Nits Árpád

Kolozsváron május 30-án, a 36-os tanügyi kormányrendelet hatályba lépésének évfordulóján és kevéssel érvényvesztése előtt az RMDSZ helyi szervezete Megyei Képviselői Tanácsának bővített ülésén elhatározták: felkérik a parlamenti frakciót, hogy június 15-ig terjesszen elő törvénytervezetet a Bolyai Tudományegyetem újralétesítésére.
A rendkívüli MKT-ülésen meghívottként részt vett Markó Béla szövetségi elnök, Tőkés László tiszteletbeli elnök, Kötő József oktatásügyi államtitkár, valamint a Babeş–Bolyai Tudományegyetem több tanára. Az ülés megnyitásakor Gyémánt Mihály felkérte a vitában részvevőket, hogy a Bolyai-problematikára összpontosítsanak, a különfélék megtárgyalásakor is kizárólag tanügyi kérdésekre szorítkozzanak. Ez többnyire sikerült.
Vitaindítójában Horváth Andor, a Bolyai Társaság elnöke alapos helyzetelemzést nyújtott. Új a román kormány, új az illetékes államtitkár, ugyanakkor a multikulturalitás elvét állampolitika rangjára emelték. A magyarországi választások kimenetele megkönnyíti dolgainkat, de bizonyos szempontból nehezíti is, mert megnövekedhet a belpolitikai nyomás. A Bolyai egyetem újralétesítésének folyamata, amely 1990-ben indult be, nem állt meg, valami mindig történik, de a cél még messze, és válság van, pénzügyi korlátokkal, megnövekednek a távolságok térben és időben, válságban van a román közvélemény is, mert félrevezették, válságos az RMDSZ viszonya is a civil szervezetekkel, ez pedig a tömegek depolitizálásához vezethet. Hangsúlyozta, jó politizálás eredmények nélkül nincs, fel kell ismerni a határt, amelyen túl a kompromisszumok veszélyeztetik a célokat. Az első kormányalakításkor, az átalakításkor, az új kormány megalakításakor hiba volt nem erőltetni a lehetőségek kihasználását. Nem vonható kétségbe az RMDSZ vezetőségének mandátuma, de a döntéshozás válságban van. Egyesek szerint nem mutatható ki előrelépés, mások pedig úgy vélik, hogy majdnem mindent elértünk a Babeş–Bolyai Tudományegyetem keretében.
Kötő József helyzetértékelése szerint a fokozatos eredmények elérése is lehet az eredményesség fokmérője. A részeredmények között említette a teljes körű kisebbségi oktatáspolitika kidolgozását, a hat főiskolai intézmény tagozatosításának tervét, a minisztériumi határozatot, amely szerint magyar tankönyvek beszerezhetők fordításból, eredeti alkotásból vagy importból.
A következőkben a meghívottak felszólalásaiból idézünk. Tőkés Elek szerint az új miniszterelnök ígéretére nem nagyon lehet alapozni, ha az saját pártjából való minisztereiben sem bízhat. Abodi Nagy Bélajavasolta, hozzák nyilvánosságra az oktatáspolitikai elgondolást, mert attól tart, hogy morzsákból nem áll össze a torta. Péntek János Szilágyi Pál rektorhelyettes távollétében ismertette a magyar oktatás helyzetét a BBT-én, mondván, hogy az távol áll attól, amit akarunk, mégsem választhatjuk a koszovói kivonulási modellt. Muzsnai Csaba több kicsi egyetem és tagozat mellett szállt síkra, hogy ne legyen baj, de lehurrogták. Hajdó Csaba előterjesztette a KMDSZ állásfoglalását, amely szerint az RMDSZ jelenlegi politikai eszközei hatástalanok, majd arra figyelmeztetett, hogy a legjobb kormány sem fog mandátumának utolsó évében Bolyai egyetemet engedélyezni, tehát az esély egyre csökken. Müller Ádám az EME álláspontját fejtette ki, Pálfalvi Attila pedig az egyetem működtetésének feltételrendszerét taglalta. Furdek Mátyás zsákutcának nevezte a tagozatosítást, mert az autonóm szenátus bármikor leszavazhatja, és az új egyetemi központ felépítésében sem lát lehetőséget, mert az tíz évig is elhúzódhat, és kifejezte sajnálatát, hogy Kötő József csak most fedezte fel a multikulturalitás csapdáját. Nagy Károly 45 évi egyetemi tanári tapasztalatára hivatkozva hangsúlyozta, hogy a sovinizmustól túlfűtött térségben, amilyen Románia, elfogadhatatlan az anyanyelvi oktatás közös intézményekben, mert az asszimiláció agyafúrt eszközeivel kihúzzák az ember lába alól a talajt. Tonk Sándor leszögezte, hogy a labda már nem a szakemberek, hanem a politikusok térfelén van, készüljön végre törvény az önálló magyar egyetem újralétesítésére. Czirják Árpád római katolikus érseki helynök bibliai idézettel célzott arra, hogy a kevésnek találtatás miatt az elnökségi asztalnál ülőknek el kell sápadniuk. Vekov Károly emlékeztetett Jenei Dezső nyolc évvel ezelőtt kidolgozott oktatáspolitikai elképzelésére, amelyet most újra felfedeztek, de közben telik az idő, és professzorainkat kísérjük ki a Házsongárdi temetőbe.
A meghívottak után szót kaptak az MKT-tagok is. Eckstein-Kovács Péter figyelmeztetett: a kormányból kilépni könnyű, bent maradni és eredményt elérni nehezebb, továbbá annak alapján is mérlegelni kell a kormányban maradást, hogy korábban hét évig mit értünk el. Balázs Sándor azt sürgette, hogy mielőtt a parlament megváltoztatná a kormányhatározatot, terjesszenek elő törvénytervezetet a Bolyai egyetem újralétesítéséről, amelyben meg kell említeni, hogy jogorvoslatról, joghelyreállításról van szó. Donogán Péter az eddigi kompromisszumokat sorolta fel, többek között azt, hogy nem tudtak élni az 500 000 aláírással benyújtott törvénytervezet súlyával, beleegyeztek a történelem és a földrajz román nyelvű oktatásába, ennek a visszalépési folyamatnak véget kell vetni. Lakatos András szerint csak hajózni szükséges, élni nem, és nem szükséges kormányban lenni, nem szükséges lemondani a kettős állampolgárságról, nem szükséges elhatárolódni a MIÉP-től, nem szükséges mindig ellentmondani a tiszteletbeli elnöknek, mert már szállóigévé vált, hogy Tőkésnek soha sincs igaza, mindig csak lesz. Farkas Zoltán az ügymenet leegyszerűsítését javasolta azzal, hogy a királyi rendelettel létrehozott, majd megszüntetett egyetemet elnöki rendelet bármikor helyreállíthatja. Bucur Ildikó a terem hangulatából arra a következtetésre jutott, hogy azokat tapsolták meg hangosabban, akik a reménytelenséget ecsetelték, ezzel szemben ő gratulál az RMDSZ vezetőségének, mert az nem végzi rosszul a dolgát. A terem hangulatát jellemezte, hogy ezt a felszólalást nem tapsolták meg. Kónya-Hamar Sándor vállalta, hogy ha más mód nem adódik, ő maga nyújtja be a képviselőházban a Bolyai egyetem újralétesítésének törvénytervezetét. Szabó Árpád unitárius püspök végezetül az egyházi, az állami és a közösségi tanintézetek vagyonjogi viszonyáról fejtette ki véleményét.
Tőkés László kijelentette: ő nem sápad el a megmérettetéskor. Az 1996 novemberi SZKT-üléstől kezdve mindvégig a csúcsvezetőségével ellentétes álláspontja volt a kormányban való részvétel módját illetően. Ilyen homályos elképzelésekkel nem is lehet eredményt elérni – hangoztatta –, a nem eredményes politika fényesítése pedig önámítás. Köszönetet mondott a kolozsváriaknak, hogy ezt a kérdést felpiszkálták a hamu alól.
Markó Béla bevallotta: 1996 őszén esélyt látott a kormányzásban, és ha másfél év múltán kiderül, hogy az RMDSZ tévedett, történelmi vétket követett el, akkor le kell vonni a személyi konzekvenciákat. De megdöbbentette a keserűség, a reménytelenség, szerinte erre a hangulatra oda kell figyelni, mert más szervezetben is tapasztalható. Sajnálatosnak tartotta, hogy egyesek hagyják becsapni magukat olyasmivel, hogy az RMDSZ lemondott a kettős állampolgárságról, holott azt senki fel nem ajánlotta. Ugyanakkor a csúcsvezetőség is aggodalommal, kétellyel követi a tanügyi és a helyhatósági kormányrendelet sorsát. Az egész koalíció kudarcokkal viaskodik, előrehozott választásokat latolgat. Végezetül leszögezte, hogy ha a 22-es és a 36-os kormányrendelet elesik, az RMDSZ nem tekintheti magát a kormánykoalíciós partnerek szövetségesének.
⁂
A tanácskozáson megkérdezték: a kormánykoalícióban felvetették-e nyíltan, határozottan, hogy az RMDSZ el kívánja érni a Bolyai Tudományegyetem újraindítását Kolozsváron? A válasz szombat este Ion Diaconescu parasztpárti elnöktől jött: szerinte szó sem lehet magyar egyetemről Kolozsváron, mert ott már van egy multikulturális egyetem.
A koalíciós partner tehát nem akar segíteni az RMDSZ csúcsvezetőségének a szorongatott helyzetben. Ezzel fizeti vissza az RMDSZ jó szolgálatait, többek között azt, hogy a múlt héten a romániai magyarság képviselője is Románia nemzetközi megfigyelésének megszüntetése mellett szavazott Strasbourgban.
⁂
A beszámolóhoz kénytelenek vagyunk még egy megjegyzést fűzni. Markó Béla félrevezetésről beszélt a kettős állampolgársággal kapcsolatban. Ha lapunkra is célzott, le kell szögeznünk: egyetlen alkalommal sem állítottuk, hogy az RMDSZ egyes vezetői felajánlott lehetőségről mondtak le. Nem. Még csak fel sem ajánlották, és illetékeseink már lemondtak róla. Sőt, még el sem kezdődött a vita, hogy mi is kellene nekünk, és meghatalmazott képviselőink már lemondtak arról a valamiről. Ilyen logika alapján a Bolyai Tudományegyetemről is bármikor lemondhatnak, mert nincs rá ajánlat és nem is lesz. Egyébként erre már történt kísérlet, majdnem másfél évvel ezelőtt, éppen Kolozsváron, a korábbi RMDSZ-es államtitkár jelenlétében.

