Nits Árpád

Ion Cristoiu lassanként átalakul Gheorghe Funar és Ion Iliescu nyilvános szócsövévé. Eddig is az ő nótájukat fújta, csak rangrejtve.
Néhány napja Adrian Severin szapulására szakosodott, mert a külügyminiszter úgymond túl nagy engedményeket tesz Magyarországnak ezekkel a konzulátusokkal.
Szegények. Úgy értve: Funar, Iliescu, meg Cristoiu többi megrendelője. Nem veszik észre, hogy Adrian Severin voltaképpen Romániát juttatja óriási helyzeti előnyhöz, továbbfejlesztve a román-magyar alapszerződésben a határok mozdíthatatlanságára vonatkozó kölcsönös megállapodást. Konzulátust ugyanis egyetlen állam sem hoz létre a sajátjának tekintett területen. Magyarország mindaddig nem létesít magyar konzulátust Budapesten, amíg azt a várost és környékét a sajátjának tekinti. Majd amikor lemond róla, akkor igen. Akkor Pesten vagy Budán, esetleg a Duna mindkét partján megnyitja képviseletét, hogy az arra vetődő magyar állampolgárnak legyen hova becsengetni, ha nem érti, mit akar tőle a közlekedési milicista. Vagy policeman.
Azzal, hogy Adrian Severin kicsikarta Magyarországtól a szándéknyilatkozatot a konstancai tiszteletbeli konzulátus megnyitására, voltaképpen megtörtént az első lépés annak elismerése felé, hogy ha valamikor Borneo és Celebes magyar lesz, Konstancát akkor is kikerüli a gyepű. Igaz, hogy a kölcsönösség elve alapján Románia sem formálhat területi igényt Győrre, de ott Cristoiunak úgysem teremne előfizető. Elsősorban nem a nyelvi gát miatt, hanem mert Nagyváradtól kissé nyugatabbra el sem hinnék, hogy a nyomdafestéket nem tűrő papírt újságnak lehet nevezni.
Végül, de nem utolsósorban itt van Kolozsvár esete. Miért fájna szélsőségeseméknek az, hogy Magyarország külföldnek tekinti ezt a várost? Azt az érvet nem egészséges lobogtatni, hogy valamikor a kolozsvári konzulátus a kémkedés és a valutaüzérkedés góca volt. Nehogy a szomszédos és egyre barátibb külföldi állam rágalmazási pert kezdeményezzen. A magukra valamit adó, büszke hatóságok így szoktak eljárni a vagdalkozó megakommentátorokkal.
Csakhogy, ha ezekről az ellenkezésekről lemondanának, akkor mivel maradnának? Esetleg azt nehezményezhetnék, hogy kölcsönösségi alapon Debrecenben megnyílna a román konzulátus, elismerve ezzel, hogy a Dnyesztertől a Tiszáig nem maradéktalanul román föld az ősi rög.
Arra pedig nem vetemedhetnek, hogy a debreceni román konzulátus féloldalú lemondására szólítsák fel a román külügyminisztert. Egyrészt azért, mert Adrian Severin olyan eltökélten halad a maga útján, mint egy szelektív hallású karaván. Kutyaugatásra érzéketlen. Meg aztán a konzulátusok felállítása bársonyos székek gyártásával jár együtt. Mindegy, hogy kik foglalják majd el, azokkal nem jó ujjat húzni.

A lap szerkesztőinek szavazata alapján az 1996. évi Penna-díjat és az év újságírója címet Nits Árpád kollégánk kapta.
Gratulálunk, és további sikereket kívánunk!

Szűk körű fogadtatás
Cseresznyés Pál kiszabadult. De ígéretünk ellenére nem várhattuk a fogház kapujában a kanadaiak legutóbbi adományával. Nem hívtak meg.
Ennek története, dióhéjban: December 1-jén, amikor az újabb pénzadomány megérkezett, és azt jeleztem Zonda Attila Maros megyei RMDSZ-elnöknek, ő azt mondta, várjuk meg Cseresznyés Pál kiszabadulását. Ugyanis biztosra vehető, hogy a négy Maros megyei képviselő kezdeményezése sikeres lesz. Ők a választások eredményhirdetése után bementek a fogházba, és kegyelmi kérvényt írattak alá Cseresznyés Pállal. Ez volt az ötödik kegyelmi kérvény, most azonban nem annak az államelnöknek terjesztik elő, akinek „meg volt kötve a keze”... A képviselők kihallgatást kértek Emil Constantinescu elnöktől, ehhez Markó Béla szövetségi elnök segítségét is igényelték, azonban a controceni-i látogatás elmaradt. Helyette Kelemen Attila, az egyik újdonsült Maros megyei képviselő elmarasztalást kapott Frunda György szenátortól, hogy minek avatkoznak bele ebbe az ügybe, amikor ezzel ő foglalkozik immár öt éve, miért akarják politikai tőkekovácsolásra felhasználni Cseresznyés Pált.
Karácsony estéjén aztán váratlanul megnyílt a börtönajtó Cseresznyés Pál előtt. Az eseményen jelen volt Frunda György, Borbély László, az egykori képviselő kíséretében, aki a novemberi választáskor nem került bejutó helyre a Maros megyei listán, és emiatt különösképpen feszültté vált a hangulat a megyei szervezetben. A kegyelmi rendeletet Frunda György hozta Bukarestből, és erről nem értesítette az RMDSZ megyei szervezetét, sem a Cseresznyés megsegítésére létesült alapítvány kuratóriumát. Így a kolozsvári Szabadság szerkesztőségébe sem jutott el a hír, és nem lehettünk jelen az eseményen fotóriporterrel és a kanadai dollárokkal.
Csak másnap, karácsony első napján találkozhatott a kiszabadult politikai fogollyal a megyei szervezet vezetősége, hogy ellássa a szabadlábon mozgáshoz nélkülözhetetlen eszközzel: pénzzel. A kanadaiak adománya, amelyet bizonyára vállalkozásának beindítására fog felhasználni, már csak az új évben jut el hozzá. A rendkívüli karácsonyi meglepetés elmaradt – legőszintébb és legönzetlenebb sajnálatunkra, hiszen lapunk ebből nem akart politikai tőkét kovácsolni. A Szabadság úgysem juthat be a parlamentbe, különösen most, közvetlenül a választások után...

