Nits Árpád

Amikor egy szürke kisember kiesik valamely bank vagy más pénzintézet kegyeiből, mert képtelen törleszteni adósságát, akkor a hatóság segítségével elárverezik a feje fölül az otthonát. A lakóház napjainkban a leggyakoribb zálog. Az Iliescu-korszakban megtorpantották az építkezéseket, a lakáskínálat messze elmarad a kereslettől, ettől a fizetésképtelentől is, ezért a legszerényebb odúk ára is a csillagos égig szökött. A pénzintézetek szívesen teszik rá a kezüket lakásokra. Egyre több sikertelen kisvállalkozó kerül az utcára, és a jövőben a jelenség méreteinek növekedésére számíthatunk, mert a pénzpiac könyörtelen.
Éppen ezért furcsa, hogy amikor a Dacia Felix Bank ügy(félre)vezetőinél bizonyos tartozások kiegyenlítése céljából házkutatást tartottak, a közegek savanyú mosoly kíséretében méltatlankodtak, hogy nincs mit elárvereztetni, nem találtak számottevő értéket. És maga a lakás? Azt csak akkor lehet elárvereztetni, ha egyszerű panellházban található? Avagy kacsalábon forgó épületekben a közegek elszédülnek?

Akiben a leghalványabb igazságérzet pislákol, azt is örömteli bizsergés fogja el annak hallatán, hogy újra megpiszkálják a Caritas-ügyet. Még azok is elégtételt érezhetnek, akik nyertek valamit rajta. Maradtak egy porszívóval, egy hűtőszekrénnyel, esetleg autóval, de ebben nem sok örömüket lelik, ha őszintén belegondolnak, mekkora bánat, keserűség származott ebből másoknak. A hírhedt piramisjátékba bepalizottak többségét nehezen összekuporgatott vagyonkájából forgatta ki a Caritas, sőt volt, aki a szó szoros értelmében az utcára került.
A nagy húzás persze nem az apró értéktárgyak eredeti demokráciabeli újraelosztásában rejlett, hanem a sajátos tőkekoncentrációban. Az e téren kifejtett „áldásos” tevékenységéért Stoica és Funar még a tengeren túli román emigráció egy meglehetősen fura és vegyes részének az elismerését is elnyerte, amikor Kolozsváron Caritas-értekezletet tartottak. Stoica és politikai háttere hazafias tematikájú könyvecskéket szorongattak a kezükben, miközben fogadták egy amerikai ortodox pap áldását, elismerve ezzel, hogy a Caritas is egyike volt azoknak a módszereknek, amelyekkel a szocialista tulajdonban lévő javakat a legnemzetibb színezetű szocialisták kezébe játszották át. Erre utalt a napokban Ana Potcoavă, a korábbi Caritas-örömódák szerzője, aki önmaga ellentétébe átcsapva, még az Iliescu-korszak idején hevesen támadta a fékevesztett rablást, természetesen eredménytelenül. Szerinte azokat kell elsősorban elővenni, akik a kisemberek Caritasba befizetett pénzeiből elmagánosítottak gyárakat, üzlethelyiségeket, földterületeket stb.
Ebből tekintélyes lista állhat össze – nem olyan értelemben, hogy hosszú lesz, hanem tekintélyes neveket fog tartalmazni. Még egykori és mostani parlamenti tagok is lesznek köztük, akiknek gyorsposta hozta-vitte a Caritas-pénzeket, hogy betétjük nem három hónapot, de három napot sem pihenjen a kolozsvári sportcsarnokban. Annak idején, amikor a bányászokat is megkönnyítették bizonyos összegektől, szó volt arról, hogy Kolozsváron rendeznek egy kis ízelítőt a „járásukból”. Most úgyis fel vannak hergelődve Cozma miatt. Bukarestbe nem mehetnek, mert nincs, aki megköszönje szolgáltatásaikat, hát elindulhatnak majd a szélrózsa minden irányába, ahova az egységpárti elnök politikai támogatásával működtetett pénzmalom „átutalta” pénzüket.
De mintha túl kevés utalás történne erre a politikai támaszra. Mintha nem nagyon érdekelné a jogászokat és a közvéleményt, hogy miként jutott el Brassóból Kolozsvárra ez a politikai-pénzügyi szélhámosság. Vajon miért nem engedték születési helyén kibontakozni – hiszen sokkal közelebb volt az ország földrajzi központjához, gyorsabban elérhették volna a távolabbi vidékek rászedhető polgárai –, miért éppen Kolozsvár lett a Caritas otthona? Miféle emberek fogadták be, és amikor már nyilvánvalóan dögledezett, milyen politikai, államhatalmi erők élesztették fel a közszolgálati tévé segítségével?
Szerencsére éppen az emlékeztette a társadalmat erre a nem mellékes körülményre, akinek a legolvadósabb vaj van a fején. Funar úgy nyilatkozott az államelnöki raport alkalmával összegyűlt újságíróknak, hogy nincs mitől tartania, nem az a hibás, aki elkezdte, hanem, aki folytatta.
Édes!
Ha ilyen „szellemben” folyt a beszélgetés a kolozsvári magyar konzulátusról, a politikai tisztogatásról, az újabb egységpártos törvénytervezetekről, akkor világos, mitől volt Emil Constantinescu elnöknek a szokottnál mosolygósabb hangulata.

