Egyezzünk ki. De kivel?


Miközben hanyatt-homlok rohangáltunk a szavazókörzetekbe, hogy ki ne maradjunk a világ legröhejesebb referendumából, a Deák Ferenc-évforduló kapcsán elhangzott egy felszólítás: a román–magyar megbékélést meg kell előznie a magyar–magyar kiegyezésnek.
Hát jó, egyezzünk ki. De ki egyezkedjen, és kivel?
Deák Ferenc idején is felvetődött a magyar–magyar kiegyezés szükségessége, hiszen sohasem volt úgy, hogy ne legyen némi nézetkülönbség. A magyar politikusok egy része a forradalom és szabadságharc emlékének meggyalázását látta a sógorokkal való megbékélésben, mások a legtájbasimulóbb labanchagyományok felújítását tartották célravezetőnek. Az Osztrák–Magyar Monarchia létrehozását a szögesen ellentétes felfogások közelítése nélkül elképzelni sem lehetett. Ám mi történt volna, ha a magyar–magyar kiegyezést olyanok kezdeményezik, akik az aradi vértanúk kivégzésének évfordulóján sörrel koccintgatnak?
Célzásunkkal arra emlékeztetünk, hogy 154 évvel ezelőtt a magyar történelem egyik legsötétebb napján az aradi várban osztrák törzstisztek diadalittasan sörözgettek. Azóta magyar ember sörrel nem koccint. 153 évvel később pezsgőzés is folyt a magyarság számára szomorú napok egyikén a Kempinszki Szállóban, ezért jobb emberek megfogadták, hogy többé pezsgővel sem koccintanak. Szeretnénk remélni, hogy nem következik be a teljes koccintás-bojkott, ám hatalommámoros politikusainktól erre nem kaphatunk garanciát. ők bármikor hajlandók bármivel és bárkivel koccintani, csak hogy megőrizzék politikai pozícióikat és gyarapíthassák vagyonukat. (Amelyet most már nemcsak testőrség, hanem alkotmány is véd a visszaállamosítástól – micsoda boldogság!)
A baj nem jár egyedül. A nyár óta jobb érzésű vadászok lelkiismereti válsággal küszködnek, ha eljön a tőkésréce idénye, ugyanis ennek az állatfajnak a tömeges hortobágyi lemészárlása előzte meg az újabb román győzelmet a magyar önérzet fölött, mikor is azt mondták, hogy a Szabadság-szobor esztétikailag sem felel meg egyesek kényes ízlésének és érzékenységének.
Az osztrák–magyar kiegyezés mai szóhasználattal élve Magyarország belső autonómiáját teremtette meg. A deáki gondolat az akkori viszonyok közötti maximumot célozta meg, érthető, ha körülötte megvalósult a magyar–magyar megegyezés. Napjainkban azonban hol vannak az autonómiaeszme elkötelezett hívei? Nos, valahol a pálya legszélén. Szűrüket évek óta kitették az RMDSZ pitvarába, mert szűk körben eldöntötték, hogy éppen rájuk nincs szüksége az erdélyi magyarságnak. (Azon sem csodálkoznánk, hogy a friss tapasztalattal felvértezve, Communitas és Illyés alapítványi pénzekből népszavazást szerveznének, amelyen a részvevők 55 százalékának 90 százalékos többsége követelné a kis lépések kompromisszumos politikájának folytatását.)
Ami a legfájdalmasabb: a felszólítás éppen az autonómia híveinek szólt. Mielőbb egyezzenek ki, vagy vállalják az örök bűnbak szerepét, mert minden félsikert és kudarcot az ő radikalizmusukra fognak kenni, mint eddig.
Miért nem hallgathatunk azok szavára, akik a mindenkori történelmi megbékéléseket, kiegyezéseket a nemzeti önérzet feladása nélkül próbálnák megvalósítani? Miért nézzük tétlenül, hogy éppen a jobb sorsra érdemes potenciális vezetőinket a szemünk láttára „bedarálják” az örök koccintók?
Mikor lesz végre egy választás, amikor nem csak szavazunk?