Nits Árpád

Elképesztően sok időt és energiát pazarol egy szomszédos és baráti ország parlamentje a nemzeti kisebbségek képviseleti módozatának kidolgozására és elfogadására.
Mielőtt továbbmennénk, tisztázzuk, hogy a világért sem avatkoznánk a belügyeibe, ha nem lennénk adósa. Igazán. Már önérzetből sem vennénk észre, hogy mi történik odaát, ha szóba sem jöhet kettős állampolgárságunk. Ám még a begyünkben van, hogy két évvel ezelőtt éppen lapunkban kezdte el a szomszédos határon túli hivatal balsikerű belekotyogását a Bolyai ügyébe.
Hát vágjunk a téma közepébe. Meghökkentő, hogyan terjeszthet egy kormány olyan tervezetet a parlament elé, hogy bizonyos állampolgároknak két szavazathoz legyen joguk. Ezt jelenti ugyanis az, hogy most megválasztják a képviselőket, ősszel pedig a pótképviselőket, vagyis a nemzeti kisebbségek parlamenti tagjait. Másutt a választási törvényhozók azon törik a fejüket, hogyan vegyék elejét a választási csalásnak, és ha mégis megtörténik, hogyan büntessék minél keményebben. A csalások közé tartozik az is, ha valaki elcsen egy szavazólapot, hogy két kedvencének örömszerzését biztosítsa.
Ilyen javaslatot csak olyan párt tehet, amelynek meggyőződése, hogy ő az egyik kedvenc. A számítgatás szerint kisebbségiek most májusban rá szavaznak, aztán ősszel magukra. Ügyes, el kell ismerni.
A másik hökkenet az indoklás. Fogadja el a magyar Országgyűlés a tervezetet, mert a szlovákok és a románok elvárják. Súlyos érv. Mintha a szlovákok és a románok eddig minden magyar elvárást készségesen teljesítettek volna. Ha igen, akkor azok az elvárások nagyon szerények lehettek.
Ez az indoklás közvetve annak elismerését is jelenti, hogy a szomszédos és baráti szlovákok és románok már megoldották a nemzeti kisebbségek képviseletét. A hivatalból kijelölt képviselőkkel? Ugyan! Mit érhet egyetlen vagy akár mind a tizenegy szavazat egy olyan erőszakos többség voksával szemben, amely pillanatra sem akar lemondani uralkodási „jogáról”? A hivatalból bársonyszékbe ültetett díszpinty egyik megtestesítője nemrégiben a nagy nyilvánosság előtt azt mondta, hogy a romáknak nincs szükségük kisebbségvédelmi minisztériumra, mert ki ellen védené meg őket, hiszen ők románok akarnak lenni. Így néz ki a kisebbségi parlamenti képviselet végleges megoldása.
A magyar diplomácia sokszor hajt megadóan fejet, amikor „bezzegék” azzal bosszantják, hogy ők már megoldották. Mi, akik ismerjük a megoldás eredményességét, olyan érzésünk van, hogy a magyar külügy önkínzásból hallgatja el a Magyarországon szabadalmazott kisebbségi önkormányzat tapasztalatait.
Külön pikantériája a dolognak a kisebbségi parlamenti képviselet magas formájának bizonygatása az RMDSZ példájával. Hogy az bejutott a román parlamentbe. Miért? A román kisebbségpolitika érdeme, hogy egy párt átlépi a parlamenti küszöböt? Különben ez a tömeges parlamenti képviselet is fikarcnyival sem kap nagyobb mozgásteret, mint amennyit a többség pillanatnyi érdekei megkívánnak. Sőt, korábbi kicsikart engedmények is bármikor semmivé foszlanak, ha a többség így látja a maga számára hasznosnak – lásd a tanügyi törvény kálváriáját.
Immár egyéves tapasztalatunk van arról, hogy a kisebbséget a kormányban is lehet hivatalból képviseltetni, és a többség nyugodtan alhat, önkényuralmát az sem háborgatja.
Egyetlen esetben volna hatékony a kisebbségi képviselet: vétójoggal minden olyan esetben, amikor a képviselt közösség sorsáról döntenek. Akkor Pruteanu sem szólhatna bele olyasmibe, amihez semmi köze. Ezt a képviseleti formát azonban a világ törvényszövegezői összehangolt és megfeszített munkával sem dolgoznák ki májusig, a szomszédos és baráti választásokig. Akkor meg minek a nagy hűhó?

Dáné Tibor tegnapi lapszámunkban egy Coposu-interjúról azt állította, hogy „a mindig kétes pontosságú riporteri lejegyzésekkel szemben állnak a tények”. Bizonyára a szocialistákat ért sérelem miatt fordult hitelrontáshoz. A magnetofonról rég törlődött az a bizonyos interjú, tehát legfennebb Corneliu Coposu helyreigazítás-követelésének elmaradásával tudjuk bizonyítani, hogy valóban azt mondta: „frontosokkal, szocialistákkal, vátrásokkal, nagyromániásokkal szövetséget nem köt”. Ezt az olvasó vagy elhiszi nekünk, és bízik abban, hogy nem akarjuk becsapni, vagy – vesztettünk.
Dáné Tibor azonban tovább megy, és azt állítja: „nem arról volt szó, hogy Coposu úr nem áll szóba a »frontosokkal«, hanem hogy Iliescuék nem álltak szóba vele”. Ezt még Iliescu is cáfolta, méghozzá szinte négy éven keresztül minden alkalommal, amikor arra a kényelmetlen kérdésre kellett válaszolnia, miért szövetkezett a nem éppen szobatiszta egységpártosokkal és nagyromániásokkal. Kényszerből – ismerte be Iliescu –, mert Coposuval hiába tárgyalt, nem volt hajlandó belépni a kormánykoalícióba.
Különben Dáné Tibor és Corneliu Coposu megbeszéléseinek közzététele valóságos reveláció. Ahhoz kár volt egy másik beszélgetés hitelességét kétségbe vonni. Ami pedig a „legendárium cifrázását” illeti, én sem tulajdonítottam különleges szerepet az RMDSZ-nek a Coposu-távlatban. A Coposu-intelem ránk vonatkozó tanulsága csupán annyi: elveink feladásával korpába ne keveredjünk.

Megkért a szomszédom, vigyázzak egy napig a kutyájára. Elvállaltam, mert nem gondoltam volna, hogy Kolozsváron a kutyasétáltatáshoz is különleges nyelvi és jogi képzettség kell.
Ez a kutya ugyanis multikulturális. Román nyelvi közegben él, de magyarul is ugyanolyan eredménnyel szólhattam hozzá: egyik fülén se be, a másikon se ki. Az akció ellenreakciót vált ki. Én is megkutyáltam magam, tehát nem akartam megérteni, hogy miért mind kerülgetné a villanyfákat.
Egymást ráncigálva vergődtünk el a Sétatérre. Megnéztük a csicsonkapályát, ahol valamikor Kolozsvár ifjúsága korcsolyázhatott. Mivel most egészen más korszakban élünk, tanácsosnak láttuk megtekinteni azt a tilalomtáblát, amely a Sétatérnek csak egy-egy bejáratánál látható, de általános érvényű. Megtudtuk, hogy kutya társaságában tilos a parkba belépni, különben a tájainkon megszokott csillagászati összegű büntetést fizettetik meg velünk.
Ezt a bölcs helyi határozatot a kutya sem érti, pedig multikulturális. Miért nem szabad neki társaságban parkolni a parkban, ellenben, ha gazdátlan, kóbor eb volna, korlátozás nélkül kószálhatna a város egész területén, mint több száz fajtársa?

