Nits Árpád

Néhány percig tegyük magunkat naivnak, és gondolkozzunk el azon, hogy egynéhány romániai magyar kisebb-nagyobb személyiség vajon miért látja és láttatja helyesnek, bölcsnek, megfontoltnak, célravezetőnek az RMDSZ jelenlegi vezetőségének a politikáját.
Ragadjunk ki találomra egy példát. Marosvásárhelyen járt március 15-én Kovács László. Mert meghívták. Ez nem akkora illetlenség, mintha akasztott ember házában kötélről beszélnének, hanem sokkal nagyobb. Olyan, mintha a siralomházban sorsára váró családhoz a vigasztalás szándékával kopogtatna be a hóhér, akinek pártja pálcát tört azok fölött, akik „túlszerették” az áldozatot, és mindennek a tetejében a hóhérinasok elvárnák, hogy a legutolsó polgári körtag is díszvendégként üdvözölje, mert ha nem, akkor az egyet jelentene az egész rokonság ünnepének megzavarásával. Ennek ellenére nyomban akadtak bértollnokok és bérnyilatkozók, akik egyhangúan harsonázták, hogy végtelen megtiszteltetés az erdélyi magyarság számára, ha Magyarország külügyminisztere elfárad közénk.
A 23 millió román vendégmunkás rémének kiagyalása, a Kempinski szállodai hajlongás és az érte kapott pozsonyi frász, a kedvezménytörvény elleni áskálódás és a Kovács László nevéhez fűződő sok más politikai bűncselekmény után ekkora ostobaságot állítani nem lehet ingyen. Aki ennek a díszvendégségnek az ötletét dicsérni képes, az különleges szemüvegekkel és óriási erőkifejtéssel altatja el józan eszét, rengeteg energiát veszít. Mivel lehet pótolni a szellemi erőtartalékot? Természetesen azzal az eszközzel, amivel bármi vásárolható a becsületen kívül, ezt mindenki sejti, érzi, ám a honorárium méretéről kevés az információ.
Felbecsléséhez segít néha egy-egy önfeledt megnyilatkozás. Ilyen volt a minap egy kedélyeskedő rádiócsevegés arról, hogy miként tölti napjait egyik állami főtisztviselőnk, aki az RMDSZ vezetőségének jóvoltából került közepesen magas polcra.
Karrierjét szerénykedéssel kezdte, kijelentve, hogy bizottságbeli társaival ellentétben neki nem kell sofőr a hivatali Ford Mondeóhoz. (Egy munkanélkülivel több. Még nagyobb baj, hogy megtakarított fizetése nem jut el a nyugdíjpénztárhoz. Útközben eldézsmálják.) Aztán szorongással folytatta, mert unatkozik egyedül a háromszobás bukaresti lakásban. Társasági életet nem folytat, de gyakran jár moziba és színházba. Stb., stb. Tegyük hozzá, hogy biztosan a munkájával is olyan elégedett, mint államtitkári fizetésével. Hogy mi a dolga? Az égvilágon semmilyen hasznos tevékenységet sem végez, nélküle pontosan ilyen gyorsan épülne a vadkapitalizmus, és pontosan ennyire nem oldódnának meg a kisebbségi ügyek. Viszont belekotnyeleskedik mindenbe, amihez semmi köze, neki mindent elnéznek és tőle semmit sem kérnek számon, mert ő akár van, akár nincs, kenyéradóit úgyis szilárdan újraválasztják.
Vajon hány ilyen „közhivatalnokunk” lézeng Bukarestben? (Külön réteget alkotnak azok, akiket átvettek és megőriztek az előző diktatúra kultúragitációs brigádjából.) Annak idején, amikor nyíltan kormányszövetséges volt az RMDSZ, négyszáz „emberünk” állását féltették, ha a koalíció elhagyása került szóba a Bolyai-egyetem miatt. Azóta a kormányhivatalok megizmosodtak, főnököcskéik fizetése pedig úgy megközelítette a legfejlettebb országok főtisztviselőinek járandóságát, mint a romániai munkásé az albán kollégáét.
Az dobja rájuk az első követ, aki a helyükben nem így viselkedne. Gondoljunk bele, mit tenne bármelyik átlagpolgár, aki a középszerűségből hirtelen arra ébredne, hogy Ford Mondeóban élvezkedik a főváros gödrös, de széles egyéni távlatokat megnyitó utcácskáin. Nem dicsérné úton-útfélen kenyéradóját? Ó, dehogynem! Ilyen az átlagemberi természet. Változást az hozna, ha másfajta vezetőgarnitúra nevezne ki másfajta átlagembereket luxusautós állásokba. Egy olyan garnitúra, amely – példánknál maradva – március 15-én nem hozta volna kellemetlen helyzetbe híveit, hanem titkos diplomáciai csatornákon megbeszéli Kovács Lászlóval, hogy a saját érdekében is jobb, ha az idén szűk, autonóm családi körben ünnepelünk. Attól még folytathatnák a támogatást, amellyel kapcsolatban marosvásárhelyi beszédében a szocialista pártelnök stílusához híven oldalvágást intézett az előző kormány ellen, mondván, hogy a juttatások rendszere most átlátható, nem a klientúraépítést szolgálja. Nem is gondolta, mekkora igazságot mondott. A pénzosztogató kuratóriumok valóban átlátszóan RMDSZ-kezekben összpontosulnak, tehát a támogatások nem szolgálják klientúra építését. Az már rég tető alá került.
Állítólag azért kellett Kovács Lászlót a központi ünnepségre meghívni, mert a román kormány a külügyminiszterét küldte Marosvásárhelyre arra a napra, és a diplomáciai szabályok előírják a kölcsönösséget. Nos, a román külügyminisztert még könnyebb lett volna meggyőzni arról, hogy a hétvégét máshol töltse. Egy marosvásárhelyi rendezvény a román állam szemszögéből nem lehet külügy.
Visszatérve a másfajta vezetői magatartásmodellre, abba az is beleférne, hogy ha már muszáj a mondeós állásokat betölteni, akkor ne a sofőr fizetésével takarékoskodjunk. Az Európai Unióban sem kergetnék az asztal körül az országot, ha a különböző kis bizottságok nagy tisztviselői hazai Daciákkal vagy a szintén olcsóbb magyarországi Suzukikkal fontoskodnák be magukat délelőtt a munkahelyükre, délután pedig a moziba.