Nits Árpád

Tizenegy kolozsvári parlamenti tagot hívott megbeszélésre szombatra a polgármesteri hivatalba Aurel Coltor, az 1989. december 21-i forradalmi események mártírjai hozzátartozóinak, sebesültjeinek szervezete nevében. Megjelent Titus S,uteu szenátor és Kónya-Hamar Sándor képviselő, majd a találkozó vége felé megérkezett Iuliu Păcurariu képviselő is. Bár a hatalmi többségben különböző pártszíneket viselnek, abban egyetértettek a rendezvényt kezdeményező szervezettel, hogy háború után túl sok a hős, az 1992-ben, 1994-ben, sőt, még később megalakult forradalmár szervezetek ezrével ontják a „hitelesített” forradalmár dossziékat, amelyeket egy országos bizottság még napjainkban is elfogad. Így kerültek és kerülnek a kedvezményezettek sorába olyanok, akik a barikád ellenkező oldalán álltak, vagy jobbik esetben az ágy alatt reszketve drukkolták végig a véres eseményeket.
Akiket valóban súlyos kár, pótolhatatlan veszteség ért, azok zöme mély nyomorban tengődik, míg a későbbiekben felbukkant forradalmárok, akiket semmilyen kár nem ért, nem restellnek kárpótlást igényelni. Teljesen indokolatlan, hogy egyesek ne fizessenek adót csak azért, mert 1989. december 22-én, amikor Kolozsváron a megtorló hatóság meghunyászkodott, meg mertek mutatkozni a nyilvánosság előtt.
A mártírok hozzátartozói és a sebesültek kérték az utólag megalakult forradalmár szervezetek működésének beszüntetését, a kárpótlás folyósításának megállítását azok esetében, akik nem szenvedtek a forradalmi események során. Ha nagyon a forradalmárok oldalán érzik magukat, álljanak be az ő szervezetükbe tiszteletbeli tagnak, amely erkölcsi elismeréssel, oklevéllel jár, de nem anyagi előnnyel.

Iuliu Păcurariu hétfőn a helyi sajtó népes és az országos napilapok szórványos képviselete előtt bejelentette, hogy Victor Mărincas, ezredes, Kolozs megyei rendőrparancsnok 1989. december 21-én három alkalommal kért engedélyt fegyverhasználatra a tüntetők ellen. Erre bizonyíték a megtorló központ és a rendőrtiszt akkori rádióbeszélgetését rögzítő magnószalag, ha pedig azt időközben eltökítették, akkor tanúkkal bizonyítja állítását. Ha fel- vagy bejelentésére a belügyminiszter nem indítja meg a napjainkban megszokott eljárást, hamarosan parlamenti interpellációban hívja fel a figyelmet a problémára.
A Demokrata Párt képviselője ez alkalommal ismertette nézeteit az RMDSZ költségvetési támogatásával kapcsolatban is. Az RMDSZ, mint kulturális tömegszervezet, tagjainak száma arányában pénzügyi támogatásban részesül. De mivel képviselői vannak a parlamentben, politikai jellegű tevékenységét is finaszírozzák a költségvetésből. Probléma csak abból adódna, ha a különböző pénzeket az RMDSZ összekeverte: választási kampányra fordított kulturális célra kapott pénzösszegeket, vagy fordítva. Ennek ellenőrzése a Számvevőszékre tartozik, annak firtatása azonban nem, hogy az RMDSZ miért kapott kettős minőségének megfelelően költségvetési támogatást – jelentette ki Păcurariu, aki a képviselőház pénzügyi szakbizottságának tagja. Úgyszintén ilyen minőségében nyilatkozott arról, hogy Ioan Sima hiába bizonygatta ártatlanságát egy teleferében. Mint bankelnöknek nem volt joga ahhoz, hogy bizonyos ügyfelei fedezet nélküli folyószámláiról számlákat fizessen ki (mellesleg: 30, illetve 10 millió dollár összegben) utólag jóváhagyott hitelekből.

Kisemmizettség érzése helyett örömmámor kellene hogy dagassza keblünket: egyetlen Bolyai Egyetem helyett kapunk másfelet. Vagyis lesz egy önálló magyar egyetem, még az RMDSZ-nek sem mondták meg, hogy hol, de nyugodjunk már meg, mert benne van a koalíciós szerződésben, és megmarad a Babeş,-Bolyai multikulturális egyetem is, amelynek fele, legalább a nevében, magyar.
Ez a stika miért nem jutott senkinek sem eszébe a kolozsvári magyar konzulátus hasonlóan heves ellenzése során? Azzal kapcsolatban is mondhatták volna, hogy Funarék tiltakozása miatt bárhol másutt lehet tiszta magyar konzulátus, például Fălticeni-ben, kárpótlásul pedig Kolozsváron lesz egy multikulturális konzulátus, csak már legyen csend, mert meghallja a NATO. Ezek után mint a csuka, úgy hallgatott volna mindenki, akit ilyen mesékkel lóvá lehet tenni.
Ugyanígy etethetnének a többnyelvű helységnévtáblákkal. Ott, ahol magyarok is laknak, legyenek multikulturális táblák, természetesen csak román nyelven, amelyet ebben az országban mind a tizennégy multikulturális kisebbség megért, másutt pedig, ahol a kétnyelvű táblákhoz nincs infrastruktúra, vagyis település, ott akár tiszta magyar nyelvű táblák hirdethetik a pusztaságot.
És ha az ilyen huncutságok ellen egyházfők és diákszövetségi vezetők levélben, illetve kormányhatározat-tervezetben tiltakoznak, akkor a politikusok megmagyarázzák, hogy a jelenlegi konstellációban a multikulturális helységnévtábla az elérhető maximum, és aki a semmit nem becsüli, a kicsit sem érdemli.

