A Szőcs Géza-ügy záróakkordja következik?


Le- vagy elszámolnivalók ideje
Legutóbb választási kampány teljében csapott magasra a Szőcs Géza körüli botrány lángja, és mire az egyszerű választópolgár észrevette, hogy nagyobb a füstje, és nem érdemes olyan messzemenő következtetésekre ragadtatnia magát, hogy ha „az egyik ilyen, mások sem lehetnek különbek Deákné vásznánál”, már túl is estünk a választásokon. És emiatt (is) elestünk pár szavazattól. Pedig a polgármester elválasztása a hatalomtól csak néhány tizedszázalékon múlott, továbbá Kolozs megye, a papírforma szerint, még egy RMDSZ-képviselőt juttathatott volna a parlamentbe.
Más, úgymond, elszámolatlan alapítványi ügyeket is hevesen bolygattak az ügykavarók, azzal fenyegetőzve, hogy bizonyos személyeket nehogy listára tegyenek, mert akkor ők kipakolnak. Ennek a taktikának a csődje után a kipakolások elmaradtak, még a célozgatások is teljesen elcsendesültek bizonyos személyek kétes pénzügyeire. Szőcs Géza ügyét – valószínűleg lobogtatásának jóval nagyobb intenzitása és az egykori RMDSZ-főtitkár, szenátor politikától való távoltartását követelő személyek magasabb rangja miatt – időnként még elővették. Több tagból álló brigád utazott Magyarországra a terhelő adatok összegyűjtésére, a Szövetségi Ellenőrző Bizottság állított össze jelentést róla, a Szövetségi Képviselők Tanácsa hozott „elmarasztaló határozatot”. Ennyi? Ilyen „súlyos” az ítélet, miután a választási kampányban köztörvényes bűnözőnek kiáltották ki? Szőcs Géza ezt a határozatot megfellebbezte, mégpedig az SZKT-nál magasabb fórumon, a kongresszuson.
Tiszta szerencse, hogy összeült ez a rendkívüli V. kongresszus, mert ha nem, két év múlva, a rendes kongresszuson újra választási kampányhangulatot kavart volna fel a Szőcs Géza-ügy. Ennek a veszélye így is fennállt, voltak hangok, hogy az újabb adatok megvizsgálásához idő kell, tehát majd a következő kongresszus döntsön a fellebbezés ügyében. Végül kiderült, hogy a kongresszus nem illetékes az SZKT „ítéletének” felülbírálatában, mert az SZKT sem volt illetékes, hogy jogi problémában politikai döntést hozzon. Mint ismeretes, a gordiuszi csomó elvágva így néz ki: a Szövetségi Ellenőrző Bizottság újabb jelentést készít, annak alapján Takács Csaba ügyvezető elnök elhatározza, hogy a végső döntés bíróságra tartozik-e.
– Szőcs Géza ezt a megoldást a kongresszuson helyeselte. Miért? Bízik abban, hogy ezek után a javára dől el a vita?
– Nem. Nem bízom. Azért szavaztam erre a megoldásra, mert ezzel kilépek az RMDSZ ítélkezési köréből. Világosan látom, hogy a jelenlegi RMDSZ-vezetéstől, figyelembe véve összetételét,szándékait, irányomban eddig tanúsított viselkedését, nem számíthatok arra, hogy nekem igazságot szolgáltatna. Ezért fordultam a nagy nyilvánossághoz. Az a dokumentumcsomag, amelyre a kongresszuson utaltam, a nagy nyilvánossághoz szól. Józan ítélőképességgel rendelkező bármely ember annak alapján el fogja tudni dönteni, hogy mi az igazság, bármit mond az RMDSZ. Én vállalom a szembesítést a közvéleménnyel.
– A román bírósággal is?
– Persze, hogy vállalom, hiszen abból a dokumentumgyűjteményből sokkal több minden kitűnik, mint amennyit kínnal-keservvel hajlandók voltak beismerni. Az emberhez vágnak egy tucat millió tartozást, és amikor idehoztam akoronatanút, Hámos Lászlót, aki elmondta a bizottságnak, hogySzőcs Géza nem tartozik ennyivel, semennyivel sem tartozik, sőt, mi tartozunk neki, akkor a bizottság fogát csikorgatva úgy nyilatkozik, hogy nem volt etikus, hogy Szőcs Géza a kongresszus napjáig várt a fellebbezése megindoklásával.
– Tényleg, miért várt?
– Hamarabb nem tudtam idehozni Amerikából a koronatanút, és én a kongresszushoz fellebbeztem, nem tudtam az októberben összeülő kongresszust májusban, vagy augusztusban tájékoztatnia szempontjaimról. Én nem ahhoz a bizottsághoz fellebbeztem, amely rólam egyszer már egy jelentést megfogalmazott. Az ellen fellebbeztem, hiszen az egy igazságtalan, hamis jelentés volt, és ezkiderült abból, hogy a kongresszus második napján a bizottság kénytelen volt visszavonni februári jelentésének 60-70 százalékát, bár ezt úgy tette meg, hogy ne vevődjék észre. Mert a kongresszusi küldött, ha én nem figyelmeztetem, nem vette volna észre, hogy engem februárban és még a tegnap is igazságtalanul vádoltak 13 millió forint elsikkasztásával, amiről mára kiderült, hogy tárgytalan, alaptalan, hazugság. Nekem teljesen tiszta a lelkiismeretem. Ha valakinek elszámolnivalója van velem, azt eddig kötelessége lett volna megtenni, nem pedig évekig rágalmazni. Valószínűleg egyeseknek érdeke, hogy a politikai életbe való esetleges visszatérésemet akadályozzák. Hogy most mi következik? Az ügyvezető elnökség vagy az általam kívánt bírósági utat választja, vagy ha az újabb jelentésben nem lesz elég terhelő bizonyíték, akkor, mint tárgytalant, lezárja az ügyet.
*
Lapunknak nincsenek eszközei, hogy betekinthessen anyagi, pénzügyi kérdésekbe. Sem bel-, sem külföldi hírszerzőkkel nem tartunk kapcsolatot. Ha akarnánk sem tudnánk felmenteni vagy elmarasztalni senkit, aki „kabátlopásba” keveredett. De abban Szőcs Gézának mélységesen igazat kell adnunk, hogy akinek elszámolnivalója van, az idejében intézkedjen. A „piszkos anyagiakat” senki se időzíthesse választási tőkének, mert azzal olyan kárt okoz, amit politikai vagy pénzügyi ellenőrző bizottságok felbecsülni sem képesek.

