UFO-mesés áramkiesés


Csütörtök este egy órára sötétbe borult Pozsony, és a szlovák áramszolgáltatók hosszas tanakodás után sem találtak magyarázatot a műszaki hibára. Persze, azonnal megindult a laikus találgatás, amelyből nem hiányoztak a nyugati imperializmus, a KGB-ügynökök, a földönkívüli lények és természetesen a magyar irredenták mesterkedéseiről szóló szokványos mesék.
Hasonlóképpen történne nálunk az országban, ha valaki észrevenné, hogy oktatáspolitikai rövidzárlat következtében a lakosság jelentős része írástudatlan lett, és az illetékesek zavartan hebegnének, hogy nem találják a magyarázatot. A nép azonnal természetfölötti erőkben sejtené a baj okát – különben is hajlamos a miszticizmusra. Pedig nyilvánvaló az összefüggés az illetékesek érdeklődési köre és a bekövetkezett, de még nem észlelt baj között. A szenátusi szakbizottság elnöke, a kormánykoalíció egyeztető bizottsága, az egész parlament stb., stb. fél éve egy-két tantárgy oktatási nyelvéről vitatkozik, egyetlen szóra sem méltatva a közoktatás legfontosabb, legáltalánosabb ügyeit.
Szlovákiában is fél éve rágódnak a kétnyelvű bizonyítványokon, és előfordulhat, hogy a villanyszerelőknek semmilyen bizonyítványuk sincs. Mert nem azt tartják fontosnak, hogy a fiatalok mit tudnak, hanem azt, nehogy két nyelven tudjanak valamit. Akkor pedig a furcsa áramkiesés megmagyarázásához nincs szükség UFO-mesékre.

Úgy gondoljuk-szindróma


Teljesség igénye nélkül megszemléztünk néhány erdélyi magyar újságot abból a szempontból, hogy miként viszonyulnak a Bolyai egyetem ügyéhez, és mi tagadás, nagyon elszomorodtunk. A Brassói Lapokon nem lepődtünk meg, ugye, ott tevékenykedik Bíró Béla, régi ismerősünk, aki ezúttal is bebizonyította, hogy alaptalanul utasította vissza korábbi észrevételünket, miszerint ő az egyik megrögzött ellenzője a kolozsvári magyar egyetemnek. Most is kifejti, hogy ő megérti a nosztalgiázókat, de dőreség ragaszkodni egy régi álomhoz, amikor megannyi más városban létesíthető magyar egyetem.
A Sepsiszentgyörgyön szerkesztett Európai Idő főszerkesztője, Horváth Alpár azonban kétségbeejtett. Ő is ugyanazt állítja, mint Bíró Béla vagy Horn Gyula. (Victor Ciorbeával csak azért nem hasonlítható össze, mert a román miniszterelnök heti gyakorisággal változtatja véleményét, az Európai Idő pedig kéthetenként jelenik meg.)
Horváth Alpár feltételezi, hogy a Bolyai egyetem újralétesítésére, vagy a magyar egyetem Kolozsváron való létrehozására azért olyan erős a tömegnyomás, mert az RMDSZ-t a kolozsvári lobby uralja. Ez olyan fatális tévedés, hogy nem is érdemes foglalkozni vele. Viszont közérdeklődésre tarthat számot az a kijelentése, hogy egyetem Marosvásárhelytől a legutolsó kisvárosig bárhol létesíthető, mert mindenütt hamarosan felnövekedne a kívánalmakhoz.
Vajon nem téveszti össze az egyetemet a főiskolai intézménnyel? Mert az igaz, hogy bányaipari almérnöki intézetet bármelyik bányavároskában el lehet képzelni, még ott is, ahol a bányászok már elitták a végkielégítésüket, de bölcsészetet, vegyészetet, kibernetikát stb., stb. felölelő tudományegyetemhez nem elegendő egy-két nemzetgazdasági alágazat hátországa, valamint a megyei kölcsönkönyvtár kihelyezett fiókja. Még a nagyváradi református főiskola néhány tanszékéhez is Kolozsvárról ingáznak egyetemi tanárok. Elképesztő vándorlás indulna meg, ha egy olyan városban születne újra a romániai magyar egyetemi oktatás hagyománya, ahol eddig nem képeztek egyetemi tanárnakvalót. Ugyanakkor a diákság is vándorolna a kolozsvári egyetemi könyvtárhoz, amely nemcsak a kolozsvári RMDSZ-lobby akaratosságából egységes, oszthatatlan és röghöz kötött.
A Kolozsvár-központúság hívei – többek között a Maros megyei RMDSZ-szervezet vezetői – érveiket részletesen, többször kifejtették. Vajon miért nem akarnák azokat megérteni egyesek? Attól tartunk, az „úgy gondoljuk” jelenség a hibás. Mindenki úgy gondolja, ahogy akarja, és fújja a magáét, de a valóság az, hogy nem gondolja meg sehogy, csak mondja, ami hirtelen eszébe jut. Nem ártana egyszer felmérni, mekkora a veszteségünk abból kifolyólag, hogy az utóbbi nyolc évben ahányan vagyunk, annyifelé mutogatunk. Van-e egyáltalán értelme ilyen körülmények között az RMDSZ létének? A Bolyai újralétesítését elhatározta megalakulásakor, kongresszusi dokumentumba foglalta 1993-ban Brassóban, újra megszavazta Kolozsváron, 1995-ben, majd Marosvásárhelyen, az idén. Ennek ellenére ciklikusan elkezdődik ellene a hangulatkeltés, mert mindenki „úgy gondolja”.
*
Ui.: Jelen cikk azzal a céllal íródott, hogy a Szabadság olvasóinak jelezzük: a Bolyai egyetem újralétesítésével kapcsolatban a romániai magyarság hangadóinak álláspontja korántsem egységes, a kolozsvári magyar egyetem ellenzői tehát nemcsak a barikád túlsó oldaláról lövöldöznek. Továbbá azt az álláspontunkat is érzékeltetni igyekeztünk, hogy ez a jelenség korántsem örvendetes. Ha az érintettek ez alkalommal is doronghoz folyamodnak, felkérjük őket, hogy válaszukban ne haladják meg a jelen cikkben használt jelzők, minősítések és személyeskedések számát, továbbá a tárgyra szorítkozzanak, vagyis helyes-e további „alternatívákkal” nehezíteni a Bolyai sorsát, és lehet-e Európai szintű egyetemet létesíteni Bodzafordulón?

Rémhírterjesztők felvilágosítása?


