Nits Árpád

Iuliu Păcurariu lényegesen kibővítette múlt heti sajtóértekezleti nyilatkozatát. A román közvélemény négy év múltán tapasztalni fogja, hogy az RMDSZ kormányzati szerepvállalása nyomán semmi sem történik, vagyis (itt kezdődik a kiegészítés) nem válnak valóra az egységpártos és a nagyromániás vészjelzések Erdély elszakításáról, enklavizálásáról, a többségi nemzet fiainak kisemmizéséről stb. És akkor a nacionalista pártok feleslegessé válnak. Végzetük közeledtét már látják az RNEP vezetői, a pánik miatt tört ki a háború Funar és Gavra között – mondotta Păcurariu, majd arra a bizar kérdésre válaszolt, hogy mit tenne, ha Funar felvételi kérvénnyel kopogtatna a Demokrata Párt ajtaján. Nem utasítaná el olyan egyértelműen, mint Vadim Tudor esetleges jelentkezését, mert az RNEP tagságát jobb sorsra érdemesnek tartja.
Az egységpárt átalakulását többlépcsősnek képzeli el. Az RNEP vezetőit szempontegyeztetésre venné rá az RMDSZ-szel. A nézeteltérések tisztázása után elképzelhetőnek tartja a megbékélést. Ezután szükséges a párt doktrínájának és helyének kijelölése, majd csatlakozása a világon létező három pártszövetség valamelyikéhez (szociáldemokrata, liberális, kereszténydemokrata). Ha ez nem következik be, az RNEP óhatatlanul széthullik, mert a most következő négy évben maradék hitelét is elveszti, éppen az RMDSZ kormánybeli szereplésének köszönhetően – jelentette ki Păcurariu.
A közhivatalok politikai takarításával kapcsolatban elmondta, hogy az távolról sem lesz olyan, mint az előző rendszerben. Csak a főnököket fogják kicserélni olyanokra, akikben az új kormánykoalíció megbízik. De azokra a szakemberekre, akiknek nem érdekük a korábbi hatalom visszasóvárgása, szükségük van. Semmi esetre sem akarnak úgy viselkedni, mint Adrian Năstase, aki 1995-ben Zilahon a prefektúrán belebotlott egy magyar tisztviselőbe, és felszisszent, hogy ez mit keres ott.
A kolozsvári prefektusi tisztségek elosztásáról most semmit sem nyilatkozott, hangsúlyozva, hogy vannak jelöltjeik, de a döntés Bukaresttől függ.

Amikor Eva Maria Barki 1990 elején Bécsből felajánlotta támogatását az erdélyi magyarság ügyében, az RMDSZ-ben valaki feltalálta azt a politikapiaci káromlást, hogy elhatárolódás.
A feltaláló mentségére legyen mondva, abban az időben a politikai gépezetben nagyon szűk volt a tűréshatár. Mikrométerrel mérték: ha valaki nem osztozott a végsőkig a szójás szalámit és csirkelábat tartalmazó fejadagból, sorsát megpecsételték. Többek között ennek az értékítéletnek köszönhetően maradtak hatalmon azok, akiknek volt ugyan fejadagjuk a sokoldalúan fejlett szocializmusból, de azt a kutyájuknak adták, és maguk a pártbüféből hazaszállított, az exportból visszatartott portékán élték túl saját diktatúrájukat.
A különvélemény elfogadását gátolta a közelmúltból hozott betojiság is. Az állandó telegatya-érzettől az elhatárolódás első alkalmazói őszintén megrémültek Barki elgondolásai hallatán: mit mondanak többségi barátaink, ellenfeleink és ellenségeink, mekkorát koppintanak az orrunkra Barki miatt!? Hajaj, jobb az ilyesmit megelőzni azt bizonygatva, hogy mi sokkal lojálisabbak vagyunk a Deákné vásznánál...
Nem nyitogatnánk a régi sebeket, ha hét esztendő múltán más szinten viszonyulnánk a Barki-jelenséghez. De ugyanazok a hangok próbálják butítani a közvéleményt: nem élt közöttünk, nem ismeri helyzetünket, a távolból ne avatkozzon belügyeinkbe, ne rontsa viszonyunkat a többségi politikusokkal stb.
Tehát egyesek semmit sem tanultak. Nem vették észre, hogy a világ legkirekesztőbb ideológiájához ragaszkodó volt kormánypárt is magára kényszerített annyi türelmet, hogy nem határolta el magát a magyar-, illetve zsidógyűlölő ideológiát nyíltan valló pártoktól. Sőt kormánykoalícióban szövetkezett velük. Ilyen körülmények között szinte képtelenség kitalálni olyan szélsőséges kisebbségvédelmi ötleteket, amelyekkel szemben állást kell foglalnunk. Egyébként miféle égbekiáltó vakmerőségeket szokott mondani Eva Maria Barki? Többek között azt, hogy alkalmazni kell a gyulafehérvári határozatot. Ez párhuzamba állítható a többségi radikalizmussal?
Akik Barki véleményétől megrettennek, azt sem vették észre, hogy az eddigi román hatalmi politika nem csak fejlett toleranciából tűrte meg saját szélsőségeseit. Hasznot húzott belőlük. Kifelé azokkal bizonyította saját „mérsékeltségét”; radikálisaira mutogatott, hogy azok miatt kell néha neki is megerőltetnie a hangszálait. Hát miért nem tudunk mi is így (illetve: így is) politizálni? Ha időnként Eva Maria Barki a szokásosnál keményebben nyilatkozik, hát tárjuk szét a kezünket: erről mi nem tehetünk, Barki malmára azok terelik a vizet, akik nem adnak esélyt a mi mérsékelt politikusainknak... Ettől nem biztos, hogy meglágyul a mindenkori többségi hatalom, de ez is lehet egy ok, hogy essen gondolkodóba.
Persze, Eva Maria Barki is szokott tévedni. De nem azért, mert sohasem élt köztünk. Néha más szögből vizsgálva az eseményeket, könnyebb észrevenni bizonyos összefüggéseket. Mellesleg: nemcsak helyben, hanem a világmindenségben sem találunk olyan politikust, aki az utóbbi hét esztendőben csalhatatlannak bizonyult.
A mostani Barki-ellenes felhördülés közvetlen oka a kormányban való részvétel ellenzése. Érvei megdöbbentőek, de úgy hatottak ránk, mintha süllyedő szigetre vetődött hajótörötteknek valaki egy elérhetetlenül távoli hajóról azt tanácsolná, ne szálljanak fel a mentésükre vállalkozó hajóra, mert az léket kaphat. Tanácsát nem tartjuk be, mert majd ráérünk akkor vízbe ugrani, ha bekövetkezik a hajótörés, de addig is kihasználunk egy esélyt. A féltő gondoskodás miatt azonban jólneveltségből sem kiáltunk kígyót-békát távoli tanácsadónkra.
Egyébként, ha minden utunk olyan nyilvánvalóan és feltétel nélkül a hazai kisebbségpolitikusok szerint is a kormányba vezetett, akkor minek hívták össze az Operatív Tanácsot és a Szövetségi Képviselők Tanácsát?