Ne játsszunk az útadóval


Okulva a Pro tv augusztus végi alaptalan pánikkeltésének következményeiből, igyekeztem befizetni az útadót, nehogy majd tömegjelenetek közepette szabadítsanak meg a pénzemtől. És ha a fiskalitási uborkaszezon derekán kettesben voltunk a CEC-pénztárossal, megérdeklődtem, hogyan nyomoznának utánam, ha elmulasztanám az idei útadó kifizetését november 30-ig.
– Az első tudnivaló – hangzott a készséges felvilágosítás –, hogy jól őrizze meg ezt a számlát. A rendőrség szúrópróbáján ez mentesíti az útadó tízszeres kifizetésétől. Amikor pedig esedékessé válik a következő évi útadó kifizetése, ezzel a számlával bizonyítani kell, hogy az idénről nem maradt adós, egyébként az 1998-as adót csak azután fizetheti be, ha kiegyenlíti idei elmaradását, vagyis az útadó tízszeresét. Ezenkívül a forgalmi engedély száma alapján számítógépes programmal kutatják fel azokat, akik november 30-ig nem fizették be az idei útadót.
Háromszorosan vagyunk bekerítve, ne játsszunk hát a Băsescu-adóval. A megkésés büntetésének tízes kulcsa pedig ne bosszantson különösképpen. Azt a nagymenők ellen találták ki, akik nagy kocsipark után fizetnek útadót, és az egyszerű büntető kamat alkalmazása esetén nekik kifizetődne a halasztás, mert az inflációs pénz forgatásából többet nyernének. Kár lenne, ha ebbe a csapdába kisemberek esnének bele Trabanttal, Daciával, vagy akár 3000-res, de ütött-kopott Oldsmobillal.

Kormányzati munkamegosztás


Abban a rovatban, hogy mit várunk a kongresszustól, többször felvetődött: nem kellene szót adni a meghívottaknak, mert az udvariaskodásokkal csak potyára telik az idő. Ha ez a javaslat meghallgatásra talál, lehet, hogy némi idővel gazdagabbak lettünk volna, ami előbb-utóbb valamivel úgyis eltelik, viszont elesünk a Liberális Pártot képviselő Dinu Zamfirescu ragyogó ötletétől. Azt mondta: ne az RMDSZ kínlódjon bizonyos kényes ügyek megoldásával, hanem a koalíciós társak tegyék oda a vállukat. Például a kétnyelvű táblákat függesszék ki a parasztpártiak vagy a szociáldemokrata uniósok, és személyük elleni sértésként kezeljék azok bemocskolását.
Hát igen. Akkor a kormánykoalíció nagyobbik pártjai hiúságból is rászólnának a rendfenntartó közegekre, hogy tessenek használni a bilincset, amikor felheccelt lumpenek a szemük láttára teszik tönkre a kormányrendeletben előírt kétnyelvű táblákat, amelyek őrzésére őket kirendelték.
Ez volna a méltó ellenszolgáltatás az RMDSZ olyan szolgáltatásaira, amelyek a parasztpárt és a Demokrata Párt számára nem olyan testhezállóak. Például annak bizonygatása a nemzetközi közvélemény előtt, hogy a kisebbségi jogok tiszteletben tartása felé vezető úton most korszerűbb járművön haladunk. Ugye, amikor a cigány a saját lovát dicséri, az nem eléggé meggyőző, ellenben az útitárs szava meghatározó reklám lehet.
Az RMDSZ szolgáltatásával nem is volna hézag, puszta kormánybeli létével kivívta a thank you, sir kezdetű messzemenő elismerést az USA elnöke részéről, majd aktív szereplésével odáig jutott, hogy az Európa Tanácsban már valósággal áradoznak, hogy itt véglegesen megoldódott a kisebbségi kérdés. Majdnem mint Ceauşescu idején.
Az eredeti terv célkitűzéseinek ilyen mértékű túlteljesítése fejében tényleg megérdemelnénk például azt is, hogy a nekünk adományozott 30 jogászhelyért elindított mocskolódási hadjáratot a nagyobb koalíciós testvérek némítsák el, mindjárt a kezdetén, mondjuk ilyen felkiáltással: akarjátok-e, hogy minden szakon összehasonlítsuk a román és a magyar felvételizők eredményeit, és ennek alapján kiegészítsük a magyar évfolyamok létszámát? És ha ettől sem állt volna be a csend, még akad bőven olyan érv, amelyre a szakminisztérium pontos adatokkal rendelkezik.
Sajnos, a hírszolgáltatás még egyetlen olyan hatalmi román politikus nevét sem kapta fel, aki valamely falu vagy város szélén ünnepélyesen elülteti az etnikai megértés kétnyelvű tábláit. A 30 jogászhelyért sem állt ki mellettünk valamely tekintélyes politikus, amikor Andrei Marga rektor „védekezésből” azt állította, hogy ők nem kértek külön helyeket. (Multikulturalizmusból is megárt a multi.)
Mi több, nagyobb kormánykoalíciós testvéreink mintha nem is hallották volna a soviniszták újabb felszólításait a romániai magyarság kitelepítésére. Pedig ilyesmit nem lehet elnézni azzal, hogy mindenki szabadon kifejtheti véleményét. Ez nem vélemény, hanem fasiszta jellegű módszer felkarolása, amelyet más országokban fogházzal büntetnek. Ezzel szemben államelnökünk a magyarországi választások közeledtével aggodalmának ad hangot, hogy egyes magyar politikusok erdélyi kiruccanásaikat felhasználhatják kampánycélokra, és ez megzavarhatja a két ország kapcsolatainak kedvező alakulását. Elképzelhető magyar politikusok részéről akkora zavarkeltés, mint Funar vagy Tudor tevékenysége? Mondhatja a legelszabadultabb szájú politikus a legönfeledtebb pillanatában, hogy a magyarországi románokat át kellene költöztetni ide? Az biztos, hogy többet nem tehetné a lábát magyarországi románlakta faluba testőrség nélkül.
Dinu Zamfirescu javaslata úgy is elhangozhatott volna, hogy törődjön mindenki a saját funárságaival, közelebbi ismerőseivel. De hol állunk mi attól? Egyelőre a szenátusi tanügyi bizottságban a nagyobb testvérek, George Pruteanuval az élen, az úgymond ellenzékbe szorult sovinisztákkal egybehangzóan festették át az oktatási törvény módosítására vonatkozó kormányhatározatot.

Ne mondjon le!


