Nits Árpád

Vasárnap a Pro tv háromnyelvű mázolmánnyal idétlenkedett Nagyváradon a jelek szerint egyetlen céllal, hogy kavarja a hangulatot ott, ahol a többnyelvű helységnévtábla bemocskolásához eddig nem akadt „önkéntes”. A riportnak álcázott kabarészerűségben egy roma legény románul, magyarul és cigányul feliratozott kartonlapot igyekezett kifüggeszteni egy városszéli villanypóznára, az aktushoz illő kísérőszöveggel, vagyis ha magyarul lehet, cigányul miért nem lehetne.
Minden viccben, még a faviccben is lehet valami valóságmag. Bár a cigány lakosság részaránya a népszámlálási adatok szerint (még) nem haladja meg a 20 százalékot, elvben követelhetnék a városjelző táblán a roma megnevezést is, mégpedig a „legnagyobb kedvezmény elve” alapján, hiszen a németek részaránya még annyira sem közelíti meg (már) a törvényes határértéket, Grosvardent mégis kiírták. Ezért arról érdeklődtünk az RMDSZ Bihar megyei vezetőségénél, van-e valóságos igény a roma feliratozásra.
Takács Zsolt szervezési titkártól megtudtuk, hogy Nagyváradon a romák ilyen elvárással nem léptek fel. A város nyugati kapujában lévő háromnyelvű tábla eddig senkinek sem szúrta a szemét, mindenki megértette, hogy a német felirat nem a városban élő németek, hanem az országba érkező autós turisták kedvéért került a táblára. A megyéből talán két-három faluban jeleztek olyan igényt, hogy cigányul is írják ki a település nevét. A bökkenő csak az, hogy a cigányok is ugyanúgy nevezik az illető falut, mint a magyarok, saját helyesírásuk pedig egyelőre nincs, vagy a helybeliek nem tudnak róla.
Lám, a valóság sokkal viccesebb, mint amilyennek a Pro tv bohózatírói elképzelik.

Meg nem erősített és ellenőrizhetetlen hírforrás szerint megalakult a Kolozs és Maros Megyéből Elüldözött Magyarok Szövetsége, és azonnal tárgyalásokba kezdett volna a Hargita és Kovászna Megyéből Elüldözött Románok Szövetségével a gyümölcsöző együttműködés megalapozása céljából, de az utóbbi elutasította a közeledést, mondván, hogy semmi közük egymáshoz.
Pedig a két szervezet az összetéveszthetőségig hasonlít egymásra.
A földrajzi körülhatárolás szempontjából például mindkét szövetségre érvényes a kérdőjel, hogy miért csak két megyét tart homlokterében, amikor az ország egész területéről egyaránt számarányosan üldöztek el románokat és magyarokat. Ugyanúgy, ahogy az aranykorszakban északkeleti megye víziszonyos lakosa is nekivágott a Dunának, mostanában olyan nemzetfiú is próbálkozik a zöldhatárral, aki szerint ez a szín nem létezik, vagy ha igen, akkor kiesik a pihentető színskálából. Úgyszintén menekültek és menekülnek romániai magyarok az ország minden megyéjéből, sőt a megyei jogú fővárosból is.
A földrajzi vonatkozásokhoz tartozik a menekülés iránya. Nos, ha a szélrózsába berajzolunk még legalább nyolc sugarat, akkor hozzávetőleges képet nyerhetünk a vándorlás sokrétűségéről.Hargita és Kovászna megyei románok, illetve Kolozs és Maros megyei magyarok találkoztak egymással, és jó szomszédokként élnek Fehér megyében vagy Ausztráliában, Bukarestben vagyKanadában stb., stb. Biztosan senki sem fogja elhinni, a történelmi hűség érdekében mégis jeleznem kell, hogy Moszkvában is lehetett találkozni külföldre szakadt magyar nemzetiségű hazánkfiával, aki hallgatólagosan menedékjogot kért a béke bástyájában. Igen, volt, aki úgy érezte, ott még ennél is jobb. A mai fiatalok számára ebből némi következtetés vonható le arra, milyen volt itt az elnyomás.
A menekülés oka is sok esetben azonos. Távoli vidékek falvaiba kihelyezett tanerők például nemzetiségre való tekintet nélkül tömegesen hagyták ott katedráikat Konstanca, Temes, Botosani,Szatmár és a többi megyében, többek között azért, mert nem akarnak diplomával agrárproletárokként tengődni. Stabil és átmeneti korszakaszok ebben az országban egymással vetekedveüldözték el a falusi értelmiséget, nehogy kialakítson olyan polgári réteget, amely a századfordulón Erdély több nagyközségében saját hetilapot jelentetett meg.
Az utóbbi évben megfigyelhető volt az RMDSZ-tagok Bukarestbe menekülésének tendenciája is. Ennek egyrészt lelki okai vannak: többek között Bukarestben nincs olyan jellegzetes Főtér, amelyet el lehet rondítani, és ha lenne, akkor sem túrnák fel, mint ahogy nem értenék meg, miért ne lenne szabad az Obor piacot piros, fehér és zöld színkombinációkkal díszíteni. Viszont érdekes, hogy az RMDSZ-tagok bukaresti letelepedése nemcsak kolozsváriakra jellemző. Éppen így az ország minden megyéjéből elüldözött románok keresnek menedéket – többek között – Hargita ésKovászna megyében, pedig ott nincs olyan sok kormányhivatal.
A két üldözöttszövetség közötti hasonlóságok tömkelegét gyarapítja az elhagyott templomok sorsa. A Hargita és Kovászna Megyéből Elüldözött Románok Szövetsége ezen a téren hasznostapasztalatokra tett szert, kimagasló eredményeket ért el, amelyeket a társ- szövetség is megpályázhatna. Olyan templomok felújítására is kaptak költségvetési támogatást, amelyekben soha elnem hangzott egy fohász. Azokat a templomokat közvetlenül a Gyulafehérvári Határozat elveinek felrúgása után építtették a székelyekkel, hogy saját pénzükön bizonyítsák az ősi románjelenlétet. A Romániából elüldözött magyarok több templomában ezzel szemben valamikor élénk hitélet folyt, tehát valamivel jogosabb lenne az elvárás, hogy a szép emlékekről tanúskodófalakat ne hagyják összeomlani.
A két szövetség közötti szoros együttműködés azért is üdvös lenne, mert a leglényegesebb tekintetben hasonlítanak egymásra: hol képzelik el jövőjüket a tagjaik? Szinte kivétel nélkül üldözött szövetségekben akarnak maradni, vagyis nem akarnak visszaköltözött magyarokká, illetve románokká válni. Ezt magyarázhatjuk a magas költözési költségekkel – Magyarországon is sokba kerül egy konténer megrendelése, hát még Brazíliában – és sok egyéb tényezővel.

