Nits Árpád

Ki a magyar? – tették fel a keresztkérdést Patrubány Miklósnak, a Magyarok Világszövetsége elnökhelyettesének az MTV 2 stúdiójában, azzal kapcsolatban, hogy ha lenne kettős állampolgárság a határon túli magyarok számára, azt kinek adhatják meg.
Alapos a gyanú, hogy ez a kérdésfelvetés a világon páratlan. Legalábbis közvetlen környezetünkben nem találunk példát arra, hogy a nagy nyilvánosság előtt akár elvileg, akár gyakorlatilag firtatnák a nemzetiség bizonyítékait. Szélsőbal vagy -jobb élclapokban igen, azokban George Pruteanu román gyökereit is megkérdőjelezik, de a televízióban és a parlamentben engedik megjátszani leghazafiúsabb érzelmeit. Fúró Gyulát az ultraszélsőséges România Mare hetilapban sem tették nemzetidegen-listára. Elfogadták nagyrománnak. Azt sem hallottuk soha, sem teleferében, sem politikai nyilatkozatban, hogy a határon túli románok iránti gondoskodást eredetbizonyítékokhoz kellene kötni.
Mi több, a történelem olyan példát is szolgáltat, hogy a polgártól egyenesen megkövetelték román származása bizonyításának teljes mellőzését, nehogy kiderüljön, hogy egy mukkot sem tud románul. Az 1920-as években lebonyolított földreform idején helyenként magyarul is közhírré tétették, hogy aki a továbbiakban román templomban dicséri Istent, annak osztanak, aki nem, az zsellér marad. A görögkeleti egyház nyilvántartásába került gazda azzal nyugtatta lelkiismeretét, hogy magában magyarul mormolta a Miatyánkot. Amíg el nem felejtette. Nagy tévedés, hogy az anyanyelv olyan, mint az úszás. Az általános beszédkészséget is teljesen el lehet felejteni, ha az ember nem gyakorolja; hosszú magánzárka után a rab csak makogásra képes. A földhöz juttatott magyar gazda gyermekeit pedig természetszerűen irányították olyan iskolába, ahol a hittant is románul tanították, és ezzel egy-egy család, falu, tájegység sorsa megpecsételődött.
Ilyen és hasonló módszerekkel töltődtek fel a romániai anya- és telefonkönyvek ilyen nevekkel, mint Hossu, Naghi, Sighiarto, Covaci stb., stb., és aki elverné a port azokon a kisembereken, akik engedték magukat átkeresztelni, az gondolatban próbálja ki magán: mit tenne ma munkanélküli családfenntartóként, ha egy perverz munkáltató részvényeket ajánlana fel azért, hogy álljon át egy új szektába?
A schengeni közeljövőben lenne egy nagy alkalom, hogy az anyaország adna valamit mindazoknak, akik magyarok akarnak lenni, és akkor rögtön felnagyítódnak a gyakorlati problémák. Például annak eldöntése, hogy ki a magyar. Eddig a kisembernek mindig csak adnia, áldoznia kellett azért, hogy magyar maradhasson, most az egyszer kaphatna valamit, ha magyar maradt, vagy újra magyar akarna lenni. És akkor az anyaország aktuális vezetői azt a fáradságot sem veszik, hogy megoldják a kettős állampolgársággal járó, állítólag súlyos gyakorlati problémákat. Nem kell ez a lehetőség? Nem eurokonform? Ugyan! Minden nemzet nyújt valami többletet saját tagjainak, és ezért a természetes gesztusért még egy országot sem rúgtak ki az Európai Unióból.
Ha gyarapodásáért vagy legalább fennmaradásáért a magyar nemzet feleannyit sem mer megtenni, amennyit a román nemzet évszázadunk folyamán ismételten megtett, sőt napjainkban nemzetközi egyezményeket semmibe véve elkövet – például betelepítésekkel változtatja a Székelyföld etnikai szerkezetét –, akkor Hossu, Naghi, Sighiarto, Covaci polgártársunknak mi magunk javasoljuk: maradjanak abban a templomban, ahova őseik kényszerből átvezették őket. Az jövősebb templom. És különben is, ugyanúgy megkapják majd tíz évre érvényes utazási vízumukat, mint Hosszú, Nagy, Szíjgyártó, Kovács, akiknek inkább nem kellett ingyen föld, csak hogy magyarok maradhassanak.

Kivételesen egy darabig eltekinthetnének a romániai magyarság gyalázásától a parlamentben, a sajtóban, a televízió ama bizonyos kereskedelmi részében, ugyanis ha mi nem lennénk, akkor Kovács László magyar külügyminiszter késedelem nélkül teljesítené az osztrák belügyminiszter kérését, vagyis bevezetné a vízumkötelezettséget Romániával szemben.
Persze egyáltalán nem biztos, hogy a mi puszta jelenlétünk óvja meg ettől a megalázástól közös hazánk polgárait. A schengeni jövőben valami biztosan megváltozik, ezért a magyar diplomáciának előbb-utóbb lépnie kell, a választási kampányban pedig jól jönne, ha most tenné meg az emberiség számára kicsiny, de magyarországi léptékhez mérten óriás lépést. Bizonyos magyarországi szavazók szemében a románok – értsd: erdélyi magyarok és más nemzetiségűek – vízumkötelezettsége állítólag javítaná a nagyon robbanékony közbiztonságot. Ám akkor robbanna egy másik probléma: a kettős állampolgárság határozott követelése a határon túl élő magyarok számára. Kovács László azonban inkább a világ minden kínai, arab, ukrán stb. világpolgára előtt megnyitná Magyarország határait, robbantgassanak kedvükre, csak kettős állampolgárságról ne halljon.
Végső soron tehát a legelszántabb magyargyűlölők, akik hevesen elítélik az osztrák kérést, tehát szeretnek könnyedén utazni Magyarországra, nemcsak a magyarok romániai jelenlétének, hanem a kettős állampolgárság ötletének köszönhetik a kedvezményes bánásmódot. Hiába, átmeneti korszakunk tele van paradoxonokkal.

Felemás érzésekkel maradhattak a csütörtöki csendes tüntetés után a Tehnofrig egykori dolgozói, akik végkielégítésüket várják.
A helyi tévéhíradóban előbb a munkaügyi hivatal illetékese azt mondta, hogy nem jogosultak több havi fizetésre, mert nem kollektív elbocsátás alanyai, majd Buchwald Péter alprefektus azt állította, hogy mégis tömegesen bocsátották el őket, de most Bukarestben éppen nem olyan a hangulat, hogy intézkedni lehetne. Buchwald Pétertől megkérdeztük, mire alapozta derűsebb nyilatkozatát.
– A vonatkozó kormányrendelet értelmében lényegtelen körülmény, hogy egyik nap tíz, másik nap öt, harmadik nap további tizenöt munkást bocsátanak el. Ha az Állami Vagyonalap által jóváhagyott üzemátszervezési terv szerint a létszámcsökkentés meghaladja az összlétszám 10 százalékát, akkor jár a végkielégítés, vagyis a jogfolytonosságtól függően 6, 9 vagy 12 havi fizetés. Egyes vállalatokban azt a látszatot akarják kelteni, hogy nincs tömeges elbocsátás, szakaszosan továbbítják a munkakönyveket a munkaügyi hivatalhoz. Teljesen érthetetlenül és indokolatlanul, hiszen a végkielégítést nem vállalati keretekből fizetik. Ezt a problémát a Társadalmi Egyeztető Tanácsban már tisztáztuk, megállapítást nyert, hogy a Tehnofrig jóváhagyott átszervezési tervében az elbocsátások összege meghaladja a 10 százalékot, tehát a végkielégítéshez való jog vitán felül áll. Ám a munkaügyi hivatal nemcsak a megyefőnökségnek, hanem a munkaügyi minisztériumnak is alá van rendelve, Bukarestből pedig egyelőre ellentétes utasítást kapott. Most az kellene, hogy a kormány és a szakszervezetek kapcsolatáért felelős államtitkár közbenjárjon a szakminisztériumnál az ügy rendezéséért, de ez az államtitkár még nincs kinevezve. Erre utaltam, hogy Bukarestben most nem olyan a helyzet... A tévéhírekből egyébként azt a véleményemet is kivágták, hogy a csütörtöki tüntetésre semmi szükség sem volt, nem vitte előbbre az elbocsátottak ügyét, és a Társadalmi Egyeztető Tanácsban különben is már létrejött a tiltakozó munkásokat kielégítő megállapodás.

