Ellenzékképzés
Erdélyi Napló, 2003. február 4., XIII. évfolyam, 5. (592.) szám
Rohamosan növekvő népszerűtlensége ellenére a taszári ellenzékképző tolmácstanfolyam nem rossz dolog. Hallgatóit azonban nagyobb körültekintéssel kellene kiválasztani. Előbb Európában illene körülnézni, hátha itt is akadnak tanulni vágyó ellenzékiek. Az irakiak még várhatnának, ha már több évtizedet mukk nélkül kibírtak egy olyan uralkodó alatt, akinek köztereken felállított óriás poszterei erősen emlékeztetnek Ceauşescu primitív lelkivilágára. Inkább ott kellene hatalomra segíteni az ellenzéket, ahol az legalább megpróbált szembeszegülni.
Példáért ne menjünk messzire: román–amerikai tolmácsokra feltétlenül szükség lesz, ha a Biztonsági Tanács jóváhagyásával végre tengerészgyalogosok szállnak partra a Dâmbovita középső szakaszán. A katonai beavatkozásra egyszer már megérett az idő, hiszen a romániai diktátor legalább annyi okot szolgáltatott rá, mint az iraki. Éheztette, fagyasztotta a népet, ezzel is fokozta az emigrációs nyomást a nyugati országokra, végső delíriumában pedig kifecsegte, hogy a román ipart alkalmassá tette atombomba előállítására. Ezzel kapcsolatban a nagyhatalmaknak régi elszámolnivalójuk is volt Románia géniuszával. Amikor a világszervezetnek még lett volna módja az atomfegyver-forgalom megakadályozására, a román külügy, a jelenlegi miniszterelnök egykori hivatala – kínai érdekeknek hódolva – amellett kardoskodott, hogy az államok a tömeggyilkolás terén rendelkezzenek egyenlő jogokkal. Ennek az okoskodásnak is tulajdonítható, hogy ma már a legcsóróbb országok is játszadozhatnak a világvégével, sőt kisebb terrorista csoportok jelentős készleteket szerezhetnek be hasadóanyagokból a bolhapiac-gazdaságban. Atomfegyverrel szórakozó törpétől mentették meg tehát a világot a romániai forradalmárok 1989 decemberében, és ma hol vannak? Még ellenzékben sem találják a helyüket, mert onnan is kirekesztették a néhai diktátor udvari dalnokai, kutyasétáltatói, titkosrendőrei, külügyi és külkereskedelmi hivatalnokai, akik egyszer bányászjárással, máskor etnikai feszültségkeltéssel és állandósult életszínvonal-csökkentéssel veszélyeztetik a térség békéjét.
Még mindig a közelben maradva: magyar–amerikai tolmácsképzésre is hasznosan lehetne felhasználni a munkaidőt Taszáron. A közvetlen tanár–diák kapcsolatban a kiképzőtisztek számára is világossá válhatna, hogy az 1956-os forradalmat elfojtó Kádár munkás-paraszt-bankár aktivistái, akiknek szívélyes vendéglátásától tökéletesen otthon érezte magát Magyarországon a Sakálnak becézett Carlos, nem megbízható szövetségesek. A D–200-as típusjelzésű tartalékos főhadnagyoknak bármikor felmutathatnak egy elintézetlen váltót, és akkor éppúgy elárulják a NATO-t, mint szükség esetén hátat fordítottak a Varsói Szerződésnek. Érdekes dolgok derülhetnének ki akkor is, ha lengyel–amerikai lakosságkapcsolati szakembereket kezdenének kiképezni. Vendégelőadónak meghívhatnák többek között a jelenlegi román belügyminisztert, aki nemrégiben, amikor még csak a kolozsvári polgármesteri székre pályázott, elpanaszolta, hogy milyen furcsa az élet. A lengyel elnök – a Nyugat jelenlegi kedvence – valamikor vidéki kommunista diákegyesületi vezetőféleként kollégája volt, most pedig államfő, miközben őneki egy Funarral kell mérkőznie pártfeladatból. Ilyen gátlástalan karrieristák sikertörténeteinek ismeretében hátha ismét a Szolidarnoszttal lennének szolidárisak a nyugatiak.
