Köszönjük, Kinga néni
Erdélyi Napló, 2004. december 14., XIV. évfolyam, 50. (689.) szám
Göncz Kinga, akiről az embernek az jut eszébe, hogy köszönjük, Árpi bácsi, a taxisblokádot, esélyegyenlőtlenségi akármiként azt állította a népszavazási ellenkampányban, hogy az új szociális szerződés megkötése a szomszédos államokkal a legszerencsésebb körülmények között is elhúzódik egy-két évig, és addig a kettős állampolgárok nyugdíja vészesen megterhelné a magyarországi társadalombiztosítási kereteket.
Most két lehetőség között választhat az SZDSZ–MSZP-kormányszövetség:
1. A legrövidebb időn belül, akár holnaptól, egyoldalúan bevezeti az Európai Unió vonatkozó joggyakorlatát, és nem vállalja újabb nyugdíjak folyósítását más országokban ledolgozott évekért. Ebben az esetben azonnal eredményt hirdethetünk a sánta kutya és a hazug ember közmondásos versenyfutásában.
2. A kormányszövetség kivételes taktikát választ: miután tücsköt-bogarat összehazudott a 23 millió romántól napjainkig, legalább ebben az egy „ígéretben” tartja a szavát, és évekig elnyúzza a szociális egyezmény felülvizsgálatát. Ebben az esetben a károk beláthatatlanok.
Ugyanis valóban vannak olyanok, akik pusztán azért települtek át Magyarországra – ténylegesen vagy csak formailag –, hogy gondoskodjanak a magyar személyi igazolvánnyal járó gondtalan öregkorukról. (Zárójelben be kell vallanunk, hogy a jelenséggel szemben nem alakult ki egészséges közvélemény, sőt, mintha elismeréssel öveztük volna az ügyeskedőket. Megjegyzendő, sokan nem gyanítottuk, hogy Magyarország ebben az ügyben is mekkora palimadár, azt hittük, hogy a magyar társadalombiztosítási pénztár havonta benyújtja a számlát a nyugdíjasait exportáló államnak. És az is megjegyzendő, hogy Magyarországon nagyobb ellenszenvvel keserítik meg azok életét, akik nem haszonlesni, hanem dolgozni járnak vagy települnek át.)
De mindennél fájdalmasabb tünet, hogy a néplebeszélési kampányban unalomig emlegetett 25 ezernyi magyarországi importnyugdíjas közül sokan egy mukkot sem tudnak magyarul és nem is akarnak megtanulni. A Kárpátokon túliak is rákaptak a nagy lehetőségre. A szerényebb anyagi tartalékokkal rendelkezők Araddal átellenben kiöregedett falvak düledező viskóit vásárolják fel tömegesen, a helyhatóságtól bejelentőlapot kérnek, és a többi megy, mint a karikacsapás. Az igényesebbek bennebb merészkednek, közelebb a Tiszához, a régi álomhatárhoz, módosabb községekben, sőt városokban vásárolnak ingatlant a kétszeres-háromszoros értékű nyugdíj kedvéért. Romániai illetőségüket és lakásukat természetesen megőrzik, úgyhogy a kettős állampolgárságot tőlük nem szavaztatta el az „okos” magyar kormányzat.
Mivel a magyar kormánypártok mindent elkövettek a népszavazás előtt a határon túli magyarok távoltartásáért, az ügyeskedőket ez felbátoríthatta. Úgy vehették, hogy velük semmi baja a hatóságoknak, csak áttelepülni nem óhajtó magyarokat nem akarnak látni. És arról is értesültek, hogy a nyugdíjfolyósítás körül lehet valami változás, ezért „életvitelszerű” átruccanási igyekezetük felgyorsulhat.
Ehhez a sakkhúzáshoz nyilván nem azok folyamodnak majd, akiktől az SZDSZ és az MSZP féltette a némileg magasabb magyarországi életszínvonalat, hanem azok, akik idehaza sem éppen éheznek. Így van ez: akinek több van, az még inkább imádja a potyát. Biztosan rájuk gondolt Fodor Gábor (SZDSZ, persze, hogy az), amikor azt mondta, hogy na, most aztán vegyék le a napirendről a határon túli magyarok kettős állampolgárságát, ellenben könnyítsék meg a honosítást. Telepedjen le bárki minél gyorsítottabb eljárással, csak a magyarok kíméljék Magyarországot. Gyurcsány Ferenc is ilyen értelemben utasította igazságügy-miniszterét. Stílusához híven lassan mondta, de ahhoz, hogy ő maga is megértse szavai lényegét, még tagoltabb beszédmodort kellene begyakoroltatni vele. Hátha úgy neuronkapcsolat teremtődik a fejében a nemzetpolgárság és más közjogi ostobaságok, valamint a hagymakupolás honfoglalás kiterjesztése között.