Aki nem retteg, kimondja
Akik nincsenek megfélemlítve, kertelés nélkül kijelentik, hogy egyetértenek a kettős állampolgárság gondolatával, viszont annak megvalósításáról nincs elképzelésük, mert azt a választott vezetők, illetve külföldi utakon tapasztalatot gyűjtött, fizetett szakértők feladatának tartják.
Pálfi Zoltán, az RMDSZ megyei szervezete titkárának megfigyelése szerint a tagságot élénken foglalkoztatja a kettős állampolgárság ügye. Bár a napokban, tekintettel az ünnepekre, nem volt nagy a forgalom a székházban, aki betévedt, fontosnak tartotta kifejteni véleményét a felvetéssel kapcsolatban, és kivétel nélkül mindenki helyeselné a kettős állampolgárság bevezetését. Általános a vélekedés, hogy az RMDSZ egyes vezetői elsiették állásfoglalásukat.
Papp Sándor, az RMDSZ Egeres körzeti elnöke a sajtó jelenlétében leszögezte, hogy véleménye szerint Verestói Attilának nem volt joga a tagság nevében nyilatkozni. Például az egeresi elnöktől és tudomása szerint az egeresi magyar lakosoktól senki sem érdeklődött a kettős állampolgárságról. Bezzeg – mondta – választások előtt a képviselőjelöltek egymásnak adták a kilincset, és úgy tettek, mintha a választók óhaja számukra szent. Arra a kérdésre, hogy miként képzeli el a megvalósítást, Papp Sándor úgy válaszolt, hogy fogalma sincs és nem is gondolkozik rajta, mert nem az ő feladata. Ilyen kérdések megoldásáról gondolkozzanak azok, akiket a tagság csúcsvezetőségbe választott, akik járják a külföldet és ismerik más országok tapasztalatait, illetve a szakértők, akiket alkotmány- és törvényismeretért fizetnek.
Kónya Tibor palatkai református lelkipásztor, aki birtok-visszaszolgáltatás ügyében járt a kolozsvári székházban, megjegyezte, hogy nemrégiben Budapesten a Határon Túli Magyarok Hivatalának és a politikai államtitkárságnak a szervezésében volt egy értekezlet az egyházak kulturális és gazdasági szerepéről, és akkor Tabajdi Csaba kitért a kettős állampolgárság kérdésére. Szerinte az hátrányos volna, mert a Magyarországgal szomszédos országok megvonnának bizonyos támogatásokat a kettős állampolgárságú kisebbségtől, mondván, hogy forduljon az anyaországához. Ezt a véleményt Kónya Tibor nem osztja. Az a bizonyos féltett támogatás nem olyan nagy, hogy érdemes lenne megvonni. Viszont szerinte a kettős állampolgárság lehetővé tenné a kiutazást az erdélyi magyarok számára, bárhogy alakuljanak az európai szövetségi határok, és biztonságot nyújtana bizonyos túlkapások ellen. Hívei is hasonlóképpen vélekednek, bár nem mindenki mondja ki. Akit valamilyen formában megfélemlítettek, az elrejti gondolatait. Kónya Tibornak nemrég mesélte el egy nagyon idős asszony, hogy a háború után őt a bevonuló román katonák ki akarták végezni, mégpedig perverz kínzások közepette: szekerével felvitték egy dombtetőre, ahonnan le akarták gurítani. Egész életében hallgatott erről a borzalomról, nehogy kínzói visszatérjenek. A kettős állampolgárság helyeslőinek napjainkban ilyen retórzióktól nem kell tartaniuk. Legalábbis amíg el nem albanizálódunk vagy szerbiásodunk.

