Minden lében előzménytelen kanál


Úgy elterjedt a bukaresti magyar politikai szlengben az előzménytelenség, mint az összmagyar igénytelen közírásban a fogalmazás. Manapság ritka kivétel az, ha valaki mond valamit, mindenki csak fogalmazni képes. Ugyanúgy minden RMDSZ-vívmány nem példátlan vagy páratlan, hanem előzménytelen.
Politikusaink szerint előzménytelen az is, hogy ilyen sok tisztséget szereztek meg a román kormányban. Valóban? Ennek nem volt előzménye a választási kampány? És a választási kampánynak nem volt előzménye az, hogy a Magyarok Világszövetsége népszavazást szervezett a kettős állampolgárságról? Mit tűzött volna zászlajára az RMDSZ, ha nem kínálkozik ez a páratlan (és nem előzménytelen) lehetőség?
Az előzménytelenség az egyik legszerencsétlenebb tükörfordítás. Ami a román nyelvben jól hangzik – a fără precedent –, az magyarul zavaros, kifejezéstelen. Amikor ilyesmi hangzik el bukaresti magyar politikai nyilatkozatokban, rögtön olyan érzésünk támad, mintha Ceauşescut hallanánk. Annak is minden szava mögött az ellenkezőjét kellett sejteni.
Így az RMDSZ kormányzati szereplésében valahányszor felbukkan az előzménytelenség, menten kereshetjük az előzményeket. Például itt van ebben a rendkívül kényes kérdésben a legmagasabb szintű állásfoglalás, amely tömören úgy hangzik, hogy a túszok sorsától független a román katonák további iraki szerepvállalása. Vajon éppen a romániai magyar nemzeti közösség állítólag egyetlen politikai képviseletének a véleményére kíváncsi ebben a kérdésben a hazai és világközvélemény? Vajon nincs a román kormányban több román alminiszterelnök, aki kimondja, hogy az Amerika-barátság oltárán az ország kész feláldozni a román túszokat? Őszintén megvallva, nem csodálkozhatnánk, ha a többségiek, főleg azok, akiket érzelmi szálak fűznek a túszokhoz (akikről most nem vitatjuk, milyen úton jutottak Irakba), kikérnék maguknak, hogy a romániai magyarok román nemzeti érdekre hivatkozva hagyjanak román nemzetiségű polgárokat valamely fanatikus csoport martalékául.
Ám ez a jelenség igazán nem előzménytelen. Valahányszor az RMDSZ belekapaszkodott a kormánykerékbe, azonnal arra törekedett, hogy minden lében kanál legyen. Kormányhivatalnokai készségesen utaztak Moldvába, hogy egy román színház igazgatóját leváltsák. Mintha nem akadt volna jó román láb a nemes feladat végrehajtásához.
Mindennek a teteje, hogy színtiszta román megyébe az RMDSZ jelölt kormánymegbízottat. Mintha nem lenne elég román kormánymegbízottnak való politikus, aki felügyelje helyi szinten a sokoldalúan fejlett kapitalizmus építését. Sajnos, ennek is van előzménye: az 50-es években Bukarestet úgy feltöltötték magyar milicistákkal, hogy az idősebb fővárosiak egy része ma is ezért irtózik a szagunktól. Hát kell ez nekünk?
Az RMDSZ azért igyekszik minden lében kanál lenni, hogy cáfolja a nagyromán vádat, miszerint a kormányba jutva, a magyarok csak saját problémáik megoldásával foglalkoznak. Politikusaink tehát ilyen szempontból is bizonyítási kényszertől hajtva cselekednek. Csakhogy ez a kelepce különösképpen veszélyes. Mi lesz, ha egyszer csak bekövetkezik (most ne részletezzük, kinek jóvoltából) az autonómia? Ki fogja meggyőzni az éppen szolgálatos román államtitkárt, hogy ne ő váltsa le valamelyik magyar színház igazgatóját, mert semmi köze hozzá? Azt fogja mondani – és joggal –, hogy ugyan nekünk mi közünk volt a suceavai színházigazgatóhoz.