Telesírják Európát a volt kormánypártosok, hogy politikai tisztogatás folyik Romániában. Ha tárgyilagosak akarunk lenni, el kell ismernünk: Európa nem fog hatalmasat tévedni, ha megengedi, hogy a vállára borulva panaszkodjon Adrian Năstase, az óriásbébi. A helyzet tényleg az, hogy számolatlanul pakolják ki langyos kuckóikból az RTDP-seket, RNEP-eseket, NRP-seket és SZMP-seket – az utóbbiak közül persze csak azokat, akiket kormányzása utolsó hónapjaiban hírmondónak hivatalban hagyott Iliescu pártja.
Éppen ez lenne az első bökkenő, ami fölött el kellene gondolkoznia Európának: a vörös négyszög felbomlásakor is elindult a politikai tisztogatás gépezete. A leglátványosabb az egységpártos miniszterek kiebrudalása volt. Vagy gyorsan átiratkoztak társadalmi demokratáknak, vagy alacsonyan repültek, szolgaszemélyzettel együtt, de akkor nem volt ekkora tiltakozás.
Persze, mert családban osztották le a kártyákat. Balosok mentek, balosok jöttek, és úgy intézték a váltást, hogy egymásnak ne okozzanak nyolc napon túl gyógyuló lelki fájdalmat. Veszett egy köztisztség, de megmaradt néhány igazgatótanácsi állás és több tekintélyes részvényköteg olyan különös fantomvállalatoknál, amelyek „technikai munkanélkülieket” alkalmaznak éhbérért, viszont „tisztességes” osztalékot biztosítottak „jogos” tulajdonosaiknak.
Most balosok mennek és – mások jönnek (egyelőre maradjunk ennyiben, amíg jobban megismerjük az újoncokat). A változás elevenbe vág. Érthető a balosok félelme, pontosabban: rettegése. És mivel jól tudják, hogy amit nem képes elintézni a miniszter, abban a portás illetékes, hát megpróbálnak belekapaszkodni a hatalom alsóbb régióiba, az úgynevezett szakértői szintekbe. Adrian Năstase azt igyekszik bizonyítani az Európa Tanácsban, hogy drága jó szakembereket is kipurifikálnak ezek a parasztpárti, liberális és szocdem, valamint pláne udémérés kormánykoalíciósok az államapparátusból, és ebben pusztán politikai megfontolások, főleg bosszúvágy vezérli őket.
A román küldöttségben szintén részt vevő Radu Vasile parasztpárti vezér ezzel ellentétben arról próbálja meggyőzni az Európa Tanács tagjait, hogy az Iliescu pártja által siratott szakértőkért nem olyan nagy kár, ha alacsonyabb szinteken próbálják kamatoztatni tudásukat. Irigylésre méltóan könnyű a dolga. Sajnos! Mert elég rámutatnia az országra, és Európának nem marad más hátra, mint a hümmögés: valóban, a hét év alatt jelentéktelen mértékű szakértelmet tanúsítottak ezek a szakértők.
Ezen túlmenően Radu Vasile arra is figyelmeztetheti Európát, hogy az Iliescu-korszak szakértőinek rossz hatásfokát korántsem csak a tudáshiány magyarázza. Megvan azoknak a magukhoz való eszük – még túl sok is. Itt van például a nagy rejtély, a Caritas. Hogyan tudott elhatalmasodni az országon, majd úgy lecsengeni, hogy annak egyetlen nagymenő sem látta kárát, és még a kolozsvári polgármestert, vagy Tatulici-ot, politikai, illetve reklámtámaszát sem vonta kérdőre senki? (Bezzeg Albániában még a külügyminisztert is elővette a felháborodott nép, de ott robbanós kukoricafajtát termesztenek.) Most Emil Constantinescu utalásából is tudjuk, hogy a Caritasból az igazságszolgáltatás „szakértői szintű” vezetői is megszedték magukat. Meg ők is kaptak olcsó bankhitelt, hogy legyen pénzük, amiből magas kamatra kölcsönt folyósítsanak más bankoknak, vagy a bürokrácia csökkentése érdekében ugyanazoknak a pénzintézeteknek, amelyektől az olcsó hitelt kapták.
Ha éles eszüket az ország felvirágoztatásának szolgálatába állították volna, körülbelül most hagynánk el Amerikát az anyagi életszínvonal terén. Mivel azonban még Albániának sem nagyon merjük megmutatni hátuljunkat, mert lyukas az öltözékünk, Radu Vasile érveit támasztjuk alá, és a legkevésbé sem szurkolunk Adrian Năstase szakértőmentő sirámainak.

Újfent bebizonyosodott, hogy Fey Lászlóval nem érdemes vitatkozni. Tegnapi válaszcikkében, bár bevezetőjében vállonveregeti Nagy Lászlót, a témától messzire elkanyarodva azt bizonygatja, hogy vitatársának „sarkításai” csak az ő igazát támasztják alá. És, sajnos, aki nem olvasta a 22 című lapban megjelent cikkét, vagy Nagy László írását csak átfutotta, azt a maga oldalára állíthatja.
Lássuk csak, mi is történt. A 22-ben közölt cikkében F. L. nyilvánosan feljelenti a romániai magyarok egy részét radikalizmussal, nacionalizmussal, irredentizmussal, horthyzmussal, satöbbivel. Szerinte a radikalizmus elterjedtebb a Székelyföldön és a politikailag alacsonyabb nívójú magyarok körében, amiből a hasonló nívójú román olvasó arra a következtetésre juthat, hogy a nagyobbik felünkkel van baj. Nagy László főleg a feljelentés alanyának túlméretezését sérelmezi, címben is jelezve, hogy nem így kellene bemutassuk magunkat a román társadalomnak. Ki nem érthet egyet Nagy Lászlóval?
A romániai magyarság becsmérlését kifogásoló Nagy László – mellékesen – párhuzamot von a Szabadságban január 13-án megjelent MADOSZ-nyilatkozattal, amely szintén a magyarság egy része feljelentésének dokumentuma. Igaz, sokkal zagyvább, de abban is benne van az „irredenta maszlag”.
Ez a párhuzam szolgáltat alkalmat F. L.-nek, hogy a MADOSZ-dokumentum feltételezett szerzőjétől „elhatárolja magát”, mondván, hogy másért is nem szereti, nem csak azért, mert annak idején őt és az öccsét kitette egyetemi állásából. Ezután a MADOSZ-dokumentum elemzésével F. L. eljut egy másik párhuzamig: a korabeli Magyar Párt éppen olyan titkos találkozót tartott Csucsán, mint a neptunosok, akiket a mostani radikálisok, Nagy Benedekkel együtt, meg akartak semmisíteni.
Miért került a csizma az asztalra? Hogy elmaradjon a válasz a kérdésre: feljelentéssel mutassuk-e be a magyarságot a románságnak? Ez itt a kérdés! Erre egyesek durván, F. L. szavajárása szerint ocsmányul azt válaszolnák, hogy: NEM! Nagy László finoman fejezte ki magát, mire kioktatást kapott. Úgyhogy nagyon kellene vigyáznia Markó Bélának, Takács Csabának vagy Frunda Györgynek, akiket mindkét vitacikkben felkértek az állásfoglalásra. Ők is megkaphatják a magukét, ha szelíden „megsarkítják” F. L. szemléletét.
Ezért volna üdvösebb magával a jelenséggel foglalkozni, és nem annak képviselőjével.