Nyolc év titkári tisztségben
Tízévesek voltak a mai tizennyolc évesek, amikor lezajlott a részleteiben és következményeiben máig sem tisztázott forradalom. 1989 telének eseményei kezdenek történelemmé válni. Ezért arra kértük Pálfi Zoltánt, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének titkárát, úgy emlékezzen erre a nyolc esztendőre, mintha újszülötteknek beszélne.
Ezerkilencszáznyolcvankilenc december 23-án este azzal hívott fel Benkő Samu professzor úr, hogy megalakult a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács, ideiglenes elnöke Kántor Lajos, és van-e kedvem besegíteni a szervezet fizikai létrehozásába. Elvileg a Szabadság szerkesztőségében jött létre a szervezet. Másnap találkoztam Kántor Lajossal, a magyar opera társalgójában elmagyarázta, melyek a legsürgősebb tennivalók, és a jegypénztárnál megkezdődött a tagfelvétel. Nemsokára terjedni kezdett a rosszindulatú fantáziálás, hogy a magyarok szervezete földalatti mozgalomként már Ceauşescu idején működött, ezért jelentkezett elsők között, a román történelmi pártok előtt vagy velük egy időben. A magyarázat sokkal egyszerűbb: a magyarság sokkal inkább várta a szabadulást, és a kolozsvári értelmiség is elérkezettnek látta az időt. Jó – tehetnénk fel a kérdést – de az 1956-os keserű tapasztalat nem tartotta vissza az embereket? Hiszen akkor is sokan elérkezettnek látták az időt, és mi lett belőle? Akik csak mukkanni merészeltek, a szeku pincéjében ébredtek a valóságra. Mi volt a különbség? Megnyílt a nyugati határ, mégpedig azonnal, és nem a végén, hogy a levert forradalom részvevői menekülhessenek. Most a Nyugat jött el hozzánk a megnyitott határon – ezt azért ne feledjük, amikor panaszkodunk, hogy több támogatást vártunk. 1956-tal szemben most az emberek pillanatig sem féltek a rendőrállam visszatérésétől. Csak attól tartottak, hogy a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács nehogy párt legyen, mert többé semmilyen pártban nem akarnak részt venni, és nehogy olyan csúfos vége legyen, mint a kompromisszumokból kompromisszumokba bukdácsoló Magyar Népi Szövetségnek.
1990. január 6-án a KMDT csatlakozott a Bukarestben megalakult RMDSZ-hez. Ez a csatlakozás úgy nézett ki, mintha a Duna folyna a Marosba. Nekünk akkor már 12 000 bejegyzett tagunk volt... Erre a dátumra azért emlékszem pontosan, mert ötéves várakozás után akkor kaptam meg a végleges kitelepedési útlevelemet. Rögtön azt mondtam, hogy már nem aktuális, mert megindult a demokratikus változás. Azóta kiábrándultam a politikai hercehurcából. Akkor is azt hittük, hogy az RMDSZ-nek vannak komoly, megbízható politikai társai. Sajnos, most sincsenek.
Visszatérve a csatlakozáshoz: az helyes döntés volt, mert egységes országos szervezetet kellett létrehozni, és annak központja Bukarestben lehet, ott a politikai élet központja.
Közben itthon dolgoztunk, és az opera jegypénztára szűknek bizonyult. Január 26-án átköltöztünk a megyeházába, kaptunk két szobát és egy telefon-mellékvonalat. Akkor vezettem be azt a jelentkezési formulát, hogy halló, itt RMDSZ. Akik bennünket kerestek, egyből tudhatták, hogy a központos nem kapcsolt mellé. A mi segítségünkkel alakult ki a nagybányai, máramarosszigeti, dévai és több más szervezet. 1990. február 18-án az RMDSZ Kolozs megyei szervezete a lehető legszabályosabban létrejött: demokratikusan választott vezetőséggel. Az elnök Balázs Sándor lett.
1990 márciusának végén átköltöztünk volna a Magyar Népi Szövetség egykori székházába, azóta is megvan az érvényes bírósági döntés a kiutalásra és kilakoltatásra, de nincs törvényes végrehajtás a szakszervezetekkel szemben. Azóta, úgymond, ideiglenesen, a pillanatnyi nehézségek áthidalásáig kaptuk a Fürdő utcai ingatlant. A fekete márciust még a megyeházán éltük át. Világosan emlékszem: Boros János, a megyei szervezet jelenlegi elnöke akkor a vízügyi hivatalnál dolgozott és benézett az RMDSZ-irodába, azt kérdezte, Pálfi úr, nem fél itt egyedül?
A Fürdő utcai épületben a csupasz falakon kívül csak a nehezen elmozdítható csillárt találtuk. Moga, a megye egykori kiskirálya mindent elhordatott embereivel. Bútorvásárlással kezdtük itt az életet, mégpedig gyors vásárlással, mert délutánra már bejelentette magát a svéd nagykövet. Horák Jóska segítségével vásároltunk mindent. Egy olyan CEC folyószámlán volt rá pénzünk, amelyen adományokat gyűjtöttünk. Ezután felgyorsult a politikai élet, volt hol lebonyolítani a fogadásokat, megbeszéléseket.
Nyolc év távlatából visszatekintve, szerintem 1990 a legsikeresebb év, akkor volt a legtöbb tagdíjfizetőnk, a márciusi események ellenére töretlen volt a tagság lelkesedése. És helyes volt a politikai vonalvezetés. A megyei szervezet választmánya két alkalommal is beszámoltathatta a szövetség elnökét. Egyszer például azért, mert Iliescuval utazott Párizsba. Ez a lépés a kolozsváriaknak nem tetszett. Mit keresett Domokos Géza Párizsban, főleg Iliescu oldalán, miért legitimizálta azt a hatalmat? – erre kért választ a megyei szervezet vezetősége, és biz’ a háromórás eszmecsere a szövetség elnöke számára nem volt kényelmes időtöltés. Azóta nem volt ilyen találkozó, bár előfordultak olyan politikai húzások, amelyekkel nem érthettünk egyet. Például Neptunfürdőn... De most már nem olyan demokratikus a szervezet. Vagy sokkal demokratikusabb a felépítése, és azért nem lehet kérdőre vonni a vezetőket. Miután megalakult a 101 kiskutya testülete – a Küldöttek Országos Tanácsának pontosan 101 tagja volt –, majd az SZKT, mindent az országos választmányban igyekeznek eldönteni vagy elfogadtatni.
1990 decemberében változás kezdődött. Buchwald Péter lett az elnök, megindult a belső lobbyzás, az érdekcsoportok szövetkezése, a platformosodás. Ezt nem az új elnök indította el, az ő megválasztása is inkább a folyamat eredménye volt. 1990 őszétől elkezdődött a polgári szervezetek megalakulása, az addigi politikai elit elpártolt a politizálástól. Elmaradt Kántor Lajos is, aki 1990-ben jó politikai egyéniség volt. Dávid Gyula, Kötő József, Benkő Samu, Csetri Elek, Kiss András, Jakó Zsigmond kulturális, tudományos, társadalmi szervezetekben vállalt feladatot. 1992-ben Buchwald Péter szenátor lett, decembertől 1993 májusáig Kötő József töltötte be az elnöki tisztséget, akkor nevezték ki az Ügyvezető Elnökség művelődési főosztályvezetőjévé. Ezután választották meg Molnos Lajost megyei elnöknek.
Mindmáig elégedetlenséggel tölt el, hogy az 1989-ben megkezdett szervezési munka megtorpant. A vidéket elhanyagoltuk. Nem jutott rá pénz, se figyelem, most sincs erre a feladatra beosztott megyei alelnök. Helyhatósági és parlamenti választások előtt olyan sokan jönnek, jelentkeznek, még falujárásra is, akik évekig felénk sem néznek. A legjellemzőbb az az eset volt, amikor valaki jelentkezett parlamenti jelöltlistára, hogy most jött nyugdíjba, tehát van ideje politizálni. Mintha ez szabadidős foglalkozás lenne, és nem teljes embert követelő mesterség.
Jó emlékezni a sikerélményekre, a szoborháborúra, az ásatások elleni tömeges tiltakozásra, a kisebbségi tanügyi törvénytervezet aláírásos támogatására. 58 000 aláírást gyűjtöttünk, mégpedig nyári szezonban. Az eredménytől függetlenül ezek az események azt bizonyították, hogy Kolozs megye magyarsága elvárja és támogatja érdekvédelmi akciók kezdeményezését. Az eddigi választásokon elért eredmények is jók voltak, kivéve a várost, ahol állandó jelleggel hiányzik 10-12 ezer szavazat. Nem tudjuk kinyomozni az okát. Otthon maradnak, külföldön tartózkodnak? Más kudarcokra is emlékezni kell. 1996 szeptemberében, tehát még a régi kormányzat idején mi nevezhettünk volna ki főtanfelügyelő-helyettest, és ez csak 1997 nyarán sikerült. 1997 januárjában megyei szinten a koalíciós tárgyalások teljesen megszűntek, bennünket megillető megyei tisztségekbe nem sikerült kineveztetni embereket, az utcanév-változtatások szintén a mi kudarcunkat jelzik. Bár nem rajtunk múlott, de még fékezni sem tudtuk. Az érdekvédelem sem olyan, amilyen kellene hogy legyen, mert nem vagyunk ott, ahol döntenek emberi sorsokról. Például a vállalati igazgatótanácsokban. A szakszervezetekből is teljesen kimaradtunk, egyetlen magyar szakszervezeti vezérről sem tudunk, még olyan másodhegedűsről sem, aki bejönne a székházba, hogy jelezze, mi bántja a magyar alkalmazottakat. Nincs semmilyen statisztikánk arról, hogy az elbocsátások mennyire sújtják a magyar alkalmazottakat.
A kezdeti sikerek közül kétségkívül a legjelentősebb a három magyar középiskola helyreállítása 1990 februárjában. Sokan különösnek is tartják, hogy ez Kolozsváron sikerült, Marosvásárhelyen pedig mostanig sem tudták megvalósítani az önálló Bolyai-líceumot. Itt is volt ellennyomás, olyan személyiségek is visítoztak, akiktől igazán nem vártunk el ilyesmit. A magyar iskolákból a román osztályok a szuperül felszerelt pártiskolába költöztek át, tanárok és tanulók határtalan örömére, a Főtéren egyes szónokok mégis azért siránkoztak, hogy a gyerekeket télvíz idején költöztetik a lelketlen szeparatisták.
Itt, ennél az asztalnál sokféle embert ismertem meg, de két típus különösképpen elkülönül a zömtől. Az egyik a hangoskodó, a számonkérő, aki jó és rossz tanácsokat szaporán osztogat, aztán hirtelen az órájára néz, jelezve, hogy neki fontosabb dolga van. A másik csendesen, szerényen dolgozik.
Elégtétellel tölt el a tudat, hogy 1989 decemberében az elsők között választottam ezt az életformát. Ha nem lenne rossz íze a szónak, azt mondanám, hogy RMDSZ-aktivista vagyok. Így inkább szövetségi tisztségviselőnek tartom magam.
Hogy látom a jövőmet? 55 éves vagyok, szeretnék visszatérni a mesterségemhez, a meteorológiához. Amennyiben sikerül. Nem várhatom a nyugdíjazást nagyon alacsony fizetéssel. És bele is fáradtam. Most a közeljövőben a megyei szervezet székházára nem vár olyan rohamozás, amilyent kiváltott a kárpótlás. Igaz, sok dosszié visszajön, mert a zárós határidőre elfogadták hiányosan is, de az utódom meg fogja tanulni az ügyintézést, ahogy én is megtanultam.

