sokkal jobban élni a népnél. Ja, mert elfelejtettük megjegyezni, hogy ebben a politikai rajzfilmben a közös tálat a lakossági adóból töltik fel.
Ha másvalaki pakolt volna ki a Demokrata Párt viselt és jelenleg is viseletes dolgairól, kereshetnénk a háttérbeli mozgatórugókat. De Victor Ciorbea nyíltságához, becsületességéhez nem fér kétség. Amikor ő a fején találta a szöget a vörös klientúrával, amelynek az érdekvédelmére vállalkozott a Demokrata Párt, biztosak lehetünk abban, hogy a reform és az ország sorsa iránti aggodalom mondatta ki vele a súlyos vádat és nem a „fehér” klientúra.
Előfordulhat, hogy Victor Ciorbea nem számolt eléggé a következményekkel. Meglehet, hogy elemzéseivel a Demokrata Pártot még nyíltabban a vörös klientúrához, esetleg éppen a korábbi anyapárthoz, az Iliescu-féle Romániai Társadalmi Demokrácia Pártjához láncolja. És akkor az előrehozott parlamenti választás már csak napok és nem politikai döntés kérdése. Viszont ha a választáson a kommunista kapitalizmus hibridpolitikusai kapják meg a bizalmat, akkor Victor Ciorbeának egyéb vigasza nem marad, minthogy újból kipróbálta, milyen vezetőket érdemel népe.

Egységes álláspont melletti elkötelezettséget sürget Tőkés László
Most, hogy az egyetemi autonómiára hivatkozva a magyarság kompromisszumos elvárásait is elutasítják, lát-e valamilyen kiutat? – kérdeztük Tőkés Lászlótól, az RMDSZ tiszteletbeli elnökétől.
– A kolozsvári egyetemi szenátus állásfoglalása a cinizmus teteje. Az autonómiával próbálják agyonütni az autonómiát. De nem is ez a probléma lényege, hanem az, hogy a négypontos kormánykoalíciós megállapodás aláírásakor a szövetségi elnök nem ragaszkodott mandátumához. A kolozsvári MKT-ülés felhívása, a marosvásárhelyi, nagyváradi, temesvári, székelyudvarhelyi és más szervezetek állásfoglalásai után nem lett volna szabad olyan kompromisszumokba belemenni, amelyek elszívják a levegőt a kolozsvári kezdeményezéstől, a Bolyai-egyetem újralétesítésére irányuló erőfeszítéstől, amely különben kongresszusi célunk is. Sajnos, ahelyett, hogy legalább néhány napra egységes maradna a magyarság, az álláspontok szélesen szóródnak. Így a kisebbségi jogok ellenzőinek könnyű kijátszani az RMDSZ-t. A kiutat abban látom, ha az RMDSZ-vezetőség egységesen elkötelezi magát egy álláspont mellett, és abból semmilyen konjunkturális nyomásra sem enged.
– Tehát a kiút nem a kormányból kivezető út? Ezt a kérdést az sugallja, hogy mostanában is gyakran elhangzik az állítás, miszerint ön ellenezte a kormányba lépést, és már nem is tiltakozik ellene.
– A magyarázat egyszerű: belefáradtam az örökös pontosításba, tisztázásba. Sajnos, éppen Markó Béla sulykolja a közvéleménybe, hogy én kezdettől fogva elleneztem volna a kormányzásban való részvételt, noha az egyik SZKT-ülésre megszereztem a bukaresti tanácskozás jegyzőkönyvét és felolvastam, hogy miképpen fejtettem ki véleményemet a kormányba lépés módozatairól, és semmiképpen sem az elutasításáról. Ma is fenntartom, hogy csakis a belépés módjáról folyhatott vita, de hiába, a rólam terjesztett kliséket kitartóan működtetik.