Sorin Roşca Stănescu és Tana Ardeleanu, a Ziua napilap igazgatója, illetve riportere az Iliescu-korszakban első tárgyalási fokon egy év, illetve egy év és két hónap fogházbüntetést kapott azért, mert az újságban célzások jelentek meg Iliescu és a szovjet titkosrendőrség kapcsolatáról.
A hét elején került sor a fellebbviteli tárgyalás első ülésére.
Ha ezen is elítélték volna őket, akkor mindenki azt mondaná, hogy semmi sem változott.
Ha felmentették volna őket, akkor mindenki azt mondaná: áhá! Szóval így! Tudjuk, ki mondta a bíráknak, hogyan kell dönteni! Mi lehet a megoldás ilyen kényes ügyekben? Hát csoda, hogy az embernek belefájdul a feje?
Nyugi. Vannak esetek, amikor sikeres a gordiuszi csomó elmetszése (egyébként meglepetésszerű, a hatalomváltás kezdeti botladozásai láttán). A védelem által felmutatott bizonyítékok vizsgálatára a fellebbviteli törvényszék február 24-ig haladékot igényelt. A tárgyalás pedig március 17-én folytatódik.
Niculae Cerveni ezúttal az új hatalomhoz közel álló Ziua védelmében vállalt szerepet.

Iuliu Păcurariu hét végi sajtóértekezletén a helyi sajtó mostani ellenzékhez húzó részétől hangzott el az éles kérdés: meddig kell elnézni a jelenlegi kormány melléfogásait? Újabb példaként azt hozták fel, hogy Ion Caramitru művelődésügyi miniszter Szőcs Gézát javasolta államtitkárnak. Hogy mi a kifogás Szőcs Gézával kapcsolatban? Az RMDSZ egykori főtitkáráról jóval nyersebb formában elhangzottak azok a vádak, amelyek tavaly év elején, a helyhatósági választási kampány előtt merültek fel bizonyos el nem számolt alapítványi pénzösszegekről.
Păcurariu kitérő választ adott. Bizonyára nem ismerte a személyi javaslattal kapcsolatos részleteket, ezért nem óhajtott állást foglalni az ügyben. Az örökké derűs, a piaci perpatvarokon mindig felülemelkedő Virgil Lazăr, a România liberă kolozsvári tudósítója megjegyezte, hogy kinek fáj az, ha Szőcs Géza nem számolt el forintokkal, jó, hogy nem lejeket herdált el. Persze, ezzel csak olajat öntött a tűzre. Hohó! – hangzott az ellenvetés –, aki olyan, az belenyúl a román kormány kasszájába is.
Aki olyan? Milyen? Amíg nincs érvényes bírói ítélet, a legsúlyosabb vádakkal illetett ember is ártatlan. Addig nem „olyan”. Mellesleg: a Szőcs-ügy felkavarását számos más személyiség meghurcolása követte. Most azok is mind „olyanokká” válhatnak, ha nevük felmerül egy fontosabb állami tisztség odaítélésénél – különösképpen, hogy az ellendrukkerek előszeretettel halmozzák a becsmérlő jelzőket az RMDSZ egykori és mai vezetőiről egyaránt.
Tavaly nyáron a Szőcs-ügy tisztázását a választások utánra elhalasztották. Jó volna végre igyekezni vagy a bizonyítékok felmutatásával, vagy annak kijelentésével, hogy: pardon, tévedtünk. Ettől az ellentábor nem fogja megváltoztatni véleményét a korrupt magyarokról, mert ez nem érdeke. A politikai mondakörben a tolvaj, sikkasztó, harácsoló magyar statisztaszerepet jó időre bebiztosítottuk. Az RMDSZ-berkek vagyonkezelési viszonyairól kiadott hivatalos állásfoglalás azonban megkönnyítené a kormánybeli szövetségesek dolgát. Lenne a kezükben egy lista Sever Mures,an, Zaher Iskandarani, Ioan Stoica stb., stb. magyar megfelelőiről, akik szóba sem jöhetnek állásosztogatáskor, vagy RMDSZ-határozatra hivatkozva a román pártvezérek meggyőződéssel állíthatnák, hogy romániai magyar személyiség a világ egyetlen országának költségvetését sem károsította kimutatható méretekben.

