A legalja mélyrepülése
Erdélyi Napló, 2004. január 13., XIV. évfolyam, 2. (641.) szám
Két alapigazságot igazolnak az elmúlt év politikai eseményei:
1. Magyarországnak kommunistákból a legalja jutott (Bayer Zsolt);
2. A baj nem jár egyedül. Úgy értve, hogy a magyar kommunisták közül éppen az a réteg festette át magát balközepesnek, amely miatt az egész párt rászolgált a legalja minősítésre. Így „emelkedett ki” az ál-szociáldemokrata politikus, a magát szegénységpártinak nevező miniszterelnök, a szavatoltan Kádár-szellemű egészségügyi káderes, az államra fejőgépet szerelő nagytőkés miniszter, a közvagyonvédelmi elméleten felnevelkedett magánbankár és -bróker, a proletár nemzetköziségről a globális szomszédérzékenység kielégítésre átképzett külügyminiszter stb., stb.
Nem csoda, hogy ebben a társaságban jobb érzésű emberek nem érezték jól magukat. Szűrös Mátyás ellenszavazataival tudatosan kidobatta magát az MSZP-ből, amikor az aljanépség a 23 millió román vendégmunkás jelszavával elindította offenzíváját a határon túli magyarok ellen. Pozsgay Imre, akinek volt bátorsága MSZMP-aktivistaként kimondani, hogy 1956-ban népfölkelés volt, nincs jelen az MSZP-s rendezvényeken, amelyeken álszenték a forradalomra emlékeznek. Még Thürmer Gyula, a megrögzött Kádár-csodáló is képtelen lenyelni egykori elvtársai mesterkedéseit az egészségügy elárulásában. Németh Miklós, a Kádár-rendszer utolsó miniszterelnöke sem volt képes elvállalni az MSZP miniszterelnök-jelöltségét 2001-ben, amikor Londonból hazatérve azt tapasztalta, hogy Magyarországon nincs kormányváltó hangulat.
Mivel erre a mozzanatra manapság kevesen emlékeznek és emlékeztetnek, hadd gondoljuk végig az akkori jelölés visszautasításának jelentőségét. Egy valóban jól képzett és az ország sorsáról felelősen gondolkozó gazdasági szakember, ha nem tartozik az elvtelen karrieristák közé, végiggondolja, mit kell tennie egy kampánystábnak a néphangulat megfordításáért. Már az első lépéstől megretten: a túllicitált ígéretektől, főleg azok teljesítésétől az önkormányzati választások kényszerében összeomolhat a gazdaság. Aztán megfigyelhette az előkészületeket: az Izraelből meghívott szakértőt, az import sárga sálakat, a gyűlöletbeszédeket, a leantiszemitázást, a lecigányozást, a politikai ellenfél és vele együtt az ország bemószerolását Bukarestben és más európai fővárosokban, meg Strasbourgban. Ilyen áron gerinces politikusnak nem kellett a miniszterelnöki szék. Inkább kivonult a politikai életből, helyét pedig betöltötte az, akinek semmi sem drága, ha az ország vagyonát és nemzetközi pozícióját kell kockáztatni.
A legaljának a holdudvarát is ugyanolyan masszából gyúrták: mindegy, hogy mi az ára, csak csorogjon a honorárium. A legfrissebb példa erre az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakulása utáni nyilvános feljelentések sorozata. Miután a román Legfelsőbb Törvényszék a tények mérlegelése nyomán kénytelen volt alaptalannak minősíteni a funári vádakat, a Népszabadság Kövér László beszédéből kiragadott és megfejelt részleteket közölt annak bizonygatására, hogy igenis, Kolozsváron Románia alkotmányos rendje ellen uszítottak. Az esztendő utolsó napjaiban Kövér László ellen ugyanolyan forrásból feljelentés jelent meg a kolozsvári Szabadságban is, ajándéknak Funar télifája alá. Aztán a bukaresti magyar rádióadás jegyzetírója kutatott összefüggéseket a Magyar Nemzeti Tanács megalakulása, valamint Kövér László kolozsvári beszéde és az RMDSZ esetleges választási veresége között. Tehát ha a szerbiai magyarok sorsára jutunk, annak nem az RMDSZ-stáb hivalkodó életmódja és a nép nyomora közötti szakadék, nem az RMDSZ-ben folyó politikai tisztogatás, nem a Bolyai-egyetem Petőfi–Schiller-féle értéktelenpapírra való átváltása, nem a többi politikai kudarc lesz az oka, hanem egy-két bűnbak. Legalábbis a bértollnokok diverziója, véleménynek álcázott rémhírkampánya szerint.
A magyar politika legaljának mélyrepülését már kimutatják a közvélemény-kutatók. A kontraszelekció termékének áldatlan ügyködését látva, a választók undorral fordulnak el a politikától. A holdudvar haszonélvezői azonban még vígan repdesnek. Fenntartja őket a tehetetlenségi és a mecénási, alapítványi erő, valamint az érthetetlenül megnyúlt médiafogyasztói reakcióidő. De ami késik, nem múlik.