Zárjuk be az üléstermet, és ettől legalább a megkétszereződik a sajtó kíváncsisága. Ezt bizonyították az elnökválasztási döntő utáni események.
A múlt heti bukaresti SZKT-ülés mást is bizonyított. Azt, hogy a zárt ajtók mögül annyiféle bizalmas értesülés kél szárnyra, ahány szempont ütközik a teremben. Sőt, néhánnyal több, mert egyesek puszta fontoskodásból, szereplési vágyból adnak különleges értelmezést a vita fejleményeinek.
Mértéktartó hírforrások szerint ez az SZKT-ülés egyike volt a leghiggadtabbaknak, legeredményesebbeknek. Szinte megvalósult a teljes nézetazonosság egy olyan bonyolult kérdésben, mint a kormányzásban való részvétel. A tanácskozás elektronikus és írott sajtóbeli tükrözése mégis roppant ellentmondásos volt. Egyik lap szerint az RMDSZ közel állt a széteséshez, a másik szerint megint győztek a mérsékeltek, a harmadik szerint a nyugati emigráció irányítaná az orránál fogva az erdélyi magyarságot, megint mások azt állítják, hogy az SZKT-n célzás sem hangzott el Barki Eva Maria levelére stb., stb.
Mire sor került volna az összejövetel utáni sajtóértekezletre, a közelben nyüzsgő riporterek többet tudtak – állítólag –, mint a szervezet felhatalmazott szóvivői, és a beszámolókban hemzsegtek ezek a külön bejáratú információk.
Akkor hogyan is állunk a zárt ajtókkal? Mi értelme van a titokzatoskodásnak, ha egyes SZKT-tagok a cigaretta- és más jellegű szünetek ürügyén helyszíni beszámolókat tartanak olyan újságoknak, akikkel jóban akarnak lenni?
A válasz kézenfekvő: a zárt ülés nem tesz jót a tárgyilagos sajtómegfigyelésnek. De azt is el kell fogadni, hogy vannak esetek, amikor a teljesen felszabadult véleménynyilvánítás előmozdítja a legjobb határozat meghozatalát. Ilyenkor szükséges a zárt ülés. De az valóban legyen zárt. Egyéni cigarettaszünetek és egyéb kiszivárogtatási ürügyek nélkül. Tapasztalatért nem kell messzire menni. Folytak a tárgyalások az új koalícióban a kormányalakításról. Az újságírók ácsorogtak, leskelődtek, hallgatóztak, végül azonban saját találgatásaikra voltak utalva. És kezdtek megsértődni. Konvenciós és szociáldemokrata politikusok mégis inkább lemondtak sajtómegítélésük karbantartásáról, mintsem kikotyogtak volna félkész információkat. Emlékezetes marad Ion Diaconescu megjegyzése: most az áttetszőségnél fontosabb az átgondoltság.
Az külön misét érdemelne, hogy vajon kitől származtak az Adevărul értesülései. Közismert, hogy ez a lap kiemelt szerepet vállalt az új kormánykoalíció lebontásában. Gátlástalanul hízeleg a konvenciónak – még az Egyetem térnek sem szégyell nosztalgiázni, pedig annak idején gyilkosan epéskedett a mozgalommal –, a Szociáldemokrata Uniót, főleg Petre Romant és Adrian Severint azonban a sárga földig gyalázza. És lám, milyen szívesen felhasználta a bukaresti SZKT-ülés után a „megapopáról” kiszivárogtatott híreszteléseket.

Politikai piacgazdasági számítgatások
Aki azt hitte, hogy céljának elérése után Iuliu Păcurariu felhagy a rendszeres sajtótájékoztatóival, tévedett. Képviselősködése mellett minden hét végén találkozik az újságírókkal és igyekszik szenzációs híreket szolgáltatni, de csak óvatosan, hogy – mint többször jelzi – ne fogják szaván, mint korábbi kijelentései nyomán.
Szombaton többek között előadta döbbenetét, hogy Kolozsváron hat éve illegálisan osztogatják a lakásokat és az üzlethelyiségeket. A vonatkozó törvény ugyanis előírja, hogy a helyiségek bérleti jogát a tanácsban kell odaítélni, ezzel szemben a polgármesteri hivatal intézi a dolgokat – szűk körben. Rövid tanácsoskodása idején ezt ő sem tudta, és nem tette szóvá. Most azonban belenézett a törvénybe, mert valakinek intézni akart valamit...
Ismertette továbbá, miért nem törődik bele abba, hogy helyét a tanácsban a Román Szociáldemokrata Párt jelöltje vegye át. Mint ismeretes, a választások előtt a Demokrata Párt és az RSZDP koalíciót alkotott Szocáldemokrata Unió néven, és közös jelöltlistákat állított össze, amelyeken első helyen általában a DP jelöltje szerepelt. Kivételt képezett a szenátori lista, amelyen előzékenyen előre engedték az RSZDP jelöltjét, mert a számítások szerint úgysem kapnak annyi szavazatot, hogy szenátori mandátumhoz is elég legyen. Az SZDU számára azonban olyan jól alakult a kampány, hogy bejutott a szenátorjelölt. Ezzel megteremtődött az első aránytalanság: a szenátornak nagyobb a fizetése, mint a képviselőnek, ugyanakkor három fizetett alkalmazottja lehet a megyében, míg a képviselőnek csak egy. Most még a városi tanácsban is az RSZDP vegye át az eredetileg a DP-nek leosztott helyet? Amikor a DP Kolozs megyében 24 millió lejt költött választási propagandára és az RSZDP csak 130 000 lejt fordított a nemes célra?
Hát így fest a politikai piacgazdasági alkudozás...
Magyar vonatkozású kérdés is elhangzott: mit szól Tőkés László véleményéhez, hogy az RMDSZ könnyebben megvalósíthatja autonómiaterveit a kormányon belül? Păcurariu előbb a véleményezőt jellemezte azzal, hogy „mindenütt vannak jobboldali politikusok, akiket nem vesznek komolyan, lám az RMDSZ sem sajátítja el Tőkés véleményét”. Az RMDSZ kormányzati részvételéről pedig azt mondta, az jó és szükséges tapasztalat lesz az egész ország számára, mert be fog bizonyosodni, hogy „az RMDSZ-szel akár kint, akár bent, semmi sem fog változni”.

Újabb pénzadomány érkezett a kanadai Edmontonból Cseresznyés Pál számára. Az adakozók – akárcsak a gyűjtés megszervezői – ezúttal sem kívánják feltárni kilétüket. Adományuk célbajutását számukra megnyugtatóan igazolja a sajtónyilvánosság. Tehát mint korábban, fényképes riportot akarnak látni a kolozsvári Szabadságban arról, hogy az 1900 kanadai dollár eljutott a Cseresznyés támogatására létrejött alapítványhoz.
Az adományozóknak ezúton is sietünk beszámolni legfrissebb vonatkozó értesülésünkről: a héten Bukarestbe utazik egy küldöttség, amely Cseresznyés Pál kiszabadítását próbálja kieszközölni, hogy a mélyreható demokratikus változás eredményeként az ország utolsó politikai elítéltje a karácsonyt már szabadlábon érhesse meg. Kivárunk hát néhány napot az adomány átadásával, abban reménykedve, hogy Cseresznyés Pál szabadulásáról is szólhat az a bizonyos fotóriport.