Különös cikket közölt Bíró Béla a Brassói Lapokban, a Romániai Magyar Szó pedig átvette „a szöveg fontossága okán”. Miért fontos az a „szöveg”? Ezt az RMSZ-szerkesztő megjegyzésének szűkszavúsága miatt az olvasónak kell megfejtenie.
A cikk megvalósítást könyvel el. A „román demokrácia normalizálódásával párhuzamosan... a mi kis magyar demokráciánk is érlelődik” – jelenti ki már a bevezetőben a szerző, és a világra szóló sikert a Bolyai Egyetem körül kibontakozott vitákból hámozza ki. Míg – jelzi – „néhány évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna, hogy olyan szent dologról, mint a magyar egyetem, egyáltalán vitázni lehessen”, addig „a mai viták azt a katasztrofális esélyt segítenek elkerülni, hogy egy hebehurgyán összetákolt magyar egyetem” tehetségtelen, fantáziátlan, kicsinyes, unalmas és tájékozatlan szakemberek garmadáját zúdítsa a romániai magyar társadalomra.
Ennek a „szövegnek” a fontossága tehát ugyanaz, ami a kötélről való csevegés jelentősége akasztott ember házában. Mert immár mindenki számára világos, hogy Romániában nincs politikai akarat az önálló magyar egyetem engedélyezésére, és a Bolyai Egyetem létjogosultságát sorainkban megkérdőjelezők erről még el is terelik a világ figyelmét, azt a látszatot keltik, hogy a romániai magyarság véleménye ebben a kérdésben megoszlik. Aki pedig önként mond le valamely jogáról, azt a legkönnyebb kisemmizni – örökre.
Milyen is volt a közhangulat néhány évvel ezelőtt, amikor „elképzelhetetlen lett volna” ilyen szövegek fontosságának a méltatása? Az Erdélyi Napló akkori szerkesztői kipróbálták. Interjúsorozatot kezdeményeztek Hajdú Győzővel, akinek szintén eredeti, a romániai magyarság hangulatától olyan eltérő mondanivalója volt, hogy az önálló magyar szervezet jó, de jobb lett volna meg se alakítani, és ha már van, legalább ne követelőzzön, mert csak együtt-împreună stb. Az olvasók azonban megakadályozták a második rész közlését, mondván telefonon és írván sajtólevelekben, hogy ha az újság átveszi a Hajdú-szagot, tovább nem hajlandók pénzt áldozni rá. Azok a forradalmi idők valóban elmúltak. Most már vághatjuk magunk alatt a fát, mert „érlelődik” a mi kis demokráciánk. Vagy belefáradtunk a Hajdú-szag elutasításába.
Ha már eljutottunk „fejlődésünk” e magas fokára, meg kellene követni Hajdú Győzőt. Sőt, Fúró Gyulát is fel kellene kérni, engedélyezze a hét év során a România Mare című hetilapban közölt életművének megjelentetését magyar lapokban. Szintén fontos szövegként. Ténykedésük kevésbé kártékony, mint mai utánzóiké, hiszen ők akkor szokták meg a hajbókolást a többségi nemzet előtt, amikor az volt az egyedüli államvallás. Most nem kötelező a kisebbségi öncsonkítás, nem kell megalázkodással kicsikarni a többségi cenzor jóindulatát, aki ilyesmire adja a fejét, az meggyőzőbb, mert önszántából és önzetlenül teszi. Illetve, ki tudja?... A Hajdú családnak szépen jövedelmezett az, hogy nem szerettük a szagát. Adjuk össze az Együtt–mpreună hetilap kiadására folyósított mecénási és költségvetési összegeket, Böbe budapesti kultúrigazgatói fizetését, ugye, jóval több jön ki érlelődő demokráciánk valamely független lapjánál éhbérért kulizó szerkesztő jövedelménél. Fúró Gyula is annak köszönheti szenátori fizetését és dollárban folyósított strasbourgi napidíját, hogy számunkra kellemetlen szagú meglátásaival hiába kopogtatott volna a romániai magyar szerkesztőségekben. Ezek a kövületek megvetésünk bizonyítékait lobogtatva kértek menedékjogot kenyéradóiknál, Vadim Tudornál és Adrian Păunescunál.
Úgyhogy talán nem is baj, hogy belefáradtunk bizonyos szagok kiszimatolásába és elkülönítésébe. Legalább többé senki sem mellékelheti benyújtott számláihoz a romániai magyarság elutasítását. Ezeknek az ún. demokratikus véleményeknek különben sem volna súlyosabb következményük. A világ tapasztalja, hogy nálunk véleménynyilvánítás címén egyesek olyan aknamunkát fejtenek ki, hogy a közel-keleti csata ehhez képest mérsékelt platformakció. Az öncsonkítási törekvéseket könnyűszerrel semlegesíteni lehetne, ha a romániai magyarság hiteles képviselője eléggé nyomatékosan és minden alkalommal leszögezné, hogy a látszat csal, vagyis szándéka ellenére fosztják meg egy jogától, az önálló Bolyai Egyetemtől.