A hadtestparancsnok beismerése
Alig néhány őszinte részvevője volt a december 21-i menetelésnek, és ennek nem csak a zord idő a magyarázata. Sokaknak nem tetszett a népes kíséret. A számos rendőr mellett ott volt Gheorghe Funar, aki nem a forradalom áldozatait gyászolja, hiszen amikor még szabad volt neki pártja nevében nyilatkozni, hangosan kimondta: Ceauşescu jó román ember volt. Elkísérte az emlékező menetet Grigore Zanc is, a Kolozs megyei pártbizottság egykori aktivistája, akinek forradalmár igazolványán még szárad a tinta. Ott volt továbbá több hatalmi és ellenzéki politikai párt helyi vezére, aki égbekiáltó igazságtalanságnak tartja az RMDSZ-es kormányhivatalnokok kinevezését. Szerintük magyar nemzetiségű román állampolgár csak a Hősök temetőjében érdemli ki a tiszteletet és az egyenjogúságot.
És végül, de nem utolsósorban jelen volt a katonaság. A Hősök temetőjében a 4-es hadtest szolgáltatta a hangerősítőt (haszonjárművével sikeresen takarva a románság nyugalmának cirkuszi sírdombját), a zenekart, a díszszázadot. Ennek mindössze az volt az ára, hogy előző este a hadtestparancsnok kijelentette: „Ki lőtt 1989. december 21-én? Nem máshonnan jöttek ide lövöldözni, azok lőttek, akiknél fegyver volt, többek között a hadsereg”. Bevallottak tehát egy közismert, fényképeken rögzített dolgot, és erre a megosztott forradalmárok egyes vezetőinek szíve megenyhült, és, úgymond, megtűrték a katonaság jelenlétét a Hősök temetőjében.
Este a közszolgálati tévé azon kesergett, hogy Bukarestben az emlékező menetben nem kaptak helyet a katonaság és a titkosrendőrség képviselői, és közben mutatták Virgil Măgureanut szomorúan álldogálni a járdán, egymagában. Vagyis milyen kár, hogy az áldozatok sírjánál nem valósul meg az össznépi egység azokkal, akik hét évig rejtegették soraikban a bűnösöket. Legalább úgy, mint Kolozsváron. Ebből is látszik, hogy a közszolgálati tévé személyzetének egyes tagjaiból akkor lesz profi, amikor Păunescuból szalonna. Az pedig kész röhej, hogy az egyik legegyesebb, Cornelius Roșianu, aki adásidőben Văcăroiut megszégyenítve dülöngél székén, épp a héten lobbyzott ki magának egy kitüntetést.

Kék ellenzék
Nicolae Maier, a Polgári Szövetség Pártjának kolozsvári elnöke nem nagy jövőt jósol a parasztpártnak. Szerinte a problémák súlya hamarosan összeroppantja, amelyek közül kapásból a következőket sorolta fel: szétzilált gazdaság, három hétig vajúdó kormányalakításban megnyilvánult válságos vezetőhiány, stratégiai bizottságok átengedése az ellenzéknek a parlamentben, a prefektúrák elosztása körüli cirkusz, amelyben a lehető legsutább ötlet volt a szilágysági megyefőnökség RMDSZ-nek juttatása. Akár egy napra is – tette hozzá Nicolae Maier.
Nem drukkolnak a parasztpárt ellen, nem óhajtják a mostani kormánykoalíció bukását, mert semmilyen közösséget sem vállalnak a vörös ellenzékkel, de a PSZP mégis ellenzéki párt módjára kell hogy viselkedjen, hiszen kétféle párt létezik: hatalmi vagy ellenzéki. Ezért keresik meghatározásukat, hogyan nevezzék magukat: kék ellenzéknek, avagy demokratikus ellenzéknek, és következetesen bírálni fogják a jelenlegi parlamenti többséget és a kormányt – amikor hibázik.
A kormánykoalícióban lévő Nemzeti Liberális Párt eddigi egyesülési terveit nem ilyen meggondolásból vetik el, hanem arrogánsnak tartják Viorel Cătăramă felszólításait, hogy a többi liberális párt előbb töröltesse magát a törvényszéken. Miért nem törölteti ő is a pártját, hogy egyenlő alapról induljanak? – tette fel a kérdést Nicolae Maier idei utolsónak mondott sajtóértekezletén, majd kifejtette, hogy neoliberális pártjukra, amely a vadkapitalista liberalistákénál humánusabb piacgazdasági elveket egyesíti a polgári társadalom értékrendjével, szükség lesz az átformálódó politikai palettán.
Végezetül bemutatták a sajtónak régi ismerősünket, Bogdan Rareşt, a PSZP országos újjászervezési kongresszusát előkészítő 15 tagú bizottság tagját, aki a választási kampányban egyik legmegnyerőbb propagandafőnök volt, és aki ez alkalommal ismertette a Politikatudományi Társaságnak és az Európai Diákegyesület kolozsvári fiókjának a tervét, hogy autóbusznyi fiatallal Belgrádba utaznak, és szolidaritásból csatlakoznak a tüntetőkhöz. Bogdan Rareş, kiemelte: az akció elindításában jelentős támogatást kaptak az RMDSZ-től, többek között tapasztalatgyűjtésben, hiszen magyarországi diákok már voltak a belgrádi maratoni tüntetésen.