Érdekes párhuzamba állítani Valerian Stan esetét a Pruteanuéval és az Opriséval.
Valerian Stan veleszületett igazságérzettől hajtva megpiszkálta a bukaresti Tavasz utca villaügyeit, és ezzel megbántott néhány vezető politikust. A baj az volt, hogy nemcsak mostani ellenzékiekbe kötött bele. Az 1989. decemberi fordulat után többen tekintették első számú feladatuknak a fordulat megvalósítását saját életvitelükben is, és beköltöztek Ceauşescu vaskapus utcájának a pánikban megürült házaiba. A korábbi lakosokkal nemsokára civakodás támadt, így a Tavasz utcai elit egy része később átült az ellenzéki padsorokba. Szerencséjükre, mert így áldozatokként térhettek vissza a hatalomba, most már más erők oldalán, amelyeknek jól jönne, ha a luxusnegyedből ki lehetne füstölni a régi lakókat. (Ahol szűkösebb a bőség szaruja, ott a hatalomváltás automatikus lakáscserével járna együtt, természetesen, ha az ellenállás nem lenne olyan makacs.)
Valerian Stan nagyot hibázott politikailag, amikor a „protokollházak” helyzetének rendezését lehetetlenné tette azzal, hogy a pakliba keverte a Demokrata Párt két prominens vezérének ügyét is. Ezért mennie kellett a kormányból. Meglehet, hogy arra is volt egy titkos szerződés a kormánykoalícióban: a Demokrata Párt viselt dolgairól nem beszélnek. Még Corneliu Coposu korábbi álláspontját sem hangoztatják, miszerint „FSN-vel, PUNR-vel, RMP-vel a parasztpárt sohasem köt szövetséget”. De az is lehet, hogy nincs erről megállapodás. Egyesek szerint ebben a kormánykoalícióban nem szükséges mindent papírra vetni. Valerian Stannak akkor is tudnia kellett volna, hogy egy-két házikó miatt nem érdemes ellentéteket szítani a kormányban. Amúgy is van elég más ok a civakodásra.
A Demokrata Párt, az egyik kisebbik kormánypárt erélyes fellépésére a parasztpárt azonnal elhatárolta magát a Polgári Szövetséghez tartozó Valerian Stantól, akinek önfeláldozó gesztusa semmit sem ért, sőt. A vitatott két villa ügyét talán az örökkévalóságig – vagy legalább a következő választásokig – befagyasztották egy ragyogó ötlettel: Petre Roman és Traian Băsescu felajánlotta, hogy kiköltözik. A sajtó is szinte elsírta magát a nemes gesztustól. Aztán a legutóbbi híradás úgy szólt, hogy a szenátus elnökének és a közlekedési miniszternek még nem találtak más, megfelelő lakást. És különben is, milyen sokba kerülne a költözés.
George Pruteanu és Remus Opris egymástól függetlenül (?) a másik kisebbik kormánypárttal kötekedett. Hasonlóképpen – mondhatnánk –, ha nem kellene azonnal fölkiáltanunk: micsoda különbség!
Először is: nem egy-két RMDSZ-politikus anyagi megrövidítését tűzték célul, hanem az egész romániai magyarság jogfosztását. George Pruteanu esetében ez az állítás nem szorul bizonyításra. Remus Opris ugyancsak össznemzetiségi érdeket sértett, mert bukaresti illetőségű apácák erőszakos és törvénytelen betelepítésével Székelyudvarhelyre olyan 80 éves gyakorlatot folytat, amelyet most már nemzetközi egyezmények is tiltanak.
A másik különbség az, hogy a kormánykoalícióban ezúttal sokkal kevesebben és csendesebben állították, hogy ilyesmit nem kellett volna. Továbbá a kormányfő sem igyekezett olyan gyorsan elhatárolódni a kormányprogrammal és a politikai becsülettel ellenkező megnyilatkozásoktól.
A román sajtóból pedig szinte teljességgel hiányzott az a tárgyilagos elemzés, amely Valerian Stan esetében működött, legalább úgy, hogy lelkük mélyén igazat adnak a renitenskedőknek, de a hangulatkavarás miatt elverik rajtuk a port. Sőt, elindult a fenyegetőzés, hogy ha a két „jó” román politikust feláldozzák az RMDSZ oltárán, annak nem lesz jó vége. És ehhez mellékelnek egy felmérést, amely szerint Ciorbeának amúgy is leáldozóban a népszerűsége.
Nincs miért áltatnunk magunkat: bár Pruteanu és Opris sokkal súlyosabban ártott a koalíciós békességnek, mint Valerian Stan, ők a helyükön maradnak, vagy felfelé buknak. A magyar sérelem sokkal kevesebb embert indít meg ebben az országban, mint a Demokrata Párt néhány vezetőjének bánata.
Hát nem ez a normális állapot? Vajon nem mindenkinek a saját inge van közelebb a bőréhez? El lehet-e várni olyan nagy fokú tárgyilagosságot a többségi nemzet részéről, hogy a (látszólagos) román érdek védelmezői ellen emeljék fel szavukat? Ettől még nagyon messze vagyunk. Csakhogy akkor az RMDSZ-től se várják el a kisebbségi jogegyenlőség romániai biztosításának hirdetését a nagyvilágban. Hiszen még a két kisebbik kormánypárt között sincs jogegyenlőség.
Ui.: A parasztpárt hét eleji sajtóértekezletén Radu Vasile pártfőtitkár mosolyogva kételkedett az RMDSZ elvárásának épelméjűségében. Hogy mellőzzék Pruteanut? Miért – tette fel a kérdést – a parasztpárt kéri-e valamelyik RMDSZ-miniszter kicserélését?
Most ne is kérje, mert nincs rá oka. De ha Birtalan Ákos botrányt kavarna – mondjuk összeszűrné a levet Iliescuékkal –, vagy ha Tokay Györgyre rájönne a magyarkodás – például követelné, hogy a gyulai románok ne beszélgessenek anyanyelvükön a Marosról és a Tiszáról –, akkor a parasztpártnak minden oka meglenne a panaszra, sőt felszólíthatná az RMDSZ-t, hogy határolódjon el két volt miniszterétől.

