Nits Árpád

Végre az ősz elején az MSZP elnöke beismerte, hogy tévedtek, amikor a 23 millió román vendégmunkás veszélyére hívták fel a közfigyelmet, de hozzátette: jóhiszeműen, mert tényleg aggódtak Magyarországért, a magyar munkavállalókért. A múlt héten az is elhangzott a magyar parlament baloldalán, hogy a 23 millió román nem választási kampányhazugság volt, hanem téves jóslat. Minden igyekezetükkel azt bizonygatják, hogy komolyan gondolták, ezek szerint főbenjáró alapismeret- és információhiány esete forog fenn, amit képességeink szerint igyekszünk pótolni.
Románia lakosságát úgy számítják ki, hogy egy lakos meg egy lakos, az két lakos és így tovább, egészen a népszámlálási adatok véglegesítéséig, ami egyelőre nem történt meg, de abban már tavaly decemberben is biztosak lehettek az MSZP vezérei, hogy a keleti szomszédnak összesen sincs 23 millió lakosa. Mert köztudomásúan beindult a lakosságfogyás, amely nem véletlen egy olyan országban, ahol szintén a létező szocializmus egykori építői támasztják fel a kapitalizmust – természetesen maguknak.
A számtani alapműveletek gyakorlását folytassuk a kivonással. A románok lélekszámát úgy kapjuk meg, hogy a lakosság összlétszámából kivonjuk a más nemzetiségűek számát. A végleges népszámlálási adatok híján ezt a műveletet sem tudjuk még pontosan elvégezni, de abban máris biztosak lehetünk, hogy az előző népszámlálási eredményekhez képest kevesebb magyart és németet kell kivonni, mert az általános nyomor ezt a két kisebbséget is apasztja, egy másik kisebbség létszáma viszont szemlátomást növekszik, úgyhogy mindent egybevetve esetleg 18 millió románnal lehet számolni.
Lépjünk tovább. Romániában is van felső tízezer. Arra a választási kampány hevében is mérget lehetett venni, hogy egyetlen romániai magyar konzulátus dolgát sem fogja szaporítani három hónapos munkavállalói kérvénnyel például a román miniszterelnök és rokonsága. Hasonlóképpen ki kell vonni a magyar alkalmi munkaerőpiac egyensúlyát veszélyeztető román összlakosságból a többi költségvetési politikust, a közepes–, nagy- és még nagyobb vállalkozókat, a bankárokat, a befektetési ügynökségek tulajdonosait (a rangrejtett hólabdajátékosokat), mindazokat, akik a kezdetleges tőkefelhalmozás virágkorát élvezik. Meg aztán összegezzük a korrupciógyanús eseteket, becsüljük fel a keskeny romániai országutakon furikázó széles dzsipeknek, az újgazdagok gombamód emelkedő, kétes ízlésű villáinak, kastélyainak számát, és eljutunk arra a következtetésre, hogy legalább 5 millió románnak esze ágába sem jutna Magyarországra ingázni évente egyszer, és pláne ott még dolgozni is három hónapig.
Marad tehát 13 millió, de velük is gond van. Egyesek annyira kiskorúak, hogy esetleg pedofil bűnszervezetnél lehetne munkavállalási esélyük, mások pedig második gyermekkorukat élik. A magas halálozási és az alacsony születési arányszám miatt a demográfiai piramis alapja keskeny és csúcsa tompa ugyan, mégis legalább 6 millió időst, illetve gyermeket kell levonni a románok összlétszámából.
A maradék 7 millióból azonban – bármilyen hihetetlen – elég sokan dolgoznak. Fizetésükből csak azért nem érdemes éhen halniuk, mert a temetkezési költségek magasak, de ezt a nyomorúságos egzisztenciát sem veszélyeztetik évente három hónapi alkalmi keresetért. És vegyünk figyelembe egy lélektani tényezőt is. A román nevelés az óvodában, az iskolában, az egyetemen, a felnőttoktatásban (újabban tömegtájékoztatási eszközöket is bevetve) kétszáz éve ősi ellenségként határozza meg a magyar nemzetet. Néhány millió munkaképes román polgár kétszer meggondolná, mielőtt a gyűlölt, de rettegett nemzet fészkében kutatna aranytojásokért. Van, persze hogy van egy jelentős kalandvágyó réteg, főleg a fiatalok sorában, amelyet az előítéletekkel még nem sikerült megfertőzni, ők azonban sokkal távolabbra tekintenek. Az óceánon is túlra.
Marad tehát a legalsó tízezer, amelynek lejárt a munkanélküli-segélye, elfogyott az ószeren értékesíthető holmija, felgyűlt lakáshasználati tartozása, kolduláshoz nincs képesítése vagy hiányzó végtagja, és bármilyen szalmaszálba belekapaszkodna. Ebből a tízezerből 9900 nem olvas újságot, nem hallgat rádiót. Mert már nincs rádiója, újságra pénze. Azt sem tudja, hogy létezik magyar kedvezménytörvény, amelyből a Năstase–Orbán-megállapodásnak köszönhetően neki is származna némi haszna. A feltételezett 23 millió románból tehát előre kiszámíthatóan mindösszesen 100 veszélyeztethette volna a magyar munkaerőpiacot, de véletlenül még ennyinek sem volt hozzá kedve.
Tudjuk, már hogyne tudnánk, hogy az MSZP vezérkara a 23 millió román közé bennünket, erdélyi magyarokat is belekedveskedett, mert öt évtizedes agitpropos munkájának köszönhetően a magyar közvélemény félrevezetett részét velünk talán még jobban ijesztgetheti, mint a románokkal. Tehát a másfél milliónyira zsugorodott magyar kisebbséggel is számoljunk el. Az algoritmus hajszálra ugyanaz, csak a méretek változnak. Nekünk is van felső ezrünk, és százezernyi azok száma, akiknek az erdélyi magyarság legmélyebb elszegényedése közben is akad tejbeaprítanivalója. Köztünk is vannak gyermekek és aggok, „pozícióikat” féltő éhbérmunkások és olyanok, akik irtóznak a magyarországi közhangulattól, attól, hogy minduntalan lerománozzák őket. Pláne a régi-új hatalom pöffeszkedése óta. Marad tehát mindösszesen 100 erdélyi magyar abszolút proletár, de ebből 90-nek már nincs rádiója, sem tévéje, mert eladta a ószeren vagy elromlott és nincs miből megjavíttassa. Erről a 12 esztendeje körvonalazódó nyomorról érdekes módon sem az itteni, sem az ottani szocialista érzékenységű politikusok nem igyekeztek aggodalmaskodó jóslatokba bocsátkozni. Pedig ezen a téren szerény matematikai ismereteikkel sem trafáltak volna 22.999.900-zal a végösszeg mellé.