Hét esztendő távlatából a forradalom első pillanatát a helyzetmagyarázók úgy értékelhetik, ahogy az személyes érdekeiknek vagy megrendelőik elvárásának megfelel. Rábizonyíthatják, hogy az a pillanat nem ért semmit, mert amúgy is mindent eldöntöttek már Máltában, a KGB-ben, a CIA-ben stb. Vagy kifejthetik, hogy az első pillanat hőse voltaképpen csak utánozta egy korábbi nem létező pillanat potenciális hőseit, és különben is később annyit tévedett taktikailag, hogy annál okosabb lehet bármely közönséges pillanat hőse, aki az ágy alá bújva vészelte át a nagy ijedtséget.
De azt a pillanatot mégis illene méltatni. Legalább évente egyszer, az évfordulón. Ám tájainkon az illemosztásnál nem alakultak ki hosszú sorok.
Már 1989 decemberében sem rebbent a szeme Silviu Brucan ellenálló politológusnak, amikor a december 21-én kirobbant román forradalom világraszólóságát méltatta. Nem akart arra gondolni, hogy ha az a pillanat nem következik be december 15-én, akkor ő még jó ideig tovább pufog magában a kényszerlakhelyén, és politikai jóstehetségének fitogtatásával alaposan megvárakoztatta volna a világot.
Ezután vége-hossza nélkül következtek a pillanat leépítési kísérletei, itthon és külföldön, a román és a magyar közvéleményben egyaránt. Mígnem elérkezett a hetedik évforduló, a gonoszok leggonoszabbika.
A România liberă, a kommunistaellenesség leghangosabb szócsöve december 16-án megrázó cikkben emlékezik meg a december 14-i ias,i-i eseményekről. 1989-ben azon a napon Ias,i-ban majdnem történt valami, aztán valami közbejött, vagy nem jött közbe, de ha az a nap nem lett volna... Az embert elfogja a sírhatnék, milyen primitív eszközhöz folyamodnak egyesek csak azért, hogy a forradalom valódi első pillanatát elhallgassák.
A román sajtó nagy része még ekkora fáradságot sem vett. Belemélyedt a magyar nemzetiségű kormányhivatalnokok kinevezés előtti szapulásába, nem kis eredménnyel, mert lám, a nagy nyomásnak a kormány – benne az RMDSZ-szel – engedett. A tévések pedig a hideg elemzés leple mögé rejtőznek. Az évforduló napján Tőkés László egykori háziszekusa és a levitézlett film- és forradalomrendező arról cseveghetett, hogy a pillanat hőse voltaképpen a magyar hírszerző szolgálat embere. De hogy olyan messzire ne menjünk, a romániai magyar lapok vezércikkeket szenteltek ugyan Tőkés Lászlónak, azokban viszont nem a hét évvel ezelőtti pillanatot ragadták meg, hanem a borongós idei téli hétköznapok egyikének kétes értékű tanulságait boncolgatták.
Emil Constantinescu államfőnek sem kötelessége szeretni Tőkés Lászlót, de azt nem hagyhatja ki a számításból, hogy egy esetleges áldozatmentes és mindenképpen későbbi rendszerváltás még inkább elodázta volna a hatalomváltást. Mégsem vetette fel, hogy hol van Tőkés László, miért nem hívták meg a december 16-i temesvári rendezvényre. Az pedig, hogy a görögkeleti székesegyháznál csatlakozott a felvonulási menethez, csak tüntetésként fogható fel.
Ha ezt Ion Iliescu követi el, senki észre sem veszi.
Ilyen körülmények között karakánsági díjat kellett volna létesíteni olyan számottevő politikusok számára, akik a rendszer- és hatalomváltás ünneplésekor a forradalom első pillanatát nyilvánosan méltatják. Nem lett volna nagy a tolongás érte – még a magyarság soraiban sem.
Bezzeg sok példányban kellett volna másoltatni az érdemérmet, ha Tőkés László felfutó ágon haladna!
Ritkaságáért is különösen becsülendő hát Markó Bélának az a mondata, amely Tőkés Lászlóról a temesvári népgyűlésen elhangzott. És jelez valamit, hogy a temesváriak azt a mondatot is megtapsolták.
Így hát boldog új évet. Reménykedhetünk, hogy a nyolcadik jobb lesz. Még nincs minden elrontva.

Szegény Ciorbea! Bármit mond, a sportból ellentmondó újságok azonnal felhördülnek. Ha ilyen rossz sajtója lesz a továbbiakban, a parlamenti ellenzék nyugdíjba vonulhat. (Csakhogy méltányos volna olyan átlagnyugdíjban részesíteni, amilyent hatalmi korában biztosított az átlagnépnek.)
Mekkora a gúnyolódás ezzel a december végi országos pihenéssel is! És az indoklásával; vagyis a nép úgysem dolgozik karácsonytól szilveszterig?! A szorgalmas és tehetséges?
A nosztalgiások tényleg úgy tudják, hogy valamikor karácsonykor keményen dolgozott az ország, csak a „télifaünnepéllyel” kezdődött az ötéves terv határidő előtti teljesítésének átmeneti szüneteltetése. Valóban, a nagy pagoda – a mostani képviselőház – építőtelepén is például december 25-én késő estig villogtak az ívhegesztők. Ezt a rajtaütésszerű munkalátogatások kíséretében részt vevő személyek is tanúsíthatják. Szerencsére a megrendelő nem merészelt benézni a nagy bukaresti homály mögé, a lázas tevékenység Patyomkin-falait látva megnyugodva hazahajtatott a Tavasz utcába. Különben a következő kép tárult volna a szeme elé: a bukaresti átlagnál kissé barnább gyerekek játszadoztak a villanyhegesztőkkel úgy, hogy a legvastagabb elektródákkal szikrákat csiholtak méteres sínvasakon.
Az építőtelep vezetői ugyanis nem kockáztatták jól megfizetett állásaikat, és amikor közeledett a karácsonyt megelőző disznóvágások ideje, az ideológiailag nem eléggé képzett építőmunkások feltartóztathatatlan hazautazása, összegyűjtötték a környék utcagyerekeit, betanították őket a „hiccelésre”. A kölykök élvezték a heccet, és még 50 lejt is kaptak napjára, ezért megkettőzött „termelékenységgel” fogyasztottak el váltásonként kétszer annyi energiát, amennyit naponta elspóroltak a közvilágítástól.
Victor Ciorbea jól tudja: a munkáltató eszén való túljárásban itt akkora tapasztalat halmozódott fel – és ezt a hét esztendei átmeneti átmenet háromnapos munkahete lényegesen gyarapította – hogy egy ideig nem érdemes szélmalomharcba bonyolódni. Jobb lehúzatni a redőnyt, mint potyára fogyasztatni az energiát.
Aztán majd meglátjuk... Az év végi országos szabadsággal hátsó szándékai is lehetnek. Elkerülte a felhördülést, amikor a munkaügyi miniszterével sugalltatta, hogy szilveszter után megvizsgálják a szabad szombatok ügyét.