Elnézést a kishitűségért, de az eddigi tapasztalatok alapján nem sokat várhatunk a Romániai Magyar Újságírók Egyesületének felhívása nyomán esetleg kibontakozó román-magyar újságíró-párbeszédtől. Egyáltalán nem biztos, hogy ezután fikarcnyit is csökken egyes román újságírók buzgósága, akik „megalapozatlan híreszteléseikkel, sértő és vádaskodva támadó kommentárjaikkal rossz fényben tüntetik fel a romániai magyar közösség egészét” (idézet a felhívásból).
A majdnem nyolc esztendő keserűségéből levonhatnánk már a tanulságot: itt szó sincs ismerethiányról. Nem azért tüntetnek fel rossz fényben, mert félreismerik szándékainkat. Az első jellegzetes példa az 1990. márciusi híresztelés volt a marosvásárhelyi gyógyszertárról, amely állítólag nem szolgált ki románokat. Ezt a hírt nem azért röppentette fel az Agerpresből Rompresszé vedlett hírügynökség és a Scânteiából Adevărulnak átfestett és annak következetesen megmaradó napilap, mert a szerkesztők nem tudták volna az igazságot: azt, hogy ilyen szemenszedett hazugságokat ők maguk találtak ki. Akik a marosvásárhelyi pogromot sajtópropagandával előkészítették, nagyon jól tudták, hogy a magyar gyógyszerészek inkább gorombáskodnak a saját fajtájukkal, csak nehogy megsértsenek egy „főbérlőt”. Erről a hírszerkesztőknek pontos információik voltak és vannak. Arról is, hogy a magyarság minél jelentősebb többségben él valahol ebben az országban, annál előzékenyebb a románokkal, nehogy valami baj legyen. Egymás közt gyorsan ölre mennek, sőt nem ritkán bicskát is rántanak, de románokkal nem húznak ujjat. Sőt. Éltetik a szocializmusból örökölt gesztusokat, a magyar szakemberek önként vonulnak vissza igazgatóhelyettesi, főmérnökhelyettesi, almérnökhelyettesi tisztségbe, hogy maguk előtt tudjanak valakit, akit még Ceauşescu küldött a „termelőerők jobb területi elosztása érdekében” a megyébe. Így állt elő olyan helyzet, hogy a Székelyföldön a vezető állások 50 százalékára a 20 százaléknyi román lakos ad szakembert. Vagy embert.
Képzeljük el, mi lenne, ha a többségiek részéről ekkora előzékenységet tapasztalnánk? Akkor Kolozsváron is magyarokat találnánk a vezető beosztások 50 százalékán. Liviu Medreának például meg kellene elégednie köztisztasági csoportvezetői állással, mert a polgármester az RMDSZ-re bízná a Közterület Fenntartó Vállalat igazgatójának kinevezését.
Még egy példán érdemes eltöprengenünk. Egyes sajtóértesülések szerint a székelyföldi cserkészek iránytűvel felfegyverkezve járják a rengeteget és farkaskutyákat idomítanak úgymond a helybéli románok megtámadására. (Vajon miért nem harci kutyákról szól a legenda? A hírszerző szerkesztők nem értenek annyira az ebkultúrához?) Ha létrejönne az a román–magyar újságíró kerekasztal, és sikerülne bebizonyítani, hogy iránytűvel és farkaskutyával a tízszeresen felduzzasztott, állig felfegyverzett rend- és csendőrséget nem lehet megijeszteni, akkor örök ellenségeket szereznénk magunknak. Ha másért nem, hát azért, mert a párbeszéden részt vevő kollégák törhetnék a fejüket az újabb ötleteken, különben felkopna az álluk.
Mert az senki előtt sem lehet titok többé, hogy akik megalapozatlan híresztelésekkel támadnak bennünket, azok ebből élnek. Mégpedig jól. Kifejlesztették maguknak ezt a mesterséget, mint Pruteanu a nyelvőrséget, és aki őket ettől el akarja tántorítani, az voltaképpen végkielégítés nélküli munkanélküliséget ajánl fel nekik. Igaz, hogy tennivaló bőven akadna ebben az országban, de más, egyébként sokkal hasznosabb munkát nem fizetnének meg olyan jól. George Pruteanu is hadakozhatna a tbc-nél gyorsabban terjedő írástudatlanság ellen, de abban nem támogatná olyan lelkesen a nacionalisták ellenzéki és hatalmi része, megbonthatatlan egységben.
És akkor mi a megoldás? Roppant egyszerű. A rágalmazást, a rémhírterjesztést törvény tiltja. De a törvénynek nem kerekasztalokon lehet érvényt szerezni. Hanem a törvényszéken.

Elkorcsult zeneműsor


Mindent átsző a politizálás. Még a zenét is fertőzi. Szombati tévéműsorában Iosif Sava felcsapott nyelvvédőnek, ugyanazt szajkózta, mint George Pruteanu.
Csodálhattuk Schaffhauser Ildikónak, a német tévéadás főszerkesztőjének és Simonffy Katalinnak, a magyar adás főszerkesztő-helyettesének, az egyébként rokonszenves zeneesztéta vendégeinek a türelmét. Ilyen ellenvetésekkel kellett vitába szállniuk, hogy Kanadában a kivándorló bezzeg nem akarja anyanyelvén tanulni Kanada történelmét. Vajon Iosif Sava nem tudná, mi a különbség? Ő is példaként állítja elénk a nyomban elfranciásodó szenegáliakat?
Nagy kár. Pruteanu műsoráért néhány hónappal ezelőtt készek voltunk lemondani a Pro tv híradójának a végéről, most pedig este nyolc óra előtt vigyázattal kapcsolunk a főműsorra, nehogy találkozzunk vele. Ha Sava így folytatja, a tévé által sugárzott nagyon kevés komoly zenéről is le kell mondanunk, hogy az összekötő szövegben ne halljunk egetverő ostobaságokat.

Helyzetelemzés RNEP módra


Az iránytű is elsülhet
November 22-re rendkívüli országos tanácskozást hívat össze – határozta el Gheorghe Funar tegnapi sajtóértekezlete megkezdése előtt. Arra a kérdésre még nem tudott válaszolni, hogy felhívására hány megyei szervezet fog válaszolni, de akciójának sikerében nem kételkedik, és szerinte sikerül leváltani a mostani vezetőséget. Addig is elküldte negyedik fellebbezését pártjának központi bíráskodási bizottságához.
A pártnak és az országnak most különösen szüksége van egy olyan nacionalistára, mint Funar – hangsúlyozták a Román Nemzeti Egységpárt jelen lévő parlamenti tagjai, és valaki a monostori alapszervezetből, aki a Monostor Fiai tömeges kilépését helyezte kilátásba, ha a központi vezetőség nem vonja vissza döntését Funar kirekesztéséről. A helyzet jellemzésére felvázoltak egy különös forgatókönyvet: Cotroceni fel akarja morzsolni a politikai pártokat, a parasztpártot is, hogy a maradékokból összeálló párt segítse újra hatalomra három év múlva Emil Constantinescut. Az ország súlyos állapotát a Székelyföldön gyakorlatozó „paramilitáris” cserkészcsapatokkal szemléltették, amelyek fel vannak fegyverkezve iránytűkkel, és úgy járják a hegyeket, sőt, némelyik gyereknek még farkaskutyája is van, továbbá készül a folyosó Maros, Kolozs, Szilágy, Szatmár megyén keresztül, és ennek a tervnek a megvalósítását csak Funar keresztezi. Ha őt félreállítják, mindennek vége.
Bizonyára valaki a teremben nem tudta megőrizni a komolyságát, mert az asztalfőn elhangzott a figyelmeztetés, hogy senki se mosolyogjon, mert ez nagyon komoly dolog.