Vezérhelyen foglalkoznak a mai országos terjesztésű napilapok a román kisebbség képviselőinek kimagaslóként értékelt eredményével, azzal, hogy a kormánypartnerektől, úgymond, zsarolással kieszközölték egy parlamenti bizottság létrehozását, amely kidolgozza a törvénytervezetet egy másik bizottság létrehozására, amely a maga során tanulmányozni fogja az önálló román tannyelvű tudományegyetem létrehozásának esetleges lehetőségeit. A másik kemény téma az, hogy a kormány egyszersmind elhatározta „egy számú” épület visszaadását román felekezeteknek és kultúregyleteknek.
A bukaresti Curro Natinallo öles címben románul közli a többségi lakossággal, hogy a kormány engedett az erőszakos kisebbség nyomásának, és beletörődött az állami román egyetem létrehozásába. Az utóbbi ezer évben lassan, de biztosan többségbe jutott lakosság ugyan nem érti a román szavak jelentését, de annál nagyobb a cikk uszító hatása.
A Szabados Sajtó Palotájában, az egykori Scânteia Házban szerkesztett Egyetlen Igazság (mivel a lap neve leírhatatlanul görbe, lefordítottuk) közli a román szélsőségesek egyik vezéralakja, ifj. Teoctist kissé eltorzított képét és teljesen eltorzított nyilatkozatát arról, hogy miért nem elég, ha csak „egy számú” ingatlant kapnak vissza. (Itt kell megjegyeznünk, hogy külföldi megfigyelők segítségével sem sikerült még megfejteni, mit jelent a kormányközleményben az, hogy „egy számú” épület. Mennyi az „egy szám”? Sok vagy kevés, esetleg minden vagy semmi?) Több lap osztja az Újabb Nemzeti Egységpárt és a Szövetség Mániáért Párt véleményét, miszerint a román kisebbség által elkobzottnak tartott épületek sohasem voltak jogszerűen román tulajdonban, mert azokhoz hajdanán azokkal vettették a téglát, akik a történelemkönyvekben immár bebizonyították 3050 éves megszakítatlan folytonosságukat ezeken a tájakon.
Ezzel szemben a román kisebbség egyes lapjaiban fenntartások kapnak hangot azzal kapcsolatban, hogy a kormánykoalícióban fel sem merült az önálló román tannyelvű egyetem Bukarestben való létrehozása, amelynek az épületét egyébként még mindig nem kapták vissza. Ezzel kapcsolatban utalások történnek a bukaresti Egyetem térre – amelynek a mániai román kisebbség számára történelmi vonzatai vannak az előző évezred végéről.
Az egykori Kolozsvár környékén – amely a szintén egykori Bánffyhunyadon kikísérletezett bádogtornyos épületek halmaza lett – a szerényen, fehér-fekete nyomtatásban megjelenő helyi román lapok szintén csak utalnak arra, hogy itt volt valamikor egy multikulturális egyetem, amelyet erőszakosan olvasztottak unikulturálissá a többség számára legelső kedvező pillanatban. A létszámában megfogyatkozott és többnyire nyugdíjállományb vonult román értelmiségiek egy csoportja nyílt levélben erélyesebb fellépésre buzdít, a Mániai Román Demokrata Szövetség (MRDSZ) mérsékeltebb platformjai azonban fokozott óvatosságra intenek, és azzal példálóznak, hogy belgrádi szerbek is hiába esdekelnek a NATO-nak, senki sem siet a szorongatott kisebbség segítségére.

Vannak dolgok a politikában, amelyek olyanok, mint a szex: nem beszélni kell róluk, hanem csinálni. De hiába, van, aki tudja és csinálja, és van, aki nem tudja, hanem mondja, sőt tanítja. Gavril Dejeu így tette ki magát annak, hogy a sajtószabadságot vele szemben az egykori cenzorok védelmezik a leghevesebben.