Kiváló téma ütötte fel a fejét a szociológiai kutatók számára. Tiszta csoda, hogy nem estek neki azonnal, nem kértek (vagy ahogy szalonképesen manapság kifejezik: nem pályáztak) pénzt valamely alapítványtól erre a célra. Fel kellene mérni az erdélyi román lakosság soraiban, mit szólnának ahhoz, ha magyar nemzetiségű honfitársaik kettős állampolgárságot kapnának. Erre azért volna szükség, mert egyes RMDSZ-vezetők azonnal úgymond ráéreztek, hogy a „rendkívüli” előjog ellenérzést váltana ki a többségből, és a továbbiakban nem lehetne küzdeni az egyenlő jogokért (mintha eddig, a kettős állampolgárság állítólag zavaró tényezője nélkül, annyi egyenlő jogot vívtak volna ki, hogy már nem fér a padláson).
Természetesen nem mindegy, hogyan teszik fel a kérdést a megkérdezendő alanyoknak. A Bolyai egyetemmel kapcsolatban ilyen téren gazdag negatív tapasztalatra tettünk szert. Ha a szociológusok nagyon törik magukat, azt is képesek kimutatni, hogy számunkra sokkalta jobb a multikulturális állampolgárság, de ilyen kutatgatásokra már nem vagyunk kíváncsiak. Most tényleg jó volna tudományosan tudni, miért fájna más nemzetiségű polgártársainknak, ha megannyi keserűség után némi örömben lenne részünk.
Mert ha váratlanul, legmélyebb álmunkból felzavarva megkérdezné tőlünk valaki, kifogásoljuk-e a szlovákok állampolgári kettősségét vagy a horvátok kettős állampolgárságát, őszintén be kellene vallanunk, hogy nem. Mert először is: semmi közünk sem lehet ahhoz, hogy egy másik anyaország mivel ajándékozza meg határon túl élő nemzettagját. Hogy nézne ki, ha követelnénk, hogy a romániai németekkel fizettessenek vízumdíjat a német hatóságok, vagy hogy a román állampolgárok ne sétafikálhassanak egyszerű személyi igazolvánnyal, határátlépési benzinilleték lepengetése nélkül Besszarábiába?
A keleti határ légiességével kapcsolatban a megkérdezett alanyok azt mondhatnák, hogy az egyenjogúság azt jelenti, hogy mi is bármikor átmehetünk könnyedén a Moldovai Köztársaságba. Csakhogy nekünk ott sem rokonunk, sem ismerősünk. Mit kezdjünk azzal a joggal, amelyet másnak találtak ki? Ugyanolyan, mint az anyanyelvi oktatás lehetőségének helyettesítése azzal az egyenjoggal, hogy országunkban mindenki tanulhat románul.
A szociológiai interjúalanyok felvethetnék, hogy a kettős állampolgárban nem lehet olyan nagyon megbízni. Ezt a kérdést is érdemes lenne kifejteni, hogy ugyan bizony miért, hiszen azok a bankároknak meg üzletembereknek nevezett sikkasztók, akiknek nyomát idehaza bottal, külföldön pedig Interpollal ütik évek óta, vegytiszta román állampolgárok. Hasonlóképpen kettős állampolgársággal nem rendelkező politikusaink némelyikében, például akik kormányválságokat robbantgatnak, ugyanbizony miért bíznánk jobban, mint egy becsületes kettős állampolgárban?
Azon is érdemes lenne elgondolkoztatni a felmérésbe bevont alanyokat, hogy a többségi bizalmatlanság leghátborzongatóbb megnyilvánulása mindenkor a saját állampolgár ellen irányult. Antonescu a román zsidókon merte elkövettetni gaztetteit. A szocialista munkatáborozás korában román állampolgárságú németeken és magyarokon gyakorolták a közönséges ember fegyverét, a bosszút, és Szlovákiából korántsem kettős állampolgárságú magyarokat telepítettek át Magyarországra, illetve a csehországi hegyek közé. A kettős állampolgárság, ugye, ha az indulatok semlegesítőjének tekintjük, még az agresszív hajlamú többségnek is hasznos lehet: utóbb kevesebb bűncselekménnyel számoltatják el az esetleges nemzetközi törvényszékek.
Tovább nem találgatjuk a lehetséges problémafelvetéseket. Komolyan: nem tudjuk, nem tudhatjuk, mi bukkanhat a felszínre egy ilyen kutatás nyomán. Ha tudnánk, nem kellene elvégezni a felmérést. Olyan ez, mint a határon túl élő magyarok és a magyar állam jogviszonyáról tervezett össznemzeti vita. Amíg le nem zajlik, és nem látjuk világosan, mit hoz számunkra a schengeni jövő, azt sem tudjuk, hogy nekünk a kettős állampolgárság, az állampolgári kettősség, vagy valami más lenne jó.
Egy dologban azonban már most biztosak lehetünk: a megkérdezett románok tájékozottabb része felvetheti, hogy minek nekünk kettős állampolgárság, ha maga az RMDSZ sem akar róla hallani. És ettől elakad a szavunk. Mert ha valamiről önként, meggondolatlanságból, első felindulásból vagy homályos cél elérésének reményében, megalkuvásból leteszünk, azt utóbb szinte lehetetlen elfogadtatni. Szemberöhög a világ.
Még tiszta szerencse, hogy a kettős állampolgárság ügyében bárhogy alakuljon az össznemzeti vita, a döntés majd a magyar állam jogkörébe tartozik, és ha az anyaország valamilyen jogot megad a határon túl élő magyaroknak, az a mindenkori RMDSZ-vezetéstől függetlenül érvényes lesz.
Ellenben – ha már felmérési témáknál tartunk – azt is érdekes volna számszerűsíteni, hogyan alakulna az RMDSZ népszerűsége egy előrehozott választáson, ha a listavezetők hevesen elítélik a külföldön élő magyarok és az anyaország közötti jogviszony rendezésének kísérletét. Nem egyébért, de a megyei szervezethez betoppanó emberektől mostanában ilyen hangokat lehet hallani: miért van az, hogy csak választások idején kíváncsi a magas vezetőség az egyszerű tagság véleményére?!

Heves ellennyilatkozatok, elhatárolódó állásfoglalások, hírmegerősítések és cáfolatok sora követi a Magyarok Világszövetsége Választmányának legutóbbi gyűlését. A közvélemény végül is tudni szeretné, pontosan milyen összefüggésben vetődött fel a kettős állampolgárság. A választ Patrubány Miklóstól, az MVSZ elnökhelyettesétől kértük.
– Az MVSZ választmánya tárgyalt a határon túl élő magyarok és a magyar állam jogviszonyáról, arról, hogy a külföldön élő magyarok alanyi jogon kaphatnának magyar állampolgárságot. A választmány döntése pontosan úgy szól, hogy a magyarországi választási kampány lejárta után erről a problémáról az MVSZ összmagyar vitát kezdeményez.
– Az, hogy az MVSZ máris követeli a külföldi magyarok kettős állampolgárságát, elhangzott-e, vagy szerepel-e valamely dokumentumban?
– A Világszövetség csak a választások után tartja időszerűnek a kérdés megvitatását. Éppen ezért fölöttébb furcsa, hogy körvonalazott elképzelés még nem került nyilvánosságra, de a félremagyarázások már elkezdődtek. A legnagyobb csúsztatás az az állítás, hogy a kettős állampolgárság nem létezik a gyakorlatban. Elég csak a horvát példára hivatkozni: az ország 4 millió állampolgárán kívül további 4 millió horvát nemzetiségű polgár folyamodhat horvát okmányokért, és a horvát parlamentbe 12 külföldi jutott be. A másik félrevezetés az, hogy hivatkoznak az Európai Unió kikötéseire. Az EU-csatlakozás során Magyarország az egyik fél, amelynek pontosan ismernie és érvényesítenie kell érdekeit. Csatlakozási feltételeket nemcsak az igénylő féllel szemben kell támasztani, hanem a másik félnek, az EU jelenlegi tagállamainak is meg kell hallgatniuk a csatlakozó elvárásait. Egyáltalán nem mellékes körülmény, hogy néhány EU-tagállamnak oroszlánrésze volt a magyarság európai szétszóratásában.
– Milyen jogokat és kötelességeket vonna maga után a kettős állampolgárság?
– Erről csakis az össznemzeti vita után fogok véleményt mondani. Az MVSZ ebben a pillanatban nem kapudöngető, hanem vitakezdeményező.
– Addig is nagyon idegesítő arra gondolni, hogy a kettős állampolgárnak állítólag majd el kell döntenie, hol teljesítsen katonai szolgálatot. Ez a kérdés a legelső gyors reagálásokbanélesen felvetődött.
– Korainak tartom az állásfoglalást, de engedek. A létező gyakorlat szerint – ott, ahol ez felmerült – a kettős állampolgársággal rendelkező személyek lakhelyük országában teljesítenek katonai szolgálatot. Elvünk különben most is az, hogy a fiatalok szülőföldjükön legyenek katonák. Például a székelyeket ne vigyék Olténiába és a dobrudzsai fiatalokat se tegyék ki a honvágy kínjainak Szatmár vidékén.
– Ha már itt tartunk, beszélhetnénk a többi kötelezettségről is. A szlovák kettős állampolgárnak...
– A szlovák törvény nem szól kettős állampolgárságról.
– Akkor nevezzük állampolgári kettősségnek. A lényeg az, hogy a külföldi szlovák polgár szlovákiai státusában elő sem fordul az a szó, hogy kötelesség.
– Ám a külföldi szlováknak alanyi joga van szlovákiai munkavállaláshoz, ez pedig annyit jelent, hogy kereseti adót fizet. A gyakorlat máris választ ad arra a súlyos kérdésfelvetésre, hogy a kettős állampolgár hol adózzon. Természetesen ott, ahol jövedelmet valósít meg vagy szociális juttatást élvez. Ha mindkét országban dolgozik, akkor mindkettőben adózik. A kettős adózás azonban nem közvetlenül fakad a kettős állampolgárságból, tehát nem kell ilyesmivel ijesztgetni az embereket. De mindkét kérdés feszegetése egyelőre tárgytalan, mert egyáltalán nem biztos, hogy az összmagyar vitában a kettős állampolgárság gondolata kerekedik felül. Lehet, hogy más módon rendezhető a külföldi magyarok jogállása. Valamit mindenképpen tenni kell, hiszen a jelenlegi magyar törvénykezés még a külföldön tartózkodó magyar állampolgároknak sem ad szavazati jogot. Ezzel a joggyakorlattal Magyarország szinte egyedül áll Európában.
– A kettős állampolgárság legnagyobb mumusa a kivándorlás. Sőt, felmutatták a népességkilakoltatás rémét. Például a szlovák állampolgársági kettősségből származott-e valahol retorzió?
– Nem tudok róla. De ez betudható a számbeli arányoknak is. Magyarországon, Kárpátalján, Romániában kevés szlovák él, úgy is mondhatnánk, a hatóságokat nem bosszantja annyira, hogy két országban érzik otthon magukat. Viszont a Csallóközben lehet, hogy felerősödnének a hangok, hogy a magyarok menjenek haza a másik hazájukba. Erre már volt példa a történelemben. Bár napjainkban hatósági lakosságáttelepítés szinte elképzelhetetlen. Ennél valóságosabb az önkéntes áttelepülés veszélye. Egyesek szerint a Kárpát-medencében teljes régiókból tűnne el a magyar népelem. Mások szerint viszont Erdély és Kárpátalja magyar települései éppen akkor néptelenednek majd el, ha az itt élő magyarok tömegeiben a Magyarországtól és Európától való elszakadás előérzete tovább erősödik. Így is aggodalomra ad okot a kivándorlás, a tehetségesebb magyar fiatalokat alig tudjuk Erdélyben tartani, de ha lehúzzák előttük a schengeni vasfüggönyt, úgy fogunk szétszóródni a világban, mint a pelyva.
– Vajon az erdélyi magyarság kivándorlási veszteségeit mennyiségileg nem pótolná az, hogy végre valami kézzelfogható dologért, nemcsak lelki megfontolásból, hanem anyagi szempontból is érdemes volna Erdélyben magyarnak lenni?
– Van már erre egy hazai példa. Igaz, csak kicsiben. Horvátok mindössze néhány faluban őrizték meg nemzetiségüket. Nos, miután a romániai horvátok megkapták kettős állampolgárságukat, a szomszédos településeken lázas családfakutatás indult meg. Keresik a horvát ősöket azok, akik tegnap még nem akartak emlékezni származásukra. Gazda Árpádnak az Erdélyi Naplóban közölt riportjában olvashattuk, hogy a horvátok által lakott hét falu, amióta lakosai horvát útlevéllel járhatják Európát, gazdaságilag látványosan fellendült. Az emberek Olaszországban dolgoznak, a pénzt hazahozzák és építik falvaikat. Elképzelhető, hogy hasonlóképpen a magyar útlevél megszerzésének a lehetősége fékezni tudja az asszimilációt, sőt, disszimilációs folyamatot eredményezhet.