Nem hagyta a politika


Különös dolgokat tapasztalhattak a megfigyelők a marosvásárhelyi RMDSZ-kongresszus hátterében, főleg a sportcsarnok folyosóin. A legkülönbözőbb irányzatok, elképzelések, csoportosulásokképviselői barátságosan elbeszélgettek. Vajon miről?
A címzettek fogcsikorgatásától kísért beszéde után Tőkés László leült Tokay György mellé, és csendben néhány szót váltottak. Mi volt a beszédtéma? Ugye, roppant izgalmas kérdés. De később a közelben ülőktől megtudtuk, hogy a beszélgetés ennyiből állt:
– Leülhetek ide?
– Igen, tessék.
Hát ebben nincs sok szenzáció. Ezért (vagy másért is) egy olyan társalgás tartalmára lettünk kíváncsiak, amely sokkal kevésbé ígérkezett lélegzetelállítónak. Miről beszélgetett KIRÁLY KÁROLY a magyarországi nagyobbik kormánypárttól érkezett vendéggel?
*
– Régi ismerősként köszöntöttük egymást, aztán a tárgyra tértem. Te, mondtam, valamikor megígérted, hogy segíted az alapítványomat. Szekeres Imre azt mondta erre, hogy nézd, nem tudtunk segíteni. Tudom, tudom, mert nem hagyta a politika. Igen, azt mondta, ilyen a politika. Ennyi volt a beszélgetés. Na, de az az érdekes, ami mögötte van. Hol is kezdjem?
– A Magyar Szocialista Pártnak, egy kormányzati pártnak általában, ugye, sok eszköze van, amivel hatni tud. 1994 végén a Népszabadság kért tőlem egy cikket Tőkés László nyilatkozatairól, amelyeket a választások idején tett, bírálva azokat a pártokat, amelyek nem állnak ki a magyarság ügyéért. Ezek között volt az MSZP is. A Népszabadság egyik tudósítóján keresztül kért állásfoglalást tőlem Tőkés László nyilatkozatáról. Az állásfoglalást sürgősen telefonon kellett továbbítani. Én megírtam, de úgy, hogy azt a mai napig sem közölték. Érdeklődésemre, hogy miért nem közlik, azt a választ kaptam, hogy írásom meghaladja a Népszabadság tűrőképességét. Mi volt az, ami túlment a tűrőképesség határán? Azt írtam, hogy Tőkés Lászlóval teljesen egyetértek ebben a vonatkozásban, nekem is szomorú tapasztalataim vannak az MSZP elődjéről, illetve előző részeiről... Tudjuk, hogy a Szocialista Párt úgy egyszercsak átalakult. Leírtam, hogy 1977-ben Aczél György kieszközölte, hogy engem, Csoóri Sándort, Nagy Lászlót, Czine Mihályt egy órára fogadjon. Amikor leültem vele szemben, mint határon túli kisebbségi, akkor kijelentette, hogy én beszélhetek nyugodtan, de ne várjam el, hogy valamiről is nyilatkozzon. Erre én felálltam, és azt mondtam, köszönöm szépen, befejeztem. Az átkeresztelt pártokban az internacionalista politika ma is folyik, nemcsak az MSZP-ben, hanem másokban is, mert ez áthatotta a politikai gondolkodásmódot. Ezt tükrözi rajongásuk, ahogy nyilatkoznak pártjaink, kormányaink együttmunkálkodásáról, szolidaritásáról stb. Ugyan ennek tulajdonítom azt a prioritási sorrendet, hogy előbb van Európa, aztán jönnek a szomszédok, majd végül a testvérek. Ilyen dolgot mi nem fogadhatunk el, hogy a testvér a harmadik helyen. A testvér, a vértestvér az első helyen álljon, bármilyen körülmények között. Én ezeket kifejtettem külön egyiknek is, másiknak is, egyszer egy hivatalos beszélgetésen is, ezért megsértődtek. És aztán egészen fel eljutott a fülekbe, hogy milyen cikket írtam, eljutott mindenkihez a Szocialista Párt vezetőségében. Jó a kommunikációs rendszer, ugye, tapasztalt pártszervezetről van szó, amely nem most kezdi a hatalomgyakorlást. A személyes kapcsolat alakulásán is éreztem, hogy megfagy a levegő körülöttem.
– Korábban azt ígérték, hogy ha kormányra jutnak, komolyan támogatni fogják a Székely Falu Alapítványt. Ezt mondta Szekeres Imre, például, és Tabajdi Csaba is megígérte. Úgy látszik, sajtónyilatkozatom nyitotta volna meg a páncélszekrényt. Most fel lehetne tenni a kérdést: vajon érdemes volt-e személyes meggyőződésért a székely falut – hogy úgy mondjam – károsítani? Tény, hogy a Székely Falu Alapítvány a magyar kormánytól 20 000 forintot kapott. Egyébként Nyugat-Európából és a tengeren túlról több mint 150 000 dollár folyt be a székely falvak megsegítésére.
– Tabajdi Csaba egy alkalommal kijelentette, hogy a miniszterelnök nevében is ő fogad engem, tehát ne forduljak Horn Gyulához, mert ott nincs mit keressek, miután a Népszabadságnak írott cikkem miatt megsértődtek. Kijelentette, hogy vegyem tudomásul, hogy ők nem kommunistáznak le, mint az Antall-kormány tagjai. Egyébként nem tudtam arról, hogy az előző kormánykoalíció emberei engem lekommunistáztak volna, lehet, hogy a hátam mögött tették meg, úgyhogy meglepődve néztem, és hallgattam, vártam, hogy fejtse ki, ne maradjon benne, tudjam meg, hogy miről van szó. De végül mégis én fejtettem ki: engem itthon, Romániában is csak a volt kommunisták kommunistáznak le. Ugye, milyen abszurdum? Az átszíneződött kommunisták kommunistáznak le engem. Vagyis kik? Akik a végsőkig kitartottak pártjuk elvei mellett. Ezzel szemben és közismerten legalább annyit megtettem, hogy nem 1989. december 22-én, hanem 1972-ben kiléptem, és 1977-től nyíltan ellenszegültem. Attól függetlenül, hogy ezt ki hogyan értékeli, mert van, aki azt mondja, hogy ez valami belső perpatvar eredménye volt, de ez a tényeken nem változtat.
– A kommunistázást, mint lekicsinylést akkor használják, amikor politikai ellenfelet, nem ellenséget, sőt nem is mindig ellenfelet, csak másként gondolkodót akarnak elnémítani. Ez visszalépés a kádári koncepcióhoz képest is, aki azt mondta, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van. Ha nem is így járt el, legalább ezt mondta. Ezek pedig azt mondják, hogy aki nincs velünk, az ellenünk. Kommunistázunk, ugye, csak úgy. Tisztázzunk két dolgot: én sohase tagadtam, hogy mi voltam, kész vagyok felelni minden tettemért. De hogy engem kommunistázzanak, aki a másik oldalon nagyon keményen megküzdött, és meg is szenvedett, rám mutogassanak azok, akik december 22-ig párttitkárocskák, aktivisták voltak újságoknál... Mert Király Károly vadászni járt. Ők azért nem jártak vadászni, mert nem hívták őket, mert nem ajánlták fel nekik a lehetőséget. De ha felajánlják, olyan hálásak lettek volna azok, akik ma úgy kommunistáznak!
– Hogy kikre gondolok? A nagy társaság tulajdonképpen ugyanaz, amely teleírta az újságokat, dicsőítette Ceauşescut, vagyis a párt szolgálatában állott, mert nem tehetett másként. Választani lehetett: vagy maradt, és akkor azt csinálta, amit megköveteltek tőle, vagy más munkahelyet keresett az illető. Nagyon kevesen voltak azok, akik így vagy úgy nem voltak rákényszerítve a sajtóban, hogy ne azt csinálják, amit a kommunista propaganda elvárt. De tudjuk, hogy nagyon sok buzgólkodó is volt, aki verseket írt anélkül, hogy kérték volna. Még megvannak azok a lapok, nem olyan régmúlt történelemről van szó, elővehetjük a kollekciókat. És ezek az emberek, az a csodálatos, nem mérsékelten és nem önelemzéssel, hanem mindig másokra mutogatva, másokat rágalmazva, és magukat mentegetve kommunistáznak másokat.
– Volt a Duna tévében Markó Bélának az a nyilatkozata, a Héthatárban, amikor Marosi Barna feladott egy magas labdát az uborkaszezonnal és a cikkemmel, és akkor Markó Béla megint bedobott valamit a közvéleménybe. Úgy elcsodálkozott, úgymond, hogy én akkor a kormánybalépés mellett voltam, és most ellene vagyok. Mind a két állítás téves. Akkor, amikor én azt mondtam, hogy majd lépjünk be a kormányba, még a parlament sem volt megalakulva, még kormány sem volt, még kormányfő sem. 1990 júniusa előtt erről csak elvi vita volt lehetséges: hogyha felkérnek bennünket, akkor részt veszünk-e, és milyen feltételekkel veszünk részt. Markó Béla is ott volt a megbeszélésen, de olyan csendes fiú volt... Szóval csak elvben vetődött fel a kérdés, hogy ha felkérnek, akkor ne mi adjunk minisztert, adjanak mások, más nemzeti kisebbségiek? Mi Coposuval azelőtt már tárgyaltunk erről. Engem Iliescu is felkért, hogy a Nemzeti Megmentési Frontnak mint pártnak legyek egyik vezetője. Nem fogadtam el, még belépési nyilatkozatot sem töltöttem ki, hiába állítják, hogy Iliescu kormányába akartam besimulni.
– Most pedig megint: nem azt mondtam, amit nekem tulajdonítanak, nem mondtam azt, hogy ne lépjünk be, ez az állítás hamis, valótlan. Csak azt mondtam, hogy vigyázzunk, milyen feltételekkel lépünk be. A másik kérdés, amit ebben a nyilvános tévévitában felvetettek: az anyag, amit Király Károly aláírt. Szóval nem én írtam, csak aláírtam. Fel is hívtak sokan, hogy hát ez meg mit jelentsen, Király Károly elfelejtett írni, vagy mi történt? Hogy én ki vagyok, azt nem kell bizonygatnom, engem elegen ismernek. Egy ilyen pozícóban ilyen becstelenségeket sugallni, hát mit szóljak ehhez? Szóval a Király által aláírt anyag... És akkor ki írta? Ez a módszer megint a nagyon régi időkre emlékeztet. A szeku 1972 után megkezdte ellenem a lejáratási kampányt. Suttogó-propagandával kezdték akkor is, hogy igen, írt Király valami levelet, és kijuttatták Nyugatra, de azt nem is ő írta. Azt is tudom, hogy Markó Béla párttitkárként ilyen témával tartott 1978 után előadást: Király Károly nem egy épelméjű ember, mert normális ember nem denigrálja pártunk politikáját stb., stb. Úgy látszik, hogy megmaradtak a reflexek az ilyen lejáratási kampányokból.
– Na, de térjünk vissza oda, ahonnan elindultunk. Szekeresnek mondtam, te... Az első napi állófogadáson volt ez. Te, ígérted, hogy segíted az alapítványt. Azt mondta, te, nem tudtuk... Tudom, tudom, mondtam, mert a politika nem hagyta. Igen, ilyen a politika – válaszolta. A kormánynak megvan az eszköze, hogy valamit támogat vagy megvonja a támogatást. Ez nem kommunista praktika, de nagyon gyakran alkalmazták. Mint Iliescuék is. Ez az egész hercehurca a korrupcióval... A mi emberünk, akkor támogatjuk, ha nem a miénk, akkor kimarad mindenből.
– A probléma nem is ez, nem is magyar, nem is román, nem is csak keleti probléma ez, hanem a probléma az, hogy mikor hagyjuk végre, hogy a nézetek, az elvek, az álláspontok ütközzenek és ne a kiközösítés, ne a rágalmazás, ne az ellenségkép-keresés domináljon. Mert mi mind fújjuk, hogy a románok ellenségképeket keresnek. Igaz. Teljesen igaz. Kell az ellenségkép, hogy magukat mentsék ki, de hogy ez mennyire munkál bennünk is, az is siralmas.