Az SZKT bukaresti ülésének hangulatáról nyilatkozik Takács Csaba
Egymásnak ellentmondó híreszteléseket kapott fel a sajtó a Szövetségi Képviselők Tanácsának csütörtökön, Bukarestben megtartott üléséről, ezért annak hangulatáról, lebonyolításának menetéről Takács Csaba ügyvezető elnöktől érdeklődtünk.
– Napirendjének fontosságát felmérve, az SZKT-tagok minden megyéből eljöttek, a jelenlét az átlagosnál nagyobb volt. A hangulatot a felelősség és önbizalom jellemezte. Sikeres választások után vagyunk, amelyek bizonyították szervezetünk erejét, egységét, a romániai magyarok összefogását. Derűlátásra ad okot a romániai demokratikus erők általános győzelme is. Ennek ellenére természetes, hogy az SZKT-n megfogalmazódtak kételyek a kormányzási felelősség vállalásának tekintetében. Elsősorban a nehéz gazdasági helyzetet és a megoldási lehetőségeket, valamint a magyarság törekvéseire vonatkozó biztosítékokat taglalták a felszólalók. A több mint száz jelenlévő közül csak hárman szavaztak elutasítóan és ketten tartózkodtak annak a határozatnak az elfogadásakor, amely felhatalmazza az RMDSZ tárgyalóküldöttségének további részvételét a kormányalakításban. Az államelnöki eskütétel után ezek a tárgyalások folytatódnak, és valószínűleg keddig végleges döntés születik arról, hogy az RMDSZ elfogadhatónak tartja-e a kormányzási programot és részvételi arányát a kormányban.
– A választások után hirtelen elcsitultak a kormánykoalíció pártjaiban az RMDSZ kormányban való részvételét ellenző hangok. Azok tehát csak a választási taktikához tartoztak? Például Niculae Cerveni mostanában szokatlanul barátságosan üdvözli az RMDSZ partnerségét.
– Vannak esetek, amikor a magyarázat roppant egyszerű. Cerveni csak addig ellenezte az RMDSZ bevonását, amíg az igazságügyminiszteri tárcát féltette Frunda Györgytől... Az különben már korábban nyílt titok volt, hogy az RMDSZ-re szükség lesz a kormányban. Nem a mérleg nyelve, hanem csak stabilitási tényező, ez valamivel gyengébb pozíció, de ebből a helyzetből is sok minden megvalósítható. A mostani tárgyalások azért fontosak, mert a részvételi arány nem mellékes. Ha embereink jelen vannak a gazdasági, pénzügyi stb. szférában, annak alakulását közvetlenül befolyásolhatják, kormánybeli jelenlétünk pedig azért rendkívül fontos, mert ott készül a törvénytervezetek zöme. A mostani demokratikus nyitásban különben nagy lehetőség rejlik a valós román-magyar közeledésre, a magyar kisebbség egyenjogúsága új szemléletének elfogadtatására, a partneri viszony kialakítására, ezzel váltva fel az eddigi hatalmi politika beolvasztási stratégiáját.
– Hány embere lesz a romániai magyarságnak a kormányhivatalokban?
– Szerintem lesz két miniszterünk, kilenc államtitkárunk, három-négy prefektusunk, öt alprefektusunk. Az állam helyi intézményeiben rengeteg szakemberre lesz szükség, hogy abból hányat ad a magyarság, azt nehéz számszerűsíteni, mert a szakértői szinteken versenyvizsga nyomán történnek a kinevezések.

Mi a magyarázata annak, hogy a prefektusok és alprefektusok országszerte lemondogatnak? Megtudtuk Ioan Rus utolsó (vagy utóbbi?) sajtóértekezletén. Más az, ha valaki lemond, veszi a munkakönyvét és jelentkezik vele egy másik munkaadónál, és megint más, ha az illetőt meneszti az új kormány, munkakönyvében a vonatkozó bejegyzéssel. Ioan Rus bevallotta: ő is megírta a lemondását, de amikor rájött a játékra, eltépte, és úgy döntött, hogy hivatalában várja meg az új prefektus kinevezését. Szabályosan átadja hivatalát, mert nincs miért menekülnie: előző munkahelyét, a Műszaki Egyetemet nem hagyta ott, csak fizetésnélküli szabadságot kért megyefőnökösködése idejére.
A megye megoldásra váró problémáit sürgősségi sorrend nélkül ismerteti majd utódjával, mivel az pártállásának megfelelően úgyis másképpen rangsorolja azokat. Az általános feladaton, a törvényesség fölötti őrködésen kívül az eddigi prefektus szerint nagy figyelmet kell fordítani a privatizációra, a gazdasági szerkezetváltásra és a polgárok szoktatására a demokratikus játékszabályokhoz. A privatizáció törvényes keretében nem lát lényeges módosítani valót, most inkább az alkalmazásban felmerülő súrlódásokat kell megoldani, hiszen ha valamit osztogatnak, akkor fosztogathatnak is, vagy ha nem, a gyanakvás akkor is mindennapi jelenség.
A prefektúra szaktestülete az utóbbi négy évben a helyi tanácsok és polgármesterek több száz határozatát óvta meg, de ezek zömében nem rosszhiszeműségből sértették a törvényt, hanem jogismeret hiányából. Viszonyát a kolozsvári polgármesterrel nem jellemezte, csak elmondta, hogy az nem jött el beiktatására, a prefektus tett nála egyetlen protokolláris látogatást, és azóta nem találkoztak. Ioan Rus rövid prefektuskodása idején a kolozsvári helyi tanács és a polgármester határozatai között nem találtak törvénybe ütközőt. Korábban igen, például a kereskedőkkel kötött társulások ügyét, a költségvetést, a beépíthető körlet bővítését vitték közigazgatási bíróság elé. Meglehet, hogy politikai megfontolásokból az új prefektus más ügyekben is talál törvényszegést, mondta Ioan Rus, egyben jelezte, hogy a prefektúra alkalmazottjai között elvétve sincs párttag. Esetleg csak szimpatizáns.
Hogy párttagsági elkötelezettségből vagy csak szimpatiából-e, de elég nyíltan bólogattak és mosolyogva helyeseltek a jelen lévő beosztottak, amikor Ioan Rus kifejtette politikai hitvallását. Megmarad az RTDP tagjának, nem táncol át más párthoz, inkább újat létesít. A következőkben páholyból fogja szemlélni a kormánykoalíció vitáját, amelyben majd hosszú kések villogására lehet számítani. Ugyanis a sokszínű kormányban a miniszterek nem egymásra, hanem egymás pártjára fogják a kudarcokat, emiatt a botrányok hangosabbak lesznek. Hét hónapot saccol ennek a kormánynak. Hozzátette, bár ne lenne igaza, ugyanis jobb lenne, ha a négy év alatt csak a legjobb, legerősebb pártok maradnának a politikai játszótéren. Egyébként mint vállalkozó, sokat remél ettől a kormányprogramtól. Most például a Mercedes kirendeltség adót fizet a fejlesztésbe visszatérített haszonért. Ha a kormány betartja ígéretét, gyorsabban felfuttatják a különleges haszonjárművek kolozsvári összeszerelését.

