A választás rabsága
Erdélyi Napló, 2004. november 23., XIV. évfolyam, 47. (686.) szám
November 28-án megint az urnákhoz járulunk. Tizenöt éve a szavazás rabjai vagyunk. Elmegyünk, mert a régi szövetségben is vannak rokonszenves jelöltek, akiktől nem vonhatjuk meg szavazatunkat. Nincsenek olyan sokan, de akadnak. A másik szövetségben, amelynek kevésbé csicsás napernyőre sincs pénze, szintén vannak megnyerő politikusok, nem sokan, de többen. (Sajnos, a nagy tolakodásban a listákon kívül rekedtek jobbra érdemes politikusaink, akikre szintén szívesen szavaznánk, de az ő státuszuk már eldőlt. Legalábbis négy évre.)
Senkinek sem tanácsolhatjuk, hogy valamelyik szövetségre ne szavazzon, de azt sem mondhatjuk, hogy mindkettőt részesítse kegyeiben, mert akkor érvénytelenné válik a szavazócédula. Ilyen kegyetlen a választási törvény: tiltja a bigámiát.
Szóval nagy a dilemma, lapunk ezért nem harsánykodott a választási kampányban. Míg más romániai magyar lapok mindennek lehordták a Magyar Polgári Szövetséget és mindazokat, akik az MPSZ-re akarnak szavazni, mi nem állítottuk azt, hogy aki az RMDSZ-re szavaz, az ilyen vagy olyan. Nem, mi ilyen részrehajló kampányban nem akartunk részt venni.
De azt senki sem vetheti a szemünkre, hogy közömbösen szemléltük az erdélyi magyarság számára valóban roppant fontos esemény előkészületeit. Sőt, mi nagyon korán, a szatmárnémeti RMDSZ-kongresszus előtt megkezdtük a szurkolást. Már akkor aggódtunk a szervezeti egységért, és arra figyelmeztettünk, hogy Tőkés Lászlót nem egészséges dolog eltávolítani az RMDSZ vezetőségéből, mert akkor visszafordíthatatlanul megkezdődik a magyarság megoszlása. Aztán abban reménykedtünk, hogy két szervezet közös listájával helyreállítható a választási egység: ha a jelöltlistákon most méltányos arányban ott lennének mindkét szekértábor rokonszenves jelöltjei, nem volna dilemma. Egyet fizetnénk, kettőt kapnánk. Sajnos, a helyhatósági választások idején világossá vált, hogy kivétel nélkül minden csárdában ugyanaz a dudás akar táncoltatni. Mégpedig úgy, hogy amikor neki nincs kedve autonómiát vagy kettős állampolgárságot fújni, akkor senki se vegye elő a régi lemezeket. Arra is aggódva figyelmeztettünk, hogy Erdélybe ne hozzanak olyan politikusokat vendégszereplésre, akik a 23 millió román vendégmunkással, majd a 800 ezer áttelepülővel örökre eljátszották hitelüket. És ne fogadjanak el kitüntetéseket a magyar szocialistáktól és szabaddemokratáktól, mert ezzel is veszélyeztetik a parlamentbe jutást. Az MPSZ ezt maradéktalanul betartotta…
De ha már szóba került az MPSZ: sokan úgy érzik, hogy az sem az a kimondottan ideális magyar párt, elhiszik, hogy tagjai csak a képviselői székbe akarnak kapaszkodni, aztán ők is beilleszkednének… Minderről most nincs idő vitatkozni. Annyi szent, hogy ha mindannyian megjátsszuk a kiábrándultat, egyetlen rokonszenves jelöltünk sem fog bejutni a parlamentbe. Mások sem, de a rokonszenvesek sem. Ha azonban mindannyian szavazunk, megtörténhet, hogy mindkét tábor megnyerő politikusai parlamenti tagok lesznek. Mások is, de a megnyerők is. És akkor két magyar frakcióval hátha másként alakulnak a dolgok.
Senkinek sem tanácsolhatjuk, hogy valamelyik szövetségre ne szavazzon, de azt sem mondhatjuk, hogy mindkettőt részesítse kegyeiben, mert akkor érvénytelenné válik a szavazócédula. Ilyen kegyetlen a választási törvény: tiltja a bigámiát.
Szóval nagy a dilemma, lapunk ezért nem harsánykodott a választási kampányban. Míg más romániai magyar lapok mindennek lehordták a Magyar Polgári Szövetséget és mindazokat, akik az MPSZ-re akarnak szavazni, mi nem állítottuk azt, hogy aki az RMDSZ-re szavaz, az ilyen vagy olyan. Nem, mi ilyen részrehajló kampányban nem akartunk részt venni.
De azt senki sem vetheti a szemünkre, hogy közömbösen szemléltük az erdélyi magyarság számára valóban roppant fontos esemény előkészületeit. Sőt, mi nagyon korán, a szatmárnémeti RMDSZ-kongresszus előtt megkezdtük a szurkolást. Már akkor aggódtunk a szervezeti egységért, és arra figyelmeztettünk, hogy Tőkés Lászlót nem egészséges dolog eltávolítani az RMDSZ vezetőségéből, mert akkor visszafordíthatatlanul megkezdődik a magyarság megoszlása. Aztán abban reménykedtünk, hogy két szervezet közös listájával helyreállítható a választási egység: ha a jelöltlistákon most méltányos arányban ott lennének mindkét szekértábor rokonszenves jelöltjei, nem volna dilemma. Egyet fizetnénk, kettőt kapnánk. Sajnos, a helyhatósági választások idején világossá vált, hogy kivétel nélkül minden csárdában ugyanaz a dudás akar táncoltatni. Mégpedig úgy, hogy amikor neki nincs kedve autonómiát vagy kettős állampolgárságot fújni, akkor senki se vegye elő a régi lemezeket. Arra is aggódva figyelmeztettünk, hogy Erdélybe ne hozzanak olyan politikusokat vendégszereplésre, akik a 23 millió román vendégmunkással, majd a 800 ezer áttelepülővel örökre eljátszották hitelüket. És ne fogadjanak el kitüntetéseket a magyar szocialistáktól és szabaddemokratáktól, mert ezzel is veszélyeztetik a parlamentbe jutást. Az MPSZ ezt maradéktalanul betartotta…
De ha már szóba került az MPSZ: sokan úgy érzik, hogy az sem az a kimondottan ideális magyar párt, elhiszik, hogy tagjai csak a képviselői székbe akarnak kapaszkodni, aztán ők is beilleszkednének… Minderről most nincs idő vitatkozni. Annyi szent, hogy ha mindannyian megjátsszuk a kiábrándultat, egyetlen rokonszenves jelöltünk sem fog bejutni a parlamentbe. Mások sem, de a rokonszenvesek sem. Ha azonban mindannyian szavazunk, megtörténhet, hogy mindkét tábor megnyerő politikusai parlamenti tagok lesznek. Mások is, de a megnyerők is. És akkor két magyar frakcióval hátha másként alakulnak a dolgok.