Logikai bukfencvetés fanyar humorral


Börtön, kötél és puskagolyó
Tegnap ismét a polgármesteri hivatal üvegtermében tartott párt-sajtóértekezletet Gheorghe Funar. Kizárásának hírére úgy megtelt a terem, hogy leghűségesebb támogatóinak alig maradt ülőhely.
Bevezetőként Romulus Constantinescu, az RNEP Kolozs megyei szervezetének elnöke ismertette a tényállást, hogy a szűk körű vezetés nem vonhatja meg azt a politikai bizalmat, amelyet a tavaszi országos pártértekezlet szavazott meg Funarnak. Majd ugyanarról a pártértekezletről, amely egyébként Valeriu Tabără új elnököt megerősítette tisztségében, bebizonyította, hogy szabálytalan volt.
Ezután Funar mondta el, hogy a központi vezetés döntése érvénytelen, ő nem tekinti magát kizártnak a pártból, és előbb tiltakozik a párt döntőbírói testületénél, majd összehivatja az országos pártértekezletet, amely megtisztítja a pártot Valeriu Tabără pártelnöktől és attól a tizenegy gyászhuszártól, aki az ő menesztése mellett szavazott. A „gyászhuszárok” névsorát közreadta.
Ezekre a logikai bukfencekre vonatkoztak az első újságírói kérdések, és a válaszokból a következők derültek ki: a tavaszi országos értekezlet érvényes egy pontig, amíg kedvező Funarnak, azután már nem, mert olyanokkal töltötte meg a központi vezetőséget, akiket C. V. Tudor is árulóknak és gazfickóknak nevezett. És hogy miért tiltakozik egy döntés ellen, amely szerinte úgyis érvénytelen? Ezzel párhuzamba kerül egy nyolc évvel ezelőtt kivégzett személlyel, aki szintén nem tekintette érvényesnek az alkalmi bíróság döntését, de tiltakozása nem változtatott sorsán. Funar azonban az összehasonlítást megtisztelőnek tekintette, mert szerinte Ceauşescu igazi hazafi volt.
A komolyabb kérdések között elhangzott: mi igaz abból, hogy a Román Nemzeti Egységpártot szívesen látnák bizonyos pártszövetségekben, de Funar nélkül, és ezért igyekeznek megszabadulni tőle? A válasz azonban visszatért a korábbi feltételezésekhez, amelyek szerint az RNEP jelenlegi vezetősége az RMDSZ és a magyar irredentizmus megbízásából dolgozik.
A leleplezőnek beígért és bőkezűen osztogatott sajtótájékoztató nyomtatványok közül a marosvásárhelyi Funar-hívek közleményéből idézünk: „Ahol Funar lesz, ott leszünk mi is, a sokadalom oldalán, és élet-halál harcot hirdetünk az árulók ellen, akik számára csak három út lehetséges: börtön, kötél és puskagolyó.”
Komoly harc ígérkezik tehát, amelynek kimenetele legalább háromesélyes. Vagy a régi pártelnök bukik bele teljesen, és politikailag megkopottan hagyja el a küzdőteret, vagy a jelenlegi elnök, vagy mindkettő. De abban feltétlenül igaza lesz Funarnak, hogy az RNEP nem szűnik meg. Ha látszólag szelídebb formát is ölt, vagy ha részenként beleolvad különböző pártokba, pártszövetségekbe, szelleme, a nemzeti kisebbségek jogfosztását, elnyomását alapvető céljának tekintő politika még jó ideig talál utánpótlást. Bőven, parlamenti küszöb feletti tételekben. Legfennebb az illetők nem lesznek megáldva fanyar, sótlan humorral. Tehát bárhogy dől el a küzdelem, nincs minek örvendezni.