Curentul címmel néhány hónapja újabb bukaresti lap jelenik meg. Egyik nap arra ébredtünk, hogy valaki behozott szerkesztőségünkbe néhány példányt. Mondjunk majd véleményt róla – kérte az alkalmi postás.
Fellapozgattuk, beleolvasgattunk. Mi tagadás: szép. Nagyon szép. Már szinte csicsás, de ne legyünk rosszmájúak, azt úgysem hinné senki, hogy mi nem szeretnénk olyan színes képeket közölni, amelyek szinte szebbek a tükrözött valóságnál.
A következő benyomás ennél kevésbé színes: a Curentul a román–magyar viszony tárgyalásában úgy követi az Adevărul vonalát, mint annak idején a Scânteiát, a „vezérhajót” követte az összes romániai újság, nemzetiségtől függetlenül. Az újabb napilapnál fedezhetjük fel Anton Uncu vezércikkírót, aki hét évig a România liberă szerkesztőségében biztosította az „egyensúlyt”, a magyarellenes hangvétel jelenlétét. A lap főhelyen szerepelteti Pruteanu hőstetteit is. Az egyik lapszámban pedig egy marosvásárhelyi polgár levelezői stílusban fejtegeti a magyar nyelvű oktatási intézmények fölöttébb káros voltát, a szerkesztőség pedig jellegzetesnek beállított fotókkal bizonyítja, hogy egy húron pendül a szerzővel. RMDSZ-vezetők komor képpel összesúgnak, ármánykodnak ezeken a képeken, a képszövegek pedig megerősítik az olvasót abban a félelmében, hogy igen, jól látják, ezek a magyarok lépésről lépésre haladnak céljuk felé, és a végén itt kő kövön nem marad.
Címoldalán a lap azzal hivalkodik, hogy nemzeti érdekeknek alárendelt kiadvány. Ez a meghatározás annyira fedi a valóságot, mint C. V. Tudor lapjának jelzője: abszolút független hetilap. Mert ha a Curentul valóban nemzeti érdekeket tartana szem előtt, nem szolgáltatna ilyen eszmei és gyakorlati ismereteket az ukrajnai románok ellen áskálódók számára. Hiszen nem kellene túl nagy fantázia ahhoz, hogy belássák: ilyen beállítottsággal egy csicsás ukrán újság akár robbanásveszélyes hangulatot lenne képes kelteni a cernăuti-i románság vezetői ellen.
Ezek után nem tartottuk érdemesnek a munkaigényes kérdőív kitöltését, és utólagos sajnálatunkra, kissé ingerülten adtuk vissza a felmérésben közreműködő egyetemistának. Pedig ő egyáltalán nem volt meglepve véleményünk hallatán, sőt szakmai szempontból örvendett, hogy ellentétes véleményeket is begyűjthet. Tömör megfogalmazásunk, hogy a Curentul az Adevărul színes melléklete, annyira tetszett neki, hogy kérte, írhassa a kitöltetlen kérdőívre.
Jellemzésünkre nem kérhetünk szabadalmat. Victor Ciorbea korábban a Libertateáról kimondta, hogy színes Pravda.

Hatalmas sorokban ostromolják az emberek a pénzintézeteket. Hol kincstárjegyet, hol bankkötvényt dobnak a piacra, elsöprő sikerrel. A sorok végén elkeseredett kisemberek panaszkodnak, hogy a nagymenők hajnalban elfoglalják a biztosan befutó állásokat, több tíz meg száz millió lejre vásárolnak értékjegyet, nem hagynak azoknak, akik szerény egy-két millióval próbálkoznak.
Ezek a különös pénzügyi fejlemények bizonyos szempontból nagyon előnyösek. A pénzintézetek a nagy kamat ígéretével összeszedik a forró pénzeket, amelyek a legszelídebb rémhír, műpánik esetén is megrohannák a valutapiacot. Aggasztó viszont a hasonlatosság a mostani bankakciók és a Stoica féle Caritas működése között. Akkor is a kisemberek fizettek rá, mert kevéssel és későn indultak. Akkor is szédületes kamatokat fizettek, amíg bele nem fulladtak. Akkor is azzal bolondították meg teljesen az embereket, hogy az első menetek haszonélvezői hatalmas propagandát csaptak millióik lobogtatásával.
A kamatokból meggazdagodók most is a pénzpiac leghatékonyabb agitátorai. Meghökkentő adatot tett közzé a Nemzeti Bank annak szemléltetésére, miért olyan vonzó a lejben tartott bankbetét. Az, aki tavaly március 1-jén 1000 dollárt átváltott lejre, azt betette egy bankba, december utolsó napján betétjét kamatostól kivette, és visszaváltotta dollárra, akkor 1700 dollárja lett. Ha viszont a dollárt kamatoztatta volna, pénztőkéje legtöbb 4–5 százalékkal, azaz 40–50 dollárral gyarapodott volna – ha a bankban hagyja legalább február 28-ig. Honnan származik a 650–660 dollárnyi különbség?
Ha egy bank kivételesen jövedelmező befektetésre ad kölcsönöket, amelyek profitjából fényesen megél a vállalkozó, és jól megfizeti a hitelt, hogy további nagy pénzösszegekkel gyorsan bővíthesse termelését és piacát, akkor a bank is különleges kamatokat fizet hitelezőinek – kisembereknek, kisbetéteseknek is –, hogy jöjjön a pénz. Például a bank gyémántkitermelési vállalkozókat finanszíroz, akik kiterjedt lelőhelyekre bukkantak, és azok kiaknázásához új, több alkalmazott, gép stb. kell, viszont a bevétel, a haszon is gazdagon árad. Vagy féllegális úton gyorsan kell felvásárolni, és illegálisan leszállítani valami izgalmassá vált árut – például embargós országba kőolajat. Ilyen helyzet azonban most nem állhat elő tömegméretekben. Sőt, nemcsak gyémántlelőhelyekre nem bukkannak, hanem a gyenge minőségű szenet is inkább a föld alatt hagyják. Az embargókijátszásoknak is befellegzett, sőt előveszik a Jugoszláv válság egykori haszonélvezőit.
Miből fizetik hát az uzsorakamatokat? Amit biztosan tudunk: az újabb hitelekből. A Caritas is abból élt, hogy a három hónapos határidő kivárása után jelentkezőket az újabb befizetők „hiteléből” elégítették ki. Ugye, már azon gondolkoznak, hogy 500 milliárd lej értékben bocsátanak ki újabb kincstárjegyet. Közben a Vallások Világbankja is gyűjti az óriási bankkamatokban hívők seregét – és pénzét. A többi banknak is emelnie kell kamatait, különben betétesek nélkül marad. A lavina a Caritasszal ellentétben szabályozható: a kincstárjegyek, különleges bankkötvények száma korlátozható. Ezzel azonban az újabb bevételhullámokból származó pénzeket is korlátozzák, a kamatokat pedig továbbra is fizetni kell. Mihez folyamodhat majd a kincstár? Bankjegykibocsátáshoz. Az nem kerül (sok) pénzbe. És katasztrófához sem vezet. Az alacsony életszínvonalhoz szokott nép fizetőképes keresletét kissé még lennebb lehet szorítani, ésakkor a kibocsátott pénztöbblet nem falja fel a piacot.
Vagyis a bérből, tisztességes vállalkozásból, nyugdíjból, munkanélküli segélyből élők még egy kicsit ráfizetnek, a pénztőkések tovább gyarapodnak. Ezt jelenti az, hogy a román pénznem erősebb a román gazdaságnál, és kamatozás tekintetében erősebb minden fortevalutánál. Ezért tehetik meg a pénzintézetek, hogy túlméretezett palotákat építsenek, olyan fizetéseket adjanak, hogy még az altisztjeik is megvethessék az anyagi termelésben dolgozókat, az orvosokat meg pláne.
Ez az ára a lej teljes konvertibilitásának. Majd eldől, hogy megérte-e.
A caritasoknak megérte az a kísérlet, amely egyes szuper bank-szakértők szerint szintén szabályozta a pénzforgalmat. Ők nem fizettek rá.