Acsarkodásukkal a kétnyelvű táblák ellen a nacionalisták egyetlen dolgot érnek el: a világ azt hiszi, hogy ha nem gördítenének akadályokat a Románia által is ratifikált nemzetközi egyezmény érvényesítése elé, akkor a nyugati határtól Predeálig a magyar helységnévtáblák összefüggő sorfala szegélyezné az utakat. Holott a valóság úgy fest, hogy a határátkelés után a vendég átutazik Borson, amely úgy is ki van írva, hogy Bors (járatlan turista nem is tudhatja, miért kell kétszer ugyanazt kiírni), majd Biharszentjánoson, aztán Nagyvárad után mintha elvágnák, 100 kilométerig hírmondónak sem lehet magyar feliratot látni. Magyarország felé irányított tévéantennák között, magyaros nevű, de magyarul ki nem írható falvakon vezet át az út Bánffyhunyadig, ahol a törvény szerint lehetne magyar helységnevet látni, de a helyi önkénykormányzat nem engedi kifüggeszteni. Aztán Kolozsvártól – ha normális, törvénytisztelő városvezetés kitenné a magyar táblát is – Marosvásárhelyig újabb 100 kilométeren lenne foghíjas a kétnyelvű táblázás, csak azután következne a Székelyföld tömbje. El van már intézve a telepítésekkel, meg a községkörzetesítéssel, hogy nagyon kevés közigazgatási egységben haladja meg a magyarság a 20 százalékot. Ha mindenütt zaklatás nélkül kitehetnék a kétnyelvű táblákat, a külső szemlélő azt mondhatná: hogyan is lehettek olyan szemtelenek valamikor a magyar hatóságok, hogy Erdélyt magyar országrésznek tekintették?
Az ominózus 22-es kormányrendelet alkalmazásával éppen azt lehetne szemléltetni, hogy Erdély most már minősített – kétharmados – többségben románlakta tartomány. Az 1991-es népszámlálással rögzített helyzetet szentesítené, feledtetné az 1918-as látható, de egyszerű román többséget, vagy pláne az 1200-as részarányt, amikor Szászországból kellett telepeseket hozni, mert közelebb nem volt létszámtöbblet. Miért nem látják meg saját érdekeiket a nacionalisták? Hogy nem veszik észre, hogy a 22-es kormányrendelet elsősorban román érdeket szolgál?
Különben nem kell sokat csodálkozni, nem ez az első alkalom, amikor öncsonkításhoz folyamodnak, csakhogy másoknak kárt okozhassanak. A táblazúzásokhoz hasonlítható a korábbi templom- és falurombolás, amelyet vegytiszta román vidékeken kezdtek el, hogy gátlástalanul folytathassák majd az erdélyi történelmi műemlékekkel. És ezt a praktikát folytatni fogják. Most például az egész nacionalista román sajtó felzúdult Orbán Viktor kijelentésére, hogy a magyar államhatár nem esik egybe a magyar nemzethatárral. Miközben a román közvéleményt riogatják vele, szem elől tévesztik, hogy ugyanez a helyzet a román állam és nemzet határával. Történelmi okokból nem esik egybe. És ne feledjük, nagyrészt a román nacionalisták hibájából nem került Románia határain belül Besszarábia. 1990-ben erre adott volt a lehetőség, de a vezető politikai körök hallani sem akartak a Prúton túli területen élő nemzeti kisebbségek autonómiájáról, nehogy nekünk is jó legyen.
Ha most ilyen hevesen elítélik Orbán Viktor helyzetértékelését, kevésbé hitelesen hivatkozhatnak arra, hogy a román nemzet jelentős része a román államhatáron kívül él. Például, ha majd a NATO-ba és az EU-ba bejutott Románia kedvezményeket szeretne nyújtani az Európa keleti határán kívül rekedt románoknak.
Ez a nagy hüledezés egyébként azért is nevetséges, mert időnként önfeledten megpendítik, hogy a romániai kígyók szóródási körzete helyenként átlépi az államhatárt, ezért jó volna Romániához csatolni a Kígyók-szigetét.

Különös jelenségre figyelhettünk fel a magyarországi választások idején: nyugati hírközlő szervek, és azokon keresztül nyugati politikusok besegítettek a korábbi kormánykoalíciónak. Aki nem hiszi, gondoljon utána, hány olyan hír meg elemzés látott napvilágot tekintélyes nyugati lapokban, hogy óh, mily sikeres volt az elmúlt négy esztendő kormányzása gazdasági, ökológiai, társadalmi, szociális és minden szempontból, ezzel szemben a korábbi ellenzék minden lépését szankcionálták, például azt is, hogy Orbán Viktor felhasznált választási klipjében egy olyan képet, hogy valaki kezet fogott vele.
Külön hangsúlyt kapott a „veszély”, hogy ha nem győz a tiszta bal és a balosabbik liberalizmus, akkor a polgári jobboldal szalonképtelen vegyes házasságra vagy legalább vadházasságra kényszerül szélsőségesnek kikiáltott párttal. Érdekes, hogy ez az aggodalom olyan nyugati közegben fogalmazódott meg, ahol terrorcselekményekre a szélsőséges politikai irányzatok kaphatók, és nem elsősorban olyan keleti és távol-keleti bűnszövetkezetek, amelyek éppen a sikeresnek deklarált kormányzás idején ütötték fel tanyájukat Magyarországon.
Sajnálatos, hogy bizonyos RMDSZ-körökben is késedelem nélkül elhangzott az elhatárolódás az állítólag nagyon jobboldali párttól. Miért kellett annyira sietni? Miért nem lehetett kivárni, hogy a parlamentben hogyan fog viselkedni a MIÉP? Ezzel közvetlenül besegítettek a baloldalnak, erősítve a Nyugattól érkezett ösztökéléseket, hogy tessék az előző parlamenti összképnél maradni, mert akkor ennél roszabb nem lesz.
Pedig mi másfél évvel korábban átestünk ugyanilyen tapasztalaton, és ha akkor a Nyugat besegítése Iliescunak pár százalékkal hatékonyabbra sikeredik, az RMDSZ most nem lenne ebben a kormányban. (Azt nem merjük állítani, hogy egyáltalán nem lenne a kormányban, ugyanis az 1996-os választási kampányban elejtettek olyan megjegyzéseket, hogy mindenképpen elegünk van már az örökös ellenzéki politizálásból.)
Tényleg, gondoljunk csak vissza arra, hogy a romániai baloldaliak is milyen komoly segítséget kaptak a Nyugattól. Csak úgy röpködtek az elismerő vélemények a gazdasági kapcsolatok bővítéséről, az euroatlanti közeledési hajlamról stb. Horn Gyulát is sürgették, hogy most (azaz 1996 szeptemberében, közvetlenül a választások előtt) kell megkötni azt az alapszerződést, amely az Iliescu-féle román diplomácia teljes győzelme a térdre kényszerített magyar külügy és a kiherélt 1201-es ET-határozat fölött. A romániai baloldal megtámogatásakor bezzeg nem merült fel az aggodalom, hogy annak szövetségesei minden kétséget kizáróan szélsőségesek. A Nagyrománia Párt és a Román Nemzeti Egységpárt korábban nem az utcán, a csúcsforgalom zaját túlharsogva igyekezett felhívni magára a figyelmet, hanem a parlamentben és a kormányban ígérte – és most is ígéri – a romániai magyarok, cigányok és zsidók végleges elintézését.
Szerkesztőségünknek nincsenek olyan oknyomozati lehetőségei, mint némely fővárosi nagymenő lapnak, ahova titokban a legtitkosabb titkosszolgálati jelentések befutnak. Így sohasem fogjuk biztosan megtudni, mi mozgathatja ilyenkor a Nyugatot. Miért szerette volna, ha Nicolae Ceauşescu egykori tanítványa marad hatalmon az évezred végéig, netán további 25 fényéves évig? És most miért bizalmatlankodott olyan magyarországi politikusokkal szemben, akiknek annak idején védelmére kelt a Szabad Európa rádióban? Nemcsak az ’56-osokra gondolunk, hanem a Fidesz alapítóira is, akiket 1988-ban a szocialisták parancsára hallgató rendőrök alaposan helybenhagytak március 15-én a Petőfi-szobornál.
Titkosszolgálati apparátus hiányában csak találgatásokra és a látszólag egymáshoz nem passzoló események illesztgetésére szorítkozhatunk. Itt van például a cigeretta-kabaré. Amelyről kiderült az a közismert tény, hogy már Iliescu idejében is anyagilag felemelő szórakozást biztosított jobb vállalkozóknak határon innen és túl. Amíg a baloldal volt hatalmon, ez a földalatti gazdaság háborgatás nélkül, olajozottan, géppisztolyos őrizet alatt üzemelt. A baloldaliaknak nagy tapasztalatuk van az ilyen ügyletek működtetésében. Megtanulták Ceauşescu alatt, aki fegyverből és más egzotikumból olyan mesés vagyont hozott össze, hogy egykori közeli munkatársai ma is vígan „vállalkoznak” belőle. És nyugati partnereit sem buktatta le. Svájci bankszámláit és az azokból feltárható „elvtársi” kapcsolatait még ma is védi az üzleti titok. De a tapasztalatlan jobboldaliak, ugye, milyen gyorsan engedték kipattanni a szivariádát.
Persze, ez csak egyik lehetséges magyarázat. Ki tudja, hány van még arra a nyugtalanító kérdésre, hogy miért lenne jó a Nyugatnak, ha azokkal a személyekkel építené az „új világrendet”, akikkel korábban hidegháborúzott.