Infláció és minőségi diverzió


Drágították a vizet, a villanyt, a vasúti szállítást. Következik azoknak az áruknak a sora, amelyek vizet, villanyt, szállítási költséget tartalmaznak. Drágul tehát a bor is, mert szintén tartalmaz vizet. Minél többet kell szállításáért fizetni, a viszonteladó annál inkább felvizezi a bort, hogy maradjon legalább annyi nyeresége, mint az őstermelőnek. Ez már világos. Ki lenne hülye azt hinni, hogy az infláció célkitűzései közé tartozik a borminőség javítása?
És mégis akad ilyen csodabogár. Az Antena 1 úgymond kereskedelmi tévéadó hírszerkesztője úgy vezette fel a vasúti díjszabás növelését, hogy bár a személyszállítási szolgáltatás minősége cseppet sem javul, mégis drágább a vonatjegy. Nahát!
Senki sem örvend az újabb árhullámnak. Senkit sem tesz boldoggá, hogy a Ciorbea-kormány eddig szinte minden téren visszakozott (legutóbb a forradalmárok kedvezményei tekintetében), de az árhullámverésekben következetes. Viszont azt is mindenki tudja, hogy a közvéleményt nem érdemes túlhergelni az elnehezülő élet miatt. Csak akkor, ha ebből bizonyos köröknek haszna származik. Márpedig az utóbbi időben kiderült, kinek drukkol az Antena 1. Mintha esti hírműsorát is azért hozta volna időben a többi tévéadóé elé, hogy a legfrissebb nehézségek célzatos értelmezésével leüsse az alaphangot.
És a közszolgálati tévéadó ezt nem veszi észre, nem próbálja ellensúlyozni az egyre nyilvánvalóbb diverziót. Legalábbis egyelőre. Nehogy későn kapjon észbe. A következő választásokig már csak három év van hátra.

Levizsgázás autonómiatanból


Az Antena 1 vénkisasszony-jellegű bemondónője tegnap reggel azt mondta be, hogy az oktatásügyi miniszter szigorúan megbünteti azokat a tanárokat, akik Magyarországon kiadott történelemkönyvből tanítanak a romániai magyar tannyelvű osztályokban. Majd hozzáfűzte: nagyon helyes, de miért csak a történelemkönyvekre érvényes ez a szigorúság? Mire a kotnyelességben szakképzett fiú-társszereplő azzal „csillapította” a közvéleményt és az azt formáló agitátort, hogy más tantárgyakra nem érvényes a megkötés, hogy csak románul lehet tanulni. (Miért? Már érvénybe lépett volna a Pruteanu-törvény?) Tehát például az autonómiatant nyugodtan lehet tanítani magyar tankönyvekből – mondotta grimaszkodva az ifjú titán.
Miután ezzel felhergelte nézőit, a kedves párocska abba is belekötött, hogy Markó Béla miért éppen a bukaresti Magyar Művelődési Központban mutatja be legújabb verseskötetét.
Mit szólnának vajon ezek a bőbeszédű showmanek, ha felvetnénk, hogy meg kellene büntetni az ukrajnai, besszarábiai, magyarországi román tanárokat általában, nem csak a történelemtanárokat, mert Romániából küldött tankönyvekből tanítanak? Továbbá mi lenne, ha éhgyomorra mi is megkérdőjeleznénk egy magyarországi román polgár jogát ahhoz, hogy betegye a lábát a budapesti Román Művelődési Központba? Ugye, feltennék a szónoki kérdést: mi közünk hozzá?! Mire azt válaszolhatnánk: ugyanannyi, mint nekik a romániai magyar oktatáshoz, vagy Markó Béla könyvbemutatójának helyszínéhez. Ezt autonómiatanból tudjuk. Pedig még bele sem néztünk az állítólag magyarországi kiadású autonómia tankönyvbe.

Sajtóferdítő-tanítvány a Campusban


Valami mikó a múlt heti Campusban elképzelte, mi lenne, ha megvalósulna Tőkés László javaslata, amely szerinte így hangzott a marosvásárhelyi kongresszuson: „amíg rendeződik az ügy a magyar egyetemmel, ő felajánlja a nagyváradi Sulyok István Református Kollégiumot, lennének szívesek a magyar egyetemisták odaköltözni”. Pénz, ugye, nincs, szegény gyerekek vághatnak neki gyalog, 4–5000 egyetemista vonulna felfelé a Királyhágón. Nem virággal, hanem karóval, hogy verekedhessenek a románsággal – cifrázza mikó a jelenetet teljesen öncélúan, úgyhogy kétségkívül ujjperec-gyakorlattal állunk szemben. A kutya sem figyelne fel rá, hegyezze csak a ceruzáját, hátha kibújik belőle némi tehetség. Ám ezek után még ő visítozik: „Azt, hogy a sajtó ferdít, már megszoktuk”.
Valóban megszoktuk. Ezért szótlanul eltűrtük, amikor a Pro tv a Babeş-Bolyai Egyetem multikulturális jellegének újabb befagyasztását összefüggésbe hozta Tőkés László kongresszusi felszólalásával, mintha az egybecsengene Horn Gyula látogatásával. Nincs mit tennünk. A Pro tv kolozsvári szerkesztőitől nem követelhetjük meg a tárgyilagos tájékoztatást. De miért tűrjük el a félrevezetést Kolozsvár egyetlen magyar napilapjában? Ugyanis Tőkés László idézett javaslata sohasem hangzott el. Nem diákot, hanem pénzt, állami támogatást kért azoknak a diákoknak, akik már ott vannak a Királyhágó túlsó oldalán.
Volt, aki a kongresszuson is félrehallotta javaslatát. Nem csoda. Néhányan szeretik félreérteni a tiszteletbeli elnököt, és a román sajtót előre gyártott, illetve félremagyarázott rémhírekkel traktálni. Mások a folyosó háttérzsongásából véletlenül hallottak ki olyasmit, hogy a tiszteletbeli elnök valami Bolyai-pótlékot talált ki. Ezt ott helyben tisztázta, hogy a Sulyokból a Bolyaitól függetlenül lehetne állami egyetemet létesíteni. Miért ne? Amikor létezett Bolyai egyetem, az egész országban összesen négy egyetem működött, és ma van vagy száz, ha a magánintézeteket is számításba vesszük. 1958-ban csak számunkra állították meg a fejlődést, ha valamicskét be akarunk hozni a lemaradásból, az nagyon természetes törekvés. Pláne, hogy benne vagyunk a kormányban.
Szó sem volt tehát a kolozsvári diákok átköltöztetéséről Nagyváradra, és aki ezt állítja, az a Pro tv kolozsvári szerkesztőségét utánozza. Mi célból? Az elkövető talán tudja. Feltételezzük, hogy pusztán valami rendkívülit akart mondani. Ehhez üdvös lett volna más közlési lehetőséget választani, kár lapunk hitelét rontani.