Nem ártana összevetni a következő adatokat: hány száz bennszülöttet mészároltak le Afrikában az eléggé el nem ítélhető gyarmatosítók, és hány millió áldozata van a törzsfőnökök további mandátumáért folyó ezredvégi torzsalkodásnak?
Csak vigyázzunk, milyen forrásból számszerűsítjük a jelenséget.
El ne higgyük, hogy Mobutu kevesebb honfitársát ette meg, mint az idegen betolakodók, bármilyen neves történész kotorászná elő a vonatkozó adatokat. Azt se vegyük be, hogy ez a mostani afrikai vérengzés még mindig a gyarmati rendszer idején felhalmozott mély ellentmondásokban gyökerezik. Akik ilyen (történelmi materialista) magyarázatokkal szolgáltak korábban, ugyanazok mondták, hogy a II. világháborúban a Szovjetunió hozta a legnagyobb emberáldozatot, viszont elhallgatták, hogy annak a legnagyobbnak a nagyobbik felét Sztálin német bedolgozás nélkül nyivasztotta meg. Évtizedeken át etettek a legnagyobb áldozat meséjével, míg végre kiderülhetett, hogy a szovjet hatalom sokkal nagyobb kárt tett saját népében, mint a németek, a románok, a szlovákok, a japánok együttvéve. (Valamelyik nemzetet kifelejtettem volna? Nem tesz semmit, mások mindig élhelyre teszik a bűnösök sorában.)
Corneliu Coposu mondotta egy alkalommal, hogy abba kellene hagyni már a népek közötti szemrehányást, mert ha összeadjuk veszteségeinket, kiderül, hogy a román hatalom több jó román embert nyírt ki, mint amennyi a román-magyar összetűzések áldozatául esett az egész történelem folyamán. A kommunista hatalomra célzott, mert az ellen küzdött, és annak népirtó gyakorlatát ismerte meg saját bőrén. De a román történelem korábbi belső harcaiban is volt rá példa, hogy saját fajtájával az ember vérszomjasabb képes lenni (lásd az 1907-es lázadás megtorlását).
Párhuzamért ne menjünk messzire. Amennyire jogosan háborodik fel utólag is a világ, hogy 1956-ban tankokkal merészelt rátörni a magyar népre a szovjet hadsereg, annál szégyenletesebb, hogy a népirtás vastagja csak azután következett, amikor Kádár véglegesen fel akarta számolni azt a réteget, amely uralmát veszélyeztetni merészeli.
Vannak, persze, hogy vannak kivételek. Amerikában az indiánok egymásban nem tudtak volna olyan hatékonyan kárt tenni idegen besegítés nélkül, mert akkorák voltak a vadászmezők, hogy tömegmészárlásokhoz meg sem találták egymást. Meg aztán ott van a nagy magyar parasztlázadás: bárhogy öldösték a jobbágyok a nemeseket és viszont, mindaz kismiska volt ahhoz képest, ahogy 1526 után a törökök és a tatárok irtották a síkságok és a folyóvölgyek lakosságát, helyet teremtve egy újabb honfoglaláshoz.
Érdekes azonban, hogy ezekért a kivételekért többnyire a régmúltba kell visszatekintenünk. Amióta azonban a nemzetieskedő államok határain belül kiéleződtek a pártviadalok, külső támadók kegyetlenségben nehezen tudnak konkurálni a belső erőkkel.
Ennek a gondolatmenetnek a végére hagytunk egy feladványt, amelynek teljes megfogalmazását az önkínzókra bízzuk. Jó volna feltérképezni, hogy a legvadabb nacionalista pártok acsarkodásainak hány RMDSZ-politikus esett áldozatul, ezzel szemben...

A parasztpárti vezérkar első kormányzási ötletei között szerepelt az, hogy ezután ne első miniszter, hanem minisztertanácsi elnök vezesse a kormányt. Nem rossz – tapsoltunk önfeledten, arra gondolva, hogy az első miniszter nevezetű agyrémet Nicolae Ceauşescu találta ki féltékenységből: elnök csak egy lehet. Tehát a minisztertanács elnöke már a diktatórikus múlt tagadásának a jele.
Jött azonban az éles eszű Ciorbea, az új kormányfő, és azt mondta: mivel tisztsége az alkotmányban úgy szerepel, hogy első miniszter, egyelőre hagyjuk annyiba az elnevezés körüli hercehurcát. Majd ha lényegesebb dolgokért alkotmánymódosításra kerül sor, ezt is elintézik, de addig a kormány és a parlament foglalkozzon fontosabb dolgokkal.
Ha Ciorbeának véletlenül ellensége volna a parasztpártban, ilyen érvtől az is megadja magát.
Mi pedig duplán örvendezünk. Nemcsak azért, mert végre olyan miniszterelnöke van az országnak – amelyben mi is élünk –, akire fel lehet nézni, hanem mert bennünket ez a probléma úgysem izgat különösebben. Ciorbea engedelmével, vagy anélkül, mi úgyis miniszterelnöknek nevezzük. Egyszerűen azért, mert az első miniszter elnevezés nyelvünktől idegen, és azt többé az alkotmánnyal sem lehet ránk erőszakolni.

