Nits Árpád

A magyarellenességben vagy annak tükrözésében folyó versenyben élre tört a Stirea. Tegnapi lapszámában hátsó oldali vezércikkében kárörvendezik annak, hogy az RMDSZ tovább nyújtózkodott, mint ameddig a takarója ér, ezért a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt és a Demokrata Párt helyi vezetői máris megvonták, a parlament pedig nemsokára két kézzel vonja vissza mindazt, amit a kormánykoalíció bőkezűen előlegezett neki. Az évi szabadságáról kipihenten visszatért Gheorghe Funar készséges szócsöveként címlapon ismerteti a polgármester kérését a miniszterelnökhöz, hogy vizsgálják ki a kolozsvári magyar operában folyó etnikai tisztogatást, és másik első oldalas hírben jelzi, hogy Funar észrevette a címeres magyar zászló eltűnését a főkonzulátus székhelyéről. Ami nem fér teljes terjedelmében az első oldalra, legalább címével virít a fejléc alatt: A Romániai Társadalmi Demokrácia Pártja, a Román Nemzeti Egységpárt és a Szocialista Munkapárt ellenzi, hogy magyaroknak fenntartanak 30 helyet a jogtudományi tanszéken.
A Ziua vidéki különkiadása „csak” a Funar-nyilatkozatok gyors közvetítésében tartja a lépést; zászló-, zenész- és a 30 különhely-ügyben igyekszik melegen tartani a magyar problémát, ezzel szemben az Adevărul de Cluj mindössze a 4. oldalon, lent, bal sarokban közli, hogy telefonon halálosan megfenyegették a magyar opera román nemzetiségű oboását, akit származása miattnéznek ki a zenekarból, „állítása szerint” – jelzi a lap, hogy nem egészen biztos a hírforrás. Egyébként az Adevărul de Cluj valóban a nap politikai szenzációjával foglalkozik: Valerian Stan menesztésével, a Demokrata Párt országos értekezletével, a fizetésemelésekkel, a Ruja-Medrea viszállyal stb. A tegnapi nap tehát nem tartozott a politikai újságírók uborkaszezonjába, a magyar kérdést főleg azok lobogtatták, akik pártfeladatuknak érzik.
Persze, mindez a véletlen műve is lehet, és holnapra megváltozik a bajnokság állása.

1990-ben a számtalan csürhe jellegű tüntetés után döbbenetes hatású volt a CADA-tisztek felsorakozása a kormányépület előtt. A látványtól sokakban felcsillant a remény, hogy végre színre lépett az az erő, amely képes visszatéríteni az eltérített forradalmat. A hadsereg demokratizálásáért létrejött mozgalomtól az ébredező jobboldal azt remélte, hogy megdönti a pártaktivisták és szekusok második vonalának társadalomra nehezedő uralmát. A hétesztendei Iliescu-rezsim a bizonyíték, hogy ezt célt a CADA nem érte el.
Most már tudjuk: soha ki sem tűzte. Megelégedett volna azzal, ha a hadsereget tisztítja meg a politrukok és az informátorok kövületeitől. Milyen nagyfokú naivitás! Nem Iliescu társaságát, hanem egyik alapvető támaszát kezdték ki. Nem csoda, ha a CADA-tiszteket rövidesen úgy kigittelték, hogy nyomuk sem maradt a hadseregben, az államhatalomban meg pláne. Petre Litiu ellenzéki képviselőként is csak fehér hollónak számított.
Valerian Stan is ott volt az elszánt CADA-tisztek sorában. A valódi rendszerváltáskor, 1996 novembere után bekerült az államhatalomba, a miniszterelnöki hivatal ellenőrző testületébe, és ott folytatta volna, ahol 1990-ben abbahagyta, megőrizve CADA-korabeli naivitását. Ezúttal nem a hadseregben, hanem magasabb szinten – jelenlegi saját szintjén – takarított volna, mégpedig elevenbe vágva.
Valóban: hát hogyan is gondolta, hogy büntetlenül kikezdheti a kormánykoalíció egyik pártjának minisztereit a luxuslakások miatt anélkül, hogy kiváltaná a kollégák „objektív” rosszallását?
Hogy miért éppen a Demokrata Párt minisztereit vette célba, abban első látásra politikai célt is lehet gyanítani. Már régóta elkezdődött az iszapbirkózás a kormánykoalícióban. De ebben az esetben másról van szó. A CADA idejében a DP része volt annak a hatalomnak, amely ellen a nómenklatúraellenes katonatisztek felvonultak a kormányépület előtt. Abban az időben zajlott le az exkluzív villák és luxusnegyedek újraelosztása annak a jegyében, hogy az új vezetőgarnitúra nem szerénykedhet, nem húzhatja meg magát, hiszen egyenrangú partnerként kell viselkednie a nyugati kollégákkal. Adrian Severin ilyen érvekkel védelmezte Petre Roman akkori miniszterelnököt, amikor ellenzéki körök kikezdték az újdonsült villatulajdonost.
A CADA-tiszteknek sem tetszhetett ez az érvelés. Hirtelen hatalomra jutott törzsfőnökök mentalitását tükrözte, akik a sátorból egyenesen tornyos palotába akarnak költözni, mert más köztársasági császároknak is olyan van, mit sem törődve azzal, hogy életnívó tekintetében országaik segédmunkásai nem emlegethetik magukat egy napon a kastélyokból irányított országok legszegényebb rétegével. Valerian Stan ezt a galuskát azóta sem tudta lenyelni, és gondolta, hogy most itt az alkalom.
Ezért búcsúznia kellett kormánytisztségétől. Mégpedig attól a miniszterelnöktől kapta meg menesztését, akit bizonyára nagyon tisztel, mert minden korábbi jelzés szerint Victor Ciorbea is tiszteli Valerian Stant nagyfokú igazságérzékéért.
Feláldozták a kormánykoalíció stabilitásának oltárán. Győzött a szerénytelenség. A jelenlegi politikai hatalomnak még van három éve, ezalatt mások is belekapaszkodhatnak abba az érvbe, hogy nem élhetnek szegényesebben, mint nyugati kollégáik. És nem lesz egy Valerian Stan, aki húsos fazék körüli kapzsiskodóknak paragrafusok alkalmazásával szegje kedvét. A precedens 1990-ben teremtődött meg, és 1997-ben emelődött törvényerőre.
Vajon ki az igazi vesztes? Felmérte-e valaki, mekkora választási tőkére tenne szert Petre Roman, Adrian Severin, Traian Băsescu és velük együtt pártjuk, ha a felkavart cirkusz után önként költöznének szerényebb, a hazai viszonyokkal arányosabb lakásokba? Azok illenének igazából a szociáldemokrata jelszavakhoz.