Kedvező elbírálást ígérnek a megyei tanácsban
Pálfi Zoltán megyei tanácsos, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének titkára tovább puhatolózott a kisvállalkozásokat sújtó új adórendszerről, és értesülései biztatóak. Fenntartja álláspontját, hogy a működési engedélyeket nem tanácsos visszaadni, viszont a reális adókiszámítást igénylő kérvényeket mielőbb be kell adni a megyei tanácshoz és az adóhivatalhoz.
Ez azért fontos, mert bár az új adórendszert kormányrendelettel vezették be, a kisvállalkozások adója a helyi költségvetésbe folyik be, és a megyei tanács önállóan dönthet ebben a kérdésben. A kérvényekkel megindokolt esetekben eltekintenek a kormányrendelet táblázata alapján megszabott összegtől, amely Kolozs megye illetékesei szerint is túl magas, megkérdőjelezi a kisvállalkozások jövedelmezőségét, és az adómorál emelése helyett feketemunkára ösztönöz.
Pálfi Zoltán akkor beszélgetett erről Serban Gratiannal, a megyei tanács alelnökével, amikor a költségvetésről tárgyaltak, újabb tartalékok után kutatva útépítéshez és -javításhoz, gázvezetékhez. A közhasznú befektetések kereteinek bővítéséhez igényelik a képviselők, szenátorok, miniszterek közbenjárását központi intézményeknél, és igyekeznek reálisan felmérni a megyei bevételeket. A magán- és családi vállalkozóktól származó adóbevételek kapcsán vetette fel az RMDSZ-titkár a Szabadság olvasói által is jelzett visszásságot, hogy egy kisvállalkozó bármilyen körülmények között – például betegség miatti kiesés, válság okozta üzleti pangás stb. esetén is – feltételezett bevétel alapján adózik. A megyei tanács alelnöke is azon a véleményen van, hogy ezt a határozatot nem szabad gépiesen alkalmazni, az érdekeltek tegyék le a megyei tanácshoz és az adóhivatalhoz a fellebbezést idei adókivetésük ellen. Amely mellesleg már az első évnegyedre is érvényes lenne, hiszen a kormányrendeletet decemberben fogadták el.
A megyében összesen – városon és falun – 7812 magán- és 2456 családi vállalkozást tartanak nyilván. Ha feltételezzük, hogy egy vállalkozás egy átlagos család négy személyét tartja el, akkor mintegy 40 000 ember létfenntartását veszélyeztetné a kormányrendelet merev alkalmazása. Mi több, a vállalkozókat arra ösztönözné, hogy a már kialakult megrendelői körüknek iparengedély nélkül dolgozzanak tovább, így a megyei tanács költségvetése az eddigi szerényebb, de biztos adóbevételtől is elesne. Az iparengedély nélküli iparűzést azonban senkinek sem ajánljuk. Az adóbevételek csökkenésekor a „fináncok” nagyon megélénkülnek, a legrafináltabb módszerekkel nyomozzák ki az adócsalókat.
Pálfi Zoltán még felhívta a figyelmet, hogy több kisvállalkozó az eddiginél is kevesebb adót fizethet, ha figyelmesebben elolvassa a működési feltételeket. A napokban beszélgetett egy 70 éves vállalkozóval, aki nem tudta, hogy tekintettel korára, 50 százalékos adókedvezményt kérhet.

