Nits Árpád

Szerkesztőségünkben járt Deák Ferenc amerikai fotóművész, a 70-es évek kolozsvári napilapjának fotóriportere. Miközben filmet készített szerény székhelyünkről, hogy törekvéseinket ismertesse a New York-i magyar tévénézőkkel, mondott néhány keresetlen szót az amerikai román nagykövetségről és államfőnkről, aki nem igyekszik takarítani a régi elvtársak soraiban, ezért a román emigráció nem szívesen látogatja a román állam előretolt helyőrségét. Akkor pedig hogyan várna el hatékony lobbyzást? Különösen Goană (nem elírás, így becézik a tengerentúliak az amerikai nagykövetet) személye szálka a szemükben, aki luxus életmódot folytat, méregdrága Mercedesével furikázik állandóan – innen keletkezett a gúnynév.
Megnyugtattuk Ferit, hogy Emil Constantinescu idehaza sem igyekszik a takarítással. Jó, tudjuk, hogy állítólag nem az ő feladata, de azért szólhatna a tanácsosainak, hogy azok szóljanak valakiknek. Mert bizony a régi bútordarabok kicserélése jól fogna, hogy ne hajtsák a vizet Iliescu malmára. Deák Feri is megnyugtatott a maga során, hogy ezt az üzenetet nem kell tolmácsolnia a román emigrációnak, tisztában vannak azok a hazai állapotokkal.
A bonni román nagykövetségen kipattant botrány új megvilágításba helyezi a jelenséget. Az még szörnyűbb, hogy a német hatóság mivel védekezik arra a szemrehányásra, hogy miért nem értesítették a román felet a szokásos úton, miért teregették ki a szennyest a sajtónak. Mert állítólag a fiatal szakikkal kikövezett hatósági utak is megbízhatatlanok, azokat is átszövi a szervezett bűnözők hálózata, és minden információ kiszivárog.
Ha mindez igaz, fennáll annak a veszélye, hogy végérvényesen megkésett a tisztogatás: az egykori szocialista titkosszolgálati fiúk bűnszövetsége már összefonódott a „modern” maffiával. Hiába vártunk a vegytiszta nemzedékre.

Traian Basescu már három hónapja nem miniszter, polgárzaklató ötletei azonban még mindig működőképesek. Sokan nem merik befizetni az idei útadót, mert annak idején a miniszter azzal ijesztgette a gépkocsitulajdonosokat, hogy aki elmulasztja kötelezettségét, az adó tízszeresét fogja kifizetni büntetésképpen. A tavalyi útadó befizetésekor a CEC-pénztárak, szolgaian elsajátítva az akkor még kormányhatalmon lévő Demokrata Párt vezérfigurájának megrágatlan ötletét, fontoskodva közölték a gépkocsi-tulajdonosokkal, hogy a számlát gondosan őrizzék meg, mert csak ennek felmutatásával fogadják el a következő évi adót. Aki elveszti a számlát, azzal újra megfizettetik a tavalyi adót és értelemszerűen bevasalják az adó tízszeresét kitevő büntetést – ijesztgették a pénztárosok az adófizetőket.
Ez a fenyegetés elterjedt az autósok körében, és akik elbliccelték a tavalyi útadót, most rettegnek és messzire elkerülik a CEC-hivatalokat. Főleg a nagy hengerűrtartalmú gépkocsik tulajdonosai inkább felkészülnek arra, hogy a március 31-i határidő lejárta után ritkán, az ellenőrzött köz-utakat elkerülve használják majd autójukat, mindaddig, amíg a „matricás” törvény érvényben marad. Mások különböző hírforrásokból – többek között lapunkból – megtudták, hogy a Basescu-fenyegetést nem kell komolyan venni, aki a tavalyi adót nem fizette be, azt futni hagyják. Tehát ki járt jól? Aki nem tartotta be a törvényt. Ilyenek a Basescu-törvények. Akik megúszták, most arra gondolnak: tavaly következménymentesen megspóroltak félévi útadót, most hátha ugyanúgy „megkegyelmeznek” nekik a pénzügyi hatóságok, és akkor teljes évi útadót spórolnak meg.
A Basescu-találmány, a tízszeres büntetéssel való ijesztgetés egyik következménye az, hogy a határidő előtt 5 nappal az útadó befizetését igazoló matrica csak elvétve virít a gépkocsik szélvédőjén, a gépkocsitulajdonosok zöme kivár. A költségvetési bevételekből pedig hiányzik a biztosra betervezett összeg. Végre a CEC-hivatalok észbe kaptak, és közölték, hogy nekik nincs is büntetéskiszabási joguk, tehát a tavalyi adót nem firtatják, csak jöjjenek az emberek befizetni legalább az ideit.
Ez most a helyzet. Hogy mit tegyenek a gépkocsi-tulajdonosok, akik eddig nem járultak a CEC asztalához? Tavaly októberben azt sugalltuk, hogy nem jó adóvégrehajtókkal kukoricázni, tehát nehogy valaki kifusson a határidőből, mert azt Basescu megkopasztja. Most semmit sem tanácsolunk. Mi is kivárunk a Basescu-törvények hatálytalanításáig, amikor nagyságrenddel stabilizálódik az átmeneti korszak.