Attól kell tartanunk, hogy az ország NATO-tagságát a legborúlátóbb jóslatoknál is távolabbra sodorják bizonyos jelenségek, amelyek megkérdőjelezik jólneveltségünket.
Itt van például a levéltitok megsértése. Amikor felháborodva meséltük, hogy Fodor Imre marosvásárhelyi polgármester gyermekkori barátjához írott levele a belügyminiszter zsebében kötött ki terhelő bizonyítékként, mert magyarul merészelte megírni, jól értesült körök azt mondták: ez semmi. Állítólag magasabb körökben köztudott, hogy Birtalan Ákos idegenforgalmi miniszter egyetlen levele sem kerüli ki a cenzúrát. És még ez is semmi ahhoz képest, mi folyik a legbizalmasabb államtitkokkal. Ahogy a képviselőházba megérkezett a Román Hírszerző Szolgálat valamely jelentése azzal a szigorú utasítással, hogy ez az egyetlen példány a szakbizottság páncélszekrényében őrizendő, pénzesebb újságok szerkesztői a sajtópáholyban unaloműzésből már tanulmányozták és aláhúzogatták a másolatokban a pikánsabb részleteket.
Állítólag 50-100 ezer lejért megkapható az illetékes hivataloktól – pontosabban az azokban ottfelejtett, és egyre éhesebb kövületektől – egy-egy sajtócsemege, leleplező dokumentum, kompromittáló, vagy legalább annak kinevezhető levél. Nem a véletlen műve, hogy újságírói eszközökkel fel nem göngyölíthető gaztettekkel vannak tele a nagyobb tőkével rendelkező lapok. Ha azok légből kapott rágalmak lennének, egyik „bátor” újság sem élte volna túl a kártérítési pereket. Az érintettek azért nem futnak a törvényszékre, mert jól tudják, honnan származnak a lapértesülések. (Hogy az ügyészek miért nem csípkedik ilyenkor magukat? Hajaj, ez egészen más kérdés.)
Persze, hogy izgalmas így az élet. Minden napra adódik valami csámcsognivaló, és ezen túlmenően az állandó megszellőztetések a jóhiszemű emberekben azt a reményt táplálják, hogy a maffiacsaládfák nem nőhetnek az égig. Csakhogy a levéltitok megsértése, a telefonbeszélgetések lehallgatása, bizalmas közlések nyilvánosság elé teregetése – amilyen például Gilda Lazăr külügyi szóvivő esete volt – az alapvető emberi jogok kategóriába tartozik, és ebben a Nyugat nem ismer tréfát. Az üzleti titok megsértése pedig még súlyosabb elbírálás alá esik. Nem fognak ide tolongani a beruházók, ha azt tapasztalják, hogy itt senkiben sem áll meg a szó, minden szerződésígéretet, együttműködési feltételrendszert, gyártásfolyamati adatot kifecsegnek a sajtónak némi honoráriumért.
Hogy katonai titkok is csak úgy terjednek szájról szájra, újságról újságra, arról a NATO-illetékesek hátborzongva és mint távoli egzotikumról óhajtanak tudomást szerezni. Nem szeretnék saját gyakorlatukból ismerni.
Visszatérve Fodor Imre, Birtalan Ákos és más RMDSZ-politikusok politikai jellegű megfigyelésére, nagyon komolyan fel kell vetnünk a kérdést: épeszű dolog ezt művelni? Titokban tartja valaki a véleményét? Nem ugyanazt kapják meg az „érdeklődők” az újságokban, rádió- és tévényilatkozatokban, mint négyszemközti beszélgetésekben, levelezésben? Minek azzal is sötétíteni az ország hírnevét, hogy a belügyminiszter másoknak címzett leveleket tartogat a zsebében?

Mi ez a nagy cirkusz az álcsőd körül? Miért bizonygatja a sajtó bizonyos része – politikai okokból vagy csak szenzációhajszolásból – azt, hogy a kormány mentőövet nyújtott a nagymenő szélhámosoknak?
Amikor az Adevărul rázendített, mindjárt sejthettük, hogy a vádaskodásnak az ellenkezője sem igaz. Ennek az újságnak előttünk nincs hitele 1990. márciusától, amikor a marosvásárhelyi események kirobbantásában hazug hírekkel jelentős szerepet vállalt. De mi történt a România liberă hangadóival? Vajon miért csatlakozik tegnapi vezércikkírója az Adevărul akciójához, és követeli a hamis csőd, más néven a csalárd bukás (bancrută frauduloasă) büntetésére vonatkozó szakasz visszaírását a kereskedelmi társaságok törvényébe?
Szögezzük le: ha valaki be tudná bizonyítani, hogy Valeriu Stoica igazságügyminiszter a szélhámosok oltalmazója, és ebben az egész kormány cinkosságot vállal vele, akkor valóban csak egy újabb forradalom segítene a helyzeten. De erről szó sincs. A művi csőd kiváltásának legkülönbözőbb mozzanataira megfelelő büntetést irányoz elő a büntető törvénykönyv, amelynek vonatkozó szakaszai szerint nem szabad lopni, csalni, becsapni stb. Ha a kereskedelmi társaságok törvényéből kiveszik a vonatkozó büntetést, a gazfickók attól még nem menekülnének sorsuktól. Valeriu Stoica többször, a tévé nagy nyilvánossága előtt kifejtette, hogy a csődeljárás megváltoztatása után ennek a szakasznak nincs logikus helye a kereskedelmi társaságok törvényében, pusztán ezért törölték, és nem azért, hogy azok, akik csalafintasággal tönkretettek vállalatokat, bankokat, „önsegélyző” egyleteket, megszabaduljanak a felelősségtől.
Ez minden jóhiszemű ember számára világos. Sőt, akár tovább is mehetnénk. Több más törvényből törölni lehetne olyan passzusokat, hogy lopni, csalni, becsapni nem szabad, és a szélhámosokat akkor is hűvösre lehetne tenni. Ha nem egyéb, akkor a kőtáblák alapján el lehet ítélni azt, aki az egyik bankból alacsony kamatra csalással szerzett hitelt kölcsön adja más banknak magas kamatra. Vagy azt, aki a televízióban arra bátorította az embereket, hogy szerény megtakarításaikat bízzák a kolozsvári Caritas gondjaira. Ezeknek a bűncselekményeknek az elkövetőit eddig sem azért nem büntették, mert nem volt rájuk paragrafus, hanem mert nem volt hozzá politikai akarat. Mert ezekre a delikvensekre valakiknek szükségük volt. Vajon szükségesek lesznek az Iliescu-párti főügyész menesztése után is? Ezt meglátjuk. Reméljük, hogy Valeriu Stoica javaslatára éppen ezért tette útra az igazságszolgáltatást fékező eddigi fővádlót Emil Constantinescu elnök.
Arra a kérdésre pedig, hogy a România liberă vezércikkírója miért csatlakozik az Adevărul akciójához, az lehet a válasz, hogy Valeriu Stoica liberális politikus, az újság pedig inkább parasztpárti.
Túl korán elkezdődött a 2000. év választási kampánya.

