Választódemobilizáló sikerek


Történelmi jelentőségű tézis hangzott el a magyarországi EP-szavazás első eredményhirdetése után. Azt mondta Kovács László pártelnök (majd ezt Mudura Péter pártonkívüli miniszterelnök megismételte), hogy az MSZP azért kapott kevés szavazatot, mert akik elégedettek a szocialista kormány teljesítményével, azok nem tartották fontosnak a bizalom megerősítését.
Ebbe az észfuttatásba belegondolva messzemenő következtetésekre juthatunk.
Mivel a jelenlegi kormánynak liberális összetevője is van, az SZDSZ azért kapott váratlanul két mandátumot, mert a szavazók törték össze magukat, hogy újszerű módon fejezzék ki nemtetszésüket. De mi lett volna, ha túlságosan jól sikerül az SZDSZ-miniszterek szavazatok általi ösztökélése a jobb munkára? Akkor bizony olyan sokan elmennek szavazni, hogy a 7 százalékos részarány megfeleződik, és fuccs a két mandátumnak. Miért nem következett be a liberális katasztrófa? Azért, mert a szavazói elégedettség mértéke és a távolmaradás közötti összefüggés tudományos elmélete szerint a szavazó sem hülye, tudja, hogy ha Kuncze Gáborékat túlságosan biztatja vesszőparipájuk hajszolására, az adócsökkentésre, akkor kiderül, hogy blöff az egész, és a baloldalon semmi sem marad, amiért érdemes lenne nem menni el szavazni.
Ilyen megközelítésben az is világossá válik, miért emelték a gázárakat. Ha betartják választási ígéretüket, az egész ország olyan elégedett lett volna velük, hogy egyetlen szavazatot sem kapnak, mind a 24 mandátumot az ellenzék viszi el. (Ez álomnak is túl szép, de kissé nagyobb választói megelégedettség valóban jól fogott volna, hogy a brüsszeli vonatról maradjon le még több baloldali képviselő, aki nem akarja túlszeretni a magyarokat, a határon túliakat meg pláne.)
És most kanyarodjunk hazai vizekre. Az RMDSZ vezetőségének ama bizonyos jóval nagyobbik fele, amely szívesen követi az MSZP útmutatásait, ezek szerint tudományos előrelátásból találta ki például a Petőfi–Schiller fantomegyetemet. Képzeljük el, mi történt volna, ha vezetőink következetesen küzdenek az önálló állami, autonóm, magyar Bolyai Egyetem helyreállításáért. Emlékezzünk vissza, annak idején a többségi hatalom az utolsó alsóneműjét is nekünk adta volna, csak mondjuk azt a NATO-nak, hogy jól vagyunk, mindenünk megvan. Nem kértünk egy lyukas zoknit sem, mondtuk magunktól, illetve mondták, de ez most mellékes, térjünk vissza az MSZP-s gondolatmenethez: ha visszaállítják a Bolyai Egyetemet, az akkora siker lett volna, hogy az RMDSZ-szavazók teljes megelégedettségükben a legközelebbi választáskor mind otthon maradnak.
Az is világossá vált, hogy Tőkés László eltávolítása ugyanazt a stratégiát szolgálta. Legyen a szavazóbázis legalább egy része annyira elégedetlen, hogy felháborodásától váljék megrögzött szavazóvá. Akár ha Kelemen Attila is a jelölt. Miért ne? Hátha a nagy zsörtölődésben elfelejtődik a koccintásos nagyjelenet.
Most már az is nyilvánvaló, hogy a Magyar Polgári Szövetség övön aluli kiütésével az őszi parlamenti választásokra akarták mozgósítani a szavazókat.
Csak nehogy célt tévesztenének ezek az intézkedések. Nehogy az ellenfelek gátlástalan elgáncsolása és a temérdek félsikertörténet miatt a romániai magyar választók olyan elégedettekké váljanak az RMDSZ-szel, hogy már semmire se akarják majd ösztökélni képviselőit.