Bármennyire rokonszenves számunkra az új vezető garnitúra – pláne, ha az előző figurákhoz hasonlítjuk – sajnálattal kell megállapítanunk egy régi taktika újbóli körvonalazódását: a hatalom jót akarna, de népe nem engedi.
Ha nem is tételezzük fel a szándékosságot, a fondorlatot, azt kétségkívül tapasztalhattuk, hogy az úgynevezett népi reakcióra késedelem nélkül, mondhatnánk készséggel bekövetkezett a visszalépés a Bolyai Egyetemmel kapcsolatban. Budapesten még megvolt a politikai szándék, idehaza multikulturális tagozatosítás lett belőle, amit a frissiben felelevenített egyetemi autonómia jegyében máris egyszerűsíteni igyekeznek, hogy lehetőleg csak kulturális egyetem maradjon, tagozatok nélkül. A kétnyelvű feliratozással és a közigazgatásban az anyanyelv használatával kapcsolatban már menetrendszerűen érvényesül az alapállás: mi akarnánk, de...
Nem éppen ügyetlen érvelés ez Nyugat felé. Lám Iliescunak hét évig elhitték, hogy ő jó ember lenne, de nem engedi a Vatra. Az előző államfőt, szegényt, ugye zsarolta a nép: ha nem elég erélyes a nemzeti kisebbségekkel, Funar vagy Vadim mellé áll a legközelebbi szavazáskor. Akkor már inkább maradjon Iliescu – vélték többen Nyugaton akkora meggyőződéssel, hogy a román-magyar alapszerződés határidő előtti aláírásával és több más fifikával szinte újraválasztatták 1996-ban is.
Ám most más a helyzet. Ezúttal a Nyugat számára sem babra megy a játék. Napirenden a belépés a NATO-ba, az Európai Unióba és hasonló fényesebb helyekre. Ilyenkor jobban megnézik a népet is, nemcsak a pillanatnyi vezetőit. Nem véletlen, hogy közvélemény-kutatásokkal (valódiakkal, nem pedig műhelygyakorlati kísérletekkel) mérik fel a tagjelölt országok népességének magatartását. Ha nem szereti a hamburgert, Nyugat összevonja a szemöldökét. Nem hiába büszkélkedünk, hogy a felmérések szerint Románia lakosságának túlnyomóan döntő többsége mihamarabb Európában akar lenni. Imádjuk a hullámfürdőt, de a második hullámot már a partról akarjuk szemlélni, ezzel szemben más kelet-közép-európai államokban a lakosság szinte fele fenntartásokkal néz elébe a szuverenitáskorlátozás újabb megpróbáltatásainak. Csakhogy a nyugati megfigyelők számára most nem ez az egyetlen szempont. Nem szeretnének olyan új taggal bajlódni, amely semmibe veszi vezetőinek szavát. Mit kezdenének például most Albániával, ha a NATO tagja lenne? Megvolt a politikai akarat, hogy a Caritas-szerű ügyet a szőnyeg alá seperjék, de a nép nem engedte. Itt is vannak súlyos rendezni való ügyek, és hátha a nép majd azokba is beleszól? Hátha egyszer nemcsak a kisebbségi jogok biztosításában akarja korlátozni vezetőinek mozgásterét, hanem komolyabb tételek miatt zsarolja a hatalmat? Például elképzelhető, hogy nyomorának felelőseit számoltatná el ugyanolyan erőszakos eszközökkel, amilyenekkel most kényszeríti miniszterelnökét nemzetközi tárgyalásokon adott szavának visszavonására.
Szerencsére a nyugati megfigyelők tisztán láthatják, hogy nem az egész népet kellene megnevelni. A nagy többségnek nem az a gondja, hogy megakadályozza a Bolyai Egyetem létrehozását, a kétnyelvű helységnévtáblák kifüggesztését stb. Ilyen ostobaság, hogy a kétnyelvű tábla a magyar nyelv megtanulására kötelezi a román lakosságot, egyszerű, normális embernek nem juthat eszébe. Csak az Adevărul szerkesztőjének. Vagy ott a másik példa: valaki csak úgy tudja elképzelni az életét, ha román-magyar vegyes egyetem prorektora lehet. Hogy ő a Victor Babeş,, vagy a Ferdinand Egyetem, vagyis tiszta román főiskola prorektora legyen, román létére?! Azt kikéri magának a miniszterelnökétől. El tudnánk képzelni ilyen érvelést a román nép egyszerű fia részéről, akinek cselekvését nem valami hátsó szándék vezérli?
A nép átlagosan értelmes fiának olyasmi sem forog a fejében, ami a Mesagerul transilvan vezércikkíróját heves kirohanásra késztette. Azt állította, hogy ha Erdélyben kétnyelvű táblák jelennek meg, nem lehet majd tudni, hol ér véget Magyarország és hol kezdődik Románia. Na ne! Magyarországon is felül van a román helységnév? És például az úthálózat minőségében sem lehet ég-föld különbséget tapasztalni?
Az előző évtizedekben kiképzett és az utóbbi hét évben átmentett, illetve gyorstalpalt népnevelők átnevelésével aránylag gyorsan el lehetne intézni, hogy amit a vezetők akarnak, azt a nép látszólag se akadályozza. Csak nehogy a Nyugat azt higgye, hogy ezek a gáncsoskodások a nép hangadóitól jönnek. Akkor, sajnos, befürdünk az első hullámmal.

