Modellek és pofonok


Ösztönösen érezzük, hogy a francia–német megbékélési modell nem talál a mi helyzetünkre. Magyar csizma nem tiporta Bukarestet, miként német hadsereg Párizst, hogy aztán önsanyargatásból Elzászban végérvényesen lemondjanak bármely német autonómiagondolatról. Ellenkezőleg, Budapest „felszabadításában” szorgoskodott kétszer is a román hadsereg.
De ne bonyolódjunk történelmi vitákba, inkább azt vizsgáljuk meg, kik javasolják számunkra követendő példaként a német önfeladást. Na ki is az első, aki valamikor, engedelmünkkel, utolsó volt a listán? Hát persze, Ion Iliescu, a nagy autonómia-szakértő, aki szerint kisebbségi önkormányzat a világon sehol sincs, és ha van, akkor sem jó. Vele akkor lesz érdemes vitába szállni, ha Románia az Európai Unió tagjaként kirobbantja a háborút a nemzeti önrendelkezésért, miként azt megtette a KGST-ben is, amikor az összes többi tagállam beadta a derekát a nagytérségi szakosodás tervének, a magyar Orion gyár már át is költöztette a rádiórészleget Bulgáriába, de a román kommunisták a póréhagyma-termesztés jogáról sem mondtak le. (Mellesleg: nagyon helyesen tették!) Ha a globalizált Európában újra rájön a függetlenkedés, Románia etnikai jellegű területi autonómiáért fog küzdeni, és majd joggal csodálkozik, hogy mások azt hajtogatják, hogy sehol a világon…
Iliescu nincs egyedül a román politikai intelligenciában, aki isteníti a francia–német modellt. 1990 elején megkeresett egy fiatal román jobboldali politikusjelölt, hogy vezessem el őt Bukarestben az RMDSZ székházához. Szeretne protokollmentes, emberközeli kapcsolatba kerülni a romániai magyarság vezetőivel. A fordulat idején végezte az egyetemet, elmondása szerint a román és a magyar nép évszázados viszálykodásának megszüntetésében látta pályafutásának egyik célját. Kifejtette véleményét a francia–német megbékélés üdvözítő voltáról, amely a mi esetünkben is súrlódásmentes együttélést biztosítana. A jó megjelenésű, magas, megnyerő modorú Serban Suruval később a maratoni Egyetem téri tüntetésen is jó párszor összefutottam, ilyenkor mindig előhozakodott kedvenc modelljével. Felvetette, hogy a romániai magyar sajtóban miért nem kapjuk fel a témát egy részletesebb interjú keretében. Akkoriban az RMDSZ a dél-tiroli együttélési modell iránt érdeklődött behatóbban, világért sem vállaltam volna az eszmei-szervezeti egységbontás ódiumát, néhány év múlva pedig Serban Suru felkötötte a megújult Vasgárda egyes számú átlós nadrágszíját, úgyhogy a téma esett.
Most megint terítékre került, mégpedig Medgyessy Péter magyar miniszterelnök pendítette meg Aradon a szoboravatáskor. Ez önmagában nem volna nagy baj; ha a szocialista magyar kormány a Vasgárda útmutatásainak szellemében akar cselekedni, lelke rajta. Még attól sem esnénk nagyon kétségbe, ha emiatt nem csökkenne méretarányosan a Magyar Szocialista Párt népszerűsége. Nem mintha nem fájna, de már megszoktuk. (Május 1-jén például a baloldali magyar kormány feje bebizonyította, hogy 1-ig sem tud számolni, ha az egész országot magával vinné a Közös Piacba, de a fél országot otthon hagyná, a közvélemény-kutatók mégsem jelezték már másnap hívei számának közelítését a nullához.) Számunkra a baj ott kezdődik, hogy újabban az RMDSZ vakon követi a jelenlegi magyar kormányzat ideológiai (?), politikai, szövetségesi, kegyosztogatási stb. irányvonalát. Nagyon nem szeretnénk megérni, hogy érdekvédelminek nevezett szervezetünk egy vasgárdista vezér elgondolásának alapján állítaná szembe a francia–német modellt jogos autonómiatörekvéseinkkel.