1992 végén a Szabadságnak adott interjúban Corneliu Coposu leszögezte, hogy a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt soha semmilyen szövetséget nem köt a frontosokkal, a szocialistákkal, a vatrásokkal és a nagyromániásokkal. Akkor még nem voltak demokrata pártosok...
Roppant nagy kár, hogy a nagy öreg nem érte meg az 1996-os választásokat. Vajon a tavalyi nagy eufóriában ő is azt mondta volna, hogy a frontosok egy része megváltozott, és most már bízni lehet Iliescu egykori jobb kezében? Hihetetlen. És vajon ha mégis betéved ebbe a mostani zsákutcába, ő is azt mondaná, hogy az ellenzék bármely részéről elfogadja a parlamenti támogatást? Nagyon valószínűtlen.
A politikusok mostanában nyíltan kérkednek úgynevezett rugalmasságukkal, mondván, hogy a merevségnél – más szóval következetességnél – az elvek feladása is sokkal célravezetőbb. Coposura ennek az ellenkezője volt a jellemző. Mint Ion Iliescu elszólásaiból tudjuk, Coposunak többször felajánlották az össznépi – széles koalíciós – kormányban való részvételt, de nem kért belőle. Az nem többpártrendszer, amelyben az ellenzék lepaktál a hatalommal. Coposu kivárt. És kivárása meghozta az eredményt. 1996-ban már nem Iliescuék nyerték meg a választásokat. De az csak részeredmény volt. Valójában a választásoknak nem volt győztese. Coposu további kivárásra intett volna. A népnek, a választópolgároknak még inkább meg kell győződnie arról, hogy ha nem szakít teljesen a múlt szellemeivel, nem léphet előre. Már nem sok hiányzott ettől. Az a csődtömeg, amely a Ciorbea-kormány ölébe hullott, Văcăroiut rántotta volna a mélybe.
Mostani eszünkkel világosan látjuk: a konvenció vissza kellett volna hogy adja a kormányalakítási megbízatást, az államfő pedig kényszerhelyzetben Iliescut kérte volna fel koalíció létrehozására. Az egymásra talált baloldali fegyvertársak vezetésével jutna el az ország a szakadék mélyéig, az előrehozott választásokig, vagyis ugyanoda, ahol most állunk, csak éppen a kilábalási irány volna homlokegyenest más. Ezt az utat Coposu csillagjósok besegítése nélkül, csupán következetességével megtalálta volna.
Hol lenne a Coposu-féle kivárási képletben az RMDSZ helye? Ha a parasztpárt parlamenti többséghez jut, nincs szüksége szövetségesre. A világon talán csak egyetlen példa adódik arra, hogy egy párt szükségtelenül édesgetett magához kormányon belüli ellenzéket. Ha a parasztpárt nem haladja meg az 50 százalékot, szövetségest előbb feltétlenül a konvención belül keres. Hatalmas lenne a liberálisok, a volt politikai foglyok, más polgári szervezetek felzúdulása, ha őket kihagyja az üzletből, és külső munkatársakat alkalmaz, csupán azért, hogy megkapja Clintontól a Thank you, Sir formulába tömörített elismerést. Az RMDSZ minden bizonnyal a Coposu-távlatban is csak akkor játszana szerepet, ha szükség volna parlamenti szavazataira. Vagyis végső esetben.
Nagyon valószínű, hogy szegényebbek lennénk egy tapasztalattal. Ez azonban csak azt juttatja eszünkbe, hogy vajon mennyivel szegényebb az a koldus, akinek sohasem volt koldusbotja.