Ha még divat volna a dísztávirat, a megyei szervezetek, valamint a tag- és társszervezetek versengve fogalmaznák messzemenő elismerésüket, kiváló nagyrabecsülésüket, sőt a hódolatig is elmehetnének, hogy a műfajban elért kimagasló eredményeit Hajdú Győző is félthetné. De minden viccen kívül: múlt hét végi erélyes fellépéséért minden dicséretet megérdemel az RMDSZ csúcsvezetősége. Így kell ezt csinálni egy pártnak vagy szervezetnek, amely részt vesz a kormányban, így kell eljárnia a rendbontókkal szemben: utasítja a rendőrséget, hogy végezze dolgát. Vagy ha ez még nem működik, megkéri tekintélyesebb politikai partnereit, hogy ők szóljanak. A végeredményen ez nem változtat.
Igaz, a rendőrség kissé határozottabb is lehetett volna. Például az ocsmánykodó táblát, mint bűntárgyat, elkobozza, átadja az ügyészségnek, kiagyalóikat beviszi a fogdába, mert olcsóbb őket őrizni, mint a lehetséges tettelkövetések helyszínén, bizonyos házak homlokzatánál rostokoltatni több rendőrt. Emlékeztetnénk arra, hogy a közizgatás elleni erélyes fellépésben a román rendőrségnek gazdag tapasztalata van. Marosvásárhelyen meggondolatlan duhajok 1990-ben pusztán azért kerültek rács mögé, mert fel akartak mászni egy szoborra, pedig a vád képviselője még a szándékot sem tudta bizonyítani. Nem létezett egy tábla, amely a vádlottak célkitűzését kifejezésre juttatta volna.
Ugyanakkor a kormányszervek múlt hét végi intézkedését csak az első lépésnek kell tekintenünk, ha azt akarjuk, hogy szomszédaink példaként emlegessenek a szélsőségesek visszaszorítása tekintetében. A következő az lehetne, hogy a román történészek java által is vitatott másik táblát az egykori Biasini-fogadó kapuja mellől levétetik. Azt is bűntárgyként lehetne kezelni, hiszen gondoljuk el, mit tennének a hatóságok azokkal, akik csak szándékukat fejeznék ki arra vonatkozóan, hogy uszító hangvételű táblával örökítik meg az 1848-ban Nagyenyeden, Torockószentgyörgyön, Aranyosgerenden, Magyarigenben stb., stb. lemészárolt magyar lakosság emlékét.
Aztán következhetne a főtéri gödör sürgős betömettetése azokkal, akik szintén csak a lakosság egy részének a hergeléséért vitették el a város történelmi kutatás szempontjából steril földjét.
Ettől bátorságot kapnának a város jóérzésű román lakosai, akik egyre határozottabban hallatják szavukat az NCN, a helyi kábeltévé vitáin. Ők sincsenek elragadtatva egyes helyi politikusok történelemtudományi ügyködésétől. Az Octavian Goga emlékét bántó melléfogást sokan súlyos sértésnek tekintik. Ha román polgártársaink látják, hogy ezeket a pártpolitikai célokat követő táblákat nem kell szentírásokként kezelni, nincsenek végérvényesen odaszegezve, biztosan erélyesebben lépnek fel.
Persze, nekik jóval nehezebb a dolguk. A politikai giccsek a a román hazafiak önérzetében okoztak nagyobb kárt. A legkimagaslóbb ellen történészek, művészettörténészek, városrendészek stb. emelték fel szavukat, de még egyetlen olyan szakvélemény sem hangzott el, hogyan lehetne lebontani vagy legalább átformálni. Viszont, ha a „tábla-bírók” megfékezése sikeres lehet a magyar kisebbség vonatkozásában, az merészebb elgondolásokra serkenthetné azokat is, akik Kolozsvár román vonatkozásait is méltóknak és nem külmunicípiumi ízlésű kontármunkáknak akarnák látni.

Kötő József oktatásügyi államtitkár válaszol a Szabadság kérdéseire
Kolozsvár RMDSZ-tagsága nincs elragadtatva Béres András, a leköszönt oktatásügyi államtitkár másfél éves tevékenységétől – ez derült ki a Megyei Képviselők Tanácsának legutóbbi ülésén elhangzott felszólalásokból és a volt államtitkárhoz is intézett nyílt levélből. Kötő József csütörtöktől a hivatalosan kinevezett új államtitkár. A kormányülés idején Bukarestben tartózkodott, felkereste a minisztériumot. Arról faggattuk, hogy az államtitkárságon folyamatban lévő – félbehagyott vagy el sem kezdett – ügyekből milyen következtetésre jutott, megalapozott-e a kolozsvári közérzet?
– Az elégedetlenséget, az elvárások számonkérését különböző fórumokon én is érzékeltem, de inkább azt mondanám, hogy kapcsolattartási, információáramoltatási hiányosságok miatt tűnt úgy, hogy nem történt előrelépés. Az oktatásügyi minisztérium kisebbségi államtitkárságán átgondolt tevékenység folyt, de az kifelé nem látszott. Ki kellett alakítani azt a szervezési keretet, amely korábban nem létezett, hiszen nem volt kisebbségi államtitkárunk. Kidolgozták a működési szabályzatot, amelynek értelmében az államtitkár rendelkezhet a kisebbségi oktatás kérdéseiben, dönthet a tankönyvekről, tantervekről, a beiskolázási mutatókról. A kisebbségi államtitkárnak autonóm mozgástere lett. Ez a pozícióteremtés nem volt látványos, de ha erről az alapozásról előre tudunk lépni, jelentős eredményeket valósíthatunk meg.
Mindehhez hozzá kell tenni, hogy a kolozsváriak konkrét ügyekben vártak eredményeket. Például a Bolyai-egyetem dolgában. Valóban, elődöm, amikor az Ügyvezető Elnökség tanügyi főosztályát vezette, az RMDSZ ellenzéki pozícióban politizált, alternatív oktatási hálózat kialakításán kellett munkálkodnia. Az 1996-os hatalomváltás után vált lehetővé a kolozsvári állami, önálló, magyar tan- nyelvű egyetem gondolatának elfogadtatása a kormányban. 1996 ősze előtt számos más elképzelés alakult ki a független vagy kihelyezett tagozatoktól az alapítványi egyetemig.
De így is több gyakorlati probléma megoldást nyert ebben az időszakban. A tanügyi főosztály háttérmunkája nyomán beiktatták a magyar történelmet a tantervbe, meghirdették a vonatkozó tankönyvpályázatot. Megvan a szervezési elképzelés arra, hogy az Erdélyi Magyar Tankönyvtanács kormányszervvé váljon, és alakul annak a szervezeti kerete, hogy a kisebbségi oktatás lépést tartson a román nemzeti alaptantervben megvalósított reformmal. Ennek érdekében kolozsvári központtal magyar oktatáskutatási munkacsoport alakul, amelynek célja az anyanyelvi oktatás minőségének, versenyképességének javítása.
És ne feledjük, hogy ebben az időszakban dolgozták ki, elfogadtatták és alkalmazták a 36-os kormányrendeletet. Ez rengeteg időt, energiát vett igénybe, időnként megdolgoztatta az idegeket. Alkalmazási utasításai minisztériumi rendeletekben fogalmazódtak meg, így például belső rendeletben szabályozták a nemzetiségi történelemoktatást, Románia történelmének és földrajzának anyanyelven történő tanítását, kisebbségi osztályok létrehozását minimális létszámmal stb.
– Végül is a kolozsváriakat különösképpen érdeklő konkrét kérdésekben – nemcsak a Bolyai-egyetem, hanem a zenekonzervatórium ügyében – milyen előrelépés történt?
– A 36-os kormányrendelet tartalmazza a megoldást a zenekonzervatórium ügyében is, a két önálló tagozat létrehozását, amely a politikai döntés halogatása miatt késlekedett. Amikor az RMDSZ Operatív Tanácsa találkozott az új miniszterelnökkel, határozottan kijelentettük, hogy nem mondhatunk le az önálló intézményalakítás jogáról. Az úgynevezett multikulturálitásnak ez a formája, amely Kolozsváron kialakult, nem az esélyegyenlőséget biztosítja, hanem konzerválja a kisebbség kiszolgáltatottságát, alárendelését a többségi kultúrának. Ezzel teret engednek a kulturális imperializmusnak, ezért a multikulturalitás helyett interkulturalitást javasolunk, ennek kell megteremtenünk a szervezési kereteit. A kolozsvári önálló magyar egyetem létrehozása axióma, ezt nem vitatjuk, de addig is az interkulturális keretben meg kell teremtenünk az önálló magyar tagozatokat, amelyeknek alapsejtjei, a katedrák, megfelelő jogkörrel rendelkeznek az oktatási terv kidolgozásában és a tanszemélyzet versenyvizsgáinak meghirdetésében. A karokból alakul ki az önálló anyanyelvű tagozat, ennek képviselői pedig az egyetemi szenátusban vétójoggal kellene hogy rendelkezzenek a rájuk vonatkozó döntésekben. Erre megvan a kormányhatározat-tervezet, a tanügyi főosztályon készült. Reméljük, hogy május 31-ig átmegy a 36-os tanügyi kormányrendelet a parlamenten, és akkor ősztől beindulhatnak az önálló tagozatok a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, a marosvásárhelyi Orvosi Intézetben, a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskolán, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán, a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán, a marosvásárhelyi Petru Maior Műszaki Egyetemen. Természetesen gyökeresen másként tevődik fel a probléma, ha a 36-os kormányrendelet sorsa számunkra kedvezőtlenül alakul. Akkor felül kell vizsgálnunk részvételünket a kormánykoalícióban.
– Milyennek várható az együttműködés a tanügyminiszterrel?
– A mostani látogatás munkaprogramja zsúfolt volt, nem került sor megbeszélésre. A miniszter úrral folytatott korábbi tárgyalásainkon az a benyomás alakult ki, hogy Andrei Marga valójában Európára nyitott, megpróbál modern oktatási szerkezetet létrehozni. Ezen belül vannak vitáink, például éppen a multikulturális egyetemről, de az az érzésem, hogy ha a parlamentben az európai joggyakorlatnak megfelelő törvények születnek, akkor a miniszter azokat végrehajtja. Különben is, jogaink fedezetét nem az egyes vezető politikusok jóindulatára kell alapozni, mert az emberi megértés múlandó, hanem törvényekre.
– A Kolozs megyei szervezet másik fájdalma az 500 000 aláírással beterjesztett kisebbségi tanügyi törvénytervezet. Mi lesz annak a sorsa? Papírkosárban végzi?
– Nem fogalmaznék ilyen sarkítottan. Korábbi törvénytervezetünk tovább él a 36-os kormányrendeletben. Ha a két dokumentumot összevetjük, minden alapvető előírást megtalálunk. A kolozsvári egyetem tételesen nincs a kormányrendeletben, de az önálló intézményteremtés jogának parlamenti elismerése után semmi akadálya annak, hogy benyújtsuk a törvénytervezetet a Bolyai-egyetem létrehozására.
– Hogyan oldódik meg az utódlás kérdése Kolozsváron?
– Az Ügyvezető Elnökség keretében az oktatási részleget felkérésre tovább vezetem. Beindítottunk egy sor olyan folyamatot, amely államtitkári tevékenységemben segít. Ilyen például az oktatáskutatói munkacsoport kialakítása, az anyanyelvi szakoktatási hálózat kiépítése, népiskolák létesítése 2–3–4 gyerekkel a szórványban, a csángók anyanyelvi oktatásának megszervezése, a felsőoktatási tagozatok létrehozása, az Erdélyi Magyar Tankönyvtanács munkájának a tervezése stb. A művelődési és egyházügyi szakterületről nem nyilatkozhatok, van ugyan elképzelésem, de az alapszabály szerint az új ügyvezető alelnök kinevezése az ügyvezető elnökre tartozik, megerősítése pedig a szövetségi elnök és az SZKT feladata.
– Ciorbea idején, avagy most jobb magyar államtitkárnak lenni a román kormányban?
– Victor Ciorbea gesztusait, emberségét, megértését nagyra becsülöm, valószínű, hogy jól éreztem volna magam a közelében. Nagyra becsülöm bátorságát is, de talán ebben a korszakban a gyakorlatiasabb szemlélet az eredményesebb.