De ébredjünk fel. Ilyen tanfolyamokra belátható időn belül nem toboroznak hallgatókat. A Nyugat a kisujját sem mozdította annak érdekében, hogy Romániában a forradalom után ne kerülhessenek hatalomra a néhai diktátor közeli munkatársai, majd pedig amikor a véletlen menesztette őket, a jobboldaliakat a legcsekélyebb támogatásban sem részesítette. Kiképzés helyett kelepcékbe csalta, például NATO-tagsági ígérettel, majd cserben hagyta a jobboldalt. Pedig abban is volt elég sok balos... A nagy kielégülésben Nastasét részesítette, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az egykori kommunisták hadd teljesítsék ki a sokoldalúan fejlett kapitalizmus építését. A magyarországi jobboldallal szembeni még nyilvánvalóbb nyugati ellenszenvet példázza a legújabb hivatalos uniós állítás a magyar sajtóról, amelyet állítólag nem befolyásol a hatalom, amióta megint a baloldal kormányoz. Pedig azóta a jobboldali – tehát most ellenzéki – sajtó teljes megfojtását mi, erdélyiek is érzékeljük a tévé nézhetetlenségéből és a rádió hallgathatatlanságából. Bezzeg az Orbán-kormány idején, amikor a baloldali, tehát akkori ellenzéki sajtó a hírközlés 80 százalékát uralta, az országjelentésekben a nyugati megfigyelők Tamás Gáspár Miklóst igazolták, aki szerint Romániában nagyobb volt a sajtószabadság. Akkor miért nem repatriált? Talán mert annyira mégsem volt helytálló a helyzetértékelése?
Sokan azt mondják, hogy a Nyugat azért nem kedveli a jobboldali pártokat, mert azok a nemzeti érdekek fokozottabb érvényesítésével gátolják a globalizációt, míg a baloldaliak rejtett bűntudatuk miatt kezes bárányként viselkednek. Ez érvényes lehet Kelet-Európára, de vajon mi a baj az osztrák, az olasz, a német, a francia stb. jobboldallal? A nyugati balosok bűntudat hiányában éppúgy nyíltan ellenállnak a globalizációnak, mint ellenpólusaik, és mégis, csak a jobboldal népszerűségének növekedését kíséri olyan hisztéria, hogy az már-már hasonlít az iraki belügyekbe avatkozáshoz.
De milyen bonyolult a világ? Ebből a törvényszerűségből is kilóg egy ország. Izraelben a jobboldal fölényes újraválasztását olyan gratulációk követik, amilyenekben Medgyessyt részesítették a Vatikántól Washingtonig, és fel sem vetődik egy izraeli–amerikai tolmácstábor létesítése.
Példáért ne menjünk messzire: román–amerikai tolmácsokra feltétlenül szükség lesz, ha a Biztonsági Tanács jóváhagyásával végre tengerészgyalogosok szállnak partra a Dâmbovita középső szakaszán. A katonai beavatkozásra egyszer már megérett az idő, hiszen a romániai diktátor legalább annyi okot szolgáltatott rá, mint az iraki. Éheztette, fagyasztotta a népet, ezzel is fokozta az emigrációs nyomást a nyugati országokra, végső delíriumában pedig kifecsegte, hogy a román ipart alkalmassá tette atombomba előállítására. Ezzel kapcsolatban a nagyhatalmaknak régi elszámolnivalójuk is volt Románia géniuszával. Amikor a világszervezetnek még lett volna módja az atomfegyver-forgalom megakadályozására, a román külügy, a jelenlegi miniszterelnök egykori hivatala – kínai érdekeknek hódolva – amellett kardoskodott, hogy az államok a tömeggyilkolás terén rendelkezzenek egyenlő jogokkal. Ennek az okoskodásnak is tulajdonítható, hogy ma már a legcsóróbb országok is játszadozhatnak a világvégével, sőt kisebb terrorista csoportok jelentős készleteket szerezhetnek be hasadóanyagokból a bolhapiac-gazdaságban. Atomfegyverrel szórakozó törpétől mentették meg tehát a világot a romániai forradalmárok 1989 decemberében, és ma hol vannak? Még ellenzékben sem találják a helyüket, mert onnan is kirekesztették a néhai diktátor udvari dalnokai, kutyasétáltatói, titkosrendőrei, külügyi és külkereskedelmi hivatalnokai, akik egyszer bányászjárással, máskor etnikai feszültségkeltéssel és állandósult életszínvonal-csökkentéssel veszélyeztetik a térség békéjét.