Hét végi sajtótájékoztatóján feltettünk egy hosszabbacska kérdést Matei Boilă parasztpárti szenátornak: mit gondol, mikor kezdődik el a harc a politikai hatalomért a mostani szövetségesek, vagyis a parasztpártiak és szociáldemokraták között?
A szenátor úr a kérdés első felével egyetértett, szerinte is a parasztpárt lesz az ezredforduló hatalmi nagyesélyese. A kormányban lévő szociáldemokratákat azonban nem tartja méltó ellenfélnek. Véleménye szerint a négy esztendő alatt Petre Roman Demokrata Pártja és az egész Szociáldemokrata Unió sem növi ki magát annyira, hogy a kereszténydemokráciának komoly ellenfele legyen. A Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpártnak az lenne a kényelmesebb, ha a kormánykoalíción belül dől el a hatalmi viadal 2000-ben, de Matei Boilă attól tart, hogy a parlamenten kívüli baloldal tör előre látványosan. Most a választótestület nem ideológia mellett tette le voksát, hanem bármi áron változást akart. A társadalmi tudatban azonban mélyen gyökerezik a kollektivizmus, és ha az életminőségben nem következik be gyors és látványos változás, az emberek hajlamosak lesznek a magántulajdonban keresni nyomorúságuk okait. A Roman-, illetve a Cunescu-féle szociáldemokraták felé nem fognak vonzódni, hiszen azok a kormányban vannak, hanem az igazi szocialistáktól remélik majd a megváltást.
A jóslatot nem árt megjegyezni, hogy a prefektusi székek körüli cirkusz elcsendesülése után – úgy 2000 tájékán – összevessük a valósággal.

Külső munkatársunk nyíltan arra uszította olvasóinkat, hogy ne támogassák a Szabadságot, mert a lap egyik belső munkatársa gorombán vitatkozik vele. Példálózásaiból részben magamra ismertem, ezért tisztázni szeretnék egy félremagyarázást. Az illető külső munkatárssal sohasem vitatkoztam. Az állítólag pragmatikus jelenségekkel szállok szembe, amelyeket időnként megtestesít.
Jelenség volt például a pécsi székhelyű Magyar-Román Baráti Társaság rózsaszínűsítése éppen akkor, amikor a jobb sorsra érdemes szervezet tiszteletbeli tagnak felvette Ion Iliescut, aki az alkalmat megragadva székfoglaló beszédében a sárga földig lehordta a magyarokat. Érdemes lett volna erről a témáról vitát nyitni? Aki nyilvánvaló ostobaságra nem akar rájönni magától, annak magyarázgassuk, hogy a Holdon nincsenek sajtkukacok? Vagy most kezdjük találgatni, hogyan viszonyulna az új államelnök a felkérésre, hogy legyen ő is tiszteletbeli társtag?
Szintén az illető külső munkatárs által képviselt jelenség volt annak szorgalmazása, hogy a kolozsvári magyarok szavazzanak demokratikus román pártokra, ha nem tetszik nekik az RMDSZ jelöltlistája. Ötletét az idén kétszer is elsütötte lapunkban, egyszer a helyhatósági választások után, másodszor a parlamenti választások előtt. Ebben az esetben is a zsákutcamutatás jellegére mutattam volna rá, a külső munkatárs nevét csak az olvasókat idézve említettem, akik korán reggel betelefonáltak néhány keresetlen szót: milyen cikkeket közlünk, elment a szép eszünk?
Legutóbb Eva Maria Barki pontokba szedett kicsinálását próbáltam meg ellensúlyozni, a probléma történetiségébe nyúlva vissza, hogy mennyire nem használt a romániai magyarságnak a meghunyászkodó elhatárolódás a tájainkon kissé szokatlan hangvételtől. 1990 márciusában, miután nyíltan is megpróbálták kiverni belőlünk az álmodozást az egyenjogúságról, egyes vezetőink rásziszegtek Barkira: meg ne sértse baráti társaságaink leendő tiszteletbeli tagjait. Csupán erre igyekeztem emlékeztetni, és arra figyelmeztetni, hogy ne essünk ciklikusan ugyanazokba a csapdákba. Úgy látszik, a Barki-jelenség különösen fájó pont, rátapintására fakadt ki a leszámolásízű kirohanás.
Külső munkatársunk szerint az olvasó nem szereti az olyan „mocskolódásokat”, amelyek betojást, meg politikapiaci káromlást tartalmaznak. Ha ez igaz volna, akkor az Academia CaT,avencu, amelyben a popópuszi a legszalonképesebb kifejezés, olvasói nyomásra rég profilt váltott volna. A politikai esszé szótárát nem apácazárdából kölcsönzik. Mocskolódáson olvasóink inkább a lejáratást értik, amelyet külső munkatársunk is művelt a választási kampányban, hogy a jelöltlistán feljebb tolja saját platformjának emberét.
Mondhatnám én is, hogy nem érdemes olyan újságot támogatni, amelynek egyik külső munkatársa sorozatosan félre akarja vezetni az olvasót. De nem fúrom a lapot, annyira meggondolatlan nem vagyok, hiszen hol szállnék síkra bizonyos jelenségek ellen, ha előfizető híján a Szabadság többé nem jelenhetne meg. Az illető külső munkatársat sem fúrom saját eszközével. Írja a magáét, amíg meg nem unja. Úgyis mindig akad valaki, aki helyrerázza a dolgokat. Vitára azonban részemről továbbra se számítson. Vitatkozni olyannal lehet, aki jóhiszeműen téved. Aki az esetek többségében világosan lát és láttat, de könnyen áttekinthető ügyekben következetesen, célratörően téved, az beszélgessen saját magával.