Várható a magyarországi kormánypártok és a Határon Túli Magyarok Hivatalának ellenérzése a kettős állampolgárság bármilyen formában történő felvetésekor, de ekkora hüledezésre csak az lehet a magyarázat, hogy választások előestéjén igen erősen beprogramozták maguknak a határon túli magyarellenességet. Ezzel szavazatokat lehet nyerni bizonyos magyarországi rétegekben, amelyeket évek óta hülyítenek azzal, hogy erdélyi, felvidéki, délvidéki magyarok elveszik a kenyerüket, csökkentik életszínvonalukat stb.
Azt mondta Kovács László külügyminiszter, hogy az ötlet elképesztő. Nem kellett volna első felindulásában sértegetni a moldvaiakat, például, akik a magyar külügyminiszter szerint képtelenség jogalanyai. Mert mi az elképesztő abban, hogy a Prúton túli polgárok személyi igazolványukkal jönnek át a határon, nem fizetnek benzinfejpénzt (de Băsescu-útadót sem!), amikor pedig hazatelefonálnak Besszarábiába, nem nemzetközi, hanem csak településközi díjat fizetnek. Nemcsak a Moldovai Köztársaság, hanem Szlovákia és Horvátország minden külön nemzetközi értesítés nélkül megvalósította azt a jogszokást, amelytől az átlagpolgár kettős állampolgárnak érzi magát. Kinek kellene ennél több? Kinek kellene például kettős szavazati jog?
Teljességgel értelmetlen Kovács Lászlónak ez az értetlenkedése is, hogy hol kell majd gyakorolni a szavazati jogot. Benne van minden normális választási törvényben: ahol a polgár lakik. Ha kettős állampolgár, és nem anyaországában, hanem fogadó vagy fogadott országában él, akkor természetesen ott szavaz. A már elég sok kettős állampolgársággal rendelkező magyarországi lakos ne is jöjjön ide szavazni, mert még visszaválasztaná nekünk Iliescut. Aki nem ismeri a helyzetet, könnyen melléfog. (Lám Horn Gyula a román–magyar alapszerződésnek tulajdonítja az RMDSZ kormányzati szerepvállalását. Annak a „megherélt” dokumentumnak, amelyen Iliescu aláírása virít.) A besszarábiai polgárok sem törik össze magukat, hogy Romániában szavazzanak, és jól teszik, ne építtessék velünk is vissza a szocializmust. Ennek megfelelően mi sem óhajtunk vezetőket választani Magyarország népének. Nem mi éreztük a bőrünkön a Kádár-korszak megtorlásait, nem tudhatjuk, mennyit lehet azokból megbocsátani.
És az is műfelháborodásnak tekinthető, hogy el kellene előbb dönteni, melyik országnak adózzanak a kettős állampolgárok. Természetesen annak, amelyik elfogadja szavazatát. Például mi sem követelhetjük meg a Prúton túli polgároktól, hogy alávessék magukat Băsescu polgárzaklató ötleteinek. Ők biztosan nem szavaztak a Demokrata Pártra.
Egyszóval a közvetlen környezetünkben már megvalósított kettős állampolgárság tapasztalata bizonyítja, hogy a probléma roppant egyszerű, túlbonyolítása azoknak a műve, akik hallani sem akarnak a határon túli magyarok iránti rokoni érzelem legalább olyan méretű táplálásáról, ahogyan a román hatóságok ápolják a besszarábiai románokkal fenntartott kapcsolatot.
Más szempontból is érdekes volt a Magyarok Világszövetségének a tesztje, ha úgy tetszik, idegpróbája. A leghevesebben az úgynevezett mérsékeltek reagáltak a kettős állampolgárságot emlegető javaslatra. A mérsékeltek által szélsőségesen radikálisoknak nevezett pártok ellenben megfontoltan, körültekintően nyilatkoztak. Például: előbb látni és tanulmányozni szeretnék a dokumentumot. Meg hogy a kettős állampolgárság mellett más lehetőségeket is jó volna felkutatni. Külön említésre méltó a Fidesz Magyar Polgári Párt állásfoglalása, miszerint a külhoni magyarokat nem kellene turistákként kezelni Magyarországon, meg aztán roppant kíváncsi az RMDSZ-vezetők véleményére.
Az RMDSZ-ben is élesen kirajzolódott a határvonal. A szélsőségesen ultramérsékeltek úgy szöktek fel a kettős állampolgárság hallatára, ahogyan Pruteanu csípésére kellene reagálniuk, ellenben a radikálisoknak becézett és minden alkalommal kisebbségnek beskatulyázott RMDSZ-politikusok vagy kivárnak, vagy úgy nyilatkoznak, hogy a javaslatot érdekesnek tartják, meg továbbgondolják, meg minden. Érdekes a szerepcsere.

Következik a rendszerezés
Lejárt a kérvénybenyújtási idő, következne a föld- és erdőkimérés. De hol állunk még attól!?
Alkalmunk adódott elkísérni egyik felügyelői körútján Budai Bélát, a megyefőnök ellenőrző testületének tagját, és betekinthettünk a szövődményekbe, amelyek hosszas aktatologatást, civakodást, nem ritkán pereskedést idéznek majd elő.
A községben, ahol az ellenőr szúrópróbázta az elfogadott kérvényeket, azzal kezdte a polgármester, hogy sokkal több földet igényelnek vissza az emberek, mint amekkora a határ. Na, akkor lássuk az irattartókat. Irattartókat? Ja, azok nincsenek, egy tömbbe fűzték a kérvényeket. Pedig a külön dossziékat nem luxusból emlegették a felkészítőn. Tisztázódik, hogy most milyen egyszerű volna, ha kétféle irattartókba gyűjtik a kérvényeket: az egyik féle dossziéba az élő tulajdonosok kérvénye került volna, a másik félébe az örökösök igénylése. Az utóbbiba kellett volna tenni minden olyan kérvényt, amely ugyanazon földterületen osztozik. A megzavart tulajdonviszonyokban ugyanis nagy az örökösödési zürzavar. A vagyonukból kiforgatott emberek nem hagyakoztak, úgy hunyták le a szemüket, hogy nem is remélték, utódjaik valaha visszakapják a téesztől vagy az állami gazdaságtól a földet vagy az erdőt. A törvény szerint minden utód jogosult legtöbb 50 hektár termőföldre, illetve 30 hektár erdőre, ám a leszármazottak összesen nem kérhetnek többet, mint amennyit elhunyt ősük annak idején birtokolt.
Most hatalmas munka következik, amíg az örökösök kérvényeit egymás mellé helyezik, az igényelt földeket összeadják és összevetik a néhai tulajdonos vagyoni kimutatásával, hogy kiderüljön, kik akarnak takarójuknál hosszabbat nyújtózni.
Tovább bonyolítja a helyzetet néhány érvénytelen elismervény. A háború utáni zavaros időkben kocsmai megállapodással is cserélt gazdát termőföld, az ilyen adásvételi kézi bonnak nincs joghatása, de ha a visszaigénylő két tanúval igazolni tudta a valamikori tulajdonát, a kérvényt el kellett fogadni. Ám az illető földterületet annak az örököse is igényelheti, aki a telekkönyv szerinti tulajdonos maradt egészen a föld állami vagy szövetkezeti elkobzásáig. Ilyen esetekben az érvényes okirat dönti el a tulajdonjogot, viszont ha ebbe nem törődik bele a jogszerűtlen adásvételi szerződés birtokosa (akinek apja vagy nagyapja tényleg kifizethette a föld árát), kezdődhet a törvényszéki hercehurca.
Budai Béla még futólag belelapoz az irdatlan kérvénytömegbe és felfedez egy halom pontatlanságot. Például nem találnak az iktatókönyvi sorszámok a kérvények számával. Ez is jócskán megnehezíti a visszakeresést. Majd egy érdekes kérvény sorsáról érdeklődik: a polgármesteri hivatal letette-e visszaigénylését a községi erdőért? A válasz: kapkodás levegőért. De hát nem volt erdőtulajdonos a község? Miből adott fát az embereknek, ha nem abból az erdőből, amelyet 1985-ben át kellett adnia a Romsilvának? De igen, volt községi erdő, csak hát... Egyszóval megfeledkeztek róla. A polgármesteri hivatalnak az utolsó napon kellett elfogadnia saját visszaigénylési aktacsomóját.
A könyvviteli lazaságokért nem állítjuk pellengérre az illető községet, ilyesmi majdnem mindenütt előfordulhat. És ami a legszomorúbb: ebben a nagy politikai bizonytalanságban könnyen megeshet, hogy a sziszifuszi munkának nem lesz végeredménye. Elég ha egy be- és kiszámíthatatlan koalíciós partnernek hirtelen kifogásai támadnak, és a földvisszaszolgáltatás meggátolása érdekében összefog az ellenzékkel.