A sajtóértekezlet berekesztése után bő óráig semmi sem történt, és ez kiváltotta az újságírók újbóli méltatlankodását.
A teljesen indokolatlan kényszerszünet után kezdetét vette az SZKT rendes ülése. Beszámoltak az Operatív Tanács határozatainak teljesítéséről, majd a prefektúrai tisztségviselők írott beszámolóit vitatták volna meg, de ez a téma érdektelenségbe fulladt. Márton Árpád háromszéki képviselő javasolta, hogy inkább ugorjanak át rajta, mintsem alkotmányjogi általánosságokba merüljenek. Megélénkült azonban a terem, amikor a kongresszusi határozatok teljesítés került terítékre. Ezek között szerepelt a magyar–magyar párbeszéd folytatása. A vonatkozó határozattervezetet Kónya-Hamar Sándor ismertette. Eszerint az Ügyvezető Elnökségre hárul a kezdeményezés, az előkészítés és a lebonyolítás feladata. Takács Csaba ezzel kapcsolatban felvetette, hogy a jövő év elején Magyarországon választások lesznek, nem jó tehát olyan rendezvényeket tervezni, amelyekre az adott időszakban nem terjedhet ki a magyarországi közvélemény figyelme, másrészt nem volna helyes akár közvetve is befolyásolni a választások kimenetelét. Ezzel szemben Borbély Zsolt, annak tudatában, hogy úgyis leszavazzák, kijelentette: az RMDSZ-nek nem lehet közömbös, milyen erők győznek a magyarországi választásokon. Az RMDSZ-t – mondotta – EDU-tagsága is kötelezi, hogy támogassa a konzervatív pártokat, elsősorban az MDF-et, tehát a választások előtt éppen megnyilatkozási lehetőséget kellene biztosítani bizonyos magyarországi pártoknak. Markó Béla tisztázta: az RMDSZ-ben platformok vannak, nem egyetlen ideológiára épül a szövetség, ezért nem alapozhatja valamely ideológiára kapcsolatát a magyarországi pártokkal. Mindegyik platform kiépítheti ideológiai viszonyát a számára megfelelő magyarországi párttal, de az RMDSZ egésze nem húzhat valamely oldalra. Ezek után nem szavazták le Borbély Zsoltot név szerint, hanem megszavazták a határozatot, amely az Ügyvezető Elnökségre bízza, készítse elő a magyar–magyar csúcsot, amikor jónak látja.
Az RMDSZ marosvásárhelyi kongresszusa ugyanakkor megbízta az SZKT-t: határozzon a kisebbségi jogok gyakorlatba ültetésének és az előforduló jogsérelmek nyomon követésének intézményesítéséről. Ennek értelmében a szövetségi képviselők tegnapi ülésükön felhatalmazták az Ügyvezető Elnökséget, hogy a területi szervezetek, pártok és platformok, valamint a társult szervezetek bevonásával teremtse meg azt az együttműködési hálót, amely ezekkel a kérdésekkel foglalkozik.
Az SZKT felhatalmazta továbbá az ÜE-t: hozzon létre olyan szakértői csoportot, amely ellenőrzi és elemzi a Kisebbségvédelmi Hivatal koncepciójának és stratégiájának kidolgozását. Mint ismeretes, a marosvásárhelyi kongresszuson Toró T. Tibor Temes megyei RMDSZ-elnök volt az, aki ennek a tanácsadó testületként működő csoportnak a létrehozását sürgette a Kisebbségvédelmi Hivatal RMDSZ-tisztségviselői be- és elszámoltatására, munkájuk elemzésére és ismertetésére.
Ezt követően Márton Árpád képviselő rövid beszámolót tartott arról, hogy milyen szakaszba jutott a szekuritáté-dossziékhoz való hozzáférést, illetve a vezető tisztségeket betöltő személyek átvilágítását szabályozó törvénytervezet.
A kongresszusi határozatok egyike szintén az SZKT hatáskörébe utalta a nagyváradi Sulyok István Református Főiskola egyetemmé alakítása tervének kidolgozását a magyar felsőoktatási hálózat fejlesztésének keretében. Az ügyvezető elnökség oktatási főosztályának több hónapos felmérése alapján készített tervről Kötő József ügyvezető alelnök, a főosztály vezetője számolt be a testületnek. Az alelnök ugyanakkor tájékoztatta a testületet az aradi vértanúk emlékművének visszaállításával kapcsolatos intézkedésekről is.
Takács Csaba ügyvezető elnök felolvasta azt a Románia főügyészéhez intézett levelét, amelynek első pontjában az 1946 utáni politikai elítéltek vagyonelkobzásáról szóló rendelet megsemmisítését kéri. A kongresszuson Kincses Előd által kezdeményezett dokumentumban az ügyvezető elnök felszólítja az ügyészséget: kezdeményezze az 1989-es decemberi események mielőbbi tisztázását, a vétkesek elítélését. Továbbá vizsgálja ki, hogy milyen szerepük volt a karhatalmi erőknek az 1990 márciusi marosvásárhelyi történtekben, és járjon el a gyűlöletszítással vádolt személyek ellen.
Mint ismeretes, Szőcs Géza, az RMDSZ volt főtitkára, akit közpénzek gondatlan kezelésével vádoltak, fellebbezést nyújtott be a kongresszusnak. Tekintettel azonban arra, hogy Szőcs a kongresszus alatt újabb dokumentumot nyújtott át, az idő rövidségére való tekintettel nem sikerült áttekinteni ezeket. A kongresszus döntése értelmében miután az új dokumentumok tükrében az ellenőrző bizottság elkészítette végleges jelentését, ezt továbbítja az ügyvezető elnöknek, aki maga dönt arról, átadja-e az ügyet, vagy sem az illetékes jogi szerveknek. Takács Csaba tájékoztatása szerint jelenleg is tartanak a konzultációk az érintettel és az ellenőrző bizottsággal.
Az SZKT megszavazta az ügyvezető elnökség szervezési és működési szabályzatának módosításait. Az ügyvezető elnökség a kormányzati tevékenységekért felelős főosztállyal bővült. Amint azt Birtalan Ákos idegenforgalmi miniszter is hangsúlyozta, az elmúlt év tanulságai azt bizonyítják: elengedhetetlen a kormányzati szerepet vállaló tisztségviselők munkájának koordinálása, az információáramlás, kapcsolattartás biztosítása. Tekintettel azonban a jelenlegi belpolitikai helyzetre (amikor még kérdéses az, hogy az RMDSZ kormányzási felelősségvállalásának valóban új szakaszához érkezett-e vagy sem) Takács Csaba azt kérte, halasszák el az új alelnök kinevezését egy következő ülésre.
Az ellenőrző, a szabályzatfelügyelő és az etikai bizottságok kiegészítésével kapcsolatosan úgy döntöttek, hogy a továbbiakban konzultálni fognak a javasolt személyekkel, és a végleges döntést majd a következő SZKT-n hozzák meg.
Katona Ádám, az EMK platform vezetője a kormánykoalícióban való részvétel feltéleinek újratárgyalását javasolta, amit hat pontban foglalt össze: a háromszintű autonómia biztosítása, az oktatási törvénytervezet érvényesítése, az elrománosítási folyamat leállítása, illetve az SZKT szolidarizálása a székelyudvarhelyi lakossággal, az ortodox vallás államvallás-jellegének megszüntetése és Remus Opris kormányfőtitkár haladéktalan menesztése. – Csakis ilyen feltételekkel dönthetünk amellett, hogy kormánykoalícióban maradjunk, ellenkező esetben ez nemzetárulást jelentene – vélte Katona Ádám. A kérdésre Márton Árpád képviselő válaszolt, aki emlékeztetett az SZKT azon döntésére, miszerint az RMDSZ bizonyos feltételek mellett továbbra is a kormánykoalícióban marad. Hozzátette: ha az SZKT úgy dönt, hogy felül kell bírálni a szombaton meghozott határozatot, akkor terítékre kerülhet az EMK javaslata. Birtalan Ákos turisztikai miniszter szerint a többség döntését egységesen kell képviselni, és a vita lezárását javasolta. Katona úgy vélte, hogy a szombati együttes ülés határozata szabályellenes, mivel ebben a kérdésben csakis az SZKT hivatott dönteni, és az általa előterjesztett javaslat név szerinti megszavazását kérte. Csiha Tamás tájékoztatott arról, hogy az ügyrendi szabályzat szerint egy politikai döntésre csakis akkor lehet visszatérni, ha azt a politikai helyzet megváltozása indokolja, azonban jelen esetben erről nincs szó. Megjegyezte: az SZKT részéről is a többség a kormányban maradás mellett voksolt.
Kora délután Dézsi Zoltán SZKT-elnök befejezettnek nyilvánította az ülést.

Újságíró-hergeléssel kezdődött és azzal is ért véget a Szövetségi Képviselők Tanácsa és a Szövetségi Egyeztető Tanács ülésének első napja Kolozsváron, december 13-án, Luca napján, amikor állítólag semmit sem szabad elkezdeni, mert annak nem lesz befejezése.
Reggel 9 órakor a sajtónak kiosztották ugyan a kitűzőket, de az csak folyosói tartózkodásra adott lehetőséget. Majd hirtelen megnyílt az ajtó és meghallgathattuk Markó Béla szövetségi elnök előterjesztését. Ezután az újságírókat felkérték a tanácsterem elhagyására, amíg eldöntik, hogy az első napirendi pont – a kormányban maradás vagy kilépés – vitájának idején zárt vagy nyitott legyen az ülés. A szavazat eredményét a leghamarabb azok tudták meg, akik a Király utcában tartózkodtak, ugyanis a diákházi kisterem nyitott ablakaiból minden szó kihallszott. Pár perccel később Dézsi Zoltán SZKT-elnök a lépcsőfordulóról tartott ismertetőjében azt ígérte, hogy az ebédszünetben megerősíti, lesz-e sajtóértekezlet délután 5-kor. Nem erősítette meg, hanem valószínű időpontját 19 órára becsülte. Az esti mese időpontjának közeledtével kijött az előcsarnokba és sajnálattal közölte, hogy a felvetett kérdésekhez nagyon sok személyiség akar hozzászólni, így a sajtótájékoztatót vasárnap reggel tartják meg.
Román laptudósítók méltatlankodtak az eljárás ellen, és fogadkoztak, hogy a tudósítások hangneme majd tükrözi hangulatukat. Máskor talán nem?
⁂
Markó Béla előterjesztésében ismételten hangsúlyozta, hogy mindössze két hónapja, a kongresszuson tartott jelentést, most azt nem kell megismételnie, inkább a pillanat jelentőségét hangsúlyozná. A kormányszerep elvállalása is történelmileg egyedülálló lépés volt, a kivonulás vagy maradás eldöntése is történelmi jelentőségű. Alaposan, megfontoltan elemezni kell, hogy ha fél évig lehetett együttműködni a kormánykoalícióban, miért nem lehetett az év második felében is ugyanúgy, összehangoltan dolgozni. A kormányzás egy évének átlaga még pozitív – értékelte Markó Béla –, most azt kell megvizsgálni, ki lehet-e evickélni a hullámvölgyből, avagy a magyar- és RMDSZ-ellenesség tartósan beállt, és ezután csak kompromisszumból kompromisszumba fognak bukdácsolni. Előterjesztésében is kiemelte, hogy a végső döntéshez még nem áll elég adat a rendelkezésre, függőben a tanügyi törvény, Cserehát stb.
⁂
Míg az újságírók a teremben lehettek, feltűnt, hogy az Állandó Bizottság egyik tagja, Bodó Barna nem foglalta el helyét az elnökségben. Alkalmi szünetben ennek okáról faggattuk, és megtudtuk: reggel jelentette be, hogy felfüggeszti ÁB-tagságát, tiltakozásból a novemberi rendkívüli SZKT-ülés elmaradása miatt. Annak megtartása nagyon hasznos lett volna, ezt az utóbbi napok eseményei is példázzák. A novemberi SZKT feladatul tűzte volna az írásos megállapodás létrehozását a koalíciós pártvezérek között, amely így is megtörtént, de akkor nem maradt volna titokban. Mert, sajnos – állította Bodó Barna –, nemcsak liberális, demokrata- és parasztpárti, hanem RMDSZ-szenátorok sem tudtak a megállapodásról, így nem figyelmeztethették szövetségeseiket, hogy a tanügyi törvény szakaszainak megszavazásakor ne bosszantsák saját pártelnökeiket.
⁂
A megígért sajtóértekezlettel kezdődött a vasárnap reggel, de az újságírók nem kis bosszúságára azzal a bejelentéssel, hogy rövidre kell fogni. Markó Béla tömören ismertette az előző nap vitatémáját, a válsághelyzetet, amelyet a tanügyi törvény szenátusi vakvágánya, a csereháti ügy elmérgesítése, általában az utóbbi hónapok túlfeszített nacionalizmusa és főleg az váltott ki, hogy ezeket a kedvezőtlen folyamatokat meg sem próbálta közömbösíteni a kormányzat. Ha ez így folytatódik, az RMDSZ nem maradhat a kormányban, nem lehet partner a kisebbségi jogfosztásban.
A szombati zárt tanácskozás nagyon hasznos volt az RMDSZ vezetősége számára is, és végül azzal a konklúzióval zárult, hogy a kormányból való kilépést a románok és a magyarok egyaránt megsínylenék. A bentmaradást azonban feltételekhez kell kötni. Elsősorban: a kormánynak nem szabad elnéznie a magyarellenességet. A konkrét feltételek között szerepel az oktatással, a nyelvhasználattal, az egyházi javakkal kapcsolatos problémák rendezése. Az ezekről elfogadott nyilatkozatokat közzéteszik – ígérte Markó Béla. (Valóban, a dokumentumokat megkaptuk, keddi lapszámunkban közöljük.) Kiegészítőjében Takács Csaba többek között elmondotta, hogy az RMDSZ csúcsvezetőségét a szombati tanácskozáson többen bírálták a sajtókapcsolat hiányosságai miatt, összefüggést keresve a nacionalista kampány féktelensége és aközött, hogy az RMDSZ késve reagál a koholmányokra. Dézsi Zoltán a tanácskozás technikai vonatkozásait ismertette, jelezve, hogy az első napirendi pont fontosságának megfelelően majdnem teljes volt a jelenlét.
A kérdésekre adott válaszokból kitűnt, hogy a szombati vita során nem nyilvánult meg a szövetségi és a tiszteletbeli elnök közötti ellentét. Úgyszintén Markó Béla válaszolt arra a kérdésre, hogy eddig milyen kompromisszumokra kényszerült az RMDSZ. A kormányban maradás és a kilépés táborának nagyságára vonatkozó kérdés végül is válasz nélkül maradt. Megtudtuk viszont, hogy a kilépést szavazásra sem bocsátották, hanem csak a bentmardás feltételeit is tartalmazó határozatot szavazták meg, nagy többséggel. George Pruteanu és Remus Opris viselkedésével, az udvarhelyi fejleménnyel kapcsolatban Markó Béla kifejtette ismert álláspontját, majd Takács Csaba rámutatott a kétféle mércére, amellyel egy magyar polgármesterre, egy magyar többségű helyi tanácsra azonnal lesújtanak, ha körzetükben egy templombejáratot építési engedély nélkül megváltoztatnak, ellenben a kolozsvári polgármester engedély nélkül és büntetlenül megkezdhette az ásatást a kolozsvári Főtéren.