Politikai vicceken hahotáznak a rabok valahol Szibéria távol-keleti szegletében. Egyikük észbekap, és suttogva rimánkodik társainak, fejezzék be a szórakozást, mert ha valaki besúgja az esetet az őrségnek, mindannyiukat elviszik. Mire a társaság leírhatatlan döbbenettel, kórusban felkiált:
– Elvisznek?! Innen?!
Ennél is nyakatekertebb politikai viccet produkál napjaink újabb fonáksága, amelyről szintén gulághangulat rohanja meg az embert.
A Funar pártelnöki tisztségéből való menesztését követő sajtóvisszhangokat látva, elképzelhetjük a következő helyzetet:
Bréjnsztorming keretében összedugják a fejüket a gyűjtőtábor foglárjai, hogy a spanyolcsizma, a kultúrzóna, az etnikai olvasztótégely és sok egyéb találmányuk után újabb nöuháukat ötöljenek ki a maguk és kenyéradóik szórakoztatására. Hosszas (majdnem hét évi) tanakodás után kitalálják, hogy feláldozzák egyik legvérszomjasabb őrmesterüket, aki többek között arról híres, hogy a tábort megtölti emléktábláival és az appelplatzon mélyfúrással keresteti a rabok életszínvonalát. Előbb palotapuccsal felfüggesztik állásából, majd szabályos összgyűjtőtábori kongresszuson leszavazzák. Ezután felhívással fordulnak a rabokhoz, ők is határolják el magukat attól a szélsőségesen radikális, megveszekedetten intoleráns, szemtelenül követelőző társuktól, aki pisszenni merészelt a múltkor, amikor felolvasták a határozatot, hogy több rabnak fokozatosan, több lépcsőben börtönőrré kell válnia, mert nincs pénz újabb barakkok építésére.
Másnap a többségi lágerújságok túlnyomó többségében két név és két fénykép jelenik meg: az elcsapott börtönőré és a pellengérre állított rabé. A két szélsőséges, radikális, nacionalista, musszolinista, heroinista stb. pártvezér feláldozásával megnyílnak előttünk a világ lágereinek kapui – nyilatkozza napiparancsában a börtönőrvezérkar, majd leszögezi, hogy a továbbiakban csak egészségesen rabellenes – értsd nacionalista – politikát fognak folytatni, de természetesen elvárják, hogy a Rabok Maradék Deheroizáló Szövetsége tovább mérsékelje magát.
A rabok természetes válasza az lenne, hogy arcukon leírhatatlan döbbenettel, kórusban felkiáltanának:
– Tovább?! Hova?!
Természetesen vannak, akik Funar és Tőkés egy napon emlegetésétől egészen más képzettársításokra hajlamosak. Tőkés Lászlónak 1989. december 15-től kezdődően akadnak irigyei, ellenlábasai, sőt azelőttről is, ilyen például Papp László, az egykori kollaboráns püspök. Azok most élvezkednek, ugye. Mások pedig azt mondhatják, hogy most, a megváltozott helyzetben túlzás a lágerőrök és a politikai rabok közötti párhuzam felállítása. Ezt a szempontot érdemes szemügyre venni. Tényleg, a történelemben először előállt az a helyzet, hogy az egykori „nemzetőr”, aki nemcsak jogainkat, hanem létünket is kétségbe vonta, kisebbségbe, ellenzékbe szorult, sőt pártjában is pályaszéli kispadra került, ezzel szemben az egykori elnyomott kisebbség kormánytényező lett. Csakhogy egyelőre semmilyen lényeges változás sem történt. Eltelt négy hónap, és még az „appelplatzot” sem tömték be, pedig nyilvánvaló, hogy az életszínvonalat nem ott kell keresni; a Funar börtönőri emlékét megörökítő táblák száma pedig tovább gyarapodott. Hogy az 1990-es marosvásárhelyi események bűnöseinek felelősségre vonásáról ne is beszéljünk. Majd, ha a kisebbségi minisztérium nemcsak épül, hanem épít is, államtitkáraink pedig nemcsak ott vannak, hanem dolgoznak is, mégpedig eredményesen, a párhuzam érvényét veszti.

Hét évvel ezelőtt Marosvásárhelyen elszabadították a poklot. Hárman meghaltak, több mint háromszázan megsebesültek, még többen hét éven túl gyógyuló lelki sérülést szenvedtek, sokan – okkal vagy ok nélkül – elmenekültek az országból. A pogromkísérlet felbecsülhetetlen károkat okozott nemcsak a romániai magyarságnak, hanem az egész országnak, viszont profitot eredményezett egyeseknek, akik hasonló helyzetben és normális államban lebuknak: szervezőiknek és azoknak, akik hatalmi szóval megakadályozhatták volna a vérontást.
A tragikus eseményekkel kapcsolatban kétes szerepet betöltő személyek közül többen szédületes karriert futottak be az előző kormányzatokban. Senkikből lettek nagykövetek fényes nyugati fővárosokban, helyi rendőrtisztecskék pedig, akik az események idején nem teljesítették elemi kötelességüket, rangban és beosztásban előbbre léptek, ahogy az vitéz katonáknak dukál. Ebből csak arra lehet következtetni, hogy éppen az volt a parancsuk: ne akadályozzák meg a bérelt autóbuszokkal, szervezetten, jóelőre kitervelten a város magyarságára zúdított terrorcsapatokat. Legtöbbet nyert a titkosrendőrség: rehabilitációt.
Az igazi vétkesek közül senkit sem vontak felelősségre. Bár elkészült egy parlamenti jelentés, amely a „körülmények kényszerítő hatására” nagy bölcsen kimondta, hogy mindkét felet majdnem teljesen egyforma mértékben felelősség terhel, az igazságszolgáltatás a szembenálló két tömegből csak magyar részvevőket ítélt szabadságvesztésre, illetve kényszerített száműzetésbe. Az akkori hatalmi érdeknek megfelelően a parlamenti szakbizottság abból a dilettáns bűnügyi regénybe illő elképzelésből indult ki, hogy az áldozat is lehet bűnös, ha nagyon rászolgál a gonosztevő haragjára.
Az RMDSZ-nek akkor éppen azokkal szemben kellett volna érvényesítenie az áldozatok igazát, akik ország-világ előtt azt bizonygatták, mennyire jogos haragjuk. Most a megváltozott helyzetben a vásárhelyi események tisztázásának gyökeresen mások a feltételei. Ha nem lennének kedvezőtlen tapasztalataink a Bolyai Egyetemmel kapcsolatban, még azt is bátorkodnánk elképzelni, hogy a marosvásárhelyi események vétkeseit ugyanúgy rajtaütésszerűen letartóztatják, mint a bányászjárások vezérét. Hiszen az RMDSZ éppen olyan kormánytényező, mint a Petre Roman pártja. Az egész társadalom számára üdvös lenne, ha ez nem csak elvben lenne igaz. A társadalmi igazságtevésnek az a célja, hogy a mindenkori hatalmat leszoktassa az erőszakosságról. Hogy a jövőben ne merészeljen olyan gátlástalanul megtorolni neki nem tetsző véleményeket és törekvéseket, ahogyan azt megtette az 1989-es forradalmat elsikkasztó hatalmi csoport.