A belügyminiszter egyébként úgy járt, mint régen a mondabeli szovjet és főleg orosz tudósok: felfedezte azt, amit mások régóta szabadalmaztak és alkalmaznak. A legszerényebb érdekcsoportok is kialakították már saját sajtómonopóliumukat, megvan különbejáratú tévébemondójuk, sómenjük – hózentrógerrel vagy anélkül –, csak éppen Dejeuéknak, vagyis a kormánynak nincs sajtója. Uralni kell a tömegtájékoztatást – mondta Dejeu, mire kitört a pokol. Hogy nem szabad pártérdekeknek alárendelni a sajtót, meg ilyen kommunista beállítottságot ki látott még, meg minden.
Mielőtt a sajtó fölötti ellenőrzés kivitelezhetőségére térnénk rá, feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy a jelenlegi sajtóviszonyok tökéletesen tükrözik a politikai kaszt megosztottságát. Vannak kormánybarát sajtókiadványok, de mindegyik másfelé húz. A România liberă kezdettől fogva kötekedett a „szövetségessel”, a Demokrata Párttal, különösképpen Traian Băsescuval, még mielőtt a többpróbás miniszter okot szolgáltatott volna rá polgárzaklató ötleteivel. Az Azi, amely a hőskori Front lapjaként indult, majd Petre Romanhoz maradt hű, a parasztpártiakat csepüli, és ha ez a kormányzat a legcsekélyebb eredményt képes felmutatni, azt kizárólag a Demokrata Párt javára írja. Aztán következnek a ravaszabb lapok és „kereskedelmi”tévéadók, amelyek ellentmondásos hírekkel keltik az egyenlő távolságtartás látszatát, de a legtitkosabb titkosszolgálatok pontosan tudják, hogy egyik „publicista”miért leplezi le éppen az egyik csempészbandát, a másik pedig miért foglalkozik a másik bűnszövetkezettel, és a harmadik miért hördül fel, ha a politika bizonyos vetülete és a korrupció között valaki összefüggést keres.
És ha már a hatalombarát kiadványok és elektronikus műsorok leltáránál tartunk, meg kell jegyeznünk, hogy a legkisebbik kormánypartnernek is van sajtója. Kiállása nem olyan egyértelmű, mint például a Cotidianul napilapé volt Ion Ratiu mellett, de sarkalatos pillanatokban tapasztalható az RMDSZ parlamenti és kormányszereplésének túlszínezése és belső ellenzékének lefitymálása. Egészében azonban a romániai magyar sajtó nem nevezhető kormánybarátnak. Képtelen felszabadultan örvendeztetni olvasóit a másfél éves kormányzással, amelyből több hónapot tett ki a válság kibontakoztatása, majd kezelése és átmeneti megoldása. A magyar sajtó nem lehet elragadtatva az RMDSZ kormányban elért eredményeitől sem, mert akkor olvasókat veszíthet. (Bár a diktatúrában az emberek egyet láttak, mást olvastak, és mégis több újságot vásároltak, de az akkor volt...)
Van tehát kormánysajtó, csakhogy ez a tarka koalíció önmagát sem képes fegyelmezni, hogyan uralhatná hát a propagandát? Hogyan foghatná össze a széthúzó erőket? Talán egy példamutató „vezérhajóra”gondolt Gavril Dejeu? Iliescuék kipróbálták, és a kudarc teljes. A Vocea României több példányban ment vissza a piacról, mint amennyiben nyomtatták, pedig nem volt sokkal gyengébb vagy csúnyább, mint az Adevărul. A nagy hibája az volt, hogy fejlécében viselte célját: a kormány ajnározását. Ilyen fegyverrel ma már nem lehet célba lőni. A szabad vagy elszabadult sajtó világának mechanizmusai sokkal bonyolultabbak. A sajtófeladatokat nem központi bizottsági üléseken, hanem a színfalak mögött dolgozzák ki, adják tovább, hajtatják végre, sokszor úgy, hogy maguk az újságírók sem tudják, kiknek a kezében válnak eszközökké.