Olyan szépen kérte az RMDSZ Kolozs megyei szervezete képviselőinek tanácsa a szövetségi csúcsvezetőséget, hogy amíg szakértőik körbe nem járják a kettős állampolgárság technikai vonatkozásait, ne nyilatkozzanak. Ne mondjanak se bút, se bát, főleg ne szajkózzák azt, hogy képtelenség, meg rossz ötlet stb. Tokay György Kolozsváron mégis elnyilatkozta magát, és most a helyi román sajtó tele van tálcán szolgáltatott ellenérveivel.
Kollégáink főleg azon az úgymond megoldhatatlan problémán rágódnak, hogy hol fognak szavazni a kettős állampolgárok, Magyarországon, avagy itt, Romániában kell nekik szavazófülkéket és urnákat fabrikálni a drága román fa-anyagból. Hogy ők ennyire tájékozatlanok, az megbocsátható. Szegény provinciális írnokocskák nem tudhatják, hogy a magyar választási törvény a kizárólag magyar állampolgársággal, magyarországi lakhellyel, szavazójoggal rendelkező választópolgárnak is csak akkor biztosítja a szavazás lehetőségét, ha a választás napján az országban tartózkodik. De Tokay tudhatná. Legalább a választás idején, amikor a Kossuth rádió naponta többször ismerteti a választási törvény sajátosságait, más szóval furcsaságait.
És folyik tovább a többi mondvacsinált ellenérv: a katonáskodás, az adózás. Meg aztán beugrott egy újabb, amit valószínűleg szintén saját köreinkben találtak ki: állítólag kettős állampolgár nem tölthet be közhivatalt. Miért nem? Ion Ratiut angol állampolgársága talán megakadályozta abban, hogy az 1991. szeptemberi bányászjáráskor testével védelmezze a román parlament szónoki emelvényét? Vagy a moldován Mircea Druc hogyan lehetett államelnökjelölt? Úgy, hogy a román választási törvényben a feltétel az, hogy az illető rendelkezzen román állampolgársággal és romániai lakhellyel. Egy szó sincs a kettős vagy többes állampolgárság tiltásáról.
És ha lenne: ki kötelezné képviselőinket, hogy ők is vegyék fel a kettős állampolgárságot? Ha szolgálni akarnak, hozzanak áldozatot. (Mekkora áldozatot! Hiszen úgyis akkor és oda utaznak, amikor és ahova kedvük tartja.)
Nem ártana megismételni a Megyei Képviselők Tanácsának kérését, kissé kiegészítve: főleg azok ne nyilatkozhassanak a kettős állampolgárság ellen, akik gyakorlatilag már kettős világpolgárok: itthon is minden ajtó nyitva áll előttük és külföldön is – többek között Magyarországon is – otthon érzik magukat.

Kis emberek nagy mondásai között tartja számon a történelem a következő szállóigét: akinek egy hazája van, az hazafi, akinek több, az kozmopolita, akinek kettő, az hazaáruló.
Az ilyen logikának valamikor volt értéke. Valóban, nehezen mondhatta volna Napóleon alattvalója, hogy ő Angliát is hazájának tekinti, hiszen abban az időben ezeknek az országoknak a polgárai éppen egymás belét ontották ki a kor divatjának megfelelő hosszú szuronyokkal. Később, a szocialista nemzeti bezárkózás idején még fizettek is a dísztáviratok szónoki fodorbugyraiba pompásan illeszkedő szállóigére. Roppant tetszett Ceauşescu népes családjának. Népének nem igazán. Aki csak tehette, a kozmopolita bélyeget vállalta a sokoldalú nyomor helyett (hogy aztán az úgymond hazaáruláshoz folyamodva két haza polgáraként idehaza visszaszerezze szökésekor vagy törvényes kivándorlásakor elkobzott házát, lakását, más vagyontárgyát).
De mára gyökeresen megváltozott a helyzet, és a két hazával rendelkezők elítélése méltatlanul sért bizonyos rétegeket, sőt nemzeteket. Például a románságot, amelynek nemzetközileg elismert két hazája van. Igaz, különleges történelmi okokból és sokak reménye szerint csak átmenetileg állt elő ez a helyzet, de a körülmények a lényegen nem változtatnak. Márpedig egész nemzetet hazaárulónak bélyegezni olyan képtelenség, amilyenre csak Hitler volt képes, amikor hirtelen a németnél különb nemzetre kezdett vágyakozni.
Továbbmenve: ha valakinek nem lehet két hazája a főbenjáró bűnbeesés nélkül, akkor két nemzete sem lehet anélkül, hogy nemzetárulóvá válna. Így a szállóige szörnyű kétségekbe kergetheti a tiszteletre méltó és önérzetes vegyesházastársakat, akik gyermekeiket mindkét nemzet nyelvének és kultúrájának elsajátítására ösztönzik. Mondják azt csemetéiknek, hogy utolsó gazemberek, ha nem felejtik el azonnal vagy az apjuk, vagy az anyjuk nyelvét, hogy ezáltal váljanak jó nemzetfiúkká? Vagyis olyanokká, amilyenek a vegyes házasságokban nevelkedő utódok zöme?
Persze ezek érzelmi ellenérvek, amelyek napjaink sértegetésektől hemzsegő közéletében nem sokat nyomnak a latban. A duplahazások elítélése azonban ütközik a kor európai divatjával. Ma nem lehet jó keletnémet az, aki nem tudja elképzelni hazájának Franciaországot. Az ősellenségek megbékélési modelljébe annak is be kell illeszkednie, aki nemrég azt tanulta az iskolában, hogy hazaáruló, ha a dolgozók első német államának polgáraként Nyugat-Németországot is hazájaként tiszteli.
(Ennél a példánál muszáj kitérőt tenni, jelezve, hogy vannak okosabb nemzetek is a világon. A megosztottság legsötétebb korszakában a két német állam az országhatárt bizonyos szempontokból belső, közigazgatási zónahatárként kezelte, és vámmentességet biztosított egymásnak. No nem az egészségromboló cigaretta, alkohol és kábítószer, hanem termelőeszközök forgalmazásához. Ez az egyik magyarázata annak, hogy Németország keleti része nem züllött le a keleti tömb átlagára.)
Aki a kor társadalomszervezési divatjával szembeszegül, az anyagilag is ráfizet. A munkaerő és a tőke szabad vándorlását nem hobbiból találták ki, hanem a globális termelékenység fokozására. Aki az Egyesült Európában az egyhazás bezárkózást választja, szegény marad vagy elszegényedik.
Ezek egyébként olyan nyilvánvaló dolgok, hogy felsorolásuk eszünkbe sem jutott volna, ha a kettős állampolgárság dilettáns, indulatos ellenvetései között el nem hangzott volna olyasmi is, hogy az erdélyi magyarságnak csak egy hazája van, és az Románia. Ez jól csengett a Más Nemzetiségű Román Dolgozók Országos Tanácsának szónoki emelvényén, de hol van már ez a „nem kormányszintű” intézmény? (Csak el ne kiabáljuk.)