Haszon és ráfordítás
Pénteken Kolozsvár demokrata párti képviselője találkozott újságírókkal, szombaton parasztpárti parlamenti tagok tartottak sajtótájékoztatót. • Újabban a parlamenti eseményekről a helyi újságok hetente írott beszámolót kapnak Iuliu Păcurariu titkárnőjétől. • Mintha folytatódna a választási kampány. Vagy egyes parlamenti tagok „békeidőben” is fontosnak tartják a sajtó tájékoztatását, természetesen pártjuk érdekeinek megfelelően. • Jó volna, ha az illetékesek célzásnak vennék: az RMDSZ most sem kényezteti a sajtót kollektív tájékoztatókkal, a Szabadságban pedig egy ideje szünetelnek olyan állandó rovatok, mint a Szenátusi napló és a Képviselőházi palackposta.
Matei Boilă szenátor és Ioan Vida-Simiti képviselő sajtóértekezletén kitűnt, hogy a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt kolozsvári szervezete a koalíciós társtól eltérő módon ítéli meg a kolozsvári alprefektusi tisztség leosztási módját. Elsősorban saját emberüket látnák szívesen ezen a poszton is. Ha ez nem sikerül, akkor számukra mindegy az alprefektus pártállása, viszont fontos az illető állóképessége, vagyis a bármilyen színezetű politikusnak a parasztpárti prefektus oldalán vállalnia kell a kíméletlen harcot akorrupció ellen, hogy egyetlen hatalmi döntéspozícióban se maradjon maffia-maradvány, mert az képes újraszervezni az egész láncolatot.
A Szabadság kérdésére, hogy miként vélekednek az RMDSZ elvárásáról a székelyföldi prefektusi tisztségeket illetően, Matei Boilă kifejtette: a legtermészetesebb dolog az RMDSZ minden ilyenszerű igénye. Ennek alátámasztására hangsúlyozta, hogy a romániai magyarság szervezetének bevonását a kormányba hatalmas megvalósításnak kell tekinteni, amelynek nyomán az RMDSZ vállalja a kormányzási felelősséget, azt, hogy betartja az egységes nemzetállamot szentesítő alkotmányt, a törvényeket, a kormányprogramot. Így alaptalanná válnak az aggályok a kollektív jogokkal, az autonómiával kapcsolatban. Ioan Vida-Simiti hozzátette: szintén pozitív hozadék az ország külföldi megítélésének várható javulása, hiszen ezután egyes magyarok hiába panaszkodnak Nyugaton. Ez lenne a hatalomra került román pártok könyvelésében a bevétel oldalon. A ráfordítás: lemondanak a megkülönböztetésről. Tehát román politikus számára elérhető bármilyen tisztség legyen elérhető az RMDSZ embereinek is. Matei Boilă szavai szerint: csúnya dolog lenne a gyanakvás, a feltételezés, hogy rosszra vezethetne a magyar prefektusok kinevezése a többségében magyarok lakta megyékben.
Parasztpárti tanácsadói vélemény szerint a kolozsvári alprefektusi tisztség betöltésének ügyében nem osztják azt a demokrata párti aggályt, hogy a román állam magyar tisztségviselőjébe belebotlana Funar. A kormány politikájába a kolozsvári polgármesternek nincs beleszólása – szögezték le parasztpárti vezetők, majd Matei Boilă visszatért az eredeti kérdésre: az elmondottak ellenére sem tartja most üdvösnek, hogy a székelyföldi megyékben magyar prefektusokat nevezzenek ki. Ezeket a megyéket etnikai tisztogatással vádolják, a gyanakvások elkerüléséért volna a jó román prefektusok jelenléte.
Akkor hát hol próbálkozhat az RMDSZ? A kérdésre az volt a válasz, hogy Szatmár és Bihar megyében. A „gyanakvók” szerint azonban ezekben a megyékben a határközelség miatt nem üdvös az RMDSZ főnökösködése – és megint ott vagyunk, ahol a part szakad.
*
Azóta Bukarestben eldöntötték a prefektusi székek elosztását a pártok között. Az RMDSZ maradt Hargita, Szilágy és Szatmár megyével. Az RMDSZ saját könyvelésében a ráfordítás már teljes értékkel szerepel, a hozadék, a megkülönböztetés elmaradása, nem jött be maradéktalanul -mondahatnánk, de várjuk ki a prefektusi hivatalosztás végeredményét.

A Ziua marosvásárhelyi tudósítója hírül adja, hogy „Tőkés Lászlónak a bukaresti SZKT-ülésen tartott beszédét csak a tegnap tették közzé a kolozsvári Szabadság napilapban”.
Végtelen büszkeséggel tölt el a tudat, hogy szerénységünk kulcsfontosságú közlemények hivatalos megjelentetési fórumának látszik. Mivel azonban tudjuk, hogy ez nem igaz, azzal vigasztalódunk, hogy a Ziua marosvásárhelyi fiókszerkesztősége a Maros megyében nem terjesztett lapunkat tűzön-vízen át megszerzi és tanulmányozza, a Marosvásárhelyen is forgalmazott Erdélyi Naplóra pedig – amely jóval előttünk közölte a Tőkés-felszólalást – rá se ránt.