A jelenlegi hatalom jövője szempontjából szomorú, ha ezeket a mechanizmusokat még nem hozta működésbe, sőt a nyilvánosság előtt próbálja semlegesíteni az ellentábor propagandistáit. Ez a jelenség emlékeztet az MDF korábbi kudarcára. Mint fő kormánypárt évekig tehetetlenül elnézte tekintélyének erodálását a népszerű és gyakorlott szocialista sajtóban, és az utolsó hónapokban kezdett lázas tisztogatásba. Az ellentétes eredményt híven tükrözték az 1994-es választások.

Meg kell szakadni a röhögéstől, ha arra gondolunk, hogy Băsescu ún. környezetkíméltető intézkedései nyomán nemsokára kizárólag katalizátoros személygépkocsikkal lehet áthajtani a kormos Kiskapuson, az ólmos Nagybányán, a szénporos Krajován, a kénes Marosvásárhelyen stb., stb. és a szemétporos Kolozsváron. Állítólag ennek a miliőnek a védelméért kellett bevezetni a tilalmat, hogy háromévesnél „öregebb” autót semmilyen formában ne lehessen behozni tiszta országunkba.
Inkább elhihető, hogy bizonyos autógyárak piacnyitási törekvéseinek ment elébe a „sikerminiszter”. A háromévesnél fiatalabb autó tartja az árát. A kilométerek százezreire szavatolt gépkocsik három év alatt éppen csak bejáródnak, tulajdonosaik éppen csak megszeretik, megszokják azokat, potom áron nem válnak meg tőlük. Az eladási kényszer a három éven túli erkölcsi kopással jelentkezik. Tehát érdemesebb új autót importálni, mint használtat, és ez az autógyáraknak kedvez.
De az is furcsa, hogy Băsescu most kezdi fetisizálni a katalizátort, amikor csúnya dolgok derülnek ki róla. Ugyanis nitrogén-oxidot termel, amely 300-szor erősebb üvegházhatás-gerjesztő, mint a szén-dioxid. Ha igaz a hír, nemsokára a Daciáinkat felvásárolná Nyugat, cserébe nekünk adná katalizátoros szupermobiljait. Vajon erre milyen törvénnyel reagál majd a székébe sokadik alkalommal visszaültetett miniszter?

Romániai magyar sajtóvezetőkkel tartott találkozóján Markó Béla megjegyzést tett szerény személyemre, mondván, hogy tudja, minek tulajdonítható ellenzéki beállítottságom. Az RMDSZ csúcsvezetőségéhez közel álló forrás megsúgta, mire célzott. Állítólag meg vagyok sértve, hogy kiutáltak az Ügyvezető Elnökség alkalmazotti állományából. (Ti. a Szövetség című folyóirat szerkesztésével foglalkoztam majdnem két évig.)
Eddig nem úgy tudtam, hogy kiutáltak. Úgy éreztem, hogy megbecsültek, sőt tiszteltek odaadó, gyakran éjszakába nyúló munkámért, és őszintén fájlalták, amikor személyi összeférhetetlenség miatt távoznom kellett. (Meglepetésszerűen felvettek ugyanis valakit, aki szipogva röhögött, piszmogva dolgozott és ennek ellenére akkora mellénye volt, hogy cenzúrázni akarta az RMDSZ bizonyos vezetőinek írásait. Mindhárom tevékenységéhez messzemenő támogatást kapott az Ügyvezető Elnökség akkori titkárságától. Aki teheti, menekül az ilyen munkahelyi ártalomtól.) Ezek szerint csak megjátszották, hogy óh, mily kár, hogy nem maradok, be sajnálják stb. Ez számomra újabb csalódás, de mindössze egy órán belül gyógyuló lelki sérüléssel jár. A korábbiból, a piszmogó kolléga alkalmazásából is nagyon rövid idő alatt lábaltam ki, szintén járóbeteg-ellátmányban. Átléptem a Szabadsághoz, és kész. Nem volt semmi harag.