Koalíciós többség által megpecsételve
Kedden, a két monostori RMDSZ-szervezet Polgári Fórumán felvetődött az 500 000 aláírással benyújtott oktatási törvénytervezet sorsa, illetve az a lehetőség, hogy talán most, hogy nem Iliescu pártja van hatalmi többségben, újra meg lehetne próbálni annak parlamenti elfogadtatását.
Valóban izgalmas kérdés: vajon papírkosárba került a törvénytervezet, az aláírásokkal együtt? Emlékeztetnénk, hogy azokért a területi szervezetek önkéntesei naphosszat rótták az utcákat, vállalva a kockázatot, hogy olyan lakásba is becsöngetnek, ahol már csak a név magyar, az érzelem közömbös vagy ellenséges az RMDSZ kezdeményezésével szemben.
A kisebbségi tanügyi törvénytervezet helyzetéről Csapó József szenátortól érdeklődtünk:
– Az új parlament megalakulása után, vagyis 1996 végén, a benyújtott törvénytervezetek folytatták törvényes útjukat, így az RMDSZ oktatási törvénytervezetét a szenátus Állandó Bizottsága átadta véleményezésre a tanügyi szakbizottságnak. A szakbizottság munkálatai zárt ajtók mögött folynak, így csak most két hete, egy hivatalos értesítés révén jutott tudomásomra, hogy a bizottság elutasítóan véleményezte az RMDSZ tervezetét, többek között a következő indoklásokkal: 1. időszerűtlen, mert az érvényben lévő tanügyi törvény és a 36-os sürgősségi kormányrendelet európai szinten rendezi a kisebbségi oktatást, 2. diszkriminációt és erőszakos szeparatizmust idézne elő. A szakbizottsági jelentéstétel után a szenátus bármikor napirendre tűzhetné a törvénytervezet vitáját, de az eddigi gyakorlat szerint az elutasító jelentés megpecsételi a törvénytervezet sorsát.
Kérdésünkre, hogy az oktatási szakbizottságban mely pártok szenátorai vannak többségben, Csapó József tájékoztatott: mindegyik szakbizottságban biztosított a kormánykoalícióstöbbség.

Polgári Fórum a Bolyairól, a kormányszerepről és a kettős állampolgárságról
Főpróbának nevezte Balázs Sándor azt az összejövetelt, amelyet a két monostori RMDSZ-szervezet tartott kedden a Pro Iuventute székházban. A mostani Polgári Fórum a korábbi értelmiségi fórumok folytatása, jelezve az érdekeltek és érdeklődők körének szélesítését. Főpróbára azért volt szükség, hogy majd a Markó Bélával hamarosan sorra kerülő találkozón ne hömpölyögjön parttalanul a kényes kérdések vitája.
Vitaindítóként Neményi Ágnes a Babeş–Bolyai-egyetem magyar tanszékein folyó oktatás és kutatás aggasztó minőségét ismertette. Lecsökkent az igényszint, a tanárok zöme nem tartja meg rendszeresen az előadásokat, a társadalomkutatás megrekedt a felméréseknél, tényfeltárás, elmélyültebb kutatás nem létezik. Az egyetem irányítása olyanok kezében van, akiknek nem érdeke az oktatási és kutatási színvonal emelése.
Mindez alátámasztja az önálló magyar egyetem létrehozásának szükségességét, hogy minőségi elvárásokra lehessen építeni.
Balázs Sándor mindezt megerősítette azzal, hogy a cigányok népszámlálásra készülnek, ettől a mi társadalomkutatóink messze állnak. Majd elindult a vita, amelyet kivonatosan ismertetünk.
• Schwartz Róbert: Középiskoláinkban is baj van a színvonallal, és ezért nem csak a tanügyi törvény okolható. Mintha tudatos is lenne a lezüllesztés. Mi lett a sorsa az RMDSZ saját kisebbségi tanügyi törvénytervezetének, amelyet 500 000 aláírással nyújtottak be? • Moldován Béla: Le kell szögezni a kormányban való további részvétel feltételeit, amelyek között szerepeljen a Bolyai újralétesítése. • Molnos Lajos: Meg kell találni a módját, hogy a saját oktatási törvénytervezetet a parlament újra napirendre tűzze. És egyáltalán hol akadt el annak idején? • Buchwald Péter: A szenátus napirendre sem tűzte, mert éppen szintén tanügyi témájú törvényt fogadott el. Később az RMDSZ törvénytervezetéből vonták ki a módosító javaslatokat, amelyek most a 36-os kormányhatározat részei. • András Imre: A módosító javaslatok belefoglalása egy másik törvénybe nem indokolja a félmillió aláírással ellátott polgári kezdeményezés elsüllyesztését. • Nagy Ernő: Cs. Gyímesi Éva éppen az önálló magyar egyetem létrehozásától féltette az oktatási színvonalat. Ennek cáfolatára nem kellene összeállítani egy névjegyzéket a Bolyai lehetséges tanári karáról? • Balázs Sándor: Van ilyen lista, Tonk Sándor készítette. • Szász Csaba: A villamosmérnöki karon vagyok adjunktus, már többször részt vettem ilyen összejöveteleken, és mindegyikről keserű szájízzel távoztam. Meg kellene haladni a szűk körű megbeszélések korlátait, össze kellene hívni egy értekezletet Erdély magyar egyetemi tanárai és hallgatói számára, Temesvárról, Brassóból, Nagybányáról, Marosvásárhelyről, mindenhonnan, ahol tanítanak vagy tanulnak. Ilyen polgári szerveződés nyomására az RMDSZ-nek lépnie kellene. • Wanek Ferenc: A kormányzati szerepvállalás olyan, mint egy rossz házasság, amelyben a partnerek megjátsszák magukat. Az RMDSZ megjátssza azt a szerepet, hogy felvállalja az egész ország minden gondját, és közben mellőzi a kisebbségi érdekvédelmet, a koalíciós partnerek pedig megjátsszák a nagylelkűt az államtitkári tisztségek osztogatásával.
A kettős állampolgárságról elhangzott nyilatkozatokkal kapcsolatban a vitavezető felkérésére András Imre, a Magyarok Világszövetségének elnökségi tagja elmondta, hogy az ötlet nem újkeletű, az MVSZ-ben most csak azért került ismét napirendre, mert feltűnően sokan fordultak hozzá, segítséget kérve a magyar állampolgárság megszerzéséhez. Az MVSZ nem támogatja a kitelepülést, ezért az össznemzeti vitával megoldást próbál keresni, hogy a Magyarországon kívül élő magyarok szülőföldjükön maradjanak, de az anyaországtól mégse szakadjanak el a schengeni határ keletebbre tolódása nyomán. Ez a probléma hasonlatos a Bolyai-egyetem ügyéhez: a civil társadalom nyomást gyakorolhat a politikumra a megoldás sürgetéséért, és ha elvárása válasz nélkül marad, a polgár levonja a tanulságokat a politikusi megbízatást illetően.
Buchwald Péter politikai öngyilkosságnak nevezte azt a kijelentést, hogy a kisebbségben élő magyaroknak nem kell magyar állampolgárság. De hogyan lehet megállapítani, hogy ki a magyar? Balázs Sándor ismertetett három kritériumot. Az egyik a származás, amely veszélyes, a másik az, hogy ki vallja magát magyarnak, ami szintén tartalmaz veszélyt, a harmadik a jogosítvánnyal rendelkező kisebbségi szervezet igazolása. András Imre kipróbált példákra emlékeztetett. Az erdélyi németek hazatelepítésénél figyelembe vették, hogy a kérvényező német iskolába járt-e, de Szatmár megyében ettől eltekintettek, mert ott nem voltak német iskolák. A romániai horvát férfiak esetében nemzetiségi igazolvány lehet a katonakönyv, az egyedüli személyi dokumentum, amelyben feltüntetik a nemzeti hovatartozást. Olyan kérdés is felvetődött, hogy mit nyerne Magyarország a kettős állampolgárság megadásából. Valamit biztosan nyerne – hangzott a lakonikus válasz, amelyet talán az is indokolt, hogy a vita ekkor már késő estébe nyúlt. Wanek Ferenc kétségét fejezte ki, hogy a kettős állampolgárság nem vezet-e ugyanoda, ahova a német áttelepülés, vagyis az egyik erdélyi kultúra elsorvasztásához. Vitazáróként Balázs Sándor leszögezte: a kettős állampolgárságról semmiképpen sem dönthet két állam, hanem csakis a magyar állam és az illetékes nemzetrész.