Szemfüles kolozsvári újságírók felkapták a hírt, hogy bizonyos óceáni halféleségekben valami nyű van, amely belekapaszkodik az emberi bélcsatornába és csak műtéti úton távolítható el onnan. Vajon ki szeretné összevágatni magát? Úgyhogy az elfekvő készlettől városunk halasboltjai előtt nemsokára olyan fertelmes halszag lesz, mint a Malomárok környékén.
Ezt a problémát úgy is meg lehetett volna oldani, hogy a rendszeres fogyasztóvédelmi felügyelet idejekorán felfedezi a nyüvet, a fertőzött árukészletet azonnal és feltűnésmentesen megsemmisítteti, és a lakosságot nem kergeti pánikba.
Ezért alapos a gyanú, hogy valakik be akartak tartani a halkereskedőknek.

Olaszországban egy időben gyakori volt a kormányválság, és a senki idején különös dolgok történtek: a gazdasági élet nem vált a senki földjévé, észre sem vette a hatalmi űrt. Sőt, előfordult, hogy éppen olyankor következett be fellendülés, amikor a „tetőn” nem dolgoztak.
Ez a jelenség tájaink polgárai számára teljességgel érthetetlen. Amíg nem lehet tudni, kit hoz a holnap, nálunk mindenki tüntetően reszeli a körmét és tartózkodik a társadalmilag hasznos tevékenységektől. Ha majd jön az új főnök, benyújthatják a számlát, hogy elődjét nem szolgálták teljes mellbedobással. Sőt, hátráltatták. Vagyis illegalisták voltak. Ennek a státusnak különben Kelet-Európában történelmi hagyományai vannak.
A hatalmi űr másik visszahúzó hatása abban rejlik, hogy a kevéssel beérő emberfajta könnyen esik letargikus állapotba, és azt mondja: nem töri magát potyára, most már hiába próbálna érdemeket szerezni, mert az új főnök úgyis hozza magával a saját embereit.
A működő demokrácia országaiban ezzel ellentétes szabályrendszer alakult ki. Nem csak Olaszországban. A hatalmi űrbeli működőképességet azonban, éppen a hatalmi űr hiányában, nem mindenütt sikerült kimutatni. Pusztán ezért rendkívüli az olasz példa. (Úgy látszik, a hatalmi űr kiváltásához szükséges némi latin vérmérséklet.) Amikor szétrugdossa magát a kormány, vagy a tisztelt ház politikai leltár miatt zárva, módosítás és hatálytalanítás nélkül működnek a korábbi törvények. A vállalkozók ezalatt nem ösztönzik jogászaikat az újabb kiskapuk felkutatására, megy minden rutinosan a maga mentében. A nagy nemzetközi összefonódás ezredvégén a külföldiek számára is nagyon előnyös ez a helyzet, mert mielőtt tőkéjükkel vagy árujukkal átkelnének a légiesült határon, nem kell tanulmányozniuk a kormányrendeletekkel ideiglenesen módosított átmeneti parlamenti szakbizottsági határozatokat.
Alacsonyabb szinteken pedig – minisztériumi főosztályokban, adóhivatalokban, igazgatótanácsokban stb. – az új (és értelmes) főnökök nem szívlelik azokat, akik az átmenetet lazsálással vészelik át. Az ilyenekre ők sem számíthatnak majd válságos pillanatokban. Jobb helyeken tehát a polgár annál nagyobb közszolgálatkészséget tapasztal a hivatalokban, minél zavarosabb a politikai válság.
Persze, az ilyen reflexekhez stabil törvények szükségesek, amelyek foltozgatás nélkül képesek rendszabályozni a vonatkozó területeket, legalább belátható ideig. Mondjuk, egy évig. Ennyi idő alatt heveny kormányválság is megoldódik. Vajon nekünk ilyen törvényeink vannak-e? Vegyünk szemügyre egyet, amelyet a Demokrata Párt szerint legsikeresebbnek tartott miniszter, Traian Băsescu talált ki ezelőtt egy évvel. Az útadó alkalmazását nyilvánosan és hallgatólagosan legalább ötször módosították még miniszterkedése idején, és most az ideiglenes kormány ott áll vele megfürödve: megváltoztatni nem tudja, a rendőrség pedig nem meri beváltani az ostoba fenyegetést, hogy büntetés fejében az adó tízszeresét vasalják be azokon, akik nem voltak hajlandók egy munkanapot elpocsékolni a CEC-pénztár előtti sorbanállással. Még a szívtelennek tartott rendőrség sem képes ekkora embertelenségre. Hát miféle törvény az ilyen?
A másik példát a tanügyi és a helyhatósági kormányhatározat szolgáltatja. Hamarosan egy éve lesz annak, hogy érvénybe léptették, és azóta állandóan elutasítják azokat. Annak ellenére, hogy még Pruteanu, Iliescu és C. V. Tudor is nagyon jól tudja: bármilyen mélységesen elvetik most, hamarosan újra el kell hogy fogadják, ha jót akarnak az országnak. És ha nem, akkor is el fogják fogadni, mint ahogy valamikor kitörő örömmel beléptek a Varsói Szerződésbe. Úgysem tőlük függ, ezek már magasabb szinten eldöntött, és nemzetközi szerződésekbe foglalt, belső törvényeknél hatályosabb jogszabályok. A huzakodás nem szolgál egyebet, mint a törvénykezési bizonytalanság fokozását, amely kormányválság nélkül is teljes káoszt képes eredményezni.
A hatalmi űr zavarosában megnyilvánuló kiváró magatartás okát már nem a szocialista társadalmi rendszer központosító törekvésében kell keresni, hanem az infantilis demokrácia törvénykezésében. És akik az elmúlt másfél évben a legtöbb bizonytalanságot okozták, újra sorba állnak a tárcákért, valószínűleg újra bejutnak a végrehajtó hatalomba, tovább szoktatják a lakosságot ahhoz, hogy amint az entrópia legkisebb jelét látja, azonnal tegye karba a kezét.
Mintha csak azt akarnák bizonyítani, hogy nélkülük semmi sem megy. A szakadékba zuhanás pláne.