Rendkívüli ülésen elemezte a Román Nemzeti Egységpárt Állandó Bürója és Parlamenti Tanácsa Gheorghe Funar, C. V. Tudor és Adrian Păunescu legutóbbi politikai akcióit. Az egységpárt vezető testületei arra a meglepő következtetésre jutottak, hogy Gheorghe Funar megnyilvánulásai semmire sem kötelezik a pártot, Corneliu Vadim Tudor nyilatkozatai pedig „felelőtlenek”. Az RNEP-közlemény kimondja, hogy mivel „Corneliu Vadim Tudor belegázolt Valeriu Tabără pártelnök becsületébe, az egységpárt megszakít minden párbeszédet a Nagyrománia Párt elnökével, aki egyre jobban azonosul a demagóg és szemérmetlen szélsőséges megnyilvánulásokkal”.
Vajon csak az egységpárti elnök önérzetének védelméről van szó? Vajon az a sértés, hogy Tabără lagymatag Funarhoz képest, az utolsó csepp volt a pohárban, amitől kicsordult a szennylé, és az RNEP észrevette, hogy „C. V. Tudor útszéli dumájának semmi köze a valódi és kiegyensúlyozott román nacionalizmushoz”? Nyolc esztendő alatt volt-e egyetlen megnyilatkozása, amelyért igazi román hazafiak nem restellték magukat? Vajon miért éppen most vált mimózalelkűvé az RNEP vezérkara?
Átlagos intelligenciával és közepes képzettséggel rendelkező ember eddig sem gondolhatta komolyan, hogy Iliescu, Tudor, Păunescu, Funar és a többi egzaltált nacionalista a román nemzet érdekeit szolgálja. Ők maguk sem. Jellegzetes balkáni választási matematikával kispekulálták, hogy bizonyos mélyrétegekből ilyen és csakis ilyen eszközökkel nyerhetnek szavazatokat. A többi terület foglalt. A szelídebb, szalonképesebb, emberarcúbb nemzetvédelemre a vevőkört lekötötték mások. A durva szónoklatú nacionalizmus 5-10 százaléknyi szavazótestülete nem módosult számottevően, nem volna szükség a hangváltásra. Akkor hát mi lehet az utolsó csep?
A legvadabb nacionalizmus leple alatt eddig gátlástalanul rabolták az országot – döbbenhettünk rá Emil Constantinescu elnök leleplezéséből. Ennek ellenére nyolc év alatt a Román Hírszerző Szolgálat jelentéseiből egyebet sem tudtunk meg, mint hogy a belső és a külső magyarság fegyverrel, pénzzel, nyugati befolyással veszélyezteti az ország egységét, épségét, függetlenségét, gazdaságát stb. Most hirtelen fordult a kocka. Jelezték, hogy ismerik a legnagyobb rablókat, és azok között nincsenek magyar érdekeltségek, ellenben ott vannak a Columna érdekcsoportjai. Marosvásárhelyen azt tartják, hogy a columnások biztosítják a legvadabb soviniszták anyagi bázisát. És robbant a másik bomba is: Adrian Severin bejelentése, hogy jelentős pártvezérek és a napilapvezetők nem hajókat, műtrágyát, műtrágyagyárat stb. vesztegetnek csúszópénzért, hanem Sergiu Nicolaescu filmjeibe illő kémmesékbe keveredtek. (Vajon a „forradalmár” filmrendező honnan ihletődött?) Tiszta csoda, hogy néhány demagóg párt és napilap nem maradt hirtelen elnök, illetve főszerkesztő nélkül. Kína, Észak-Korea, Kuba még befogad ilyen menekülteket. Úgy látszik, abban reménykednek, hogy Adrian Severin csak blöffölt. Vagy mire hazajön, meggondolja magát. Vagy ráveszik, hogy gondolja meg magát.
De Emil Constantinescu eltökéltségének megváltoztatásában nem lehet reménykedni. Elindult a nehéz malomkő, és ki tudja, hol áll meg. Nem árt tehát szétrebbenni abból a csoportból, amelynek az ügyleteit az átszerveződő hírszerzés már nem védelmezi a magyar veszély olyan sűrű füstjével.