Apácamenhely


Döbbenetes képsorokat láthattunk a minap Zimniceáról. Az 1977-es földrengés után az akkori állampárti városatyák olyan meggyőzően sírták el magukat a város teljes összeomlásáról, hogy Ceauşescu elrendelte pár száz háztömb felépítését. A helyi kiskirályok terve, hogy a „modern” lakótelepre megkapják a munícipiumi rangot és a vele járó nagyobb fizetési besorolást, dugába dőlt. Az egész város megmaradt külmunicípiumnak.
Ezek a háztömbök most ott állnak üresen, kihasználatlanul. A polgármester kétségbe van esve. Szívesen kiadná a lakásokat fiatal házasoknak, de honnan annyi fiatal? Más vidékről bevándorlóknak nem ajánlhatja fel, a városkában nincs munkalehetőség.
A zimniceai polgármester tanácstalan. Szegény. Segítsünk rajta. Hátha van egy olyan különös lakossági réteg, amelynek nincs szüksége munkahelyre? Csak fedélre a feje fölé. Na? Nem találta ki? A görög katolikus apácarendre gondolunk, amely árvákat akar nevelni. Nem mindegy neki, hogy Székelyudvarhelyen, avagy Zimniceán fejti ki áldásos tevékenységét? (Persze, hogy neki nem mindegy, de most tegyük magunkat, hogy nem tudunk semmit.)
És ez korántsem vicc! A kormányban, amelyben RMDSZ-politikusok is vannak, valaki felvethetné a csereháti cirkusz ilyen egyszerű megoldási módját.

A megrendelők megdicsőülnek?


Mekkora a cirkusz az ügynöktörvény körül! És kit nyugtat meg? Aki annyira kardoskodik a teljes levéltári feltárás mellett, vajon nem azért ilyen gerinces, mert a nyolc év alatt alkalma volt eltüntetni az őt kompormittáló nyomokat? Esetleges politikai ellenfeléről pedig feltétezi, hogy mamlasz volt? Ha a fél parlamentet kiürítik, bizhatunk-e a bentmaradók teljes lelki tisztaságában?
De nemcsak ez a bökkenő. Mint a tervezetből megtudtuk, a besúgással károsított személyek kérhetik az ellenük vétő kollaboránsok megnevezését. A megbízókét nem. Most képzeljük el a következő helyzetet: a mindenkori és minden szintű párttitkár felszólította az aktuális és illetékes körzeti szekust, másszon rá egy kiszemelt (sokgyermekes, tiltott szektába tartozó, külföldre menekült rokonnal nyilvántartott stb., stb.) dolgozóra, hogy az illető gyűjtsön terhelő bizonyítékokat egyik kollégájáról. Az akció oka roppant széles skálán mozoghatott, amelybe belefért az is, hogy a párttitkár féltékeny volt a felesége barátnőjére, akivel egyszer együtt látták az utcán a kollégával, vagyis a szocializmus potenciális ellenségével. Most az házibarátság-törés gyanújába keveredett személy megkapja a dossziéját, és megdöbbenve tapasztalja, hogy az a kolléga, aki látszólag a légynek sem tud ártani, azt állította róla, hogy gondolatban fütyült a pártgyűlésen, ellenben fogalma sem lesz arról, hogy honnan fújt a szél.
Valóban: hogy lehet elítélni, megvetés céltáblájává kitenni mocskos ügyek szolgálatára kiszemelt, megfélemlített, lelkileg megerőszakolt egyéneket, amíg nem tisztázták, mi legyen a hírszolgálati megrendelőkkel, magukkal a pártvezetőkkel? Hiszen a politikai rendőrség nem magától jött létre és nem saját fejétől működött, azt a kommunista vezetők találták ki, illetve plagizálták történelmi tapasztalatból, és működtették helyi feltételeknek és szükségleteknek megfelelően. Hogy mennyire sajátosan vették át az általános módszereket, arra következtethetünk Kádár János 1958-ban titkosan kiadott útmutatásában: „Minőségi munkát akarok. Kevesebb elítéltet, és több kivégzést.” Vajon erkölcsös dolog most elverni a port azon az egykori politikai foglyon, aki túlélési stratégiájában a látszólagos együttműködést vállalta, miközben egykori megyei párttitkárok, miniszterek, az egykori Politikai Végrehajtó Bizottság tagjai, egykori satöbbik, akik kiadták a feladatokat a szekusoknak, köztiszteletben álló vállalkozók, politikusok, táradalmi szervezetvezetők maradhatnak?
A titkosrendőrségek világtörténetéből tudjuk, hogy a besúgók között karrieristák is akadnak szép számmal, akik felkérés nélkül teljesítették a mindenkori „társadalmi rend iránti kötelességüket”. De más esetekben a megrendelőket, a kommunista pártvezéreket kell a vádlottak padjára ültetni. A besúgók mellé. Vagy helyett.