Reggel 9 órától városunkban ülésezik a Szövetségi Képviselők Tanácsa a Szövetségi Egyeztető Tanáccsal együtt. Az esemény jelentőségének méltatásáért le kellene szögeznünk, hogy a testület döntő időszakban tanácskozik, de, sajnos, a romániai állapotok eszünkbe juttatják a Ceauşescu-korszak egyik jellegzetes viccét.
A legfőbb tanfelügyelő kisegítő iskolában inspekciózva sajnálattal tapasztalja, hogy Móricka román megfelelője, Bulă, azt sem tudja, melyik évben született. Részvétteljesen feltesz neki egy mentő kérdést: – Azt legalább tudod-e, dicsőséges nemzetünk jövője, hogy most milyen évben vagyunk? – Döntő évben! – vágja rá gondolkozás nélkül Bulă.
Ez van. Itt minden év döntő, minden hónap kritikus, minden pillanat válságos. Az SZKT-ban biztosan felvetik, hogy miért szabotálták el a rendkívüli ülés összehívását november közepén, és nem is ártana kivizsgálni a történteket, de, sajnos, bármikor össze lehetne hívni rendkívüli SZKT-kat, mert éppen valami döntő disznóság történik.
Talán felállíthatnánk fokozatokat az időszak jellegének minősítésére. Lehetne kisdöntő, középdöntő, perdöntő, kormánydöntő stb. időpont. De állíthatnánk-e, hogy az SZKT most kormánydöntő időszakban ülésezik? Ugyan! A kormány megdöntését régen eldöntötték, amikor megbízták Pruteanut a kedélyek felkavarásával. Saját fejétől, erős hátország nélkül a tanár úr, aki egy évvel korábban tévébeli külső munkatársi státusért könyörögve vívta harcát a felszínen maradásért, nem vágta volna a fejszéjét ilyen kemény fába. Nem merészelte volna kisebbrendűségi komplexusból fakadó kötekedéssel rontani az ukrajnai románok anyanyelvi oktatásának ügyét. Pláne azok kifejezett kérése ellenére. Itt sokkal magasabb érdekeket egyeztettek. Vagy ott van Remus Opris kormányfőtitkár esete. Aki állítólag önszorgalomból ment el Székelyudvarhelyre, a miniszterelnök állítólagos rosszallását is figyelmen kívül hagyva, majd kiváltva pártelnöke helyeslését. Rendkívül érdekes.
Ez kormánydöntő helyzet?! Könnyen megeshet, hogy ha az SZKT a kormányból való kilépés mellett dönt, hajszálpontosan betart egy ördögi forgatókönyvben számára megírt szerepet: lépjen ki sértődötten, külföldön majd összeférhetetlennek tünteti fel az a propagandagépezet, amelyet a mindenkori diplomaták és külföldi hírszerzők kellően felkészítettek erre a célra. És ha a kormányban maradás hívei győznek, ők is valakik gesztenyéjét kaparják ki a parázsból. Azokét, akik előre megfontoltan nem tartanak be szerződéseket, nem fizetik meg a kedvező nemzetközi megítélésért kialkudott minimálbért. (Minimálbér? Voltaképpen még annak sem nevezhető, hiszen például a tanügyi kormányrendeletben egy hajszállal sem volt több annál, mint amit nemzetközi szerződések előírnak.)
Döntő időszak tehát nincs. Bárhogy dönt az SZKT, arról holnap, egy újabb döntő átmeneti szakaszban kiderülhet, hogy az ellenkezője sem lett volna helyes.
Az viszont minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy az írásbeliség reneszánszának korszakát éljük. Ez is lehet döntő megállapítás: csak a leírt szónak higgyünk (abban is a térség sajátosságának megfelelő fenntartásokkal).
Az utóbbi napok, úgymond, döntő csatározásai is azt bizonyítják, hogy a leírt szónak, ígéretnek, szerződésnek, kötelezettségvállalásnak van némi mágikus ereje. Markó Béla, Verestóy Attila, Frunda György hiábavalóan tette volna ki a lelkét – egyébként derekasan – a szenátusi vitában, ha nincs kéznél a kormánykoalíciós pártvezérek írásos megállapodása. Nem biztos, hogy az SZKT testületileg megdicséri azokat, akik ezt a megállapodást az RMDSZ részéről elfogadták, beleegyezve a történelem és a földrajz román nyelvű oktatásába. De ha ennek az engedménynek a fejében tett ígéreteket nem vetik papírra, az SZKT-ülés pillanatában „döntően” közelebb állnánk egy olyan oktatási törvényhez, amelynek láttán Iliescu elsápadna, Ceauşescu pedig forogna a sírjában az irigységtől.
Az írásbeli kötelezésről korábban voltak ellenkező vélemények is. Lehet, hogy ezután is lesznek. Van olyan elgondolás, hogy úriemberek között a szóbeli megállapodás tökéletesen elegendő. Nyugaton négyszemközt elhangzott szerződési ígéretnek helyet ad a bíróság és kártérítésre kötelezi annak megszegőjét, aki természetesen bevallja tettét. Aki ezt a szokásjogot nem tartja be, azt az üzleti élet kiközösíti. Hol állunk mi ettől?! Még az írásos megállapodásról is úgy vélekedtek egyesek, hogy arra nem kellett volna hivatkozni. Akkor miért készült? Hogy ha megszegik, éppen úgy letagadhassák, mint a korábbi szóbeli szerződési ígéreteket?
Egy éve arról folyik késhegyre menő vita az RMDSZ csúcsvezetőségében, hogy a kormányba lépést miért nem előzte meg a feltételek rögzítése. Ha lenne írásos megállapodás, azt idejekorán meglobogtathatták volna a tévékamerák, ahogy 12 hónap múltán felmutatták a kormánykoalíció pártvezéreinek megállapodását. Bár itt az írott szónak is kevesebb a becsülete, mint Nyugaton a becsületszónak, azt azért tapasztalhattuk, hogy a dokumentumnak nagy hatása van. Korábban az államfő hallani sem akart kormányzó pártok közötti egyeztetésről, a megállapodás felmutatására rögtön kiállították a belépőcédulát Cotroceni-be.
Az eddigi SZKT-ülések hangulatából következtetve attól tarthatunk, hogy az írásbeliség hívei diadalmaskodni fognak, mások pedig a feszült helyzethez találó hevességgel utasítják el a kioktatást, mondván, hogy senkit sem szabad Grozához hasonlítani, vagy akinek nem tetszik a kormányszerep, az álljon egy lépéssel hátrébb, lehetőleg az ajtón kívül. Kár lenne összekapni. A vitafelek gondolják meg, mielőtt heveskedésre ragadtatnák magukat: érdemes-e egymással leszámolni, esetleg a szövetség egységét is veszélyeztetni olyan partnerekért, akik maguk között elnéznek – vagy kifejlesztenek – Pruteanu, Opris és mások nevével fémjelzett jelenségeket?