Egyre biztosabb, hogy Kolozsváron lesz a magyar konzulátus, és ez elsősorban Funar érdeme.
Ugyanis tényleg nem Kolozsvár az egyetlen hely Erdélyben, ahol magyar konzulátust lehetne létesíteni. Manapság a diplomaták nem feltétlenül nagyvárosokban képzelik el az életüket. Tordán sem lenne rossz helyen az a konzulátus, pláné, hogy a gazdasági válság dugót tett a kéményekre és nem olyan cementporos a levegő, meg aztán onnan alagúton lehet Kolozsvárra lopózkodni – ha valóra válik a nagyszabású utópia.
Lám, a román fél is meggondolja, hogy Debrecenben hozza-e létre új konzulátusát. Éppúgy a magyar fél is meggondolhatta volna. De most már arra sincs lehetőség, hogy esetleg évtizedek múltán Kolozsvárról átköltöztessék Mócsra. Azt mondaná a világ, hogy a magyar diplomácia berezelt Funartól, és hogy Romániában nem a felhatalmazott román kormány vezeti az országot, hanem egyik vidéki párt elnöke. Ezt nem engedheti meg magának az a kormány, amely az Európai Unióval, NATO-val, ENSZ-szel, sőt, az amerikai kongresszussal akar tárgyalni. Elküldenék, hogy beszélgessen Chicago municípium köztisztasági felelősével, az nekivaló partner.
Aki tehát nagyon óhajtotta, hogy Kolozsváron legyen a magyar konzulátus, küldjön legalább egy típusdísztáviratot a kolozsvári polgármesternek, aki heves tiltakozásával kényszerhelyzetbe hozta a román és a magyar kormányt.

Parlamenti vakációjának befejeztével Iuliu Păcurariu szükségesnek tartotta közölni a sajtóval, hogy a kolozsvári polgármester jelenléte a megyei korrupcióellenes bizottságban nem sok reményre ad okot, Funarnak előbb a saját családjában kellene megvizsgálni a pénzalapok törvényes kezelését. A felesége és a fia vállalatának sajátos együttműködéséről beszélt, valamint jelezte, hogy a Funar-familia érdekeltségű Transilva, amely munkásait decemberben fizetés nélkül hagyta, majd januárban kényszerszabadságra küldte, épp a tegnapelőtt alkalmazott tanácsosnak két nyugdíjast milliós fizetéssel.
Néhány keresetlen szóban elmondta azt is, hogy Ion Ţiriac ismert bankember 250 olyan Mercedes kamiont hozott be az országba, amelyet Nyugaton nem engednek közlekedni, emiatt az új közlekedési miniszterrel hamarosan meggyűlik a baja. Egyébként a korrupciós ügyeknek olyan hulláma indul el a napokban, hogy azok között a Dacia Felix Bank (DFB) botránya eltörpül – jósolta, majd átadta a szót vendégének, Mihai Câmpeanunak, aki a DFB igazgatójaként mondta el véleményét a lecsengőben lévő botrány lényegéről. A hibás elsősorban maga a bank, a Román Nemzeti Bank csak annyiban tévedett, hogy a maga mentére hagyta a dolgokat, nem lépett fel határozottan, amikor a DFB halmozni kezdte a sürgősségi hitelek büntető kamatait. Sever Mures,an letartóztatása után azonban kezdenek visszatérni az elkallódott kinnlevőségek. Érthető – mondotta az igazgató –, Sever Mures,an magánrepülőhöz és Las Vegashoz szokott, szűknek érzi a cellát, amelyből a kiutat a szétszórt hitelek visszanyerése jelentheti.
A helyi kormányintézmények vezető állásainak elosztásában bekövetkezett megtorpanást Păcurariu szerint hétfőn oldják fel a kormánnyal való tárgyaláson.

1990 januárjában Béke Nobel-díjra javasoltak a világ ismertebb személyiségei közül vagy egy tucatot, köztük, nem éppen utolsónak a listán, Tőkés Lászlót. Az Ager-Rompres azonnal hatalmas munkába kezdett. Költséget, fáradságot és közmondásos szakértelmet nem ismerve megkereste a világ talán egyetlen hírügynökségi jelentését, amelyben valamilyen okból – talán sajtóhibából – Tőkés lemaradt a jelöltlistáról. És ezt a hiányos listát közölte, „dacolva” Ion Iliescu útmutatásával, aki akkor még a román forradalom hősének tekintette a temesvári népfelkelés elindítóját.
Az volt az egyik első jele annak, hogy a kapitalizmus művének a néppel és a népért való építését ott akarják elkezdeni, ahol abbahagyták a sokoldalúan fejlett szocializmust: kirekesztésünkkel.
A balszélsőséges vatra-szellem hétévnyi uralkodása után ugyanaz a Rompres költséget, fáradságot, közmondásos szakértelmet és még nem teljesen leépített külföldi ügynökhálózatot nem kímélve felfedezi, hogy van egy EFE nevezetű hírügynökség, amely sajtóbakik terjesztésére szakosodhatott, és annak termékét veszi át, idézve, hogy Tőkés László állítólag 3,5 millió magyarnak független kormányt akar.
A Rompres minden, csak hülye nem. Nagyon jól tudja, hogy Tőkés László álmából fölriasztva sem téveszti össze az erdélyi magyarok számát a határon túli európai összmagyarság számával. A Rompres nagyon jól tudja, hogy elhallást, elírást idézett. Nem azért, hogy kinevettesse azt a bizonyos EFE hírügynökséget, hanem többek között azért, hogy Radu Seucea, a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt Egyetemi Ifjúsága kolozsvári szervezetének elnöke követelhesse Tőkés László kirúgását az RMDSZ tiszteletbeli elnöki tisztségéből (belső ellendrukkerek nem kis örömére).
Az egyetemi ifjúsági elnök szellemi képességeiről most nem érdemes értekezni, a lényeg az, hogy ha a közszolgálati hírközlésben megkezdődött a diverziószakértők tisztogatása, az RMDSZ-nek meg kell ragadnia az alkalmat: a szomorú tények felmutatásával követelnie kell hangulatmérgezők mielőbbi félreállítását. Mielőtt újra elindítanák a jelzést a „bányászoknak”, hogy a marosvásárhelyi gyógyszertárban nem szolgálnak ki románokat.

