Különös dolgokat tapasztalhattak a megfigyelők a marosvásárhelyi RMDSZ-kongresszus hátterében, főleg a sportcsarnok folyosóin. A legkülönbözőbb irányzatok, elképzelések, csoportosulásokképviselői barátságosan elbeszélgettek. Vajon miről?
A címzettek fogcsikorgatásától kísért beszéde után Tőkés László leült Tokay György mellé, és csendben néhány szót váltottak. Mi volt a beszédtéma? Ugye, roppant izgalmas kérdés. De később a közelben ülőktől megtudtuk, hogy a beszélgetés ennyiből állt:
– Leülhetek ide?
– Igen, tessék.
Hát ebben nincs sok szenzáció. Ezért (vagy másért is) egy olyan társalgás tartalmára lettünk kíváncsiak, amely sokkal kevésbé ígérkezett lélegzetelállítónak. Miről beszélgetett KIRÁLY KÁROLY a magyarországi nagyobbik kormánypárttól érkezett vendéggel?
*
– Régi ismerősként köszöntöttük egymást, aztán a tárgyra tértem. Te, mondtam, valamikor megígérted, hogy segíted az alapítványomat. Szekeres Imre azt mondta erre, hogy nézd, nem tudtunk segíteni. Tudom, tudom, mert nem hagyta a politika. Igen, azt mondta, ilyen a politika. Ennyi volt a beszélgetés. Na, de az az érdekes, ami mögötte van. Hol is kezdjem?
– A Magyar Szocialista Pártnak, egy kormányzati pártnak általában, ugye, sok eszköze van, amivel hatni tud. 1994 végén a Népszabadság kért tőlem egy cikket Tőkés László nyilatkozatairól, amelyeket a választások idején tett, bírálva azokat a pártokat, amelyek nem állnak ki a magyarság ügyéért. Ezek között volt az MSZP is. A Népszabadság egyik tudósítóján keresztül kért állásfoglalást tőlem Tőkés László nyilatkozatáról. Az állásfoglalást sürgősen telefonon kellett továbbítani. Én megírtam, de úgy, hogy azt a mai napig sem közölték. Érdeklődésemre, hogy miért nem közlik, azt a választ kaptam, hogy írásom meghaladja a Népszabadság tűrőképességét. Mi volt az, ami túlment a tűrőképesség határán? Azt írtam, hogy Tőkés Lászlóval teljesen egyetértek ebben a vonatkozásban, nekem is szomorú tapasztalataim vannak az MSZP elődjéről, illetve előző részeiről... Tudjuk, hogy a Szocialista Párt úgy egyszercsak átalakult. Leírtam, hogy 1977-ben Aczél György kieszközölte, hogy engem, Csoóri Sándort, Nagy Lászlót, Czine Mihályt egy órára fogadjon. Amikor leültem vele szemben, mint határon túli kisebbségi, akkor kijelentette, hogy én beszélhetek nyugodtan, de ne várjam el, hogy valamiről is nyilatkozzon. Erre én felálltam, és azt mondtam, köszönöm szépen, befejeztem. Az átkeresztelt pártokban az internacionalista politika ma is folyik, nemcsak az MSZP-ben, hanem másokban is, mert ez áthatotta a politikai gondolkodásmódot. Ezt tükrözi rajongásuk, ahogy nyilatkoznak pártjaink, kormányaink együttmunkálkodásáról, szolidaritásáról stb. Ugyan ennek tulajdonítom azt a prioritási sorrendet, hogy előbb van Európa, aztán jönnek a szomszédok, majd végül a testvérek. Ilyen dolgot mi nem fogadhatunk el, hogy a testvér a harmadik helyen. A testvér, a vértestvér az első helyen álljon, bármilyen körülmények között. Én ezeket kifejtettem külön egyiknek is, másiknak is, egyszer egy hivatalos beszélgetésen is, ezért megsértődtek. És aztán egészen fel eljutott a fülekbe, hogy milyen cikket írtam, eljutott mindenkihez a Szocialista Párt vezetőségében. Jó a kommunikációs rendszer, ugye, tapasztalt pártszervezetről van szó, amely nem most kezdi a hatalomgyakorlást. A személyes kapcsolat alakulásán is éreztem, hogy megfagy a levegő körülöttem.