Ha az ostobaság fájna, a tegnap a szomszédban, a Ştirea szerkesztőségében az egekig csapott volna a jajveszékelés. A lap vezető közírója ugyanis cikket közölt arról, micsoda aberrációhoz vezethet a tanügyi törvényt módosító kormányhatározat a tankönyvfordítás terén.
Cikkének elejével még egyetérthetünk. Azt kifogásolja, hogy az I-IV. osztályokban lefordíthatók magyarra a történelmi helység és személynevek, később azonban nem, és ebből az a furcsa helyzet alakul ki, hogy a nebuló kétféleképpen tanulja meg ugyanazt a témát. Ez tényleg hülyeség. Hát miért nem végeznek teljes fordítást a felsőbb osztályokban is?
Tovább azonban szakmai apróságokba köt bele az alkalmi tankönyvszakértő, és sérelmesnek tartja, hogy bizonyos neveket megkülönböztetnek a magyarra lefordított tankönyvek. Kolozsvárt lefordítják Kolozsvárra (nemtetszésének felkiáltójellel ad kifejezést), de Rădăuţi-ot nem.
Szegény. Mivel nyugtassuk meg? Londont a román tankönyvek lefordítják (Londra), de Waterloonak nincs román neve. Hiába történt ott valamilyen történelmi esemény, maga a település nem olyan jelentős, hogy távoli tájak lakosai is bevonják anyanyelvük aktív szókészletébe.
Aztán azon háborog a cikkíró, hogy a tankönyvfordító ragot illeszt a le nem fordított történelmi helynevekhez. Például így: Rădăuţiban. Ha valóban így néz ki ez a szóalak a magyarra lefordított tankönyvekben, az tényleg helytelen. Hangérték nélküli betűhöz csak kötőjellel lehet ragot illeszteni. De jobb lenne, ha ezt a problémát a magyar nyelvben jártasabb szerkesztőkre és korrektorokra bízná. Azok jobban tudják például azt is, hogy a Prúton túli Moldovát miért nevezik Besszarábiának. (A gyengébbek kedvéért: ugyanazért, amiért az adriai Pulát román szövegekben Polának írják.) Úgyhogy ezért az „elkeresztelésért” sem kellett volna háborognia a cikkírónak, mi több, megdicsérhette volna a fordítót, hogy nem pongyoláskodott oda tükörfordításból néhány Baszarábiát.
És a legfájdalmasabb butaságok még csak azután következnek. A megrökönyödés, hogy Hunyadi János neve megjelenik így! Magyarul a magyar államférfi neve! Hallatlan! Mintha a román királynak csak a német nevét lenne szabad használni.
Az égbekiáltó ostobaságot ezután írta le a kolléga. Sérelmezi, hogy a magyarra lefordított román történelemkönyvben „Carol I. és Mihai I. román királyok I. Károly és I. Mihály néven fordulnak elő”. Hihetetlen! A cikkíró nem ismerné azt az elemi szabályt, hogy az ismertebb királyok nevét a földkerekség minden ismertebb nyelvén lefordítják? És ha ezt nem tudná, azon miért nem háborodott fel, hogy Franciaország XV. Lajos királyáról úgy kellett tanulnia, hogy Ludovic al XV-lea? (Ha egyáltalán kellett.)
Ennyire mérhetetlen műveletlenséget nem lehet feltételezni a cikkíróról. A jelenség magyarázata az, hogy bizonyos körök minden eszközt meggondolatlanul, ellenőrizetlenül, gátlástalanul bevetve harcolnak általában a kisebbségi jogok biztosítása ellen, most sajátosan pedig a két „vakációs” kormányhatározat alkalmazásának meggátolásáért. Ez a cikk is hangulatot igyekszik kelteni a tanügyi törvényt módosító kormányhatározat, ezen belül a tankönyvek lefordítása ellen. A cikkíró célja az egyszerű emberek lázítása, akik nem tudhatják – mert az iskolában erre nem vezették rá őket – hogy ha egy ország királyának a nevét több nép ismeri a saját nyelvén, az népszerűséget is jelez, míg egy száztagú közösségen uralkodó törzsfőnök nevének lefordításával senki sem bajlódik. A ªtirea vezető újságírója azokat hecceli, akik nemzeti létükben már attól is sértve érzik magukat, ha néhány történelmi személyiségüknek más nyelvben is van neve. Hát még ha bizonyos személyiségeken osztozni is kell... A nemzetiszocializmus abszolút igazságain nevelkedett emberek számára csak egyetlen történelmi tényállás létezik, és azt is csak románul szabad forgalmazni. Nem véletlenül fejeződik be a cikk azzal a vészharangkongatással, hogy a szélsőségesen nyelvész Szőcs István a történelemkönyvek átírását követeli, tehát már a fordításokat is nagyon meg kell cenzúrázni.

A pártérdek mindenekfelett
Petre Roman hagyományszerűen Mikolán járt Nagyboldogasszony napján, ahol, mint a tévében láthattuk, ilyenkor Erdély minden részéből összesereglenek a görögkeleti vallásúak, mert csodát remélnek egy szentkép megérintésétől. A megfigyelők – tömegszámlálók – szerint soha ennyi ember nem csúszott térden az ikon közelében, mint az idén. A szenátus elnöke szerint azonban ez a jelenség nem csupán azt jelenti, hogy egyes rétegekre nagyon ráfér a csodatevés, hanem azt is, hogy az emberek tovább reménykednek sorsuk jobbra fordulásában.
Most a reményt a reform jelentheti, amelyből pártja szerint nincs túl sok, hanem ellenkezőleg: eddig túl keveset adagoltak belőle. Ennek okát abban látja, hogy a mostani kormánykoalíció többségének nincs kormányzási tapasztalata. A Demokrata Párt minisztereinek van – hangsúlyozta többször is – és a nosztalgiázás határát súrolva emlékeztetett többször is az 1990-1991-es évek reformintézkedéseire, a kereskedelmi társaságok létrehozására és az árak felszabadítására. Sajnálatosnak nevezte, hogy az 1991. júniusi kormányhatározat nem valósult meg; az ugyanis lehetővé tette, hogy a ráfizetéses nagyvállalatokon belül egyes részlegeket magánszemélyek béreljenek és legjobb belátásuk szerint működtessenek.
A felszámolandó vállalatok 17-es listájának késői megjelenésével kapcsolatban kijelentette, hogy nem annyira a szociális védelemhez szükséges alapok előteremtésére kellett várni, hiszen a ráfizetéses termelés megszüntetésével jóval nagyobb pénzösszegek szabadulnak fel, mint amennyit az állam a végkielégítésre és a bérindexálásra fordít. Hanem a kormánynak szüksége volt a kibontakozásra, a bátorsággyűjtésre. Miniszterelnöksége idején ő sem az első napokban tűzhette napirendre a közpénzfogyasztás megszüntetését, előbb csak puhatolózott ilyen kijelentésekkel, hogy a román ipar 80 százaléka nem piacképes. A felzúdulást látva, 1991 szeptemberére halasztotta a lej konvertibilitását és az ipari óriások szanálását, de mint tudjuk, akkor jöttek a bányászok...
Szintén akkoriban vezette volna be a többnyelvű feliratozást a közutakon, amelyet „normális standardnak” tart. Most ennek ellenére arra figyelmezteti az RMDSZ-politikusokat, hogy ne siessenek a sürgősségi kormányrendelet alkalmazásával. Míg a gazdaságban minél több és minél gyorsabb reformot akar látni, mert az öt évvel ezelőtt megszakadt folyamat késésben van, a közélet szintén lényeges területén, az általa a belső stabilitás fontos tényezőjének nevezett etnikai békesség megteremtésében a minél kevesebb és minél lassúbb változások híve. Petre Roman szerint az őszi parlamenti ülésszakon a kormányrendeletet megváltoztatják.
*
Petre Roman kolozsvári sajtóértekezlete előtt névtelen telefonáló arra kérte a szerkesztőséget, érdeklődjük meg, miért nem ért egyet Petre Roman a földtulajdon teljes visszaszolgáltatásával. Maga a pártelnök, illetve kolozsvári helytartója, Iuliu Păcurariu többször kifejtette: ők úgy politizálnak, ahogyan a párt tagsága, illetve a jelöltjeikre szavazó lakossági rétegek tőlük elvárják. Márpedig soraikban nincsenek volt földbirtokosok és egykori háztulajdonosok. (Hanem csak újdonsültek... Mellesleg: más pártok mögött sem sorakoznak tömegesen arisztokraták vagy azok leszármazottjai. A teljes visszaszolgáltatás csak gesztus értékű lenne, mint amilyen a települések kétnyelvű feliratozása.) Hasonló megfontolásokból viszonyul a Demokrata Párt „mérsékelt lelkesedéssel” a helyi közigazgatási törvény módosításához is. Jó volna a teljes etnikai békesség, az, hogy a romániai magyarok annyira itthon érezzék magukat, mint – Petre Roman hasonlatával élve – a spanyolországi katalánok, de az RMDSZ-nek „barátian” tanácsolják: csak lassan a testtel. És a visszafogást nemcsak a helyi vezetőkre bízzák – bizonygatta a pártelnök Kolozsváron – hanem Bukarestben ők maguk is, „nyugalomra és a kihívás mellőzésére” szólítják fel az RMDSZ politikusait.