Öncsonkítás
Mădălin Voicu, a roma kisebbség parlamenti képviselője a héten törvénytervezetet terjeszt a parlament elé a romániai nemzeti kisebbségek statútumáról. A Voicu nevével fémjelzett törvény, ha megszavazzák, többek között tiltaná a többnyelvű helységnévtáblákat, a kisebbségi iskolák költségvetési finanszírozását, valamint azt, hogy valamely nemzeti kisebbségnek egynél több képviselője legyen a parlamentben. A cigányok képviselője nem titkolja, hogy törvénytervezete az RMDSZ „felforgató” tevékenysége ellen irányul. Voicu szeretné elérni, hogy tervezetére név szerint szavazzanak a parlamenti tagok, majd annak elfogadása után módosítsák a választási törvényt.
A romák képviselője ezzel újabb akadályt gördítene etnikumának törekvése elé, hogy számottevő parlamenti csoporttal rendelkezzen. Igaz, ez az öncsonkítás semlegesíthető volna egy egységes politikai cigány párt létrehozásával, amelyet a választási törvény bármilyen csűrése-csavarása után is törvényesíteni lehetne. Viszont a politikai egység megteremtése roppant nehéz mindaddig, amíg a romáknak olyan vezetőik vannak, akik éppen a politikai egységtől féltik pozícióikat. Mint például a hivatalból parlamentbe emelt képviselő, akinek megnyilatkozásai szemléltetik különleges szerepvállalását.

Cazimir Ionescu elárulta magát és pártját, amikor a tévéhíradó különkiadásában azt vágta oda Verestóy Attilának, hogy az európai beilleszkedéssel őket nem lehet ijesztgetni, mert Európában vannak, mióta világ a világ.
Hol terül el napjaink Európája? Ma az Urál vízválasztója csak a kisiskolások földrajzóráján képezi Európa határvonalát. Ezt nagyon jól tudják a Demokrata Pártban is, de tagságán néha elhatalmasodik az egykori „emanációs” pártban kidolgozott ideológia. Valamikor Iliescuval együtt üvöltözték, hogy nem adják el az országot (nyilván, mert titokban maguknak akarták ellopni az egészet). Ez az ostobaság is, hogy Romániának nem kell Európához csatlakozni, mert örökké Európához tartozott, szintén a legelső szabad választási demagógia szövegrendszerébe tartozott. 1990-ben többek között azért torkollták le Cazimir Ionescut a bukaresti diákok, mert olyan sületlenségekkel próbálta etetni őket, hogy Románia már akkor a Közös Piac tagja volt, amikor azt a hatok még ki sem találták.
Most újra előtolakodott ez az agyrém, amely ikertestvére annak a tételnek, hogy a románok Krisztus születése előtt megkeresztelkedtek, sőt egyenesen keresztényeknek születtek.
A Demokrata Párt oszlopos tagjának elszólásából arra gyanakodhatnánk, hogy Petre Romanék Iliescu felkérésére léptek be a kormánykoalícióba, trójai falovacskának. Lehet, hogy ez volt az eredeti elképzelés, de az utóbbi fejlemények már azt sejtetik, hogy a falóba bújt harcosok maguknak tartanák meg a roskadozó várat. Hogy mit kezdenének vele? Örvendeznének, hogy a romhalmaz az uráli határtól nyugatra esett össze.

Ion Diaconescu azzal indokolta George Pruteanu kizárását a parasztpártból, hogy fegyelmezetlen katonával nem lehet háborút nyerni. Erre a világosan gondolkodó pártelnökre szokták mondani, hogy kiöregedett már a politikából. Pedig sok fiatalabb politikusnak előnyére válna, ha nyomába szegődne. Még üdvösebb volna, ha a reakcióidő tekintetében versenyre kelnének vele. Például ha a jövőben még előfordulna hasonló jelenség, akkor a fegyelmezetlen katonát nem akkor próbálnák lefegyverezni, amikor saját tábornokára – miniszterelnökére – lövöldöz. Hanem amikor bajtársait kezdi kilőni. Amikor még tömegbe simuló, névtelen, ismeretlen közlegény. Később kétségessé válik a leszerelés sikere. A politikai ámokfutó korábbi pártjának tőkéjéből eltulajdonított magánfegyvertárával együtt lép át az ellenfélhez. Az csak részletkérdés, hogy a barikád túlsó oldalának melyik szakaszához csapódik.