Még mindig a közelben maradva: magyar–amerikai tolmácsképzésre is hasznosan lehetne felhasználni a munkaidőt Taszáron. A közvetlen tanár–diák kapcsolatban a kiképzőtisztek számára is világossá válhatna, hogy az 1956-os forradalmat elfojtó Kádár munkás-paraszt-bankár aktivistái, akiknek szívélyes vendéglátásától tökéletesen otthon érezte magát Magyarországon a Sakálnak becézett Carlos, nem megbízható szövetségesek. A D–200-as típusjelzésű tartalékos főhadnagyoknak bármikor felmutathatnak egy elintézetlen váltót, és akkor éppúgy elárulják a NATO-t, mint szükség esetén hátat fordítottak a Varsói Szerződésnek. Érdekes dolgok derülhetnének ki akkor is, ha lengyel–amerikai lakosságkapcsolati szakembereket kezdenének kiképezni. Vendégelőadónak meghívhatnák többek között a jelenlegi román belügyminisztert, aki nemrégiben, amikor még csak a kolozsvári polgármesteri székre pályázott, elpanaszolta, hogy milyen furcsa az élet. A lengyel elnök – a Nyugat jelenlegi kedvence – valamikor vidéki kommunista diákegyesületi vezetőféleként kollégája volt, most pedig államfő, miközben őneki egy Funarral kell mérkőznie pártfeladatból. Ilyen gátlástalan karrieristák sikertörténeteinek ismeretében hátha ismét a Szolidarnoszttal lennének szolidárisak a nyugatiak.
De ébredjünk fel. Ilyen tanfolyamokra belátható időn belül nem toboroznak hallgatókat. A Nyugat a kisujját sem mozdította annak érdekében, hogy Romániában a forradalom után ne kerülhessenek hatalomra a néhai diktátor közeli munkatársai, majd pedig amikor a véletlen menesztette őket, a jobboldaliakat a legcsekélyebb támogatásban sem részesítette. Kiképzés helyett kelepcékbe csalta, például NATO-tagsági ígérettel, majd cserben hagyta a jobboldalt. Pedig abban is volt elég sok balos... A nagy kielégülésben Nastasét részesítette, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az egykori kommunisták hadd teljesítsék ki a sokoldalúan fejlett kapitalizmus építését. A magyarországi jobboldallal szembeni még nyilvánvalóbb nyugati ellenszenvet példázza a legújabb hivatalos uniós állítás a magyar sajtóról, amelyet állítólag nem befolyásol a hatalom, amióta megint a baloldal kormányoz. Pedig azóta a jobboldali – tehát most ellenzéki – sajtó teljes megfojtását mi, erdélyiek is érzékeljük a tévé nézhetetlenségéből és a rádió hallgathatatlanságából. Bezzeg az Orbán-kormány idején, amikor a baloldali, tehát akkori ellenzéki sajtó a hírközlés 80 százalékát uralta, az országjelentésekben a nyugati megfigyelők Tamás Gáspár Miklóst igazolták, aki szerint Romániában nagyobb volt a sajtószabadság. Akkor miért nem repatriált? Talán mert annyira mégsem volt helytálló a helyzetértékelése?
Sokan azt mondják, hogy a Nyugat azért nem kedveli a jobboldali pártokat, mert azok a nemzeti érdekek fokozottabb érvényesítésével gátolják a globalizációt, míg a baloldaliak rejtett bűntudatuk miatt kezes bárányként viselkednek. Ez érvényes lehet Kelet-Európára, de vajon mi a baj az osztrák, az olasz, a német, a francia stb. jobboldallal? A nyugati balosok bűntudat hiányában éppúgy nyíltan ellenállnak a globalizációnak, mint ellenpólusaik, és mégis, csak a jobboldal népszerűségének növekedését kíséri olyan hisztéria, hogy az már-már hasonlít az iraki belügyekbe avatkozáshoz.
De milyen bonyolult a világ? Ebből a törvényszerűségből is kilóg egy ország. Izraelben a jobboldal fölényes újraválasztását olyan gratulációk követik, amilyenekben Medgyessyt részesítették a Vatikántól Washingtonig, és fel sem vetődik egy izraeli–amerikai tolmácstábor létesítése.