– Korábban azt ígérték, hogy ha kormányra jutnak, komolyan támogatni fogják a Székely Falu Alapítványt. Ezt mondta Szekeres Imre, például, és Tabajdi Csaba is megígérte. Úgy látszik, sajtónyilatkozatom nyitotta volna meg a páncélszekrényt. Most fel lehetne tenni a kérdést: vajon érdemes volt-e személyes meggyőződésért a székely falut – hogy úgy mondjam – károsítani? Tény, hogy a Székely Falu Alapítvány a magyar kormánytól 20 000 forintot kapott. Egyébként Nyugat-Európából és a tengeren túlról több mint 150 000 dollár folyt be a székely falvak megsegítésére.
– Tabajdi Csaba egy alkalommal kijelentette, hogy a miniszterelnök nevében is ő fogad engem, tehát ne forduljak Horn Gyulához, mert ott nincs mit keressek, miután a Népszabadságnak írott cikkem miatt megsértődtek. Kijelentette, hogy vegyem tudomásul, hogy ők nem kommunistáznak le, mint az Antall-kormány tagjai. Egyébként nem tudtam arról, hogy az előző kormánykoalíció emberei engem lekommunistáztak volna, lehet, hogy a hátam mögött tették meg, úgyhogy meglepődve néztem, és hallgattam, vártam, hogy fejtse ki, ne maradjon benne, tudjam meg, hogy miről van szó. De végül mégis én fejtettem ki: engem itthon, Romániában is csak a volt kommunisták kommunistáznak le. Ugye, milyen abszurdum? Az átszíneződött kommunisták kommunistáznak le engem. Vagyis kik? Akik a végsőkig kitartottak pártjuk elvei mellett. Ezzel szemben és közismerten legalább annyit megtettem, hogy nem 1989. december 22-én, hanem 1972-ben kiléptem, és 1977-től nyíltan ellenszegültem. Attól függetlenül, hogy ezt ki hogyan értékeli, mert van, aki azt mondja, hogy ez valami belső perpatvar eredménye volt, de ez a tényeken nem változtat.
– A kommunistázást, mint lekicsinylést akkor használják, amikor politikai ellenfelet, nem ellenséget, sőt nem is mindig ellenfelet, csak másként gondolkodót akarnak elnémítani. Ez visszalépés a kádári koncepcióhoz képest is, aki azt mondta, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van. Ha nem is így járt el, legalább ezt mondta. Ezek pedig azt mondják, hogy aki nincs velünk, az ellenünk. Kommunistázunk, ugye, csak úgy. Tisztázzunk két dolgot: én sohase tagadtam, hogy mi voltam, kész vagyok felelni minden tettemért. De hogy engem kommunistázzanak, aki a másik oldalon nagyon keményen megküzdött, és meg is szenvedett, rám mutogassanak azok, akik december 22-ig párttitkárocskák, aktivisták voltak újságoknál... Mert Király Károly vadászni járt. Ők azért nem jártak vadászni, mert nem hívták őket, mert nem ajánlták fel nekik a lehetőséget. De ha felajánlják, olyan hálásak lettek volna azok, akik ma úgy kommunistáznak!
– Hogy kikre gondolok? A nagy társaság tulajdonképpen ugyanaz, amely teleírta az újságokat, dicsőítette Ceauşescut, vagyis a párt szolgálatában állott, mert nem tehetett másként. Választani lehetett: vagy maradt, és akkor azt csinálta, amit megköveteltek tőle, vagy más munkahelyet keresett az illető. Nagyon kevesen voltak azok, akik így vagy úgy nem voltak rákényszerítve a sajtóban, hogy ne azt csinálják, amit a kommunista propaganda elvárt. De tudjuk, hogy nagyon sok buzgólkodó is volt, aki verseket írt anélkül, hogy kérték volna. Még megvannak azok a lapok, nem olyan régmúlt történelemről van szó, elővehetjük a kollekciókat. És ezek az emberek, az a csodálatos, nem mérsékelten és nem önelemzéssel, hanem mindig másokra mutogatva, másokat rágalmazva, és magukat mentegetve kommunistáznak másokat.
