Nits Árpád

Fokozódó szomorúsággal olvastam az Erdélyi Napló múlt heti számában az interjút Cseresznyés Pállal, az 1990-es marosvásárhelyi pogrom bűnbakjával. Nyomorúságos nyugdíja mindazok együttérzését kiválthatja, akiket az átmeneti konjunktúra nem repített a tízezer legmenőbb vállalkozó és politikus közé. Az a megjegyzése is lehangoló, hogy az RMDSZ lemondott róla. De hát kiről (és miről) nem mondott le az RMDSZ? Talán az elhagyatottság mondatta aztán vele a további keserű szavakat: „A fogságom alatt a címemre külföldről jött támogatások szőrén-szálán eltűntek. Kapom a leveleket, hogy vajon Cseresznyésnek még nem volt ideje, hogy köszönőlevelet írjon?! Hát kinek köszönjem meg, amikor sem támogatást, sem címet nem kaptam? A küldeményekből semmi sem érkezett hozzám.”
Cseresznyés Pál fogházbüntetésének letöltése idején az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke Zonda Attila volt, akiről méltatlanul feledkezett meg az utókor. Az pedig kimondottan kegyeletsértés volna, ha pénzügyi mismásolás gyanújának árnyékát engednénk rávetíteni. Tapasztalatból tudom, hogy a Cseresznyésnek érkezett adományokat alapítványi folyószámlán gyűjtötte, ide került többek között annak a 450 dollárnak a fele is, amelyet Bíró Zsigmond rádióműsor-szerkesztő a kanadai Edmontonban gyűjtött a marosvásárhelyi pogrom áldozatainak (az összeg másik felét az összecsapásban vagy a fogházi bánásmód miatt meghalt Tóth Árpád, Gemes István, Csipor Antal, Szilveszter Kiss Péter és Kiss Zoltán családja között osztottuk szét). A Cseresznyés Alapítvány kuratóriuma fedezte többek között Cseresznyés lakásának költségeit, ugyanabból a keretből havonta tartalmas csomagot állítottak össze azzal a céllal, hogy a raboskodónak legyen miből lekenyereznie a cellatársakat. Szintén alapítványi pénzből színes tévét vásároltak, és Zonda kijárta a börtönparancsnoknál, hogy Cseresznyés Pál cellájában nézhessék a műsort a vele barátságosan viselkedő „társbérlők”. Édesanyjának havi apanázst juttattak, törlesztették a Cofariunak megítélt kártérítést – egyszóval az alapítványi kuratórium elszámolhatóan gondoskodott védencéről.
Kiszabadulásakor megindult a politikai versenyfutás, hogy ki szerepeljen a sajtófotókon a börtönajtóban az áldozat mellett. A sebtében lebonyolított akcióból kimaradtak azok, akik a börtönévek idején gondoskodtak róla, vagyis akik tudták, mire van szüksége annak az embernek, akire hirtelen rászakadt a szabadság. Hazaengedték az üres lakásba. Majd rávették, hogy pénzecskéjét ne hagyja „azoknál”. Zonda Attilának az volt az elképzelése, hogy az alapítvány folyószámláján lévő összeget egyelőre érintetlenül hagyják, a napi megélhetés költségeit annak kamataiból fedezheti, ha pedig valami vállalkozásba kezdene, akkor gazdasági és jogi tanácsadást biztosítanak számára. De a jogos tulajdonos függetlenedési szándéka ellen semmit sem tehetett. Nem sokkal Cseresznyés szabadulása után újabb küldemény érkezett Edmontonból. Az 1900 kanadai dollárnak megfelelő összeg 1997. január 9-én már közvetlenül Cseresznyés Pálhoz jutott el – amint azt az átvételi elismervény bizonyítja. Korabeli újságcikk tanúsítja azonban, hogy Zonda még ekkor is kísérletet tett arra, hogy az adomány ne tűnjön el szőrén-szálán. Az 1690 kanadai dollárt tartalmazó következő küldemény átadásánál, 1997. június 12-én, Zonda Attila már nem lehetett jelen. Az egykori Cseresznyés Alapítvány gondnoka, Jung Ildikó jelenlétében történt meg a beváltás és a szatyornyi lej letétbe helyezése éves lekötéssel, hogy legalább részben érvényesüljön Zonda szándéka.