Nits Árpád

Eckstein-Kovács Péter kolozsvári szenátor neves társadalomkutatók, politológusok, közéleti személyiségek részvételével tanácskozást szervezett az autonómiáról. Az elképzelés szerint szembesültek volna a vélemények és ellenvélemények, találkoztak volna azok, akik akarják és azok, akik szintén akarják az autonómiát, de másként, máskor és csakis az RMDSZ ernyője alatt. Objektív és szubjektív okok (lebetegedés, miegymás) miatt azonban hamarosan nyomasztó túlsúlyba kerültek azok az érvek, amelyek szerint az erdélyi magyarság önigazgatása tiszta utópia, pláne most, választások előtt, az autonómia-statútumok pedig halvaszületett, megvalósíthatatlan fércmunkák stb., stb. Ettől működésbe lépett szelektív hallásunk, és úgy döntöttünk, hogy nem untatjuk az olvasót a beszámolóval. Az idestova tizennégy éve megjátszott visszafogósdiból, vágyaink szegre akasztásából elegünk van. Akárcsak a semmitmondó választási ígéretekkel, tele a padlás a figyelmeztetéssel, hogy ne ringassuk az erdélyi magyarságot túl merész álmokba.
A rendezvényen is megmutatkozott jelenség mellett azonban nem mehetünk el szó nélkül. Amit korábban szinte kizárólag politikusoktól hallottunk, azt most tudományos köntösbe csomagolva kaptuk meg. Társadalomdoktoroktól azt várná az ember, hogy gyógyítsanak, és ne azt hajtogassák, hogy miért alkalmazhatatlan az a gyógymód, amelytől Európa számos nemzeti kisebbsége sikeresen felépült. Társadalomkutatóknak nem nézhető el, ha olyan ellentmondásokba keverednek, mint amilyen az autonómia feszegetésének optimális időpontja. Választások előtt nem lehet, mondják egyes politikusok, de korában azt mondták, hogy választások után sem lehet. Kutatók is ezt mondják? Ha sem ekkor, sem akkor, akkor mikor?
Tudományosnak tekintett elemzés keretében vetődött fel, hogy a különböző autonómiaformák világszerte valamilyen katarzis nyomán jöttek létre. Háború után, békekötés előtt, polgárháború alatt, polgárbékekötés idején... Ilyen helyzet most nincs – állapították meg lakonikusan, anélkül, hogy belegondoltak volna abba, hogy vajon az Európai Unió kiterjesztése nem tekinthető-e katarzisos állapotnak. Továbbá tudományosan rámutattak, hogy az autonómia harcosai ne nagyon hivatkozzanak történelmi háttérre, mert az erdélyi autonómiát éppen az Osztrák–Magyar Monarchia számolta fel. Valóban? A kiegyezés után Erdélyben gombamód elszaporodtak a román bankok, amely az etnikai alapú gazdasági autonómia legbiztosabb jele, és a bankjegyeken románul is olvasható volt azok névértéke – erre azonban az előadók és a moderátorok nem akartak emlékezni és emlékeztetni.
Az etnikai jellegű autonómiát se nagyon emlegessük – intettek tudományosan –, mert az nagyon egybecseng a nemzetállami ideológiával, és így óhatatlanul nacionalistákká válunk. A dél-tiroliak, a finnországi svédek is nacionalistákká váltak? Óvakodjunk tőlük, mint a leprásoktól? Ne gondoljunk inkább a többségi és a kisebbségi nacionalizmus között lényeges különbségre? (Az egyik elnyomó, a másik védekező.)
Ha politikusoktól halljuk, hogy valamely nehéz feladat megoldhatatlan, akkor arra gyanakodhatunk, hogy az emberek általában szeretnek a könnyebbik ellenállás ösvényén haladni. Ha a szerény parlamenti honoráriumot fel lehet csípni kevesebb erőfeszítésért, ki bolond strapálni magát. Aztán hogy a történelem a szocialustákat igazolja vagy sem, az a jövő és a választás kérdése. Társadalomkutatóknál azonban más a helyzet. A doktorság nem választott tisztség. Igényes kutatóknak vigyázniuk kellene szakmai reputációjukra. Annál is inkább, mert közülük néhányan az utóbbi évtizedben csúnyán ráfáztak bizonyos politikai érdekek kiszolgálására. Érvekkel, közvéleményfejtéssel bizonygatták például, hogy nincs szükség önálló Bolyai-egyetemre. Nekik is tulajdonítható, hogy most itt állunk, ahol a part szakad. A nehezen összehozott Sapientia magánegyetem költségvetését jelenleg egy olyan nemzetellenes budapesti kormány nyirbálja, amely inkább költi az adófizetők pénzét egy erdélyi politikai televízió létrehozására, mint a magyar nyelvű felsőoktatásra.
(Bár eltér az eredeti gondolatmenettől, nem állhatjuk meg, hogy el ne szomorodjunk helyzetünk fonákságán. A román állam által finanszírozott Bolyai-egyetem nagyobb biztonsággal szolgálná megmaradásunkat, mint a magyar állam oktatáspolitikája.)