Tegnap hajnalban a Demokrata Párt megígérte, hogy megadja a parlamenti támogatást a Romániai Demokrata Konvencióra és RMDSZ-re zsugorodott kormánynak. Betegesen jóhiszeműnek kell lennie annak, aki ettől nyugodtan fordult a másik oldalára.
Először is meg kell várni azt a bizonyos jegyzőkönyvet, amely majd leszögezi a parlamenti együttműködés feltételeit. Vajon azok mennyire fognak hasonlítani a magántulajdont ellenző és nacionalista ellenzék kikötéseihez? Ha csak részben olyan „igényesek” a Demokrata Párt tagjai, mint Iliescuék és Tabărăék, akkor a parasztpárt és az RMDSZ máris kivonulhat a kormányból. Olyan törekvésekért, amelyeket szociáldemokratákká vagy úgymond nemzeti liberálisokká vedlett egykori nómenklatúrások magukénak vallanak, nem érdemes küszködni.
De egy elfogadható együttműködési megállapodás sem nyújthat teljes biztonságot. Miért, eddig nem volt megegyezés a koalíciós partnerek között? Állítólag még írásban is lefektették. És mégis, össze-vissza szavaztak, amikor valami nem tetszett egyik vagy másik pártnak. Egyedül az RMDSZ volt következetesen becsületes, még olyan ügyekben is, amelyekben nem volt közvetlenül érdekelt. Koalícós partnerhez híven abból indult ki, hogy ami jó a kormányerők többi összetevőjének, az jó az országnak, ergo a nemzeti kisebbségeknek is, tehát emeljük fel a kezünket. Csak fordítva nem működött ez a magatartásforma. Ami jó a magyar kisebbségnek, annak megszavazásakor vagy hiányoztak konvenciós és demokrata párti parlamenti tagok, vagy titkos szavazásba menekülve átálltak a magyarellenes erők oldalára.
Sok esetben nem is szemérmeskedtek. A Demokrata Párt nyíltan kimondta, hogy nem támogatja a parasztpárti elképzeléseket a földtulajdon nagyobb mértékű helyreállításáról. Legyen elég annyi, amennyit Iliescu megengedett. Abból indultak ki, hogy híveik között elvétve sem akad egykori földbirtokos család leszármazottja, tehát nekik nem érdekük az igazságtétel a tulajdonviszonyokban. Az újgazdagok érdekvédelmében azonban elvárták a többi koalíciós partner egyetértését.
Meg aztán ne menjünk messzire, maradjunk a csonkakoalíció egyik friss eseményénél. Radu Vasile, a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt alelnöke Strasbourgban Adrian Năstase és egy egységpártos küldött oldalán bizonygatta, hogy Románia már teljesítette az Európa Tanács Parlamenti Gyűlésének jelentésében felvetett követelményeket, a bírálatok és javaslatok szerinte alaptalanok. Nem osztotta Frunda György véleményét arról, hogy a tanügyi törvényt módosító kormányrendelet képviselőházi vitáján helyre kell hozni azt, amit a szenátusban elrontottak. Pedig erre írásos megállapodást kötöttek. Ha a Demokrata Párt csak a parasztpárttól tanult szószegést, már az is bőven elég lesz a legteljesebb kormányzási bizonytalansághoz.
Azért, mert nagy szükségük lesz rá, kívánunk sok türelmet, energiát, kitartást, bizakodást azoknak, akik a továbbiakban megpróbálják a majdnem lehetetlent: a Demokrata Párt parlamenti támogatására alapozva vezetni az országot egy olyan kormánnyal, amelyhez a DP-t már egyéni érdekek sem fűzik.

Emil Constantinescu budapesti küldöttségének tolmácsa ugyanaz volt, aki a román–magyar alapszerződés temesvári aláírásának ceremóniáján Iliescu szavait ferdítette a magyar félnek. Stílusáról is felismerhettük. Domnul Ghiula Horn – hallottuk Ion Iliescu hangját, mire a tolmács ezt visszhangozta: Gyula Horn úr. Most Emil Constantinescu azt mondta, hogy suntem garanti morali, mire a tolmács: morális garantálók vagyunk.
Lám, nemcsak a két nép, hanem a két nyelv is közeledik egymáshoz. Ha így haladunk tovább, feleslegessé válik a tolmács. A magyar tárgyalófél ugyanannyit ért meg a fordításból, mint az eredeti szövegből.
Az elnöki találkozó egy másik jellegzetes kísérőjelensége az Adevărul távolról sem mérsékelt hangvételű napilap munkatársának Göncz Árpádhoz intézett kérdése volt. Nagyjából így hangzott: A magyar elnök miért nem szól rá hazája és az RMDSZ szélsőségeseire?
Régi és jól bevált taktika a mások portája előtti sepregetés, olyan port kavarva fel, hogy ne látszódjon a saját udvar hordaléka, az a fajta faragatlan szélsőségesség, amelyre sem Magyarországon, sem az RMDSZ-ben nincs példa. Magyar állítólagos szélsőségesek nem ostromolják meg helyhatósági teherautókra szerelt létrákon idegen államok konzulátusát, hogy levegyék azok felségjelét. A Budapestre kiküldött munkatárs által vádolt körökben senkinek eszébe sem jutna azzal fenyegetni egy etnikai kisebbséget, hogy ha önállóságra törekszik, akkor elveszik tőle a villanyt, a földgázt, a vizet és a levegőt. Az Adevărul ilyen vadimtudori politikai nyilatkozatok elítélését sem kérte Románia elnökétől.
Ehhez képest Göncz Árpád válasza, hogy ő világéletében elhatárolódott a szélsőségesektől, de az RMDSZ-nek nem adhat tanácsot, enyhén szólva túl szelíd volt. Tokay György kisebbségügyi miniszter ehhez kapcsolódó tévényilatkozata pedig, hogy a szélsőségesség csak bizonyos személyekre és nem az RMDSZ egészére lehet jellemző, felért az Adevărul vádaskodásának alátámasztásával.

Megszólalt a közgazdászkibicből miniszterré előléptetett Ilie Serbănescu is. Ugyanazt mondta, amit egy mai romániai minisztertől megszokásból elvár az ember: bejelentette lemondását.
A korábbi lemondásszándékoktól annyiban különbözik az övé, hogy Iliétől azt sem kérdezték, hogy van. De ha már mindenki fújja a magáét, éppen ő maradjon csendben? Ő, aki kitartó és fárasztó piaci bölcsködéssel vétette fel magát a politikai kasztba? Fogadjunk, hogy legalább képviselő szeretne lenni, ha megnő, ahhoz pedig szükséges az állandó választási kampány.
Normális körülmények között, hátsó szándék nélkül ez a közérdekű lemondási felajánlkozás így zajlott volna le: Ilie Serbănescu négyszemközt megkérdezi a miniszterelnöktől, mi volna jobb, most azonnal felszívni a vizet, vagy megvárni, amíg a Demokrata Párt megnevez egy visszataszító alakot miniszterelnök-helyettesnek. Mire Victor Ciorbea azt mondta volna, ugyan, ne hülyéskedjünk, nem töltik be a másodprímási posztot, a csalit a DP nem fogja bekapni. Ez előrelátható volt. Így a kormány megspórolt volna egy lemondási cirkuszt.
De vajon az a cél? A reformügyi miniszter túlságosan felesleges magánszáma megerősít egy gyanút. Azt, hogy ennyi bárgyúságot ez a kormány nem véletlenül követ el. Ha majd negyven év múlva megnyílnak a jelenlegi titkosügynökségek levéltárai, az utókor különös forgatókönyveket ismerhet meg. Például ilyen kulisszalehallgatásokat: né, fiúk, a tömeges elbocsátások után találjunk ki egy jó kis botrányt, hogy a népnek legyen miről beszélnie. Vagy: az előrejelzések szerint az idén is váratlanul köszönt be télen a tél, kérjük meg a királyt, nyilatkozzon valami megdöbbentőt, legyen min rágódnia Iliescunak. Hogy éppen akkor nem köszöntött be a tél, amikor a legvárhatóbb volt? A történelmi időjósok is tévedhetnek. Különben a tél végül csak beköszöntött, és akkor milyen jól fogott, hogy készen állt Petre Roman egész pártja a cirkuszi jelenetek halmazával. Volt miről beszélgetni a villany nélkül maradt lakásokban, a nyílt pályán rostokoló vonatokban, a hó alá temetett autókban. (Micsoda szerencse, hogy a Demokrata Párt legrátermettebb közlekedésügyi minisztere még hivatalában van. Milyen hatékonyan lehet havat takarítani az Itt van az önök pénze feliratú táblákkal.)
A népfigyelem-elvonó cirkuszi taktikát Nyugaton is alkalmazzák. Az USA-ban éppen most nyitották meg az államfő szexuális turkálóját, amikor északon a zúzmara, délen a forgószél szaggatja a tápvezetékeket. Jobb, ha a nép csámcsog, mintha azon morfondírozik, hogy életét miért tervezik katasztrófa-függővé, miért méretezik úgy a villamos vezetékeket, a gázcsöveket, a távfűtéshálózatokat, hogy tízévenként nagy valószínűséggel bekövetkező szélsőséges időjárási körülmények között szétszakadjanak, elduguljanak, befagyjanak. Ki van számítva – optimalizálva –, hogy olcsóbb az időnkénti helyreállítás, mint a masszív megépítés. Az optimalizálók nem számolnak az ilyenkor kieső emberéletekkel, ezzel szemben a hadiiparban, amelynek végső terméke éppen a kioltott emberélet, mindent túlméreteznek.
A kenyérpótló cirkusz felszolgálása antik találmány. Akkor is alkalmazható, amikor kenyér ugyan volna elég, de valaki úgy véli helyesnek, ha a megemelt fogyasztási adó miatt inkább megrothad a búza, minthogy a munkanélküli is jóllakjon. Cirkuszt a népnek – az nem kerül pénzbe. Ez lehet a mozgatórugója a Demokrata Párt hetek óta tartó bohóckodásának, miniszterek mélyrepüléséhez vezető nagyotmondásoknak, a benyújtott, majd visszavont lemondásoknak. Bár cinikus megoldás a cirkuszrendezés, mégis nehéz eldönteni, melyik a rokonszenvesebb feltételezés: előre megfontoltan ilyen ostobák a kormány tagjai, vagy ennyire telik értelmi képességükből.
*
Ui.: A legborzasztóbb, hogy az ellenzékben csak az reménykedhet, aki korábban nem érzékelte a mostani kormányénál cinikusabb ostobaságát.