Újságírói véleménynyilvánítás miatti végérvényes törvényszéki ítéletről faggatták alkalmi közvélemény-kutatók a kolozsvári utca emberét. Az eredmény lesújtó volt. Nagyon sokan állították, hogy a bíró helyesen járt el, amikor a nemes román érzelmekkel megáldott polgármestert kifigurázó újságírót elítélte.
Meglehet, hogy ezek az egyszerű emberek azért állítanak ekkora ostobaságot, mert a sajtó kitartóan butítja őket. Például a napokban több helyi újság közzétette a polgármester mentegetőzését, hogy bezzeg Bukarestben a szakszervezetesek is felvonultak koporsóval, de azok fölött nem törtek pálcát a tisztelt újságírók. Persze a polgármester elfelejtette hozzátenni, hogy a szakszervezetesek a jelképes koporsót nem temették el a hősök temetőjében, a forradalmi események áldozatainak közelében. És feledékenységén az úgynevezett tárgyilagos szerkesztők sem segítettek. Mindez azonban nem menti fel teljesen a tévelygés vétke alól azokat, akik az otromba szentségtörést nemes hazafias gesztusnak tekintik. Az egyszerű ember is tudhatja, hogy temetőben nem szokás hülyéskedni. A temetőt tisztelni szokta az átlagember. Sőt, minél egyszerűbb az ember, annál inkább, kimondottan félelemmel tiszteli a temetőt, nehogy előidézze a szellemek haragját.
Igen, így viselkedik az utca embere az általa ismert temetőkben. Szülőfaluja, városa, vidéke temetőiben. A számára idegen temetőkben viszont nem retteg őseitől, mint ahogy távolba szakadt honfiakban is feloldódnak a szülők, rokonok, ismerősök körében természetszerűen működő erkölcsi gátlások.
A kolozsvári helyzetet tovább szomorítja, hogy nagyon sokféle gátlások alól szabadultak fel azok, akiket a tudományos szocialista ipartelepítéssel az ország minden részéből ide költöztettek. Ennek eredményét már tükrözi az ősi temető, amelyben olyan garázs és csempekályha jellegű síremlékek jelentek meg, amilyeneket odahaza nem mertek volna megépíteni. A giccsbe temetkező családot megszólta volna a közösség.
A természetes környezetéből kiszakított ember nyilván nemcsak a temetőben viselkedik botránykeltően, hanem a városközpontban is. Például tarkára festeti a padokat, ortopéd szobrokat formáztat és a közvélemény-kutatók mikrofonjába lihegi örömét a sajtószabadságot korlátozó bírói ítélettel kapcsolatban.
A város tragikus profilváltása azért furcsa, mert valami hasonló dolog történt Amerikában. A világ minden tájegységéről származó emberek kolonizálták az újvilágot, de az eredmény homlokegyenest ellentétes. Amerikát a világ csúcsára lendítette, Kolozsvárt pedig lezüllesztette a sokszínűség. A magyarázat kézenfekvő. Amerika benépesítéséhez a jelt nem hátsó politikai szándék adta meg, és így érvényesült a természetes szelekció: az vándorolt oda, aki hajlamot érzett a nagy kalandra. A Kolozsvárra költözéshez azonban nem kellett vállalkozó szellem, az jött, aki otthon nem találta a helyét. A falvak legjobb gazdái, a kisvárosok legjobb iparosai – általában – nem kényszerültek helyváltoztatásra. Jöttek hát mások – általában. Hangsúlyozzuk: vannak kivételek. De a többség olyan, hogy Kolozsvárt kiforgatta hagyományából, ahelyett, hogy azt magasabb szintre emelte volna.
Ez az átka az erőszakos, kitervelt, történelmi vagy hirtelen felindulásból elkövetett lakossági arányváltoztatásnak. Akik ezt kigondolták és megvalósították, csak egyetlen célra összpontosítottak: a magyar népelemtöbbség feloldására. A kísérő jelenségek hidegen hagyták a szocialista ipartelepítőket és most hidegen hagyják a „neoliberális” nacionalistákat is. Senkinek sem fáj a háztömbben nyomorgó lumpenizált agrárproletár, aki mögött felégették a visszavezető hidakat. Senkit sem izgat a koldussereg, amelyet a Caritas még inkább felduzzasztott. És a mindebből fakadó tömeges létfenntartó bűnözés duzzadó hulláma láttán sem rettennek vissza tettüktől azok, akiknek hirtelen és kétesen szerzett vagyonát hivatalból őrzik.
Ugyanezt a célt akarják elérni most Székelyudvarhelyen, abban a városban, amelyre eddig nem sok energiát fordítottak, mert el van szigetelve az ország szívében. A honfoglalás utolsó felvonására hagyták. De milyen ördögi tervet agyaltak ki felmorzsolásához! Helyben „termelik meg” a népességdúsítás alapanyagát. Fondorlatosan, állítólag svájci adományból megépítették az össznemzeti árvaházat, és oda görög katolikus apácákat telepítenek be, ha kell erőszakkal, nevelőknek. A város nacionalista jövőtervezőinek nem fáj, hogy ha elképzelésük sikerül, néhány év múlva Octavian Paler éppen úgy siránkozhat majd a székelyudvarhelyi Funar-jelenségen, mint a România liberă tegnapi számában a kolozsvári állapotokon.

Szenátusi szakbizottsági kihallgatásakor az új oktatásügyi miniszter még azt mondta, hogy nagyon világosan kijelenti, nem ért egyet az önálló magyar egyetem létrehozásával, mert az nem egyezik az európai szellemmel. Másnapi tévényilatkozatában legalább háromszor mondta azt, hogy nagyon világosan ki kell jelentenie valamit a romániai magyar egyetemmel kapcsolatban, de végül is nem jelentett ki semmit. Az a valami szemmel láthatóan most is benne volt a frissen felkent oktatásügyi miniszterben, de ezúttal nem jött ki.
Vajon mi okozta a torokbeli galuskát?
Az Európa Parlament csütörtökön úgy határozott, hogy a közös piaci államfőknek javasolja: a felvételi tárgyalásokat kezdjék meg az összes jelölttel, vagyis mindazokkal a kelet-európai államokkal, amelyekben szilárd a demokrácia és szavatolják a kisebbségi jogokat. Tehát természetesen Szlovákia kivételt képez, de Romániát tárgyalópartnernek tekintik.
Mit jelent ez? Mint ismeretes, Szlovákiában gyakrabban hangzanak el olyan nyilatkozatok, amelyek bennünket Pruteanu, V. C. T., egy vidéki polgármester, Ion Iliescu és mások, köztük Andrei Marga konjunkturális állásfoglalásaira emlékeztetnek. De ha kiszámítanánk az egységnyi többségi főből az egységnyi kisebbségi főre eső jogkorlátozó nyilatkozatokat és intézkedéseket, Szlovákia talán mindössze egy-két fekete ponttal vezetne ebben a szocialista lóversenyben. Azt is lehetne mondani, hogy fej fej mellett halad a két sereghajtó, de Romániának van egy nagy előnye: a nyeregben ott feszít az RMDSZ mint kormánykoalíciós párt. (Rosszmájúak szerint a nyereg alatt megpuhítva vesz részt ebben a futamban, de ha ez az állítás igaz is lenne, a távoli lelátókról nem vevődik észre a reális politikai státus.)
Ebben a versenyállásban elég lenne a legkisebb botlás, például egy nyelvbotlás, és mindjárt Szlovákia sorsára jutna az ország. Nagyon kell hát vigyázni! Pláne, hogy az Európa Parlament javaslata nem kötelező érvényű. Az Európai Unió államelnökei betartják, ha akarják. Ha időközben nem változik valami a térségben. Ha bekövetkezik egy kis kormányválság, már mindjárt nincs politikai stabilitás. És ha a kormányválságot kisebbségi jogok miatti csetepaté váltja ki, odavész a kisebbségi jogok szavatolásával szerzett vagy vásárolt jó hírnév is.
A helyzetet nehezíti, hogy Victor Ciorbea megígérte: ha ezután a miniszterek egymásra nyilvánosan ujjal mutogatnak, megmutatja nekik az ajtót. Igaz, hogy eddigi viselkedésük alapján ítélve, a magyar miniszterektől és államtitkároktól úgy szabadulhatna könnyebben, ha az önelégült kormánytagoknak helyezné kilátásba a menesztést, de ki tudja, mit hoz a jövő és az SZKT. Még megtörténhet, hogy Tokay fél szájjal odasúgja Marga kollégájának: azt a valamit azért nem kellett volna kimondani, és ezt a mozzanatot megjeleníti a titkosszolgálatokkal együttműködő valamely sajtómágnás. Elindulna a lavina, ugye, és talán ott állna meg, hogy a kisebbségvédelmi tárcához is független szakértőt kérnének fel. Hát ezért jobb azt a valamit visszatartani ezekben a döntő napokban.
Ha ez a fejtegetés helytálló, akkor George Pruteanu kisebbségszomorító ötleteihez sem lesz egy ideig „szerencsénk”. Viszont ha az önkéntes nyelvőrnek mégis elered a beszélőkéje, az még nem cáfolja elméletünket. Meglehet, hogy neki nem szóltak, vagy ő politikailag nem olyan alkalmazkodó, mint az új oktatásügyi miniszter.
Számunkra azonban mindenképpen szomorú – és ezt a Nyugat előtt percig sem szabad rejtegetni –, hogy Andrei Margában, az új oktatásügyi miniszterben, akinek folytatnia kellene a kormánykoalíciós megállapodásokban, alapszerződésekben, ratifikált nemzetközi egyezményekben szereplő kisebbségi oktatási jogok törvényesítését, benne van a kisebbségi egyetem tiltása. Egyszer már kijött, és minden alkalommal ki fog jönni belőle, amikor elhallgatását magasabb érdekek meg nem parancsolják.

