Nits Árpád

Nyolcvankilenc decemberében garmadával érkeztek a sajtóhoz a javaslatok, hogy az RMDSZ mit tűzzön zászlajára. Azóta a nagy lelkesedés alábbhagyott, sőt, az újabb javaslatok száma alapján azt is mondhatnánk, hogy megszűnt. Vajon miért?
De ezen most ne töprengjünk, mert felbukkant egy időszerű tennivaló, amellyel egy valódi érdekvédelmi szervezetnek foglalkoznia kellene. Egy olyan alapítványról volna szó, amely felkutatja és igazságszolgáltatás elé állítja mindazokat, akik a második világháború után erdélyi magyarokat jelentettek fel és hurcoltattak el a megszállókkal.
Gyermekkori barátom édesapját például azért vitték el örökre Szibériába, mert utcájának légoltalmi megbízottjaként riadók idején mindenkit a pincébe parancsolt, és valamelyik szomszédjának, akiről a „felszabadítók” megérkezése után nyomban kiderült, hogy illegalista, ellenálló, kommunista stb., nem tetszhetett a stílusa. A háromgyermekes család apa nélkül tengődött át egy olyan vészkorszakot, amikor két kenyérkereső is kevés volt a napi betevő megszerzéséhez. Mások emlékezetében olyan esetek élnek, hogy valakit csupán nevének németes csengése miatt vittek el bărăgani kényszerlakhelyre. Aztán olyan idők jöttek, hogy ha egy potenciális feljelentő irigykedett szomszédja módosabb életvitelére – például az látástól vakulásig túrta a földjét, hogy ne lepje el a parlagfű, mint a mai újgazdagokét –, akkor felírathatta a kuláklistára, és a birtok máris felszabadult a földosztók számára.
Az alapítvány nemcsak a feljelentők felkutatására és megbüntetésére fordíthatná a román és a magyar államtól (tehát a Comunitastól és az Illyéstől) e nemes célra elkülönített összegeket, hanem anyagi és erkölcsi elismerésben részesíthetné mindazokat, akik a feljelentettek védelmére keltek valamilyen formában. Például koncepciós perekben a védelem oldalán tanúskodtak. Vagy a menetoszlopból kiragadták az elhurcolásra kiszemelt családapákat, a kényszerlakhelyre felpakolt családok gyermekeit magukhoz vették stb. Bár a korabeli feljegyzések nem bővelkednek olyan esetekben, hogy bárki is a nép ellenségének kikiáltott meghurcoltak védelmére kelt volna, meglehet, hogy az erre a célra szánt összegek mégis gazdára találnának. Ugyanis háború után mindig sok a hős. Ha megéri.
Az egykori feljelentők felkutatására nagyságrenddel nagyobb pénzügyi kereteket kell biztosítani, ugyanis a legfeljelentősebb hazafiak rendszerint a legmesszebbre dobbantanak. Persze szintén olyankor, amikor érdemes. Brazíliától Mezopotámiáig, Kínától a volt Kis-Jugoszláviáig legalább fapados repülőjegyeket és kéthavi átlagfizetést meghaladó napidíjakat kell biztosítani. Világkörüli utazásokra most is jut pénz, csak az útcél más: például Tőkés- és MPSZ-bemószerólási kampány Washingtonban meg Strasbourgban. A két téma – vagyis a mostani feljelentés és az egykori feljelentők keresése – annyira eltér egymástól, hogy nem lehet mindkettőt ugyanazokra a delegációkra bízni, ezért az új feladat felvállalása a legszerényebb számítás szerint is megkétszerezi a kiszállási költségeket.
Másfajta nehézségekkel is meg kell küzdeniük az egykori feljelentőket felkutató RMDSZ- kommandóknak. Például nem minden országban szeretik, ha idegen nyomozók szimatolgatnak, vérdíjakat tűznek ki stb. Bizonyos országokban főleg – vagy kizárólag – azt nem szeretik, ha a szocialista eszmék jegyében elkövetett bűncselekmények felderítését szolgálja a nyomozás. Ki tudja, mik derülhetnek ki? És főleg kikről?
De az RMDSZ számtalanszor bizonygatja, hogy nem ismer lehetetlent, vezetősége soraiban annyian vannak a képesek, a tehetségesek, a munkabírók, az éleslátásosok és a tárgyalókészségesek.