Megdöbbent telefonáló kérdezte tegnap reggel: komolyan gondoltuk, hogy 2000 köbcentin felül majdnem másfél millió lejt kell fizetni a személygépkocsiért útadó fejében? Nem mi gondoltuk, hanem a szakminiszter, Traian Băsescu, és hogy komolyan-e, azt már az egész sajtó vitatja (kivéve a Demokrata Párthoz hűséges lapokat). Azóta kiderült, hogy eredetileg 400 000 lejről volt szó, ami szintén aránytalanul sok, de a miniszter egyet gondolt, és a számsor elé írt egy 1-est.
A közlekedési miniszter logikájába belefér az egymilliós ugrás. Traian Băsescu előszeretettel adózza meg a luxust. Például az a távolság, amely repülőn 200 000 lej, szerény, másodosztályú gyorsvonati fülkében 20 000 lejbe kerül. A 2000-esnél nagyobb kocsik megútadózásakor bizonyára valamelyik politikai ellenfelének gépkocsi-különlegességére gondolt. Akinek jelképes összeg a másfél millió lej. Mellényzsebből vagy bárhonnan bármikor előkaparja, és a költségvetésbe befolyt pénznek nincs szaga. A miniszternek valószínűleg nem jutott eszébe az a néhány gépkocsitulajdonos, aki régi, a mostani 1000 köbcentis autók teljesítményével vagy kényelmével össze sem mérhető nagy kapacitású gépkocsikat birtokolnak, amelyeknek talán az ára sem fedezné az egy évi útadót.
Egyébként kár idegeskedni, az adóhivatal semmivel sem okosabb az újságolvasónál, hivatalosan még tegnap sem tudott semmit az új adófajtáról.

Mekkora szerencséje volt az előző rendszernek, hogy nem érte meg ezt a tavaszt!
Képzeljük csak el: a szocialista mezőgazdaság minden tavaszán az egész országgal végigizgultatták a vetési kampányt, számoltatták, hogy még hány nap, hány óra, hány perc van hátra a legkedvezőbb, legoptimálisabb magágybajuttatási időszakból, amelyet fővesztés terhe mellett nem volt szabad túllépni. Pedig a tavaszok általában nem tértek el a sokévi átlagtól. Rendszerint februárban elolvadt a hó, márciusban felszikkadt a föld, áprilisban a talaj hőmérséklete elérte a kukorica vetéséhez alkalmas hőmérsékletet és a parasztságnak mégsem volt nyugta. Társadalmi, tömeg- és szakszervezeti, valamint főleg pártaktivisták járták a falvakat és kapták le tíz körmükről a termelőszövetkezeti elnököket, brigádfelelősöket, és mondták meg az agrármérnököknek, hogyan kell megművelni a földet. Az újságok egyöntetűen harsogták a kérdőrevonást, miért nem mozgósítanak minden erőt a tavaszi munkálatok időben és jó minőségben való elvgézésére.
Egy ilyen tavasztól, mint a mostani, megütötte volna a guta a magas párt- és államvezetőséget, amely tehetetlen dühében tömeges büntetésben részesítette volna az egyébként tehetséges és szorgalmas parasztságot. Ki hallott olyat, hogy május elsejét, a munka nemzetközi ünnepét ne köszönthesse a befejezett tavaszi kampány? (Na jó, legalább a jelentésekben...)
A tudományos szocializmus elméleti vegyészeinek és műhelygyakorlati pedagógusainak eszébe sem jutott megpróbálni: mi lenne, ha útmutatás és bökdösés nélkül engednék dolgozni a gazdákat?
Hét éve nincs társadalmi izgulás a mezőgazdasági kampányokért. A legszocialistább ellenzéknek sem jutnak eszébe az egykori aggodalmak az időszerű munkák késlekedésének objektív és szubjektív okai miatt. (Volt ugyan némi csatazaj a hitelfolyósítás okán, de menten abba is maradt, amint a szanálandó vállalatok munkásainak heccelésével nagyobb zavart kelthettek.) Az ország közvéleménye azt sem tudja, hogy a parasztság dolgozik-e, avagy fel sem ébredt téli szendergéséből, hogy sóhajtozva kémleli-e az eget, avagy őseitől tanult bölcsességgel készül a jobb napokra, mert tudja, hogy a természet behozza a késést. A közvélemény csak azt tudja, hogy amióta békén hagyják a falvak népét, eltűnt a piacról a szemesburgonya (emlékeztetőül: az a krumplifajta, amelyet pucolás közben az ember összetévesztett a hüvelykujjával). Az „új agrárforradalom” lecsengése után úgyszólván azonnal bekövetkezett a szocializmus számára elérhetetlen vágyálom: a bő termés. Sőt, kitört az a jelenség is, amelyet a kapitalizmus a szocialista pártaktivisták importjával sem tudott volna leküzdeni: a többlettermelési válság. Minőségi burgonyahalmok cikáznak és rothadnak országszerte és ezt nem a fizetőképes kereslet elcsökevényesedése okozza. Krumplira még futja bármilyen kis fizetésből, nyugdíjból vagy segélyből. Odáig nem mélyültünk a szocializmus építésében, mint Észak-Korea, ahol a nép utolsó erejével is születésnapot ünnepel.
Fogadhatnánk, hogy ha a nyár is elmarad, a szabadon gazdálkodó földműves találékonysága akkor is gyümölcsözne. Mégis akadnak, akik visszasírják azt az időt, amikor Bukarestből számították ki a vetésterületet, a hektárhozamot, a kedvező vetési időt stb. Vajon miért? Na, ne szónokiaskodjunk. Tudjuk jól, hogy egyetlen dologra nem jött központi utasítás. Arra, hogy mennyit lehet a termésből ellopni. Ebben a tekintetben tobzódott az egyéni kezdeményezés. A téesz például teljesítette almatermelési tervét és nem érdekelte, hogy az almának nem volt piaca, mert a fák között annyi juhot tartottak a gazdák, hogy a bárányból, gyapjúból vígan megéltek, és juttattak belőle az elnöknek, a brigádosnak, a rajoni aktivistának is. Az almáskertek megművelésére elfolyt üzemanyag, az iskolások, egyetemisták elpazarolt ideje a társadalmi veszteségek számláját terhelte.
Veszteségtermelés helyett rövidesen kitörne a bőség azokban az iparvállalatokban is, amelyeket valamilyen hátsó szándéktól vezérelve és nem valódi társadalmi igényre építettek az átkosban. Mégis, miért követelnek a kolozsvári prefektúra előtt napok óta ugyanolyan munkát, mint eddig? Miért akarnának tovább gyártani kisméretű kazánokat, amelyekkel már akkor tele volt az ország, amikor a gyár felépült? A kazánok között is működik valami melléküzemág?