Bányászjárások között legfennebb külalakban lehet némi különbség, egyébként mindegyik az osztályharc megnyilvánulása. Ezt az alaptételt látjuk igazolva, ha összehasonlítjuk az 1991. szeptemberi és a mostani kormánypuccsot.
Az 1991-es támadás három napig, a mostani három hónapig tartott. A kommandósok 1991-ben nyers erővel ostromolták a Cotroceni-palotát, most nem másztak a falakra, hanem luxusautomobiljukkal nyittatták meg a kaput, valahányszor politikai alkudozásnak nevezett dorongoláshoz volt kedvük. Mindkét ostromállapotot az állami szervek az egyenlő távolságtartás ürügyével a maga mentére hagyták, ezt pedig a nép tehetetlenül szemlélte, mert még nem tudja, hogyan késztesse munkavégzésre meghatalmazottjait. Ugyancsak lényegtelen különbség volt abban is, ahogyan a nemzetközi közvéleményt meghökkentette a két felfordulás. Most elfordultak az országtól, 1991-ben pedig csak azért nem fordultak el, mert még nem nagyon voltak idefordulva.
Még van egy érdekes vetület, amelyben lényegtelen a két történelmi mozzanat közötti különbség. 1991-ben is sokan mutogattak összevissza, hogy a bányászok innen jöttek, oda ütöttek stb. Most is elhangzott olyan rámutatás, amelyből az ok és okozat szándékos összekeverésére lehet következtetni. A Demokrata Párt szerint Victor Ciorbea elzavarásával szűnt meg a három hónapos kormányblokád. Mintha a miniszterelnök okozta volna saját maga leblokkolását. Ugyanígy állíthatta volna valaki 1991 szeptemberében, hogy Petre Romant voltaképpen Petre Roman futamította meg, nem a bányászok. Amennyire kusza volt akkor is a helyzet, egyesek elhihették volna.
Egyetlen szempontból számottevő a különbség. Petre Roman miniszterelnöki székéből való száműzését a társadalom változást óhajtó része csak módszerében kifogásolta, az eredményét megtapsolta. Ellenben Victor
Ciorbea búcsúzását sokan megkönnyezték. Ez a bányászjárás olyan miniszterelnök politikai pályafutását tette tönkre, aki megpróbálta erkölcsössé tenni a politizálást. És sikerült is volna, ha más politikai konstellációba születik. Nem más népet érdemelt, mert ez az ő népe, ennek volna roppant nagy szüksége gerinces politikusokra ahhoz, hogy a balkanizmusból kilábaljon, de más koalíció mindenképpen kijárt volna neki. Egy olyan pártszövetség, amelyben a Demokrata Párt helyét egy olyan érdekcsoport tölti be, amelyet civilizációs gátlásai visszatartanak a kommandós akcióktól.
Nem szívesen bújnánk kormánypolitikusok bőrébe. A kényszerhelyzetben együtt kell működniük a Demokrata Párttal, mert más koalíciós lehetőség nem létezik, de ettől a csoporttól semmi jó sem várható. Nem lesz belőle szalonna, mert olyan a neveltetése, hogy elfogadja politikai eszköznek az osztályharcot, a terrorakciót. A mai napig nem ítélte el az 1990. június 13–15-i katasztrofális bányászjárást, mert akkor érdekelt volt a „nyugalomteremtésben”, és ugyanolyan fegyverhez folyamodott, amikor a miniszterelnökön akart bosszút állni az állítólag sikeres közlekedési miniszterén esett sérelem miatt. Ettől a párttól bármikor számítani lehet hátbatámadásra, úgyhogy szövetségeseinek szüntelenül meg kell osztaniuk figyelmüket. Gyenge a remény arra, hogy ezután ravaszságban a kereszténydemokraták megközelítik a szociáldemokratáknak nevezett elkényeztetett egykori főnökcsemetéket. Petre Roman pártjának önteltsége most nem ismer határt, és ebben a harcmodorban a beképzeltség nagy előny.
Mi lennénk a legboldogabbak, ha kivételesen tévesnek bizonyulna helyzetelemzésünk.
*
Ui.: Victor Ciorbea megérdemelt volna néhány szó hivatalos méltatást, legalább annyit, hogy érdemei elismerése mellett... Ez annak idején egy jobb érzésű, felvilágosultabb diktátortól is kitellett.

Van ellenszer
Február 19-én a megyei tanács határozatot fogadott el a kisiparosok, utcai árusok és fuvarosok feltételezhető évi jövedelméről, amelynek megfelelően adózniuk kell. Az intézkedés „eredményre”: sok vállalkozó működési engedélyének visszaadását latolgatja.
Szathmáry Ferenc műköszörűs például, aki panasszal fordult szerkesztőségünkhöz, otthonában berendezett kis műhelyében tavaly 1,9 millió lej bevételt valósított meg, 400 ezer lej anyagi ráfordítással, tahát 1 500 000 lej tiszta nyereség után fizetett 225 000 lej adót (kedvezményesen, mert nyugdíjas). Idei feltételezett jövedelme 10 millió lej lenne, amiért az adó meghaladná a 2 millió lejt, ezt a nyugdíjas kedvezmény csökkentené ugyan, de korántsem a realitás szintjére.
Nemcsak Szathmáry, hanem a környék több kisiparosa eltökélte, hogy április 1-jéig, az újabb negyedév kezdete előtt visszaadja iparengedélyét.
Pálfi Zoltán megyei tanácsos határozott véleménye:
– Azt senki se tegye. Inkább adjon be kérvényt a megyei tanácshoz, amelyben feltünteti tavalyi forgalmát és adózott jövedelmét, amelytől a legtöbb esetben nagyon távol áll az idei feltételezett forgalom, és kérje, hogy a valós jövedelméhez mérten számítsák ki adóját.
– Ha ilyen egyszerűen el lehet kerülni egy kisvállalkozó-nyomorító rendelet hatását, azt miért fogadták el a megyei tanácsban? Egyáltalán miért fogadnak el ilyen kétes értékű határozatokat?
– Nem a megyei tanácsban született meg az ötlet, a pénzügyminisztériumtól kaptuk az utasítást, hogy ezután a táblázatnak megfelelően vesse ki az adót a megyei pénzügyi hivatal. Az RMDSZ-tanácsosok nem szavazták meg a határozatot. Nem szavaztunk ellene, mert, úgymond, az RMDSZ is a kormánykoalícióban van, nem szavazhatunk saját kormányunk ellen, hanem tartózkodtunk. Megszavazta viszont az ellenzék, az RNEP, az RTDP, az agrárpártos, a nagy-romániás tanácsos.
Biztosan nem járja meg az a kisiparos, aki átcsúszik a következő negyedévbe? Nyugodt lélekkel állíthatjuk, hogy nem nyúzza meg az adóhivatal, ha reális adófelmérési kérvényét idejében benyújtotta a megyei tanácshoz? Kétségeinkre Pálfi Zoltán azt mondta, még biztosabbak lehetünk, ha Takács Gyula tanácsos, a pénzügyi szakbizottság tagja is véleményt mond.
– Pálfi Zoltán véleménye helytálló – mondotta Takács Gyula –, azzal egészíteném ki, hogy a kérvényt a pénzügyi hivatalhoz is be kell nyújtani. És a nyugtatömböt továbbra is használni kell. Azzal később is igazolni lehet a reális forgalmat, a kieséseket, amelyek év közben betegség vagy családi okok miatt bekövetkezhetnek.