Cseresznyés Pál vállalkozásalapítási tervei
Cseresznyés Pál, az 1990. március 21-i marosvásárhelyi kiprovokált tömegverekedésért bűnbakként elítélt polgár számítgatásai szerint minden romániai magyarért másfél percet töltött a fogházban. Ez korántsem szemrehányás akar lenni, csupán jelzés a mozgásszabadságától megfosztott ember gondolatlabirintusáról.
A hatévnyi szenvedés során igyekezett felülemelkedni a terméketlen töprengés falain. Így jutott el az ötletig, hogy vállalkozást alapít, amelyben Nyárád menti magyar fiatalokat alkalmaz. A Cseresznyés megsegítésére létesült alapítványban összegyűlt tőke nem teszi milliárdossá, a milliomosság pedig itt semmit sem jelent az üzleti életben, de kft.-alapításhoz elegendő pénze van. Azt gyarapítja jelentősen a kanadaiak adománya, amelyet immár személyesen vehetett át. Legjobb belátása szerint hasznosíthatja. Hogyan? Melyek a tervei?
Elállt a lélegzetünk, amikor a szörnyetegeket megmutatta. Az egyik macskaszerű sárkány, ollószerű farokkal, a másik sárkányszerű krokodil, de szárnya is van.
– Ezek a mintapéldányok – ismertette a tényállást Cseresznyés Pál. – Az igazi termék sokkal nagyobb lesz, kutya-, vagy báránynagyságú. Alkatrészekből áll össze, külön készül minden testrész, de a végtermék olyan, mintha egy darabból öntenék. A darabok csapokkal illeszkednek egymásba, és ezután kerül rájuk a zománc.
– Kitől származik ez a... az ötlet?
– Egykori cellatársam művészember. Megmondanám, hogy hívják, de nem szeretném, ha elcsábítanák tőlem. Már külföldiek is érdeklődtek iránta. Meggyőztem, hogy maradjon velem, egyelőre teljes kovártélyt biztosítok neki, és már dolgozik. Egy ilyen prototípus elkészítése két és fél, három hónapig is elhúzódik.
– Őt miért ítélték el?
– Betörésért. Megmondom, ahogy van.
– Megbízik benne?
– Teljesen bízom benne. Két és fél évet húztunk le egymásmellett, most pedig együtt szabadultunk. Ő Szatmáron fejezte be a büntetését. Egyelőre Marosvásárhelyen bérelek egy lakást, ahova bevezethető az ipari áram gyalugépnek, körfűrésznek. Az igazi műhely majd Vármezőn lesz, Szováta közelében. Ott veszek a szülői ház mellett földet bővítéshez, építéshez, mert, ugye, kell raktárnak is hely. Ezeknek a szobroknak a kiégetését előbb Korondon végeztetjük el, aztán lesz saját kemencénk, és annak a maradék hőjére építek üvegházat.
– Mivel üzemeltetik majd az égetőkemencét?
– Villannyal.
– Valaki kiszámította-e, mennyibe kerül az anyag és az energia, és mennyiért árusíthatják ezeket az... a szobrokat?
– Hát...
– Az RMDSZ megyei szervezetének vezetői felajánlották az ingyenes tanácsadást: jogász, közgazdász, könyvelő (a beszélgetésen jelen lévő Zonda Attila elnök a mintapéldányokra utalva megjegyzi: hivatásos képzőművész is) segíti vállalkozásában. Ha elfogadja.
– Persze, hogy elfogadom.
– És ha a tanácsadók azt sugallják, hogy jobb volna más termékekkel kísérletezni, megfogadja-e?
– Nem is gondoltam, hogy csak egyetlen terméket gyártunk. A társam készít már egy másik prototípust, egy kazettát, amiben ékszert lehet tartani. Azt préselt rostlemezből gyártanánk, de szép, művészi finiszálással. Meg tervezgettük, hogy tágas előcsarnokokba gyártunk mozgatható szökőkutakat, villanykandallókat. Tudja, úgy képzeltem el, hogy a műhely hosszú távra létesül. Az a fiatal, akit most munkakönyvvel alkalmazok, érhesse meg a nyugdíjat a műhelyben. A jövedelemből juttatok a falunak is, hogy legyen fejlődés, legyen miért otthon maradnia a fiatalságnak. Még Marosvásárhelyre se vágyjon, mert ha beköltözik a városba, akkor már elvész szem elől. Elkallódik a közösség számára.
⁂
Beszélgetésünkkel párhuzamosan folyt az elszámolás. Az alapítvány gondnokainak jelenlétében Zonda Attila átadta a Cseresznyés segélyezésére, társadalmi beilleszkedésére összegyűlt összeget. Már ami megmaradt belőle, mert közben fizetni kellett a marosvásárhelyi lakás részleteit, Mihailă Cofariu életjáradékát, az édesanya támogatását, a fogházba juttatott csomagokat, a tévét stb. Ezután maga intézi a pénzügyeit – hangzott előző nap a határozott felkérés, hogy az alapítvány adjon át neki mindent. A kanadai adomány és az üzenet átadása után, hogy vállalkozásához tovább gyűjtenek a tengeren túl, de vigyázzon, nehogy kicsússzon a kezéből a pénz, Cseresznyés Pál sokkal megfontoltabban rendelkezett vagyonkájáról. A CEC-kötvények beváltását most már nem tartotta sürgősnek, megértette, hogy azokat magas kamat védi az inflációtól. Sőt, a kötvényeket ott akarta hagyni a székházban. A valutabeváltással sem siet, egyelőre lejből fedezi költségeit, és intézi a felszerelés beszerzését. Többször kifejezte köszönetét távoli jótevőinek, fogadkozva, hogy igyekszik jól sáfárkodni a pénzzel, elsősorban nem a maga hasznára. Úgy mondta, hogy ha fontossági sorrendet kellene felállítania, akkor számára első a közösség, második a család és csak harmadik a saját személye.
⁂
A Cseresznyés-vállalkozás első tervezett termékeinek megítélésében nem szorítkozhatunk esztétikai megfontolásokra. Lehet, hogy nem mese az üzlettárs külföldi meghívása. A világ újgazdagjainak udvarai tele vannak kerti törpékkel. Ha idehaza nem termelődne giccs, az annál nagyobb tömegben áramlana be külföldről. Ki tudja, hátha a Caritason, a Dacia Felix Bankon és egyéb hazai álszociális piacgazdasági kitalálmányon meggazdagodott emberek körében tetszésnek örvendenek a cellatárs alkotásai? Lehet, egyesek amint meglátják, azonnal betesznek valamelyik bankba egy köztéri szobormakettet, hogy három hónap múltán nyolc ilyen sárkányhibridet vihessenek haza.
Az edmontoni adomány közvetítőjeként a Szabadság kötelességének tekinti a vállalkozás első lépéseinek nyomonkövetését. Cseresznyés Pál szerint már áprilisban tanúi lehetünk a termelés beindításának, jelezhetjük a kanadai Edmontonba, hogyan gazdálkodik vagyonkájával. Ezzel kapcsolatban megfontolandó javaslatot tett Zonda Attila megyei elnök. A vállalkozáshoz a továbbiakban elsősorban felszerelésre volna szükség. Szívesen eleget tenne a megbízatásnak, ha az esetleges további adományok értékében az edmontoniak gépeket vásároltatnának Cseresznyés számára. Zonda tudja, hova kell fordulni, ahonnan olcsón beszerezhetők üzemképes bútorgyártó gépek – mert végül is arra kell irányítani a vállalkozást, amihez Cseresznyés ért: az asztalosság felé.