Kísérletező természet


Multikulturális egyetemünk rendezésében országos konferencia zajlik a monokulturális szexről. Elnézést kérünk az idegen szavakért, de ez alkalommal elkerülhetetlen ezek használata, ugyanis szigorúan tudományos oldalról szeretnénk megközelíteni a problémát – gyakorlati vetületeitől be nem vallott okokból eltekintünk – márpedig közismert, hogy a nemzeti nyelvek fáziseltolódással követik a scientisztikus cognoszcibilitás legújabb vívmányait.
Tudományos értekezésünk tárgya némiképpen eltér városunk büszkesége, a Babeş-Bolyai Egyetem rendezvényének napirendjétől. A meghívott szaktekintélyek ugyanis a homogén emberszeretetre összpontosítanak, mi ezzel szemben az állatvilág más területeire kalauzoljuk el az érdeklődőket. Mert kevesen tudják, hogy a gerincesek között sem ritka a nemzőképtelen párkapcsolat. Cowboyok figyelték meg a következő jelenséget: normális, nagycsöcsű tehenek teljesen váratlanul egymásra másznak, aztán szemlesütve legelnek tovább.
Feljegyeztek olyan love sztorit is, amely elefánt és víziló között bontakozott ki. Hogy a párocska mindkét tagja fiú, avagy lány, netán egyik sem azonos a másikkal, az teljesen mellékes körülmény, ugyanis ennyire eltérő külső esetén az ellentétek mindenképpen taszítják egymást. Normális esetben.
A nemzőképtelen szexben akad kakukktojás is. Közismert példa a ló és a szamár biszexuális párkapcsolata, amelynek első nekirugaszkodásra van méhbeli gyümölcse, de az öszvér utód nélkül hagyja társadalmát.
Kedves tudományos konferencia, milyen következtetésre juthatunk ezekből a példákból? A természet napjainkban is kísérletezik. Nem volt elég neki az a néhány millió év az egysejtűek megjelenésétől az ivaros szaporodás kifejlődéséig, hanem játékosan próbálkozik, hátha még izgalmasabb variációk alakulhatnak ki ebben a k. életben.
Az évmilliók során sok állatfaj kiveszett. Az egyiket elvitte a jégkorszak, a másikat a felmelegedés stb., de sok faj esett áldozatul szaporodási tökéletlenségének is. Vagy mert szaporodott volna, de bamba volt, vagy mert potens volt, de nem akart. A kísérletező természet a fatarókat (kiveszőben lévő szóféleség) is élni engedte, természetesen nem sokáig. Csak amíg az egész faj elfajult, és akkor nem volt utánpótlás.
Kedves monokulturális konferencia, felhívnánk a figyelmet arra, hogy napjainkban is vannak kiveszőben lévő állatfajok. Mindent meg kell tennünk megmentésük érdekében, akár a természet szándéka ellenére is. Előfordulhat, hogy a negatív szaporulatot megvalósító állatfajokban sok a monokulturás egyed, és azért. Mert rokonlelkek. Engedjük meg nekik, hogy magatartásformájukat mesterségesen újratermelhessék a rezervátumokban elárvult kisdedek felnevelésével, amelyek egészségesnek születhettek ugyan, de a közelben látott gyakorlat teszi a mestert. Aztán majd meglátjuk, mi lesz az eredmény.
Miért ne? Csak a természetnek szabad kísérletezni?
További javaslatunk: a monoszexkulturás állatfajok védelme érdekében a tévéműsorok esti csúcsidejében még több olyan filmet vetítsenek, amelyben a legszimpatikusabb szereplők vagy szerep szerinti buzik, vagy AIDS-ben haltak meg. Hasonló javaslataink még lennének, de maholnap minek, illetve kinek?
*
Lábjegyzet: Az életrevaló állatfajok elszigetelik a deviánsokat. Ezért maradnak fenn. Barbár szokás. Vigye el az ördög azt, aki szerint a homoszexuális egyedeknek fogházban a helyük. De a terméketlen szenvedély reklámozása is emberiség elleni vétek.

Meghátrálások tíz hónapja


Amikor a Polgári Szövetség összehozott egy százezres tüntetést, Ion Iliescu még szélesebben elmosolyodott és azt mondta: az ellenzék megsétáltathat akár milliós tömeget, az tíz százalékát sem teszi ki annak a szavazótestületnek, amely őt megválasztotta.
Ezen az alapon nem volt hajlandó észrevenni egyetlen tömegmozdulást sem, kezdve az Egyetem téri maratoni tüntetéstől a Văcăroiu-kormány elleni szakszervezeti felvonulásokig. Bár nagyon jól tudta, mi készül, 1990 márciusában nem vette a fáradságot, hogy Marosvásárhelyről érdeklődjön. Pedig elég lett volna megkérdezni a hozzá akkoriban nagyon közel álló laptól, az Adevărultól, hogy igaz-e az a rémhír a románokat elutasító gyógyszertárról, és a válasz birtokában a Görgény völgyének kijáratánál megállíthatta volna a tömegrendezvényt. Ezek után a bukaresti Nemzeti Színház előtti sátrakban tengődő éhségsztrájkolók felkeresése éjnek évadján lélegzetelállító gesztus lett volna egy ilyen „felvilágosult önkényúrtól”.
Nyilvánvaló, hogy Iliescu cinizmusa az egyik véglet. De a másik végletet is eltúlozza a jelenlegi kormány, ahogyan a legkisebb szisszenésre megtorpan. Ez a tíz hónap nem egyéb, mint a meghátrálások története. Meghátrált a kormány a kártermelő mamutvállalatok bezárásakor, aztán lassabban, tapogatózva próbálta folytatni útját, mintha ki tudja milyen ingoványos területre tévedt volna. Persze az sem lett volna szép, ha Iliescu módszeréhez folyamodik, hogy főjenek a saját zsírjukban, vagyis amíg ki nem árusítják legalább a termelési költségek árán az elfekvő készletben felhalmozott hasznavehetetlen termékeiket, „dolgozhatnak” tovább. De ez a nagyfokú gyámoltalanság sem vezet eredményre.
Aztán ott vannak a kisebb társadalmi rétegeket érintő kérdések. A miniszterelnök Bolyai Egyetemre vonatkozó ígérete nem tetszett néhány szélsőséges és középséges politikusnak, mire nyomban változtatott rajta: lesz több Bolyai Egyetem, csak az igaziból nem lesz semmi. A nyáron pedig óriási mozgósító kampány nyomán Kolozsváron kivonult 12 tüntető, mire az oktatási miniszternek azonnal engednie kellett. Sőt, miniszterelnöke még el is marasztalta a helyi egyetem rektorával folytatott vitájában.
A diáktüntetések kimenetele is meggondolkoztató. Mitől ijedtek meg? Mekkora lehetett az a tömeg? Hány százaléka a mostani kormánykoalíciós többséget biztosító szavazótábornak? Mellesleg: a tüntető diákok most egy éve nem is voltak szavazókorban (tisztelet a kivételnek, vagyis az osztályismétlőknek).
A forradalmárok tiltakozása aztán mindent betetőzött. (Tényleg: sátorbeli látogatása előtt Iliescu most miért nem firtatta, hogy ők a választópolgárok hány százalékát teszik ki?) A legkomikusabb ebben a cirkuszban az volt (eddig), hogy a belügyminisztert sárgöröngyökkel dobálták meg, miután a kormányépületben éppen azt a tervét adta elő, miként lehetne védekezni a várható társadalmi megmozdulásokkal szemben. Hát így nem, az bizonyos. Az államelnöknek, a miniszterelnöknek, a minisztereknek nem az éhségsztrájkolók sátrában tett munkalátogatásokkal kell küzdenie a társadalmi nyugalomért. Hanem sokkal határozottabban fel kellene keresni a kivételezett forradalmárok snagovi üdülőtelepét, például. Ott, ahol maholnap a környékbeli falvak lakóinak csak egy ösvény marad, amelyen elsomfordálhatnak az új csaszik zaklatása elől. A forradalmároknak kijáró mezőgazdasági terület jogán végzett kisajátítások helyszínén jó volna érdeklődni többek között Cornelius Rosianutól, a szájhagyomány szerint 1989 előtt rangos szerepet betöltő tévébemondótól, hogy ki adta neki a forradalmár igazolványt. És egyáltalán kinek drukkolt 1989 decemberében, ha magánál volt? Egyúttal számos egykori milicistától és más karhatalmistától vissza kellene vonni hivatalból és jóérzésből a kedvezményeket, mert ők társadalmi pozíciójukból fakadóan sem lehettek forradalmárok, csakis ellenforradalmárok. Pláne ha még lőttek is. És ugyan ki ne tudná, hogy ilyenek is vannak a forradalmár szervezetekben? Ezeket az ügyeket még az Iliescu-féle forradalmártörvény érvényessége idején is le lehetne bonyolítani, és aztán lássuk, kinek marad kedve az éhségsztrájkhoz.
Persze bárhonnan közelítenek a forradalmárkedvezmények felülvizsgálatához, zúgolódás mindenképpen bekövetkezik. Az Iliescurezsim nem véletlenül kényeztette el azokat, akik egymásról igazolták, hogy nélkülük Ceauşescu még mindig hatalmon volna. (Érthető okokból soha senki sem fogja hivatalosan elismerni, hogy az 1989. december 15-i temesvári események nélkül Bukarestben a Karácsony békés télapóként köszönt be 1990 első napján.) A kommunista nómenklatúra átmentődött második vonala magához édesgetett egy jelentősnek hitt „élcsapatot”, egyrészt hogy ő maga is hiteles forradalmár lehessen a kiszakadt pulóverével, másrészt hogy megossza a valódi forradalmárokat, jusson belőle majdnem mindegyik pártba. Ugye, ha változnak a politikai erővonalak, több tűzfészekből egységesen törjön fel a tiltakozás. Ez be is vált, de ennek a zúgolódásnak nincs tömegalapja. A lakosság jóérzésű része elvárja, hogy a sebesültek messzemenő támogatást kapjanak – végre – gyógykezelésükhöz, és az elesettek leszármazottjai semmiben sem szenvedjenek hiányt, de azt nem nézi jó szemmel, hogy a konjunktúralovagok, akik hirtelen felkapták a kezük ügyébe került géppisztolyt, a végsőkig ragaszkodnak az Iliescu-korszakban ölükbe hullott kiváltságokhoz.
Nagy kár volna, ha a Ciorbea-kormány végül engedne a szenátus előtt tüntető társaságnak. Itt az alkalom, hogy a félévszázaddal ezelőtt bevezetett illegalista nyug- és kegydíjak divatját megszüntessék. Hiszen a nagy példaképnek, a francia forradalomnak sem voltak utólag igazolt forradalmárai.