Prefektusunknak azonnal eszébe jutottak a kétnyelvű táblák, amint a szenátus leszavazta a helyhatósági törvényt módosító kormányrendeletet. Meg vagyunk áldva olyan politikusokkal, akiknek mindenről a kétnyelvű táblák leszerelhetősége, vagy fel sem szerelésének a kötelezettsége jut eszébe. Ebben Alexandru Fărcas prefektus és a polgármester, vagyis a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt helyi szervezete és a Román Nemzeti Egységpárt helyivé zsugorodott csoportja között nincs különbség.
Ezzel szemben a szintén parasztpárti Anania Gârbovan, Fehér megye prefektusa Petre Romanék diadalittas vigyorgásától első felindulásában is normálisan, megfontoltan kifejezte sajnálatát amiatt, hogy egyesek meg akarják fúrni a helyhatósági kormányrendeletet. Hiszen az egyet jelentene a visszalépéssel a helyi autonómia kialakításában, a szubszidiaritás elvének alkalmazásában, a helyi költségvetés körének bővítésében és több más területen. Vagyis a demokratikus jogállam helyi pilléreinek építésében. Mindezeken az előírásokon a többnyelvű feliratozás meg az anyanyelv közigazgatási használata csak masni, gesztus értékű jelzés arra, hogy Románia betartja a parlamentje által is elfogadott nemzetközi normákat.
Kolozs megye prefektusa tehát a nemzetközi előírások ellenében akar cselekedni, amikor latolgatja a kétnyelvű táblák leszerelésének elrendelését és a polgármesterek megbüntetését, ha a véletlenül épségben maradt táblákat nem távolítják el. Úgy látszik, a jövő évezredben sem akar beilleszkedni az euroatlanti szerkezetekbe. Ugyanis ezzel jár a nemzetközi normák megszegése. Bár azok előnyt élveznek a belső törvényekkel szemben, megsértőikre más büntetést nem lehet kiróni, mint az elszigetelést.
Ez a prefektus, illetve pártja magánügye. Mindenki úgy lőheti el politikai karrierjét, ahogyan lelke és ízlése diktálja.
De a belső törvények megszegését igazságszolgáltatási eszközökkel is büntetik. Vagy büntethetnék, ha valóban jogállamban élnénk. Egy belső törvény megszegését jelenti már annak tagadása is. Például egy olyan kijelentés, hogy kedden újra érvénybe lépett a módosítatlan Iliescu-féle helyhatósági törvény, felér egy jogkáromlással. Aki ilyesmit állított, az összetéveszti a kétkamarás parlamentet a szenátusi diktatúrával. Vagy Petre Roman önkényuralmával. Egyesek úgy képzelték vagy álmodták, hogy a képviselőházat rövidre lehet zárni, el lehet vetni egy érvényes jogszabályt az alsóház véleményének a megkérdezése nélkül.
Nem kétséges, hogy a jelenlegi politikai cirkusz a képviselőházban sem nyújt sok esélyt a helyhatósági kormányrendeletnek. A procedúrát azonban végig kell járni, egészen az államelnöki jóváhagyásig vagy elvetésig. Ez nem bürokrácia és nem felesleges időhúzás. Könnyen megtörténhet, hogy a képviselőházi vitáig valami történik. Valakinek megjön az esze. Magától. Vagy a választópolgárság jelzésére. Mert mind kevesebb romániai lakosnak tetszik az, hogy míg a nép siralmas helyzetbe került, a demokrata párti politikusok (és nem csak ők) egyre telibb pofával röhögnek, amikor sikerül egymással kib... babrálniuk.
És hátha időközben az elnöknek is eszébe jut egy megoldás, hogyan dobja ki a fürdővizet a csecsemő nélkül, amíg arra vár, hogy jóváhagyásra hozzá küldjék az új helyhatósági törvényt érvénytelenítő aktacsomót. Az sem ártana, ha a fürdővizet még tartaná egy ideig a Cotroceni-palota valamelyik titkos mellékhelyiségében. Következik a másik kényes kormányrendelet, a tanügyi határozat megfúrási kísérlete, hasonló eszközökkel.

Tóth Erzsébet nyomára bukkantak
Mint többször megírtuk, a kanadai Edmontonban élő magyarok adományokat gyűjtöttek az 1990-es marosvásárhelyi események kárvallottjainak, és a pénzösszegek lapunk közvetítésével jutottak el a címzetteknek, köztük a marosszentgyörgyi Tóth Erzsébetnek, aki apját vesztette el a pogromkísérletben. A számára érkezett legutóbbi segély jelentősebb volt, azért, hogy kifizethesse háztömbbeli lakását. De közköltségi adóssága a lakás árát is felülmúlta. Amikor ezt jeleztük cikkünkben, az edmontoniak újabb segélyt küldtek neki, ezúttal bankutalványon, de az visszament a címzett ismeretlen megjelöléssel.
Pedig a címzett most is ott lakik a szerény tömbházban, csak férje után Csokucza Erzsébetnek hívták. Nemsokára megint Tóth Erzsébet lesz a neve, mert válik... Ezt nagyon jól tudja a postás, a postás mindent tud a Marosvásárhely melletti kis településen, mégsem értesítette bankutalványáról, hanem visszaküldte azt Kanadába. A havi szociális segélyét – egyetlen megélhetési forrását – sem kézbesíti. Ezért akik felkutatták, megadták Tóth Erzsébet címével együtt személyi kódszámát is. Az házasság és válás esetén sem változik. Persze, ha a kanadai adományozó megismétli gesztusát, a bankutalvány érkezéséről jó volna értesíteni az RMDSZ megyei szervezetét, hogy Tóth Erzsébet rendszeresen érdeklődjön a postán. A szervezet telefonszáma: (4)0-65-214-077. Mindezt azért részletezzük, mert a kanadai érdeklődők az Interneten olvassák lapunkat. Tehát Tóth Erzsébet címe: Sângeorgiu de Mures, str. Sporturilor 603, bloc A2, et. IV, ap. 13. Cod personal 2731020264398.

