Nits Árpád

Mostanig mind töprengtem, hogy hol és mikor láttam olyan arcot, amilyent Lendvai Ildikó MSZP-s országgyűlési frakcióvezető vágott előadásához, amelyben könyörgött a szavazópolgároknak, hogy ne szavazzák meg a határon túli magyaroknak a kettős állampolgárságot. Úgy érvelt, hogy neki sok szegény erdélyi ismerőse van, akik majd lerohanják olyan kényes kéréssel, hogy gyermekeket és aggokat jelentsen be lakására, így juttassa azokat nyugdíjhoz, szociális segélyhez, iskolatejhez stb. Ha a népszavazás erre lehetőséget teremt, akkor ő nem lesz képes megtagadni a kérést, tudva azt, hogy azok a szerencsétlen emberek mennyire rá vannak szorulva az alamizsnára, de ezzel hozzájárulna saját országa népének kifosztásához, hát nagyon szépen kér mindenkit, ne hozzák őt ilyen nehéz helyzetbe, szavazzanak NEM-mel.
Akkoriban a Jancsi és Juliska egyik lehetséges változata jutott eszembe. A gonosz boszorka megjátszhatná, hogy ő voltaképpen imádja a gyermekeket, pusztán létfenntartási ösztöne hajtja arra, hogy kelepcébe csalja, felhizlalja, majd megegye őket, és ezért arra kérné a közvéleményt, hogy ne szavazzon meg olyan törvényt, amely biztosítja a gyermekek mozgásszabadságát az erdőben.
Nem, nem, a képzeletbeli leggonoszabb boszorkány nem képes ilyen szemforgatásra, hagyjuk hát a mesét eredeti változatában. Lendvai Ildikó lelki-szellemi rokonsága amúgy is jelentkezett emlékezetemben, amint egy reggelre félmilliméteres hóréteg takarta az úttestet. Húsz évvel ezelőtt Ceauşescu ilyen természeti jelenség ürügyén rendelte el a „személyi tulajdonban lévő személygépkocsik” (idézet a korabeli Előréből) forgalmának letiltását.
Akkori szomszédom, egy súlyosan mozgáskorlátozott műszaki rajzoló, aki úgy járt dolgozni, hogy reggel a felesége kisegítette kézi vezérlésű Trabantjához, az intézetnél pedig a kapus besegítette a felvonóig, azt hitte, hogy őrá ez a tiltás nem vonatkozhat. A megélhetése függött szerény járgányának használatától. Az elnöki rendelet kihirdetése utáni reggelen a legnagyobb jóhiszeműséggel betétette hát magát a Trabantba, és elindult. Az első milicista természetesen megállította, és utasította, hogy húzzon minél közelebb a járdaszegélyhez, adja át a gépkocsi forgalmi engedélyét, és folytassa gyalog az útját. A mozgáskorlátozott műszaki rajzoló kinyitotta a kocsi ajtaját, megmutatta a két mankót és csökevényes lábait, bizonygatta, hogy nem tud autóbusszal közlekedni, gyermekparalízisben elsatnyult lábaival képtelen a helyváltoztatásra.
– Jaj, ne mutassa – takarta el a szemét a milicista –, mert meghasad a szívem, és még képes lennék eltekinteni az elnöki rendelettől. Inkább tegyük magunkat, hogy nem is találkoztunk, forduljon meg, hajtson haza. De nehogy még egyszer találkozzunk, mert akkor tényleg elveszem az iratait.
Aki nem hiszi, hogy ilyen cinikusan kegyetlen milicista valaha is létezett a földkerekségen, a romániai forradalom 15. évfordulóján felidézett emlékképek alapján meggyőzheti saját magát. Sokkal nehezebb lett volna annak a dolga, aki húsz évvel ezelőtt megpróbálja elképzelni a kommunista diktatúrákra következő jövőt térségünkben. Lendvai Ildikónak, az emberarcú boszorkánynak hajfestékreklám statisztájaként sem talált volna benne helyet, hát még primadonnaként.