Nits Árpád

Közeledik a döntő menet. Az elsőt az RMDSZ nyerte övön aluli ütéssel a helyhatósági választások idején. A második menetben ugyanúgy leütötték a Magyar Polgári Szövetséget, de a parlamenti választásokon való részvételhez szükséges aláírások szuperellenőrzött megszámlálása még nem jelentett kiszámolást. Most folytatódnak a nyúzómenetek, amikor az RMDSZ a szorítón kívülről püföli lenéző, megvető kiröhögéssel az MPSZ-t, amely sarokba szorítva fenyegetőzik azzal, hogy román pártot hív segítségül, vagy függetleníti jelöltjeit a pártpankrációtól.
Mi, egyszerű nézők, romániai magyarok, elszörnyedve figyeljük a fejleményeket, attól tartva, hogy a döntő menetben, a választásokon, mindkét öklöző elterül, és a bíró diadalmasan elszámol ötig. Öt százalékig…
De más nézők is vannak a lelátókon. Olyanok, akik másfél évtizede hangoztatják, hogy a romániai magyarok etnikai szervezete természetellenes képződmény, és a normális az lenne, ha a parlamentet kizárólag társadalomszervezési eszmék szerint alakult pártok képviselői alkotnák, vagyis ha a magyarok román pártokban keresnék a helyüket. Ezek a nézők a második menettől vágyaik beteljesülését remélhették volna. Vajon miért nem viselkedtek úgy, hogy szurkolásukkal rávegyék a bírót a nekik megfelelő döntésre?
Az RMDSZ–MPSZ-öklözés első menetében még érthető volt az etnikai pártlebontók látszólagos közömbössége. Ha az MPSZ-t nem ütik le hatalmi pörölycsapással, a helyhatósági választásokon számszerűsödött volna az erőviszony. A megszerzett tanácsosi és polgármesteri helyek száma alapján a két szervezetnek (az RMDSZ-nómenklatúra acsarkodása ellenére) meg kellett volna egyeznie a parlamenti jelöltlisták összeállításáról. Ez lényegében a romániai magyar egység helyreállítását jelentette volna, ebben nem voltak érdekeltek azok a román körök, amelyek a magyar párt felszámolását tartják egyik legfőbb életcéljuknak.
Teljességgel érthetetlen azonban, hogy a második menetben miért nem szóltak rá a bíróra, hogy az MPSZ-nek kedvezzen, vagyis ne keressen szépséghibát a támogatói listákon. A hivatásos RMDSZ-szenátorok és -képviselők, miután már befutós helyre kapaszkodtak (úgymond demokratikus előválasztásokon), a világ minden kincséért sem léptek volna vissza. A két magyar párt választási részvétele pedig elkerülhetetlenül mindkettő kieséséhez vezetett volna. Az MPSZ román pártlistán szereplése nem vezet óhatatlanul ugyanehhez az eredményhez. Az MPSZ ezzel a lépéssel akkorát veszíthet népszerűségéből, hogy az RMDSZ-ből legkiábrándultabb erdélyi magyar is Markóékra pecsétel. Utoljára – fogadkozna –, de még egyszer.
Ezt a román politikusok is felismerhették, miért hagyták mégis egyeduralkodónak az RMDSZ-t?
Ezt egyes megfigyelők azzal magyarázzák, hogy bármelyik oldal – liberális vagy szocialista – nyerje is meg a választást, egymaga nem alakíthat kormányt, szüksége lesz egy szobatiszta koalíciós partnerre, hogy ne emelje kormányba a nagy-romániásokat éppen az uniós betagolódás ciklusában. Ugyan! A nagy pártokat semmi sem gátolná nagykoalíció létrehozásában. Egy tőről fakadnak. Băsescu közlekedési, Stolojan pénzügyminiszter, majd miniszterelnök volt az első Iliescu-rezsimben. Most még kígyót-békát kiáltanak egymásra, de a választások után „az ország érdekében” megegyeznének. Meg aztán a nagy-romániások is liberalizálódnak: izraeli kampánytanácsadót fogadtak. Ebben hajszálnyira sem különböznek a magyarországi baloldaltól. Ha az MSZP-t elfogadja a Nyugat, C. V. Tudor miért ne kormányozhatna?
A pillanatnyi politikai helyzeten túl azzal is számolnunk kell, hogy a román politikában évszázados hagyománya van a lakosság egyneműsítésének. Nem a kommunizmus találta ki a nemzetállamot és az ortodox államvallást. A román népelem kizárólagosságának biztosításában kivételes tapasztalatra tettek szert már Dobrudzsa bekebelezésében, ahol a lakosság mindössze 20 százaléka vallotta magát románnak. Az Egyesült Fejedelemségek területén ma nem véletlenül 99 százalékos a román nemzetiségűek részaránya, holott a török megszállás idején Havasalföld és Moldva a Balkán és Kis-Ázsia átjáróháza volt. A homogenizálás kissé nehézkesebben, de látványosan folyik nyolc évtizede Erdélyben is, sőt, a neokapitalizmusban jócskán felgyorsult. Akkor mégis mi lehet a magyarázata annak, hogy nem ragadták meg a ragyogó alkalmat a legnépesebb „idegen” nemzetiség parlamenti képviseletének felszámolására, ezzel az asszimiláció és az országból való kitessékelés felpörgetésére? Miért kedveztek most is, mint tavasszal, az RMDSZ-nek egy olyan választási törvénnyel és annak borzasztó következetes alkalmazásával, amelynek jogszerűségét uniós szakértők is késégbe vonják?
A kérdés olyan kínos, hogy egyelőre nem lehet rá válaszolni.