Vajdaság-tünetegyüttes
Erdélyi Napló, 2004. április 13., XIV. évfolyam, 15. (654.) szám
Népszabadságos, Népszavás és a „Néphírlapos” ki- és továbbképző tanfolyamokon edzett kolléga nekünk esett a múlt heti lapszámunk láttán, amelyben, mi tagadás, a szovátai események alapos tükrözése miatt kissé túltengett az autonómia. A kolléga azt kérdezte: a téma túlpörgetésével koszovói állapotokat akarunk előidézni?
Ezt úgy értette, hogy amint elolvassák lapunkat, olvasóink előveszik a surgyé alól fegyvereiket (amelyekről 1990 elején még ijedősebb RMDSZ-aktivisták is suttogtak, tápszert szolgáltatva a Vatrának), és az albánokhoz, baszkokhoz, írekhez, palesztinokhoz stb. hasonlóan megkezdik a nemzeti felszabadító harcot.
A rémkép tökéletesen megegyezik a nevezett sajtótermékek testvérlapjának, a Scânteia utódlapjának a hangvételével. Az is minduntalan azzal ijesztgeti olvasóit, hogy romániai magyar „radikálisok” nyüzsgése óhatatlanul elvezet olyan etnikai összecsapásokhoz, amilyeneket napjainkban Koszovóból közvetít a házimozi. Azért különösképpen elkeserítő a hasonlóság a két ország baloldali sajtója között, mert míg az egyik intelligensen összekacsint az olvasóival, jelezve, hogy szó sincs veszélyről, csupán azért verik félre a harangot, hogy az erdélyi magyarság húzza meg magát (még jobban), addig magyarországi társaik komolyan hiszik a koszovói veszély kiterjedésének lehetőségét.
Honnan ez a nagyfokú eltájolódás? Pedig olyan nyilvánvaló, hogy ahol magyar kisebbség létezik, ott nem a Koszovó-szindróma, hanem a Vajdaság-szindróma lappang. Az utóbbinak a tüneteit mostanában újfent vegytisztán megfigyelhetjük. Koszovóban elpáholják a szerbeket, mire azok nem mernek visszaütni az albánoknak, mert azok kemény legények, hanem keresnek egy mamlasz partnert a verekedéshez, és jól kitöltik rajta a mérgüket. Beverik az újvidéki magyar színház ablakait, betörnek néhány magyar fejet, amire a válasz mindössze annyi, hogy Kovács László magyar külügyminiszter telefonon elbeszélget szerb kollégájával a két ország baráti, együttműködési, jószomszédi, hagyományos, történelmi stb. kapcsolatát egyáltalán nem befolyásoló helyzetről.
A puliszka nem robban – mondogattuk egykor négyszemközt, teljes jobb- és baloldali egyetértésben, a többségi lakosságra célozva, amelynek nemzeti eledele az említett finomság. Nos, eljött az ideje annak beismerésére, hogy az ízletes, fehér vagy barna, magyar lisztből sütött kenyér sokkal bombabiztosabb. Nem robbant, amikor a tanácsköztársaságoskodás miatt az antikommunisták szétszedték az országot, és akkor sem, amikor az antikapitalisták újból megtanították kicsinek lenni. A kivételeket a veterán favágó is megszámlálhatja néhány megmaradt ujján: Magyarország ’56-ban mutatta meg a világnak, hogy Góliát is megfenyíthető, Marosvásárhely magyarsága pedig 1990-ben szállt szembe a félkatonai pogrommal. De egyébként néma csend.
Persze mindezért nem a nép okolható. A népek között csak a fajelméletekben van különbség. A nemzetsorsért a vezetők a felelősek. A zsidóknak például jó vezetőik vannak: azonnal riadóztatják a világot, ha valahol egy nemzettársuknak meggörbül a haja szála. A magyarság vezetői ezzel szemben koccintgatnak és telefonálgatnak. Ha pedig a szerencse úgy hozza, hogy rátermett emberek kerülnek a nemzet élére, akkor rövid négy év múlva 19 ezer forintos nyugdíjpótléknak nevezett júdáspénzért meneszti őket a tömeg. Vagy elnézi, hogy úgynevezett érdekvédelmi szervezetünkből kisemmizzék. Ez az igazi nemzetbetegség, amelynek mély gyökerei vannak, és amelynek következtében másfél százada békésen eltűri a magyar az áldozat szerepét.
Miért történne ez másként éppen most, amikor a világ nagyhatalmai terroristának bélyegzik és tankkal tiporják el azt, aki akár csak egy parittyával vissza mer lőni az elnyomó hatalomra? Aki ilyen szentszövetségi körülmények között lázadásra serkentené népét, nemzetöngyilkosságot követne el. Az autonómiaértekezlet dokumentumaiban nem is találna senki egyetlen szó bátorítást sem erőszakos cselekményekre, kizárólag törvényes, parlamenti eszközökről szólnak az autonómiastatútumok vagy az Erdélyben hasznosítható nemzetközi tapasztalatok. Érdemes lenne alaposabban belenézni dokumentumszámunkba. Néhányan megspórolhatnák a hüledezést.
