Bagoly mondja
Erdélyi Napló, 2005. május 17., XV. évfolyam, 20. (711.) szám
Példátlan hevességgel támadja a román sajtó a kormányt az árvizek ürügyén. Hogy miért nem hozattak azonnal Magyarországról szivattyúkat, amikor pedig hozattak, akkor miért hozattak, és miért nem vették igénybe a kiváló hazai gyártmányú pumpákat. Amelyekről gyorsan kiderült, hogy nem is olyan kiválóak és csatasorba állíthatóságukkal is baj van.
Már az is előfordult, hogy minisztériumi szóvivőt a lemondásig hergeltek kérdéseikkel újságírók. Egyébként nem nagyon értjük, miért kellett lemondania az illető hölgynek, aki ragyogó intelligenciára valló szellemességgel vágott vissza a pimaszkodásra. Azt mondta, hogy ha tovább gyalázzák azokat, akik minden energiájukkal az árvízkárok elhárításán munkálkodnak, akkor majd olyan országban fognak élni, amilyent megérdemelnek. Mire célzott? Nyilván Iliescuék – az öregebbek vagy fiatalabbak, az mindegy – visszajövetelére, amelyet a sajtó oktalanul túlhajtott bírálata, sőt félrevezetése elősegíthet.
A félrevezetés jellemző példája volt az is, ahogyan kitekerték a minisztériumi szóvivő mondatának a nyakát. A sajtóban többnyire úgy jelent meg, hogy az újságírók megérdemlik, hogy ilyen országban éljenek. Ez bizony egészen mást jelent.
Félreértés elkerülése végett: nem szeretnénk patyolatra tisztítani a kormány arculatát árvízügyben. Igaz ugyan, hogy a miniszterelnök az első napokban a helyszínre sietetett, de ott nem éppen a helyzetnek megfelelő illemtudással nyilatkozott holmi szállodai körülményekről. De hát ilyen a stílusa. Nem lehet mindenki olyan, mint Orbán Viktor, aki a tiszai árvíz helyszínén nem sokat nyilatkozgatott, hanem beállt a gátépítők sorába. Mi több, akkor sem meggazdagodásán gondolkozott (most mégis azzal rágalmazzák). Visszatérve a román sajtó bizonyos részének az árvízzel kapcsolatos magatartására: érthetetlen a számonkérés hevessége azért is, mert a sajtó sem állt a helyzet magaslatán. Gondoljunk csak vissza az első napokra. Pillanatok alatt vált tengerré a Bánság, emberek százai váltak földönfutóvá, és a sajtósok – főleg a hírtévések – napokig az Irakban túszul ejtett kollégákkal kezdték és zárták adásukat, szervezték a tüntetéseket Bukarestben, Nagyszebenben és még néhány nagyobb városban, ahol ilyen békeháborús megmozdulásra kapható szereplőket találtak. Miért késlekedett a felhívás a szolidaritásra azokkal, akik nem kalandvágyból kerültek életveszélybe? Miért nem indult meg azonnal a sajtókampány a gyűjtésre? Hiszen alig pár hónapja hasznos tapasztalatra tettek szert, amikor a világgal versenyre kelve nyitottak bankszámlát, béreltek emeltdíjas telefonvonalat az ázsiai szökőár károsultjainak megsegítésére.
Már az is előfordult, hogy minisztériumi szóvivőt a lemondásig hergeltek kérdéseikkel újságírók. Egyébként nem nagyon értjük, miért kellett lemondania az illető hölgynek, aki ragyogó intelligenciára valló szellemességgel vágott vissza a pimaszkodásra. Azt mondta, hogy ha tovább gyalázzák azokat, akik minden energiájukkal az árvízkárok elhárításán munkálkodnak, akkor majd olyan országban fognak élni, amilyent megérdemelnek. Mire célzott? Nyilván Iliescuék – az öregebbek vagy fiatalabbak, az mindegy – visszajövetelére, amelyet a sajtó oktalanul túlhajtott bírálata, sőt félrevezetése elősegíthet.
A félrevezetés jellemző példája volt az is, ahogyan kitekerték a minisztériumi szóvivő mondatának a nyakát. A sajtóban többnyire úgy jelent meg, hogy az újságírók megérdemlik, hogy ilyen országban éljenek. Ez bizony egészen mást jelent.
Félreértés elkerülése végett: nem szeretnénk patyolatra tisztítani a kormány arculatát árvízügyben. Igaz ugyan, hogy a miniszterelnök az első napokban a helyszínre sietetett, de ott nem éppen a helyzetnek megfelelő illemtudással nyilatkozott holmi szállodai körülményekről. De hát ilyen a stílusa. Nem lehet mindenki olyan, mint Orbán Viktor, aki a tiszai árvíz helyszínén nem sokat nyilatkozgatott, hanem beállt a gátépítők sorába. Mi több, akkor sem meggazdagodásán gondolkozott (most mégis azzal rágalmazzák). Visszatérve a román sajtó bizonyos részének az árvízzel kapcsolatos magatartására: érthetetlen a számonkérés hevessége azért is, mert a sajtó sem állt a helyzet magaslatán. Gondoljunk csak vissza az első napokra. Pillanatok alatt vált tengerré a Bánság, emberek százai váltak földönfutóvá, és a sajtósok – főleg a hírtévések – napokig az Irakban túszul ejtett kollégákkal kezdték és zárták adásukat, szervezték a tüntetéseket Bukarestben, Nagyszebenben és még néhány nagyobb városban, ahol ilyen békeháborús megmozdulásra kapható szereplőket találtak. Miért késlekedett a felhívás a szolidaritásra azokkal, akik nem kalandvágyból kerültek életveszélybe? Miért nem indult meg azonnal a sajtókampány a gyűjtésre? Hiszen alig pár hónapja hasznos tapasztalatra tettek szert, amikor a világgal versenyre kelve nyitottak bankszámlát, béreltek emeltdíjas telefonvonalat az ázsiai szökőár károsultjainak megsegítésére.