Legutóbb mikuláskor adtunk hírt a kanadai magyarok gyűjtőakciójáról, amellyel már évek óta az 1990. márciusi marosvásárhelyi események legsúlyosabb kárvallottjait támogatják. Akkor 100 kanadai dollár sorsa függőben maradt. Az adományozók ezt az összeget a lapnak szánták. Nem is tudtuk volna szétosztani a több címzett között, mert két 50 dollárost Romániában sehol sem akartak beváltani. Megragasztott bankjegyre a mi váltóink finnyásak. Elutasítottak jobb és kevésbé márkás váltóházakban, bankokban, és utcai ügynököknél is hiába próbálkoztunk.
Ezzel szemben Magyarországon gondolkozás nélkül beváltották a két megragasztott kanadai 50 dollárost 100 német márkának megfelelő forintra, azt pedig itthon átváltoztattuk lejre. Szinte hajszálpontosan kijött 30 egyhavi előfizetéshez elegendő összeg. Már csak a technikai feltétel hiányzott ahhoz, hogy átmeneti korszakunk legsúlyosabb kárvallottjain segíthessünk a kanadai adománnyal: azokon, akik már a Szabadság előfizetését sem engedhetik meg maguknak.
A harmincas névsort Pálfi Zoltántól, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének titkárától kaptuk meg. A listát nem közölhetjük, szegénységét senki sem szereti kirakatban látni. Összeállításának módszerét viszont elárulhatjuk. A titkár a város magyar lakosságát jól ismerő körzetfelelősöktől, tagdíjbeszedőktől kérdezte meg a legrászorultabbak nevét, címét.
Az akció, persze, akkor volna igazán sikeres, ha a harmincas listán szereplőkelőfizetését havonta megújíthatnánk. A 465 600 lejt a legkisebb kisvállalkozó is kiszoríthatja adóalapját csökkentő mecénáskeretéből, és ha ezt a gesztusát nyilvánosságra akarja hozni, még reklámozhatja is önmagát.
*
A napokban Kanadából jelezték, hogy az 1990-es március események egyik „hadiárvájának”, Tóth Erzsébetnek még küldtek egy bankutalványt. Mikulási beszámolónkból az adakozók megtudták, hogy férjével és kisfiával alkalmi munkából tengődik, elmaradt a háztömb közköltségével, és fennállt annak a veszélye, hogy amíg nem egyenlíti ki tartozását, nem vásárolhatja meg lakását. Adósságának kifizetésére küldték az utalványt, de az a címzett ismeretlen volta miatt visszament Kanadába. Marosvásárhelyről eddig ellentmondó hírek érkeztek Tóth Erzsébetről: állítólag valahol Marosvásárhelyen él, mások szerint Marosszentgyörgyön költözött más címre. Talán éppen adóssága miatt. A megyei RMDSZ-szervezettől ígéretet kaptunk, hogy megkeresik, címéről és sorsának alakulásáról értesítenek. Talán a szomorú évfordulóig okosabbak leszünk.