Volt egyszer, a kétnyelvű táblaháború kezdetekor, egy gyergyószentmiklósi állomásfőnök, aki a monda szerint üllő és kalapács közé került. Felettes szervei ráparancsoltak, hogy azonnal távolítsa el a vasútállomás közeléből a magyar nyelvű városjelző táblát, de a parancs teljesítését elhárította, hogy fél városkája népének haragjától. Amikor pedig a város lakossága kifogásolta, hogy miért helyezte a vasúti pályatesttől kissé távolabb a táblát, akkor a felettes szerv szigorára hivatkozott. Így aztán a kecske és a káposzta megmaradási elve, valamint az állomásfőnök köz- és főnöktisztelete sem csorbult.
A mese tanulsága: városkája népének kiállása nélkül az állomásfőnök tétovázás nélkül eltávolította volna a táblát, mire meghasonlás és önszembeköpés következik. Ezért szép a mese. Mert a mesehősök ügyesen elkerülik a tragédiát.
Ellenben a valóság számos olyan példát szolgáltat, amikor az állomásfőnök csendre inti a városka lakosságát. Valahogy ilyenképpen: ne lázongjatok, ne követelőzzetek, ne álljatok elő nekem túlzottan szélsőséges és radikális igényekkel éppen most, amikor központi inspekció van a nyakamon. Ezután menetrend- és értelemszerűen bekövetkezik az állomásfőnök holtvágányra állítása, és a központi felügyelők elégedetten dörzsölik kezüket.
Számtalanszor bebizonyosodott, hogy képviselőink önmaguk ellen (is) cselekednek, ha csitítgatják a népet, és mégis, az RMDSZ egész történetét átszövi az a különös elvárás, hogy most, éppen most, a mindenkori kényes pillanatban lehetőleg pisszenés se legyen. Még a határokon túlra is átpisszegtek egyesek, egészen a kezdetben, amikor túlérzékeny füleket féltettek Barki Éva szavaitól, amelyek egyébként Nyugat-Európában a mérsékeltség skálájára illenek. Újabban pedig egyenesen kérkedünk azzal, hogy a kormányban nehezen elfogadtató elvárások megszólaltatói olyan elhanyagolható kisebbségbe kerülnek az RMDSZ fórumain, hogy akár ki is lehet adni az útjukat.
Ebben a tekintetben sem tanulunk a többségi nemzettől. Az bezzeg átmenetileg, kényes világtörténeti meg euroatlanti csatlakozási pillanatokban sem fogja be azok száját, akik nemzetközi szalonokban letiltott kifejezésekkel fejezik ki legmélyebb érzéseiket. Emlékeztetnénk arra a jelszóra, amely 1990 márciusában született, illetve újjászületett: „Mi vagyunk a nép, ti pedig a szemét”, meg „Vissza Ázsiába”. Ion Iliescu vagy Petre Roman el-ment-e akkor Marosvásárhelyre pisszegni? Vagy legalább üzenetet küldött-e, hogy most ne tessenek ilyesmit követelni? Erről nincsenek feljegyzések, ellenben állami tulajdonban lévő autóbuszok rendszámát rögzítette a történelem, amelyek részt vettek az enyhén szólva különlegesen eltúlzott többségi követelések teljesítését célzó pogromkísérletben.
Napjaink demokratikusabb színezetű gyakorlatából sem tűnt el a harsány hangok megtűrése, sőt álcázott védelme. Különben minek vélnénk Pruteanu, az állítólag kirúgott párttag gyakori részvételét a parasztpárti vezetőség megbeszélésein?
Tetszik, nem tetszik, el kell ismerni, hogy a mindenkori román hatalom eljárása érthető. Nem nyesegeti a vadhajtásokat, hogy ezzel is szilárdítsa alkupozícióját, mondván, hogy jobb, ha vele bocsátkoznak tárgyalásokba, így csak az autonómiáról, a Bolyai-egyetemről és még néhány apróságról kellene lemondanunk (a kettős állampolgárságról nem, arról lemondunk magunktól), viszont nem kellene visszamennünk Ázsiába. Nyugat felé is jól fog egy Pruteanu, egy C. V. Tudor, egy Funar vagy Funar-pótlék és a mögöttük felsorakozó néptömeg. Azt mondhatja a mindenkori hatóság, hogy lám, meg van kötve a keze, ilyen tömegközegben még az is szép tőle, ha részben (inkább látszólag) teljesíti nemzetközi kötelezettségeit. Ennek a spanyolfalnak a használatához persze az is szükséges, hogy a Nyugat tegye magát butának, mintha nem tudná, hogy a népnevelés eredményéért a mindenkori hatalom a felelős. Sovinisztának született nép ugyanis nincs, csak sovinisztának nevelt nép van.
El sem tudjuk képzelni, mivel érvelnének az RMDSZ csúcsvezetői egy kormánykoalíciós egyeztető tárgyaláson, ha kívánságuk teljesülne, és beállna a tökéletes igénycsend. Most például mindenki lélekszakadva várakozna a tanügyi kormányhatározat parlamenti vitájára, és egy mukkot sem szólna az önálló egyetemről. A koalíciós partnerek nagyon elcsodálkoznának: miért kavarja az RMDSZ a hangulatot éppen most, amikor választóinak körében teljes az elégedettség? Hiszen a Demokrata Párt sem okozhatott volna kormányválságot, ha a tagsága részéről nem olyan erős a tömegnyomás...
A mesebeli állomásfőnök városkája népének nevében nem nyilatkozhatunk, de amit a magunk részéről megtehetünk, azt nem mulasztjuk el. Amíg sajtószabadság van, szavunkat az állítólagos legkényesebb pillanatokban sem halkítjuk le, mondjuk a magunkét, soroljuk a romániai magyarság jogos, elvárható, normális országokban hüledezést nem kiváltó elvárásait. Ha aztán illetékeseink úgy tesznek, mintha meg sem hallanák, sőt tárgyalópartnereik fülét is bedugják, akkor magukra vessenek.

Habár kezd unalmassá válni a kettős állampolgárság témája, nem lehet szó nélkül hagyni Frunda György véleményét.
Nagyon elszomorított, hogy az ő lemeze is megakadt az adózás, a sorkötelezettség, a társadalombiztosítás úgymond bonyolult kérdésénél. Mitől bonyolult? Hol adóznak, katonáskodnak, társadalombiztosulnak azok a kettős állampolgárok, akik Magyarországon, Ausztriában, Németországban, Honoluluban stb. élnek, és az ottani román követségektől napjainkban kapták vagy kapják vissza egykor megvont román állampolgárságukat? A szászfenesi kaszárnyában még egyetlen kettős állampolgár sem jelentkezett hazafiúi kötelességének teljesítésére, úgyszintén az adóhivatalnál sem állnak sorban ilyen személyek – hacsak nem csaptak fel romániai vállalkozóknak, munkanélküli segélyt sem kértek a Cosbuc utcában (nem is tudnák, mit kezdjenek vele, azt hinnék, hogy napidíj).
Még kétségbeejtőbb annak a rémálomnak a fejtegetése, hogy milliónyi romániai kettős állampolgár átmenne szavazni Magyarországra, és megváltoztatná az anyaország sorsát. Honnan veszi ezt Frunda György? Éppen ő nem tudná, hogy Magyarországon azoknak a szimpla magyar állampolgársággal rendelkező választópolgároknak sem adnak szavazócédulát, akik átmenetileg külföldön laknak? Hogy például a diplomáciai testület sem vesz részt a választásokon? Akkor mi hogyan befolyásolhatnánk a választás vagy az újraválasztás kimenetelét?
Frunda György véleményének három magyarázata lehetséges.
1. Nemrég jött haza Strasbourgból, ahova (és bárhova) akadálytalanul kiutazhat, nem érzi át eléggé mások nyomorát, és azt, hogy milyen súlyos csalódást okoz akadékoskodásával választópolgárainak. Ezért is helyeselhető a Kolozs megyei Képviselők Tanácsának határozata, hogy erről a kényes kérdésről senki se nyilatkozhasson elhamarkodottan.
2. Frunda György azért sorolta fel ellenérveit, mert nem tudja, hogy azok légből kapottak. Szakmai képességeinek ismeretében ez nem valószínű.
3. Azért pufogtatta el ő is az adó-, sor- és választókötelezettséget, mert valakik ezt akarták tőle hallani. Úgy látszik, nem akar többet szenátor lenni.

A közlekedési miniszter is hüledezik
Traian Băsescu közlekedési miniszter elmarasztalóan nyilatkozott a cigarettaügyben Emil Constantinescu államfőről, aki szerinte túlságosan könnyedén kezeli az Otopeni repülőtéren kipattant botrányt. A közlekedési miniszter kifejtette, hogy a probléma sokkal súlyosabb, mintsem azt az ellenőrzött tettenérés látszatával szőnyeg alá lehetne seperni.
Valóban. Ha az ország légterében csak úgy röpködhetnek, nemzetközi repülőterén pedig zavartalanul landolhatnak csempészrakományok, akkor a helyzet roppant súlyos. Annyira, hogy a közlekedési miniszter legelsőként kellene hogy benyújtsa lemondását. Még akkor is, ha nemrég ült vissza hivatalába. Ezek a tűrhetetlen állapotok ugyanis nem távollétének három hónapja alatt alakultak ki.
Emlékeztetnénk, hogy a légi közlekedés történetében volt már arra példa, hogy egy német sportrepülő moszkvai landolása után nyomban repült az illetékes miniszter.