A közigazgatás kétnyelvűsítése elleni ádáz harcában a bukaresti Adevărul hasonnevű vidéki testvérlapja tegnapi számában odáig ment el, hogy analfabétáknak nevezte azokat, akik csak anyanyelvüket ismerik. Igazán. Szó szerint: „Az egyedüliek, akik (más nyelven megfogalmazott) kérvényekkel és egyéb iratokkal kereshetik fel a közigazgatást, azok lennének, akik külföldön, vagy ki tudja milyen magániskolákban végezték tanulmányaikat, és... az analfabéták, akik csak anyanyelvüket ismerik.”
Hát szabad analfabétáknak nevezni az ország döntő többségét kitevő olyan románokat, akik a cikkírónál sokkal szabatosabban, egyértelműen, de csak anyanyelvükön tudnak írni?

„Orbán Viktor meggondolatlan és felelőtlen kijelentéseket tett az Erdélyi Naplónak adott interjújában – vélekedett kedden, az MTI-nek nyilatkozva Szent-Iványi István, az SZDSZ frakcióvezetője, az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke. A Fidesz vezetője a romániai magyar hetilapban kedden közzétett interjúban szót emelt az erdélyi magyarság önálló egyeteme és az egyházi ingatlanok visszaadása mellett, és úgy vélekedett, hogy Budapestnek támogatnia kell az autonómiatörekvéseket. Megítélése szerint a jelenlegi magyar kormány túl óvatos politikát folytat, alapvetően képtelen támogatni a határon túli magyarság igényeit, legfeljebb megtanult együtt élni azokkal.
Szent-Iványi István úgy gondolja, hogy nem Budapestnek, hanem az erdélyi magyarság legitim képviselőjének – az RMDSZ-nek – kell eldöntenie, hogy mire van szükségük a romániai magyaroknak. A politikus emlékeztetett arra, hogy az RMDSZ vezetői többször megfogalmazták: nagyon jó, korrekt kapcsolat áll fenn a szervezet és a magyar kormány között. A szabaddemokrata politikus szerint a mostani koalíció »óvatos« politikája jóval sikeresebb elődjénél, amit a kolozsvári konzulátus megnyitása, a bukaresti kormány oktatási rendelete és a kétnyelvű utcanévtáblák elhelyezése is bizonyít.” Eddig az MTI-hír.
A felsoroltak sikersztorik lennének? Itt, a határon túl kissé másként festenek.
A konzulátus megnyitásának eredményeiből egyelőre a következőket érzékelhetjük:
1. Bebizonyosodott, hogy Kolozsváron lassított bűnvádi eljárás veszélye mellett ugyan, de nemzeti hősöknek kijáró tisztelettel megsérthető egy diplomáciai képviselet székhelye, elvihető a zászlója, a felbujtók szabadon és nyíltan tovább uszíthatnak a konzulátus ellen, és a biztonság kedvéért jutalmakat osztogathatnak az elkövetőknek.
2. A kolozsvári főkonzulátus egyes román sajtótermékek bírálatának tárgyát képezheti többek között azért, mert nem rendelkezik olyan űrlapokkal, amelyeket a Horthy-rezsim idején zaklatott román nemzetiségű észak-erdélyi lakosok vagy hozzátartozóik tölthetnek ki, hogy megkapják az 50 000 forintos egyszeri kártárítést.
(Nem mehetünk tovább egy zárójeles beszúrás nélkül. Számunkra mikor szavaznak meg végre legalább szimbolikus értékű kártérítést a két világháború közötti rezsimekben, majd a Gh. Gh.-Dej-, a Ceaușescu-, és az Iliescu-rezsimben elszenvedett, továbbá a félfunár-kórszakban folytatódó zaklatásokért? Miért mindig csak mások számára készülnek űrlapok, alvószámlák és egyéb nyalánkságok?)
Az oktatási törvénytervezet kormányhatározati módosításával kapcsolatban pedig egyelőre csak óvatosan lelkendezhetünk: nyugtával dicsérjük majd a napot, ha lesz mit, és ha nem igazolódik be egyes ellenzéki és hatalmi politikusok jóslata, hogy a módosítás csak a vakáció idejére érvényes, az iskolai évkezdéskor lényegesen módosított módosítást szavaz meg a parlament. Ugyanez érvényes a táblatörvényre: a törvényesség nyári nagyvakációjában a legképtelenebb őrültségek tanúi lehetünk, kezdve a festékes mocskolódásoktól a teljesen névtelen települések megjelenésééig és olyan kényszerképzetekig, hogy Kluzs-Nápoká. Egyes baráti és kormánykoalíciós figyelmeztetések szerint pedig még ezektől is eleshetünk az ősszel, ha türelmetlenül habzsoljuk az élvezeteket.
Ha ezek az „eredmények” valóban kapcsolatba hozhatók a mostani magyar kormánykoalíció „óvatos” politikájával, akkor valami baj van az óvatosság méretezésével, továbbá az Orbán Viktor kijelentéseihez ragasztott jelzők sem éppenséggel találóak. Ha pedig csak ezek a „sikerek” bizonyítják egy politika helyességét, és az „is” után semmi sincs, akkor a Fidesz-Polgári Párt vezérének a kijelentései még előnyösebb megvilágításba kerülnek.