1. Magyarországnak kommunistákból a legalja jutott (Bayer Zsolt);
2. A baj nem jár egyedül. Úgy értve, hogy a magyar kommunisták közül éppen az a réteg festette át magát balközepesnek, amely miatt az egész párt rászolgált a legalja minősítésre. Így „emelkedett ki” az ál-szociáldemokrata politikus, a magát szegénységpártinak nevező miniszterelnök, a szavatoltan Kádár-szellemű egészségügyi káderes, az államra fejőgépet szerelő nagytőkés miniszter, a közvagyonvédelmi elméleten felnevelkedett magánbankár és -bróker, a proletár nemzetköziségről a globális szomszédérzékenység kielégítésre átképzett külügyminiszter stb., stb.
Nem csoda, hogy ebben a társaságban jobb érzésű emberek nem érezték jól magukat. Szűrös Mátyás ellenszavazataival tudatosan kidobatta magát az MSZP-ből, amikor az aljanépség a 23 millió román vendégmunkás jelszavával elindította offenzíváját a határon túli magyarok ellen. Pozsgay Imre, akinek volt bátorsága MSZMP-aktivistaként kimondani, hogy 1956-ban népfölkelés volt, nincs jelen az MSZP-s rendezvényeken, amelyeken álszenték a forradalomra emlékeznek. Még Thürmer Gyula, a megrögzött Kádár-csodáló is képtelen lenyelni egykori elvtársai mesterkedéseit az egészségügy elárulásában. Németh Miklós, a Kádár-rendszer utolsó miniszterelnöke sem volt képes elvállalni az MSZP miniszterelnök-jelöltségét 2001-ben, amikor Londonból hazatérve azt tapasztalta, hogy Magyarországon nincs kormányváltó hangulat.
Mivel erre a mozzanatra manapság kevesen emlékeznek és emlékeztetnek, hadd gondoljuk végig az akkori jelölés visszautasításának jelentőségét. Egy valóban jól képzett és az ország sorsáról felelősen gondolkozó gazdasági szakember, ha nem tartozik az elvtelen karrieristák közé, végiggondolja, mit kell tennie egy kampánystábnak a néphangulat megfordításáért. Már az első lépéstől megretten: a túllicitált ígéretektől, főleg azok teljesítésétől az önkormányzati választások kényszerében összeomolhat a gazdaság. Aztán megfigyelhette az előkészületeket: az Izraelből meghívott szakértőt, az import sárga sálakat, a gyűlöletbeszédeket, a leantiszemitázást, a lecigányozást, a politikai ellenfél és vele együtt az ország bemószerolását Bukarestben és más európai fővárosokban, meg Strasbourgban. Ilyen áron gerinces politikusnak nem kellett a miniszterelnöki szék. Inkább kivonult a politikai életből, helyét pedig betöltötte az, akinek semmi sem drága, ha az ország vagyonát és nemzetközi pozícióját kell kockáztatni.
A legaljának a holdudvarát is ugyanolyan masszából gyúrták: mindegy, hogy mi az ára, csak csorogjon a honorárium. A legfrissebb példa erre az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakulása utáni nyilvános feljelentések sorozata. Miután a román Legfelsőbb Törvényszék a tények mérlegelése nyomán kénytelen volt alaptalannak minősíteni a funári vádakat, a Népszabadság Kövér László beszédéből kiragadott és megfejelt részleteket közölt annak bizonygatására, hogy igenis, Kolozsváron Románia alkotmányos rendje ellen uszítottak. Az esztendő utolsó napjaiban Kövér László ellen ugyanolyan forrásból feljelentés jelent meg a kolozsvári Szabadságban is, ajándéknak Funar télifája alá. Aztán a bukaresti magyar rádióadás jegyzetírója kutatott összefüggéseket a Magyar Nemzeti Tanács megalakulása, valamint Kövér László kolozsvári beszéde és az RMDSZ esetleges választási veresége között. Tehát ha a szerbiai magyarok sorsára jutunk, annak nem az RMDSZ-stáb hivalkodó életmódja és a nép nyomora közötti szakadék, nem az RMDSZ-ben folyó politikai tisztogatás, nem a Bolyai-egyetem Petőfi–Schiller-féle értéktelenpapírra való átváltása, nem a többi politikai kudarc lesz az oka, hanem egy-két bűnbak. Legalábbis a bértollnokok diverziója, véleménynek álcázott rémhírkampánya szerint.
A magyar politika legaljának mélyrepülését már kimutatják a közvélemény-kutatók. A kontraszelekció termékének áldatlan ügyködését látva, a választók undorral fordulnak el a politikától. A holdudvar haszonélvezői azonban még vígan repdesnek. Fenntartja őket a tehetetlenségi és a mecénási, alapítványi erő, valamint az érthetetlenül megnyúlt médiafogyasztói reakcióidő. De ami késik, nem múlik.