Egy közvélemény-kutatás eredményének bemutatását váratlan csend követte. Másnap a sajtó nem volt tele grafikonokkal, táblázatokkal, magyarázó szövegekkel, mint máskor. A magyarázat egyszerű: annak a felmérésnek a lólába olyan messzire lógott ki, hogy a kommentátorok levegőért kapkodtak. Többek között az derült ki a közvélemény állítólag kifürkészett részéből, hogy a Demokrata Párt tekintélye megerősödött a két hónapos cirkusz idején, és Emil Constantinescu után az ország legszavahihetőbb személyisége – na ki? – éppen Traian Băsescu. (Nafene, maholnap elnököt csinálnak belőle, aztán az egész ország egy nagy tábla lesz: itt van az önök pénze.)
Talán egyedül a Ziua akadt ki, és firtatta, hogy ki pénzel egy ilyen felmérést. Mint kiderült, részben a PHARE-program, részben pedig a Petrom Szabad és Független Szakszervezeti Szövetség fizette meg a csodalátókat. A riporter kérdésére, hogy ugyan miért volt ennyire kíváncsi Petre Romanék népszerűségének földrengető méretére, hogy még anyagiakat is kész volt áldozni, a szakszervezeti vezér azt válaszolta, hogy Romániában él és tájékozott akar lenni.
A Ziua gyanúsnak nevezte a közvélemény-kutatást. A kétes, a tudományos tárgyilagosságot nélkülöző közvélemény-kutatás rendszerint úgy készül, hogy eredményét előre tudják. Valakik megmondják a kutatóknak. A megrendelők vagy a megrendelők megbízói. Ha pedig az eredmény adott, akkor a kérdőívekkel kár és vétek caplatni. A felmérők beülhetnek egy kávéra vagy sörre a legelső bárba, és kitalálhatják, majd kitölthetik a „megkérdezettek” válaszait. Elsődleges dokumentumokra szükség lehet, ha valaki megkérdi, miből számították ki a meghökkentő adatokat.
Ekkor jönnek be olyan mellékzöngék, amelyek a felmérők képzelőerejére és politikai tájékozottságára utalnak. A Ziua szerkesztője megmosolygott egy részadatot: a gyanús felmérés szerint a 8 százalékos kitartó szavazótáborral rendelkező RMDSZ mindössze 2 százalékot kapna egy előrehozott parlamenti választáson.
Mi ne élvezkedjünk túl hangosan. Az álfelmérők a mellékes adatokat sem véletlenszerűen ikszelik be a kérdőívekbe. Azokkal is valamilyen célt követnek, vagy valamilyen törekvést jelenítenek meg. Képzelgéseiken kívül a szociológiai asszisztensek a „nagyoktól” szerzett bizalmas értesüléseket is belesűrítik a képzelt válaszokba, amikor találgatnak. Tehát ha a „megkérdezetteknek” csak 2 százalékáról tételezik fel az RMDSZ iránti elkötelezettséget, akkor abban benne van az a cél vagy vágy, hogy az RMDSZ 6 százalékot veszítsen népszerűségéből a kormányzásban való részvétel idején.
A hatalom mindenképpen erodál. A politikus akkor is veszít tekintélyéből, ha túlfeszíti a húrt, mert megfigyelői ráfoghatják, hogy azért nem ér el kellő eredményt, de az sem jó, ha teljesen lazán hagyja a dolgokat a maguk mentében. Most ne időzzünk el annak mérlegelésénél, hogy az RMDSZ vajon túlságosan erélyeskedik-e a kormányban, vagy éppen ellenkezőleg. Nem ez lenne a lényegbevágó kérdés abban az esetben, ha vasárnapra hirtelen előrehozott választásokat írnának ki. A természetes erózió a legrosszabb esetben is a választótestületnek csak legtöbb felét morzsolná le az RMDSZ-ről. Vagy a türelmetleneket, vagy a halvérűeket. De ahhoz, hogy 8 százaléknyi mandátumról 2 százalékra csússzon vissza – tehát kiszoruljon a parlamentből – mesterséges árvizet kell előidézni.
Ilyen méretű szavazólemosást idézhet elő az, ha az RMDSZ akár rámenős, akár pedig megalázkodóan könyörög, képtelen eredményt felmutatni. Vagy amit felépít ma, azt holnapra lerombolják szövetségesei. Így szemlélve az eddigi fejleményeket, stratégiai jelentőségűvé nőhet számos olyan „apróság”, amelyről azt hittük, hogy csupán taktikai huzakodás. Mint például a Pruteanu-féle diverzió. Nemcsak „pillanatnyilag” akadályozza meg az oktatási önrendelkezés alapfeltételeinek törvényes biztosítását, hanem oly mértékben csorbítja az RMDSZ-vezetők tekintélyét, hogy azzal már veszélybe sodorja a magyarság képviseleti szervezetének létét.
Sok aljasságot el lehet követni egy kisebbséggel, de a legnagyobb pimaszság az, ha odatennének, hogy saját kezünkkel fojtsuk meg magunkat. Ez a vásár azonban kettőn áll.
Hogy mi történt eddig, amióta az RMDSZ a kormányban „erodálja” magát, és mi lesz ezután, még meddig lesz túlságosan követelőző egyesek szerint, illetve meddig gyűjti a lojalitási kitüntetéseket mások szerint – nemsokára, legkésőbb három év múlva elválik. De akár előrehozott, akár rendes választásokon mérettetik meg legközelebb, tudni fogjuk, mire adjuk a szavazatunkat. Jobb volna azt tudni, hogy kikre, vagyis ha vérmérsékletünktől függően különbséget tehetnénk a karakánabb és a tájba simulóbb képviselők között, de a listás választásokon sem fogunk saját magunkkal kitolni, nem hagyjuk, hogy beváljon a „felmérők” ránk vonatkozó számítgatása.
A sajtó általában nem bánik kesztyűs kézzel a kormányzó pártokkal. Hát még ha olvasója nem él a legrózsásabb körülmények között!? Mi sem kényeztettük el az RMDSZ-t – általában sem, hát még ha a kormányzásban való részvétele idején olvasóinkat nem ragadtatja el a lelkesedés!? De a választási kampányban mi is mindent el fogunk követni, hogy a botcsinálta közvélemény-kutatóknak véletlenül se legyen igazuk.
*
Ui.: Egy másik felmérés szerint az RMDSZ népszerűsége decemberig 5 százalékra csökkent, majd februárig visszakapaszkodott 7 százalékra. Ebben az esetben milyen logikát követtek az adatgyűjtők? Szerintük az RMDSZ akkor rokonszenves szavazótáborában, ha meghúzza magát, és hagyja kibontakozni a Demokrata Pártot?