Napjaink eseményei újfent bizonyítják annak a tételnek a helyességét, hogy nagyon életképes lenne egy magyar–román monarchia vagy köztársaság. Természetesen csak abban az esetben, ha az államszövetségben a magyar fél adná a belpolitikusokat, a román komponens pedig lefedezné a diplomáciai feladatköröket.
E tétel igazságát a történelem már számtalanszor igazolta. Egy kudarcos külpolitika nyomán az ország, ugye, zsugorodik, viszont ha jó a diplomáciai tevékenység, akkor kigömbölyödik. Elég egy pillantást vetni a térképre, és akkor ezt a témát nem érdemes túlbeszélni.
Ezzel szemben óriási belpolitikai siker, ha egy körbemetélt ország nem vérzik el, sőt minden mutatószám tekintetében felülmúlja kikerekedett szomszédját, miközben az szinte folytonosan a bőség zavarával küszködik. A statisztika ezt a jelenséget még a tudományos szocializmus korrekcióival sem volt képes elkendőzni.
A kortárs események pedig mit jeleznek? Megalakult a heterogén román kormánykoalíció, és az ellentétes érdekeket képviselő pártok vezérei késedelem nélkül püfölni kezdték egymást, folytatták a gazdaság felszámolását, lejáratták önmagukat és a választási kampányban általuk támogatott államfőt. Aki a maga során némi választási tőkéért gondolkozás nélkül magával húzta az éhségsztrájkoló forradalmárok sátrába a miniszterelnököt, hogy az meginduljon az engedékenység lejtőjén. Ezzel szemben ezelőtt négy évvel Magyarországon szintén ellentétes érdekeket képviselő és homlokegyenest szembenálló ideológiát valló pártokból megalakult a kormánykoalíció, a pártvezérek három évig és kilenc hónapig csak a tükörrel négyszemközt mondogattak oda koalícióbeli vetélytársaiknak, nehogy a belső feszültség legkisebb jelét észlelje a néptömeg, kifelé a legnagyobb egyetértés jeleit tanúsították mindaddig, amíg a közelgő választási kampány szükségessé tette az elválást. A kipakolás ezután sem ilyen durva, mint idehaza, nem árulják el egymás gyengéit, nem következnek be olyan látványos leleplezések, hogy például hány nómenklatúrás villalakásra tette rá a kezét a kisebbik kormánypárt és hány hajót süllyesztett el a nagyobbik gát a Duna-kanyarban, valamint mennyire lassan beszél és gondolkozik a miniszterelnök. Nem. A látszólag heves összecsapásokban megcirógatják egymást, jelezve, hogy a továbbiakban is elképzelik az együttélést, ha úgy hozza a liberális balsors.
Romániában a koalíciózás a balosoknak sem ment simán. Ceauşescu annyira megülte az agyukat, hogy amikor kiszabadultak a fedő alól, a sok fényévnyi visszafogott energia elemi erővel tört fel. Már 1990 elején megkezdődött, hol Iliescu és Mazilu, hol Petre Roman és Iliescu között vadult el a politikai bikaviadal. A Nemzeti Megmentési Front két-három-négy szárnya között a balhé pillanatra sem szünetelt az 1991. szeptemberi bányászjárásig. Aztán megkezdődött Iliescu és Funar, a két ideális koalíciós partner tragikomikus élcelődése. De ami az utóbbi másfél évben történt, az minden elképzelést túlszárnyal. Ha Văcăroiut ilyen belső nyomásnak teszik ki, mint Victor Ciorbeát, félévnyi részleges absztinenciát sem bírt volna ki, és könnyen elképzelhető, hogy a hidegvérű Stolojan is hamarabb futamodik meg a Világbankhoz egy ilyen finomvegyes koalícióból.
Most már bizonyos: Ciorbeát megették. Előbb csak akadályozták, aztán politikai létére törtek. A fordulat abban a pillanatban következett be, amikor kipakolta a kormányból Traian Băsescut. Addig a Demokrata Párt a kormányban és a parlamentben csak a parasztpárti törekvéseket igyekezett megtorpedózni (most ne firtassuk az érdekeit), ellenben ahogy alkalmazni merészelte a „legsikeresebb” DP-s miniszteren a kormány belső rendszabályát, azonnal megindult ellene a hajtóvadászat. A bosszúállás a közönséges ember fegyvere... Óvakodni kellene olyanoktól, akik három hajszálukat választékosan szétteregetik tar koponyájukon, de ez már késő bánat. Most itt állunk miatta a legnagyobb politikai válság közepében, amelynek egyik sajátossága, hogy azok fizetnek rá a legnagyobb mértékben, akik a legkevésbé vétkesek: az egyszerű polgárok. És természetesen az erdélyi magyar kisebbség. Amelynek képviselői hiába tagjai a kormánynak, jogainkat csak annyira tudják védelmezni, mint 1990 márciusában. Akkor is voltak RMDSZ-es kormánytagok, méghozzá közvetlenül Iliescu mellett, de pogromkísérletet sem tudtak kivédeni, mert ugye, túl nagy volt a zűrzavar. Mint napjainkban.
És akkor hogyan alakul majd az ország külföldi megítélése? Vagyis a sikerdiplomácia jövője? Nem kell izgulni. A nemzetközi tudat roppant gyorsan felejt. Még Nagy-Britannia királyi háza is mindent elfelejtett Ceauşescunak, amikor az méltóztatott kifejezni óhaját, hogy kipróbálná London 1-es rendszámú hintóját. Majd jön egy kedvező pillanat, és Románia újra ott lesz az élmezőnyben. És arra is mérget vehetünk, hogy Magyarország hamarosan kifizeti az egész Dunát Szlovákiának. Csak hinni kell a predesztinációban.

Ha még szükség volt a jelenlegi hatalom gyengeségének bizonyítására, arra nagyon jó szolgálatot tett a szerdai sofőrfelvonulás.
Kolozsvár főterén már randalíroztak állatcsordák, a hét közepén pedig füstöt okádó kamionok, építőtelepi cementkeverők, rozoga billenőkocsik, olyan tragacsok vánszorogtak a műemléknek nyilvánított épületek között, amilyeneket Európa normális felében az országutakról is elzavarnak.
A karhatalmi gyengeség legsúlyosabb jele az, hogy ugyanilyen vétségekért egy békés átlagpolgárt anyagilag megnyúznak. A polgármester százezres nagyságrendű büntetésekkel fenyegeti a kutyasétáltatókat, de tőle senki sem merte számon kérni a juhászok felhergelését és a nyájak rászabadítását a városközpontra. És nagyon megjárná az a sofőr, aki a zegzugos külmunicípiumi terelőutcákban eltévedve, nagyobbacska teherautóval a számára tiltott belvárosi övezetben próbálna átvergődni városunkon, de a rendőrség ugyanezt elnézi a politikai heccmestereknek.
A taxisok felvonulását még el lehetett volna viselni, az arra kibocsátott engedély ellen a város lakosságának nem lehetne kifogása. Ha a taxik közlekedését a belvárosban törvény és közlekedési tábla nem tiltja, esetleg az ostoba tülkölésért kellett volna legalább olyan büntetést kiróni, mint az esküvősökre. Szintén utólag, hogy ne zavarják meg a szórakozást. Viszont a nagyobb kapacitású teherjárművek számára törvény és tábla tiltja a behatolást a város belterületére. Ha mégis behatolnak, minden szolgálatban lévő közlekedési rendőrnek kötelessége a bírságolás eszközéhez folyamodni. Fizessenek, aztán szórakozzanak a város kárára. És ha nem követik a kifelé vezető legrövidebb útvonalat, a bírság megismételhető. Ha pedig a rendőri felszólításnak nem hajlandók eleget tenni, a vezetői jogosítvány is bevonható. Ugyanúgy, mint az egyéni kihágások esetében.
Persze, egy védtelen átlagpolgárral szemben könnyebb a törvény szigorával fellépni, míg a sofőrszervezetek mögött olyan erők állnak, amelyek nem idegenek Miron Mitrea, az Iliescu-féle pártba bevont egykori fősofőr köreitől. A jelenség erős rokonjegyeket mutat a gazdasági bűnüldözésben tapasztalt megkülönböztetéssel. A román közmondást kifejlesztve: aki ma egy tojást lop, az hatökör, mert tudhatná, hogy biztosan elcsípik, ellenben ha felcsap bankigazgatónak, és meglép a betétesek pénzével, annak az államfő bottal és antikorrupciós kampánnyal üti a nyomát.