Buchwald Péter búcsúzik a szenátorságtól
Négy évvel ezelőtt a Szabadságban sorra interjút közöltünk azokkal a kolozsvári RMDSZ-politikusokkal, akik az 1990-es első szabad választásokon bejutottak a törvényhozó testületbe, és akik 1992 végén különböző okokból búcsút mondtak a parlamentnek. Akkor az egész Kolozs megyei csoport kicserélődött. Most mintha érvényesült volna a folytonosság elve.
Két kivételtől eltekintve.
Sinkó Istvánra, aki nem érte meg mandátumának végét, ez alkalomból is kegyelettel emlékezünk.
Buchwald Pétert pedig ugyanazzal a céllal szólaltattuk meg, mint négy évvel ezelőtt az akkor visszavonult parlamenti tagokat: beszéljen szenátori tapasztalatairól, további terveiről.
– Amikor 1992 őszén bekerültem a tizenkét tagú szenátusi csapatba, minimális fogalmaim voltak a törvényhozói munkáról. Az újoncokkal szemben nagy előnyben voltak azok, akik az előző parlamenti ciklusban kitapasztalták a dolgokat. A szenátus a legfelsőbb törvényhozó szerv, törvényeket fogad el és régebbi törvényeket próbál módosítani. Ugyanakkor politikai fórum is – akárcsak a képviselőház. A napirend előtti felszólalások keretében politikai jellegű nyilatkozatok, interpellációk hangzanak el. Az eltelt négy esztendőben az RMDSZ ellenzékként szerepelt, ellenfelei többször végigjátszották azt a forgatókönyvet, hogy politikai opcióktól, pártállástól függetlenül a szónokok falhoz állították az RMDSZ-t. Akár a kolozsvári nyilatkozatért, akár templomban elhangzott fogadalmunkért, akár Markó Béla, akár Tőkés László véleményéért. Ez a lehetetlen állapot szabta meg a mi mozgáslehetőségünket, amely nagyon sokszor kivonulásunkra korlátozódott. Kimagasló eredményeket a mi parlamenti frakciónk nem tud felmutatni. A számunkra olyan fontos törvényeket, mint a kisebbségi, a vallásügyi, az oktatási, nem sikerült elfogadtatni, vagy nem úgy, ahogy azt mi szerettük volna. Ennek ellenére állítom, hogy jelenlétünk a parlamentben hasznos volt, szenátori csoportunk, ha nem is elégedetten, de tiszta lelkiismerettel zárta a négy évet.
Kerestem és meg is találtam a helyem a szenátusi frakcióban, amelyben komoly, nagy tudású, politikai felelősséggel rendelkező bölcs kollégákkal kerültem kapcsolatba. Egymás iránti tisztelettel és megbecsüléssel végeztük feladatunkat. Ebben a csapatban vannak jogászok, elsősorban rájuk van szükség minden parlamenti csoportban, közülük kerültek ki a vezérszónokok. A parlamenti munka jellege, hogy minden törvénytervezetnek megvan a maga gazdája, aki valamelyik szakbizottság tagja. Szakértői háttércsoport segítségével a törvénygazda igyekszik olyanná alakítani a tervezetet, hogy az elfogadható legyen a többségi politikusoknak, ugyanakkor az általa képviselt magyar közösségnek is megfeleljen. Ezt a munkát, tiszta lelkiismerettel állítom, jól végeztem. Ha szükségesnek éreztem, hazai és külföldi szakértőket is bevontam a munkacsoportomba. A szenátusi csoport vezetőségébe az első szesszióban bekerültem titkárként, és nyolc alkalommal újraválasztottak. Ez nem látványos, nem vezérszónoki tisztség, hanem munkásposzt, és a többszöri újraválasztás valaminek a jele.
Úgy lettem szenátor, hogy azelőtt két évig a megyei szervezet elnöke voltam. Megpróbáltam Kolozs megyének olyan szenátora lenni, amilyeneknek én szerettem volna annak idején látni a parlamenti képviselőinket. A megye minden kérését felvállaltam, teljesítettem és erről be is számoltam. Meg kell mondanom, hogy a megyei gyűléseken, legyen az MÜT, MKT, soha el nem hangzott olyasmi, hogy valamit nem végeztem el. Ezért képmutató lennék, ha nem mondanám ki, hogy rosszul esett, amikor a szenátori jelöltlista második helyére kerültem. Mindezek ellenére állítom, hogy Eckstein-Kovács Péter, a fiatal és ügyes jogász, aki a kolozsvári tanácsban már bizonyított, jó szenátor lesz, és meggyőződésem, hogy többet és jobban fog szerepelni a szenátusi gyűléseken, mint én tettem.
– Irigylésre méltó lesz-e az RMDSZ-szenátor szereplési lehetősége a megváltozott parlamenti többség előtt?
– Erre még nehéz válaszolni. Ha a kormánykoalíció látványos gazdasági eredményeket ér el, képes megoldani az életszínvonalat befolyásoló kérdéseket, akkor a nacionalista retorika elmarad. De a legkisebb kudarcra az ellenzékbe szorult nacionalista pártok, a Román Nemzeti Egységpárt és a Nagyrománia Párt, a hatalomból kirekedt Romániai Társadalmi Demokrácia Pártjával ott fogják támadni, ahol a legkönnyebb. Ez az Achilles-sarok: a kormánykoalícióban lévő RMDSZ. És akkor a konvenciósok meg a szocdemek önvédelemből szintén szapulni kezdhetik az RMDSZ-t. A szövetség parlamenti tagjainak munkája abból a szempontból sokkal könnyebb lesz, hogy a mostani parlamenti többség beállítottsága sokkal európaibb. Gondoljunk a Szociáldemokrata Unió embereire, akik már dolgoztak végrehajtó testületben. Rájuk különösképpen számítani lehet a decentralizáció, a helyi költségvetési autonómia kiépítésében. A Demokrata Konvenciónak nincs kisebbségi programja. Az SZDU-nak van. Anélkül, hogy túlzott illúzióink lennének, ezt a programot meg kell próbálni továbbfejleszteni úgy, hogy közelebb álljon az RMDSZ-éhez. Teljes programunkat rövid távon nem fogjuk tudni teljesíteni, de remélem, hogy hamarosan számunkra is beérnek olyan eredmények, mint a kétnyelvű feliratok törvényesítése, a tanügyi törvény módosítása stb. A végrehajtó hatalomban puszta jelenlétünk már garancia arra, hogy nem fognak olyan gyakran a konzervatív nacionalista retorikával falhoz állítani. A magyar veszéllyel való ijesztgetés hatástalanításában óriási szerepe volt Frunda kampányának, hiszen végre először volt alkalom a legszélesebb rétegeknek bemutatni az RMDSZ valódi arcát, pozitív választási kampánypropagandával megcálfolni a manipulációkat. Ezért is vállalni kell a kormányzati szerepet. Benne volt választási programunkban, hogy ha lehetőség adódik, részt veszünk a kormánykoalícióban, választóinkat nem szabad becsapni. Ennek fejében nem kell kompromisszumokat elfogadni. Semmiről sem szabad lemondani, ami programunkban szerepel. Nem lesz majd könnyű eldönteni, hogy mikor minek érkezik el az ideje és miből mennyit adagoljunk, mert ha valamit kihagyunk, saját választóink fordulnak el tőlünk, ha pedig valamit erőltetünk, akkor magunk tartjuk oda céltáblának azt a bizonyos Achilles-sarkot a nacionalista ellenzék elé.
Általában is könnyebb lesz a szenátusban a munka. Más az összetétel, az emberanyag. Az előző szenátusi többségnek nem elsősorban a politikai opciójával volt a baj. Egyszerűen buták voltak, akikkel nem lehetett együttműködni, csapatmunkában törvényeket hozni. Meggyőződésem, hogy az ellenzékbe vonult RTDP parlamenti tagjai között is több most az értelmes ember, akikkel kellemesebb lesz vitatkozni. Nem azért, mintha puhábbak, engedékenyebbek lennének. De például Melescanuval sokkal értelmesebben el lehet beszélgetni, mint Griguta Botissal, aki szerencsére nem került be a szenátusba.
– Ha visszaforgathatnánk a történelem kerekét és választhatnál a most lejárt és a most kezdődő mandátum között, melyik mellett maradnál?
– Nagyon sajnálom, hogy ebben a törvényhozási ciklusban nem vehetek részt, mert rettenetesen szeretném látni Petre Romant, a szenátus elnökét, amint megvonja a szót Ion Iliescu szenátortól. De viccen kívül is sajnálom, éppen azért, amit hangsúlyoztam, hogy csapatmunkára érzek rátermettséget, és a szenátus új összetétele annak kedvez. Függetlenül attól, hogy ott maradtak olyan emberek, mint Vadim Tudor, Dumitrascu és melléjük belépett Văcăroiu. Sokkal jobb érzés eredményesen dolgozni. Ennek ellenére nem sajnálom, hogy a nehéz, nagyon nehéz előző ciklusban részt vettem. Érdekes módon szinte az egész kelet-európai, volt kommunista blokkra jellemző, hogy azok, akik átmentették magukat az új hatalomba, mint például Păunescu, és, sajnos, a régi kormányerőknek 70 százalékát ilyen fából faragták, tudatos nacionalista propagandával igazolták magukat a nép előtt. A korábbi diktatúra emberei voltak, amelynek az volt a jellemzője, hogy az életszínvonalbeli megszorításokat sovén propagandával fogadtatták el.
– Mikor érezted először, hogy nem lehetsz biztos a második mandátumban?
– Amikor az addigi aránylag elfogadható légkör megfagyott körülöttem. Annak ellenére, hogy konkrétan semmi kifogást nem hoztak a tudomásomra.
– Valamilyen eseményhez kapcsolható? Például Frunda elnökjelöléséhez?
– Nem, már kezdeményezésem előtt bekövetkezett valami. Szerintem azzal kapcsolatos, hogy egy idő után bizonyos rossz információk miatt egyesek azt kezdték képzelni, hogy nemcsak az RMDSZ-ért, hanem az RMDSZ-ből is lehet élni, és hogy a parlamenti tagság az anyagi karrier nagy lehetősége. Nagyon sokan elképzeltek maguknak egy ilyen lehetőséget, és ettől a korábbi nyílt légkörnek nyoma veszett. Megkezdődött a felszín alatti könyöklés. Talán akkor nem ártott volna tisztázni a hiedelmeket, hogy álljon meg a menet, lehet, sőt biztos, hogy nagy pénzek forognak bizonyos hatalmi szinteken, de egy ellenzéki, ráadásul nemzeti kisebbségi politikusnak hiába ígérnek egy üveg whiskyt, ha elintéz valamit, mert nem tud intézni semmit. Az ő számára nem nyílnak meg a hátsó ajtók. Sőt, csak úgy nyílnak meg, ha ő ad valamit. Amikor Cseresznyés Pálnak kijártam a cellabeli televízió jogát, nem én kaptam, hanem én vittem a whiskyt. De mivel nem tudok lobbyzni, arra alapoztam, amit alapvető emberi tulajdonságoknak tartok, mint a szavahihetőség, a határidők betartása, a pontosság, a becsület, a munkavégzés. Szerintem ezek olyan fontos tulajdonságok a politikai pályán is, amit a választók értékelnek. A politikai helyezkedés, mint a hatalom megszerzésének a tudománya, sajnos, a belső hatalmi harcban is érvényesül, és én abba nem akartam beszállni. Annak idején egy kisebbségvédelmi szervezet tagjaként próbáltam tevékenykedni, sose gondoltam, hogy hatalmi harcokba is belekeveredek. Az idei választások előtt kibontakozott tülekedéssel kapcsolatban nem utódomra célzok, általános jelenség volt, amelynek szükségszerűen voltak nyertesei és vesztesei. Az idei választásokat kétségtelenül politikai vereségként, kudarcként éltem meg, és a megfelelő tanulságot le is vonom. A megyei választmány és vezetőség feladata lenne, hogy felelős döntéseket kellően mérlegelve hozzon. Amit elsősorban kifogásolok az az, hogy Kolozsváron, amely értelmiségi központ, olyan fontos személyiségek, mint az egyházi méltóságok, a pedagógusok, a lapszerkesztők, a vállalkozók nem jutnak szóhoz. Vagy csak nagyon áttételesen. Nem a sértődöttség beszél belőlem, hiszen második helyen lévő szenátorjelöltként is aktívan részt vettem a kampányban. Különben ugyanolyan becsületesen dolgoztak a kampányban a nem befutó helyre került többi parlamenti jelöltek is. Mégis meg kell jegyeznem, hogy a kolozsvári sajtó mintha észre sem vette volna, mi történik körülöttem, hova tűntem el. A Szabadság többet foglalkozott azzal, hogy Borbély László milyen helyre került a Maros megyei listán.
– Nem a mundér védelméért, hanem a tárgyilagosság kedvéért: Borbély László kedvezőtlen besorolását a világsajtóba kigyűrűző lemondások és lemondatással való fenyegetőzések kísérték, ezekről a Szabadságnak kötelessége volt tájékoztatni az olvasókat. Kolozsváron csend volt, a Szabadság ezt a csendet tükrözte.
– Talán ebből kell levonnom a legfontosabb tanulságot. Ugyanis nagyon hasonló a helyzet. Borbély László is megyei elnök volt, mielőtt képviselő lett volna. Megyei elnökként az ember felhalmozza irigyeit? Meglehet. Mennyit párttitkároztak engem pusztán azért, mert nekem kellett közvetítenem a választmány döntését bizonyos személyek ügyében! A körülöttem kialakult csendes tudomásulvétel annak is tulajdonítható, hogy Sütő Andráshoz hasonlítható személyiségek az RMDSZ kolozsvári szervezetéből kimaradtak. Annak idején, amikor megyei elnök voltam, ha az a csillár leesett volna, akkor hat egyetemi tanárt, öt szerkesztőt és nyolc aktív politikust üt agyon. A választmányban akkoriban olyanok voltak, mint Balázs Sándor, Herédi Gusztáv, Kántor Lajos, Kötő József, Dáné Tibor, Gyimesi Éva, Bucur Ildikó, Dávid Gyula, Szabó Zsolt. És a választmányi gyűlések nyitottak voltak a sajtó számára.
– Fennáll-e annak a veszélye, hogy a közeljövőben esetleg leszakadó csillár ott talál egykori helyeden, személyiségek gyűrűjében? Vagyis: az interjú végén halljuk terveidet.
– Lobbyzni a megyei elnöki tisztségért sem fogok, de ha felkérnek rá, elfogadom. Úgy érzem, hogy még tudok dolgozni az RMDSZ-ért. Hét év tapasztalatát gyűjtöttem össze, azzal nem vonulhatok tétlenségbe. Kolozsvár nem áll olyan jól – hogy úgy mondjam – káderek dolgában. Szeretném, ha szükség lenne rám. A választások utáni új helyzetben annyi poszton kell helytállni, hogy nem biztos, akad-e mindegyikre jelentkező. A kormányhivatalokban sem kényelmesek a bársonyszékek, nem olyan vonzó a bukaresti életmód, távol a családtól. Én azt is vállalnám, de csak olyan feladatkörben, amelyhez értek, különösen, hogy van már tapasztalatom a bukaresti hivatali labirintusban. El tudnám képzelni a helyem a tudományos kutatás, a környezetvédelem szakminisztériumában, a vallásügyi államtitkárságon, vagy idehaza a megyefőnökségen. Kolozsváron a helyzet változatlan, a polgármester ellenséges magatartását továbbra sem tűzoltóakciókkal lehet semlegesíteni, hanem átgondolt stratégiával. Ehhez az kell, hogy városi tanácsosaink, a megyei szervezet vezetői és parlamenti képviselőink – azért mondtam ilyen esetleges sorrendben, hogy ne keletkezzen valamilyen alá-, mellé- vagy fölérendelési viszony – összehangolják munkájukat. Eddig is sokkal egészségesebb lett volna, ha a megyei vezetőség nem keddre, hanem péntekre ütemezi összejöveteleit, amikor mi, a parlamenti tagok is részt vehettünk volna.