Ezt úgy értette, hogy amint elolvassák lapunkat, olvasóink előveszik a surgyé alól fegyvereiket (amelyekről 1990 elején még ijedősebb RMDSZ-aktivisták is suttogtak, tápszert szolgáltatva a Vatrának), és az albánokhoz, baszkokhoz, írekhez, palesztinokhoz stb. hasonlóan megkezdik a nemzeti felszabadító harcot.
A rémkép tökéletesen megegyezik a nevezett sajtótermékek testvérlapjának, a Scânteia utódlapjának a hangvételével. Az is minduntalan azzal ijesztgeti olvasóit, hogy romániai magyar „radikálisok” nyüzsgése óhatatlanul elvezet olyan etnikai összecsapásokhoz, amilyeneket napjainkban Koszovóból közvetít a házimozi. Azért különösképpen elkeserítő a hasonlóság a két ország baloldali sajtója között, mert míg az egyik intelligensen összekacsint az olvasóival, jelezve, hogy szó sincs veszélyről, csupán azért verik félre a harangot, hogy az erdélyi magyarság húzza meg magát (még jobban), addig magyarországi társaik komolyan hiszik a koszovói veszély kiterjedésének lehetőségét.
Honnan ez a nagyfokú eltájolódás? Pedig olyan nyilvánvaló, hogy ahol magyar kisebbség létezik, ott nem a Koszovó-szindróma, hanem a Vajdaság-szindróma lappang. Az utóbbinak a tüneteit mostanában újfent vegytisztán megfigyelhetjük. Koszovóban elpáholják a szerbeket, mire azok nem mernek visszaütni az albánoknak, mert azok kemény legények, hanem keresnek egy mamlasz partnert a verekedéshez, és jól kitöltik rajta a mérgüket. Beverik az újvidéki magyar színház ablakait, betörnek néhány magyar fejet, amire a válasz mindössze annyi, hogy Kovács László magyar külügyminiszter telefonon elbeszélget szerb kollégájával a két ország baráti, együttműködési, jószomszédi, hagyományos, történelmi stb. kapcsolatát egyáltalán nem befolyásoló helyzetről.
A puliszka nem robban – mondogattuk egykor négyszemközt, teljes jobb- és baloldali egyetértésben, a többségi lakosságra célozva, amelynek nemzeti eledele az említett finomság. Nos, eljött az ideje annak beismerésére, hogy az ízletes, fehér vagy barna, magyar lisztből sütött kenyér sokkal bombabiztosabb. Nem robbant, amikor a tanácsköztársaságoskodás miatt az antikommunisták szétszedték az országot, és akkor sem, amikor az antikapitalisták újból megtanították kicsinek lenni. A kivételeket a veterán favágó is megszámlálhatja néhány megmaradt ujján: Magyarország ’56-ban mutatta meg a világnak, hogy Góliát is megfenyíthető, Marosvásárhely magyarsága pedig 1990-ben szállt szembe a félkatonai pogrommal. De egyébként néma csend.
Persze mindezért nem a nép okolható. A népek között csak a fajelméletekben van különbség. A nemzetsorsért a vezetők a felelősek. A zsidóknak például jó vezetőik vannak: azonnal riadóztatják a világot, ha valahol egy nemzettársuknak meggörbül a haja szála. A magyarság vezetői ezzel szemben koccintgatnak és telefonálgatnak. Ha pedig a szerencse úgy hozza, hogy rátermett emberek kerülnek a nemzet élére, akkor rövid négy év múlva 19 ezer forintos nyugdíjpótléknak nevezett júdáspénzért meneszti őket a tömeg. Vagy elnézi, hogy úgynevezett érdekvédelmi szervezetünkből kisemmizzék. Ez az igazi nemzetbetegség, amelynek mély gyökerei vannak, és amelynek következtében másfél százada békésen eltűri a magyar az áldozat szerepét.
Miért történne ez másként éppen most, amikor a világ nagyhatalmai terroristának bélyegzik és tankkal tiporják el azt, aki akár csak egy parittyával vissza mer lőni az elnyomó hatalomra? Aki ilyen szentszövetségi körülmények között lázadásra serkentené népét, nemzetöngyilkosságot követne el. Az autonómiaértekezlet dokumentumaiban nem is találna senki egyetlen szó bátorítást sem erőszakos cselekményekre, kizárólag törvényes, parlamenti eszközökről szólnak az autonómiastatútumok vagy az Erdélyben hasznosítható nemzetközi tapasztalatok. Érdemes lenne alaposabban belenézni dokumentumszámunkba. Néhányan megspórolhatnák a hüledezést.