Grigore Zanc, a volt kormánypárt Kolozs megyei szervezetének elnöke újból szükségesnek tartotta sajtóértekezleten kifejteni nézeteit a Bolyai Egyetem újraalakításának helytelenségéről, amikor azt a jól ismert vélemények alapján a tanárok és a diákok nem akarják. Politikusi ambíciónak nem lenne szabad engedni, különösen olyan megalázó hajlongással, ahogyan Victor Ciorbea teszi – mondotta a helyi pártvezér, majd a Marianum épületének visszaszolgáltatását az egyháznak így kommentálta: ezzel a kormánnyal egy kávé mellett mindent el lehet intézni.
Alexandru Lăpus,an RTDP-s képviselő a földtörvény módosításával kapcsolatban kijelentette, hogy az nem a parasztság érdekeit szolgálja, hanem a bojárok és a grófok nagybirtokait akarja visszaállítani, jelezve, hogy mekkora problémák lesznek Alexandru Vaida-Voievod örököseivel, amikor követelni fogják Déscichegy és Bábolna határát. Külön probléma lesz Bonchida környéke – mondotta, anélkül, hogy megemlítette volna az egykori földbirtokos nevét.
Az európai integráció szigorú feltételeit az RTDP helyi vezérei aggodalommal szemlélik, szerintük itt mindent le akarnak építeni, ipart és mezőgazdaságot egyaránt, hogy másodrangú piaccá alakítsák át az országot. (Fizetésképtelen kereslettel?) Az pedig egyenesen pánikkeltés címszóba illik, hogy Lăpus,an szerint az ország jövőjét megjósolták az 50 000 lejes bankjegyen. Azon állítólag van egy folt, amely Romániát ábrázolja Erdély nélkül. Csakhogy a bankjegyen ott a dátum: 1996. És a jegybank kormányzójának aláírása: Mugur Isărescu. Aki az előző kormánynak is bizalmi embere volt.

Elképesztő Ciorbea bátorsága, az a könnyedség, ahogyan a többségi nemzet többségének nyílt vagy burkolt rosszallása ellenére csak mondja a magáét a kolozsvári magyar egyetemről, a kétnyelvű feliratokról, és még üdvözli is a március 15-ét ünneplő magyarságot.
Vajon mi vezérelheti ezekben a lépéseiben? Eleve nem úgy tesszük fel a kérdést, hogy milyen hátsó gondolatokból fakadnak a számunkra rokonszenves nyilatkozatok. A mostani miniszterelnök annál megnyerőbb, hogy Groza Péter-i sunyiságot tételezzünk fel róla. Majd, ha esetleg Constantinescu elnök közbelépésére alakul meg a Bolyai, és az érdemet Ciorbea kisajátítja, hogy alattomos tervének megfelelően nevezhessen ki rektort. (A Bolyait 1945-ben Mihály király létesítette, Groza pedig felszámolásának irányába terelte a fejleményeket.) Vagy ha a bukaresti rendőrség vezérkarát magyarokkal tölti fel, hogy növekedjen ellenünk a románság ellenszenve. (Célzás ugyancsak Grozára.)
Amíg azonban Ciorbeáról nem derül ki valami turpisság, inkább jóhiszeműségét vennénk alapul magatartásának megítélésében. De egy politikus tetteit a rokonszenv nem befolyásolhatja ennyire lényegesen. Különösképpen, ha számításba vesszük, hogy hozzá befut annyi információ, hogy majdnem olyan jól ismer bennünket, mint mi saját magunkat. Márpedig ha tudja, hogy közülünk néhányan „tudományosan” bizonygatják az önálló magyar egyetem anyagi, szellemi és közvéleményi valószínűtlenségét, aligha tisztelne ilyen messzemenően.
Marad tehát az a magyarázat, hogy Victor Ciorbea felfedezte a magyar nemzet (benne a Magyarország határain kívül élő magyar kisebbség) – és Románia lakossága (benne az Erdélyben élő magyarság) közötti érdekazonosságot. Becsületére legyen mondva, ezt pillanatig sem titkolja. Lélegzetvételnyi szünetet sem tart a Bolyai és a Budapest-Bukarest autópálya problémájának taglalása között, hogy a NATO-ba lépés első hullámáról ne is beszüljünk. Valamit valamiért – ez a lehető legbecsületesebb politikusi magatartás. Csak a kölcsönös érdekekre alapozott megállapodások életképesek, tartósak – tehát eredményesek.
Ciorbea számunkra kedvező nyilatkozatait valószínűleg az Ukrajnába szakadt románok iránti aggodalom is mondatja. Megnyilatkozásaiban erre nem találunk utalást, de feltételezéséhez nincs szükség nagy fantáziára, minden jóérzésű román ember naponta legalább egyszer gondol a rosszabb sorban élő nemzettársaira. Visszafogottabban a diplomáciában is működik a legnagyobb kedvezmény elve, ha másként nem, hát úgy, hogy minél több államban biztosítják a nemzeti kisebbségek jogait, azok annál kötelezőbb érvényűvé válnak. Talán nincs messze az idő, amikor CernăuT,ban is lehet más tannyelvű egyetem, nemcsak ukrán.
Mellesleg: kevesen tudják, hogy Olaszországban, az egyik legnemzetibb nemzetállamban a német autonómia is jórészt kölcsönös érdekekre épül. A szintén az első világháború után tollvonással Olaszországhoz csatolt Dél-Tirol német ajkú lakossága végigharcolta a 70 évet belső önállóságának kivívásáért, volt idő, amikor szélsőségesei robbantgattak is (az igazi szélsőségesség, radikalizmus itt kezdődik!), de az eredmény mindössze az volt, hogy az olaszok időnként megengedték a hittan német nyelvű oktatását az óvodától az elemi iskoláig... Az autonómia akkor jött létre, amikor Szlovénia hirtelen kivált Jugoszláviából, és ezzel lehetőség teremtődött az egykor a szocialista táborba szakadt olaszok jogainak kiharcolására. Ehhez kellett Olaszországnak jó példát mutatni.
Nem volna helyes arra a következtetésre jutni, hogy ezek szerint a dél-tiroli németek küzdelme a megmaradásért, valamint Ausztria diplomáciai erőfeszítése felesleges volt. Anélkül Olaszországnak nem maradt volna németje a követendő példa megteremtéséhez.