Ezt a kolozsvári napilap kollekciójával is bizonyítani tudom. A legteljesebb mellbedobással korteskedtem az RMDSZ-nek a helyhatósági majd a parlamenti választási kampányban, az 1996-os siker után a legőszintébb elismeréssel készítettem interjút Frunda Györggyel, az RMDSZ első államfőjelöltjével, reménykedve szurkoltam végig a kormányalakítást. Az idei három hónapos kormányválság idején – bár a kiábrándultság jegyeit akkor már nem öncenzúráztam cikkírás közben – előmozgósító cikket írtam arról, hogy ha kikényszerítik az előrehozott választásokat, az erdélyi magyarságnak megint tépelődés nélkül az RMDSZ-re kell szavaznia.
Mindezt nem tudtam volna megtenni, ha úgy érzem, hogy valóban kiutáltak az Ügyvezető Elnökség kötelékéből. Ellenzékiségem nem érzelmekben gyökerezik. Sajnos, mert ha csak sértettségem lenne a cikkeimben megnyilvánuló elégedetlenség oka, abba hamarosan belesavanyodnék, az RMDSZ pedig akadálytalanul haladna tovább a legfényesebb beteljesülések útján. Most azonban a lemondások útján halad feltartóztathatatlanul. Ennek a lejtőnek a kilométerkői közül csak néhányat említek.
A sorozat – legalábbis számomra – a Szőcs Géza-diverzióval kezdődött. Meggyőződésem, hogy a városi és a megyei tanács számunkra kedvező többségének elérésétől az a néhány szavazat választott el, amelytől a felkavart korrupcióvita miatt estünk el. A kolozsvári választók közül sokan mondták: ha Szőcs lopott, akkor mások is lophattak, ilyen társaságra nem szavazunk. Ez a népi reakció előrelátható volt. Ha mégis felkavarták a hangulatot, azt csak azért csinálták, nehogy Szőcs Géza jelöltesse magát. Ezért mondtak le jó pár szavazatról.
Gyanúm beigazolódott. A választási kampány lecsengése után a legnagyobb csend burkolta be az úgynevezett Szőcs-ügyet. Néha tessék-lássék előveszik, kivizsgálásának újabb hatásköri illetékességet szabnak meg, aztán megint hallgatás következik. Vagy halogatás, egy következő választási kampányig.
A lemondások sorozata folytatódott azzal, hogy Tokay György kisebbségvédelmi miniszter az SZKT nyilvánossága előtt lemondott a csereháti kisebbségi jog védelméről, azzal a megjegyzéssel, hogy aki erőszakhoz folyamodik, annak képviseletét nem vállalhatja. Miféle érdekvédelem ez? Mondhatja egy ügyvéd, hogy nem vállalja védence védelmét? Nem, még akkor sem, ha az főbenjáró bűnt követett el. Azért ügyvéd. Ha finnyás, menjen el ügyésznek. És a legfájdalmasabb, hogy ezt a magatartást az RMDSZ vezetősége nem szankcionálta.
Még sok ilyen apróság következett, aztán betette az ajtót a kettős állampolgárság gondolatának elutasítása. Nem maga a tény, hogy az RMDSZ jelenlegi vezetői nem merik vállalni annak a jognak a képviseletét, amellyel például a szlovákok már rendelkeznek. Azzal vigasztalódhatnánk, hogy előbb-utóbb jöhet egy másik vezetőség, és az hátha ügyesebb, tehetségesebb, eredményesebb lesz. Amiről azonban a romániai magyarság adott legitim vezetősége lemond, azt egy későbbi vezetőség talán a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudja megvalósítani. És az is roppant elkeserítő volt, ahogyan vezetőink szolgaian szajkózták a leköszönő magyar külügyminiszter gyermeteg ellenérveit. Akkor jutottam arra a szomorú felfedezésre, hogy míg a Magyar Népi Szövetség annak idején csak a román kormánynak feküdt le, addig az RMDSZ hűséges alattvalója lett Horn Gyulának is.