Adrian Severin a közvélemény szolidaritását kérte zaklatottságában. Egyes politikusok és sajtóvezérek a tettlegességig fokozzák hajszolását, amióta kimondta, hogy közülük némelyek idegen hatalmak beszervezett vagy önkéntelen ügynökei.
Mi késedelem nélkül biztosítjuk teljes együttérzésünkről. Ugyanis lapunk holtbiztosan nem szolgál idegen érdekeket pénzért, mert akkor nem lennénk a templom egeréhez hasonlatos állapotban, vagyis abban a helyzetben, hogy ha kifizetnénk a polgármester amiatti büntetését, hogy magyarul írtuk ki a bejáratra a Szabadság nevét, akkor egy hónapra úszna a fizetésünk. Önkéntelen ügynökök pedig nem lehetünk, annyira nem butultunk el, ezt azzal is bizonyíthatjuk, hogy nincs cédulánk és nem vagyunk Rudotel-fogyasztók. Egyszóval biztosak lehetünk abban, hogy nem vagyunk a Severin-listán, akkor pedig miért ne szolidarizáljunk vele.
De ennél komolyabb okunk is van Severin buzdítására, hogy az istenért, le ne mondjon, mert akkor is igaza van, ha véletlenül nem tudja bizonyítani állítását. Semmi szükség olyan nyomok felkutatására, hogy bizonyos pártvezérek belgiumi vagy más külföldi bankokba milyen származású dollárokat helyeznek el. Elég csak a feltételezés második részét bizonyítani, és azzal el lehet hallgattatni a paprikajancsikat. Vagyis azt, hogy egyes politikusok és sajtómágnások nemcsak anyagi haszonból, hanem tudtukon kívül is szolgálhatnak idegen érdekeket.
Mi nem kell messzire menjünk példáért. Itt van közismert polgármesterünk, aki nemrég még pártvezéri minőségében is óriási szolgálatokat tett Magyarországnak. Sosem fogjuk megtudni, hogy ezért kapott-e valami ellenszolgáltatást, mert az ilyesmit roppant diszkréten intézik – lám, a svájci bankbotrányok csak a fasizmus fölötti győzelem 50. évfordulója után pattantak ki – de az biztos, hogy Funar jelentősen hozzájárult Magyarország gyorsabb euroatlanti betagolódásához és feltöltéséhez nyugati tőkével. Mert elég egy-két Funar-idézettel szemléltetni a romániai állapotokat, és az érdeklődés menten megtorpan az Alföld keleti határánál.
Ugyanaz érvényes a Vadim-idézetekre is. Például arra, amikor kifejtette, hogy ha a székelyek sokat követelőznek, akkor ők elveszik tőlük az áramot, a gázt és a levegőt. Vagyis fizikailag megsemmisítik a székelyeket, ami már nem szabad véleménynyilvánítás, hanem népirtási módszertan kifejtése, ez pedig éppen olyan fasiszta cselekmény, mint a kormányrendeletben rögzített kétnyelvű helységnévtáblák bemocskolása.
Az egyelőre titkos Severin-lista sajtófővezérei között sem kellene akkora sértődöttség uralkodjon, hogy állítólag az egész brancsot gyanúba keverték. Aki úgy érzi, hogy nem rá céloztak, szemlélje derűsen a fejleményeket, ahogyan mi. Aki ellenben érdekből vagy önkéntesen idegen érdeket szolgált, az vállalja tetteit. Mindenki felméri cselekedetei következményeit, aki képes összefüggésekben gondolkozni. Ez a kategória vagy változtasson sajtópolitikáján, vagy ügyesebben űzze tovább az eszét, ha neki megéri. Piacgazdaságban úgysem lehet teljesen megtiltani az erkölcstelen pénzhajszolást.
Nem biztos, hogy bizonyos lapok ellentmondásos tevékenységükért külföldről honoráriumot kapnak. Valószínűtlen, hogy most, amikor néhány évre eldőlt a NATO-ba lépés ügye, valamely idegen hatalomnak érdeke fűződne távoltartásunkhoz. De saját olvasótáborukkal is megfizettethetik azt, hogy, úgymond, nemzeti érdekeket védelmeznek, sőt, nacionalisták, ellenben harsány magyar- és cigányellenességükkel azt a látszatot keltik Nyugaton, hogy itt csak a szikra hiányzik egy újabb balkáni puskaporos hordó robbanásához. Csoda-e, ha az Adevărul és a National olyan hangosan követeli Adrian Severin lemondását?

Alaptalan tudósítói megsejtés


Folyik az újságírók közötti tapasztalatcsere a kongresszuson. Egyik nem hallott tisztán valamit, a másik még nincs eléggé „benne a problémákban”, a harmadik a szinkronfordítók munkájára panaszkodik. Valaki pedig csak évődni akar:
– Kolléga úr, mit akartok ti ezzel a kettős állampolgársággal?
– Ne tévesszük össze a funkciókat. A sajtónak nincs döntési joga.
– Jól van, na. Akkor az RMDSZ, illetve a radikális fele mit akar vele?
– Miért vallana radikalizmusra a kettős állampolgárság igénylése? Ha Ukrajnában élő románok kérnének hasonló jogot, azokon is elvernétek a port?
– Ne kavarjuk! Én ha kimegyek Amerikába, amerikai állampolgár leszek és kész.
– Ha kimész, kedves kolléga, az előregyártott jólétbe, akkor tényleg örvendezel, hogy befogadnak, és nem ugrálsz, de az Ukrajnában élő román nem ment ki sehova, csak a határ vonult át a feje fölött néhányszor. Miért ne érezhetné a ti testvéreteknek magát azzal is, hogy van román személyazonossága?
– Mit érne vele? Ha Romániában akarna letelepedni, a személyi igazolvány nem ad lakást, munkahelyet.
– Viszont ha Ukrajna egy időre kívül reked az európai határvonalon, jól fogna neki a román útlevél.
– Miért fáj nektek az ukrajnai románok sorsa?!
– Sorstársak vagyunk.
– Inkább érdekből vagytok sorstársak. Nektek jó volna, ha Bukarest annyit foglalkozna a határon túli románokkal, mint Budapest veletek, és akkor nem lenne feltűnő, hogy nektek megadják a kettős állampolgárságot, ti majd vígan sétáltok az egész világban, mi pedig állunk tovább sorban a vízumért.
– Te hallottál valamit egy ilyen egyezségről az RMDSZ és a magyar kormány között?
– Tudom, hogy így lesz, de rám ne hivatkozz a hírben.
*
Mint már ismeretes, a kolléga megsejtése nem igazolódott be, a kettős állampolgárság igénylését a kongresszus nem iktatta az RMDSZ programjába.