Heves vitának lehettünk fültanúi a CD Radio jóvoltából: Doru Radosav, a kolozsvári Egyetemi Könyvtár igazgatója kétségbe vonta, hogy Horváth Andor, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar tanszékének előadótanára jogosan tette-e szóvá a könyvtár személyi állománya egyensúlyának megbomlását. Mi volt ennek a beszélgetésnek az előzménye? – érdeklődtünk Horváth Andortól.
– A könyvtár magyar vagy magyarul tudó személyzetének apadása nemcsak az 1989 előtti időket jellemzi, mi több, napjainkban vészes méreteket öltött. Ezt a jelenséget először az év elején a kolozsvári tévéstúdió adásában tettem szóvá Andrei Marga rektorral folytatott beszélgetés keretében, aztán márciusban a bukaresti Társadalmi Dialógus Csoport vitadélutánján ismertettem. Harmadik lépésként a nyár végén a szakminisztériumhoz intézett beadványban elleneztem a könyvtár aligazgatói tisztsége betöltéséért meghirdetett versenyvizsga feltételeit, amelyek megszorító jellegűek voltak. Azok alapján valaki a könyvtár meglévő személyzetéből léphetett volna előre a ranglétrán, anélkül, hogy kellő ismeretekkel rendelkezett volna a magyar nyelvű dokumentációs anyag feldolgozásához, kezeléséhez, rendszerezéséhez. A minisztériumhoz intézett beadványom nyomán a versenyvizsgát elhalasztották. Időközben a város polgármestere is megpróbálta befolyásolni az események alakulását, a könyvtár igazgatója pedig az Adevărul de Cluj napilapban közölt interjúban rólam is említést tett, hogy etnikai tisztogatásról nyilatkoztam. A CD Radio, hallgatói kéréseknek is eleget téve, ekkor látta elérkezettnek az időt arra, hogy meghívjon bennünket arra a beszélgetésre.
– Amelynek egyik jellegzetessége az volt, hogy a riporter nem állt a többségi vélemény barikádján, sőt, többször felkérte a könyvtárigazgatót, hogy térjen a tárgyra. Minek tulajdonítható ez a napjainkban ritka jelenség?
– A műsorszerkesztő, Cristina Stihi jelen volt a bukaresti Társadalmi Dialógus Csoport márciusi megbeszélésén, tájékozott a problémában, nem osztja a helybeli hangadók véleményét. Ezzel szemben kimondottan meglepett a Doru Radosav nagyon durva beszédmodora. Címkézett, sértegetett, érvelése olyan gondolkodásmódra utalt, amely szerint a problémákat nem megoldani, hanem szőnyeg alá kell seperni. Bár többször hangoztatta, hogy nem kellett volna a minisztériumhoz fordulnom a helyben megoldható problémával, elutasította a konzultáció lehetőségét. Az adás után is mondtam neki, folytassuk a tárgyalást, keressünk együtt megoldást, mire határozottan kijelentette, hogy ennek nem látja értelmét. Az ügyet nem tekintem lezártnak. A kolozsvári Egyetemi Könyvtár a minisztériumhoz tartozó intézmény, megkeresem a minisztert, aki ismeri a könyvtár helyzetét, felkérem, tűzze napirendre a személyi állomány egyensúlyának helyreállítását.
– Az előző miniszter állásfoglalását ismerjük, a lapban közöltük. A polgármesteri tiltakozásra úgy válaszolt, hogy a könyvtár munkaszervezésébe nem szólhat bele a helyhatóság, és igenis szükség van magyar vagy magyarul tudó, magyar kultúrát ismerő aligazgatóra. Viszont Andrei Marga első, már miniszterinek hangzó véleménye alapján, miszerint osztja George Pruteanu kisebbségi jogkorlátozó nézeteit, lehet-e reménykedni az Egyetemi Könyvtár személyi állományának minisztériumi beintésre történő helyreállításában?
– Lehet, mert az alapelv az, hogy a könyvtárnak két egyetemi közösséget kell szolgálnia. Ha a román és magyar könyvállománynak együtt kell maradnia, ha a könyvtár nem válhat szét két önálló részlegre, akkor egyformán jól kell hogy szolgálja mindkét közösséget. A személyzet bizonyos részének tehát értenie kell a magyar könyvtári anyaghoz. Ez tisztán funkcionális kérdés, nem politikai és nem közigazgatási probléma. Ha erre nem találunk megoldást szakmai szinten, akkor kell továbblépni, és a kormánykoalícióban is fel kell vetni. Helyben nem kezelhető ez a probléma, mert, sajnos, sokan természetesnek tekintik a magyar vagy magyarul tudó személyzet hiányát egy olyan egyetemi könyvtárban, amelyben a dokumentációs anyag jelentős része magyar, és amelynek magyar egyetemi közösséget is ki kell szolgálnia.

Aggódva figyelik az ukrajnai románok a romániai szenátus munkálatait, és arra kérik anyaországuk honatyáit, hogy gondoljanak rájuk is, ne tegyék azt a romániai magyarokkal, amit Pruteanu a fejébe vett, mert akkor az ők anyanyelvi oktatásuk is veszélybe kerül. A közszolgálati tévé hírműsorának becsületére legyen mondva, ezt a problémát tisztességesen bemutatta.
A koldusénál is megalázóbb helyzetbe jutottak ukrajnai román sorstársaink. Mert a koldus az, aki alamizsnáért rimánkodik. Mint például az RMDSZ. Immár nyolc éve szüntelenül kéreget valamit, amivel nem rendelkezik, aminek az elnyerése mások adakozó kedvétől függ. (Ez a szerep tragikomikussá vált, amióta megszemélyesítője kormányzó erővé lépett elő. Hadvezérkedés szállodaportási egyenruhában. Csillognak a paszomántok, de a napi tengődéshez elegendő borravaló is alig csurran-cseppen.) Ezzel szemben az ukrajnai románok olyasmiért kezdenek könyörögni, amivel rendelkeznek. Ami évek óta saját tulajdonuk: a teljes körű anyanyelvi oktatás.
Ezt érte el a parasztpárti nyelvvédő. Ha most nem pakolják ki a pártjából, az azt jelenti, hogy parasztpárti elvtársai semmiben sem különböznek a vatra-ideológia megalapozóitól, akik már 1990-ben kifejtették, hogy inkább sérüljön a határon túli románok érdeke, mintsem a romániai magyarok jogokat nyerjenek.
Egyébként könnyen meglehet, hogy a történelmi fejlődés útvesztőjében éppen a román, ukrán, szlovák és más nemzetiségű Pruteanuék mutatják a megfelelő utat a nemzeti kisebbségek számára. Nem ez a szándékuk, de mesterkedéseikkel kikényszerítenek a koldulás sötét zsákutcájából. Acsarkodásuk az ukrajnai románoknak például azt az ötletet sugallja, hogy ne mind rimánkodjanak a meglévő jogok megtartásáért, hanem intézzék el, hogy az életben többé soha bele ne szólhassanak saját dolgaikba az ilyenek. A milyenek? Jelzők használata nélkül: Pruteanuék. Ebben a névben a keddi szenátusi vita óta minden benne van. A romániai magyarok ereiben folydogáló román nemzeti színektől a nacionalista ellenzék dicsőítéséig a nácidili olyan újszerű szivárványban pompázott, hogy ekkora teljesítmény láttán Iliescu és egykori szövetségesei elsápadhattak.
Az ukrajnai románok számára más meglepetéseket is készítenek a román nagypolitikában. Például a hívek nélküli székelyföldi román templomok felújítására gyűjt az Adevărul. Ettől az ukrán testvérlapnak, a Pravdának olyan ötlete támadhat, hogy nosza, telepítsenek az ukrajnai román falvakba és városnegyedekbe ukrán templomokat. Sőt, ha betekintenek a Székelyföld Trianon utáni történetébe, akkor éppen a helybéli lakosokat kötelezik adakozásra és közmunkára az évezredes ukrán jelenlétet bizonyító legújabb ősi létesítmények felépítése érdekében. Ezzel megteremtik a feltételeket arra is, hogy 60–70 év múlva a sohasem használt templomok renoválásából is hazafias nevelési eszközt kovácsoljanak.
Hasonló ukrajnai kihatásai lehetnek annak a csomagtervnek is, amely szerint a Székelyföldre irányítanak jelentős román befektetéseket, vagyis folytatják a szocialista iparosítás alapvető célkitűzését, a honfoglalást az utolsó etnikai szigeteken. Ukrajna is tőkeszegény, kénytelen eladni láncait, mint a proletár, de amikor valamely nemzeti kisebbség kicsinálásáról van szó, a pénz nem probléma. Ha egész népe belegebed is, az ilyesmire telik a nemzetállamnak.
Hogy ettől a rémálomtól hogyan szabadulhatnának az ukrajnai románok? Na, hogyan? Hát autonómiával. Ne mondja senki, hogy mint Mórickának, mindenről ugyanaz jut eszünkbe. Magunktól nem, igazán nem gondolnánk rá, de minduntalan eszünkbe juttatják.