Zsarolás kizárva
Beiktatott képviselőként először tartott sajtóértekezletet Iuliu Păcurariu. A Demokrata Párt Kolozs megyei szervezetének elnöke szombaton főleg arra hívta fel az újságírók figyelmét, hogy a kormányalakítással kapcsolatos minden kiszivárogtatott hír nem egyéb spekulációnál. Hasonló a helyzet a kolozsvári megyefőnökségi hivatal tisztségeivel, amelyekkel kapcsolatban nem tartaná helyesnek, ha az RMDSZ-nek is jutna belőlük. Egy ilyen kinevezés ott, ahol mégiscsak Funar az úr, nem tenne jó szolgálatot a konvenciónak. Viszont további utalásokat tett arra, hogy méltányosnak tartaná a prefektusi tisztség átadását a Szociáldemokata Uniónak, és ebben a kérdésben, mint más kormánytisztségek ügyében is, nem a parasztpárttal, a liberálisokkal, vagy más konvencióbeli csoportokkal tárgyalnak, hanem a Román Demokrata Konvenció vezetőivel. Olyan szempontokat vetnek fel, hogy semmilyen igénnyel nem lépnek fel ott, ahol a helyhatóságban megfelelő arányban jelen vannak, mint például Konstanca megyében, ahol nagyvárosi és községi polgármesteri tisztségeket, tanácsosi helyeket zömmel a Demokrata Párt emberei töltenek be, de a Kolozs megyei nem kielégítő képviseletüket a prefektusi hivatalbeli tevékenységgel szeretnék ellensúlyozni.
Megerősítette a találgatásokat, hogy az RMDSZ helyét a kormánykoalíció oldalán képzelik el, ebben azonban semmilyen szerepe sincs az RMDSZ állítólagos zsarolásának. Az RMDSZ hét évig volt ellenzékben, és mindvégig olyan álláspontot képviselt, amely egybecseng az új parlamenti többség reformpolitikai céljaival. Az RMDSZ tehát mindenképpen az RDK-SZDU támasza lenne a parlamentben.
Végezetül képviselőházi élményeiről számolt be, az új parlamenti palota – egykori Nép Háza – méreteiről, a képviselőknek fenntartott szállodai szobák berendezéséről és a fizetésükről. Alapfizetés: bruttó 900 000 lej; gyűléspénz: 600 000 lej; 2% kiegészítés; 25 000 lej napidíj; szállásdíj: 1 200 000 lej, amit a szálloda számláz a parlamentnek, ellenben ha a képviselő nem tart igényt szállodaszobára, hanem rokonnál, ismerősnél, házinéninél, vagyis albérletben húzza meg magát, szállásköltségei megtérítésére ezt az összeget kézhez kapja.