A barikád azonos oldalán, vagy félpályás mérkőzés


Alig félórás késéssel kezdődött meg a programhoz képest az RMDSZ rendkívüli kongresszusa a házigazda, a Maros megyei szervezet elnöke, Kolcsár Sándor köszöntőjével. Ezután Fodor Imre, a bemocskolt kétnyelvű táblák városának polgármestere köszöntötte a vendégeket, és arról biztosította őket, hogy az együttélésnek vannak szép oldalai is. Markó Béla szövetségi elnök többek között a sportcsarnok kongresszusi berendezését magyarázta azzal, hogy gyakorlati okokon kívül így mindannyian a pályának, a barikádnak egyazon oldalán lehetnek.
Üdvözletek
A meghívottak ragaszkodtak ahhoz, hogy hosszasan köszöntsék a kongresszust. Kivételt csak Teodor Melescanu pártjának képviselője jelentett. Zoe Petre az államelnöki üzenetben többek között a kezdetek kezdetéről beszélt, hogy 10 hónap alatt nem lehet felszámolni az igazságtalanságokat, de az RMDSZ-politikusokat arra intette, hogy hallgassák meg koalíciós társaikat, és engedjenek azok elvárásainak is, nem az elvek, hanem a megvalósítások üteme tekintetében. Tehát fő a türelem. Ezután Constantin Dudu Ionescu államtitkár közvetítette Victor Ciorbea miniszterelnök üzenetét, hangsúlyozva, hogy az RMDSZ részvétele a kormányzásban gyümölcsöző a reform tekintetében is, főleg a magatartásbeli változások terén, de a közösségi gondolkodásmódot nem lehet egyik napról a másikra, kormányhatározatokkal megváltoztatni. Tabajdi Csaba, a magyar kormány politikai államtitkára köszöntőjében nagyra értékelte az RMDSZ jelenlétét a kormányban. Vajon gondoltuk volna akár egy évvel ezelőtt? – tette fel a kérdést, majd nemzetközi összefüggésben kiemelte, hogy a kisebbséghez való viszony fontos kritérium lett egy ország megítélésében, és ez is kedvező helyzetet teremt. CristianDumitrescu a Demokrata Párt részéről a „mindkét félnél” fellelhető szélsőségesek közömbösítésének fontosságáról szólt, értékelve az RMDSZ-politikusokkal való együttműködés lehetőségét. Szekeres Imre a Magyar Szocialista Párt képviseletében többek között hangsúlyozta, hogy amit Budapesten kimondanak, abban számolni kell a külföldön élő magyarok érdekeivel is. Chiliman Andrei, a Nemzeti Liberális Párt képviselőjének véleménye szerint az RMDSZ kormánybalépésével nem történt különleges gesztus, hanem csupán visszatérés a normális folyamatokhoz. Németh Zsolt a Fidesz-Magyar Polgári Párt részéről üdvözölte, hogy a tíz hónappal korábbi román mozdonycsere után Lengyelországban is bekövetkezett a jobboldal előretörése. A romániai magyarok törekvésével kapcsolatban pedig azzal bátorított, hogy azok összhangban állnak a nemzetközi normákkal, ezt most a nagy-britanniai példa is bizonyítja a skóciai autonómiával. Ion Muresan Maros megyei képviselő a parasztpárt üdvözletét adta át a kongresszusnak, jelezve, hogy a vezető kormánypárt szilárdan kitart elhatározása mellett, a kormányprogram mellett, és senkitől sem fogad el leckét hazafiságból. Dornbach Alajos, a Szabaddemokraták Szövetsége részéről a romániai és a magyarországi fejlemények közötti hasonlóságokra mutatott rá, jelezve, hogy a kongresszusi jelszó, az Együtt sikerülni fog, az SZDSZ egyik választási szlogenje volt.Lezsák Sándor, a Magyar Demokrata Fórumot képviselő politikus a mozdony-szimbólumot felkarolva fontosnak tartotta, hogy a sínpálya legyen ép, a kongresszusnak pedig azt kívánta, hogy azokért munkálkodjon, akik érdekében létrejött az RMDSZ. Dinu Gavrilescu, a Liberális Párt képviselője keményen bírálta az RMDSZ-t. Ünneprontón emlékeztetett arra, hogy az RMDSZ-t is kiutasították a Demokratikus Konvencióból, mint őket, de az RMDSZ most mégis hatalmon van, ők pedig a parlamentből is kiszorultak. De nem ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy a kormánykoalíció – szerinte – semmit sem valósít meg. Például a kétnyelvű táblákat a román pártoknak kellett volna kifüggeszteni, hogy példát mutassanak a tömegnek, neveljék a többséget. Az RMDSZ-nek szemére vetette, hogy ejtette a decentralizációt, pedig azzal közelebb léphetne az autonómiához. Általában azért bírálta az RMDSZ-t, amit nem tesz meg, nem azért, amit megtett. Lányi Zsolt magyarországi kisgazdapárti politikus többek között elmondta, hogy szerinte nem az alapszerződés juttatta a kormányba az RMDSZ-t, mint azt állítják egyesek Magyarországon. A Marian Enache által felolvasott Melescanu-levelet akár teljes terjedelmében idézhetnénk: üdvözölik a kongresszust, melynek munkálatait érdeklődéssel követik, mert határozataitól függ a további kapcsolatalakulás... Farkas Gabriella a Magyar Demokrata Néppárt nevében az RMDSZ-nek erőt, türelmet kívánt céljai elérésében. Komlósi József, az Európai Népcsoportok Föderatív Uniójának alelnöke arról a politikai tőkéről beszélt, amelyet az RMDSZ belépése jelentett a kormányba. Szerinte ezzel az egy lépéssel Románia nagyobb utat tett meg az európai betagolódásban, mint korábban hét év alatt.
Ezután Bodó Barna, az SZKT Állandó Bizottságának alelnöke felolvasta az üdvözlő leveleket.
Az eredeti napirend módosítási javaslatai között szerepelt a miniszterek és államtitkárok beszámolója, valamint Szőcs Géza fellebbezése a Szövetségi Ellenőrző Bizottság határozatával kapcsolatban. A kongresszus mindkét napirendi pont felvételét megszavazta.
Beszámolók
Markó Béla a bevezetőben leszögezte, hogy utat tévesztene a szövetség, ha nem arra próbálna választ adni, tudott-e megoldásokat nyújtani annak a közösségnek, amelynek képviseletét elvállalta. Az egyik nagy erőpróbáról, a kormánybalépésről azt mondta, nem álltak rendelkezésre előre kidolgozott mechanizmusok a tárgyalássorozat lebonyolítására, a kisebbségpolitikát kormányzati szintre emelő intézmények szerkezetét meg sem próbálták előrevetíteni. Az RMDSZ máskor is hiányolta a pontosan kidolgozott módszereket – hangsúlyozta.
A szövetségi elnök kitért a véleményszabadság és a közösen hozott döntések iránti felelősség viszonyára. Nem tudja elfogadni, hogy egyesek nem vetik alá magukat a döntéseknek.
A kormánybalépéssel lemondtunk a tiltakozásról, a nemzetközi fórumokhoz való felfolyamodásról. Mit kaptunk cserébe? – tette fel a kérdést Markó Béla. A kormányzási mérlegben szerepel a két miniszter, nyolc államtitkár, két prefektus, nyolc alprefektus, a Kisebbségi Hivatal, amelynek építése még nem fejeződött be. A jogsérelmek orvoslása során kiszabadult Cseresznyés Pál, és felmentették a zetelakiakat, de Markó Béla elismerte, hogy az 1990-es marosvásárhelyi események kirobbantóinak és elkövetőinek felelősségre vonásában semmi se történt. A tanügyi és a helyhatósági kormányhatározatok pedig érvényben vannak, azokat alkalmazni kell. Ám az utóbbi hetek eseményei arra figyelmeztetnek, hogy mindaz, aminek felépítését elkezdtük, rendkívül törékeny, és egyik napról a másikra összeomolhat – hangsúlyozta beszámolójában a szövetségi elnök.
Tőkés László tiszteletbeli elnök megrázó földi látvány bibliai idézetével kezdte helyzetelemzését, a pusztuló fajtánk iránti felelősségre igyekezett rádöbbenteni, majd a személyes ellentétek mögötti elvi kérdéseket latolgatta. Úgy érzi, kommunistaellenes magatartása és nemzetben való gondolkodása miatt elaknásított területen, a nacionalisták taposó aknái között járja útját, az RMDSZ-ben pedig a legkülönbözőbb jelei mutatkoznak meg annak, hogy félre akarják állítani. Meghívása a döntéshozó szervekbe, teljesen tetszőleges, ez mozgásszabadságot jelent számára, de támadási felületet is. Ennek ellenére, mivel az egyházi ember nem választható el az RMDSZ-tisztségtől, szüntelenül járja az országot és a világot, mindenütt igyekszik az RMDSZ-t és a magyarságot képviselni, beszédeinek, beszámolóinak jegyzékét letette a jegyzőkönyvvezetőknek.
Újra eloszlatta a rágalmat, hogy ő ellenezte volna a kormánybalépést. Nagy nehezen megszerezte a vonatkozó SZKT-jegyzőkönyvet, abból idézte saját szavait: „Feltétel nélkül nem lehet belépni. Lépjünk be, de elvárásainkat fogalmazzuk meg”. Kinek érdeke a tények elferdítése? – tette fel a kérdést.
Tőkés László szerint az alanyi jogokat nem szabad kormánybalépéshez kapcsolni. Kormányok jönnek, kormányok mennek, öntörvényű jogainkat távlatos politizálással kell biztosítani.
A kongresszustól a következőket várja el: legalább utólag fogalmazza meg kormányzási elvárásait; mivel szerinte túl korán megszüntették az általános emberi jogok romániai betartásának figyelését, legalább a nemzetiségi monitorizálást újra kérni kell; a temesvári 8. pont szellemének alkalmazása érdekében támogatni kell Constantin Ticu Dumitrescu törvénykezdeményezését, az állami tisztségviselők átvilágítását; a Királyhágómelléki Református Egyházkerület indítványára határozzák el a Sulyok István Intézet önálló magyar egyetemmé válását, a Bolyai Egyetem helyreállításától függetlenül; elsőbbséget kell biztosítani a tanügyi problémák megoldásának, a saját kisebbségi tanügyi törvénytervezet elfogadtatásának; valósítsák meg a belső választásokat; az RMDSZ lépjen fel a kormányban az egyházi ingatlanok haladéktalan visszaszolgáltatásáért.
A délelőtt folyamán még elhangzott Takács Csaba ügyvezető elnök beszámolója, jelentést tett a testületi tevékenységről az SZKT, a SZET, az OÖT elnöke, beszámolt a szenátusi és a képviselőházi frakcióvezető.
Lapzártakor miniszterek és államtitkárok beszámolójával folytatódtak a munkálatok, amelyek részletes ismertetését hétfői lapszámunkban folytatjuk.