Rendőrpajzsok recsegtek-ropogtak a tömegnyomástól, prefektúrai ablakok törtek be, ülősztrájk bénította meg a vonatforgalmat, mert bezárnak 17 vállalatot. A sok ezerből. Az egy intézkedés alá eső tyúkszemek számától szinte függetlenül tömeges felhördülés a válasz az érzékeny testrészt érő taposásra.
Mert az emberek idegesek.
Ezzel szemben három vagy négy politikai tömörülés, további öt vagy hat pártocska, kb. ugyanennyi újság és lapocska azt a látszatot igyekszik kelteni, hogy az egész román nemzetnek és különösképpen az erdélyi románságnak a tyúkszemére léptek a tanügyi és a közigazgatási törvényt módosító kormányhatározattal. Ugyanezek a hangadók a román önérzet eltűrhetetlen sértésének nevezik a magyar főkonzulátus megnyitását Kolozsváron és állami felségjelének kifüggesztését a város főterén. Csakhogy ezektől az eseményektől nem lett tömegnyomás. Kolozsvár főterén egyetlen spontán tüntető akadt, aki a konzulátusavatás napján morgott, a környezetébe tévedő emberek azonban – nem csak magyarok – elhatárolódtak tőle, ahogy ezt mostanában mondani szokás. A későbbiekben pedig a nemzet egyszerű fiai közül mindössze három közterület fenntartó alkalmazott vett részt a diplomáciai merényletben, bemagolva a milliókat érő nemzeti-szocialista frázist. A kétnyelvű táblák körül sem alakult ki csődület. A mindössze két vagy három mocskolódó az éj vagy a rendőrség leple alatt fejezte ki „a román nemzet rosszallását”. Hasonló a helyzet a tanügyi reformmal. A tömeg egyetlen magyar iskolát sem rohamozott meg egységpárti jelszavakal.
Mert nem idegesek az emberek?
Tudom, nem jó kihívni a sorsot, nem kívánatos ötleteket adni, mert köztudott, hogy a bezárásra ítélt vállalatok munkásai sem csak a saját fejüktől vonultak ki az utcára, hecceli őket az ellenzékbe szorult baloldal. Viszont az is köztudott, hogy ugyanaz a baloldal a magyarok ellen is hecceli a népet. Iliescu, Funar és/vagy Tabără, Vadim Tudor, valamint az Adevărul (vagy Scânteia) azt szeretné elérni, hogy legalább akkora tömeg ostromolja a marosvásárhelyi helységnévtáblákat, mint 1990 márciusában az RMDSZ székházát. És ennek érdekében legalább olyan mélyreható agitációs és szervező tevékenységet fejtenek ki, mint akkortájt. A tét legalább akkora. Hét évvel ezelőtt hatalmukat akarták megtartani, most visszaszerzéséért törik magukat. És mekkora gyönyör lenne számukra, ha „nemzetárulás és magyarbérenckedés” miatt bukna meg ez a kormány!
Csakhogy a nép, ha nem találják el valamely reális tyúkszemét, nem hajlandó táblákat, ablakokat és fejeket törni. Mert túl gyakran rászedték mondvacsinált rémképekkel. Most kezd beigazolódni az a jellemzés, amit eddig főleg nyugati szalonok számára tálaltak vezetői a román népről: valóban béketűrő. Itt azért sem lesz sohasem Jugoszlávia, mert nincs meg hozzá az objektív tünetegyüttes: radikális kisebbség és vérengző többség. 1990-ben sem volt etnikai robbanásveszély, hiába riogatják vele még most is a közvéleményt. Nem a román nép és nem ösztönösen támadt a marosvásárhelyi magyarokra, hanem csak a felbérelt és megszervezett, buszokkal szállított zsoldossereg.
Ezek az öszefüggések mindegyik titkos és hírszerző szolgálat előtt nyilvánvalóak. Például a magyar főkonzulátus felavatásakor a kolozsvári Főtért nem népesítették be álruhás kékszeműekkel, és a két külügyminisztert a várakozók sűrű sorfala között engedték be az épületbe. Utána a tömeg is bemehetett, hogy szakadt le a lépcsőház. Az illetékesek jól tudták, hogy tömegharagnak nyoma sincs. Ezzel szemben a népszerűtlen gazdasági intézkedés nyilvánnosságra hozatala előtt riadókészültségbe helyezték a csendőrséget, és így a pajzsos rendfenntartók pillanatok alatt körbefogták a ploiești-i és a brăilai prefektúrát.
A belügyminiszter kolozsvári látogatásán kertelés nélkül kimondta: nincs tömegalapja az újabb kisebbségi intézkedések nyomán keletkezett etnikai feszültségnek. Ez azt is jelenti, hogy ha azt a néhány embert, aki piszkálja a ....-t, felelősségre vonnák, végre csend lenne. Legalább ezen a téren. Úgyis volna elég dolguk a köznyugalom felelőseinek.
Hogy miért nem következik be a felforgatók közömbösítése? Talán mert nincs megfelelő módszer. Demokráciában állítólag minden politikai vélemény szabadon kifejthető, legyen az akár fasiszta vagy kommunista. Németországban ugyan nem szabad Hitlert dicsőíteni, de meglehet, hogy az nem igazi demokrácia... Itt ezzel szemben büntetlenül hivatkozhatnak egyesek Ceauşescura a helységnevek „hivatalos” megállapításában.
Még lehet egy magyarázata annak, hogy a néhány felforgató vígan randalírozhat, de arra gondolni sem merünk. Iliescunak, ugye, szüksége volt rájuk, netán?...