Jobboldali érzelmű romániai magyar politikus síkraszállt azért, hogy az erdélyi magyarság ne várja karba tett kézzel az idei magyarországi választásokat, hanem támogassa nyíltan – propagandával, magyarországi rendezvényekkel, magyar–magyar találkozókkal stb. – a mostani ellenzéket. A nyíltszívű politikus megkapta a Romániai Magyar Demokrata Szövetség emeleti szintjéről a kioktatást, hogy az RMDSZ nem egyetlen ideológiára épülő párt, hanem össznemzetiségi szövetség, márpedig az erdélyi magyarságban egyaránt vannak jobboldali és baloldali meggyőződésű egyének, hiszen a vállalkozó nem oszthatja a munkavállaló nézeteit és viszont.
Kétségtelen, hogy egy heterogén tömegben előfordulnak liberális-kapitalista, kereszténytdemokrata-humanista, szociális-emberarcú, mi több kommunista, sőt fasiszta érzelmű emberek, a megoszlás mértékét azonban jó volna számszerűsíteni. Mert nem mindegy, melyik érzelem 75 százalékos, és milyen irányzatok mondhatják a magukénak a fennmaradó 1 százalékot (24 százaléknyi szociológiai egyedállomány a politika elutasításával leplezi tájékozatlanságát). Sajnos azonban, az RMDSZ-ben a régóta tervezett és több kongresszuson elhatározott közvetlen választások nem történtek meg, így nem lehet tudni, hogy a 3–4, esetleg 10 vezetőségi tagot számláló úgynevezett belső pártoknak vagy platformoknak hány híve van. Egy dolog bizonyos: az 1918-ban Romániához csatolt magyarság majdnem félévszázadot töltött szocializmusban, a bőrén tapasztalta a legtudományosabb asszimilációt, ezért nem rajong a baloldali eszmékért.
Meg aztán a liberálisan szocialista Horn-kormányzat négy évétől az erdélyi magyar amúgy sincs elragadtatva. Az eddig elszakíthatatlannak tűnő kapocs például, a Kossuth rádió, éjszaka teljesen megnémult, nappal is tovább gyengült, nemcsak a sugárzás szempontjából. Áradozik az elmélyülő magyar–román barátságról, miközben Dél-Erdély több megyéjében a magyar óvodákat is felszámolják, a Székelyföldet pedig katonákkal és apácákkal szállják meg. Kolozsváron a magyar állam főkonzulátusát olyan sértések érik, amelyeket egy önérzetesebb banánköztársaság nem tűrne el jegyzékváltás nélkül. Az anyaország ilyen államvezetésére nem lehet büszke a határon túli magyar. A Bolyai Tudományegyetem újralétesítésével kapcsolatban tanúsított magyar miniszterelnöki magatartásról, a Határon Túli Magyarok Hivatala vezető tisztviselőjének vonatkozó „tanulmányáról” jobb nem beszélni. Ezek az elképzelések sokban hasonlítanak azokéhoz, akik kizáró jellegű román érdekeket úgy próbálnak eladni a politikai piacon, mintha azokkal direkt a magyar kisebbségnek tennének jót.
Így hát biztosak lehetünk abban, hogy ha az erdélyi magyarság kifejezhetné rokonszenvét magyarországi pártok iránt, a jelenlegi kormánykoalíció nem nyerne szépségversenyt.
Az RMDSZ csúcsvezetőségének álláspontja tehát nem a realitás tükre, hanem politikusi megnyilatkozás. Amolyan: ne szólj szám, nem fáj fejem. Ha a jelenlegi kormányzatot újraválasztja Magyarország népe, marad a négyéves hagyományra visszatekintő barátság, ha pedig nem, akkor sincs világvége. Legfennebb az eddigi egyenlő távolságtartásban megmutatkozott egyenlőtlenségeket kell egy darabig magyarázgatni.
Mindezek ellenére a jobboldallal szimpatizáló politikus ötlete nem tenne jó szolgálatot a jelenlegi magyarországi ellenzéknek, az RMDSZ vezetői pedig a tartózkodásukkal éppen a jelenlegi hatalmat ütik el jó néhány szavazattól. Ez századfordulónk egyik legfurcsább paradoxonja: ha a magyarországi átlagpolgár megtudná, hogy az elszakadt területek magyarsága kivel szimpatizál, szavazatával az ellenpártot tüntetné ki.
Trianon csak halvány ceruzanyomokat hagyott a térképen ahhoz képest, hogy milyen mély szakadékok keletkeztek a politikai határok mentén élő magyarok között. Az okok roppant sokrétűek. Az egyik ásónyomot az első világháborút követő túlhangosított határrevízió mélyítette el, olyan ellenreakciókat váltva ki román oldalról, hogy a gyengébb idegzetű erdélyi magyarok csak a gerinc meghajlításában, a magyarságtudattól való elfordulásban (mai kifejezéssel: elhatárolódásban) látták a fizikai túlélés lehetőségét. Majd következett a szocialista közoktatás nagy „vívmánya”: a határon túli magyarok letagadása. A legszomorúbb azonban az 1989 óta kibontakozott folyamat. A magyarországi átlagpolgár előbb meghökkenve vette tudomásul a nagyon közeli – és szegény – rokonok létét. Aztán a határátlépés átmeneti megkönnyítésével hamarosan bekövetkezett a tömeges kapcsolatból fakadó súrlódás. Ehhez bizony jócskán hozzájárultak a rendkívüli vendégszeretetre számító – és azt sokszor kierőszakoló – határon kívüliek. Főleg a véglegesen betelepültek. Mi tagadás, akad, aki „odahaza” kerékpárig sem jutott el az anyagi gyarapodásban, „idehaza” pedig jogos elvárásnak tekintette, hogy egy év alatt megszerezhessen lakást, autót, elérjen nyugati életnívót.
Mindez azonban nem szolgáltat okot arra a kemény negatív megkülönböztetésre, amelyben a magyarországi közvélemény részesíti a határon túli magyarokat. Jó, fogadjuk el, hogy szemtelenek, tolakodók vagyunk, idegen a szagunk, a gyökérzöldségnek azt mondjuk, hogy murok. Viszont nem szerveződünk kínai, ukrán, orosz és más nemzetiségű maffiákba, nem lövöldözünk kalasnyikovokkal, nem robbantgatjuk a budai vár műemlékeit stb. És mégis: Erdélyből a háború után Amerikába elüldözött magyar író nehezebben kapta meg magyar állampolgárságát, mint egy vietnami szalmakalap-kereskedő.
A magyar–magyar viszony megromlásában jelentős tényező a pártharc, a választási tőkekovácsolás. Az Antall-kormány egyik jelszava a határon túli magyarok iránti gondoskodás volt, aki azt a hatalmat meg akarta buktatni, azzal dicsekedett, hogy csak tízmillió magyar miniszterelnöke óhajt lenni. Ennek az alapállásnak az elfogadtatásáért beindult a rafinált propagandagépezet, amellyel az egyeduralom fenntartásában rekordokat döntögető, tömegmanipulációban tapasztalt szocialista párt rendelkezett. Ez a gépezet nem vezércikkekben mondta ki, hogy a határon túli magyarok veszélyeztetik az őshonos alkalmazottak munkahelyét, lopnak, rabolnak és kárpótlás vagy alapítványi adományok formájában elhordják a magyar adófizető pénzét, hanem csak úgy „mellesleg”, apró hírekben, „eldugva”, de kitartóan, nap mint nap jelezte, hogy a Kovács Zoltán nevezetű román polgár már megint megerőszakolt és kirabolt egy idős hölgyet valahol a Tisza és a Balaton között.
A monoton csepegtetés hatását már a természeti népek felfedezték: rövid idő múltán a leghiggadtabb ember is olyan ritmusban rángatózik, ahogyan a csepegtetést beállították. Sokkal durvábban, de ugyanezt a módszert alkalmazza a bukaresti legnagyobb példányszámú napilap is, a moszkvai Pravda egykori megfelelője. A korábbi kommunista pártból átmentett úgynevezett szociáldemokraták burkolt szócsöveként a fordulat pillanatától két nagy céltáblára lövöldözi propagandatöltényeit: a királyság intézményére és a nemzeti kisebbségi jogokra. És most azzal büszkélkedik, hogy próféta volt: a román nép közvélemény-kutatásokkal kimutathatóan nem akar királyságot és elveti a kisebbségek önkormányzati törekvéseit. Szegény nép! Mintha magától jöttek volna elő ezek a szándékai, és nem hivatalos vagy spontán hangadói sugallták neki. 1989 decemberében az egyszerű román polgár örömkönnyeket hullatott, amikor egy bátor magyar református lelkészre gondolt, meg sem fordult a fejében a romániai magyarok felszabadult örömének csorbítása, és a királyt is szívesen fogadta volna, ha annak tanácsadói nem féltik a „terroristáktól”. Addig tartott ez a természetes, forradalmi változásokra jellemző, tiszta lelkiállapot, amíg a népnek meg nem mondták, miként kell értékelni politikailag a helyzetet, úgy, hogy megfeleljen bizonyos köröknek. A román nép azóta tekinti ellenségének Tőkés Lászlót, az erdélyi magyarságot pedig hazátlan tolakodónak, úgy, mint anyaországában.
Van-e kiút ebből a helyzetből? Persze, hogy van. Egy sikeres választás valódi fordulatot teremthet, amely után más magatartásmodellt sugallnak a magyar népnek. Hogy nem lehet, mert a tömegtájékoztatás egyre inkább független hatalom? Ugyan már! Most is nagyon független, és mégis bizonyos érdekeket szolgál. Függetlenségében is meg lehet tisztítani a hírközlést a salaktól, el lehet majd intézni, hogy ne azt övezze tömeges tisztelet, aki nagyobb rokonszenvet tápláltat a Távol-Keletről meggazdagodás céljából bevándorlók, mint a szomszédban tengődő magyarok iránt. És ha mégis bekövetkezik az újraválasztás? Akkor sincs világvége. A határon túli magyarokat hozzászoktatták a gondolathoz, hogy magukra vannak utalva. Egy darabig még kibírjuk. Aztán csak lesz egyszer ünnep a világon, amikor egyik magyar nem azért fog szavazni, hogy ezzel egy másik magyarnak minél rosszabb legyen. Addig azonban nem tehetünk egyebet, mint lélegzetvisszafojtva, nehogy szisszenéssel is eláruljuk, kinek szurkolunk, várjuk a választások eredményeit.