Ellenteszt


Kész tények elé állították az oktatásügyi minisztert, amikor az utólag jóváhagyott 50 helyre bejegyeztek jogászhallgatóknak olyan felvételizőket, akik a szeptemberi versenyvizsgán a 160. jelölt utáni vonal alá szorultak.
Virgil Petrescu miniszter nem indokolta részletesen szándékát, hogy miért akar feltétlenül új felvételi vizsgát, de azt nyomatékosan leszögezte, hogy anélkül ugrik az 50 hely. A Babeş-Bolyai Egyetem vezetősége mégis vette a bátorságot az ellenszegülésre. A tekintélyvitát nehéz lesz eldönteni. Vajon miért élezték ki ennyire a helyzetet?
Az egyetemi szenátus számos érvet felhozott álláspontjának védelmében. Például a költségeket. Állítólag 100 millióba kerül egy ilyen vizsga. Elhisszük. Manapság minden lehetséges, és annak az ellenkezője is. És hogy a szeptemberi felvételi vizsgán elért eredmények érvényesek maradhatnak. Ez is elfogadható érv. De ugyanígy érvényes lenne az a megállapítás, hogy ha valaki a szeptemberi vizsgán 8-asnál jobb jegyátlaggal remekelt, az olyan tudáshalmazzal rendelkezik, hogy bármikor, éjszakai álmából felköltve is megismétli a bravúrt.
Ám gyakorlott tanárok néha tudatosan, jól megfontoltan megismételtetnek rögtönzéseket, dolgozatokat, ellenőrző teszteket, oly módon, hogy átültetik az osztályt. Vagy másképpen módosítják a vizsgafeltételeket. Az eredmény rendszerint döbbenetes. Néhány tanuló teljesen fejre állítja a korábbi értékrendet. Persze, a látványos átváltozás csak a kívülállók, sőt a tanulók egy részének okoz meglepetést, a tanárok a túl jól és túlságosan hasonlatosra sikeredett dolgozatoktól felsejlő gyanújukat igazolják a vizsgáztatás megismétlésével.
Esetleg azt a gyanút is, hogy az előző este szűk körben kifecsegett tételeket valamelyik kolléga megsúgta az illető osztályban tanuló unokaöccsének, aki pedig megoszthatta az információt barátjával, barátnőjével...
A felvételi vizsgák itteni és mostani rendszere olyan, hogy azokon rendszerint nem csak tanulók buknak meg. Szinte minden évben kirobbantak botrányok a felvételik körül. Meglehet, hogy a miniszter gyakorló tanár korából emlékezett az ellenteszt módszerére.