Ilie Serbănescu szakértő miniszter sajtónyilatkozata szerint a benzinár felemelése azért is szükséges volt, hogy Románia ne ártámogassa a környező országok gépkocsi-tulajdonosait.
Ha ezt a megállapítást komolyan venné magyarországi kollégája, azonnal felemelné a hús, a vaj, az étolaj, a hal stb., stb., stb. árát. Ugyanis az élelmiszer a magasabb termelékenységnek köszönhetően olcsóbb a magyar piacgazdaságban, nemcsak a fizetésekhez képest, hanem a lej és a forint dollárhoz viszonyított árfolyamán számolva.
A szomszédos országok árszintjeinek kiegyenlítése mindaddig, amíg erre a közös piaci törvények nem kényszerítenek, nagy ostobaság. Ezzel lemondunk arról az előnyről, hogy a munkaerő nagyon alacsony árfekvése miatt olcsón előállítható termékeink versenyezzenek a szomszédokéval. Vették a szomszédok a román benzint, mint mi a magyar cukrot? Hát vegyék. Legalább nem marad eladhatatlan készlet belőle. Nyereség amúgy is van benne. Jócskán. Még útadó is. (Azonkívül, amit Băsescu távozása után is külön bevasaltat.) Tehát külföldön elpufogtatott benzinnel itthoni utakat javíthattunk. Miért kellett lemondani erről a bizniszről?
Nyilván azért, mert az állam a benzin megnövelt luxusadójából nagyobb jövedelemre akar szert tenni. Másfajta újraelosztást igyekszik megvalósítani, többek között azért, hogy legyen miből fizetni a kis és nagy uzsorásoknak a kincstárjegyek kamatait. A kevéske pénzt, amit eddig a lakosság elpazarolt könyvekre, színházra, orvosságra és más nélkülözhető kiadásokra, azt is költse benzinre, vagy olyan árura, amelyet benzinnel szállítanak a fogyasztás helyére. Szomorú, de szükséges intézkedés. De akkor ezt kell mondani, és nem kell mellébeszélni.
Érdekes, hogy Călin Popescu Tăriceanu az 1997-es nagy benzináremeléskor hasonló bölcsességet eregetett, pedig ő politikus és nem szakértő miniszter volt. Azt mondta, hogy nem mindenki furikázik személygépkocsival, tehát nem az egész népnek kell kétségbe esnie. Az autóbusz utasa hamarabb rájött, mint a miniszter, hogy az üzemanyag megterhelése luxusadóval az élet minden területére kihat.
Hogy 4–5, avagy 50 százalékkal, az hamarosan elválik.

Vizsgáztatják a kis autójavító műhelyek felszerelését és a mesterek képzettségét. Ahol nincs nyugati szabványnak megfelelő elektronikus kalapács, és a szaki nem tudja kapásból megmondani, hova koppintson vele, annak a kócerájnak bevonják a működési engedélyét.
Ha ilyen rendelet napvilágot láthat, a kormány annyira javíthatatlan, mint egy 60 éves Moszkvics. Băsescu már rég nincs benne, mégis teljesen feleslegesen háborgatja a kisembereket, és nem foglalkozik az ország valós gondjaival. Nyolc éve tart a gazdasági válság, és ezek a miniszterek még nem kaptak észbe. Az 1929–1933-as válságból a korabeli parasztpártiak az áldozati görbéjükkel négy év alatt kievickéltek, utódjaik ezzel szemben olyan munkahelyeket is felszámolnának, amelyeket a kisvállalkozói hajlamú emberek hoztak létre a munkanélküliség előli menekülésükben.
A rendelet magyarázói a felzúdulástól tartva azzal nyugtatgatják az autójavító kisvállalkozókat, hogy nem eszik majd olyan forrón a kását, megértők lesznek. Ezt a trükköt már régóta ismerjük. A megértést is meg kell fizetni. Ezzel a vizsgáztatóknak hoznak létre újabb kereseti lehetőséget, egy olyan réteget táplálnak tehát, amely távolról sem járul hozzá a gazdasági és műszaki fejlődéshez, a korrupció terjesztéséhez viszont annál inkább.
A rendelet megokolása szintén balkáni logikára alapozódik. Úgymond közlekedésbiztonsági okokból ki kell zárni a tajkolást. Mese habbal. A statisztikától bármekkora hazugságok elvárhatók, de azt képtelen kimutatni, hogy a személygépkocsik műszaki hibája a közlekedési balesetekben észrevehető aránnyal venne részt. (A monstrumok igen, azok gyakran taposnak el féktelenül maradva embert, gépkocsit, fát, házat. De az állami és a nagyvállalkozói tulajdonban lévő kamionokat nem kisvállalkozók műhelyeiben „tajkolják”.)
Jellemző a bukaresti kémelhárítási főcsaszi esete. Vadonatúj Volkswagennel közlekedve, pontosabban: kevés vezetői tehetséggel ámokfutva kioltott öt emberéletet, majd az ügyvédje kitalálta, hogy a kocsi műszaki hibája a hibás. Az. Éppen a Volkswagen hajlamos a meghibásodásra. Vagyis nem a kémelhárítási csaszi a közveszélyes, nem a hatalomittas személyeket távolítják el a kormány és a volán közeléből, hanem annak a békebeli szakinak a működési engedélyét vonják be, aki a nyugati szabványnak meg nem felelő szerszámmal is képes életre kelteni egy átmeneti válságperiódusban leledző járművet.
Ragyogó teljesítmény. Ilyen miniszterekre vágytunk rajongva hét éven keresztül?
Ami a legborzasztóbb: mire várjunk epekedve a következő években? Mert nosztalgiát még ezek után sem érezhetünk a korábbi országvezetők iránt.

Megadom magam. Tényleg nem olvastattam el Coposuval azt az interjút. Azzal altattam el éberségemet, hogy nemcsak jegyzeteimre, hanem magnófelvételre alapozva adtam vissza szavait.
Elismerem: súlyos mulasztást követtem el, hogy nem kételkedtem legalább az inkriminált mondattöredék megfontoltságában. Miután jól kialudtuk magunkat, finoman, felfokozott tapintattal megkérdezhettem volna: valóban, a szocialistákkal sem kötne soha szövetséget? Bevallom, most sem merném megtenni (ha lehetne). Vagy azt hinné, hogy hülyének nézem, vagy engem tartana annak. Ugyanis az interjúkészítés idején a parlamentben a szocialistákat a Szocialista Munkapárt, személyesen Păunescu testesítette meg.
Tehát gyáva voltam. Bármit beismerek, csakhogy ezt a vitát részemről lezártnak tekinthessem.