Körülbelül mindenki sejti, hogy valahol valamilyen kutya el van ásva, másként nem magyarázható meg a következő jelenség: a jelenlegi gazdasági helyzetben egy átlagos romániai család négy évtizednyi fizetéséből esetleg egy szerény panellakást fizethet ki, ha leszokik az étkezésről, míg a Păunescu-fivérek ötévnyi túlórapénzükből megvásárolhatták az Intercontinental Szállodát – többek között –, és még jól is éltek.
Akik tudták, hogy a szociális piacgazdaságnak átkeresztelt kapitalizmus jelszavai között nem szerepel az egyébként lejáratott méltányosság, az 1989-es változások után azonnal megkísérelték a közvagyon arányos elosztását. Jószándékú közgazdászok hülyültek bele a népi kapitalista modellekbe, mint valamikor vidéki fizikatanárok az örökmozgó-építésbe – teljesen hiába. Azok a modellek két okból nem működhettek. A Păunescu-testvérek és társaik nem nyugodtak volna bele, hogy az átlagpolgár-testvérek is belekotnyeleskedjenek a magánosításba. Másrészt az egyenlősdivel ugyan oda jutottunk volna, ahol szakadt a szocialista diktatúra partja: az arctalan köztulajdonnak túrós a háta.
Pedig a szocialista államvagyont mindenki számára egyformán hozzáférhetővé kellett volna tenni (természetesen a korábbi kisajátított magánvagyon visszatérítése után). Ugyanis az a Ceaușescu-tézis, miszerint akkor a leggyorsabb a haladás (a szakadék felé), ha a nemzeti jövedelemnek legalább egyharmadát beruházásra fordítjuk, minden polgártól elvonta jövedelmének 33 százalékát. Nemcsak a fizetett alkalmazottól, hanem annak gyermekétől, esetleg eltartott szülőjétől stb. levágta a karéj kenyérnek harmadát, és azt beépítette az állami tulajdonba, kezdve a galaci kohászati kombináttól az Intercontinental falatozójáig.
Ha az államvagyont egyenlő részekre szétosztani nem lehetett, mi lett volna a megoldás? Mint mindenre a demokráciában: az esélyegyenlőség. Nem mindenki született vállalkozónak, a köz érdeke is az, hogy aki képtelen jól sáfárkodni a vagyonnal, az ne gazdagodjon meg, a képesség kipróbálásához azonban mindenkinek egyformán legyen joga. De éppen az esélyegyenlőség elvének felrúgásával következtek be a legnagyobb disznóságok.
Próbált volna Átlag János kölcsönkérni valamelyik banktól pár milliárd lejt azzal a céllal, hogy egy másik banknak kölcsönadja némileg magasabb kamatra. Ugye, kikacagták volna – legjobb esetben. Bizonyos úriembereket azonban nem kacagtak ki, sőt, a bankrablással felérő ötletet nagyon komoly tárgyalások követték arról, hogy a kisemberektől összeharácsolt milliárdokat hogyan osszák el egymás között.
A vagyonszerzési trükköknek se szeri, se száma, amelyeket csak azok próbálhattak ki, akiknek a hatalom megengedte. Ezért volt szörnyen kártékony a korábbi szocialisták tolakodása, hogy majd ők teremtik meg a kapitalizmust, mert ebben „szakemberek”, és ezért fizetett rá az ország a népi többség első két választására. A hivatalban maradt vagy azonnal „privatizált” külkereskedők, titkosrendőrök – nem véletlenül többségükben a ’70-es évek KISZ-aktivistái, Ion Iliescu egykori munkatársai – elővehették a diktatúrában szemérmesen eltitkolt „megtakarításaikat”, és elindíthatták a felvásárlást: vettek bankot, szállodát, benzinkutat, áruházat, politikust, újságírót, tévést, bányászt – bányát nem, mert abból nehéz megélni.
A többi már csak gyakorlat és kiépített kapcsolatrendszer kérdése. Persze, nem kell letörni, nincs minden elveszve. Egyrészt a hét év alatt nem lehetett mindent ellopni, másrészt megtörtént a hatalomváltás. Most már láthatjuk, miért folyt a kétségbeesett kapaszkodás az öröknek hitt politikai pozíciókhoz, gondolhatjuk, honnan jöttek a milliárdok a méregdrága poszterekre, tévéreklámokra, a Világbanktól hazacsalt és más nyugati szakértőkre. Másrészt az új hatalom nem szívbajos. Ha maga a belügyminiszter sem félt saját belső szekusaitól, amikor leleplezte sajátos kamatkiegyenlítési manővereiket, akkor minden reményünk megvan arra: majdnem ott kezdhetjük a szociális piacgazdaság kiépítését, ahol 1989-ben ellőttük. Azért csak majdnem, mert az eddigi tőkefelhalmozók zöme nem vállalkozó típus, hanem csak kisszerű szélhámos, aki Ceaușescu idején esetleg néhány napidíjat tudott jogtalanul elszámolni, apahidai kiszállással – a pénz nagy része elfolyt a kezük közül, nem lehet maradéktalanul visszanyerni.