Jogtalan jogászok?


Folytatódik a méltatlankodás a jogtudományi tanszéken a magyaroknak elkülönített 30 hely miatt. A CD rádióban megjátszott vagy őszinte tárgyilagossággal – valóban nehéz megállapítani – az adásvezető a hét végén mindenkinek szót adott, és abba sem rekesztette bele a mondanivalót, aki a minisztériumi rendelkezés valódi céljára irányította a figyelmet. Arra, hogy a 30 helyet nem a román felvételizőktől vették el, hanem többletként adták a Babeş-Bolyai Egyetemnek magyar nemzetiségű fiatalok számára, akik egyébként, a nyelvi hátrány miatt, sokkal kisebb arányban jutnának be. Elismerésre méltó, hogy a rádióvitákon akad önkéntes, aki védelmezni próbálja a többség szemében népszerűtlen – vagy azzá feketített – jelenségeket. Talán Müller Lászlónak – a gyenge helyi adó hullámzó vétele miatt félrehallhattuk – köszönhetjük ezt a tisztázást, amely normális körülmények között lecsillapította volna a kedélyeket. Hiszen ha ez a 30 külön hely nem lenne, a többi 160 helyből foglaltak volna el jó párat a legfelkészültebb magyar felvételizők, és akkor még több jól felkészült román jelölt esik ki a versenyben. Ettől ki lenne boldogabb?
De hol vagyunk még a normális helyzettől! A higgadt magyarázat után tovább folyt a hisztérikus hüledezés. Hogy itt, Romániában a románoknak kell biztosítani az érvényesülési lehetőséget. És hogy nem adtak elkülönített helyeket más nemzetiségieknek, például a cigányoknak stb. Miért? Úgy talán teljes lenne az etnikai béke? Különben majd lesz nekik is elkülönített helyük. Sőt, külön egyetemük is. Csak ki kell várni szervezeti egységüket.
A felháborodás egyik oka a tudásszintbeli különbség. Hogy a román gyerekek sokkal magasabb jegyeket értek el románból. Miért kell ezen csodálkozni? Nem volna szégyen a román tanulók számára, ha csak annyira aprólékosan ismernék saját nyelvüket és irodalmukat, mint a magyar iskolában végzett társaik? És vajon nem ugyanúgy tevődik fel a kérdés a román történelemmel kapcsolatban?
Egyébként a felvételin az 5-ös érdemjegy nem azt jelenti, hogy az illető felkészületlen. Az 5-ös és a 10-es közötti különbség néhány hibapontban testesül meg, míg a teljes tudatlanság a 0-s és az 1-es körül mozog. Úgyhogy ne legyen kisebbségi komplexusa azoknak az egyetemi hallgatóknak, akik majdnem leverték a lécet. És főleg: legyenek erősek, ne törődjenek azzal, hogy a sajtó – még a szelídebb România liberă is – meghurcolta a nevüket. Nem könnyű a dolguk, rajtuk lesz a tanárok szeme – főleg azoké, akik hajlamosak a közönséges emberek fegyverének, a bosszúállásnak a használatára. Normális tanáraik azonban nem fognak különbséget tenni diákjaik között, mert nagyon jól tudják, hogy az egyetemen más a stílus, mint a középiskolában. Az általános műveltségszerzés szürke középszerűségeiből kiváló szakemberek válhatnak, az óvodai csodagyerekek, középiskolai eminensek pedig visszafejlődhetnek. Szinte általános jelenség, hogy az egyetemi évek során majdnem teljesen felborul a felvételin kialakult értékrend. Nem véletlen, hogy évek óta próbálkoznak a felvételi vizsga rendszerének megváltoztatásán.
Hogy ez mikor következik be? Nehéz megjósolni. De addig is megoldás volna az önálló Bolyai Egyetem újralétesítése. Az feleslegessé tenné az ilyen vitákat, hogy kik lopják ki a román diákok szájából a török technológiával sütött kenyeret.

Mindenkori útszéli információk


Gépiesen lefékeztem, amint az út mentén megláttam az első táblát, amely szerint itt van a pénzem. Vagy a pénzünk. Nem lehet pontosan tudni, hogy csak az enyém, avagy mindannyiunké, mert ezek a táblák nem kétnyelvűek, és a hivatalos államnyelvben az „ön” és az „önök”, valószínűleg takarékossági okokból, egyazon formában jelentkezik.
Pénzt a tábla közelében nem találtam. Pedig benéztem a legmélyebb kátyúba is. Sőt, beleturkáltam vízzel borított gödrökbe, bár az autósok az ilyenektől irtóznak a leginkább, mert nem tudni, mi rejtőzik a felszín alatt.
Sebaj, pár kilométerrel tovább egy félpályás híd romjai között folytathattam a kutatást. Majd egy suvadásos útszakasz maradványairól tételezhettem fel, hogy ide rejtették el pénzemet. Traian Băsescu – ígéretéhez híven – az egész országot megtöltötte a tábláival, úgymond azért, hogy lássuk, mire használják fel az útadót. Mintha titokban nem lehetne fedezni néhány ezer kilométernyi útszakasz kijavítását a belső és külső bankrablóktól bevasalt összegekből, az útadó pedig megmaradna rejtett tartaléknak, anélkül, hogy a sofőrfigyelmet megosztó táblákkal nyilvánosított könyvelés ezt a közönséges halandónak az orrára kötné. Ez van. Úgy látszik, bennünket semmilyen rendszerváltozás sem szabadít meg a felesleges útszéli információktól. Régen lépten-nyomon olyan mély jelentéstartalmú és sokatmondó táblákba ütközhettünk, hogy Ceauşescu-PCR, most meg ilyen szellemes viccekbe, hogy itt van a pénzünk.
De ne mind zsörtölődjünk, keresgéljünk tovább. Jókora szakaszokon valóban megjavult az út, ahol szintén tábla jelzi, hogy valahol itt a pénzünk. Csakhogy sok ilyen helyen azt kellene kiírni, hogy itt van a tavalyi pénzünk is. Mert hogy útadóból, vagy másféle füstadóból, az egyre megy, eddig is csak adóból javíthatták az utakat. Akkor is, amikor nem Băsescu közlekedési miniszterkedett, de ez csak átmeneti időszak volt az átmeneti korszakban. És az akkor javított utak tartottak egy évet, vagy annyit sem. Most miért nem azoktól vasalják be az útjavítás költségeit, akik az aszfaltból elsinkófálták a tartósságot? Ha egy egyszerű honpolgár szükségből elcsen egy fél talicska sódert, azt bezárják, de ha egy nagymenő az emeletes villája mellé lop még egyet az útépítési anyagokból, attól házbért kérni is restellnek.
Amíg ennyire szelektív az igazságszolgáltatás, ezen kár bosszankodni, keresgéljük inkább tovább a pénzünket a táblák közelében, ahol világosan úgy „fogalmaztak”, hogy itt a pénzünk. Itt, de hol? Balra, jobbra, hideg, langyos, meleg? Segítsen már valaki! Ott a pénz, ahova írták? Hát persze! A táblán kell keresni a pénzt! Ha a kétnyelvű táblák elhelyezése olyan veszettül sokba kerül, hogy például Kolozs megyében hónapok alatt egyre sem jutott rávaló, bizonyára komoly összeget emésztenek fel ezek a tökéletesen felesleges útadó-táblák is. Viccen kívül: egy átlagos személygépkocsi évi útadója bizonyára nem is elég egy tábla elkészítéséhez és felállításához.
Most már csak abban reménykedhetünk, hogy vagy az utak, vagy a táblák tartósabbak lesznek. Ne adózzunk örökké teljesen potyára.