Tekintélyes bukaresti napilap azon kesergett a napokban, hogy a klónozás feltalálásával tetszőleges példányszámban sokszorosíthatják például Nadia Comăneci-et.
Ugyan miért lenne veszélyes az emberiségre nézve, ha az egykori tornászlányból annyi lenne, hogy minden valamire való rajoni és világbajnokságra jutna egy tízes osztályzat? Viszont a képünkre fagy a vigyor a perspektívától, hogy temérdek Nadiának juthatna eszébe éppen a bukaresti Cas,ain székesegyházban esküdni hűséget egy-egy (vagy ugyanazon? szintén klónozott?) amerikai fiatalembernek, és a háttérben ott volna az egész egykori kormánypárt, élen Adrian Năstaseval, ugyanannyi példányban.
Adrian Năstaseból annyi választópolgárt is másolhatnának, hogy nemsokára fölényes többséggel visszanyernék a hatalmat. És akkor Iliescunak is saját gyártmányú dublőzei lennének, hogy legközelebb ne tudjuk, melyiket kell leváltani, vagy a nómenklatúra-villából hivatalos exelnöki lakásba költöztetni.
A veszély abban rejlik, hogy a tudomány legújabb vívmányát ez alkalommal is a politikusok fogják felhasználni, a maguk érdekeinek megfelelően – erre máris mérget vehetünk. Nadiát sem a sportemberek, hanem a sportpolitikusok fogják sokszorosítani, ugyanazon céllal, amiért az eredeti példány esküvőjét a tavalyi választási kampányban megrendezték. A világ nagyobbik és jobbik fele tiltakozhat napestig; zöldek, szürkék, pirosak és bármilyen más színezetű polgári szervezetek álló-, ülő- és fekvősztrájkot szervezhetnek márciustól februárig, a génsebészek akkor is felajánlják munkájuk gyümölcsét és további szolgálataikat munkáltatóiknak, ahogy az atombombatudósok is átadták „nöuháujukat” a katonapolitikusoknak. Igaz, előbb mentséget kerestek maguknak: ha nem ők, akkor amazok vetik be elsőként. Ez az érv mindig kéznél van. A klónpolitikusok is azt mondják majd, hogy ha nem ők, akkor az ellenfél fogja sokszorosítani a neki megfelelő embertípust.
Hogy az egypólusú világban nem működik ez az érv? Ugyan! Minél egypólusúbbnak látszik, annál gyakoribb benne az egymást feltételező, de taszító ellentétpár, különben nem lennének ún. helyi háborúk.
A klónozás ugyanolyan veszély az emberiségre nézve, mint bármely tömegpusztító fegyver. Elvben elképzelhető, hogy a klónok túlnépesítik a Földet, és mivel életképesebbek, kiszorítják életterükből a természetes egyedeket. Tehát nem kipusztítják, hanem behelyettesítik az emberiséget. Nem néptelenedik el a bolygó, de az a népesség már nem ez a népesség lesz. Szinte ugyanaz, mint a teljes megsemmisülés.
Meglehet, hogy éppen ezért nem vetik majd be globálisan. Az atombombát is csak elrettentésből használták, a neutronbombának pedig mindössze a hírét alkalmazták. A klónokat is lehet mérsékelten adagolni. Előbb csak 2 millió fiatal, oroszlánszívű Jelcint vonultatnak fel a brüsszeli NATO-székház előtt teljesen szabad vodkaforgalmat követelve, és ha Európa mégis a német sör mellett dönt, következne a kemény piára szomjúzók inváziója. Ellencsapásként narancssárga kezeslábasba öltözött áruszállítók lepnék el Moszkvát, és itatnák nyakra-főre az embereket Coca-Colával. (Különben amennyi narancssárga kezeslábast láthatunk már most a mi városainkban is, eljátszadozhatunk a gondolattal: vajon közöttük nincsenek-e klónok?) Az ütközőövezetben tovább garázdálkodnának az ukrajnai és kínai maffiák, valamint a közel-délkeleti cigarettacsempészek (akikről úgyszintén már ma sem tudjuk pontosan, vajon természetes módon szaporodnak-e).
Reménykedjünk, hogy néhány ilyen rossz viccel ezt a korszakalkotó találmányt is megússzuk, mert a politikusok megiszonyodnak, amikor találkoznak másodpéldányaikkal.