Nem adunk székelyföldi prefektúrát az RMDSZ-nek – jelentette ki tegnapi sajtóértekezletén Iuliu Păcurariu demokratapárti képviselő. Az álláspontot azzal támasztotta alá, hogy ha a megyefőnök, „a kormány házőrző kutyája” magyar lenne a magyar többségű megyékben, az nagy forrongásokat váltana ki az országban. Ne feledjük – mondotta –, hogy 1996-ot írunk. Majd hozzátette, hogy a Székelyföldön amúgy is minden a magyarok kezében van, a polgármesteri hivatalok, a megyei tanácsok stb.
Fenntartja azt a nézetét is, hogy Kolozs megyében ne legyen magyar alprefektus. Nem vonja kétségbe, hogy az RMDSZ első rangú szakembert állítana a posztra, de annak minden intézkedése etnikai síkra terelné a prefektúra és a polgármesteri hivatal viszonyát, felerősítve a nacionalista retorikát. A Demokrata Párt különben azért ragaszkodik az alprefektusi pozícióhoz, hogy fokozza részvételét a megye politikai életében, és 2000-ben legalább 20 százaléknyi szavazatot arathasson. Ismételten hangsúlyozta: a hosszas kormányalakítási tárgyalásnak is az volt, továbbá a helyi kormányhivatalok vezető tisztségei jövő héten kezdődő elosztásának is az lesz a tétje, hogy a koalíciót alkotó pártok minél nagyobb befolyásra tegyenek szert, és nem az, hogy egyik vagy másik pártember hozzájusson a konchoz. A személy kiléte a másodlagos, az első a párt érvényesülése.
A Dacia Felix Bankkal kapcsolatban kifejtette: szanálásához 200 vagy 600 milliárd lej szükséges, mégis síkraszáll megmentéséért, de a vétkeseket felelősségre kell vonni, továbbá a parlamentben olyan törvényeket kell hozni, amelyek megelőzik a hasonló eseteket. Sajnos, addig más bankok körül is hasonló botrányok törnek ki – mondotta.

December elején – mint hírül adtuk – újabb pénzadomány érkezett a kanadai Edmontonból Cseresznyés Pál számára. Azt is jeleztük, hogy ezúttal a pénzt nem adjuk át a támogatására alakult alapítványnak, ugyanis a hatalomváltás nyomán várható, hogy karácsonykor nem a félévszázadnyi diktatúra igazi vétkesei részesülnek amnesztiában (azokat Iliescu már kiengedte), hanem Románia egyetlen politikai foglya számára biztosítanak igazságtételt. És akkor majd a fogházkapuban személyesen neki adjuk át a kanadaiak adományát.
Cseresznyés Pálnak tervei vannak. Műhelyt szeretne nyitni, amelyben munkanélkülieket alkalmazna. Erre fordítaná az alapítvány által összegyűjtött összeget. Mennyi is az? – érdeklődtünk tegnap, miután megtudtuk, hogy az adomány átadásával még várnunk kell, a kormányalakítás elhúzódása miatt a kegyelmi kérvény aláírása is késlekedik. (Maros megye négy képviselője lesi az alkalmat az államelnökkel való találkozóra.) A kuratórium takarékosan bánt a pénzével, fizette a lakásrészletet, Mihăilă Cofariu „tartásdíját”, csomagokat juttatott Cseresznyésnek a fogházba, és segélyt az édesanyjának. De a folyószámla végösszege mégis szerény, mert – olyanok az adományok.
Ezért nem nagyon méltatlankodhatunk. A körülmények nem kedveznek a közadakozásnak – pontosabban: a szegénység elfogadható magyarázat a nagylelkűség csökevényesedésére. Bár el kellene gondolkoznunk azon, hogy a többségiek is szegénységben élnek, egyes újgazdagjai azonban már tudnak adakozni. Ioan Rus még hivatalban lévő prefektus és Mercedes-menedzser múlt havi fizetését például a Szék községi ortodox papnak adományozta.
Megdöbbentő azonban, hogy a kanadaiak adományán kívül egyetlen külföldi pénznem sem gazdagítja Cseresznyés folyószámláját. Pedig képviselőink – nem csak a parlamentiek – egymásnak adják a Nyugat kilincsét. Senki sem találkozott olyan dollárnagybácsival, aki csendes-társtulajdonosa szeretne lenni Cseresznyés műhelyének? Még véletlenül sem?
Az utóbbi kérdést nem valami szónoki fogásnak szántam. Ezzel szeretném csökkenteni saját érdememet a kanadai adomány befutásában (nem csak azért, hogy ne tűnjön hivalkodásnak a történet elmesélése).
Egyetlen alkalommal jártam Nyugaton. Nem túl messze, csak itt Nyugat-Magyarországon. Az alkalomhoz és alkatomhoz illően sután ődöngtem a rendezvény színhelyén, amikor belémbotlott Bíró Zsigmond, az edmontoni rádió magyar adásának Kolozsvárról elszármazott szerkesztője, és elmondta, hogy Cseresznyés Pál, a szerencsétlen bűnbak sorsa mélyen megrázta őket. Említett egy papot és egy alkalmi munkából élő esztergályost, akik gyűjtést szerveznének, de akik nem szeretnék feltárni kilétüket. Így azonban hogyan lehetne az adakozók számára megnyugtatóan célba juttatni az adományt? Kiötöltük az eszközt: a sajtónyilvánosságot. A kellően nagy példányszámban megjelenő fényképes riport biztosíték arra, hogy a pénz nem olvadt el kézen-közön, szabadulása után Cseresznyés Pál is összevetheti a riportban szereplő összegeket a bevételi oszlop tételeivel.
Az első adomány mindössze 300 USA-dollárra rúgott, és ráadásul az adakozók rendelkezése szerint el kellett osztani az 1990-es marosvásárhelyi események több károsultja között. Cseresznyésen kívül részesült belőle két árva, egy özvegy és egy anya. Egy-egy átlagfizetésnyi jutott mindenkinek. A beszámolóban jeleztük, hogy anyagiakban kifejezhetetlen a messzi távoliak együttérzésének értéke, hogy az adomány lelki hatása óriási volt. Ezután kétszer jött kanadai adomány, mindkettő tekintélyesebb összeggel.
Úgy látszik, a sajtónyilvánosság bizalomkeltő, adománykezelő eszköznek bizonyult. Pedig Kanadában éppen akkor ismételték meg kétszer a gyűjtést, amikor idehaza magasra csaptak az indulatok az alapítványi javak körül. Mint akkoriban sejtettük, nagyobb volt a füst, mint a láng. Néhány politikai ellenfelet próbáltak vele kiüldözni a választási bajnokságból, de ezt Kanadában nem tudhatták. A hírek úgy jutottak el odáig, hogy itt minden pénznek lába kél.
Vagdostuk magunk alatt a fát.
Minden már nem, de valami még helyrehozható. Ha nem csak a kanadai magyarok adománya várja a fogházkapuban Cseresznyés Pált, ezek a sorok nem íródtak hiába.