Újra rendszeresíti sajtóértekezleteit a volt kormánypárt helyi szervezete. A tegnapi találkozón Alexandru Lăpus,an, Ioan Rus és Grigore Zanc főleg a kolozsvári magyar konzulátus feleslegességéről és ebből fakadó kártékony voltáról értekezett. A Funar véleményével egybecsengő álláspont szerint a valós feladatkör hiánya miatt csak hátsó szándék vezérelheti a konzulátus újralétesítését, többek között az, hogy Kolozsváron legyen még egy intézmény, amely az RMDSZ programjának életbe ültetésén fáradozik.
A sajtóértekezlet másik fő témája a kormány helyi szerveinek vezetőcseréje volt. Az RTDP vezérei szerint Kolozs megyében az osztályvezetők mindössze 20 százaléka tagja pártjuknak, de még őket sem lehet ok nélkül leváltani; előbb be kellene bizonyítani a rátermettség hiányát vagy a rosszhiszeműséget a kormányprogram alkalmazásában. Szabály szerint e ténymegállapítást előbb nevelő célzatú intézkedések követik, és ha azok nem használnak, a szakminisztérium felfüggesztheti állásából az illetőt, de csak ideiglenesen nevezhet ki új osztályvezetőt a jelenlegi kormánykoalíció pártemberei közül. Legkésőbb hat hónap múltán versenyvizsgát kell kiírni, amelyet holtbiztosan a régi hivatalnok – vagyis az RTDP bizalmi embere – nyerne meg, mert neki van a legnagyobb tapasztalata az illető területen (pl. a mezőgazdaság, a pénzügy, az állategészségügy stb., stb. irányításában – mintegy félszáz ilyen igazgatóság van minden megyében). Ha megint kitúrnák állásából, kezdődne elölről a ciklus, egészen addig, amíg előrehozott választások vagy a jelenlegi parlamenti erőviszonyok átalakulása nyomán átformálódó kormánykoalícióban az RTDP újra hatalomba kerül, és akkor szakemberei tartósan visszafoglalják helyeiket.
A megyefőnökségen a szakosztályok elosztása körüli perpatvar hamarosan abban csúcsosodik ki, hogy minden egyes törvénytelenül elmozdított osztályvezetőért beperelik a szakminisztériumot – helyezte kilátásba Ioan Rus.
Az RTDP január 17-i rendkívüli értekezlete kapcsán Alexandru Lăpus,an „bizalmasan” válaszolt egy újságírói kérdésre: személyes véleménye szerint Ion Iliescut valószínűleg felkérik a pártelnöki tisztség betöltésére és ha lesznek ellenjelöltjei, fogadni mer, hogy azok rögtön visszalépnek, amint a volt államelnök elfogadja a jelölést. Ezzel nyomatékosan elismerte, hogy az RTDP kádertartalékából nem futja két elnökjelöltre.

Egy évvel az első fordulat (1989) előtt az akkori hírszerzők (szekusok) akkori rendőrök (milicisták) segítségével a bukaresti Unirii aluljáróban bekerítették a magyar kereskedelmi kirendeltség egyik dolgozójának gépkocsiját. A külkereskedő meghurcoltatásának oka az volt, hogy a gépkocsi nyomán Ceauşescu-ellenes szórólapok kóvályogtak a havas-ködös légtérben és az úttesten.
Mindenki provokációra gondolt, ezzel szemben a nem mindennapi eset különös magyarázatát hallhattuk 1990 januárjában. Egy korábbi ellenálló csoport, amely a Scânteia-házból kilopott betűkészlettel nyomtatott röpcéket, termékét a magyar nagykövetséghez közeli utcában a forgalmi jelzőlámpánál veszteglő gépkocsi csomagtartójára tette, hogy elinduláskor a köteg szétszóródjon. A bátor fiúk nem figyeltek az autó rendszámára, utólag bocsánatot kértek a magyar diplomatától, hogy kellemetlen helyzetbe hozták.
A bukarestben akkreditált magyarországi kolónia derűsen hallgatta a mesét. A kereskedelmi kirendeltség alkalmazottja ugyanis aznap nem fordult meg abban az utcában. Tehát másvalaki szórakozott vele. Talán egy másik forradalmár csoport? Vagy netalán mégis a hírszerzés?