Alvilági aljanépség


G. S. Bukarestből elszármazott mozgássérült az orvostudományáról híres városunkban joggal keresi állapotának javítási lehetőségeit, de azok helyett olyan felfedezésre jutott, hogy Kolozsvár sikeresen pályázhat a lelketlen rablók fészkének címére.
A közlekedési baleset miatt segédeszközre kényszerülő hölgy hétfőn kezelőorvosának felkeresésével hosszabb utat tett meg, és úgy érezte, egyetlen mankóra támaszkodva nem képes megbirkózni a lépcsőmászással. Megkérte fiát, hozza le a mankó párját második emeleti lakásukból. A prefektúrához közeli háztömbben, fényes nappal a következő jelenet zajlott le:
A lépcsőházba beosont két fickó, az asszony kezéből kirúgták a mankót, az amúgy is magatehetetlen áldozat a földre rogyott, ezután a támadók feltérképezték, milyen értéktárgy van nála, majd a leltár után letépték nyakláncát és feltűnés nélkül továbbálltak.
Ilyen gaztetthez talán bármelyik nagyobb városban akad ember-alapanyag, de azért nem ártana összeírni azokat, akik az utóbbi időben, különösen a Caritas-korszak óta eltelt fényes években telepedtek ide szerencselovagoknak.

Sápadozó diplomácia


Borzasztó szerencsések a szlovákiai magyarok ezzel a Meciárral. Ha nem ilyen szószátyár, a világ sohasem tudja meg, miket forgat a fejében, és ha nincs ez a nagy felzúdulás, akkor szép suttyomban meg is valósítja ötletét. Addig piszkálgatta volna a szlovákiai sokoldalúan fejlett nemzetikapitalizmussal elégedetlen más nemzetiségű hunpolgárokat, amíg azok otthagyják házaikat, szülő- és saját tulajdonú földjüket, és a „légiesülő” határon átkelve jelentkeznek új házakért, valamint nevelőszülőföldért. Amire titokban szintén történt utalás korábbi miniszterelnöki találkozón, és a szlovákiai magyarok sohasem tudták volna meg, hogy elsápadt-e a magyar miniszterelnök, amikor az áttelepülők pozitív megkülönböztetését igényelte a szlovák kolléga.
Ez már a sokadik példa arra, hogy a jelenlegi magyar külpolitika túlságosan szemérmes. Érthetetlen, miért hallgatja el a szomszédos államvezérek ilyen égbekiáltó ötleteit. Vajon még milyen alkalommal történt meg, hogy Horn Gyula elsápadt, és felindultan azt mondta, hogy ilyen ügyekben inkább teszi magát nagyothallónak? Ahogy a román külpolitika művelőit ismerjük, akár öt pufajkába fogadunk egy ellenében, hogy országunk legkezdőbb diplomatája sem áll ki a világ elé melldöngetve, hogy né, mekkora fasisztaságot mondott egy magas szintű találkozón, de a kolléga nem kavart botrányt.
Így, sajnos, csak találgatásokra szorítkozhatunk, hogy magas szintű román-magyar találkozókon vajon mikor sápadt el a magyar fél, de aztán a jószomszédi kapcsolatok oltárán feláldozta a nagy lehetőséget, hogy rámutasson bizonyos hátsó szándékokra.
Itt van például ez a rendkívül jónak reklámozott katonai együttműködés. A két ország vezérkarai maholnap a hétvégeket el sem tudják képzelni egymás vendéglátása nélkül. Vajon egyetlen katonakoktélen sem hangzott el némi utalás arra, hogy úgyis megtöltik kaszárnyákkal a Székelyföldet, ha a szomszéd tiltakozni merészel? (Amúgyis dehogy merészel!) Vagy nem történt-e meg olyan hergelés, hogy ha nincs kéznél csendőr, a csereháti apáca is megteszi?
Vagy gondoljunk az alapszerződésre. A hosszúra nyúlt egyezkedés közben Theodor Melescanu akkori külügyminiszter kissé meggondolatlanul, vagy épp ellenkezőleg, előre megfontoltan, a hecc kedvéért, odasúghatta magyar kollégájának: na, ezt az 1201-est most egy kicsit kiheréljük. Ha ez elhangzott az előzetes tárgyalások idején, biztosan bekövetkezett némi elsápadás, már csak azért is, mert diplomaták nem szoktak nemi képességekről beszélgetni, de hogy a megrökönyödésnek nem lett komolyabb következménye, azt abból tudhatjuk, hogy a lábjegyzet benne maradt az alapszerződésben.
Ki tudja, még mi hangzott el a ma is nagyra tartott román-magyar alapszerződés szövegszerkesztése közben, ami elsápadásra adott okot? Vajon valaki nem tett említést a multikulturális egyetemre? Ha ettől valaki falfehérré is vált volna, most már bizonyosan tudjuk, hogy következménye nem lett. Nem kürtölték világgá, hogy a román alapszerződő félnek esze ágában sincs biztosítani az önálló magyar nyelvű oktatást óvodától az egyetemig (ha pedig nem önálló, egy tollvonással bármikor nemzetállami gyámság alá vonható), hanem szép csendben, előkészítő felméréssel és tudományos értekezéssel elkezdődött a multikulturális ötlet kivitelezése.
Az is elhangozhatott, hogy fityiszt nekik (nekünk, romániai magyaroknak) anyanyelvhasználatot a közigazgatásban. Sőt, majd jön az új kormány, amely mindenféle határozatokat bocsát ki az alapszerződés értelmében, de lesznek államkasszából fizetett, esetleg éppen a kormánykoalícióhoz tartozó politikusok, akik a helyükön maradnak, és nyíltan szabotálják majd azok végrehajtását. A magyar tárgyalópartnerek – ha ilyesmit hallottak – tényleg jogosan sápadtak el. Hogy lehet ilyen cinikusan lódítani – háboroghattak, de a magyar külpolitika hagyományos szerénységét tiszteletben tartva hallgattak. És ennek a hallgatásnak az eredménye, hogy például a helyhatósági törvényt módosító kormányhatározatra a kolozsvári polgármester karikatúrával válaszolhat – büntetlenül.
Még több más meciári ötlet lappangó megvalósulásának vagyunk tanúi, amiből arra következtethetünk, hogy azok vagy el sem hangzottak, vagy csak diplomáciai elsápadást váltottak ki.