Folytatódik a mocskolódás a Maros megyei helységnévtáblákkal, és az őrzésükre kirendelt rendőröknek nem fáj, hogy ezeket a képeket éppen úgy felkapják a világ sajtóügynökségei, mint a formolba temetett csecsemőket, a romániai árvaházak nyomorát stb. Mintha senkit sem zavarna, hogy tömegalapot nélkülöző néhány anarchista nemzetiszocialista álruhába bújva szabotálja országa kormányának egyik határozatát.
Marosvásárhely szélein egyik táblán fekete, a másikon piros festék takarja a magyar feliratot. Falvakon ennél is durvábbak a fasiszta kommandók eszközei: Makfalván például leverték és elvitték az egész táblát, a településnek most románul sincs neve. Hogy nyoma se maradjon magyar nevének. Az illetékeseknek, akik a tettesek takargatásával vannak elfoglalva, nincs idejük rádöbbenni, hogy ezzel olyan eseményekhez teremtődtek meg az előfeltételek, amelyeket a legkörmönfontabb jogászok sem tudnának kibogozni. Ha egy autós a falu területén személyi sérülést okozó balesetet idéz elő, és a féknyomokból megállapítják, hogy óránként 60 kilométernél nagyobb sebességgel közlekedett, gyorshajtásért nem lehet felelősségre vonni. Ugyanis lakott települést a helységnévtábla jelez. Ha az nincs a helyén, az autós azt hiheti, hogy fantomfaluba tévedt, amelyben minden házat engedély nélkül építettek, mint Kolozsváron a Bună Ziua „úri” fertályban.

Most kivételesen a kolozsvári magyar polgároknak nem kellene olyan nagyon izgatniuk magukat a magyar főkonzulátus körüli cirkusz miatt. Van elég más probléma... Ez a diplomáciai képviselet nem az erdélyi magyar kisebbségé, hanem a magyar államé, és elsősorban nem az erdélyi magyar kisebbségnek létesült, hiába szajkózza Funar napestig, hanem a magyar állampolgároknak, akik Erdélyben és annak is csak nyugati részében bajba keverednek. Valamint olyan román állampolgároknak, akik Magyarországon munkát szeretnének vállalni, és e téren, legalább is a konzulátus első napjainak mérlege alapján, főleg román nemzetiségűek közül kerülnek ki a főkonzulátus ügyfelei.
Hogy felavatása Kolozsvár magyar lakosságát (is) megörvendeztette, az természetes, hiszen nem lehet közömbös számunkra az anyaország és a szülőföldünket is magába foglaló ország közötti kapcsolatrendezés. A főkonzulátus azonban nem olyan, mint a Mátyás-szobor. Ha merényletet terveznek ellene, nem állhatjuk körbe. Megvédelmezése nem a mi feladatunk. Nem, nem a rendőrségre gondolunk, tapasztaltuk a második zászlólopási kísérletkor, milyen szemérmesen szabadkoztak, hogy csak „parancsra tették” a daruskocsi eltávolítását. És különben is, a nyilatkozatháború és más pimaszkodás ellen nem védelmez a rendőrkordon.
Léteznek azonban diplomáciai eszközök.
A külképviseletek székhelyei különleges védelem alatt állnak. A legkülönfélébb meggyőződésből lehet előttük tüntetni, kiabálni, fütyülni, de ha a politikai véleménynyilvánítók egy ujjal is túlnyúlnak a felségterület határán, megkezdődik a hivatalos tiltakozás. A nagykövet kihallgatást kér a vendéglátó állam külügyminiszterétől vagy államelnökétől. Hogy ilyenkor miről folytatnak megbeszélést, azt csak találgatni lehet, épp úgy, mint a megbízólevelek tartalmát. Rendszerint nem adnak ki közös közleményt, de elképzelhetjük, hogy a vendéglátó államvezetőknek nem kellemes a szemrehányás meghallgatása. Ha súlyosan sértették a kirendeltség felségterületét, például betörték ablakait, vagy ami még rettenetesebb, ellopták a zászlóját, a külképviselet külügyminisztériuma úgy dönthet, hogy telefonon nem lehet részletesen megbeszélni a történteket, és beszámolás végett hazarendeli nagykövetét. Ez még távolról sem jelenti a diplomáciai kapcsolatok megszakítását. A nagykövetet bármikor visszaküldhetik állomáshelyére, jelezve, hogy a nézeteltérés oka megszűnt.
Ilyen diplomáciai lépésekre azonban felkapja fejét a világ: mi történik abban a térségben, ki kavarja a ....-t? A külképviseletnek otthont adó államnak ekkor már feltétlenül lépnie kell, még akkor is, ha saját állampolgárai ellen kell intézkedést foganatosítania, ami bizonyos rétegekben ellenérzést szülhet. Dönteni kell, mi a fontosabb: az ország nemzetközi megítélése, vagy egy külképviseletet háborgató csoport rosszallása.
A héten megtörténtek az első intézkedések a „politikai tolvajlások” közömbösítésére. A bukaresti magyar nagykövetség szóban fejezte ki aggodalmát a román külügyminisztériumnak, Adrian Severin pedig igen veszélyesnek jellemezte Funar felelőtlenségét. Mennyi ez? Sok vagy kevés? Ha a főkonzulátus megvédelmezéséhez nekünk, kolozsvári lakosoknak semmi közünk, azért véleményünk lehet. Kimondhatjuk: az eddigi ellenlépés elenyészően kevés. Lehet, hogy a magyar-román kapcsolatok látványos javulását a magyar külügy a diplomáciai sértés tapintatos kezelésével is fokozni akarja, és meglehet, hogy ez nagyon bölcs álláspont. De az mindenképpen furcsa, hogy az első zászlólopás idején a magyar közszolgálati televizó 1-es műsora hírt sem adott kolozsvári főkonzulátusának zaklatásáról. Csak mi izgassuk magunkat, akik a Dunát nézzük?
A román külügyminiszter állásfoglalásáról kolozsvári liberális képviselő, Anton Ionescu is úgy nyilatkozott, hogy az lagymatag. Demokrata párti kollégája, Iuliu Păcurariu, a szintén DP-s külügyminiszter védelmében felhozta ugyan, hogy a külügy ennél többet nem tehet, viszont ő is lassúnak vélte a kormány reagálását az eseményekre, követelve a belügyminiszter és a Román Hírszerző Szolgálat közbelépését, a kivizsgálás felgyorsítását. Ehhez csak annyit tennénk hozzá, hogy a kivizsgálás teljesen felesleges. Egy független bíró számára elég volna az utóbbi napok tévényilatkozatainak bemutatása, ha véletlenül nem látta azokat főműsoridőben és nem tudná, hogy a tömeghangulat-kavaró uszításokra több millió tanú állítható elő. Éppen úgy, mint a legfőbb Caritas-védnök hozzájárulásáról sok ezer kisember megkopasztásához, amiről szintén megvannak a videokazetták.