Az új határon túli magyarságpolitika lényegének ismeretében kíváncsian várjuk, hogy a nyugdíjfolyósítás ügyében az 1-es vagy a 2-es taktikai lépést választja-e a lendületes Gyurcsány-kormány.
Most két lehetőség között választhat az SZDSZ–MSZP-kormányszövetség:
1. A legrövidebb időn belül, akár holnaptól, egyoldalúan bevezeti az Európai Unió vonatkozó joggyakorlatát, és nem vállalja újabb nyugdíjak folyósítását más országokban ledolgozott évekért. Ebben az esetben azonnal eredményt hirdethetünk a sánta kutya és a hazug ember közmondásos versenyfutásában.
2. A kormányszövetség kivételes taktikát választ: miután tücsköt-bogarat összehazudott a 23 millió romántól napjainkig, legalább ebben az egy „ígéretben” tartja a szavát, és évekig elnyúzza a szociális egyezmény felülvizsgálatát. Ebben az esetben a károk beláthatatlanok.
Ugyanis valóban vannak olyanok, akik pusztán azért települtek át Magyarországra – ténylegesen vagy csak formailag –, hogy gondoskodjanak a magyar személyi igazolvánnyal járó gondtalan öregkorukról. (Zárójelben be kell vallanunk, hogy a jelenséggel szemben nem alakult ki egészséges közvélemény, sőt, mintha elismeréssel öveztük volna az ügyeskedőket. Megjegyzendő, sokan nem gyanítottuk, hogy Magyarország ebben az ügyben is mekkora palimadár, azt hittük, hogy a magyar társadalombiztosítási pénztár havonta benyújtja a számlát a nyugdíjasait exportáló államnak. És az is megjegyzendő, hogy Magyarországon nagyobb ellenszenvvel keserítik meg azok életét, akik nem haszonlesni, hanem dolgozni járnak vagy települnek át.)
De mindennél fájdalmasabb tünet, hogy a néplebeszélési kampányban unalomig emlegetett 25 ezernyi magyarországi importnyugdíjas közül sokan egy mukkot sem tudnak magyarul és nem is akarnak megtanulni. A Kárpátokon túliak is rákaptak a nagy lehetőségre. A szerényebb anyagi tartalékokkal rendelkezők Araddal átellenben kiöregedett falvak düledező viskóit vásárolják fel tömegesen, a helyhatóságtól bejelentőlapot kérnek, és a többi megy, mint a karikacsapás. Az igényesebbek bennebb merészkednek, közelebb a Tiszához, a régi álomhatárhoz, módosabb községekben, sőt városokban vásárolnak ingatlant a kétszeres-háromszoros értékű nyugdíj kedvéért. Romániai illetőségüket és lakásukat természetesen megőrzik, úgyhogy a kettős állampolgárságot tőlük nem szavaztatta el az „okos” magyar kormányzat.
Mivel a magyar kormánypártok mindent elkövettek a népszavazás előtt a határon túli magyarok távoltartásáért, az ügyeskedőket ez felbátoríthatta. Úgy vehették, hogy velük semmi baja a hatóságoknak, csak áttelepülni nem óhajtó magyarokat nem akarnak látni. És arról is értesültek, hogy a nyugdíjfolyósítás körül lehet valami változás, ezért „életvitelszerű” átruccanási igyekezetük felgyorsulhat.
Ehhez a sakkhúzáshoz nyilván nem azok folyamodnak majd, akiktől az SZDSZ és az MSZP féltette a némileg magasabb magyarországi életszínvonalat, hanem azok, akik idehaza sem éppen éheznek. Így van ez: akinek több van, az még inkább imádja a potyát. Biztosan rájuk gondolt Fodor Gábor (SZDSZ, persze, hogy az), amikor azt mondta, hogy na, most aztán vegyék le a napirendről a határon túli magyarok kettős állampolgárságát, ellenben könnyítsék meg a honosítást. Telepedjen le bárki minél gyorsítottabb eljárással, csak a magyarok kíméljék Magyarországot. Gyurcsány Ferenc is ilyen értelemben utasította igazságügy-miniszterét. Stílusához híven lassan mondta, de ahhoz, hogy ő maga is megértse szavai lényegét, még tagoltabb beszédmodort kellene begyakoroltatni vele. Hátha úgy neuronkapcsolat teremtődik a fejében a nemzetpolgárság és más közjogi ostobaságok, valamint a hagymakupolás honfoglalás kiterjesztése között.
Az új határon túli magyarságpolitika lényegének ismeretében kíváncsian várjuk, hogy a nyugdíjfolyósítás ügyében az 1-es vagy a 2-es taktikai lépést választja-e a lendületes Gyurcsány-kormány.