A mórnak befejezték a küldetését
Erdélyi Napló, 2003. március 11., XIII. évfolyam, 10. (597.) szám
Óriási veszély leselkedik Funárra. Rohamléptekkel közelednek a helyhatósági választások, és vele nem foglalkoznak eléggé. Néhány csip-csup civakodástól, pereskedéstől, pénzügyőri elmarasztalástól eltekintve, hiányoznak azok a botrányos beidézések, rendőri elővezetések, prefektusi fenyegetőzések a felfüggesztéssel stb., amelyekből mindig győztesen került ki.
A régi szép idők közelmúltjában a kolozsvári bíró még olyan eseménynél is főszerepre számíthatott, amilyen a százéves Mátyás-szobor ünneplése volt. Állítólag jól odamondtak neki, holott elégedetten somolygott befelé, hiszen bármilyen dörgedelmeket szórjanak is rá az „udémérések”, ő a nyertes, mert szilárdan állnak az ormótlan szondacsövei az állítólag védett történelmi környezetben, tankcsapdái zavartalanul tátonganak, és egy kerti törpéhez hasonlító műtárggyal tovább ígérgetheti Traianus oszlopa másolatának betelepítését az eredeti középkori műemlékek közé.
A mellőzés még nem minden. Talán szélárnyékban is megőrizné hivatalát, de újraválasztási esélyeit az a fordulat rontja, hogy másokkal kezdtek sokkal behatóbban foglalkozni. Most nem Funar megfékezését kéri a román kormány leghűségesebb szövetségese, hanem a székelyudvarhelyi polgármesterét. Most sem a kolozsvári Főtér helyreállítását próbálja kijárni a kormányhivataloknál a sok pragmatista magyar politikus, hanem Szász Jenő ellen szerveznek népszavazást, és a Hargita megyei prefektust veszik rá, hogy mielőbb indítsa el az eljárást, nehogy a jövő nyári választás a hivatalában találja az RMDSZ jelöltjeit folyton legyőző udvarhelyi polgármestert. És micsoda vádak alapján! Ha azokat – többek között az államosított ingatlanok késedelmes visszaszolgáltatását, a lassú földbirtokrendezést, az ügyvédeket hizlaló félresikerült törvények alkalmazásából fakadó további visszásságokat – máshol is az elöljárók főbenjáró bűneként kezelnék, Románia egyik napról a másikra polgármestermentes övezetté válna.
A mellőzés azért is rosszkor jött Funárnak, mert a népszámlálás igazolta jóslatát: Kolozsvár magyarsága 20 százalék alá csökkent. A magyar veszély elmúlt. Bezárult a vastag gyűrű, amely a Székelyföldet elhatárolja a magyar határtól. A mór küldetése bevégeztetett, mégpedig úgy, hogy ebben neki alig van érdeme. Nem ő zavarta el a kolozsváriakat, hanem az erdélyi magyarság vezérei (állítólag legitim vezetői) fújtak takarodót, és vonultak önként a sziget belseje felé főhadiszállásaikkal, villáikkal, dzsipjeikkel. Ez nem azért fájdalmas, mintha olyan nagyon hiányoznának, de például a Bolyai-egyetem várának és járulékos bástyáinak feladása azt az érzést keltette a kolozsváriakban, hogy itt a vég kezdete.
Most a sziget egyik végvárában folyik az ostrom. Azt a polgármestert akarják félreállítani, aki helyi politikai ellenfeleivel ellentétben nem lenne hajlandó december 1-jén a Kempinski Szállóban pezsgőzni. (1849 óta magyar ember nem koccint sörrel, 2002 után nem kellene pezsgővel sem ünnepelnie. Ha így haladunk, nemsokára bekövetkezik a teljes absztinencia.)
Kolozsvár valamikor örökösnek elképzelt polgármestere tehát munkanélküli lett, megfogyatkozott politikai cselekvésének tárgya, és a homogén nemzetállam megteremtésének arcvonalát kétszáz kilométerrel keletebbre tolták. Választói között mindig szép számban akadtak olyanok, akik szégyellték magukat miatta, de úgy vélték, hogy a magyarság kordában tartásához szükség van rá. Ez a fajta választó úgy volt vele, mint a szükséges rosszal. Nem kétséges, hogyan fog viszonyulni a szükségtelen rosszhoz. Talán érdemei elismerése mellett küldenék nyugállományba, de mit értékeljenek rajta, ha legfőbb céljának elérését is másnak köszönheti?