Megtapsolták Ciorbea bírálóját
Teodor Meleşcanu tegnap Kolozsváron találkozott alakuló pártjának, a Szövetség Romániáért tagjaival és rokonszenvezőivel. A teremben mintegy százan gyűltek össze. A végén ennél kevesebb csatlakozási kérvénnyel gyarapodott a párt, mert – mint a kérdésekből is kitűnt – volt olyan érdeklődő, aki már erősen elkötelezettje az egységpárti szellemnek.
Egy ilyen kérdés arra vonatkozott, hogy mi a Teodor Meleşcanu véleménye a román-magyar alapszerződésről, amelynek megszerkesztésében neki, mint akkori külügyminiszternek, jelentős része volt, és amelyben olyan célokat rögzítettek, mint a magyar konzulátus vagy a többnyelvűség, amelyek most, lám, milyen nagy feszültségeket okoznak Erdélyben.
Az egykori hivatásos diplomatához méltó volt a válasz. Meleşcanu leszögezte, hogy az alapszerződés nem tartalmaz kolozsvári magyar konzulátust, sem többnyelvű táblákat, sem oktatási törvénymódosítást, hanem csak elveket, amelyek megvalósításában pártját három tézis vezérelné, ha hatalomra kerülne:
1. A többség és kisebbség viszonyában a jogegyenlőséget és az európai kisebbségi normákat kell érvényesíteni.
2. A normák érvényesítését nem szabad a pillanatnyi politikai konjuktúrára alapozni. A kormánytöbbség időleges, az általa bevezetett intézkedés akár tiszavirág életű is lehet. Ha holnap megbukik a kormány és jön egy másik, az új politikai többség ugyanígy, tollvonással, sürgősségi kormányhatározattal mindent a feje tetejére állíthat.
3. A többség és a kisebbség viszonyát helytelen központi határozatokkal szabályozni, hanem helyben kell megoldani a problémákat, számolva bizonyos érzékeny-ségekkel, fájdalmas tapasztalatokkal.
A kérdést feltevő személy keresetlen szavakkal ostorozta Victor Ciorbeát, azt a móc miniszterelnököt, aki, úgymond, elárulta az erdélyi románokat. Ezt a felvezetést a terem viharosan megtapsolta, ami arra enged következtetni, hogy a Meleşcanu-féle párt tagjai sem értékelik a két ország és nép közeledése érdekében tett lépéseket.
Egy másik felszólaló Iliescut bírálgatta, mondván, hogy sok hibát követett el, legutóbb éppen Kolozsváron, amikor az erdélyiekre globálisan rásütötte az árulás bélyeget, mert nem szavaztak rá. Ezt a véleményt azonban csak megmosolyogták, nem tapsolták meg.

Nagy a cirkusz a járdán parkolással. Amióta a polgármesteri hivatal „gyepmesterei” járják a várost, és a vámszedésre kiszemelt utcákban a járdán várakozó gépkocsik sofőrjeit egynegyed havi átlagfizetéssel megbüntetik, ezrek járják a meghurcoltatás útját.
Nem mindenki hajlandó megfizetni a vaskos büntetést, hanem sokan fellebbeznek. Perdöntő érvük az, hogy a közlekedést nem lehet „autonóm” ötletek alapján megreformálni. Hiába áll ki Funar az utcasarokra, integetését a sofőröknek semmibe kell venniük, mert a törvény a közlekedési rendőr, a villanyrendőr, illetve közlekedési tábla hiányában jobbkézszabályt ír elő, és nem polgármestert. (Kolozsvári viszonylatban a kettő egyéb tekintetben sem tévesztendő össze.) Ugyanígy: hiába írnák elő a polgármesteri hivatalban, hogy a Kolozsvár területén minden kifüggesztett lobogó előtt kürtjellel kell tisztelegni, ennek betartását a város lakóitól sem lehet számon kérni, annál inkább idegentől. Például New York „municípiumból” idetévedt autóstól nem lehet elvárni, hogy a város határában olvassa el a városi tanács jegyzőkönyveit, 1992-ig visszamenőleg.
Úgy tűnik, tanácsosaink szundikáltak, amikor ezt a határozatot megszavazták. Fel sem merült például, hogy a Györgyfalvi úton, ahol egy gyerekkocsi sem fér el a járdán, amióta „rendezték”, miért kell megtiltani a járdán parkolást. Csupán rossz viccből? Vagy csak azért, mert a határozatszerkesztők nem figyeltek oda?
Pillanatig sem vitatjuk a járdán parkolás árnyoldalait, és messzemenő csúfságnak tartjuk például a főtéri templom bejáratánál állandósult zsibvásárt. A megoldás elfogadható módja azonban egészen más lehet, nem ilyen napokális.

Értesüléseink szerint Mátis Jenő kolozsvári RMDSZ-képviselő is készülődött a kubai Világifjúsági Találkozóra, de annak megnyitása napján idehaza tartózkodott. Mi történt?
– Névre szóló meghívásomnak nem tehettem eleget, mert a parlament nem hagyta jóvá a költségtérítést.
• Kitől jött és minek köszönhető a névre szóló meghívás?
– A szervezők küldték annak jeleként, hogy számon tartanak ifjúságpolitikai téren kifejtett tevékenységemért. A román parlamentben tizenegyen kaptunk meghívót, de csak négynek hagytak jóvá részleges költségtérítést.
• Kik a szerencsések?
– Nem tudnám felsorolni, mindenesetre Ráduly Róbert elment.
• Elnézést a kissé éles kérdésért: mit keres ott Ráduly Róbert?
– Helyette nem válaszolhatok...
• Akkor: mit keresett volna Havannában Mátis Jenő?
– A romániai magyar ifjúsági szervezetek kapcsolatát fejlesztettem volna az ott megjelent küldöttségekkel.
• Érdemes? Milyen küldöttségek mennek el egy olyan fővárosba, amelyet kitapétáztak Che Guevara képeivel? Szocialista ideológián kívül mit lehet kapni egy kubai rendezvényen?
– A világifjúsági találkozónak rossz a hangzása, de a mostani találkozók nem olyanok, mint az egykoriak, a program sok érdekes dolgot ígért. Az is mond valamit, hogy az Amerikai Egyesült Államokból hétszáznál népesebb küldöttség van jelen. Az egypólusúvá átrendeződött világban az ENSZ szeretné átvenni a világifjúsági találkozók szervezői szerepét.
• Ezek szerint kár volt kihagyni az alkalmat?
– Végül is nem bánom, legalább végigülhettem a tusnádi rendezvénysorozatot.