Fel, Bukarestbe


Kongresszusi háttérbeszélgetésben – hogy ne mondjuk úgy: folyósói dumában – elhangzott egy figyelemre méltó javaslat. – Te – mondta valaki valakinek – vigyétek fel Bukarestbe ezt a Tőkést, ott mutassa meg, mire megy a hevességével.
Valóban érdekes kísérlet lenne. Persze, mielőtt a gondolattal eljátszadoznánk, jó volna tudni, hogy az érintett vállalkozna-e erre a „lakosságcserére”. Arról van némi információnk, hogybátorságot nem kért kölcsön 1989 előtt sem egy olyan közegben, amely barátságosabbnak aligha mondható a mai, „kozmopolitizálódó” Bukarestnél. Viszont felvetődik egy másik kérdés: akadna-e cseretársa? A nyáron, amikor könyvbemutatót tartott volna, az RMDSZ-székház néhány órára sem látta vendégül, akkor adnának-e neki kovártélyt hosszabb időre?
Hagyjuk a szónoki kérdéseket, inkább tekintsünk el Tőkés László személyétől. Tegyük fel, hogy a célzás bárkire vonatkozott, aki elégedetlen a kilenc hónapi kormányzati szerepléssel, vagy az RMDSZ-vezetőség utóbbi két évi tevékenységével, esetleg egész eddigi történetével, és hajlandó volna kiállni az első vonalba a bukaresti politikai küzdőtéren.
Tessék jelentkezni! Néhány egyszerű tesztkérdésre kellene válaszolni.
Például a jelöltet leültetnék egy óriási képernyő elé, amelyről Dumitrascu fröcsköl valamit tíz percig. Utána a zsüri elnöke megkérdezi a vakmerő jelentkezőtől: rosszul tetszik lenni, talánkísérjük ki friss levegőre? Ha nem, akkor folytatódhat a vizsga. Pruteanu jelenik meg a képernyőn, előzőleg kereskedelmi majd közszolgálati tévéstúdiókban kipróbált szólavinát hömpölyget a jelöltre, akinek addig kell felvonultatnia ellenérveit, amíg ahivatásos nyelvvédő könnyeket hullatva és Pruton túli elnyomott testvéreire gondolva visszavonja dörgelmeit. Tesztkérdés: meg tetszett izzadni, netán szükség van szívritmuscsökkentő adalékanyagra?
Az a gyanúnk, nem szükséges további tesztkérdéseket kiagyalni. A jelentkezők túlnyomó többsége ennyitől töredelmesen bevallaná, hogy dehogy kívánkozik a tűzvonalba. Mindazok döntő többsége,akik elégedetlenek az elért eredményekkel, vagy már a célokkal is, tudják, hogy azoknál jóval kisebbeket sem lennének képesek méltó módon képviselni. Mert nincs hozzá tehetségük, megfelelő felkészültségük, tapasztalatuk. Vannak olyan nagymérvű lámpalázzal megvert emberek, akik ötösnél nagyobb létszámú tömeg előtt képtenek egyetlen kerek mondatot kinyögni. Televannak gondolatokkal, de azok nem jönnek ki. Az ilyen emberekből viszont nagyszerű háttérszereplők lehetnek. Tanácsolnak, súgnak, ösztönöznek, miközben őszintén ájuldoznak a messzemenő tisztelettől, amellyel felnéznek az első vonalban küzdő rátermett szónokokra. De ha semmibe veszik őket, akkor megsértődnek. És talán a mellőzöttség érzése is táplálja a bírálatok patakát. Vagy folyamát.
Továbbra is eltekintve konkrét személyektől: egyáltalán nem igaz az, hogy a csúcsvezetőség bírálója „felvágyik” Bukarestbe. De arra biztosan vágyik, hogy aki „fent” van, az ne siránkozzon, nehivatkozzon nehézségekre, soha se mondja azt, hogy ha egyesek lármáznak a háttérben, ő nem vállalhatja hatékonyan a magyar közösség érdekvédelmét. Érdekképviseletre vállalkozott, ez adolga, akár az ügyvédnek. Az sem utasíthatja vissza ügyfelének képviseletét arra hivatkozva, hogy elnehezült a pere. Konkrétan: a székelyudvarhelyiek igaz ügyét az RMDSZ kormányba kirendelt képviselője akkor sem adhatja fel, ha Csereháton valamit elrontottak.
*
Természetesen nem zárhatjuk ki annak lehetőségét sem, hogy egyes bírálók tudatosan vagy ösztönösen beleképzelik magukat egy-egy élvonalbeli posztba. De ebben sincs kivetnivaló. Hogy miként válnának be, azt csak a gyakorlat döntené el. Vajon a jelenlegi csúcsvezetőségből 1989 előtt hányan gondoltak arra, hogy az akkori óvatos meghunyászkodásukból röpke hét-nyolc év alatt országos, sőt nemzetközi hírű politikusokká válnak? Az ilyen látványos magatartásbeli átváltozások nem egyedi esetek. Közismert, hogy egyes emberek nem mernek kerékpározni, viszont ha egy váratlan esemény Volvo volánja mögé ülteti őket, nem lehet bírni önbizalmukkal.