Költségvetési nagyfogyasztók
Szabadság, 1996. május 17., VIII. évfolyam, 112. szám
Tutyimutyi alakok lehetnek ezek a polgárőrök, hogy olyan csendben elsomfordáltak a múlt héten tüntetésük színhelyéről, pusztán azért, mert holmi gyanús civilek veréssel fenyegették meg őket. De a polgárőrség nem más, mint a korábbi barnaruhások intézménye, az a bizonyos szocialista szerződéses kapusszolgálat. Vagyis egyszerű portások. A „véletlenszerűen” arra sétálgató egyénekről pedig tudjuk, milyen kiképzésben részesültek, amelynek keretében csak a civil ruha feltűnés nélküli viselését nem oktatta szaktanár.
Ehhez képest vakmerőségként értékelhetjük, hogy két polgárőr nem futamodott meg a helyszínről, és az egyik még nyilatkozni is merészelt. Többek között arról, hogy havi 45 dollárnak megfelelő fizetése akkor is csak tudományos fogyókúrára telne, ha bejárása lenne a népboltba. Ugyanakkor kifejezte megdöbbenését, hogy a szolgálatukra igényt tartó intézmények milliós nagyságrendben fizetnek az őrvállalatnak minden egyes őrszolgálatos után. Hol van a különbözet?
Ezt a kérdést egyre gyakrabban felteszik mások is, főleg a különféle közszolgáltatásban dolgozók, akik a megrendelőnek leszámláznak a munkáért 100 százalékot, és ebből ők megkapnak fizetés gyanánt legtöbb 30-at. Mire megy el a többi pénz?
Ne feszítsük tovább a húrt, hiszen mindenki tudja: a több mint 70 százalék az adó. Ebből kapja a fizetését az egy dolgozóra eső két vezérigazgató és fél munkanélküli, a miniszteri alkalmazott, a parlamenti takarítónő és a képviselő, a telefonlehallgató telefonbeszélgetéseit lehallgató távközlési mérnök, és a végtelennek tetsző lista közepére gondoljuk oda annak a teljesen esélytelen pártnak a költségeit, amely polgármesterjelöltjének irodát nyitott a város központi terétől pár lépésnyire.
A 70 százalékék azonban hatalmas összeg. Gondoljunk bele: a 30 százalékból nagyon rosszul, de megél az alsó húszmillió. A 70 százalékot az állami költségvetést fogyasztó felső millió nem emésztheti meg maradéktalanul. Jut pénz vállalkozásra a is. Tovább folynak bizonyos állami beruházások, pedig a szocializmus egykori építői arcukon a pironkodás leghalványabb árnyalata nélkül azért kezdtek hozzá tőkésekké való átrajzolásukhoz, mert az állam szerintük is a legrosszabb gazda.
De amilyen lassan indult el a cernavodai áramfejlesztő – és akkor is külföldi pénzzel –, az a gyanúnk, hogy a beruházások ötéves tervét sem teljesítik négy és fél év alatt. Tehát a 70 százalékból még maradna valami. Mivel azonban a költségvetés állandóan hiányos, biztosak lehetünk abban, hogy az egészet elköltik, sőt még kölcsönöket kérnek a világ bankjaitól.
Hol rejtőzködnek hát a további nagy fogyasztók?
Egyikükre akkor vetődött fény, amikor a svájci nagykövetet hazarendelték az Evenimentul zilei szerkesztőségében dolgozó álruhás Mata Hari karjai közül. A botrány kiváltója, az Academia Catavencu utóbb még közölt egy fotódokumentumot a hölgyről, amint izraeli miniszterrel ölelkezik nyilvánosan. És mindennek a teteje: a kolléga akkor még az antiszemita România Mare hetilap munkatársaként hírszerzett. És ez még mind semmi. A hölgy meglepően csúnyácska. Jó, sötétben minden tehén fekete, de akkor is. Ha egyesek házikót vásárolnak néhány élménydús éjszakáért, miért nem válogatósabbak?
Ízlések és frászok különbözhetnek, de az is meglehet, hogy az ideológiailag stabilabb, szebbecske hírszerző hölgyeket nehezebb megfizetni. Egy svájci diplomatának sem feneketlen a bankszámlája, hogy a bukaresti Tavasz sétányon vásároljon alkalmi babájának fedelet a feje fölé. Oda a még igényesebbek költöznek. Azok sem feltétlenül olyan csinosak, mint az Intercontinental körül alkalmi bevételre ácsorgó hölgyek, nehogy kilógjanak az állománysorból, de ki tudja, mit tudnak... Borzasztó sokoldalúan képzett hölgyek dolgozhatnak a Román Hírszerző Szolgálatnak, és a szakmunkát meg kell fizetni. Akit néhány pásztoróráért egész életnyi fizetéssel honorálnak, az bagóért nem jár be hivatalába.
Tehát kétségtelen: megtaláltunk még egy nagyfogyasztót.