Azt mondta Eörsi Mátyás SZDSZ-es képviselő a Országgyűlésben, hogy a Temesváron aláírt alapszerződésnek köszönhetően a választási kampány magyarellenes felhangok nélkül zajlott le, így az RMDSZ pozitív propagandát fejthetett ki.
Nem hinnénk a fülünknek, ha nem tapasztalnánk nap mint nap, hogy milyen alapvető félreértések származhatnak politikai szövegek fordítási hibáiból. Itt van például az RMDSZ kormánybaemelésének felkapott jelzője: előzmények nélküli. Ha ezt Eörsi Mátyás meghallja, és készpénznek veszi, holnap az Országgyűlésben zengzetes szónoklatot tart arról, hogy a romániai magyarok ezentúl fogják be a szájukat, hiszen eddig sehol sem voltak, semmit sem csináltak, 1989 decemberében sem, sőt 1996 novemberében is vonakodtak részt venni a közéletben, és egyszer csak részesei lettek egy ország végrehajtó hatalmának. Minden előzmény nélkül! Hát nem csodálatos? Holott a valóságban pusztán páratlan, példátlan, vagyis olyan esemény történt, amelyhez hasonló eset nincs a történelemben. Románból a „precedenst” fordították le egyesek a tükör segítségével előzményekre, és ezért juthatnának a kívülállók arra a következtetésre, hogy a romániai magyarok 1996. november 17-e után, a kormányalakításra vándoroltak be Ázsiából.
Ennek az aránylag egyszerűbb fordítási bakinak a mintájára próbáljuk elképzelni, hogyan fordítottak le egyes részleteket Ion Iliescu, Adrian Năstase és a többi satöbbi választási dorongjaiból.
Már az alapszerződés aláírása előtt Iliescuék, külügyminiszterük hangján keresztül, azzal dicsekedtek, hogy kiherélték az 1201-es ajánlást. Ezt a magyar nyelvbe úgy is átültethetjük, hogy emelték potenciálszintjét, és akkor az Országgyűlésben feltételezhetik a romániai magyarok magas fokú kielégültségét.
A Mócvidéket azzal ijesztgették, hogy ha nem szavaznak a konvenció, tehát a magyarok ellen, akkor visszajönnek a grófok, és elveszik az erdőket. Ha a gróf helyett bojárt fordítunk, az derül ki, hogy Iliescu nem magyar-, hanem románellenes kampányt folytatott, és még mi jajveszékelnénk?
Iliescu két témával dermesztette meg Constantinescu arcát a tévévitákon: a magyarsággal és a királysággal. A fordító ezen is segíthetne, hogy Eörsi Mátyás még rózsásabbnak lássa helyzetünket. Lényegében a magyar királyság 1100 éves fennállását óhajtotta ezzel köszönteni szeretett és volt elnökünk.
A közvetlenül a választások után lezajlott antietnikai különítményesek ejtőernyős erődemonstrációját az országgyűlési képviselő számára lefordíthatják úgy, hogy az voltaképpen antikommandós etnikai emelőernyős gyakorlat volt. A kép és a kifordított szöveg együttfutását úgy oldanák meg, hogy fordítva pergetnék a filmet.
További hasonló országgyűlési felszólalások forrásanyagának biztosításáért már gondolkodnunk kell azon, hogyan ferdíthetjük ki Emil Constantinescu államelnöknek azt a kijelentését, hogy mivel az RMDSZ benne van a kormányban, nincs szükség pozitív diszkriminációra. A próbálkozókat figyelmeztetjük: nem lesz könnyű a megtévesztő fordítási fogás megtalálása. Mert íme, csak egyetlen példa: a román nyelvtankönyv megírásának honoráriuma kilencszer akkora példányszámra osztódik, mint magyar megfelelője esetében. Ha mindkét szerző egyforma összeget kap, akkor van pozitív diszkrimináció, és nincs igaza az államfőnek. Ha a magyar tankönyvszerző kilencszer kisebb honoráriumot kap, vagy a magyar tankönyv kilencszer többe kerül, akkor nincs pozitív diszkrimináció, de ebben az esetben sincs igaza az államfőnek.