A régi szép idők közelmúltjában a kolozsvári bíró még olyan eseménynél is főszerepre számíthatott, amilyen a százéves Mátyás-szobor ünneplése volt. Állítólag jól odamondtak neki, holott elégedetten somolygott befelé, hiszen bármilyen dörgedelmeket szórjanak is rá az „udémérések”, ő a nyertes, mert szilárdan állnak az ormótlan szondacsövei az állítólag védett történelmi környezetben, tankcsapdái zavartalanul tátonganak, és egy kerti törpéhez hasonlító műtárggyal tovább ígérgetheti Traianus oszlopa másolatának betelepítését az eredeti középkori műemlékek közé.
A mellőzés még nem minden. Talán szélárnyékban is megőrizné hivatalát, de újraválasztási esélyeit az a fordulat rontja, hogy másokkal kezdtek sokkal behatóbban foglalkozni. Most nem Funar megfékezését kéri a román kormány leghűségesebb szövetségese, hanem a székelyudvarhelyi polgármesterét. Most sem a kolozsvári Főtér helyreállítását próbálja kijárni a kormányhivataloknál a sok pragmatista magyar politikus, hanem Szász Jenő ellen szerveznek népszavazást, és a Hargita megyei prefektust veszik rá, hogy mielőbb indítsa el az eljárást, nehogy a jövő nyári választás a hivatalában találja az RMDSZ jelöltjeit folyton legyőző udvarhelyi polgármestert. És micsoda vádak alapján! Ha azokat – többek között az államosított ingatlanok késedelmes visszaszolgáltatását, a lassú földbirtokrendezést, az ügyvédeket hizlaló félresikerült törvények alkalmazásából fakadó további visszásságokat – máshol is az elöljárók főbenjáró bűneként kezelnék, Románia egyik napról a másikra polgármestermentes övezetté válna.
A mellőzés azért is rosszkor jött Funárnak, mert a népszámlálás igazolta jóslatát: Kolozsvár magyarsága 20 százalék alá csökkent. A magyar veszély elmúlt. Bezárult a vastag gyűrű, amely a Székelyföldet elhatárolja a magyar határtól. A mór küldetése bevégeztetett, mégpedig úgy, hogy ebben neki alig van érdeme. Nem ő zavarta el a kolozsváriakat, hanem az erdélyi magyarság vezérei (állítólag legitim vezetői) fújtak takarodót, és vonultak önként a sziget belseje felé főhadiszállásaikkal, villáikkal, dzsipjeikkel. Ez nem azért fájdalmas, mintha olyan nagyon hiányoznának, de például a Bolyai-egyetem várának és járulékos bástyáinak feladása azt az érzést keltette a kolozsváriakban, hogy itt a vég kezdete.
Most a sziget egyik végvárában folyik az ostrom. Azt a polgármestert akarják félreállítani, aki helyi politikai ellenfeleivel ellentétben nem lenne hajlandó december 1-jén a Kempinski Szállóban pezsgőzni. (1849 óta magyar ember nem koccint sörrel, 2002 után nem kellene pezsgővel sem ünnepelnie. Ha így haladunk, nemsokára bekövetkezik a teljes absztinencia.)
Kolozsvár valamikor örökösnek elképzelt polgármestere tehát munkanélküli lett, megfogyatkozott politikai cselekvésének tárgya, és a homogén nemzetállam megteremtésének arcvonalát kétszáz kilométerrel keletebbre tolták. Választói között mindig szép számban akadtak olyanok, akik szégyellték magukat miatta, de úgy vélték, hogy a magyarság kordában tartásához szükség van rá. Ez a fajta választó úgy volt vele, mint a szükséges rosszal. Nem kétséges, hogyan fog viszonyulni a szükségtelen rosszhoz. Talán érdemei elismerése mellett küldenék nyugállományba, de mit értékeljenek rajta, ha legfőbb céljának elérését is másnak köszönheti?