Dilettánsnak nevez Ajtay Ferenc, mert kétségbe mertem vonni a funári ötlet, a transzfeleki alagút kapcsolatát az épelméjűséggel.
Egyetlen észrevételét azonnal elfogadtam. Eddig is tudtam, hogy a feleki domb nem az Érchegység nyúlványa, csakhát napilapi kapkodásban sok mindent elír az ember. A kioktatás többi része azonban számomra merőben új ismereteket tartalmaz, és szomorúságom határtalanná válik a gondolattól: ilyen mély tudatlanságban hogyan is merészeltem cikkbe foglalni az alagutat, amelyhez, lám, nem csak Kolozsvár polgármestere ért sokkal jobban.
Nem veszem sorra a dörgedelmeket, amelyeket Ajtay úr jobb ügyhöz méltó buzgalommal vagdos a fejemhez, csupán ismereteim néhány hézagánál időzök el. Az alagútban lesznek szellőzőaknák, tehát ne féltsem a bentrekedő utasokat, nem fognak belefulladni a szénmonoxidba. Példaként nyugat-európai alagutakat emleget, és ettől elfogott a sírhatnék. Hogy az én fejemben meg sem fordult a párhuzam az Alpokkal! Dilettantizmusomban fel sem foghattam, hogy Funar építészei is olyan hatékony kürtőket képesek mélyíteni a hegy gyomrába, mint Doxáék. Másik gondom az volt, hogy azt a szigorú műszaki szűrőt, amely az Alpok határánál visszatéríti az olyan gépkocsikat, amelyek alagutakban elakadhatnak vagy féktelenül csapódhatnak egyik faltól a másikig, szóval azt a sorompót a tragacsok számára a transzfeleki alagútnál nem lehet majd felállítani. Az ilyen kocsikat nincs hova hazaküldeni. Mert itthon vannak. Így tudtam eddig, és maradok a tévhitben, mert ebben Ajtay úr nem akart megingatni.
Az alagutazásra vonatkozó tudatlanságomat egyetlen körülmény menti. Azt hittem eddig, hogy az alagútépítés és karbantartás rendkívül igényes technológiát követel. Hálás vagyok kioktatómnak, hogy felhívja a figyelmemet a feleki domb könnyen fúrható anyagára. Tehát hülyeség volt arra gyanakodni, hogy minél lazább a talaj, annál körülményesebb az alagút bélelése. Márpedig a bélelés minősége miatt van az – gondoltam eddig ostobán –, hogy a budapesti metró a Duna alatt sem ázik be, a bukarestibe ezzel szemben a DâmboviT,ától távolabb is beszivárog a szennyvíz. Vagy ott a másik példa, amely megtévesztett, és tápot adott dilettantizmusomnak. A fogarasi műút alagútja évente csak két-három hétig használható – akkor is egyéni felelősségre. Ömlik bele a víz jobbról, balról és fentről. Hol állunk mi attól, hogy az alagút mikroklímája független az évszaktól! Emiatt is éltem abban a tévhitben, hogy egy alagút kifúrásának az elkezdése csak a kezdet. Épp úgy, mint az egykori homokbányánál szétrombolt útszakasz. Folytatásáról és főleg biztonságos üzemeltetéséről egyelőre hiába álmodik a nyomor.
A sors iróniája folytán Ajtay úr ledorongoló cikkének megjelenése előtt három nappal a kontinenst Angliával összekötő alagút légkondicionáló rendszere nem bírta semlegesíteni a lángra lobbant kamion füstjét. Tehát még Nyugaton is belefulladhatnak az emberek az alagutakba. Majd mi megmutatjuk nekik? Elhagyjuk őket ezen a téren is? Polgármesteri útmutatással?
Mellesleg és komolyan: az inkriminált cikk mondanivalója az volt, hogy Kolozsvár jelenlegi polgármesterének minden szavában kételkedni kell. Például most is: azt mondta, hogy Iliescut nem szabad beengedni a szenátusba, ezzel szemben a volt elnök valódi ellenfelei, Emil Constantinescuval az élen, úgy nyilatkoznak, hogy Iliescu mandátumához nem fér kétség. Funar hátsó szándékai miatt állításainak az ellenkezője sem mindig igaz. Ez tovább érvényes az alagútra is. Az emberiség, ahol csak teheti, a felszínen közekedik. A legzsúfoltabb városokban sokkal több megemelt, cölöpökön álló autópályát építenek, mint metrót, útkereszteződéseknél pedig előnyben részesítik a felüljárót. Bukarestben szintén ez lett volna az ésszerűbb, csakhogy Ceaușescu a föld alá akarta kényszeríteni az embereket, ne zavarják az elnöki kocsisor felvonulását, most aztán minden kiadósabb eső után isszák az aluljárók levét.
Ne vegyük be ezeknek a földbe mélyített álpolitikai piramisoknak a meséjét!

A Mesagerul transilvan szombati számában öles betűkkel emlegetik egy napon az RMDSZ-t Funar pártjával, hogy csak ez a két alakulat követelné Ion Iliescu szenátori mandátumának megsemmisítését. Az RMDSZ Kolozs megyei parlamenti tagjai, Eckstein-Kovács Péter szenátor, Kónya-Hamar Sándor és Mátis Jenő képviselők tiltakoznak a nyilvánvaló elírás ellen (a cikkből kiderül, hogy nem az „UDMR” hanem az „UMRL”, a Szabad Románok Világszövetsége osztja a funari véleményt). Eckstein-Kovács Péter szerint éppen ellenkezőleg, a szenátusi frakcióban Ion Iliescu szenátori mandátuma elfogadásának törvényes kereteit keresik, hogy a kormánykoalíció pártjaival hasonlóan szavazhassanak ebben az ügyben.

Szombaton szerény állófogadáson találkoztak az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének minden szintű vezetői, támogatói, akik valamilyen módon részt vettek a választási kampányban. A választótestület mozgósításában betöltött szerep elismeréseként a Szabadság több munkatársa is meghívót kapott az összejövetelre. Molnos Lajos, a megyei szervezet elnöke a megye egész magyarságának köszönetet mondott a kivételesen magas részvételi arányért, az RMDSZ-listákra leadott 80 000 szavazatért. Kiemelte a fiatalok, különösképpen a KMDSZ fáradhatatlan tevékenységét, amely a jövőre nézve is sokat ígérő jelenség. Pálffy Károly kampányigazgató kiemelte, hogy csupán Kolozsvár 40 000 szavazattal vett részt a sikerben, egyben emlékeztetett arra, hogy a helyhatósági választásokon a megyeszékhelyről tízezerrel kevesebben járultak az urnák elé. Mint mondotta, ez is bizonyítja, hogy sokkal kedvezőbbek lehetnének az erőviszonyok a városi tanácsban.