Teljes parlamenti vakációban hirtelen, váratlanul kitört a tanügyi törvény nevezetű vulkán. RMDSZ-vezetők nyilatkoztak a koalícióból való kilépésről olyan harciasan, mintha rendkívüli SZKT-ülésre kerülne sor a napokban, parasztpárti elnök fogadkozott, hogy a képviselőházban egészen másként bonyolítják le a vitát, mint a szenátusban, vagyis érvényesítik az RMDSZ-nek tett ígéreteket (többek között azt is, hogy az ukrán nacionalisták nagy örömére a történelmet és a földrajzot csak hivatalos nyelven engedik oktatni, de ezt a diverziót már kezdjük megszokni). A parasztpárti alelnök még tovább ment, és keményen elítélte Pruteanut, mondván, hogy a hozzá hasonlók, akik ennyire megszegik a pártfegyelmet, ekkora kárt okoznak az országnak (ezek szerint magas helyről – külföldről – szólhattak, hogy most már legyen elég), azok keressék máshol a helyüket. Értsd: más pártban. A szociális demokratában, a nagy- vagy a nemzeti románban.
Pillanatig sem vitatható, hogy ezeknek a nyilatkozatoknak minden szava helytálló. Hogy miért nem hangzottak el korábban, azon esetleg csodálkozni lehetne, de, sajnos, már hozzászoktunk, hogy semmin sem csodálkozunk. Azt sem szabad furcsállni, hogy most ilyen hevességgel tör fel ez a kérdés, és hogy miért nem intézik csendben, négy- meg hatszemközti megállapodásokon. A mostani politikai káosz olyan mértékű, hogy az már maga a megtestesült rendszer. Könnyen meglehet, hogy a tanügyi kormányrendelet előráncigálására is van valahol egy elképzelés: minél nagyobb zajjal meg kell lobogtatni a magyar rémképet, hogy legyen min rágódnia Iliescunak, felejtse egy időre a királydrámát, mielőtt egyesek túlságosan belegabalyodnának.
Nem rossz ötlet. Csakhogy ezzel tovább gyarapodik az RMDSZ-jószolgálatok listája. Ha így megy tovább, a koalíciós társak úgy eladósodnak, hogy az ezredfordulóig az ellenszolgáltatások töredékét sem törleszthetik, és nem marad más megoldás számukra, mint újból megnyerni a választásokat.