Csütörtök délután, miután lezajlott az újabb heccparti az oktatási ormányrendelet szenátusi vitája során, a BBC román hírszerkesztői megszólaltatták ukrajnai tudósítójukat. A bemondónő ismertette Laurentiu Ulici szenátor józan érvelését, miszerint, ha biztosítani akarják az erkölcsi piedesztált ahhoz, hogy a határon túli románok számára megköveteljék a teljes körű nyanyelvi oktatást, akkor a romániai magyaroknak is meg kell engedni a történelem és a földrajz magyar nyelven való oktatását. Ezután az ukrajnai tudósító vázolta az ottani helyzetet.
Ukrajnában a román iskolákban az összes tantárgyat, így a földrajzot és a történelmet is románul tanítják. Azért ott sem fenékig tejfel az élet. A tudósító jelezte, hogy a tanárok nem értenek egyet az ukránból fordított tankönyvek bizonyos tételeivel, például azzal, miszerint a Molotov-Ribbentrop egyezmény előremutató mozzanat volt, mert ukrán országrészeket egyesített.
Mi tökéletesen megértjük ezt az álláspontot. Bukovinai román gyereknek arról áradozni, hogy mennyire méltányos volt az a hatalomváltás, amelyben dédapját Szibériába hurcolták beolvadni,vagy malenykij robotra kényszerítették hadi kárpótlás fejében, hát ez enyhén szólva szellemi perverzitás. Őszintén szurkolunk az ukrajnai román történelemtanároknak, sikerüljön nekik emberarcúbb történelmet tanítani. De attól tartunk, hamarosan ukránul lesznek kénytelenek bemagoltatni tanulóikkal a Ribbentrop-Molotov paktum haladó jellegének tézisét. Nem egyébért, de az ukrán nacionalistáknak is vannak külföldi hírszerzői, akik előszeretettel felkarolják George Pruteanu, Gheorghe Dumitrascu és társaik érveit.

Kellemetlen emléket idézett fel a tévé főműsorának múlt heti összefoglalója: Ungureanu nevezetű egyetemi tanárt kértek fel a történelem és a földrajz tannyelve körüli vita megkommentálására. Egy Ungureanu nevezetű úriember az 1980-as években Adrian Păunescu Flacărajában hosszasan értekezett arról, hogy a csángók nem rokonai a magyaroknak, sőt a moldvai katolikusoknak általában semmi közük a magyarokhoz, mi több, a moldvaiak hallani sem akarnak arról, hogy valami szálak fűznék a magyarokhoz. Csak éppen azt nem állította az a bizonyos Ungureanu úr, hogy a nevének sincs köze a magyarokhoz.
Erre a történelemdoktorra gondolva, szorongva vártuk a iasi-i egyetemi tanár válaszait a műsorvezető időnként célzatos kérdéseire, amelyek között Pruteanu-féle beütéseket is felfedeztünk, például ilyent, hogy akkor majd hogyan lesz a szeparatizmus veszélyével. Annál nagyobb volt a meglepetés: a heti hírösszefoglaló vendége nyíltan kimondta, hogy őt egyáltalán nem zavarja az, ha a magyar gyermekek magyarul tanulnak minden tantárgyat, mi több, a román nyelvet, nemzetet és államszuverenitást szerinte nem veszélyezteti az, ha a nemzeti kisebbségek jól érzik magukat az országban.
Kedden pedig a szenátusban Petre Caraman, Iasi megye parasztpárti szenátora fejtett ki ilyen magánvéleményt, hogy a haza történelme és földrajza nem lehet eszköz egy másik tantárgy, a román nyelv elsajátításához.
Mi történt? Iasi hétmérföldes csizmába lépett, hogy lekörözze a nyugatibb megyéket? Valószínűtlen. A társadalmi szemléletben nincsenek látványos irányváltások. Türelmes és értelmes gondolkodásmódhoz családi, társasági, egyszóval közösségi hagyomány szükséges. Nem véletlen, hogy a legsötétebb években éppen a iasi-i egyetemi központba áramlott a legtöbb magyar diák. Még kolozsváriak is jobban érezték ott magukat, mint saját városukban. Van valami annak a városnak a levegőjében, amitől az egykori Flacăra Ungureanuja képez kivételt.

Elözönlik a magyar befektetők a Székelyföldet – hangzik a vádaskodás ezekben a napokban a parlamentben, éppen akkor, amikor az oktatási törvénnyel is szorongatják az RMDSZ-képviselőket és -kormánytagokat. Ez korántsem a véletlen műve. Mintha George Pruteanu és néhány más kormánytöbbségi honatya intett volna be az ellenzék ugyanúgy gondolkozó tagjainak: na, most páholjátok a fejüket, hogy ne sántuljanak.
Vajon most is mondaná Clinton amerikai elnök Emil Constantinescunak, hogy Sir, meg hogy thank you, ha egy nagy nemzetközi összejövetelen arról esne szó, hogy a romániai magyarok pártját még nem rúgták ki a kormányból? Valószínűleg, igen. Mert Clinton nem a parlamenti krónikákból szerzi be információit, hanem a diplomáciai üzenetekből, amelyek szűkszavúak és udvariasak, mint a nagyköveti megbízólevelek. Nem térnek ki olyan apróságokra, hogy a román parlament hangadói bűncselekménynek kiáltják ki az idegen tankönyvek forgalmazását Romániában, miközben a román állam saját kiadású tankönyveivel halmozza el a határon túli románokat, nem ritkán éppen a szomszédos államok kérésére. Ha ilyesmi is Clinton fülébe jutna, biztosan nem volna úgy elragadtatva hatalmi köreink nagylelkűségétől.
De most nem is ez a lényeges kérdés, hanem az, hogy a Székelyföldön megtelepedett magyarországi tőke sok-e vagy kevés. Mérget vehetünk arra, hogy kevés, ahhoz képest, hogy mennyi lehetne, vagy mennyi kellene hogy legyen. Mert hol másutt legyen magyar tőke? Caracalban? A Székelyföldet pedig ki kellene nevezni a vietnami szalmakalapgyárosok vadászterületének?
De arra is mérget vehetünk, hogy ha magyarországi vállalkozók egyetlen fillért sem fektettek volna be a Székelyföldön, akkor is éppen ilyen nagy lenne a csatazaj a román parlamentben. Ennek a lármának éppen az a célja, hogy elriassza a magyar befektetőket: a magyarlakta területeken való befektetésnek még a gondolatával se merjenek játszadozni.
Akad vállalkozó, aki berezel a madárijesztőktől, és visszalép üzleti tervétől. A piaci mechanizmus azonban kitölti a légüres teret. Rögtön akad más vállalkozó – talán éppen szintén magyarországi; számításunk végeredményén ez nem változtat –, aki hajlandó a nagyobb kockázat ellenére próbálkozni. Persze, magasabb igényekkel. Nagyobb részesedést követel a honi társtulajdonostól, vagy nagyobb profitot határoz meg, ezért alacsonyabb árajánlatot tesz beszállítóinak és nagy árat állapít meg termékeinek. Vagy már kezdetben előnyösebb feltételeket csikar ki a helyhatóságtól, amelynek engednie kell, hiszen nem nagyon tolonganak az érdeklődők. A madárijesztők acsarkodására tehát végül ráfizet a hazai termelő, a munkavállaló és a fogyasztó.
A magyarországi beruházók elleni kampányt látva távolabbi üzletemberek is hasonlóképpen gondolkoznak: az ellenszenves piacot átengedik a vakmerőbbeknek, akik veszélyességi pótlékra, uzsoraprofitra szakosodtak.
Valaki azt hiszi, hogy ezeket a következményeket nem látják a hangulatkavarók? És akkor miért űzik az eszüket? Mert ez a taktika számukra meghozza a kívánt egyéni hasznot. A székelyföldi „őshonos” románok elűzéséről szóló immár nyolcéves vészharangkongatás eredményeként folytatódik a bevándorlás, a vezető pozíciók megszerzése. A békesség kedvéért, ugye, mit meg nem tesz az ember. Inkább legyen román testvér a törvényszéki elnök, a rendőrfőnök, a gyárigazgató, a tűzoltóparancsnok stb. És ha már ilyen nagyon akarják, a beruházó is. Még akkor is, ha a „kultúrzónában” kijáró juttattások miatt emelkednek a rezsiköltségek és csökken a köznép amúgy is alacsony életszínvonala nemcsak a Székelyföldön, hanem az ország minden részében, ahol érvényesül az öncsonkító politika.

Mi lett a sorsa a múlt hét szombatjára összehívott rendkívüli SZKT-ülésnek? Érdeklődésünkre Nagy Attila, a Királyhágómelléki Református Püspökség közéleti előadója elmondotta, hogy folytatják a Szövetségi Képviselők Tanácsának összehívását. Tőkés László elgondolása szerint a tanácskozást jobb lenne az oktatási törvény szenátusi vitája előtt lebonyolítani, hogy elébe menjenek az eseményeknek, és nem utána, amikor már csak kész tényeket tudnának megbeszélni. Sajnos, hogy a szenátus napirendjén kedden első pontként szerepel az oktatási törvényvita. Viszont olyan értesülések birtokába jutottak, hogy a szenátusban elhalasztják a kényes napirendi pontot, kivárnak az államfői egyeztetésre. Ebben az esetben a rendkívüli SZKT-ülés nem késik el.
Az első próbálkozással, és különösképpen a kolozsvári nézeteltérésekkel kapcsolatban Nagy Attila elmondotta, hogy a múlt héten, amikor sürgőssé vált az SZKT rendkívüli összehívása, sehonnan sem tudták megszerezni a tagok címlistáját, így a területi szervezetek elnökeihez folyamodtak, hogy értesítsék a körzetükben lévő SZKT-tagokat, függetlenül attól, hogy azok az illető területi szervezetek, avagy platformok képviselői, illetve parlamenti tagokként hivatalból részt vesznek az SZKT munkálatain. A területi elnököket nyomatékosan megkérték, hogy a rendkívüli SZKT-ülésre vonatkozó személyes véleményüktől függetlenül adják át az üzenetet az SZKT-tagoknak az tiszteletbeli elnök kezdeményezéséről. Ez a hírláncolat nem működött megfelelően, emiatt sokan késve jelezték egyetértésüket a rendkívüli SZKT-ülés összehívásával. Az újabb kísérlettel e hét végére szeretnék egybehívni a Szövetségi Képviselők Tanácsát – mondotta tájékoztatása végén Nagy Attila.