Meghívólevél Markó Bélának
Szervezési és elvi problémák egyaránt heves vitát váltottak ki az RMDSZ Kolozs megyei szervezete Képviselői Tanácsának szombati ülésén, amelyen a Bolyai egyetem ügye eredetileg is napirenden szerepelt, a kettős állampolgárság kérdése pedig Somogyi Gyula javaslatára lépett a különfélék sorából önálló napirendi pont rangjára.
Kezdetben Pálfi Zoltán kezdeményezésére vita indult arról, hogy van-e a szervezetnek szabályzata és szabályzat-felügyelő bizottsága, ha a küldöttgyűlés, amelyen megszavazták, létszámhiányos volt. Gyémánt Mihály MKT-elnök félórányi kilátástalan vita után úgy próbálta elvágni a gubancot, hogy ha nincs bizottság, nincs is hova benyújtani a szabályzat szabályosságát megkérdőjelező indítványt, majd szavazatra bocsátotta javaslatát, hogy Pálfi Zoltán forduljon a Szövetségi Szabályzat-felügyelő Bizottsághoz. A javaslat mellett – senki, ellene – senki. A tartózkodási patthelyzetben Pálfi visszavonta kifogását.
Alapkőelőkészítés Marosvásárhelyen
Farkas Zoltán javaslatára első napirendi ponttá vált a számos aláírással benyújtott interpelláció a Bolyai egyetem ügyében. A kezdeményezők számon kérték az MKT két korábbi határozatának teljesítését. Boros János megyei elnök válaszában jelezte, hogy az 1997. február 15-i állásfoglalás megjelent a sajtóban, a bizalmas, belső használatú levelet pedig elküldte Markó Béla szövetségi elnöknek és Béres András tanügyi államtitkárnak. A szövetségi elnök nem válaszolt a levélre, úgy ítélve, hogy a kérdésben Béres András az illetékes, az államtitkár pedig később arra hivatkozott, hogy a sajtóban már kifejtette véleményét. Egyébként Bérestől már nem várható válasz tanügyi kérdésben, mert a marosvásárhelyi színház igazgatója lett.
A hozzászólók nem voltak elégedettek a válasszal. Wanek Ferenc követelte, tisztázzák az MKT két határozatának sorsát, amelyek fontosságát növeli az a sajnálatos tény, hogy éppen itt, Kolozsváron kezdődött el a Bolyai-ügy zátonyra futtatása. Balázs Sándor beszámolt budapesti tapasztalatáról, ahol a magyar egyetemi tanárok világtalálkozóján vett részt, és ott egy marosvásárhelyi kolléga nyugatiak segítségét kérte a színművészeti főiskola közelében építendő magyar egyetem létrehozásához. Vekov Károly emlékeztetett, hogy a vitatott MKT-határozatban kérték a tárgyalások azonnali megkezdését a kormányban a Bolyai egyetemről, de ehelyett folytatódtak a plátói nyilatkozatok annak lehetőségéről. A Bolyai egyetem a megmaradás kulcsa – hangoztatta Vekov –, különösen most, hogy erősödik az értelmiségiek elszívása. Farkas Zoltán szerint Boros János nem járt el megfelelő módon, és javasolta mielőbbi rendkívüli MKT-ülés összehívását olyan dátumra, amikor Markó Béla el tud jönni a szembesítésre. Kónya-Hamar Sándor többek között szólt a craiovai orvosi egyetem létrehozásáról, és hogy erről a parlamentben törvényt fogadtak el, tehát van már jogi hivatkozási alap. Most kellett volna benyújtani a Bolyai törvény-tervezetét is, ha létezne. Kónya helyeselte a rendkívüli MKT összehívását, szerinte Verestóy Attilát is meg kellene hívni, aki Bukarestből sértegeti a kolozsvári értelmiségieket. Molnos Lajos feltárta, hogy ő számon kérte Bérestől a megválaszolatlan levelet, mire az államtitkár azt mondta, hogy nem válaszolhat olyan levélre, amit nem kapott meg. Most már mi az igazság? Azt a kérdést is feltette, hogy az MKT miért várt egy évig ennyire fontos határozatának számonkéréséig. Góger Ferenc kifogásolta a levelezést, főleg Béressel, akiről tudni lehetett, hogy nem tart a kolozsváriakkal. Szerinte minden akciónak nyilvánosságot kell biztosítani. Schwartz Róbert a Bolyai Társaság kiemelt szerepére hívta fel a figyelmet, mondván, hogy annak ez az egy gondja van, míg az MKT sok egyébbel foglalkozik. Rollinger Ágnes azt kérdezte, van-e részletes dokumentációja a Bolyai egyetemnek, vagy esetleges jóváhagyása után kellene kapkodni. És mi a teendő akkor, ha Markó nyíltan kimondja, hogy a kolozsvári Bolyairól végleg letettek? Eckstein-Kovács Péter az egyetemlétesítés törvényhozási folyamatát ismertette, jelezve, hogy a craiovai új egyetem valóban jó precedens. Gyémánt Mihály visszatérve a levelek sorsára, azt mondta, hogy ő független nyugdíjasként szívesen aláírja a továbbiakban a csúcsvezetőségnek szóló bizalmas küldeményeket, ha Boros János megyei elnöknek, aki az Ügyvezető Elnökségtől fizetést kap, ez kínos feladat lenne (e feladat kínosságát Boros később erélyesen cáfolta).
Az ülésvezető javaslatát, hogy küldjenek meghívólevelet Markó Bélának egy rendkívüli MKT-ülésre, közbeszólások egészítették ki azzal, hogy ki kell adni a sajtónak a tavalyi bizalmas levelet is. Akkor ugyanis az MKT úgy határozott, hogy amennyiben az válasz nélkül marad, nyílt levéllé válik. Az egyöntetű szavazat értelmében a borítékot Kónya hétfőn viszi Bukarestbe, Boros pedig eljuttatja a sajtónak.
Nyilatkozat-moratórium
Ezek után lazításnak tűnt a szervezési intézkedések megbeszélése, bár ez is meglepetést tartogatott, ami csak a különfélék idején tisztázódott. Addig azonban a másik forró probléma, a kettős állampolgárság tartotta éberen a figyelmet. Ennek megvitatásán jelen volt Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezető elnöke is. Somogyi Gyula rövid vitaindítója arra szorítkozott, hogy amíg a területi szervezetekkel nem tanácskozik, a csúcsvezetőség ebben az ügyben ne nyilatkozzon, főleg semmitől se határolódjék el.
Balázs Sándor az érvek és ellenérvek felsorolása után kijelentette, hogy ami rajtunk múlik, az identitás megállapítása, az megvalósítható, hiszen a kultúrnemzet fogalmában nincsenek államhatárok. Farkas Zoltán a Donát-körzet tagságának a kettős állampolgárságot egyöntetűen helyeslő véleményét közvetítette. Kónya-Hamar Sándor más államok vonatkozó gyakorlatát ismertette, jelezve, hogy egyéni jogról van szó, és arról nem lett volna szabad elsietve nyilatkozni. Boros János elmondta: a megfelelő időben tájékoztatta az Ügyvezető Elnökséget, hogy Verestóy nyilatkozatát a tagság felháborodása követte, többen azzal a szándékkal jöttek a székházba, hogy kilépnek az RMDSZ-ből. Saját véleménye szerint a probléma bonyolult, a kettős állampolgárságnak fokozatai vannak, melyiket alkalmazzák, hol adózzon a kettős állampolgár stb. Vekov Károly szerint az MKT-nak arról kell határozatot hoznia, hogy a tagság nevében ebben az ügyben senki se nyilatkozzon, amíg szakértői szemmel körbe nem járják a problémát. Újabb hozzászólásában Somogyi Gyula kifejtette, hogy nem a schengeni útlevélben látja a kettős állampolgárság hasznát, hanem abban, hogy végre a magyar politika egyenjogúságot merne vállalni az utódállamokéval. Eckstein-Kovács Péter a Magyarországgal szomszédos országok magyarjainak sorában végzett felmérésről beszélt, amelyből kitűnik, hogy ezt a problémát nem lehet szőnyeg alá seperni. Donogán Péter szerint részleges állampolgársági jogok is elképzelhetők, nem lett volna szabad azonnal, gondolkozás nélkül elvetni az ötletet, ezért nem tud egyetérteni Markó Bélának a Duna tévében kifejtett véleményével. Gyémánt Mihály helytelenítette Verestóy és Tokay vonatkozó állításait, amelyekre – mint mondta – Markó tette rá a kalapot azzal, hogy szerinte kétmillió magyarnak a kettős állampolgárság nem megoldás. Molnos Lajos szintén arról a visszatetszésről beszélt, amelyet a szövetségi elnök, Verestóy, és főleg Kovács László magyar külügyminiszter viszonyulása váltott ki. Helytelenítette a hozzáállást, hogy egy felmerülő problémát a kifogások oldaláról közelítenek meg. Török Bálint szerint a szövetség vezetői tévedtek, ha a kettős állampolgárságot egyéni jognak tekintik és úgy vetették el, ha pedig kollektív jog, akkor még inkább tévedtek. Javasolta, eszközöljék ki az elsietett nyilatkozatok visszavonását.
Takács Csaba úgy értékelte, hogy a vita általában a megfontolt politizálás, a kiutat kereső beszélgetés keretei között mozgott, annak ellenére, hogy a probléma különleges érzékenységet vált ki az emberekben. Az első megnyilatkozásokat szerinte a felvezetés módja határozta meg. Ha Verestóy csak az alanyi jogú kettős állampolgárságra reagált, akkor másként kell megítélni szavait. De mindenképpen személyes felelősségére fejtette ki véleményét, egyetlen nyilatkozat pedig nem döntheti el egy politikai karrier sorsát. Markó Bélának meg kell engedni, hogy a különböző politikai közegben való mozgáshoz megkeresse a szerinte legjobb kifejezéseket. Nem szabad olyan reményekbe belelovalni az erdélyi magyarságot – mondotta végül Takács Csaba –, amelyek csak fokoznák a kudarcérzetet.
Vitazárás után Gyémánt Mihály ismertette az MKT-határozat vázlatát. Ezek szerint felkérik a legfelső vezetést, hogy egy ideig ne nyilatkozzon a kettős állampolgárságról, az eddigi nyilatkozatokat nyilvánítsa magánjellegűeknek, kérje ki a területi szervezetek véleményét és az ezzel kapcsolatos MKT-állásfoglalás jelenjen meg a sajtóban.
Szervezési patthelyzetek
Az önálló napirendi pontok közül utolsónak maradt a kolozsvári magyar utcanevek problémája. A városi tanács ezután önállóan, a megyei tanács jóváhagyása nélkül dönt az utcanév-változtatásról, az ezzel kapcsolatos elképzeléseket ismertette Mikó Lőrinc. Az MKT nem mélyedt a szakemberek által előkészített javaslatok elemzésébe, azt viszont elvárta a városi tanácsosoktól, hogy törekedjenek a lehető legnagyobb eredményre. Valószínűnek látszik, hogy újra lesz Vörösmarty utcánk, mégpedig az egykori kapja vissza a nevét, csak el ne kiabáljuk. A városi tanácsban ugyanis ilyen ellenérvek szoktak elhangzani: nem nevezhető hagyományosan Kövespadnak az az utca, amelyet leaszfaltoztak.
A különféléknél aztán robbant az a bomba, amelyet a szervezési kérdések napirendi pontjában helyeztek el. Papp Sándor egeresi elnök kifogásolta, hogy körzetét a megyei elnökség megszüntette anélkül, hogy őt értesítették volna. Az alapjaitól építkező, autonóm szervezetekből összeálló szövetségben ez az eljárás szabálytalan, és különben is, a vidéki körzeteket éppen a könnyebb kapcsolattartás érdekében hozták létre a falvak és kisvárosok. Működésképtelenné duzzadna az MKT, ha mindegyik település szervezete képviseletet kapna benne. Az összejövetelek így is ritkán szavazatképesek. Végül ezt a patthelyzetet úgy oldották meg, hogy az ügyet kivizsgálásra a szabályzat-felügyelő bizottsághoz utalták.
Ahhoz, amelyiket nem döntőképes küldöttgyűlés szavazott meg.