Gyanús tanú


Jelentkeznek a szemtanúk a Diana-ügyben – ahogy ez várható is volt, hiszen sokan vágynak egy kis szereplési alkalomra. Az egyik részletesen elmesélte a francia hatóságoknak, hogy amint a visszapillantó tükörbe pillantott, látott egy motorost, ahogy jött-jött, aztán már nem jött, hanem bevágott a Mercedes elé.
Ha a megfigyelő a törvényes sebességhatárt betartva közlekedett, akkor mindössze két csíkot látott volna a visszapillantó tükörben: az egyik a Mercedes, a másik a motoros. A következő pillanatban mindkettő elsuhant volna mellette. Ilyen az óránkénti 200 kilométeres sebesség. Kisebb repülőgépek utazósebessége.
A szemtanú csak akkor ismerhette volna fel a Mercedes és a motoros körvonalait, ha ő maga is lényegesen meghaladja a törvényes sebességet. Akkor pedig vád alá helyezhető a közlekedési törvény megszegéséért, valamint azért, hátha éppen vele akart versenyre kelni Diana sofőrje.

Szenvedéslisták


Egy-két napig az Adevărul de Cluj messzire elmaradt a magyarság elleni lázítás versenyében helyi laptársaitól, a Stireától, a Ziua vidéki kiadásától, valamint a Pro tv szintén vidékies hírműsorától. De mielőtt végképp téves következtetésre jutottunk volna, megkezdődött a lemaradás behozása napi féloldalas listával a „románok szenvedéseiről és tragédiájáról 1940-1944 között”.
A tegnapi névsor végén a szerző ízelítőt ad arról, hogy mit jelentett abban az időben „a magyar nemzet ócsárlása”. Példáért a magyarellenes érzelmeiről híres Raoul Sorbanhoz fordul, aki azt állítja, hogy valaki azért került fogházba, mert közölni akarta Cosbuc Decebal a néphez című versét. Ha ez igaz, akkor is semmi ahhoz képest, milyen példákat tudnánk mi felsorolni az 1918-1989-1996-(?) közötti időszakokból. Mondjuk, a székelyföldi vérengzések áldozatainak és a bărăgani kényszertelepek lakóinak „vétkeiről”. Vagy az erdélyi 1956-os áldozatokról, valamint a kulákleszármazottak védelmében és a Bolyai Egyetem felszámolása ellen tiltakozók sorsáról.
Meg aztán előkerülhetnének valóban ostoba – és igazán igaz – történetek. Kisiskolások életútját törték derékba csupán azért, mert azok betartották a pedellus felszólítását, és miután frissen bekenték nyersolajjal az osztályterem padlóját, csak az újságokból készített ösvényen járkáltak. Néhány lábnyom „gyanúsan” éppen az első oldalas „sztárfotóra” került, mire megindult a nyomolvasás, és a megfelelő cipőtalpak tulajdonosainak megütötték a bokáját. De vajon ki lehetett volna kerülni a helytelen „lépést”? Vajon volt-e olyan nap, amikor az újságolvasót nem „boldogították” balkáni poszterekkel?
Ezekre az emlékekre nemsokára végérvényesen ráborul a feledés fátyla, mert kihalnak az emlékezők. A leszármazottak pedig – mivel számukra senki sem szavazott meg kártérítést – nem érdekeltek a szenvedéslisták összeállításában és rendszeres felújításában.
Ezért is okos a Román Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal, hogy meg sem alakult. Így azért sem fáj a feje, hogy hány nyelven nyomtassa ki az űrlapokat.

Nemzeti gyászokat akarunk!


Valamiről eszembe jutott, hogy nemrégiben milyen felemelő nemzeti gyásznapokat tartattak velünk. Volt saját halottunk is, ama bizonyos Gy. Gy.-Dés (uralkodóneveket lefordítunk, amíg ahazai magyar sajtóra nem terjed ki a Pruteanu-féle szenátusi szakcenzúra), de a béketábor minden nagy halottját rokonunként elsírattuk, ha már szóltak, hogy így kell. A nyugdíjasok még emlékeznek: mennyire az újdonság varázsával hatott a Sztálin balzsamozásakor érzett mély kollektív bánat és együttérzés az egész szovjet néppel, de szép volt a Titó fölötti virrasztás is. Egy kerek hétig tartott, hogy meg ne unjuk. Vagy hogy szokjunk hozzá a következő temetéshez és a gyászhónaphoz, amelynek központi szervezője Nicu Ceauşescu lett volna.
Ettől azonban elestünk, és úgy tűnik, megszakadt a nemzeti gyásznapok alig megszületett hagyománya.
Pedig mostanában még nagyobb szükség volna olyan napokra, amikor a muziktévéknek és -rádióknak is kötelezően romantikus, szimfonikus zenét kellene sugározniuk, a bummm-bumm-bummok helyett, amelyekről sohasem lehet tudni, mikor jár fordítva a lemez.

Halál a botránysajtóra


Igenis, legyen már ennek vége. A hercegnői dráma után kezdődjék el a lesipuskás fényképészek bojkotja és kivégzésük, majd fejezzék le a botránysajtót. Élhessen mindenki nyugodtan, a nyilvánosság zajától visszavonultan, mint egy keszkenőgyári munkásnő, legyen megállapítva a pontos határ a közélet és a magánélet között.
De gondolt-e valaki arra, hogy akkor az emberiségnek többé soha sem lesznek Lédidijei?