Nits Árpád

Pergő nyelvű képviselőink úton-útfélen a kettős állampolgárság ellen háborognak, akárcsak hat évvel ezelőtt, amikor ez a megváltási ötlet felvetődött. Akkor azt mondták, hogy az állampolgári kettősségünktől tudathasadásunk keletkezik adózáskor, katonai szolgálatteljesítéskor stb. Most az a legfőbb ellenérvük, hogy ha magyar útlevél bizseregne a zsebünkben, azonnal áttelepülnénk. Talán már az alkotmány népszavazásakor sem maradna belőlünk hírmondónak. Helyesebben: szavazónak.
Hat évvel ezelőtt előbb beszéltek és azután gondolkoztak, most már nem is gondolkoznak, csak beszélnek. Sőt, hallásukat is kikapcsolták. Nem akarnak tudni arról, hogy a magyar állampolgárság tömeges megadása csak úgy lenne lehetséges, ha a kérvényezőknek nem kellene magyarországi lakhellyel és biztos egzisztenciával rendelkezniük. Így az azonnali áttelepülés kísérlete a következőképpen képzelhető el:
– Bocsánat, hogy magánjellegű kérdéssel háborgatom itt, a gyepű közelében. Ez már Magyarország?
– Mit óhajt!?
– Válaszának hangsúlyából arra következtetek, hogy kivételes szerencsém van, ön hatósági ember. Határon túli magyar állampolgárként szeretnék azonnal letelepedni.
– Óh, hát miért nem mindjárt így kezdte? Történetesen van egy szép üdülőházam. Az államtól vásároltam részletre, átmenetileg bérbe adtam az államnak, abból fizetem a részleteket, de ha tisztességtelenebb ajánlatot tetszik tenni, úgy kirúgom az államomat, hogy a lába sem éri az anyaszülőföldet.
– Ez itt így megy? Nekem mindegy, nem akarok beleszólni a politikába. Nos, nem tudok ajánlatot tenni. Még tisztességest sem. Ugyanis teljesen átlagos határon túli magyar vagyok.
– Ja? És otthon nem akad semmi felszámolni való vagyontárgy? Villa, dzsip, hétvégi vityilló?
– Ne tréfáljon velem, átlagember vagyok, nem élképviselő.
– No de odahaza csak lakott valahol. Legalább egy panellakásban. Annak az árából esetleg megvásárolhatná az üdülőszállóm kertjében lévő kutyaólat.
– Ez valóban megoldhatná a helyzetet, de ilyen áron magyar állampolgárság nélkül is áttelepülhetnék.
– Ha nem akar áldozatot hozni, próbáljon ebben a vízáteresztő betoncsőben helyet szorítani magának. Vagy várja meg, amíg Demszky megnyit egy luxusszállót a hontalan hajléktalanoknak. Bár nem valószínű, hogy éppen magukat akarná elkényeztetni, hiszen nincs is szavazójoguk.
– Vegyük úgy, hogy a lakhatásomat megoldottuk. Most kérek valami egzisztenciát. Nyugdíjat, napidíjat, életjáradékot, ilyesmit.
– Ördöge van, tudok egy megüresedett bróker állást. Ha megy így, egyenesen balra, lát egy olyan firmát, hogy K&H… De ebből a szórakozásból elég legyen, mert mindjárt megmutatom, milyen a megemelt bérszintű, balos magyar közhivatalnok modortalansága!
Most beleér a kezünk az ébresztőedénybe, és rádöbbenünk, hogy ez a szomorú jelenet is csak derűsebb álomban játszódhat le. „Még egy ilyen évtized, mint a kilencvenes évek”, és már a magyar útlevél sem segít az erdélyi magyarok sanyarú sorsán. Az átlagember a határig sem jut el, számára hiábavaló a vízummentesség, amivel évek óta henceg a kormánypárt csatlósa (RMDSZ), mert ugyan honnan vegye legalább kölcsön azokat a százeurósokat, amelyeket a határon mutogatni kell. Aki azt állítja, hogy a magyar útlevéllel a zsebünkben csak egyet gondolunk és átrepülünk, az elképzelni sem képes, hogyan lehet szárnyalni a romániai minibérből és -nyugdíjból.
Néha nem ártana legalább átmenetileg szerepet cserélni. Vagy legalább diplomata-útlevelet.