Eckstein-Kovács Péter kifejti a Duna tévében elhangzott állásfoglalását
Közvetlenül a választások befejezése után a Duna tévében közvetített korábbi videofelvételen Eckstein-Kovács Péter Kolozs megyei RMDSZ-szenátor védelmébe vett olyan politikusokat, akik nem jutottak parlamenti mandátumhoz, szemmel láthatóan kiváltva a kerekasztal-megbeszélés egyes részvevőinek rosszallását. Mint utóbb kitűnt, mások is úgy vélekedtek, hogy olyasmit nem kellett volna kimondania. Felajánlottuk a lehetőséget álláspontjának bővebb kifejtésére.
– Mielőbb tisztázni szeretnék egy dolgot. Az, hogy védelmére keltem parlamentből kimaradt politikusoknak, ez így, önmagában nem igaz. A Duna tévé riportere által feltett kérdés így hangzott: a választások és az új kormány megalakításának az időszaka milyen új problémákat vet fel az RMDSZ-ben, főleg a szervezet egységét illetően? Ezzel kapcsolatban mondtam el azt, hogy a választások időszaka is újabb kihívásokat hozott. Színre lépett egy másik magyar párt, a Romániai Magyar Szabaddemokrata Párt. Részt vett a választásokon a Székely Ifjak Fóruma. Ezek ugyan nagyon kevés szavazatot vittek el, de meglovagolhatnak bizonyos érzelmeket. Különösen a Székely Ifjak Fóruma esetében fennáll a veszély, hogy sajátos, regionális azonosságtudatot hoznak be a politikába. A fórum vezetői az emberek székely eredetére és büszkeségére hivatkozva keresnek maguknak híveket. Ugyancsak ebben az összefüggésben jeleztem, hogy az RMDSZ vezetősége részéről hiba volna, ha nem nézne szembe a ténnyel, hogy szerintem jelentős RMDSZ-politikusok körön kívül kerültek. Két nevet említettem. Borbély Imre képviselő volt, elméleti munkái jelentek meg, hívei vannak. Miután a megyei belső választásokon formai okokból nem vehetett részt, emiatt függetlenként indult, ezzel – bár ne lenne igazam – gyakorlatilag becsukta maga mögött az RMDSZ ajtaját. A másik ember, akit személy szerint is becsülök és jelentős politikusnak tartok, Borbély Ernő, aki parlamenti képviselő volt 1990-1992 között, majd csíki területi elnök. Politikai fogolyként több évet ült Ceaușescu idején, 1989 után külföldről azért tért haza saját akaratából, hogy politizáljon. Most kijelentette, hogy ő RMDSZ-tisztséget többé nem vállal. A Duna tévé kerekasztal-megbeszélésén azt mondtam, hogy ezekre a jelenségekre nagyon oda kell figyelni, hogy ne kerüljön veszélybe az RMDSZ egységes fellépése. Véleményem szerint Borbély Imre független jelölése hiba volt, azt nem lett volna szabad megtennie. Nem támogatok, nem tartok helyesnek ilyen lépést. Egy kicsit más jellegűnek, de az RMDSZ egysége szempontjából szintén káros jelenségnek tartom, hogy olyan politikus, mint Borbély László, aki hat éven keresztül bizonyította politikusi rátermettségét, a helyi szervezettel és elsősorban személyekkel való összezördülése miatt nem került be a parlamentbe. Borbély László nem indult függetlenként, nem mondta, hogy nem fog többé RMDSZ-színekben politizálni, de sajnálatosnak tartom, hogy személyi ellentétek miatt ne kerüljenek az őket megillető helyre politikusok.
Ha már alkalmam van, elmondanám, hogy milyen veszélyeket tartogathat az RMDSZ kormányszerep-vállalása. Hangsúlyozom: amennyiben lehetőség nyílik a kormányzásban való részvételre, és garanciákat kapunk számunkra fontos kérdésekben, akkor személy szerint támogatom az RMDSZ kormányszerep-vállalását. A történelemben nincs még példa arra, hogy az erdélyi magyarság képviselői beépüljenek az állami struktúrákba és számarányuknak megfelelő képviseletet biztosítsanak maguknak nemcsak választott testületekben, hanem kinevezett végrehajtó szervekben is. Ezt az alkalmat meg kell ragadni. Ugyanakkor fel kell tennünk a kérdést: a programunkban szereplő stratégiai célokat a jelenleg kormányzó koalíció magáénak fogja-e tekinteni? A programok egyeztetésekor olyan kérdéseket kell tisztázni, mint az önálló egyetem, az anyanyelvhasználat a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban – ezek olyan minimumok, amelyek jelentkeznek a román-magyar alapszerződésben és más nemzetközi szerződésekben, a román kormány számára rögzített kötelezettségek sorában is szerepelnek. Tehát számomra természetesnek tűnik, hogy a koalíciós programegyeztetéskor mindez bekerüljön a kormányprogramba. Nem vagyok maximalista, csak néhány dolgot említettem, de ha ezek a kormányprogram részét képezik, akkor nyugodtan el lehet vállalni kormányszerepet. Nyilván, megvalósításukat nem kötném zárós határidőkhöz, de azokra garanciát kell hogy vállaljon a kormány, ellenkező esetben a kormánytisztségek is feszítő erővé válhatnak az RMDSZ-ben: kormányzási felelősséget vállalunk anélkül, hogy ez elősegítené programunk megvalósítását.
– Térjünk vissza a Duna tévében elhangzottakhoz. Végső soron nem sokat tévedtek, akik állásfoglalásodba beleérezték a kisodródott politikusok védelmét. A szervezeti egység miatti aggodalom mellett mostani véleményedből is kicsendül a rokonszenv mindhárom Borbély iránt... Van-e elképzelésed, hogyan lehetne visszavonni körön belülre a kisodródottakat?
– Mi, akik türelmet igénylünk a többségi nemzettől, a szervezeten belül toleránsnak kell bizonyulnunk. Az ellenvéleményt hangoztatókat, állásfoglalásukkal adott pillanatban kisebbségben maradókat meg kell becsülni. A tisztségek leosztásában őket is figyelembe kell venni, hogy ne érezzék véleményük miatt mellőzötteknek magukat. A szervezet egységét tekintve azt tartom kívánatosnak, hogy próbáljuk meg bevonni a továbbiakban is azokat a személyiségeket, akikről az előbbiekben szó volt. Ennek megvannak a maga korlátai, mert aki nem akar, aki csak a legelső vonalban képzeli el helyét a közösségért folyó munkában, azt erőszakkal nem lehet rábírni felelősségvállalásra.
– Frunda György a Duna tévé-beli megbeszélésen megjegyezte, hogy akik az országban maradtak a nehéz időkben, azoknak nem kell bocsánatot kérniük senkitől. Borbély Ernő hazatérése tehát nem lehet érdem. Ezt a véleményt hogyan fogadtad?
– Mindenkinek szuverén joga, hogy az RMDSZ-politikusokhoz így vagy úgy viszonyuljon. A polémiának mindig híve voltam, mindenkinek kell hogy legyen véleménye a társáról, de nagyon fontos, hogy azt milyen módon hozzuk nyilvánosságra. Most nem pontosan Frunda György szenátor úrnak a megjegyzésére gondolok. Általában az RMDSZ-ben a polémiák gyakran túlfűtöttek, indulatosak, durva hangneműek. Ennek messzemenően nem vagyok híve. Ki hogyan viszonyul azokhoz, akik eltávoztak az országból, és visszajöttek, vagy vissza sem jöttek? Ennek eldöntésében is toleráns vagyok. Abban sem látok kivetnivalót, hogy Frunda Györgynek ez a véleménye. De az is biztos, hogy nem lehet zárójelbe tenni, ha valaki a régi rendszerben kivételesen bátran viselkedett és ezért éveket töltött politikai fogolyként.
– Milyen lesz a hangulat a Szövetségi Képviselők Tanácsának soron következő ülésén, tekintettel az egész román politikai élet kormányalakítási lázára?
– Az RMDSZ ilyen szempontból rendhagyó politikai alakulat, nincs az a nagy könyöklés a funkciók után. Talán nagyobb gondot okoz a megfelelő emberek megtalálása, akik vállalják a bukaresti élettel járó nehézségeket. Az SZKT-n általában vita alakul ki, és a kormányban való részvételről, annak feltételrendszeréről is gyűrűzni fog a vita – hát ez teljesen természetes. Hitem szerint ez a vita normális mederben fog lezajlani, nem félek – hogy úgy mondjam – ettől az SZKT-tól, sőt, bízom abban, hogy jó döntéseket fog hozni.
– Márton Árpád ugyanazon a tévévitán emlékeztetett a korabeli KOT, az öt évvel ezelőtti vezetőtestület aradi ülésére, amelyen majdnem szétesett az RMDSZ a kormányzásban való részvétel vitája miatt. Mit kezdjünk ezzel a figyelmeztetéssel?
– Abban az időben egészen más volt az RMDSZ-en belüli közhangulat a kormányzásban való részvételt illetően, azóta ennek a problémának a megítélése nagyot változott, előtérbe kerültek a szövetség és a romániai magyarság létfontosságú kérdései. A jelenlegi román politikai helyzet is egészen más. Öt évvel ezelőtt egy olyan hatalom oldalán léphettünk volna a kormányba, amellyel csak kivételes esetekben talált a szó. Hétévi, nagyon karakán és következetes ellenzéki politizálásunk után, a ma hatalomra került egykori ellenzékkel együttműködve gyökeresen más lehet részvételünk a kormányzásban.