Válságunk válságosra fordultával egyidejűleg felerősödtek azok a megfigyelői hangok, hogy a politikusok ne vigyorogjanak.
Na ne! Ilyen túlzott elvárásokat senkinek sincs joga leszögezni. Egyetlen önkielégült politikustól sem lehet elvárni, hogy füléig érő száját visszahúzza a jóérzés határai közé. Nem engedi a görcs. Iliescu hét évig egyfolytában vigyorgott, pedig igazán nem volt rá semmi oka. Karikatúrákon másként nem is szerepelt, és mégsem próbált leszokni széles grimaszáról. Bezzeg 1996 novemberében egyből megkomolyodott. Arckifejezése most azt láttatja, hogy mélységesen átérzi a nép nyomorát. Amíg közvetlenül is felelős volt érte, csak a maga dicsőségét érezte át.
Petre Roman több mint nyolc éve megszakítás nélkül jókedvű. Akkor sem volt kétségbe esve, amikor a bányászok elől menekült. Tudta, hogy megfuttatását egyszer majd illegalista múltként fogja elismertetni. Pedig kormányzási eredményei pillanatig sem jogosították fel az önteltségre. Iliescuval együtt tervelte ki a szociális részeknek nevezett Ceauşescu-féle szolidaritási adó visszafizetését 1990 elején, amellyel az emberek megrohanták az üres piacot. Majd elnézte a szabad szombat általánosítását, a lehetőségét is kiiktatva annak, hogy a piacot legalább részlegesen hazai termékek töltsék fel. Ezzel alapozták meg az úgynevezett átmeneti korszak gazdasági válságát, amely időben és méreteiben jóval túltesz az 1928–1933-as válságon. (Mielőtt vitára gerjedne valaki, megjegyezzük, hogy a ráfizetéses vállalatok szabadszombatoztatása helyes lett volna, azzal a feltétellel, hogy a dolgozók szombaton is csináljanak valamit. Sepregessenek a gyárudvaron, a gépekről és felszerelésekről letöröljék a port stb. Hogy ne kapjanak rá az állandó táblézásra és az éjszakai politizálásra a Tuca-félékkel. A közfogyasztási cikkek termelésében azonban nemcsak kár, hanem bűn volt bevezetni a háromnapos munkahetet, elérve a tetrabugyi importjának jelentős túlszárnyalását.)
A hosszútávvigyorgókon kívül másokkal nem foglalkozunk név szerint, hogy ne emeljük ki akaratlanul is azokat, akik nem hajlamosak a öntelítettség fintorokkal való megjelenítésére. Tényleg, vannak mértéktartó arckifejezést öltő politikusok is a kormányban és a koalíciós parlamenti „többségben”. De, sajnos, ők is hibásak azért, hogy a nyomorgó nép, valamint az egyre szorongatottabb helyzetben lévő kisebbség saját politikusait boldognak, elégedettnek látja. Ha tényleg komolyak a komorképű politikusok, intézkednének, hogy kollégáik ne érezzék olyan jól magukat. Például kitalálnának olyasmit, hogy a szolidaritási adók fizetését a kormánytagok kezdjék el. Ha ezzel nem fedezik a szükségletet, kapcsolódjanak be a kormánykoalíciót alkotó pártok vezetői is. Ha így sem elég e pénz, akkor az egyszerű párttagok is szolidarizáljanak vezetőikkel. Így már jelentősen szélesedne a kör, hiszen az 1996-os választások után egyre többen iratkoztak át a győztes pártokba.
Ez csak egyik eszköz lenne annak eléréséhez, hogy ne tátongjon ennyire mély szakadék a politika eredményessége és a politikusok elégedettsége között. De amíg a válság mélyül és a politikusok mégis megtalálják számításaikat, addig a vigyorgásnak nem lesz vége.