Nem megy át a parlamenten a földtörvény módosító javaslata – mondotta tegnapi sajtóértekezletén Iuliu Păcurariu demokrata párti képviselő. A szociáldemokraták nem szavaznak mellette, mert nem értenek egyet a földbirtok teljes visszaadásával, még a korábbi tervezetben szereplő 50 hektáros plafonnal sem. Ők a termelőszövetkezetbe bevitt földek tulajdonjogának 20 hektárig való visszaállítását tartják elfogadhatónak. Ugyanakkor nem tartják helyesnek az erdők magántulajdonának feltétel nélküli visszaállítását. Az erdőknek a környezetvédelem szempontjából is állami felügyelet alatt kell maradniuk. A törvénymódosító javaslatnak, persze, jó oldalai is vannak, mondotta a képviselő, például az, hogy az ültetvények, halastavak és más mezőgazdasági létesítmények magántulajdonba visszajuttatott területét csak társulási formában lehet hasznosítani. A törvénymódosítás gyorsított eljárásával sem értenek egyet, nem csoda, hogy megszavazása hajszálon múlott. Magának a törvénynek az elfogadása azonban lehetetlen lesz a 41 szociáldemokrata képviselő szavazata nélkül, de ez az incidens nem kérdőjelezi meg a koalíció létét. Legfennebb elvárják, hogy a jövőben ilyesmi ne forduljon elő, a parasztpártiak kérjék ki a véleményüket, mielőtt a parlamentbe erőszakolnak egy törvénytervezetet.
A másik téma – Păcurariu meglepetésére – ennél nagyobb érdeklődést váltott ki. Parlamenti bizalmaskodások alapján a Funar-Gavra viadalból az utóbbi győzelmére lehet számítani, a Román Nemzeti Egységpárt tényleges elnöke pedig Valeriu Tabără lesz. A jelenlévő újságírók szerfölött kíváncsiak lettek, hogy kiktől származik az értesülése, és a kolozsvári parlamenti tagok közül kik drukkolnak Funar ellen. Mint kiderült: mindenki. Még azok is – érdeklődtek Funar-barát újságírók – akik most nem lennének a parlamentben, ha Funar nem lett volna? Erre Păcurariu sorolni kezdte, mi minden nem lett volna Funar nélkül. Például alapszerződés-temetés, harminc fegyveres magyar támadás, negyven benzinkút, amely magyar tankoknak tartalékol üzemanyagot stb.

Tej-, tojás-, kora tavaszi vadvirágárusok és más közfogyasztási javak alkalmi forgalmazói, valamint álcázatlan koldusok alkotnak sorfalat a Bukarest-Piteşti autópálya bizonyos szakaszain. A hóvirágárusok az egykori mezővédő erdősávok közelében tanyáznak, tojást ott kínálnak, ahol nagyüzemi baromfifarm teszi sűrűbbé a környék levegőjét, tejet pedig ott, ahol valamely állami mezőgazdasági vállalat pénz hiányában terményben fizeti dolgozóit. Vagy még úgy sem, de a szocializmusban nevelt agrármunkás a részesművelés szakértője: egyszerűen ellopja a termék egy-, két- vagy háromharmadát.
A jelenségben újszerű és ezért különösképpen aggasztó annak mérete és a szereplők arckifejezése. A sorfalat nagyon sokan alkotják, és nem viháncoló gyerekek, akik éppen rágógumira vágynak. Szomorú arcú felnőttek, az autópályától távol eső falvak lakói így próbálják az Európába elrugaszkodott árakhoz igazítani a nepáli szintre visszaesett jövedelmüket. Jellemző a vevőkör viselkedése is. Az autópályán már alig látni szerényebb, vagy ütött-kopott öreg autót; akinek nincs pénze csillogó luxuskocsira, annak benzinre sem futja, így inkább otthon ücsörög, és nem befolyásolja a fizetésképtelen keresletet az autópálya élősövénnyel behatárolt piacgazdaságában. Az óránkénti 150 kilométeres sebességet meghaladó újgazdagék pedig szenvtelenül hajtanak tovább: nem hülyék fékezni ebben a tempóban néhány szál hóvirágért, vagy alkalmi tojásvásárlásért. Pláne, ha észreveszik az alkonyi szélben kékre fázott arcok éhes szempárjainak villanását.

A Constantinescu-rendszer üldözöttjei számára szövetség létrehozását ösztönzi a Romániai Társadalmi Demokrácia Pártja – tudtuk meg Grigore Zanc és Alexandru Lăpus,an tegnapi kolozsvári sajtóértekezletén. Ennek oka elsősorban az, hogy szerintük folytatódik a politikai tisztogatás a helyi kormányszervekben és másutt is, például a helyi tévéstúdiókban.
A magyar konzulátussal kapcsolatban véleményük nem változott, vagyis a párt szerint Kolozsváron nincs értelme a működésének, mert csak párhuzamosságot eredményezne az RMDSZ Ügyvezető Elnökségével, ugyanakkor újralétesítése ellenérzéseket szül, mert annak idején románellenes (nem Ceaușescu-ellenes?) tevékenységért szüntették be. Ha mégis megnyitják, azzal Funar igazát bizonyítják, mondotta Grigore Zanc, majd kifejtette, hogy Funar leváltása a párt belügye, viszont érzése szerint ez a lépés, valamint művi profilváltása, a liberalizmus felé igazítása nyomán az RNEP szétszakadhat és eltűnhet a politikai süllyesztőben.
A helyi pártvezér és a parlamenti képviselő egyaránt veszélyesnek tartja a király állampolgárságának visszaadását, amely elvezethet a királyi vagyon visszaszolgáltatásához, sőt, magának a királyságnak a visszaállításához. Alexandru Lăpus,an képviselő végezetül rámutatott, hogy annak idején a Văcăroiu-kormány is megkapta a nemzetközi pénzintézetek ajánlatát, de az RTDP nem szolgáltatta ki az országot. Azt jósolta, hogy a Ciorbea-kormány húsvét és a király napja (május 10.) között bukik meg, de most még a jelenlegi koalíció alakít új kabinetet. Előrehozott választásokra a jövő tavasszal számíthatunk – az RTDP helyi vezetői szerint.