– Volt a Duna tévében Markó Bélának az a nyilatkozata, a Héthatárban, amikor Marosi Barna feladott egy magas labdát az uborkaszezonnal és a cikkemmel, és akkor Markó Béla megint bedobott valamit a közvéleménybe. Úgy elcsodálkozott, úgymond, hogy én akkor a kormánybalépés mellett voltam, és most ellene vagyok. Mind a két állítás téves. Akkor, amikor én azt mondtam, hogy majd lépjünk be a kormányba, még a parlament sem volt megalakulva, még kormány sem volt, még kormányfő sem. 1990 júniusa előtt erről csak elvi vita volt lehetséges: hogyha felkérnek bennünket, akkor részt veszünk-e, és milyen feltételekkel veszünk részt. Markó Béla is ott volt a megbeszélésen, de olyan csendes fiú volt... Szóval csak elvben vetődött fel a kérdés, hogy ha felkérnek, akkor ne mi adjunk minisztert, adjanak mások, más nemzeti kisebbségiek? Mi Coposuval azelőtt már tárgyaltunk erről. Engem Iliescu is felkért, hogy a Nemzeti Megmentési Frontnak mint pártnak legyek egyik vezetője. Nem fogadtam el, még belépési nyilatkozatot sem töltöttem ki, hiába állítják, hogy Iliescu kormányába akartam besimulni.
– Most pedig megint: nem azt mondtam, amit nekem tulajdonítanak, nem mondtam azt, hogy ne lépjünk be, ez az állítás hamis, valótlan. Csak azt mondtam, hogy vigyázzunk, milyen feltételekkel lépünk be. A másik kérdés, amit ebben a nyilvános tévévitában felvetettek: az anyag, amit Király Károly aláírt. Szóval nem én írtam, csak aláírtam. Fel is hívtak sokan, hogy hát ez meg mit jelentsen, Király Károly elfelejtett írni, vagy mi történt? Hogy én ki vagyok, azt nem kell bizonygatnom, engem elegen ismernek. Egy ilyen pozícóban ilyen becstelenségeket sugallni, hát mit szóljak ehhez? Szóval a Király által aláírt anyag... És akkor ki írta? Ez a módszer megint a nagyon régi időkre emlékeztet. A szeku 1972 után megkezdte ellenem a lejáratási kampányt. Suttogó-propagandával kezdték akkor is, hogy igen, írt Király valami levelet, és kijuttatták Nyugatra, de azt nem is ő írta. Azt is tudom, hogy Markó Béla párttitkárként ilyen témával tartott 1978 után előadást: Király Károly nem egy épelméjű ember, mert normális ember nem denigrálja pártunk politikáját stb., stb. Úgy látszik, hogy megmaradtak a reflexek az ilyen lejáratási kampányokból.
– Na, de térjünk vissza oda, ahonnan elindultunk. Szekeresnek mondtam, te... Az első napi állófogadáson volt ez. Te, ígérted, hogy segíted az alapítványt. Azt mondta, te, nem tudtuk... Tudom, tudom, mondtam, mert a politika nem hagyta. Igen, ilyen a politika – válaszolta. A kormánynak megvan az eszköze, hogy valamit támogat vagy megvonja a támogatást. Ez nem kommunista praktika, de nagyon gyakran alkalmazták. Mint Iliescuék is. Ez az egész hercehurca a korrupcióval... A mi emberünk, akkor támogatjuk, ha nem a miénk, akkor kimarad mindenből.
– A probléma nem is ez, nem is magyar, nem is román, nem is csak keleti probléma ez, hanem a probléma az, hogy mikor hagyjuk végre, hogy a nézetek, az elvek, az álláspontok ütközzenek és ne a kiközösítés, ne a rágalmazás, ne az ellenségkép-keresés domináljon. Mert mi mind fújjuk, hogy a románok ellenségképeket keresnek. Igaz. Teljesen igaz. Kell az ellenségkép, hogy magukat mentsék ki, de hogy ez mennyire munkál bennünk is, az is siralmas.