Tíz államtitkárral karcsúsították a Vasile-kormányt, de az RMDSZ mindent megtesz, hogy ugyanannyi államtitkára maradjon, amennyi a Ciorbea-kormányban volt. Szövetségünk hűséges választópolgáraiként szurkolunk sikeréhez. Kell, nagyon kell már egy kis sikerélmény.
Igaz, hogy az utóbbi másfél évben csak a székekhez fűződik némi elégtétel, olyan, hogy na, bejutottunk, na, megfogóztunk, na, még nem billentettek ki, na stb. Kezd egy kissé monokultúrás jelleget ölteni a sikertermelés. Mind csak kávéval és más ajzószerrel traktálnak, gabona vagy más komoly táplálék még annyi sem terem, mint az ellenzéki korszakban.
Nem éleznénk ennyire a kérdést, ha nem látnánk a sokkal jobb ügyekhez méltó tolakodást, ami az államtitkárságok újraelosztása körül elkezdődött. A parasztpárti elnök ugyan úriemberhez méltóan kijelentette, hogy az RMDSZ-t megilleti a több államtitkári szék, mert kevesebb minisztere van, de ki tudja, mit szólnak a kevésbé úri parasztpártiak. Pruteanu felbukkanása óta biztosan tudjuk, hogy vannak ilyenek. A Demokrata Párt pedig máris nyíltan kimondta, hogy az alkudozások holtpontra jutottak. Alexandru Sassu, aki a három hónapos politikai válság alatt is nagyokat fintorgott a Ciorbea-kormány kínlódásaira, már jelezte, hogy pártjának nem smakkol az algoritmus. Hát kell ez? Vállalni kell a cigánykodást? (A romák elnézését kérjük, most nem róluk van szó. Ők nem képesek úgy cigánykodni, ahogy a politikusok szoktak.)
Továbbá felmerül a kérdés: melyik kongresszuson vagy más döntéshozó fórumon született határozat az államtitkárok számára vonatkozóan? És mi történne, ha ez a tervelőirányzat nem teljesülne maradéktalanul? Újabb kongresszust vagy más döntéshozó fórumot kellene összehívni a vonatkozó tervmutató korrekciójára, vagy különleges, operatív pótterv elfogadására, hogy a lemaradást határidő előtt felszámoljuk? És melyik más kongresszusi határozat teljesítésébe fektettek ennyi energiát? A példálózást természetesen nem merjük az autonómiával kezdeni. A csúcsvezetőségnek kezd szelektív hallása lenni, ezt a szót újabban elereszti a füle mellett. De vannak ilyen kisebb előirányzatok is, mint amilyen a Bolyai egyetem újralétesítése. Ennek érdekében kidolgoztak-e algoritmust a képviselői mandátumok számának arányában, éjszakáztak-e annyit, mint az első kormányalakításkor, annak renoválásakor, meg a mostani tárcaújra-elosztáskor?
Ezekre a kétségekre, persze, az lehet a válasz, hogy a kormányzati szerepvállalás nem is kaphatott helyet a kongresszusi célok között, mert nem volt előrelátható, és különben is csak eszköz, nem cél. Milyen szép lenne, ha valóban eszköz lenne! Ha nem bizonyítaná az ellenkezőjét a megtorpedózott tanügyi és helyhatósági kormányhatározat és a kisebbségvédelmi kormányhivatalban elsülyesztett gesztuslista néhány elkobzott közösségi ingatlanról. Egyelőre a gyakorlat azt bizonyítja, hogy amennyit a kormányzat nagyobbik része meg-adott a kisebbségeknek, köztük a magyar kisebbségnek, azt ugyanígy, vagyis látszólag, akkor is megadta volna, ha az RMDSZ nem lenne a kormányban. Sőt, talán többet tenne a nemzetközi vállalások teljesítéséért, mert a hazai és a nemzetközi szervezetek élesebben figyelnének egy olyan közösség helyzetére, amely nem védheti érdekeit a kormányban. (Így a rabok, a homoszexuálisok és az Adevărul nagy bánatára a romák kerültek a megfigyelés homlokterébe.)
Ez persze nem azt jelenti, hogy a kormányzati szerepvállalás általában, bármilyen körülmények között haszontalan, eredménytelen volna. Csak másként kellene vállalni azt a szerepet. A minőség dolgában pedig a mennyiség nem mindig döntő jelentőségű. Nem az a lényeges, hogy hányan vannak a kormányban, hanem hogy kik, és mit dolgoznak.

Iskola, egyház, család
A bánsági magyar szórványközösségek megmaradási esélyeiről tanulmányokat közölt Albert Ferenc, Bodó Barna és Papp Z. Attila a Temesváron kiadott Szórványfüzetekben. Az előszóban leszögezik: „...a szórványlét falusi társadalmát most kell vizsgálni. Most, amikor magyarázatot várunk többek között arra, miért csökken 1990 óta folyamatosan a magyar iskolát választók száma, bár ennek adminisztratív-politikai okai nincsenek.”
A gazdag kutatási anyag felvonultatása után Bodó Barna ilyen következtetésekre jut:
• A totalitarizmus éveiben elsorvasztásra ítélt települések vitalitását nem sikerült feléleszteni, és erre a közeljövőben sincs esély.
• Demográfiai szempontból a falu általában tért veszít, bár az iparszerkezet átalakítása viszonylag jelentős népességet késztetett, kényszerített a szülőfaluba való visszatérésre. Ez a mozgás azonban nem tudta megállítani a demográfiai fogyást falun, ami az általános népességcsökkenésnek a része.
• Az oktatás visszaszorulóban, az általános értékválság egyik biztos jeleként egyre kisebb az iskola vonzása. Ezt helyileg is táplálja, hogy jelentős pénzek forognak olyanok kezén, akik nem teljesítenek társadalmilag hasznos tevékenységet.
• Szinte általános az elfordulás a kultúrától. Változást az időről időre megjelenő helyi kezdeményezés, illetve az egyház hozhat. Egyelőre a kultúra intézményi munkásai és az egyház között többnyire puhatolózás folyik a kapcsolatok kialakítása érdekében.
Az átmeneti időszak általános kedvezőtlen hatásain túl a tanulmány szerzője elemzi a magyar népesség csökkenésének sajátos okait. Érdekes meglátása az, hogy mivel a temesvári mérnökképzés vesztett vonzásából, a Bánság nem töltődik fel évről évre székelyföldi egyetemi hallgatókkal, mint korábban. Továbbá:
• Beszűkül az anyanyelv használatának tere. Egyik faluban a kutatók azt tapasztalták, hogy a többségi lakosság még azt is rosszallja, ha a magyar fiatalok külön szüreti bált szerveznek.
• Lazuló kötődés az anyanyelvi közösséghez. Az iskolaváltás és a vegyes házasságok sokasodó esetei jelzik ezt a folyamatot.
• Az anyanyelvi tájékozódás visszaszorulása. Nem elég csak a magyar lapokból tájékozódni, és az emberek anyagi okokból egy idő után áttérnek a román sajtóra.
• Az egyház fontosságát az iskoláéval együtt kell említeni, de a vizsgált települések egyharmadában nincs helyben pap.
Hasonló következtetésekre jut tanulmánya végén Papp Z. Attila is. Mint írja: „A szórványlét nagyon szembetűnő sajátosságát tükrözi, hogy a megkérdezettek 65 százalékának van legalább egy olyan rokona, aki vegyes házasságban él... Az intézményekkel szembeni bizalom problematikájából külön figyelni kell az iskola háttérben maradására. A tanári szakma elértéktelenedett, az iskola elveszítette presztízsét. A szórványmagyarság megmaradása szempontjából ez azért veszélyes, mert nem egy sajátos intézmény térvesztéséről van szó csupán, hanem az anyanyelv, az anyanyelvi kultúra átadásának fórumáról.”