Emberfogyatkozás


1989 végén egy emberként Tőkés László mellé állt az egész ország – mondta a hivatalos közvélemény, és mert az akkori nemzetközi megítélésnek nem tett volna jót a forradalom általános népi megalapozottságának megkérdőjelezése, hát elhallgatta, hogy azért akadtak kivételek. Például pártállami hatóságiak és állampárti aktivisták, karhatalmisták stb.
Most Tőkés László ellen felsorakozik az egész ország népe, nemzetiségi különbség nélkül – mondják a hivatalos közvélemény-alkotók, és elhallgatják, hogy kivételek azért akadnak. Méghozzá bőségesen. De most nem velük foglalkozunk, hanem az elpártolókkal.
Elsőként a román nemzetiségű román állampolgárok fordítottak hátat a forradalom szikrájának (ennél a tételnél a kivételek száma statisztikailag elhanyagolható). Aztán előjöttek a föld alól azok a magyar nemzetiségű román állampolgárok, akik újgazdag-jelöltekként korábban restellték bevallani, hogy ellenkező barikádoldalon állnak. Elég hamar észrevették, hogy semmi szégyellnivaló sincs a diktatúrák utódpártjai iránti vonzalomban, az csak olyan, mint a melegek vagy a vadkendertermesztők vasárnapi díszszemléje: belesimul a sokszínűségbe. Eddig semmi különösebb vész; az ún. mérsékeltek neptuni akcióikkal pusztán eszmei síkon szálltak szembe a forradalmi lendülettel. Még akkor is egyszerű volt a képlet, amikor magyar nemzetiségű magyar állampolgárok szóltak át a határon, hogy egy magyar püspök ne szóljon bele a magyarság ügyeibe. Igen, van olyan ideológia, amelynek követői azt vélik összmagyar érdeknek, ha a magyarok nem avatkoznak saját belügyeikbe.
Ezután a Tőkés-ellenesség alakulásának görbéje hirtelen az égbe szökött. Átmeneti megtorpanás csak 1998 és 2002 között volt tapasztalható, de miután a magyarországi baloldal újra megkaparintotta a hatalmat és helyreállította a romániai kormánypárttal és segédjével (az RMDSZ-szel) a szívélyes, baráti, jószomszédi és szocialista szolidaritási kapcsolatot, megteremtődött a lehetőség a romániai ellenforradalom végső győzelméhez.
Miért tűri ezt az emberek többsége? Miért nem érzékelik a különbséget az eszmei jó és gonosz, a fehér és a fekete között? Hova tűnt az 1989-es tisztánlátás? Ezek a kérdések természetesen szónokiak. A pozícióharc Romániában – akárcsak az egész „felszabadult” térségben – már rég nem az ideológiák között zajlik, már rég nem az eszmék meggyőző ereje dönt a vitákban, hanem a pénz. A pénz pedig – az árutermelés ötezer éves történetéből tudjuk – olyan arctalan és arcátlan hatalom, amellyel sokkal nehezebb megküzdeni, mint a legelvetemültebb diktatúra leggátlástalanabb titkosrendőrségével. Amikor az érmindszenti református nagyberuházástól elutalták a már odaítélt támogatást, a pénzforrások fölött állítólag népakaratból rendelkező hatalmasok szemérmetlenül megüzenték a világnak: aki nincs velük, az előtt légmentesen bezárulnak az anyagi érvényesülés kapui.
Akik tehát elfordultak Tőkés Lászlótól, azok nem feltétlenül tartják az abszolút igazság megtestesítőjének azt a politikai irányt, amely alázatosan követi a Kovács–Nastase-tengely határozatait (többek között a kedvezménytörvény kilúgozásában). Hanem egzisztenciájukra gondolnak. Nem alaptalanul félnek attól, hogy elesnek valamilyen anyagi haszontól, ha részt vesznek egy-egy polgári fórumon, vagy ami még veszélyesebb számukra: bekapcsolódnak egy olyan testület tevékenységébe, amelyre nem adta áldását az RMDSZ vezetősége. Akik tehát nem voltak ott a sepsiszentgyörgyi fórumon legalább lélekben, azok nagy valószínűség szerint júdáspénzt szorongattak a markukban.
Természetesen most nem szóltunk azokról, akiket jó ideje teljesen kiábrándított a politizálásból az az egyszerű tény, hogy mind egyéni, mind közösségi sorsuk jobbra fordulását a belátható jövőtől nem remélhetik.