Végre egy határozott lépés a kormány részéről: kiseprűztek a közszolgálati televízióból néhány kétes figurát.
Az intézkedést, persze, nem minden oldalról kísérte üdvrivalgás. Iliescu, Păunescu, C. V. Tudor a sokoldalúan képzett szocialista szakemberek megmentéséért emelték fel szavukat. Ez érthető, hiszen akik most repülnek a tévétől, azok hét évig híven szolgálták Ceauşescu utódait. De néhány jóhiszemű ember is rosszallja a politikai nagytakarítást, mondván, hogy veszélybe kerül a demokrácia, ha bizonyos véleményeket elnyomnak.
Ezért feltétlenül emlékeztetnünk kell ennek a levitézlett garnitúrának az úgynevezett véleményére. Ezek a szakértők mondták be 1990-ben (legalább hetente) a tévében, hogy a Székelyföldön áthaladó vonatokról jóravaló román embereket hajítottak ki gonosz magyarok. 1991-ben ugyanezek a gonosz magyarok lojális állampolgárokká váltak, és kikérték maguknak, hogy ők magyarok volnának – legalábbis a közszolgálati tévé szakértő szerkesztői szerint. (Az ötlet néhány gyermeteg agyban megfogant, így alakultak meg a székely ifjak.)
Ilyenfajta demokratikus véleményük volt a közszolgálati tévéseknek mindvégig, 1989. december 15-től napjainkig. Ceauşescu utolsó pillanatáig mesterien eltitkolták a közvélemény előtt, hogy a temesváriak nem huligánok, majd a „szabad” tévé korában kiderítették róluk, hogy magyarországi ügynökök. 1989. december 25-én „demokratikus véleményük” szerint elveszett a vasszekrény kulcsa, és mindaddig nem került elő, amíg kenyéradóik el nem döntötték, hogy hirtelenjében mit kötnek a közönség orrára az ízléstelen karácsonyi kivégzésből. Úgyszintén „demokratikusan” fejezték ki véleményüket akkor is, amikor szerintük köd ülte meg Bukarestet, ezért nem látszottak a képernyőn az 1990. januári nagy forrongások, majd később az Egyetem tér igazi eseményei.
Vég nélkül sorolhatnánk ennek a szolgalelkű népségnek a közvéleményfertőző cselekményeit, de szerencsére nincs miért. Dicstelen szerepük olyan nyilvánvaló, hogy védelmüket csak tudatlanságból vagy emlékezetkiesésből vállalhatná valaki. A mostani hatalomnak – benne az RMDSZ-nek – ezen a ponton nem is szabad megállnia. Nemcsak a közszolgálati televízióban működtek felforgató elemek. Azt az álhírt például, amelyet a Scânteia utódja végtelen örömmel kapott fel a marosvásárhelyi gyógyszertárról, ahol állítólag nem szolgáltak ki román polgárokat, az Agerpresből átalakult Rompresnél találta ki valaki. Az volt az egyik jeladás, hogy indulhatnak a „bányászok” Marosvásárhely felé. Meglehet, hogy ez a rémhírszerkesztő most is ott lapít a Rompres valamelyik kiemelt állásában, és az újabb alkalomra – rendelésre – vár diverziós tapasztalatának gyümölcsöztetése érdekében. Egy ilyen kísérlet már meg is történt az új évben azzal a brassói Attilával kapcsolatban, aki állítólag pisztollyal hadonászott a mentőorvosok orra előtt. Ebből annyi igaz, hogy az utcán talált sérült román polgárral az illuminált mentőszemélyzet csak ama bizonyos Attila erélyes követelésére és rendőrségi beavatkozás után kezdett foglalkozni.
Hatalmi szóval ezeket a „profikat”, sajnos, nem lehet teljesen elnémítani. Veszélyes precedens teremtődne. De a társadalomnak joga van az önvédelemre: a többség által megválasztott hatalomnak kötelessége megválogatni azokat az embereket, akik az adófizetők pénzén informálják – és ezzel formálják – a közvéleményt. A hét esztendő alatt a koncon kívül semmilyen kényszer sem működött. Akik mégis rossz ügy mellé álltak, most lépjenek hátrébb. Ott van a DimineaT,a, a Vremea, meg a többi hasonszőrű lap, fújják azokban a véleményüket napestig – mind a négyszáz összpéldányban. Vagy próbálják meg az Adevărulnál, amely most is örömest leközölne egy gyógyszertáras hírt, hátha van még néhány betöltetlen „szakértői” hely. Az állítólag magánlap, annak belügyeibe nem szólhat bele a kormány.

Kertész nevű ismerősét korábban a nagylaki határátkelőnél a vízumdíj lefizetése nélkül engedték be Romániába, így szerzett tudomást a Németországban élő Hosszú Béla arról a kormányhatározatról, amely az innen elszármazott idegen állampolgárokat mentesíti a vízumdíj alól. A borsi határátkelőnél azonban betűje szerint alkalmazzák a kormányhatározatot, amely úgy szól, hogy a kedvezmény csak román etnikumú személyekre érvényes.
A többségi pozitív diszkriminációt megvalósító Văcăroiu-rendelet fonákságát egy alkalommal már szóvá tettük lapunkban. Cikkünk nyomán Kónya-Hamar Sándor képviselő a parlamentben interpellált. A România liberă is megszellőztette a sértő megkülönböztetést. Hogy az Iliescu-korszakban mindez nem váltotta ki a hatalom szégyenkezését, az érthető. De most lényegesen más a helyzet! Ezért újabb kísérletet teszünk a Văcăroiu-logika egyik terményének közömbösítésére. Vázoljuk, hogyan zajlott le Hosszú Béla párbeszéde a román vámossal:
– Hallottuk, hogy van ez a törvény a vízummal...
– Igen, de az nem egészen úgy van, hanem ha önöket úgy hívnák, hogy Ionescu, vagy Popescu...
– Csak akkor nem fizetnénk vízumdíjat, ha -escura végződne a nevünk?
– Nem csak akkor... most hirtelen nem jut eszembe más név...
– Például vagy egy olyan román színész, hogy Emil Hossu.
– Az fizetne, ha külföldi állampolgár volna?
– Nem fizetne, mert az egy román színész.
– De engem is Hosszúnak hívnak.
– Igen, de az ön nevében van egy Z is!
– A Z betű alapján döntik el, hogy valaki vízumdíjköteles vagy sem?
– Z, vagy más betű alapján, mikor hogy...
Végül Hosszú Béla és Melinda lepengette fejenként az 53 márkát és gyerekükért, Nóráért a 15 márkát. Az itthoni mércével mérve lélegzetelállító kiadástól nem égtek le, de az eljárást, a nemzetiség megkülönböztetés céljából történő firtatását sértőnek tartják.
Egy ilyen rendelet-kövület további alkalmazása befolyásolhatja az idegenforgalmat is, ami nem 50 márkákban mérhető haszonkiesést okozna. Ezt a tárcát pedig most RMDSZ-es miniszter vezeti. Ha úgy tetszik, most nemcsak elvi, hanem gyakorlati megfontolásból is sürgősen intézkedni kell.