Ezek után akkor esnénk igazán kétségbe, ha egy szép napon ezek a hölgyek is kivonulnának tüntetni azért, mert szolgáltatásaik ellenértékének csak 30 százalékát kapják kézhez, és szeretnék tudni, hova folyik el a többi. Nem maradna más hátra, mint újra leszögezni a régi igazságot: Mégis a politika a legnagyobb kurtizán.
Ehhez képest vakmerőségként értékelhetjük, hogy két polgárőr nem futamodott meg a helyszínről, és az egyik még nyilatkozni is merészelt. Többek között arról, hogy havi 45 dollárnak megfelelő fizetése akkor is csak tudományos fogyókúrára telne, ha bejárása lenne a népboltba. Ugyanakkor kifejezte megdöbbenését, hogy a szolgálatukra igényt tartó intézmények milliós nagyságrendben fizetnek az őrvállalatnak minden egyes őrszolgálatos után. Hol van a különbözet?
Ezt a kérdést egyre gyakrabban felteszik mások is, főleg a különféle közszolgáltatásban dolgozók, akik a megrendelőnek leszámláznak a munkáért 100 százalékot, és ebből ők megkapnak fizetés gyanánt legtöbb 30-at. Mire megy el a többi pénz?
Ne feszítsük tovább a húrt, hiszen mindenki tudja: a több mint 70 százalék az adó. Ebből kapja a fizetését az egy dolgozóra eső két vezérigazgató és fél munkanélküli, a miniszteri alkalmazott, a parlamenti takarítónő és a képviselő, a telefonlehallgató telefonbeszélgetéseit lehallgató távközlési mérnök, és a végtelennek tetsző lista közepére gondoljuk oda annak a teljesen esélytelen pártnak a költségeit, amely polgármesterjelöltjének irodát nyitott a város központi terétől pár lépésnyire.
A 70 százalékék azonban hatalmas összeg. Gondoljunk bele: a 30 százalékból nagyon rosszul, de megél az alsó húszmillió. A 70 százalékot az állami költségvetést fogyasztó felső millió nem emésztheti meg maradéktalanul. Jut pénz vállalkozásra a is. Tovább folynak bizonyos állami beruházások, pedig a szocializmus egykori építői arcukon a pironkodás leghalványabb árnyalata nélkül azért kezdtek hozzá tőkésekké való átrajzolásukhoz, mert az állam szerintük is a legrosszabb gazda.
De amilyen lassan indult el a cernavodai áramfejlesztő – és akkor is külföldi pénzzel –, az a gyanúnk, hogy a beruházások ötéves tervét sem teljesítik négy és fél év alatt. Tehát a 70 százalékból még maradna valami. Mivel azonban a költségvetés állandóan hiányos, biztosak lehetünk abban, hogy az egészet elköltik, sőt még kölcsönöket kérnek a világ bankjaitól.
Hol rejtőzködnek hát a további nagy fogyasztók?
Egyikükre akkor vetődött fény, amikor a svájci nagykövetet hazarendelték az Evenimentul zilei szerkesztőségében dolgozó álruhás Mata Hari karjai közül. A botrány kiváltója, az Academia Catavencu utóbb még közölt egy fotódokumentumot a hölgyről, amint izraeli miniszterrel ölelkezik nyilvánosan. És mindennek a teteje: a kolléga akkor még az antiszemita România Mare hetilap munkatársaként hírszerzett. És ez még mind semmi. A hölgy meglepően csúnyácska. Jó, sötétben minden tehén fekete, de akkor is. Ha egyesek házikót vásárolnak néhány élménydús éjszakáért, miért nem válogatósabbak?
Ízlések és frászok különbözhetnek, de az is meglehet, hogy az ideológiailag stabilabb, szebbecske hírszerző hölgyeket nehezebb megfizetni. Egy svájci diplomatának sem feneketlen a bankszámlája, hogy a bukaresti Tavasz sétányon vásároljon alkalmi babájának fedelet a feje fölé. Oda a még igényesebbek költöznek. Azok sem feltétlenül olyan csinosak, mint az Intercontinental körül alkalmi bevételre ácsorgó hölgyek, nehogy kilógjanak az állománysorból, de ki tudja, mit tudnak... Borzasztó sokoldalúan képzett hölgyek dolgozhatnak a Román Hírszerző Szolgálatnak, és a szakmunkát meg kell fizetni. Akit néhány pásztoróráért egész életnyi fizetéssel honorálnak, az bagóért nem jár be hivatalába.
Tehát kétségtelen: megtaláltunk még egy nagyfogyasztót.
Ezek után akkor esnénk igazán kétségbe, ha egy szép napon ezek a hölgyek is kivonulnának tüntetni azért, mert szolgáltatásaik ellenértékének csak 30 százalékát kapják kézhez, és szeretnék tudni, hova folyik el a többi. Nem maradna más hátra, mint újra leszögezni a régi igazságot: Mégis a politika a legnagyobb kurtizán.