Néhány sajtótermék sunyin rokonszenvezni kezdett a mostani ellenzékkel. A piacról (és nem politikai mecénásokból) élő újságírók abból indulnak ki, hogy az átlagos újságolvasó nem kedveli a hatalom körülhízelgését.
Magyar laptársunk is hirtelen védelmére kelt az Iliescu, Vadim és Funar vezette pártokból összeverődött parlamenti kisebbségnek, mondván, hogy nem szép dolog a mostani többség részéről a szavazógépezet működtetése, vagyis annak a házszabálynak az alkalmazása, amelyet ez a kisebbség szavazógépezettel fogadtatott el még abban az időben, amikor többségben volt.
Valóban kedves lenne, ha a politikában kenyeret hintenének a kőhajigálóra. De amíg ilyen történetkékkel az esti mesében sem találkozunk, addig ne várjuk el, hogy a többségbe jutott politikai erők önzetlenül átadják ellenfeleiknek a hatalom nekik járó részét. Saját választóikat is becsapnák, ha lágyszívűsködnének.
Esetünkben azonban nem ez a legnagyobb bökkenő. Hanem ennek az ellenzéknek a minősége. A konvenciós, szocdem és magyar párti koalíció képtelen annyira lejáratni magát, hogy a közvélemény visszasírja a hét esztendő nómenklatúráját. (Elképzelhetőbb az, hogy az azelőttiek aranykorát nosztalgiázza vissza, de nincsen onnan visszatérés...) Ennek az ellenzéknek egyetlen lehetőség marad tárva-nyitva: a süllyesztő fedele. Négy esztendő múlva a mai parlamenti többségből kerül ki mind a hatalombirtokló többség, mind az ellenzéknek való kisebbség. A Romániai Társadalmi Demokrácia Pártja, vagy ahogy hívni fogják akkor, továbbá a nagyromániások és az egységpártosok a labdaszedők szerepét töltik majd be a politikai pálya hátterében. Hogy még tovább merüljünk a jövőbe: az akkori statisztákat a sárga irigység azért is emészteni fogja, hogy mennyivel hangzatosabb magyarellenes propagandát talál majd ki 2000-ben az a párt vagy pártszövetség, amely gyengébbnek érzi magát. És jósoljunk még merészebbet: a választótestület még okosabb lesz, még keményebben bünteti a vészmadarakat, ennek köszönhetően még jelentősebb győzelmet arat az a párt vagy pártszövetség, amely az RMDSZ nagyarányú részvételét ígéri a kormányban.
A további részleteket egyelőre ne firtassuk. Lehet, hogy a konvención belül a parasztpárt tovább erősödik, és akkor majd az lesz az esélyes kormányhatalom. Viszont annyira sikeres is lehet a kapitalizmus építése, hogy a vállalkozók szenátori fizetéseket többszörösen meghaladó béreket osztogathatnak, ebben az esetben a liberálisok felé árad a bizalom. Ha azonban az életszínvonalat a Kolozsvár-Bukarest alagút (a kolozsvári polgármester továbbfejlesztett terve) legmélyebb pontján sem érik el a próbafúrásokkal, akkor inkább a szociáldemokratákba vetik reményüket a választók.
A mérkőzés tehát még sokáig háromesélyes lesz. Ezért kissé meglepő a bukaresti Adevărul korai lecövekelése egyetlen csapat mellett, mégpedig úgy, hogy egy másikat teljesen le akar radírozni a pályáról. Ezt olyan feltűnően műveli, hogy Gabriel Andreescu szükségesnek érezte védelmébe venni a lap által lejáratásra kiszemelt Adrian Severint. Mire Gabriel Andreescunak is nekiesett az Adevărul, mondván, hogy a lapnak muszáj a nemzet érdekeit képviselni, márpedig, aki az 1201-es ajánlást elfogadja, jó román nem lehet, hanem csak olyan, mint Petre Roman, Severin és Andreescu.
Érdekes, hogy 1990-ben az Adevărul ugyancsak a nemzeti érdekek homloktérben tartásának jelszavával ostorozta az Egyetem téri mozgalmat. Románia szégyenfoltjának nevezte, dicsérte Iliescut, hogy erélyesen fellépett a „tekergők” szétkergetéséért, és külön azért, hogy megköszönte a bányászoknak a bunkós virágültetést. Annak idején az Adevărul csak az Egyetem tér peremén gyűjtötte információit, mert ott zajlottak a szája ízének megfelelő sötét ügyek: utcai prostitúció, feketézés tökmaggal, betörés az osztrák légitársaság jegyirodájába, a zavarkeltők lefizetése adófizetők pénzéből, amire rá lehetett fogni, hogy Coposu adománya és a tüntetők kitartását szolgálja stb., stb. Most, amikor az Adevărul körülhízelgi a konvenciót, teszi magát, hogy nem emlékszik: az Egyetem tér a Demokrata Konvenció születési helye, az a Demokrata Párt pedig, amelyet nemzetárulónak kiált ki, abban az időben a hatalom részeseként a kormányépületben drukkolta végig az Egyetem téri mozgalom szétverését. (Másfél év múltán a bányászok ugyanarra a sorsra juttatták.)
1990-ben Ion Iliescu a román sajtó elé példaképnek állította az Adevărult. A nemzeti érdek megtestesítéséért? Az Egyetem tér gyalázásáért? Most vajon kitől várja megdicsőülését ez a nemzeti érdeklap a Demokrata Párt gyalázásáért? Csak nem...? Emil Constantinescu – szerencséjére – túlságosan el van foglalva ahhoz, hogy elnöki tisztségéhez méltatlanul részrehajlóan beavatkozzon a pártharcokba. Talán majd három és fél év múlva, amikor újra mérkőznie kell olyan elnökjelöltekkel, mint Petre Roman, Viorel Cataramă, Niculae Cerveni stb., stb., és engedelmünkkel, a listán utolsóként, Ion Iliescu. De addig mi célt szolgálhat az Adevărul hangulatkeltése? Nemzeti érdeket? Kormányalakítás idején kormányrombolással?
Nagy nemzeti fejek fejlesztik tovább a Scânteia hagyományait.