Sajnos, a kiábrándulás okai tovább gyarapodnak. Múlt szombaton a rendkívüli kolozsvári MKT-ülésen majdnem öt órán keresztül folyt a szó, és senki sem figyelmeztette az embereket, hogy kár a benzinért, minden el van már rontva. Erről árulkodik Ion Diaconescu őszinte megdöbbenése, hogy mi van már megint a Bolyai-egyetemmel, meg az RMDSZ-körökben újra dicsért tanügyminiszter háborgása, hogy nem megmondta már, hogy ne is halljon Bolyai-egyetemről stb. Ezek szerint délibábkergetésre buzdított minden RMDSZ-vezető, aki a 36-os kormányrendelet parlamenti elfogadásába vetette az önálló, állami intézményteremtési jog reményét.
Összegezve: kedves elnök úr, nem vagyok megbántva, hogy távoznom kellett az Ügyvezető Elnökség kötelékéből. Sőt, örvendek, hogy így történt. Borzasztóan nehezemre esne egy olyan lapnál dolgozni – ha megmaradt volna –, amelynek felsőbb utasításra kedvező színben kellene ecsetelnie egy kudarcba fulladt politikát.
És mindennek ellenére, ha éjszaka álmomból felköltenek, hogy nemsokára nyitnak a szavazófülkék, töprengés nélkül az RMDSZ-re teszem a pecsétet, és másokat is erre biztatok. Még azt a fenntartást is felfüggesztve, hogy nem ártott volna már lebonyolítani az 1992-es brassói kongresszuson elhatározott belső választásokat.

A VET-küldött előterjesztése
Demény Attila a Magyarok Világszövetsége Erdélyi Társasága küldöttjeként május 22–28. között Genfben részt vett az ENSZ keretében működő Emberjogi Bizottság kisebbségimunkacsoportjának IV. ülésszakán. Míg a tavalyi ülésszakon Patrubány Miklós, a VET elnöke az egyházi javak és a csíki magánjavak ügyében terjesztett elő ismertetést, az idei VET-küldött a Bolyai-egyetem és a zenekonzervatórium helyzetét is feltárta a hallgatóságnak.
A munkacsoport ténykedése azért különösképpen fontos – nyilatkozta lapunknak Demény Attila –, mert munkálatain találkoznak kormányküldöttek és polgári szervezetek képviselői, létrejön a szembesítés. A jelenlegi ülésszakon több mint 200 küldött vett részt, ebből mintegy 25 kormánymegfigyelő. A marosvásárhelyi Pro Democratia részéről Haller István tartott előadást a cigányok helyzetéről, erre a román kormányküldött reagált is. Demény Attila előterjesztését nem követte a kormánymegbízott felszólalása. A VET-küldött egyébként a nem hivatalos kapcsolatokban, folyosói háttérbeszélgetések során is érzékelte, hogy a romániai magyar kisebbség gondjait meghallgatják, de megoldáson nem sokat töprengenek, amióta az RMDSZ bent van a kormányban.
A nyugati akusztika érzékeny az olyan elvárásokra, hogy amennyiben lehetséges, helyreállítsák a kommunizmus idején felszámolt struktúrákat. Ezért tájékoztatta hallgatóságát az erdélyi multikulturalitás hagyományairól, amelyek a három kultúra autonóm fejlődését, és nem alárendelését vagy keveredését szolgálták, ellentétben a mostani hivatalos törekvéssel. A Babeş–Bolyai-egyetemmel kapcsolatos elképzelés egyébként távol áll a nyugaton divattá vált multikulturalitás fogalmától. Nyugaton ugyanis nem a többségi nemzet vélt érdekeinek védelmére találták ki, hanem azért, hogy a bevándorlókat bevonják az oktatási rendszerbe – hangsúlyozta a VET-küldött.
Demény Attila vázolta az elképzelést, hogy a kisebbségi munkacsoport néhány tagját meghívják Erdélybe egy értekezletre, amelyen hazai és külföldi, román és magyar politológusok vennének részt, segítenének a kormányok számára kidolgozott ajánlások értelmezésében, alkalmazásában.