Végrendeletek


Sokunk számára az előző aranykorszak egyik legsötétebb rémálma az volt, hogy Ceauşescu természetes halállal vonul vissza a hatalomból, a nemzeti gyászt pedig tudós özvegye és alkoholista fiacskája szervezi meg, olyan könnyáradatot és jajveszékelést szabva meg pártfeladatként, hogy ahhoz képest Kim Ir-szen temetése illedelmesen visszafogott anglikán gyászszertartásnak tűnjék. Körülbelül egy hét múlva menetrendszerűen következett volna a karmesteri beintés, hogy no most már elég a sírás-rívásból, álljunk neki keményen dolgozni és főleg az új vezért dicsőíteni, mert a régivel nem volt éppen minden rendjén. Van, aki még emlékszik rá, hogy így történt ez Gheorghiu-Dejzsel is, akinek politikai végrendeletét gyorsan el kellett felejteni.
Mindebből alacsonyabb szintű ízelítőt szolgáltatnak január 1-jétől az Adevărul (magyarul Igazság) főszerkesztőjének halálával kapcsolatban. Gyászoltak a politikusok, a lapok, az elektronikus tömegtájékoztatók, az olvasók. Még az államfő és a miniszterelnök is felcsapott siratóasszonynak. Szocialista munkaversenyszerűen méltatták a megboldogult érdemeit, egybemosva a legkedveltebb napilapok közül bükkfanyelvével messze kimagasló Scânteiánál (magyarul Szikra) kifejtett jegyzőkönyv-fogalmazói tevékenységét az Adevarul köpönyegfordítással kezdődő sajtópiac-gazdasági sikertörténetével. Aztán bekövetkezett a törvénytelen fiú színre léptetése, aki részesedni akar az örökségből. Ami nem lehet csekély összeg, ha az ügyvéd is beállt érte a sorba. Aki a Scânteia-Adevarul főszerkesztője volt átmenetileg.
Gusztusos.
Mély történelmi gyökerei lehetnek a gyász hullagyalázásig elmenő túlhajtásának, de ennek fejtegetése nem a mi dolgunk. Mi csak távolról csodáltuk az emlékek megszépülését egy olyan napilapról, amelynek időjárás-jelentését olvasva sem maradt nyugalmi állapotban a gyomor, majd az új korszakról, amely azzal kezdődött, hogy bukaresti diákok szerették volna megetetni a szerkesztőkkel a Scânteia poporului (A Nép Szikrája) első és utolsó lapszámát, de azok idejében kereket oldottak. Az is különös, hogy államférfiak, kollégák, újságolvasók elfelejtették, milyen dicstelen szerepet játszott a legkedveltebb román napilap az 1990. júniusi bányászjáráskor, amikor szerkesztői a bukaresti Lomonoszov-palota ablakaiban tapssal üdvözölték a kommandósokat, és megmutatták, melyik épületszárnyban keressék Gabriel Liiceanut és Petre Mihai Băcanut lincselés céljából. Erre is csak azt mondtuk: lelkük rajta, milyen jó, hogy nekünk nem írhatják elő, hogy csak a szépre emlékezzünk.
De hirtelen arra ébredtünk, hogy erdélyi magyar lapban is méltató nekrológ jelenik meg Dumitru Tinuról, aki a cikkíró szerint bizalmatlanul tekintett ugyan a magyarokra, de a hatalmat óvta a szélsőséges román nacionalistáktól, a velük való együttműködéstől. Nafene! Ha az Adevărul szószátyár vezércikkírójának intelmeire hallgatott volna a román politikai elit, aligha tolonganak a részvétnyilvánítók sorában a kormánypárti politikusok. Előbb felteszik a szónoki kérdést, hogyan kell értelmezni azt az Adevărul-cikket, amely fölött ilyen cím harsogott az első oldalon: Cluj-Napoca nu mai este Kolozsvár. Vajon nem azt jelenti ez a cím, hogy a legkedveltebb román napilap együtt kárörvendezik a Nagy-Románia Párt főtitkárával, hogy immár nem kell kitenni a város határában a magyar helynévtáblát? Vajon nem jelenti egyben azt is, hogy az Adevărul a leghírhedtebb magyarfalókkal egy asztalnál ünnepli az etnikai tisztogatás, a beolvasztás újabb jelentős sikerét?
Volt idő, amikor az RMDSZ vezérkarában úgy nyilatkoztak, hogy tovább nem tűrik az Adevărul magyarellenes uszítását, minden gyalázkodásra bírósághoz fordulnak. Ebből a fogadkozásból semmi sem lett, inkább a székelyudvarhelyi városvezetés ellen fordították haragjukat, újabban pedig a Neptun-vonallal ellenkező magyar lapokat fenyegetik sajtóperekkel. Így biztosabb a sikerélmény... És különben is: a Tinuhoz hasonló közvélemény-formálók mostanában enyhítették a magyarság iránti gyanakvásukat. Miért? Azért – olvashatjuk a romániai magyar lapban megjelent cikkben, amelynek szerzőjét azért nem említjük, mivel ez nem a reklám helye –, mert a román politikában pozitív tapasztalat halmozódott fel 1996 óta, amióta az RMDSZ a kormányzás meg nem kerülhető tényezőjévé vált. Áhá! Szóval azért kellett nekünk is belekapcsolódnunk a nemzeti gyászba, hogy méltányoljuk pártunk és államunk sikeres bel- és külpolitikáját.
Jót nevethetnénk a kongresszusköszöntő nekrológ csattanóján, amely Tinu végrendeletére tesz félreérthetetlen célzást. Miként a Gheorghiu-Dej végrendeletével is baj volt, mert kifelejtette belőle nevelt fiához, Ceauşescuhoz intézett dísztáviratát, úgy a Tinu végrendeletére sem illik már hivatkozni. Derűnket azonban beárnyékolja, hogy ezekben a napokban a legkedveltebb román napilapot csak tisztes távolból ismerő erdélyi magyarok olyasmiket sóhajtoztak, hogy szegény Tinu, milyen kár érte, mert ő olyan jó és mérsékelt volt stb. A kérdésre, hogy ez az információ honnan származik, az volt a válasz, hogy hát kiírták az újságba.
Éljen a szabad(on manipulált) sajtó!