Bonyolult közéletünkből már csak éppen ez hiányzott: kezdjük az évet találgatással, hogy vajon a királyi ház megváltoztathatja-e az 1923-as alkotmány rá vonatkozó szakaszát. Iliescu szerint nem, mert a király is egyszerű polgár, aki számára a monarchista alkotmány már nincs érvényben, a monarchisták ezzel szemben azt állítják, hogy aki királynak született, az nem válhat egyszerű Iliescuvá.
Mások árnyaltabban közelítenek a kérdéshez, annak reményében, hogy a káposzta is megmarad, és a szomszéd kecskéje is megdöglik. Így például olyan parasztpárti politikusok, akik 1991-ben nem szavaztak az alkotmányra, mert az nem rögzíti a magántulajdon védelmét, most az alkotmány módosítása ellen szállnak síkra. Pedig monarchistáknak vallják magukat, márpedig ez az alkotmány kifejezetten királyellenes. Ki érti ezt? Hát azt, hogy a Demokrata Párt újfent Iliescuék oldalán harcol, ezúttal a köztársaságért? Mint 1990 decemberében, amikor közlekedési rendőrökkel pakoltatta ki az országból az érvényes útlevéllel hazalátogató királyi családot. Bár a barikád oldalának felcserélése ebben a kormánykoalícióban nem újdonság. A hagyományt az a parasztpárti szenátor szülte meg, aki szakbizottságában a nacionalista ellenzékkel együtt szavazott a kisebbségi oktatási jogok ellen.
Mit szűrjünk hát ki a jelenlegi hangzavarból? Kinek drukkoljunk?
Amikor túlbonyolítják a helyzetet – szándékosan, éppen a népbutítás céljából, vagy csak ostobaságból – nem arra kell figyelni, hogy mit mondanak, hanem hogy kik mondják. Így már világos: hét éven keresztül Iliescu mondta meg, hogy mi a jó, és folyamatosan zuhantunk a szakadékba. Tehát ami szerinte rossz irány, arra kellett volna haladni. Lássunk hát végre egy szép mattot a királytól. Vagy a királynőtől.
Ha négyévenként megspórolnánk az elnökválasztás költségeit, már az sem semmi.

Munkaszüneti tolongás idején havasi siratódalok és érthetetlen információk gurguláznak a kolozsvári vasútállomás hangszóróiból, és közben valaki arról áradozik, hogy bezzeg a milánói állomás hangulata milyen más. Ott például minden vágány mentén képernyőkre írják ki a vonatok érkezését, esetleg késését, továbbá megjelenik a vonat „szerkezete”, hogy az emberek ne az utolsó pillanatban, egymást fellökve rohangáljanak a megfelelő vagonhoz.
Ami azt illeti, Kolozsváron sem muszáj tétlenül várni a vonat beérkezését. A minden lépésre felbukkanó kerékpofozgató szívélyesen tájékoztatja az utast, hogy a pályaudvarnak körülbelül melyik részén állapodik meg az adott számú vagon.
Néhány napja ezek az informális információk különleges formát ölthetnek. Azt mondhatja a kalapácsos ember, hogy az A vagy a B szektorban tessék lehorgonyozni a csomagokkal. A vágányok mentén betűjelek függnek alá az esőcsatornákról. Figyelmesebb szemlélőnek feltűnnek az eligazító táblák, amelyeken, többek között, látható a vonatszerkezet: melyik felén van a mozdony, honnan kezdődik a vagonszámozás, melyik állomási szektorba várható a jegyünkön szereplő vagon.
Óriási! Hát innen inspirálódtak a milánói vasutasok. Vagy fordítva. De mindegy, az a lényeg, hogy a nemzetközi járatok eme félreeső szárnyvonalán is mutatkozik némi jele a haladásnak. Most már csak a részletkérdésekre kellene megoldást találni. Például jó volna egyeztetni a kalapácsos ember és a tábla információit. Ugyanis a sokat látott alkalmazott azt mondta egy konkrét érdeklődőnek, hogy vagonja a D szektorban fog megállni, a tábla pedig az F szektorban jelezte. A kalapácsos találta el.

Victor Ciorbea miniszterelnököt az ág is húzza. Állítólag legnépszerűbb miniszterétől kellett megválnia az év utolsó napjaiban.
Ugyan mitől volt a leghatékonyabb kormánytag Traian Băsescu? A róla elnevezett adótól? Azzal csak azt érte el, hogy zaklatta a gépkocsi-tulajdonosokat, frászban tartotta – és tartja – azokat, akik pénztelenségből, dacból, feledékenységből vagy félreértésből nem kutyagoltak el a CEC-hivatalig. Mennyivel egyszerűbb lett volna az üzemanyag árában már úgyis létező útadót néhány lejjel növelni, és akkor az úthasználat függvényében járult volna hozzá az útjavításhoz mindenki, még a külföldi polgár is. Így szükségtelenné váltak volna az amúgy is felesleges és költséges útjelző táblák, hogy itt van az Önök pénze.
A TAROM orosz gépeinek és az azokhoz kiképzett szerelőcsapatnak a leépítése is állítólag forradalmi tett volt. Ugyan! Mi ez a bányászezredek leszereléséhez képest?
Látványos húzása volt a forró telefonvonal, amelyen bárki elsírhatta panaszát a vasúti személyszállítással kapcsolatban. És aztán? Maradt minden a régiben, vagy még rosszabb esetben egy-egy vonatot szemszúrásból feltartóztattak a jelzett fűtési hiba kijavításáig. Ezután mások a menetrendtől való eltérés miatt kezdtek telefonálgatni, természetesen ugyanannyi eredménnyel. Mire jó ez?
A másik körmönfont „közlekedésügyi” intézkedés a nyugdíjasok kedvezményes utaztatása. Traian Băsescu éves pályafutása során kétszer is „leszólt” beosztottjainak, nehogy valami sérelem érje az idősebb választópolgárokat. Az egyre népesebb szavazórétegnek egy szomszédos és baráti országban is feltűnően igyekeznek a kedvében járni, de ott 1998-ban lesznek választások. Traian Băsescu túl korán megkezdte a kampányt pártja javára és koalíciós partnere, a parasztpárt ellenében. Ez volt a mozgatórugója évi „mérlegének” is, amitől Victor Ciorbea jogosan szívta fel a vizet. Bár talán jobban tette volna, ha észre sem veszi azt az interjút. Traian Băsescu populista ötletei hamarosan úgyis kifulladtak volna.