Pártunk és kormányunk kezd belelendülni a társadalomvezetésbe. Sztrájkolnak az egészségügyiek, és nincs miből teljesíteni követeléseiket? Az egyre szakértőbb kormány nem esik pánikba, kitalálja az általános betegadót (ÁBA), amiből majd jobban meg lehet fizetni az egészségügyi alkalmazottakat. Ha megmaradnak. Vagyis, ha a lakosság meg nem lincseli őket.
Sőt, vérszemet kapva az egészségügyi „matrica” sikerétől, a kormány kilátásba helyezte az általános lefogyasztási adó (ÁLFA) bevezetését, szolidaritási hozzájárulás néven. Az így létrehozandó keretből támogatják majd a reform alkalmazása során átszervezendő gyáregységek munkanélkülivé váló seregének túlélését. Amennyiben túlélik a munkaviszonyban maradottak haragját. (Ha nem, akkor ezt a pénzalapot is a szenátus műszaki-anyagi alapjának fejlesztésére fordíthatják.)
A szesz- és dohányfogyasztók megrövidítését célzó intézkedéseket is elismeréssel fogadjuk. Ez igen, ez a szakértelem jele: aki saját egészségét károsítja, és ezzel többletmunkára kényszeríti az egészségügyet, az fizessen. Ennek az eredménye az lehet, hogy az alkoholisták és nikotinisták vagy leszoknak egyre költségesebb élvezeteikről, vagy fellázadnak, és szakszervezetük sajátos eszközeivel díjmentes kezelésükre igyekeznek rábírni az egészségügyet.
Így kellett volna kezdeni 1996 novemberében. Például amikor a forradalmár szervezetek előjogaikért küzdöttek, az államelnök és a miniszterelnök nem tett volna munkalátogatásokat az éhségsátrakban, hanem kiveti az általános forradalmárszolidaritási adót (ÁFSZA). Ebből fizetnék többek között a parcella- és más földterület-ajándékozás kárvallottjait, valamint az azokra emelt villácskák létezési díjszabását, hogy a kincstár se járjon rosszul a kiváltságosok adómentességével. A bukarestiek amúgy sem nézték jó szemmel azok követelőzéseit, akik a százezres forradalmi tömeg ismeretlenségéből véletlenül vagy tolakodva kiemelkedtek, és ha követeléseik fedezésére külön kellene adózniuk, egy emberként zavarták volna el őket sátraikból.
Az már túl szép lett volna, hogy amikor az ellenzék egy neves parasztpárti szenátor vezetésével fúrni kezdte az állami magyar nyelvű egyetem újralétesítését, azt javasolva, hogy csak magánegyetemet engedélyezzenek anyanyelven, akkor a kormány bevezeti az általános Bolyai-fenntartási adót (ÁBFA). Jogosan, hiszen ha a külön egészségügyi adót nem csak az egészségügyiek, a forradalmáradót nem csak a forradalmárok fizetik, akkor a kisebbségi egyetem működtetését sem lehet csak a kisebbségre hárítani. Ezzel zsákutcába vezette volna az ötletgazdát, a fegyelmezetlen párttagot, aki elsőként rúgta fel a koalíciós megállapodást, megteremtve a precedenst a két hónapos kormányválsághoz. Bizony, mattba sodorja, vagy legalább patthelyzetbe hozza, mint most az egészségügyiek szakszervezetét, ha ennyire értette volna dolgát. Vagy ha végezni akarta volna dolgát.

Megvisel ez az ádáz acsarkodás, ahogyan a kétnyelvű táblákat mocskolják, de gondoljunk bele, végső soron az erdélyi magyarságnak tesznek vele jószolgálatot. Mert mi lenne, ha a táblák sértetlenül a helyükön maradnának? Külföld azt mondaná: né, valóban milyen jóérzésű, barátságos, kedves, megértő stb. nép lakja többségében Romániát, éppen olyan toleráns, amilyennek a hivatalos történelemkönyvekben szerepeltetik. Ha pedig így van, akkor a világ esetleg ferde szemmel nézne az RMDSZ-kézben lévő kisebbségvédelmi hivatalra: vajon nem túlságosan követelőző? Hát nem visszakapták az egyházak azokat az épületeket, amelyek az első sürgősségi listán voltak? (Még azokat sem kapták vissza, de most ezzel ne foglalkozzunk...)
Romulus Constantinescu megyei tanácselnök is a magyarok malmára hajtotta a vizet ezzel a rendelkezésével, hogy a rendőrök fokozzák éberségüket – no nem a táblamocskolók, hanem éppen azok lefüleléséért, akik teljesítik a kormányrendelet előírásait. Abban a megokolásban van egy különösen furcsa kitétel: még nem állapították meg a kormányrendelet hatálya alá eső települések magyar nevét. Vagyis az illető települések lakói nem tudnák, hol élnek. Bukarestből kell nekik külön értesítés falujuk nevéről. Ez lenne igazán neofolklór.
Ha ilyen sziporkák nem hangzanának el, vagyis hagynának élni, és nem mind velünk foglalkoznának, egy kívülálló megfigyelő azt mondhatná a tanügyi törvény vitájával kapcsolatban, hogy ugyan miért vagyunk olyan rátartiak. Engedjen az RMDSZ is valamennyit, legyen sikerélménye a másik félnek, és akkor a kecskéből megmarad valamicske, meg a káposzta sem fogy el maradéktalanul. Minek kell úgy ragaszkodni a történelem meg a földrajz... (erről is rég lemondtunk, és a kecske mégis kipusztulóban, de most erre se térjünk ki).
Törjék hát a táblákat, bizonyítsák naponta, hogy ebben az országban a nemzetileg kisebbeknek a legelemibb, jelképes jogot sem lehet biztosítani törvényekkel, mert olyan a nép. Mi nagyon jól tudjuk, hogy nem a nép olyan, hanem csak Funar, R. Constantinescu, az Adevărul, az Antena 1 és még néhány ezer, esetleg millió. De a megfigyelők nem ismerhetik ilyen behatóan az itteni valóságot. Csak annyit szürhetnek le az eseményekből, hogy az RMDSZ még a kormányban sem intézhet semmit a magyarságnak, tehát nem visszafogni, hanem bátorítani, támogatni kell. Ha erre kéri a világot.
És reméljük, hogy kérni fogja, ha már a táblarombolók ilyen jó okot szolgáltatnak neki.