Írástudatlanok lehallgatási botránya
Szabadság, 1996. május 18., VIII. évfolyam, 113. szám
Valószínűleg nem tud olvasni az, aki lehallgatja az Academia Catavencu szerkesztőségi telefonját. Ez egyáltalán nem elképzelhetetlen. Bár az analfabetizmust az előző szocialista korszakban felszámolták, hatéves lappangási idő múltán újra felüthette a fejét. Mint az egykori tőkés-földesúri népbetegség, a gümőkór.
Szerintünk, akik képesek vagyunk elolvasni a politikai hecclapot, tökéletesen megalapozott a lehallgatók és megrendelőik írástudatlanságának gyanúja. Ugyanis ez az újság olyasmiket ír, amiknél több nincs is. Még a képzeletben sem. Annál többet telefonon egyszerűen képtelenség elmondani. Aki pedig feltételezi, hogy az olvasóikhoz hasonlóan intelligens szerkesztők telefonbeszélgetésekben kifecsegnék hírforrásaikat, az nemcsak az olvasásórán hiányzott az iskolából, hanem süket az emberi beszédre, tehát hiába pazarolja pénzét lehallgató-készülékre.
Ezt a Bucur nevezetű századost elnézve és hallgatva, úgy tűnik, a lehallgatók beszélni sem nagyon tudnak. Egy-két mondatot üggyel-bajjal betaníthattak neki, de ennyi szaktudással egy papagáj természetes környezetben, vagyis őserdőben, az őrvezetői rangot sem érheti el.
Láttunk viszont már a piacgazdaságban olyan kofát, aki az ujjbegyét koptatja aláírása gyakorlásakor, hogy azt gondolnánk, nem tud kettőig számolni, és kiderült, hogy bizony milliárdos világunkban sem csapódik be. Sőt, ő csap be másokat a beruházási alapjaival és más Caritasokkal.
Mi lehet tehát a mögöttes számítás ezzel a lehallgatási botránnyal?
Még mi is, akik nem tudunk kettő(milliárd)ig számolni, gyorsan megtalálhatjuk a választ, ha együtt vizsgáljuk a lehallgatók által a gyengébbek kedvéért egymás mellé helyezett eseménykockákat. Az Academia Catavencu szerkesztőségét ugyanarra a magnókazettára hallgatták le, mint Funar és Vadim szellemdús beszélgetését. Van egy dobásunk arra, hogy kitaláljuk: kit reklámoznak ezzel a húzással?
Ha nem jövünk rá egyből a helyes válaszra, tegyünk fel egy kisegítő kérdést: kik szerepelnek megint a legnagyobb példányszámú újságok címoldalán?
Ők, az áldozatok, az ellenzéki érzelmű hazafiak, akiket a mindenkori hatalom elnyom legnemesebb törekvéseik valóra váltásában! Akiket ráadásul a kormányból is kiseprűznek, és maholnap még be is zárnak! Felháborító! Hát ki ne állna az illegalista üldözöttek mellé?
Ha még egy-két ilyen ravasz húzást a világ szeme láttára lebonyolítanak, és nem következik legalább egy rosszalló pillantás az Európához vezető ösvény irányából, azt kell hinnünk, nem is veszik olyan komolyan tanácsukat, hogy az „ordináré” (Adrian Năstase jelzője) szövetségeket ki kell dobálni a bárkából.
Avagy arra is gondolhatunk, hogy az amerikai nagykövet elfelejtette átadni a módszertankönyvet?
Szerintünk, akik képesek vagyunk elolvasni a politikai hecclapot, tökéletesen megalapozott a lehallgatók és megrendelőik írástudatlanságának gyanúja. Ugyanis ez az újság olyasmiket ír, amiknél több nincs is. Még a képzeletben sem. Annál többet telefonon egyszerűen képtelenség elmondani. Aki pedig feltételezi, hogy az olvasóikhoz hasonlóan intelligens szerkesztők telefonbeszélgetésekben kifecsegnék hírforrásaikat, az nemcsak az olvasásórán hiányzott az iskolából, hanem süket az emberi beszédre, tehát hiába pazarolja pénzét lehallgató-készülékre.
Ezt a Bucur nevezetű századost elnézve és hallgatva, úgy tűnik, a lehallgatók beszélni sem nagyon tudnak. Egy-két mondatot üggyel-bajjal betaníthattak neki, de ennyi szaktudással egy papagáj természetes környezetben, vagyis őserdőben, az őrvezetői rangot sem érheti el.
Láttunk viszont már a piacgazdaságban olyan kofát, aki az ujjbegyét koptatja aláírása gyakorlásakor, hogy azt gondolnánk, nem tud kettőig számolni, és kiderült, hogy bizony milliárdos világunkban sem csapódik be. Sőt, ő csap be másokat a beruházási alapjaival és más Caritasokkal.
Mi lehet tehát a mögöttes számítás ezzel a lehallgatási botránnyal?
Még mi is, akik nem tudunk kettő(milliárd)ig számolni, gyorsan megtalálhatjuk a választ, ha együtt vizsgáljuk a lehallgatók által a gyengébbek kedvéért egymás mellé helyezett eseménykockákat. Az Academia Catavencu szerkesztőségét ugyanarra a magnókazettára hallgatták le, mint Funar és Vadim szellemdús beszélgetését. Van egy dobásunk arra, hogy kitaláljuk: kit reklámoznak ezzel a húzással?
Ha nem jövünk rá egyből a helyes válaszra, tegyünk fel egy kisegítő kérdést: kik szerepelnek megint a legnagyobb példányszámú újságok címoldalán?
Ők, az áldozatok, az ellenzéki érzelmű hazafiak, akiket a mindenkori hatalom elnyom legnemesebb törekvéseik valóra váltásában! Akiket ráadásul a kormányból is kiseprűznek, és maholnap még be is zárnak! Felháborító! Hát ki ne állna az illegalista üldözöttek mellé?
Ha még egy-két ilyen ravasz húzást a világ szeme láttára lebonyolítanak, és nem következik legalább egy rosszalló pillantás az Európához vezető ösvény irányából, azt kell hinnünk, nem is veszik olyan komolyan tanácsukat, hogy az „ordináré” (Adrian Năstase jelzője) szövetségeket ki kell dobálni a bárkából.
Avagy arra is gondolhatunk, hogy az amerikai nagykövet elfelejtette átadni a módszertankönyvet?