Vajon mivel tölthették az időt az illetékesek szeptember fatális napjától, amikor megjelent Adrian Severin interjúja az idegen hírszerzéseknek bedolgozó sajtómágnásokról és pártvezérekről, egészen december 22-ig, amikor bejelentették, hogy kémkedés, felforgató tevékenység előfordul, de kémek és felforgatók márpedig nincsenek?
Tekintettel arra, hogy a megfelelő számítástechnikai programcsomagokat ki kellett kérni az eszköztárból, az első 5 (öt) tizednyi másodperc bizonyára feszült várakozással telt el. A következő percekben viszont a számítógépnek kellett várakoznia a kérdés megfogalmazására. Az ezutáni, emberi eszközökkel érzékelhetetlen időkvantumban a következő események zajlottak le:
1. A számítógép kijavította a begépelési hibákat.
2. Az adatkeresési parancsok értelmezése után a számítógép önkéntelenül, az algoritmusból kilépve elgondolkozott, hogy az emberek milyen különös dolgokra kíváncsiak. Bizonyos politikusok és újságok a legnagyobb nyilvánosság előtt rukkolnak ki dörgedelmekkel és kacsákkal, amelyeket aztán a titkosszolgálatok elsődleges adatokként rejtjelezve adnak át megrendelőjüknek, és ezek után komolynak tűnő államférfiak hatalmas erőbedobással arra keresik a választ, hogy ezen újságok vezetői és kétes ügyeket képviselő politikusok közül egyesek vajon szolgál-nak-e idegen érdekeket. Ilyen nyilvánvaló idegenszolgálat volt például a kolozsvári formalinos medence kiteregetése az amputált végtagokkal és az elhalt csecsemőkkel. Több sem kellett azoknak a nyugati csoportocskáknak, amelyek jólétüket és biztonságukat nem szívesen osztanák meg másokkal: Románia elmaradottságát barbár közegészségügyi szokással szemléltethették. Szó se róla, elmaradottság létezik, de arra csak rosszindulatból – vagy a Severin által is hangsúlyozott – tudatlanságból lehet rátenni ekkora lapáttal. Vagy ott a másik példa: Ukrajnában egyes érdekszférák alig várják az alkalmat, hogy megcsonkítsák a szlovák, a ruszin, a belorusz, a magyar, a román és végül, de elsősorban, az orosz kisebbség jogait. Ezt tudva, a számítógép mikroprocesszorában átvillanhat a feltételezés: vajon az ukrán szélsőségesek nem környékezték meg néhány szomszédos állam vezető politikusait, hogy szorítsanak saját kisebbségeiken, teremtsenek nemzetközi jogi előzményeket a többségi, úgymond, érzékenységre? A beszervezettek a maguk során rávehetik alárendeltjeiket, akik hajlamosak bérmentve is fejjel menni a falnak, indítsák el kampányukat. Ennyi adat alapján az ősi, lámpás Eniac számítógép is rájönne, hogy nem babra megy a játék olyankor, amikor a szenátusi kormánytöbbség leszavazza saját kormányának rendeletét.
3. Míg egykoron a hírszerzőfőnökök az elcsípett kémeket cserélték ki egymással, hogy ne kezdjék mindig elölről a költséges kiképzést, napjainkban a szerzett hírek cseréje folyik magas szinten, mérlegkiegyenlítési alapon. Ezért a titkos számítógépeket hálózatba kötik. A másodperc következő töredéke alatt a Severin-ügy kivizsgálásával megbízott számítógép a forró drótok között megkereste a szabad kapacitást.
4. A számítógép külön időkvantumot fordított a magyar kapcsolat kifürkészésére, mert a hazai programok tele vannak a magyar veszély vírusával. A kutatás eredménye: 0 bit. Sőt, negatív információ. Egyes romániai magyar lapok és politikusok sorok és szónoklatok közé rejtve például olyan hátsó szándékot jeleznek Magyarország felé, hogy a leendő magyar egyetemen nem érdemes magyarul tanítani a földrajzot és a történelmet, mert szakszerű közvélemény-kutatások szerint a jelenlegi ötödévesek már amúgy sem értenék meg. Bár a csalafinta módon – nyíltan – kijuttatott információt egyes magyarországi politikusok módosítás nélkül elsajátítják, ezt a diverziót a számítógép nem tudta hova tenni, mi több, ellenkémkedésnek értékelte, ezért a Severin-ügy jelentéséből, mint zavaró tényezőt, kihagyta.
A titkosszolgálat számítógépe ezek után parancsot adott a képernyőnek az eredmény kijelzésére, amely az elektronsugár tehetetlensége miatt majdnem fél másodpercet vett igénybe. Összesen tehát, ha jelentős ráhagyással számolunk, négy perc és másfél időkvantum kellett annak kivizsgálására, hogy Adrian Severin komplett blöffölt-e (az államfő kifejezésével élve), vagy nevén nevezett egy közismert jelenséget.
A fennmaradó mintegy három hónap azzal telt, hogy valahol eldöntötték: kit áldozzanak fel?
Adrian Severint áldozták fel.
Nagyobb a szükség azokra, akik bizonyos lapokban és bizonyos tévéadókban napról napra, estéről estére butítják a horoszkópra és egyéb misztikumra amúgy is hajlamos agyakat? Azokra, akik Adrian Păunescuval és C. V. Tudorral kórusban sugallják a népnek, hogy mit akarnak tőle hallani, amikor fülüket a haza szent földjére illesztik? Roppant furcsa, mert ez a sugallat százalékokban kimutathatóan rontja az ország európai integrációjának esélyeit, és hétről hétre növeli a legvadabb idegengyűlöletet szajkózó párt népszerűségét. A jelenség nem mai keletű, és nem véletlenül bontakoztatták ki az előző balos, nacionalista kormányzat idején. Az Antena 1 kereskedelmi tévéadó hangadóját például tehetségkutató tömegvetélkedőn sem választhatták volna meg jobban bizonyos célnak megfelelően. Ha kell, könnyezni is milyen szívettépően tud. Vajon miért van az, hogy nagy tőkét forgató tömegtájékoztatási eszköz nem a nyugati civilizációhoz közelebb álló személyiségeket állít eszményképnek a nép elé? Valakik nem szeretnének más követendő utat sugalltatni az országnak?
Akikre Adrian Severin rámutatott, 2000-beli választási győzelmük oltárán áldoznak fel országos, nemzeti érdekeket. Saját sírásóit leplezi a mai kormányzat? Valamilyen érdekből? Vagy önkéntes tudatlanságból?
Azt a számítógépet nem ártana erre a kérdéskörre is ráállítani.