A gyalázkodás történelmi gyökerei


Valahányszor jelzőt ragasztanak Tőkés László nevéhez, felötlik bennem egy kép 1990 áprilisából, amikor az RMDSZ bukaresti székházában valaki magából kikelve háborgott azon, hogy az a búsképű lovag nem akar politikailag tisztán látni. Az akkori sajtóérdeklődés témáját az alig egy hónapja lezajlott marosvásárhelyi véres események képezték. Ki lehet az a személy, aki ebben a halálosan komoly ügyben buta akar maradni? Hát Tőkés – hangzott a válasz, majd az illetékes megmagyarázta: – Csak ül magába roskadva, lógatja azt a világfájdalmas orrát, és nem hajlandó kimozdulni a rögeszméjéből, hogy pogrom volt, nem akar meghallgatni minket, akik azt mondjuk, hogy a politikában néha engedni is kell.
Valószínűleg ez volt az a fordulópont, amikor a szekusok gyalázkodásának kórusába magyar hangok kezdtek vegyülni. Ennek oka az volt, hogy Tőkés nem fogadta el a hivatalos álláspontot, miszerint az áldozat legalább 50 százalékban felelős az eseményekért. Mint később szállóigévé vált, Tőkésnek nem volt igaza, csak lett. Nem volt igaza, mert a legelső parlamenti vizsgálóbizottság RMDSZ-es tagjai nem akarták, hogy igaza legyen, de sajnos igaza lett, mert az akkor elkezdett kompromisszumpolitika egyenesen vezetett a 2002-es népszámlálás számunkra katasztrofális adataihoz.
Annak, hogy 1990-ben vezetőink hamut szórtak a fejünkre, határainkon jóval túlmutató következményei lettek. A pogrom első nemzetközi visszhangjai még védelmet követeltek a romániai magyarságnak, a parlamenti jelentés elfogadása után megjelenő kommentárokba azonban már olyan hangok vegyültek, hogy a magyarok is megérik a pénzüket, nacionalisták, szeparatisták, zöldpulóveresek, a többségi érzékenységre fittyet hánynak, kavarják a térség hangulatát stb., stb.
Az 1990-es marosvásárhelyi események parlamenti jelentését további számtalan hamuszórási bravúr követte határainkon innen és túl. És talán az a súlyosabb, hogy túl is. A liberális-internacionalista alapeszme stréber tanítványai anyaországi ösztönzésre is piszkálják a mi szemünkben a szálkát, hogy szüntelenül sajogjon és közben ne törődhessünk a mások gerendájával. Ezek az önsanyargató – pontosabban: a vezetett tömegeket sanyargató – gesztusok vezettek oda, hogy a határon túli magyarok kedvezményeibe a világon bárki beleköthet, viszont senki sem biztatja a magyar hatóságokat arra, hogy kobozzák el a szlovákigazolványokat.
Nem látták volna mindezt előre az első igavállaló kompromisszum hívei? Ha ennyire rövidlátóak lettek volna, aligha eresztenek gyökeret a politikai pálya ingoványán. Tudták ők, mit tesznek, hogy ne tudták volna, megvolt már akkor a magukhoz való eszük. Komoly politikai és gazdasági érvényesülési érdekek fűződtek annak a parlamenti jelentésnek az elfogadásához. Akkor alakult ki az a kollaboráns szekértábor, amely azóta is minden támogatást megkap az RMDSZ úgynevezett radikálisainak, szélsőségeseinek legyűréséhez, kitaszításához.
Ugyancsak attól az időponttól kezdve a romániai magyarok kétféle megítélését szabványosították a román tömegtájékoztatás durvább, tehát őszintébb felében: vannak jobbacska és vannak nagyon gonosz magyarok. Addig – a „felszabadulás” után mintegy három hónapig – egyformák voltunk. Minden lépésünket gyanakvás, fenyegetőzés kísérte, például olyasmi, hogy kilopjuk külföldre a drága román fát a Székelyföldről, de hamarosan megütik a bokánkat, azóta azonban inkább csak a korondiak körömvizsgálatát tartják fontosnak.
Feltéve, hogy az emberekből nem veszett ki teljesen a szégyenérzet, komoly ok nélkül senki sem tette volna ki magát annak, hogy számon kérjék: mondja csak, uram, hol lapított, amikor az ön által gyalázott ember a bőrét vitte vásárra? A korabeli sajtólevelek arról tanúskodnak, hogy a felemás parlamenti jelentés elfogadásának hívei és Tőkés letorkolói a korabeli RMDSZ-tagok osztatlan elmarasztalásában részesültek, mégis érvényesítették akaratukat (vagy a másokét).
Azóta Tőkés ellenségei a gyalázkodás sohasem látott mélységeit hódították meg. Nevezik tudathasadásosnak, Göbbels utódjának, nőpecérnek (a kifejezést szalonképesítve), homoszexuálisnak és a többinek. A lista bővülése egyben a romániai magyarság esélyeinek csökkenését is jelzi, mert minél harsányabbak a kompromisszumpolitika hívei, annál biztosabban alakul át az RMDSZ a Romániai Magyar Nemzetiségű Román Dolgozók Tanácsává. És a gyalázatlista növekedésének megállítására nincs esély. Tőkés ellenségeinek tábora nem csökken, sőt! Szép nyugdíjuknak vagy túlfizetett agitpropos állásaiknak köszönhetően csak lassan halnak ki azok, akik 1989 előtt jól érezték magukat a bőrükben, az érdekemberek száma pedig növekszik, és maholnap a felcseperedő fiatalokkal elhitetik, hogy Tőkés egyebet sem tud, mint politikailag éppen most, vagyis mindig a legrosszabbkor tévedni. És mindennek a tetejében Magyarországon még mindig növekedik a magát szocialista nemzeti középnek vagy nemzeti közép-szocialistának, esetleg közép-nemzetiszocialistának nevező kormány népszerűsége. De elkeseredni nem szabad. Hátha holnap arra a hírre ébredünk, hogy Albániában megalakult az első polgári kör, és valami elkezdődik a térségben.