Válaszutunk


Kisiparos panaszkodik a suttyomban kihirdetett nagytőkés-védelmező jogszabályokra. Jellemző példaként említi, hogy egy átmenő osztályzattal végzett almérnök frissen kinevezett szakellenőrként súlyos bírságot róhat ki az ő szakmában megőszült fejére, ha dinamóméteres csavarkulcs nélkül szerel fel egy autókereket. Újabban kis műhelyektől megkövetelik, hogy olyan elektronikus, digitális, szuperszonikus meg mifenés felszerelésük legyen, mint a multinacionális autógyárak kihelyezett szervizhálózatainak. Bizonyos esetekben különleges műszerekre szükség lehet, de azt senki se állítsa neki, hogy az országúton kereket cserélő autósok nem utazhatnak tovább, ha nincs kézügyükben dinamóméteres csavarkulcs. Az ilyen szőrszálhasogatás csak arra való, hogy a kisiparosokat leseperjék a piacról a nagyobb vállalkozók kedvéért.
A szakmai zsörtölődés után a kisvállalkozó kifejezte eltökéltségét, hogy legközelebb bizony nem megy el szavazni ezekre, akik ilyen törvényeket fogadnak el a parlamentben. A jelenség számunkra azért különösképpen izgalmas, mert a panaszkodó kisiparos eddig az RMDSZ szavazója volt. A potenciális tartózkodók táborát tehát nemcsak eszmei csalódások, hanem gazdasági szorongatások is duzzasztják. Nem csoda, ha bizonyos körökben fokozódik a pánik és az egységféltés.
Az egyszerű szavazópolgárnak szerencsére még majdnem másfél éve van annak sok szempontú fontolgatására, hogyan jár jobban: ha a sorsra (másokra) bízza a parlamenti összetételt, vagy ha újraválasztja azokat, akiket számára kijelölnek legitimnek kinevezett kijelöltjei.
Egyesek szerint az RMDSZ kiesése a parlamentből egyet jelentene a romániai magyar politikai képviselet világvégével. Ez természetesen korántsem igaz. Ha az RMDSZ nem lesz parlamenti párt, vezetői majd emlékeztetik az illetékeseket (közeli ismerőseiket) azokra a nemzetközi egyezményekre, amelyek előírják a nemzeti kisebbségek arányos képviseletét az államhatalmi szervekben, főleg azokban az intézményekben, amelyeknek kiemelt szerepük van a nemzeti önazonosság megtartásában. Például a művelődési, oktatási, egyházügyi, tömegtájékoztatási tárcáknál nemcsak alacsonyabb beosztású aktatologatók, hanem államtitkárok kell hogy legyenek a bizonyos részarányt meghaladó nemzeti kisebbségek képviselői, függetlenül attól, hogy részük van vagy nincs a törvényhozásban. Az államhatalom helyi szerveiben hasonlóképpen kellene eljárni. Ezek a dokumentumok már akkor is érvényben voltak, amikor az 1996-os kormányballépés (így!) előnyeiről folyt a hozsanna, de akkor a nagyobb politikai és gazdasági haszon feledtette az egyszerűen intézményesíthető eljárást. Pedig egyetlen rátermett oktatási államtitkárunknak sokkal életrevalóbb ötlete támadhatott volna a pártközi kormányegyeztető tanácsban kihordott lombikbébinél, a Petőfi–Schillernél.
Egyszóval a parlamenti kiesés után az RMDSZ-csúcs megrázza magát, és követeli jussát az államhatalom szerveiben. És megkapja, mert jó fiú volt és mert Romániának még inkább politikai és gazdasági előnyére válik a kedvező nemzetközi megítélés. A világ szemében az lesz a legfrissebb balkáni modell, a nemzetiségi kérdés igazán végérvényes megoldása, amikor az RMDSZ nem lesz a parlamentben és mégis mindenben benne lesz!
Csakhogy gondoljunk bele: kik közül toborozzák majd a romániai magyarok államhatalmi képviselőit? Ugye, milyen könnyű eltalálni! A valamivel kevesebb főtisztviselői állásba garantáltan nem neveznek ki olyanokat, akik a tizennégy év alatt nem bizonyították minden kétséget kizáróan lojalitásukat állami pártunk vezetői iránt. Az RMDSZ szavazógépezeteiben, a képviselőjelölt-listákon még elfér 10–15 százaléknyi ellenzék szemszúrásból, de az államhatalom az más. Oda kizárólag elvtársak kellenek. Olyanok, akik nem tagadják meg a koccintást Medgyessyvel és Nastaséval nemzeti ünnepeiken. Sőt kezdeményezik, ha másoknak nem jut eszükbe.
Az RMDSZ kiesése a parlamentből egyet jelentene az RMDSZ jelenlegi vezető rétegének teljes hatalomátvételével. Tehát válasszunk: ha elmegyünk szavazni, újraválasztjuk a mérsékelten eredményes parlamenti képviseletet, ha nem megyünk el szavazni, kineveztetjük zsíros állásokba azt a csoportot, amellyel a legkevésbé lehetünk elégedettek.
Most térjünk vissza a kiindulóponthoz, a kisvállalkozó érdekvédelméhez. A törvények jobbára nem a parlamentben készülnek, hanem a kormányhivatalokban. Főleg ott lobbizzák ki magukat különböző érdekcsoportok. Hogy milyen eszközökkel, azt a korrupcióellenes országos (nemzeti?) központi bizottságok szükségessége jelzi. És a temérdek, sebtében megszerkesztett kormányhatározat is jelez valamit. A parlamentben esetleg meg lehet torpedózni a kisembereket megnyomorító jogi normák alkalmazását – ha akadnak jóérzésű képviselők, akik nem felejtették el, kiknek köszönhetik magas pozíciójukat. Valószínűleg nem rájuk célzott a kisvállalkozó, amikor azt mondta, ezekre többé nem szavaz.
Nem is olyan könnyű, ugye, a választás a szavazás és a tartózkodás között.
Persze az itt felsorolt érvek nem kizárólagosak. A mérlegelésnek roppant sok szempontúnak kell lennie, és szerencsére még van hozzá majdnem másfél év.
Utóiratként emlékeztetnünk kell arra, hogy térségünkben egyetlen olyan párt jutott el a hatalom csúcsára, amely programszerűen védte a kis- és középvállalkozók érdekeit. A világuralomra törekvő multikapitalisták ezt nem tűrték, és mindent megmozgattak megbuktatására. Céljuk eléréséhez azt a pártot használták fel, amely valamikor a szocialista világrend megteremtésének előretolt bástyája volt – micsoda nevetséges ellentmondás! A Fidesz félreállítása néhány ezer szavazaton múlott. Talán azokén, akik a Széchenyi-terv haszonélvezői voltak, de választáskor otthon maradtak. Vagy akik hagyták magukat megtéveszteni a szocik demagógiájától.